Az idén fájdalmasan sok érzékeny veszteség érte a rockzene hazai és nemzetközi élbolyát. De nemcsak a halál csontos, fagyos keze ragad el tőlünk nagyszerű muzsikusokat, léteznek ún. karrierhalálok is: betegség, anyagi problémák, kiábrándultság és még sok más hasonló okozhatja azt, hogy bizonyos emberek, egyébként nagyszerű "harcosok" egyszerűen eltűnnek az arénából. Van pár örökbecsű kedvencem, akiknek hosszú évek óta csak bottal ütjük a nyomát, pedig zenei örökítőanyaguk akár évtizedek múltán is kimutatható a műfajban – de az én tudatomban egészen biztosan élénken él még az emlékezetük.

Marko Waara

Az első ilyen név nem sokaknak lesz ismerős, pedig én minden egyes daláért rajongok. Marko Waara az általam folyamatosan ajnározott finn progresszív csapat, a TunnelVision (While The World Awaits, Tomorrow) énekese és fő dalszerzője volt, akinek furcsa, Ozzyra emlékeztető hangja és semmivel össze nem keverhető dallamérzéke rettenetesen hiányzik. Annak idején néhány Warmen (ITT és ITT) albumon is föltűnt egy-két nóta erejéig, de azóta sajnos teljes a csönd. Egy TunnelVision reunion hírére tuti, hogy kiugrana a szívem a helyéből…

Richard Andersson

Sokan súlytalan zenei kaméleonnak, amolyan billentyűs Yngwie-wannabe-nek tartották, pedig baromi sok jó lemezt készített különböző formációkkal: Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey. 2006 óta nem jelentkezett saját anyaggal. Vállalt ugyan epizódszerepeket itt-ott (pl. Silver Seraph, Karmakanic, Evil Masquerade stb.), de utoljára Srdjan Brankovic 2008-as Expedition Delta lemezével kapcsolatban hallhattunk róla. Lehet, hogy rajtam kívül világszinten max. pár száz ember lenne rá kíváncsi, azért én mégis nagyon örülnék egy új lemeznek, mondjuk Jorn Landéval a mikrofon mögött…

Goncalo Pereira

Őt sem ismerik sokan, még talán hazájában, Portugáliában sem. Amennyire meg tudom ítélni, rajtam kívül nem is reklámozta őt senki Magyarországon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jelentéktelen figura vagy középszerű muzsikus lenne. Lemezei az instrumentális gitárzene igazi gyöngyszemei, melyek simán odatehetők Satriani, Vai, MacAlpine legjobb albumai mellé. 2013-ben tűnt el nyomtalanul Liszabon utcáin – na, nem szó szerint; állítólag tanít, hangmérnökösödik, ilyesmi. Egy új lemez a csillagok közé repítene…

Vito Bratta

Ez már régi sztori, és sokan, sokszor írtak róla. A White Lion gyermekkorom meghatározó élményei közé tartozik, többek között nekik köszönhető a rockzene felé való végleges és megingathatatlan elköteleződésem. Ha a "Little Fighter" vagy a "Wait" szólóját meghallom, a mai napig mintha áramütés érne, a hideg szaladgál le-föl a gerincoszlopomon. A zeneipar okozta csömör, szülei évekig tartó, lelkiismeretes ápolása, valamint egy csuklósérülés a biznisz egyik legbriliánsabb gitárosát vették el tőlünk. Fölmérhetetlen veszteség…

Tartuffe