Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.helloween.org
facebook.com/helloweenofficial

Melyik Helloween albumon okozott szívdobbantó pillanatokat Kai Hansen? Most biztosan rávágjátok ezen bugyutának tűnő kérdésre a választ, (én nem teszem), ami tulajdonképpen igaz is, de… De, és nagyon nagy de, hiszen két olyan énekes mellett sikerült most (igen, most) igazán emlékezetes teljesítményt nyújtania, akik éveken keresztül adtak példát az euro-power szárnyaló pacsirtáinak úgy, hogy az utóbbi időszakban Hansen legjobb barátjának inkább a varjút nevezhetnénk. Persze nem szeretnék túlzásokba esni, mert Kai barátunk most sem igazából a hangjával, hanem a dallamaival, illetve azok tolmácsolásával lepett meg – ráadásul az új Helloween lemez három epikus dalában, melyek mindegyikének jellemzésére el lehet regélni a lelkünknek oly kedves sort: "…Méltó régi nagy híréhez…"

De kezdjük az elején! A "Nagy összeborulás" – ami akár egy film címe is lehetne – első albumára évekkel a megjelenése után is validnak tartom azokat a gondolatokat, amiket az akkori recenziómban leírtam, és ha jelen etap nem is tud annyira egyenletes színvonalat produkálni, amilyeneket az öndefiniált dalcsokor nyújtott, bátran kijelenthetjük, hogy a kiugró momentumok viszont úgy tornyosulnak elődje konstans produktuma fölé, hogy feledtetni tudja a "Giants & Monsters" esetlegesen "megengedőbb", tán már popos vagy sablonszerű megoldásait is.

És most térjünk vissza a rendes kerékvágásba! Már csak azért is, hogy leírhassam a lemez címadójaként szolgáló "regényes" csoda méltató mondatait: a dal a Deris korszak talán legerősebb (vagy nekem legkedvesebb) lemezének, a "Better Than Raw"-nak szellemiségét idézi, kemény, horzsoló, ugyanakkor fenséges dallammaival és összetett felépítésével, amiben Deris szinte hörgésbe forduló hangjait követően Hansen akusztikus belépése igazi, libabőrt okozó pillanat: meg is lepődtem, mivel Kai tiszta, kellemes tónusú teljesítménye a korábbiak fényében igazán váratlanul ért, ami "szíverősítőként" fokozta a kiváltott hatást és emelte a dalt a Helloween "Jukebox" legjobbjai közé.

Ne rójon meg a kedves olvasó, ha most szintén ugrok egyet, de a lemez már említett három, epikus szerzeménye amolyan zenei tartópillérként funkcionál, melyre a többi dalt fűzték az alkotók, bár meg kell, hogy mondjam, ebbe a tevékenységbe néha bele-belecsúszott egy-egy félretartó öltés.

Tehát: a "Universe (Gravity For Hearts)" Kiske padlásjárásával kezdődik, hogy aztán a speed ütemekből heroikus refrén bontakozzon ki – ezek a percek egyértelműen Michael pillanatai, még akkor is, ha a riffek a már említett Deris-i csúcskorszakot – amibe természetesen a "The Time Of The Oath" és a "The Dark Ride" is beletartozik – idézik, és akkor…Akkor ismét Hansen következik, hogy ellopja a show-t egy olyan ravasz, Gamma Ray-es, vokállal dúsított, játékos, a valamikori "Money" című bohóckodásra emlékeztető belépővel, amitől  a felkészületlen hallgató "Misi" epikus, szárnyaló dallamaiból hirtelen a cirkuszban találja magát – és persze remekül szórakozik.

Zárásként természetesen ismét egy összetett darab érkezik a "Majestic" képében, lassú, feszültségfokozó indítással, Kiske felvezetésében, hogy aztán a kissé egyhangú, egyszavas refrént a kitűnő gitárszóló után – erre még visszatérek! – a menetrendszerűen érkező, akusztikába beleszerelmesedett Hansen váltsa egy csodálatos dallammal. És ha már gitárszóló: ebben a tekintetben véleményem szerint talán a legerősebb Helloween albumról beszélhetünk, mert valljuk be őszintén, a két Keeper albumon még igencsak érződött a bizonytalanság a hangszerek kezelésében, ugyanakkor jelen lemezen nemcsak hogy a dallamokkal szinte egyenértékűen vannak jelen az instrumentális megmozdulások, de jellegükkel, integráltságukkal, támogató attitűdjükkel jelentős szerepet vállalnak az általánosan elismerő összképben.

S ha már leírtam minden szépet és jót, legyünk igazságosak, és ejtsünk néhány szót a megoszló vélemények okairól is! Deris, aki igazán a power birodalmába vezette a csapatot, leplezetlenül vonzódik a már-már geil, giccsbe hajló pillanatokhoz: az "Into The Sun" és az album felvezető schlagere, az "A Little Is A Little Too Much" hiába rendelkezik szívszorítóan szentimentális, háziasszonyokat is megríkató dallamokkal, azokat is megértem, akiknek ez már túl sok és minden bizonnyal a "This Is Tokyo" sem szerepelne a fémveretes bajnokság élmezőnyében. (Mindezektől függetlenül, mivel jómagam képes vagyok a Táncdalfesztivál egykori dicsőségét is megérteni, kedvtelve fogadom ezeket a pillanatokat, hiszen a német brigád mindig szétnyitott zubbonnyal vállalta ezt az oldalát is, amiben tökéletesen megfér egymással a pop, valamint ökörködő, infantilis hajlam.)

Én viszont nem szeretném tovább tépni az olvasók idegeit a felesleges szócsépléssel, aki eddig Helloween rajongó volt, az nem most fog kiszeretni kedvenc bandájából, a többiek meg olvassanak Bayer Zsoltot, ha vérben tocsogó kritikai megnyilvánulásokkal szeretnének találkozni.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

A hórihorgas holland zseni (ahogy én hívom), azaz Arjen Lucassen most épp úgy gondolta, hogy a kismillió formációja és projektje helyett zenei agymenéseit ezúttal szólóban jelenteti meg. Ő is - pl. Neal Morse-szal együtt - azok közé tartozik, akik képtelenek a babárjaikon ülni: szinte kényszeresen szereznek zenét. Nyilván voltak mellette munkatársak, meghívott énekesek és vendégmuzsikusok, de lényegében az egész lemezt ő játszotta föl Joost van den Broek billentyűs és Koen Herfst dobos segítségével.

