Dynazty: Game of Faces (2025)

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dynazty. Már akkor sem volt egyedi stílusa, hiszen a '80-as évek hajbandáit utánozta, de legalább ízléses, míves módon, kellő stenkkel tisztelegtek a nagy öregek előtt. Azután jött az Amaranthe, ami egyszer jó volt amolyan zenei gegnek, de sajnos stílusteremtő lett, a Dynazty pedig azóta - gyökereit elhagyva, sőt sósavval kipusztítva - techo metalt játszik, pumpáló táncritmusokkal, banális dallamokkal és idegesítően szintetikus hangzással. Így lett a retró cirkuszból majomparádé.

A legutóbbi albumot (Final Advent, 2022) "itt-ott már nem is hangszerekkel följátszott, rockzenét csak nyomokban tartalmazó, digitalizált, sablonos és szirupos techno pop"-nak minősítettem. Sőt annyira fölzaklattam rajta magam, hogy ünnepélyesen kijelentettem: "Én a Dynazty-re innentől kezdve nem pazarolom az időmet, lemezeikről kritikát most posztoltam utoljára." Egy pillanatra azonban elgyengültem és végül csak belehallgattam a legfrissebb anyagba, de szó szerint képtelen voltam végighallgatni. Ez itt nem is egy rendes kritika, csak egy néhány mondatos epeömlés arról, hogy nullázta le magát teljesen és végérvényesen egy ígéretes skandináv csapat.

Crazy Lixx: Thrill Of The Bite (2025)

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

A Crazy Lixx bizonyos értelemben a föntebb kárhoztatott Dynazty szöges ellentéte. Nagyjából együtt kezdték, ugyanazt a skandináv retró hullámot lovagolták meg, de ők mindvégig önazonosak maradtak, nem forogtak együtt a csélcsap szelekkel, nem váltottak stílust piaci megfontolásból. Olyannyira nem, hogy a Crazy Lixx lemezeknek (a baksás korszakra jellemző játékidő mellett) még a hangképe is stabilan a '80-as éveket idézi a dob soundtól kezdve egészen a gitárhangzásig.

Nehéz elhinni, de ez már a csapat kilencedik nagylemeze. Nekem egy kicsit már kezdenek összefolyni az albumok, de mindegyiken találok néhány kimondottan pofás, ökölrázós rockhimnuszt. Erről az albumról jelenleg az elképesztően hangulatos, kellemesen lüktető, hintázó "Recipe For Revolution" a kedvencem. Nem tudom, hogy 2025-ben kik és pontosan hányan kaphatók erre a "Hey Stoopid"-érás Alice Cooper találkozik a Mötley Crüe-vel típusú nosztalgikus időutazásra, de ami engem illet, százszor inkább ez, mint a Dynazty reaktív fröccsöntéssel készített, hőre lágyuló polimer műanyag-alapú, tucattermelésre készült ipari formaterve.

Joe Satriani, Eric Johnson, Steve Vai: G3 Reunion Live (2025)

Kiadó:
earMUSIC

Abban nagyjából egyetérthetünk, hogy a hard rock/heavy metal műfaj látott már szebb napokat, de az egyenesen axiomatikus megállapítás, hogy a gitárhősök (nagy újítók, isteni státuszú húrnyűvők, Shrapnel istállós versenylovak) ideje lejárt. Ma már nem igazán lehet technikai brillírozással kitűnni, mert a gitárjátéknak (technikailag) már nem nagyon van hová fejlődnie, másrészt csak Hongkongban (1115 km²-en) találunk legalább 20-30 olyan YouTube huszárt, akik bármit, ismétlem: bármit eljátszanak.

A G3 még a klasszikus korszak klasszikus művészeinek termékeként 1996-ban indult (bár ez a műfaj már akkoriban is leáldozóban volt): Joe Satrianival, Eric Johnsonnal és Steve Vai-jal (Live In Concert, 1997). Azóta kismillió legendás zenész föllépett a G3-mal: Kenny Wayne Shepherd, Yngwie J. Malmsteen, John Petrucci, Robert Fripp, Paul Gilbert, Steve Morse, Steve Lukather, Uli Jon Roth, Michael Schenker és mások. A csakhamar megjelenő közös Satriani-Vai produkció beharangozójaként a nosztalgia jegyében most szépen visszakanyarodtak az origóhoz. Ezúttal azonban nemcsak "potom" 77 percben élvezhetjük az eredeti trojka játékát, hanem duplalemezes formátumban közel két és fél órán át!

Sajnos a három közös nóta szerintem nem volt igazán izgalmas választás: Crossroads (Cream), Spanish Castle Magic (Hendrix) és Born To Be Wild (Steppenwolf), de Satriani és Johnson (noha már ők is túl vannak a csúcson) saját műsoridőben hozza a kötelezőt, míg Vai (aki már egy ideje egy másik dimenzióban létezik) nem öregedett jól. Az örökzöld "For The Love Of God" Csomolungmaként emelkedik ki a szettből. Azért jó ezt hallgatni, még akkor is, ha ma már nekem is kicsit soknak tűnik 2 és fél óra instrumentális gitárzene a "high information" fajtából.

Tartuffe