Ez a nyomorult COVID kinyírta az élő zenét, de azt nem mondhatjuk, hogy lemez fronton is visszaesés lenne. Volt idejük a művész uraknak ugyanis elszuttyogni a fölvételekkel, meg is szórták szerencsétlen hallgatókat, és azt kell mondjam (némileg ellent mondva az előttem szólóknak), hogy nem csak mennyiség van, de a színvonalra sem igazán lehet panasz – már ha tudomásul vesszük, hogy nem ebből a zsánerből fog érkezni a könnyűzene megváltója (meg úgy általában bármi újítás). Szerintem a műfaj igazi nagy kérdése nem a pandémia (bár alighanem az adja meg a kegyelemdöfést), hanem ez: baj-e, hogy a heavy metal – és úgy általánosságban a (hard) rock – újfent underground muzsika lett (ahonnan anno indult), vagy sem?

Nos, a válasz nem egyértelmű. Egyrészt nem, mert az alkotói szabadság és kreativitás így szárnyalhat igazán (persze kontrollálatlanul is), ugyanakkor mégiscsak szegénységi bizonyítvány és dühítő az, hogy egyetlen kis elkxrt frekvencia sem jut egy rockrádiónak a bazi nagy éterben. Ha már mindent ideológia alapon kell eldönteni (nem pedig józan ész/érvek mentén), akkor legalább egy kis keresztény rockot nyomhatnának valahol :). Ezen a blogon nem politizálunk, nem is annak szánom, inkább amolyan társadalmi eszmefuttatásnak: jó lenne, ha eljönne végre némi balansz, egyensúly a különböző nézetek/műfajok/megközelítések között, nem pedig egyik végletből csapnánk a másikba. Hiszen minden eszmének, vagy akár zenei stílusnak megvannak a maga erényei, azokat kellene felismerni, elfogadni és integrálni, nem a szélsőségeikkel riogatni, azokat felnagyítani. A közös jó, a normális együttélés nevében. Persze lehet, hogy ez is részben helyi probléma, ha jól emlékszem itt a szomszédban, Pozsonyban, három rock-adót is be tudtam fogni (a tágabb asszociációkat pedig meghagyom az olvasónak) – de azért ismerjük el: szeretett műfajunk valószínűleg nem a csúcskorszakát éli éppen.

De vissza a mennyiséghez: iszonyatos hajrát toltam decemberben, hogy legalább a legfontosabb megjelenésekkel képben legyek. Még így is felkerült a szűkebb listámra olyan alkotás, amit csak kétszer hallottam. Na jó, a legtöbbet csak kétszer hallottam… De nincsen lelkiismeret-furdalásom, ez a stílus több, mint negyven éve született, ma már csak körbe-körbe forog, nincsen igazán új a nap alatt. Így hallgatom és hallgatni is fogom a klasszikusokat, nem igazán tudja őket meghaladni a mai színtér.

Szóval itt van mindjárt a The Night Flight Orchestra, ők a vírus alatt két lemezt is összedobtak. Én bírom őket nagyon, szerintem nem erőltetett, amit csinálnak: nyilvánvaló, hogy szeretik ezt a korszakot és kiderült, jól is művelik annak zenéjét. Hovatovább, igény is van minderre. Az vesse rájuk az első követ, aki ilyen ínséges időkben nem ragadta volna meg ezt a lehetőséget! Azt azért nehezményezem kissé, hogy kezdetben a '70-es évek progresszív rockja is (szelíden) megbújt a zenéjükben, nem csak az AOR és diszkó. Inkább voltak Kansas (vagy Boston), mintsem Journey, de mára inkább csak az utóbbi maradt. Márpedig a lemezgyűjteményemben nem sorjáznak a Foreigner és az REO Speedwagon albumok, ez így egyre kevésbé izgalmas (még ha jó is).

Dallamfronton amúgy a Crazy Lixx és a Wig Wam is hozta a kötelezőt. Ha valaki újdonságra vágyik, azoknak a Kickin' Valentinát ajánlom, akik Johnny Depp és Zodiac Mindwarp szerelemgyerekével a mikrofonnál retróznak – szintén – egyet. (Nem tudom, észrevettétek-e micsoda respektje van a '80-as éveknek most. A romantikus elvágyódás – retró, fantasy stb. – adott korból sosem jó jel, az értékvesztés és a zavarodottság biztos jele.) A másik véglet, az elborult progresszivitás világában pedig a Soen tette magát oda. A Leprous ment tovább a saját útján, a végeredmény inkább hasonlít immár egy Solberg szólómunkára, mintsem egy metal zenekar közös produktumára, de ettől függetlenül vannak értékei. Csak éppen elég időm nem volt ezen értékek feltérképezésére most.

Hoekstráról se feledkezzünk meg, mert piszkosul érzi a melodikus vonalat. A gitárszólók pedig…, a száj tátva marad. Cuki a Helloween új alkotása is, merthogy különösebben kiemelkedőnek azért nem nevezném. Ari azért, hogy a szükségben – hogy, hogy nem – félre tudták tenni az évtizedes ellentéteket :D. Ha már nosztalgia, a Running Wild is jól sikerült, pedig Rolf bácsi mellett úgy húz el a teljes zeneipar, ahogy Porschék a Suzuki Swift mellett a német autópályákon. Hála az égnek, a Volbeatnek is sikerült visszatáncolnia a szakadék széléről, ha két tingli-tangli számmal kevesebb van az új lemezen, még a szűkebb listára is felteszem valszeg. A Brainstorm évről évre ugyanazt a korongot gyártja le, de valahogy mégsem lehet haragudni rájuk, most is egész pofás lett a végeredmény.