A "Songs No One Will Hear" ún. konceptalbum, amennyiben a dalok egyetlen vezérgondolatra vannak fölfűzve. Az alapkoncepció az, hogy egy meteorit közelít a föld felé, melynek lakói így öt hónap múlva a biztos és teljes pusztulással néznek szembe. A kérdés: ki-hogy fogadja a lesújtó hírt? Az elkerülhetetlen armageddonra adott különböző, akár egészen szélsőséges válaszokat járják körül a dalszövegek. A "Shaggathon" például ironikus humorral nagyjából azt írja le, hogy mindezt hogy reagálná le Glenn Quagmire a Family Guy-ból - Úgy ám! Migiri!

Zeneileg persze nincsenek meglepetések, Lucassen dallamvilága, stílusa annyira tipikus, hogy az eredmény mindig tökéletesen beazonosítható, összetéveszthetetlenül "lucasseni". Nagyepika, magasban szárnyaló női kórusok, gazdag hangszerelés és amire rendszerint kevesen figyelnek föl: elképesztően kifinomult, briliáns gitárszólók magának a mesternek kezéből. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen mocskos jó gitáros is Lucassen.

A lemez két formában elérhető, az alapváltozatban a számok között vannak átkötő szövegek, de - hál' Istennek - létezik egy narrációtól mentes verzió is. Én - aki a mesélők rendszeres alkalmazását túlzásnak, taszítóan teátrálisnak tartom - nyilván az utóbbit részesítem előnyben és ajánlom másoknak is. Nem mondanám, hogy esszenciális Lucassen-munka, de a rajongóknak mindenképp érdemes beszerezni, bár ahogy a mestert ismerem, nem kell majd sokat várni a következő etapra - bármilyen néven is jelenjen meg.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/theswitchonline

Először arra gondoltam: Perugino bácsi, a Frontiers tulaja vajon honnan bányássza elő ezeket az AOR (80's retro) csapatokat? Azután rájöttem, hogy ezeket nem kell bányászni; a Frontiers A&R-osának ma már nem kell a lepattant kocsmákat és füstös klubokat járnia fáradhatatlanul abban a reményben, hogy fölfedez egy ígéretes tehetséget, csiszolatlan gyémántot, amit azután némi kozmetikázás, "formatervezés" után jó pénzért értékesíteni lehet a zenepiacon. Perugino bácsinak elég hátradőlnie a kényelmes irodai székben és csőstül jönnek hozzá (vagy a sameszeihez) a demók és a megkeresések. Persze régen is volt ilyen, de - legalábbis a rockzenében - ma már gyakorlatilag csak ilyen van...

A The Switch (ó, hogy utálom, amikor egy zenekar neve névelővel kezdődik!) amolyan nemzetközi formáció: a magját egy angol ikerpár képezi, Tom és James Martin (ex-Vega, Nitrate), akik a gitárt és a szintit "kezelik". Az énekest, Bobby Johnt Kanadában találták meg, a dobost, Dennis "Butabi" Borgot (Cruzh) pedig Svédországban. Aki ismeri a Nitrate zenéjét egyáltalán nem lepődik meg, hogy a The Switch is végletekig elkötelezett a '80-as éveket idéző rádió- és csajbarát rock irányában. Bobby John kicsit nyafka, de ebben a közegben telitalálatnak számító hangja valóban "mennyben köttetett frigynek" minősül.

A promóciós szövegek közül a dobos, "Butabi" leírását találom a lepontosabbnak és legérzékletesebbnek: "Ez a muzsika remek koktélja a mókának és a retró hangulatnak – olyan érzés, mintha egy Testarossát vezetnék az OutRun játékban, miközben Juicy Fruit rágón csámcsogok és a Walkmanemen bömböltetem a zenét. Tökéletesen visszahozza a '80-as évek gondtalan hangulatát." A sound és a hangszerelés is híven tükrözi ezt a "filozófiát", az egész már csak attól lenne hitelesebb, ha a fiúk a zselézett, rövid frizurát hamisítatlan "mundiálra" cserélnék, a zakójuk vállát pedig duplán vagy triplán kitömnék - amúgy jó Spanadau Ballet-san!

Ennél azért ütőképesebb a mi magyar csillagporunk (Stardust), de a Martin testvérek jól hallhatóan mesterei a hangulatidézésnek. Nagyon régen hallottam ilyen jól sikerült stílusgyakorlatot, főleg ami a billentyűkíséretet illeti. Ellenben a gitárszólók - hogy is mondjam csak? - eléggé vérszegények. Ebben a tekintetben lenne mit fejlődni... Én mindenesetre élem ezt a muzsikát, de hogy a fiatalok tudnak-e mit kezdeni vele, azzal kapcsolatban már bizonytalan vagyok.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.glennhughes.com
facebook.com/glennhughesonline

Sokan már évek óta kongattják a vészharangot: a rock halott! Ez természetesen szamárság, de az biztos, hogy jelentős őrségváltásnak nézünk elébe (pontosabban: vagyunk manapság szemtanúi), hiszen kedvenc műfajunk nagy öregjei, akik mindmáig viselik "a nap terhét és hevét", agg korba léptek (ha már nem az égi zenekarban játszanak). Ami pedig az őrségváltást illeti: így vagy úgy, ezért vagy azért, de az utánpótlás sem mennyiségben, sem minőségben nem ér föl az alapító atyákkal és iskolateremtő mesterekkel. Bizony már Glenn Hughes is 74 éves; nála a júliusban elhunyt Ozzy csak két évvel volt idősebb (és megjegyzem: legénykorában is csak egy orrhosszal önpusztítóbb életvitelű).

