Kiadó:
Nefes Records

Honlapok:
www.alkera.net
facebook.com/alkeraband

Az orientális heavy metal, főleg annak minősített, népzenei és progresszív elemekkel dúsított változata gyakorlatilag önálló műfajjá nőtte ki magát az utóbbi években. A zsáner nagy úttörői egyértelműen a török Mezarkabul/Pentagram, az izraeli Orphaned Land és a tunéziai Myrath voltak, akik régóta állandó és meghatározó tényezői, hivatkozási pontjai önkéntes zenei fölfedező tevékenységünknek. E három együttes azután megtermékenyítette (rossz az, aki rosszra gondol!) a Földközi-tenger javarészt muszlimok által lakott déli és délkeleti partvidékét. A sivatagos talajon olyan új hajtások szökkentek szárba, mint az Ostura, Amaseffer, Edgend, Turbulence, Nawather, Kawn, Carthagods, Amadeus Awad's Eon és nem utolsó sorban a PUi.

A Mezarkabul/Pentagram és a PUi elsősorban azért érdekesek, mert a legújabb internetes turkálásom következtében most terítékre kerülő Alkera is török csapat. A markáns különbség abban áll, hogy itt gyakorlatilag végig törökül dalolnak - kivéve a "Nonchalant" című bónusz nótát, ami a videoklipes "Dilhun" angol nyelvű változata. Szerintem a török nyelv következetes használata egyáltalán nem zavaró - bár a "Nonchalant" alapján talán kijelenthető, hogy - a nemzetközi hallgatóságot figyelembe véve - az ilyen gesztusok hosszútávon kifizetődnének.

Onur Çobanoğlu énekes férfias, mélyebb fekvésű orgánuma talán nem éppen a kedvencem, de igazából semmi baj sincs vele, és jól áll neki a szerencsére minimális mértékű rekesztés, mikrofonba röfögés is (pl. Taş Yuva). Bár kimondottan feszes és furfangos a ritmusszekció (dobos: Yalçın Hafızoğlu, basszer: Ozan Tuncal) a főszereplő itt egyértelműen a ronda, fej nélküli gitárral kedélyeimet borzoló Faruk Aydin Toksöz. Sajnos a szólókat nem erőlteti, de a riffmunkája ötletes, mesteri, tanítani való, fejszaggató, egészen magával ragadó.

A "Kum Saati" című intrumentális bevezetést fölöslegesnek és hosszúnak érzem, de azután már nincs üresjárat a lemezen. Még a nem túl inspiráló ballada, a "Katatoni" is beeszi magát a végére a bőröm alá, köszönhetően elsősorban az album legátgondoltabb, legdallamosabb gitárszólójának. Jelenleg nálam a "Son Rüya/Peripeteya" kettős a csúcs, az előbbi a szólóértékű riffel (gitárkísérettel) és a szám végén hallható nyugis (majdnem pinkfloydos) szólóval, az utóbbi instrumentális tétel pedig azzal, hogy simán szerepelhetne egy Dream Theater lemezen is (ha így lenne, még meg is jegyezném, hogy Jordan Rudess végre leszokott a halálosan idegesítő és szemfényvesztő vértyogásról).

Én valamivel több közel-keleti motívumot és lényegesen több hangszeres szólót szeretnék tőlük hallani, de azt kell mondjam, hogy az Alkera az orientális metál műfajon belül az utóbbi évek egyik legnagyobb revelációja. Az ilyenekért érdemes döntögetni, kibelezni a világháló virtuális kukáit. Ahogy mondani szokás: van benne potenciál - egészen pontosan az a potenciál, hogy az év végi toplistámra is fölkapaszkodjon.

Tartuffe