Modernebb dallamfronton ott az Eclipse és az Arion. És persze a The Wildhearts, akik borzasztóan önazonosak ma is, hibázni sem nagyon tudnak mostanában. Progosabb vonalon a Turbulence jelentkezett egy nem túl eredeti, de zeneileg kiváló produkcióval. Végül, de nem utolsó sorban bejött az új Labyrinth, meglepve magamat is, mert úgy nagy átlagban a juropóver mostanában némileg hidegen hagy. Ja, U.D.O. – szinte már acceptebb az Acceptnél, de ez egyáltalán nem baj, sőt!

De lássuk most a listát magát, kiknek sikerült felkerülni rá végül is!

1. Iron Maiden: Senjutsu

Ki más? Ha a nagy öregek megrázzák magukat – lásd tavaly AC/DC! –, még mindig maguk mögé utasítják a mezőnyt. Némi nosztalgiával vegyítve biztosan. Jó lemez, objektív mércével mérve is, én ráadásul nem vagyok objektív, ezt speciel belátom.

2. Dream Theater: A View From The Top Of The World

Kb. ugyanaz a sztori, erős album, némi elfogultság, öröm, hogy magukra találtak. Egy rajongó már csak ilyen.

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

Monumentális mű, kellett némi idő, míg bemászott a bőröm alá, de aztán bemászott. Minden megvan benne, amiért Morse munkásságát szeretjük, játékos és komoly is egyben, Beatles, Spock's Beard, prog-rock klasszikusok, egyéniség, csapatmunka. Kell még valami?

4. Witherfall: Curse Of Autumn

Magasra tette a lécet az amerikai banda 2017-ben a "Noctures and Requiem" című alkotással és azóta sem engednek a színvonalból. Nekem bejön ez a sötét, kicsit depresszív, technikás US power, hasonlót nem is tudok hirtelen mondani a jelenlegi színtérről, márpedig a Crimson Glory – Nevermore vonal biztosan nem csak nekem hiányzik. Akkor tessék!

5. Molybaron: Mutiny

Egyik olvasónk ajánlását követve érkezett ez az ír-francia csapat egyenesen a listámra, az idei év kellemes meglepetését, vagy nem várt feltűnéstét szolgáltatva (valahogy az angoloknak frappánsabb kifejezéseik vannak az ilyesmire, magyarul ezek elég sután hangzanak). Mindig is szerettem az egyenes/egyszerű, férfias/tökös, ámde "kellőképpen dallamos is" típusú zenéket (lásd még például Poisonblack), kár, hogy ezzel – úgy tűnik – kisebbségben vagyok. A finnek némi dark/gothic hangulattal fűszerezték a metallicás riffeket, a Molybaron a modernebb hangvételt és kocsmapunkot hozza be a képletbe. Nálam működik ez a nem szokványos mix.

6.  Aeon Zen: Transversal

A hagyományosabb megközelítés okán belopta magát a szívembe, kár, hogy a zenekar búcsúalbuma ez. De legalább elegánsan távoznak.

7. Inglorious: We Will Ride

A tagcserék nem rázták meg ezt a remek hard rock brigádot, sőt, mintha egyre inkább megtalálnák a saját – sallang- és hatásoktól mentes – hangjukat.

8. Flotsam And Jetsam: Blood In The Water

Ők sem tudnak tévedni manapság, s bár az előző korongjuk jobban betalált, ez is nagyon erős. Inkább thrash, mintsem US power, csak fasza énekessel. Kell az ilyen a depisebb napokra (amikből mostanában azért kijut).

9. Evergrey: Escape Of The Phoenix

Újabban nem mindegyik lemezük jön be, de ez most olyan húrokat pendített meg, amik a jelenlegi hangulatomra (úgy tűnik) jól rezonálnak. A tehetség mindig is ott volt (van) bennük, ezt nehéz lenne elvitatni.

10. Quadratum: Loud Playing Workshop

OK, nem eredeti alkotás, de a maga nemében igenis piszok erős munka. Mit csináljak, ha ennyire tetszik?

Amolyan plusz egyként hadd nevezzem meg az A.C.T idei EP-jét. Ha van rajta még három hasonló minőségű nóta, akkor vita nélkül dobogós. Kislemezként azonban nem lenne talán fair feltenni a listára. Ettől függetlenül erősen ajánlott hallgatnivaló!

Ezzel nagyjából ki is végeztük azokat az idei lemezeket, amiket meghallgattam. Belefüleltem ezeken kívül még 8-10 egyébbe is, de azok nem fogtak meg különösebben. Hadd jegyezzem meg azonnal: kevesebb új muzsikát hallgatok manapság, mint régen (igen, elvágyódom innen én is). Így kimaradtak komoly megjelenések (Mastodon, Powerwolf, Trivium, Therion, magyar cuccok en bloc stb.) és a feltörekvő zenekarok közti keresgélés is. Úgyhogy a véleményem korántsem átfogó.

Ahogy utaltam rá, megjelenések tekintetében szerintem még nincsen baj, sőt egyelőre még a bőség zavara kísért inkább, de CD-kkel pénzt keresni manapság már nemigen lehet. Márpedig így, hogy élő fellépések nincsenek, és a rádiók sem nyomnak új rockzenekarokat (ha egyáltalán, max. a régieket), akkor beindul a negatív spirál: egyre többen akasztják szögre a gitárt, ahogy a '90-es években mindez egyszer már megtörtént. A silányodó színvonal, az utánpótlás hiánya pedig nemhogy új rajongókat vonzana be, hanem még a meglévők is lemorzsolódnak. Nem túl fényes jövőkép, de reális a veszély. A tendencia sajnos elég világosnak tűnik: a műfaj összességében kifulladóban lehet. Népszerűségének koporsójába pedig a vírus-helyzet veri bele éppen az utolsó szögeket.