Hál' Istennek, Hughes egyelőre jó formában van: tiszta fej, karbantartott, ösztövér test, full rőzse, hatalmas hang, bika hangszeres teljesítmény, és nem utolsósorban: zenei ötletek sokasága! Igaz, közel tíz éve jelentetett meg utoljára szólólemezt (Resonate - 2016), de nem szabad elfelejtenünk, hogy közben sem maradt tétlen, sőt több pozitív kritikai fogadtatásban részesített, szakmailag elismert albumon dolgozott (pl. két Black Country Communion és két The Dead Daisies nagylemezen).

Hughes szólókarrierje elég sokszínű, hol ez (pl. hard rock, blues), hol az (pl. soul, funk) dominált benne, a zenészek is jöttek-mentek körülötte, de most maradt Søren Andersen dán gitáros/producernél (és a Frontiers kiadónál), valamint annál a kemény és szikár hard rockos vonalnál, amit pl. a legutóbbi szólóanyagon és a "Radiance" című The Dead Daisies lemezen hallottunk tőle. A "Resonate"-hez képest most kevesebb (szinte észrevehetetlen) a billentyű: Bob Fridzema közel nem olyan "fajsúlyos" jelenség, mint a káprázatos Hammond-bűvölő, Lachy Doley.

Hangulatában, megközelítésében - a "Resonate" mellett - ez egyértelműen az általam nagy kedvencként elkönyvelt "Addiction"-t (1996), sőt egyes elemeiben (pl. In The Golden, The Lost Parade) a Tommy Iommival közös fejszaggató projektet, a "Fused"-ot (2005) idézi meg. Hughes igyekezett kihangsúlyozni, hogy lirikusan (szövegileg) a dalok kimondottan pozitív kicsengésűek és nagyon személyesek, de a zene nekem meglehetősen szilaj és szikár, ami persze nem baj (sőt!), de a kontraszt minimum érdekes. Ebből a szempontból talán csak a némileg fényesebb "Heal" és a lemezt záró "Into The Fade" képeznek kivételt, na meg az egyetlen árva líra: a "Come and Go".

Hughes azt nyilatkozta, hogy alighanem ez lesz az utolsó rocklemeze. Ha ez igaz (ne adj' Isten!) én személyesen fogok tiltakozni, ha koncerteken továbbra is "The Voice of Rock"-ként mutatják be. Ez az egész persze marhaság, Hughes nem Ritchie Blackmore, és épp annyira nem vetheti le magáról a rockot, mint párduc a pöttyeit. Ha nagyzenekari projektekben is gondolkozik (imígyen fenyegetőzött), Hughes még csak nem is Jon Lord, azoknak a muzsikáknak is köze lesz valamiképpen az egész életét meghatározó könnyű (vagy éppen kemény) zenei műfajokhoz.

A "Chosen" mindenesetre 50 perc tömény rock n' roll, méghozzá a jobbik, fizikai hanghordozón is kötelező beszerezni fajtából. Ez még akkor is így van, ha személyesen a ragya kiver a címadó nóta manapság divatos, de általam különleges és kivételezett gyűlölettel övezett, ún. "pumpálós" ritmusától. Akárhogy is, Hughes egy zseni. Remélem, még sokáig velünk lesz és nem szűnik meg rockzenei aktivitása sem.

Tartuffe

Dead End Irony: Battles and Brotherhood (2005)

2025-ben felkutatni tök ismeretlen tradicionális (true) metal bandákat kábé annyi értelme van, mint Temun házhoz rendelni – természetesen szállítási költség nélkül - a 3-400 forintos bizbaszokat. Amikre vagy nincs is szükség, vagy 3 nap alatt szétesnek. Semmi, néhányan mégis roppant élvezik ezen tevékenységeket. Mentségemre legyen mondva, nem a kezdő rock csapatok felkutatásába fog belepusztulni a világ, ezzel szemben heti rendszerességgel utaztatni a szemetet sokezer kilométerről nem egy, nem kettő szöget ver bele az emberiség koporsójába.

8 szám, 43 perc. Kell még mondanom bármit? A finn csapat frankón vágja, mitől működtek a '80-as évek klasszikusai, a zenészek kompetensek, a hangzás mai. OK, a dob soundba bele lehetne kötni, de ezt majd számon kérjük rajtuk, ha egy nagy kiadónál lesznek, azaz soha. Sinner-Accept vonalon menetelünk (inkább Sinner), de ha már finnek, akkor a frissebb érából megemlítem a Burning Pointot is (azaz van egy kis poweres stich benne). A korait, még nem női énekessel. Némi modernség becsúszik, a "Catch My Soul" pl. marhára kilóg a lemezről, ettől eltekintve fasza szám az is. Summa summarum, egy kis bűnös élvezet, na.

Vigilhunter: Vigilhunter (2025)

Folytassuk a bűnös élvezeteket! Írtam nem olyan régen a spanyol Hittenről (ITT), Alex Panzának, aki ott énekes, van egy másik bandája is, ez lenne az olasz Vigilhunter. Itt amúgy az egyik hathúrost is pengeti. Ajánlotta egyik kedves olvasónk, "hajjak" meg, ha megtalálom, melyik recenzió kommentjében, ti. a hozzászólásokban nem lehet keresni. Arra emlékszem, hogy a Queensryche - Crimson Glory vonalat emlegette velük kapcsolatban, és tényleg. Vannak azok a csapatok, akik kifejezetten egy stílus, ad absurdum egyetlen banda életműve előtt tisztelegnek, ez is egy olyan. Mondjuk nekem helyenként a Leatherwolf is beugrik velük kapcsolatban, de ez a lényegen nem változtat.

Jelen esetben ezt nyilvánvalóan az énekes adottságai is determinálják, de legalábbis predesztinálják (lásd még Wings Of Steel ugyanott). Lábjegyzet: éppen most nyomtam le néhány sört a görög haverommal, talán ezért ez a görög-latin túltengés, bocsi, ígérem, kontrollálom magamat a továbbiakban. Szóval az van, hogy engem ezzel a fajta muzsikával kenyérre lehet kenni. Most is meg voltam véve kilóra már az első track felénél. Addig is csak azért kellett várni, hogy halljam a gitárszólót, az ugye el tudja azért rontani az élményt. Jelen esetben nem rontotta el. Nem mondom, hogy minden szám telitalálat, de van itt néhány pofás szerzemény. A watchlistre (na, most meg anglicizálok) egyből feltettem őket!

Daron Malakian And Scars On Broadway: Addicted To Violence (2025)

Nem állítom, hogy kívülről fújom a System Of A Down – amúgy nem túl terjengős – katalógusát, de azt azért szögezzük le, hogy ezek a fószerek zsenik voltak a maguk nemében. Őrült, kreatív, határokat és sablonokat nem ismerő művészek, akik komoly nyomot hagytak a rockzenén. A 2025-ös újjáalakulás-féleséget (néhány stadion bulit jelentettek be őszre) egy új albumról szőtt pletykák is kísérték, nos, hogy ezzel mi lesz, azt még nem tudjuk, de nem lennék meglepve, ha a Scars On Broadway néhány száma eredetileg arra íródott volna, mert annyira SOAD-osak, hogy ihaj.

Daron Malakian itt nagyjából mindenen is játszik (na jó, gitár és basszus), illetve énekel, ő írta a számokat, hangmérnök és producer is egyben. A muzsika meglehetősen csapongó, nem igazán szorította korlátok közé magát, bármi belefér (punk, pop, rock, alter, metal), de hát őt (őket) ezért szeretjük. A politizáló, társadalomkritikus szövegek is természetesnek hatnak ebben a zenei közegben (az egésznek van számomra egy kis Dead Kennedys vibe-ja), és hát valljuk be: ennyire fogós énektémákat még az anyabanda sem tudott mindig összehozni. Valahogy minden nótába sikerült valami ragadós refrént, valami érdekes megoldást belecsempészni. A lemez a vége-felé talán leül egy kicsit, de még ezzel együtt is egy igazán figyelemre méltó alkotás.

Kotta

Kiadó:
Bad Records

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Bryan Adamset, az a "sallangmentes" lenne. Pont úgy néz ki, mint a kertvárosi szomszéd, akivel szombatonként, fűnyírás vagy kocsimosás közben az ember össze szokott integetni. Nincsenek extravagáns kosztümök, általában csak egy farmer és egy póló; nincs pár évenként gondosan újragondolt frizura; nincs sztárallűr, nincs médiabotrány, nincsenek bulvárhírek. Ha belegondolunk, még a népszerűsége abszolút csúcsán is, miközben az "(Everything I Do) I Do It For You" egészen elképesztő módon 16 teljes hetet töltött a listák élén az Egyesült Királyságban és 7 hetet az amerikai Billboard listán, Adams megmaradt "Mr. Nice Guy"-nak, akinek dalszerző képességeit szinte mindenki elismerte, de a 40+-os háziasszonyokon kívül senki nem gondolta, hogy menő csávó (értsd: kúl) lenne.

Ezen az oldalon kizárólag én írtam róla (ITT és ITT), és egyszer sem soralbumról. Ennek oka az, hogy a '90-es második felére, az "18 Til I Die" után én is elvesztettem az érdeklődésemet. Adamset lényegében maga alá gyűrte a mainstrain pop, noha szinte minden lemezén akadt pár jól sikerült nóta, élőben pedig továbbra is az a cicoma- és cafrangmentes rocker maradt, aki mindig is volt. Az utóbbi időben mintha újra fölfedezte volna magának a szikár rock n' roll varázsát (ezt sugallta a 2024-es bazi jól sikerült budapesti koncert is, amit volt szerencsém személyesen megtekinteni és végigénekelni - a mellettem ülők őszinte bánatára).

Éppen a szerencsés koncertélmény miatt gondoltam, hogy eljött az ideje egy Bryan Adams soralbum kiértékelésének. Nos, a cím ellenére (ami kb. azt jelenti: "Ruganyosan álld az ütéseket!", átvitt értelemben: "Rugalmasan alkalmazkodj a kihívásokhoz, birkózz meg a nehézségekkel!") a lemez nem szorított a kötélhez. Jóllehet 10 szerzemény szerepel rajta, valójában elég diétás az élmény, hiszen a játékidő mindössze 37 percet tesz ki. Bár Adams már 66 éves, előadóként ma is lehengerlő (gyakorlatilag hibátlanul énekel), de dalszerzőként már alighanem túl van a csúcson, vagy legalábbis így, a 16. soralbumra - úgy látszik - elhasználta a legjobb ötleteit.

Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy mostanában elég rövidek a lemezek (ez mennyiségi, nem minőségi kérdés), hanem inkább abban, hogy egyre több a rutinból legyártott, sablonos "pilincka" (ó, az a rettenetesen elcsépelt akkordmenet a "Never Ever Let You Go"-ban!), miközben hiányoznak az ütős, toplistákat legyaluló slágerek is. Jó ez, kellemes hallgatnivaló, bár ilyesmivel lenne tele a rádió, de ez az ember ennél sokkal, de sokkal többre képes - illetve volt képes.

Persze azt el kell ismerni, hogy élőben az újabb dalok is meglepően jól működtek, de egyrészt sokkal dögösebben szólaltak meg, másrészt a közönség olyankor hangulatilag is föl van srófolva. A töltelékeket leszámítva azért van itt néhány pofásabb tétel, a címadó pl. a már említett "18 Til I Die" világát idézi meg (ez egyébként több számról is elmondható), tetszik a "Make Up Your Mind" is, érdekes továbbá a "How's That Workin' For Ya" határozottan Rolling Stonesos hangulata, de a "Love Is Stronger Than Hate" Bruce Springsteen és újkori Bon Jovi-ízű stílusgyakorlata is.

Bryan Adamstől, a rock n' roll jófiújától - főleg közel a 70-hez - alighanem irreális újabb áttörést várni, de én jobban örülnék, ha - maradva a box analógiánál - nem kerülné az ütközéseket, nem biztonsági, javarészt védekező taktikát követve állná az ütéseket, hanem átmenne támadásba és egy dinamikusabb, zsigeribb, kockázatokat sem kerülő küzdelmet látnánk tőle.

Tartuffe

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.mobrules.bandcamp.com
facebook.com/mobrulesband

Sosem értettem igazán azt a megengedő, hallgatói attitűdöt, ami elnéző empátiával fogadja az idősebb csapatok kései repertoárjára jellemző lassulást, vagyis a gyorsabb dalok kikopását a karrier vége felé megjelenő lemezekről, pedig éppen egy magyar közmondás is leszögezi: öreg ember nem vén ember! (Rendben, nem biztos, hogy a művészi teljesítményre vonatkoztatva…)

A merengő, szöszmötölő világlátással megírt, méltósággal hömpölygő epikus és nem epikus szerzeményekkel persze nincs semmi bajom – hacsak nem kutyaütő színvonalon hozzák a természetes fizikális és mentális lassulásból eredő megfontolt metódust, de nem hiszem, hogy kizáró tényezőnek kellene tekinteni az életkort és az évtizedes zenei munkásságot a tempósabb dalok tekintetében. Hallgassátok csak meg a Saxon, az MSG, vagy a Uriah Heep újabb lemezeit, és azonnal gyakorlati bizonyítékot találtok fenti gondolataim igazságtartalmára. (A dinoszaurusz létbe csöppent bandák koncertjeiken egyébként sem ignorálják teljesen a csikóévekben megírt szösszeneteket, és véleményem szerint mentálisan legalább olyan megerőltető egy majd tíz perces, összetett, tartalmas, cammogós "nagyepikának" az előadása, mint a három-négy percbe sűrített vágta, hiszen azt már senki sem várja el a zenészektől, hogy a zenei tempóhoz igazodva ők is sprintversenyt rendezzenek a színpadon.)

Itt van újabb példának a 30 éve tevékenykedő Mob Rules, ami újabb lemezeivel megvalósítja minden genetikus álmát, vagyis a fiatalodás zenei leképeződését: az élettől duzzadó, ha nem is viháncoló, de szapora tempóban íródott dalok – melyek a nagy példakép, az Iron Maiden szellemét idézik – tökéletesen bizonyítják, hogy nem az életkor a gátja a sebességnek, hanem az akarat.

Jelen album talán nem véletlenül kapcsolódik a Mob Rules múltjához, hiszen koncepcionális folytatása két korábbi, "Savage Land" (1999) és "Temple Of Two Suns" (2000) című lemezüknek, melyekkel a csapat annak idején közepes sikerrel alapozta meg karrierét: mindkét dalcsokrot egy disztópikus világban az emberiség végnapjait elmesélő történet köti össze, ahol a források és az élettér egyre szűkösebben méri az emberi életet. Annak ellenére – vagy talán azért –, hogy az együttesben személyi változások történtek Florian Dyszbalis gitáros és Sebastian Schmidt dobos csatasorba állításával, a legutóbbi két album dicséretes színvonalát sikerült megfejelni, és az intróval együtt tizenegy új etapban világgá kürtölni, miszerint létezik zenei fejlődés 30 éves működésen túl is.

Ezt nem csak azért írom, mert a csapat megmaradt a kurtább, és kifejtősebb dalok egészséges egyensúlyánál – sőt, a korábbi heavy metal stílusból még az U.S. powerbe is sikerült átkacsintaniuk, lásd és halld a "Coast Of Midgard" erőteljes melldöngetését –, hanem mert az egész albumot áthatja valami egészséges, a szövegi történések ellenére is optimista hangulat, amihez a ragyogóan sikerült dallamok, és a Maiden gyökerű, ám "megvastagított" riffek és groove-ok teremtenek amolyan beszteroidozott zenei testet. (Aki viszont a progresszív hatású heavy metalért van oda, az minden bizonnyal örömmel fogja hallgatni a "Providence" vagy a záró "Equilibrium (Rise Of The Ruler)" összetettebb, kifejtősebb megközelítését.)

A "Rise Of The Ruler" természetesen nem sikerült volna ennyire jól, ha a banda hajtómotorja, Klaus Dirks nem cáfolná az öregedéssel kapcsolatos tudományos álláspontot – és az emberiség tapasztalatát –, hiszen az énekes hangja semmit nem kopott a kezdetek óta, és nem azért, mert nem volt miből kopni: bár Dirk nem tartozik a virtuózok közé, azért a jó öreg német megbízhatósággal képes három évtized után is hozni a dalok által megkövetelt vokális szintet.

A 45 percbe sűrített 10+1 dal eklatáns példája annak, hogy 70 perc alatt is lehet igényes, gondolatokat sem nélkülöző, teljes albumot összerakni, túl a zenészek 60. születésnapján – ez pedig azért fontos, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy a csapat hallgatótáborának nagy átlaga szintén közelít az említett életkorhoz, és hát tudjuk: a mai 50-es és 60-as az új 40-es.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
facebook.com/ThoughtChamber

Az ohioi születésű Michael Harris, ha nem is tartozik a nagy shredder generációhoz, nem is volt soha Mike Varney Shrapnel-istállójának "versenylova", azért közel 40 éves karrierjével, valamint számtalan szólólemezével és projektjével bebizonyította, hogy nem tehetségtelen muzsikus. Mindazonáltal sem szólóban, sem együtteseivel (Darkology és Thought Chamber) nem sikerült elérnie a nagy áttörést. Ennek nem a képességek hiánya az oka, ezt garantálom. Talán inkább a szerencse hiányában, a menedzsmentben, vagy éppen - hogy is fogalmazzam csak? - a nem túl közérthető dallamvilágban kell keresni az eredőket.

Személyes véleményem az (bár ezzel nem kell mindenkinek föltétlen egyetértenie), hogy a fölsorolt okokhoz hozzájárul a kifogásolható hangzás is, amit azzal tudnék érzékeltetni, ha egy Bose Soundlink Max hordozható hangszóró teljesítményét alapul véve értékelném a Temun kapható bármelyik kínai "subwoofer" névvel csúfolt gagyiságot (pl. Zealot). Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy ma, amikor a megfelelő szoftverrel házi körülmények között tök elfogadható soundot lehet kikeverni, hogyan ad ki a kezeiből Michael Harris, vagy éppen a keverését és maszterelésért felelős Davide Sgualdini a Studio LaMorte-ból (Cagliari, Olaszország) ilyen anyagot!

Nem akarok senkit megsérteni, de Mike Haid (David T. Chastain, Joe Stump, Gus G.) dobszerkója úgy szól, mintha cefrés hordókat püfölne a fészerben, de pl. Michael Harris akusztikus gitár soundja sem jobb néha annál, mint amit anno az úttörőtáborokban hallottunk a tábortűz körül. Ezt csak tetézi, hogy az egyébként jó képességű három énekes: Devon Graves (Psychotic Waltz, Deadsoul Tribe), Travis Wills (Crimson Glory, Infidel Rising) és John Jaycee Cuijpers (Praying Mantis) hangja is százszor meggyőzőbb volna már minimális effekthasználat mellett is (több sáv, visszhang ???).

Nos, ennyit a hangzásról! A 10 számos, egy óra hosszú albumra bizony 12 évet kellett várnunk, hiszen a legutóbbi kiadványuk, a "Psykerion" 2013-ban jelent meg. Szó se róla, hallatszik, hogy a szerzemények nem lettek csak úgy összecsapva. Összetett, aprólékosan megszerkesztett szerzeményekkel van dolgunk, amelyekhez Harris számtalan forrásból merített inspirációt a '70-es évek progbandáitól (pl. Kansas) egészen a progresszív metál hőskorszakáig (pl. Fates Warning).

A számok között akad hard rockos és metálos, rövid és epikus, énekes és instrumentális, nehezen emészthető és viszonylag könnyen befogadható is. Értem és érzem, hogy piszkos sok munka és szakértelem van benne, mégis nagyon nehéz megszeretnem, kivéve talán néhány tételt (Identity Theft, New Dawn Sun Ride). Ez a kijelentés azonban ne riasszon el egyetlen birka türelmű, rettenthetetlen progresszív rajongót sem. Akad itt mazsolázni való rendesen - főleg azoknak, akik Harris munkásságát már korábban is ismerték és kedvelték. Nekik viszont azt üzenem, hogy a lemez sajnos csak digitálisan letölthető, fizikálisan nem beszerezhető. Már ha ez érdekel még valakit egyáltalán.

Tartuffe

Ha egy muzsikus az első lemezének 40 éves megjelenését turnéztatja, szinte világszerte teltházzal, vagy közel teltházzal, ráadásul nem kisebb klubokban, hanem közepes méretű színháztermekben (ami amúgy a menedzsment kifejezett kérése a szervezők felé), mindezt pedig nem valami mesterséges média hype, esetleg a visszatérést ünneplő nosztalgiafaktor generálja, hanem a folyamatosan alkotó, kompromisszumra nem hajlandó előadó, és életműve saját jogán érdemli ki, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a művész olyan kivételes zenész, aki nem fakuló értéket teremtett játékával, hanem maradandót alkotott. Sőt ilyen időtávlatban már nem kockázatos azt sem kijelenteni, hogy a műfaj halhatatlanjai közé, a zsáner legnagyobbjainak nagyon szűk elitjébe kell tartozzon. Yngwie Johann Malmsteen kétségkívül és megérdemelten foglalja el ezt a keveseknek (szerintem rajta kívül csak Hendrixnek és EVH-nek) fenntartott helyet a gitárparnasszuson, minden – jórészt önmagának támasztott – nehezítő körülmény ellenére.

Ugyanis nagyjából szakmai, sőt rajongói konszenzus van a tekintetben, hogy ő maga mindent megtett azért, hogy hírneve, jelentősége megkopjon, sőt inkább zuhanórepülésbe kezdjen, már évtizedes visszatekintésben is. Komponistaként és produkciós szempontból is leginkább a még zseniális "Fire & Ice" (1992) lemez "I'm My Own Enemy" lírájának dalcíme fejezi ki azt a programot, majd saját magának kijelölte ösvényt, amin minden racionális érv ellenére és jogos kritikával szembemenve, ezer öszvér makacsságával, tudatosan, hosszú évek óta menetel. 

De ahogy ott állok most a MOMkult színpadja előtt és életemben már negyedjére meghallom élőben a nyitó "Rising Force" kezdő, sejtelmes szintetizátor hangszínét, majd berobbanó dob-gitár ritmizálását, mindez már nem igazán számít. Nem érdekel, hogy a rettentő szarul megszólaló utóbbi 7-8 lemezén már alig-alig van olyan dala, ami méltó a klasszikusokhoz, az sem érdekel, hogy tulajdonképpen nincs zenekara, mert az amúgy hangszeresen bámulatosan képzett, de gyári melósnak kinéző statisztáit a színpad szélére száműzi, mert kizárólag ő akarja jelenlétével uralni a rendelkezésre álló teret. És most azt sem zavar, ha amúgy hallom, hogy a "Parabellum" dalai (pl. Relentless Fury) önismétlőek, laposak.

Merthogy a lényeg nem ez. A lényeg az, amiért a hazai gitáros szakma és értő közönség is ekkora számban eljött; Yngwie nem (csak) gyorsan, nem (csak) technikásan játszik. A gyorsaság és technika nagyon sok gyakorlással (elvileg) bárki számára elsajátítható. Amit ő tud, az viszont egyedi és teljes erejével igazán csak élőben, a színpadon tárul fel. Szűk két órán keresztül akar felrobbanni a kezében a hangszer, a fogólapon minden lefogott hang önálló életre akar kelni, egyenként is akkora erővel és energiával, ami képes lenne porig rombolni a színpadot, sőt a MOMkult színháztermét is… Ha hagyná.

De Yngwie egyedülálló szuperereje abban áll, hogy olyan mértékben uralja a Stratocastert, hogy az mégsem válik ténylegesen halálos fegyverré, noha az "I'll See The Light Tonight" záróakkordjáig azt halljuk és érezzük, hogy a robbanás elvben bármikor bekövetkezhet. Ettől pedig még az utolsó lemezek dalai is működnek, hiszen pl. az én fókuszomba már nem a "mit játszik?", hanem a "hogyan játssza?" kerül. És a láncreakció beindulását, a MOMkult és környékének teljes pusztulását közvetlen megelőző, maghasadás közeli állapotban törnek elő a hangok a Marshall falból, szünet, üresjárat, bármilyen felkonf nélkül.

Aki legutóbbi koncertlemezét meghallgatta, nagyon sok újdonságra persze nem számíthat, de azért becsúsznak meglepik. A "Fire & Ice" totál váratlan és konkrétan letaglóz. Egyik kedvencem, ráadásul nem is rövidíti le (nagyon), merthogy a 25 dalos setlist voltaképpen egy kivonat. Teljes dalok nem hangzanak el, legtöbbször az "1 versszak + refrén + szóló" a képlet. Közel állok a színpadhoz, de nem középen, így látom, hallom, hogy a szélre kitolt Nick Marino billentyűs/vokalista is milyen sokat tesz hozzá a produkcióhoz. A magasabb témákat ő énekli, keze pedig néha úgy jár, hogy szemmel is nehéz követni. Kivételes tehetség, aki elfogadta, hogy ő itt a kiszolgáló személyzet része. Ha tag akarna lenni, nyilván másnap repülne, de úgy tűnik, ez így mindenkinek megfelel, hiszen már lassan 15 éve dolgoznak együtt. Yngwie ráadásul ma este kimondottan jókedvű, sokszor összenevetnek. De jó is ez! A hisztis, rosszkedvű Mestert már volt "szerencsém" látni 2005-ben, amikor folyamatosan üvöltözött a technikussal, majd a "Far Beyond The Sun" alatt ledobta a földre a hangszert és percekre kivonult. A lényeg, hogy jó passzban volt, bár nekem most úgy tűnt, már-már túlságosan is lefogyva (hol van már a G3 DVD-n Satriani es Vai mellett pengető, kimondottan dagi Yngwie!), de láthatóan élvezte a bulit. 

Mivel közel álltam a színpadhoz, számos alkalommal néztem végig, hogy mekkora közelharc zajlik előttem, egy-egy pengető érkezésekor. Egy "stage used" pengető komoly relikvia, totál megértem, hogy a becsapódás vélt helyére azonnal 3-4 ember ugrott, erős, határozott, olykor barátságtalanul durva mozdulatokkal igyekezvén távol tartani a konkurenciát. Az elviekben számomra is kötelező közelharcokat szerencsére nem kellett megvívnom, hiszen 2019-ben New Yorkban, egy egészen kis klubban (The Iridium) elég volt a "Master Class With Yngwie" esemény után a színpadra menni és lehajolni egy "stage used" darabért.
  
Ott láttam azt is, hogy a színpadon maga elé felragasztott setlist Yngwie esetében kb. 5-6 db A/4-es papír, óriási betűmérettel, amit nem érdemes összeszedni, hacsak nem akarsz velük egy teljes falat otthon kitapétázni. Ezért ezt a dolgot is elengedtem már a koncert előtt, hiszen onnan sem hoztam el az összeragasztva kezelhetetlen mérete miatt. Rutinosan kifigyeltem viszont, hogy Nick Marino is elhelyezte az ő egyetlen A/4-esét koncert előtt oldalt, nem feltűnő helyen. A zenekar levonulása után sokan maradtunk, mindenki a szetlistára, illetve a színpadra szétszóródott pengetőkre vadászott, a technikusoknak könyörögve, hogy keressenek, találjanak, majd adják át nekik. Volt, aki szerencsés volt és volt, aki nem. Jómagam türelmesen megvártam, amíg Nick kijön a cuccához és illedelmesen elkértem tőle az instrukciókkal bőségesen kiegészített koncertprogramot.

Ha bárki arra várt, hogy esetleg Yngwie is felbukkan, az meglehetősen naiv volt. A szervező előre közölte, hogy semmi ilyesmire nem lehet számítani. Ez volt egyébként a papírforma. New Yorkban, a zenekar nélküli, beszélgetős, kérdezz-felelek interaktív master class után, kb. 7-8 ember várta, hogy kijöjjön egy fotó, aláírás erejéig. Esze ágában nem volt. Ha valaki most aláírásra vadászott, az válogathatott a merch pult ajánlataiból; lemezek, képek és egy meglehetősen idétlen, nagyméretű pengető. Mindez aranyárban, súlyos tízezrekért. Más kérdés, hogy az első lemez aláírt példánya jó befektetés, a most százezres költséggel együtt is.

Nem tudom, van-e hálátlanabb szerep, az előzenekarosdinál, főleg Malmsteen esetében, ahol még a saját zenekarának tagjai is a partvonalon kényszerülnek estéről-estére elvégezni a szakmunkájukat, mindenesetre mind a Spirit War, mind Adry igyekezett a helyzetből a maximumot kihozni. Utóbbi pedig még fazonban és hangszeresen is meggyőző volt.

Már megjelent néhány poszt, komment, ahol panaszkodtak a hangzásra. Nekem még az előzenekarok is élvezhető minőségben szóltak. A főhős egomán hangképe pedig alap, nyilván nem fogok most azon sírdogálni, hogy a számtalan Marshallból előtörő hangorkán elnyomta a bőgőt, éneket, esetleg a billentyűt. Egyetlen észrevételem, amit a koncertlemezen sem értettem, hogy miért kell ennyi visszhangot pakolni a saját mikrofonjára? Minden szó(vég) kb. hatszor ismétlődik a teremben mire elhalkul. Szóval ezt nem értem, de a választ azért tudom; mert neki így tetszik és pont!

"More is more" – szól az elhíresült Yngwie-alaptétel, ami ugyan tartalmilag, főleg hangszeres, hangmérnöki kontextusban egy baromság, de egy Yngwie koncert mikroklímájában, ahol az elvben megsemmisítő, de általa teljes mértékben kontrollált őserőt ennyire tudod érezni, sőt átérezni, ott nem szabad mindezt kétségbe vonni. Minden pillanatát élveztem. Utóbbi lemezein már régóta nem, élőben még mindig lenyűgöz ez az ember.

Túrisas

Kiadó:
SAOL

Honlapok:
www.figure-of-speechless.com
facebook.com/figureofspeechlessmusic

Tartuffe kolléga megállapítása szerint jelenleg a zenei uborkaszezon idejét éljük, így lehetőség van kicsit visszatekinteni, a restanciákat pótolni a naprakészség kényszerítő kapkodása után. Hát legyen! Itt van mindjárt a 2023-ban megjelent Figure Of Speechless "Tunnel at the End of the Light" című albuma, és ha azt nézzük, kik alkotják a Glen McMaster nevű – számomra ismeretlen – gitáros projektjét, homlokunkra csaphatunk, hogy büszkén vállalt kukaturkálási tevékenységünk folyamán néha a kincset sem vesszük észre a sok elhullajtott zenei csemege között.

Ezzel persze nem csak mi vagyunk így, az internetes magyar metal közösség egyöntetűen feledkezett meg az albumról – talán azért, mert a csapat neve "szóhoz sem jutó" vagy "bennakadt szavú alakot" jelent, így elég nehéz meghallani őket – pedig, ha van olyan bevált ígéret, amit a tagok neve sugall, akkor ez a projekt minden bizonnyal az: mégpedig nem szótlanul, hanem hangos ordítással.

Derek Sherinian (Dream Theater, Alice Cooper, Yngwie Malmsteen, Billy Idol), Ron "Bumblefoot" Thal (Guns N’ Roses, Sons of Apollo), Ray Alder (Fates Warning, Redemption), Tony Franklin (The Firm, Blue Murder), Brian Tichy (Whitesnake, Billy Idol, Foreigner, Ozzy Osbourne): mintha a Frontiers boszorkánykonyhájában kotyvasztották volna össze ezt a zenészek többször bizonyított kvalitásai ellenére is műanyagízű terméket, ám itt szó sincs semmilyen mesterkélt, csalódást okozó végeredményről, a lemez ugyanis minden várakozásnak megfelel, ami a hallgatóban felmerülhet a "legénység" korábbi teljesítményét ismerve.

De miről is van szó? A kérdést könnyű megválaszolni hiszen a zenészek múltja egyértelműen jelöli ki a zenei irányvonalat, de a fekete öves progresszív metaliskola – a régisulis és az új keletű – hatása inkább a dalok szemléletmódjában, mintsem az alkalmazott eszköztárban ismerhető fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyen fogyasztható, egyenesvonalú slágereket kapunk – erre a zenészek talán még akkor sem lennének képesek, ha direkt ebbe az irányba meneteltek volna –, de a metal/hard rock alapokon elő-előbukkanó progresszív hatások sem harsányságban, sem bonyolultságban nem akarják az önmagába feledkezett művész kiismerhetetlen muzikális egyenleteivel riogatni/magukhoz csalni a hallgatóságot.

A dalokról ezzel együtt nem mondhatnám, hogy azonnal befogadhatóak, mert a progresszív jelleget éppen az a kanyargós, többrétegű építkezési metódus jelenti, ami bizony odafigyelést igényel, egy súlycsoporttal hangsúlyosabban, mint ahogy azt a Threshold teszi: Adler – aki az általa épített dallambirodalomból nem akar kiszabadulni – jellegükben ugyanazokkal a megoldásokkal varázsol, mint amivel a nemrég bemutatott A-Z albumon: ha a hangszeresek nem lennének mások, a pőrére csupaszított dallamvilágot hallva azt hihetnénk, hogy ugyanarról az együttesről van szó.

Persze Bumblefoot és Shernian nem tudja megtagadni önmagát, bár mindketten bizonyították, hogy számtalan zenei álarcuk van, amit a koncepciónak megfelelően cserélgetnek: jelen esetünkben nincs szó arról a djentes látásmódról, amiben mindkét zenész remekül érzi magát, ez tehát most bizony nem az egyéni villantások ideje (ami nem jelenti azt,  hogy ne lennének furcsa, "megtekert" meglepetések, csak győzzed őket felfedezni a dallamok és a szellősen adagolt riffek között). A hangszeresek elsődleges szándéka ennek megfelelően inkább a kormányt kezelő Adler kiteljesítése, mintsem az instrumentális örvénykavarás, ennek ellenére az atmoszférateremtésben – ami a dallamok mellett az album másik kiemelkedő erénye – tökéletesen érzékeltetik a "mást és többet is tudnánk, de minek?" attitűdjét, ez pedig arról az alázatról tanúskodik, ami ebben a stílusban bizony nem a kiemelkedő egyéniségek erőssége.

S ha már hangulat: a lemez dalainak lassan folyó, szinte hipnotikus hatása, Adler dallamainak jellegzetes, kissé elnyújtott, ismerős jellege érdekes ellentétben áll a néha azért meg-meglóduló instrumentális megoldásokkal, ami egyszerre teremt feszültséget és megnyugvást, melyek úgy egészíti ki egymást, mint Yin és Yang a keleti filozófiákban. (De azért nem ettől a lemeztől fog az egyszerű metal fan szívinfarktust kapni a tempó szorító vágtájában.) 

Akinek tehát tetszett a már említett A-Z progresszív rockkal átitatott megközelítése, az a Figure Of Speechless képében megkaphatja ugyanazt, némileg fajsúlyosabb progresszív eszköztárral és rafináltabb dalépítkezéssel közvetítve. Megnyugtató, de izgalmas világ ez, ami egyszerre tud szólni több stílus szerelmeseihez is – de mindenfajta csalfaságot elkerülve. Szeressétek hát, kockázat nélkül!

Garael