Nagyon kedvelem a finneket, pedig Túrisas kollégámmal ellentétben még nem sikerült eljutni hozzájuk; viszont itt, ahol most külhoni szolgálatomat teljesítem, minden koalíciós katonának ingyen rendelkezésre bocsátják a tábori szaunájukat. Igen, ezek a kedves fickók még a sivatagba sem utaznak szauna nélkül! De nem ezért szeretem őket igazán, hanem a '90-es évek óta megvalósított elképesztően sikeres zenei forradalmuk miatt! Ez a kis 5 milliós nemzet számolatlanul adja a világnak a kiváló hangszereseket, énekeseket, és az Encyclopaedia Metallum kimutatása szerint Európában magasan itt a legnagyobb az egymillió lakosra jutó átlag metál zenekarok száma: 630!!!. (Csak összehasonlításképpen nálunk ez a szám 105; tessék csak a térképet alaposan átböngészni!)
Nyilván ezek után már meg sem lepődöm, ha egy nevesincs fiatal finn zenekar váratlanul lecsap rám mint fuldokló a mentőövre. Ezek ott teremnek, vannak, alkotnak végtelen alázattal és rendíthetetlen küldetéstudattal... Ezt már megszoktam, csak az irigység keserű ízét nem a számban. Szóval a Burnclear is arrafelé szökött szárba, és 2013-ban jelentkeztek is egy négyszámos EP-vel (Eventide), amire még egy olyan sasszemű kukabányász sem figyelt föl, mint jómagam. Viszont a hiperérzékeny detektoromon most fönnakadt az első teljes stúdiólemez, amiben nem is csalódtam: hamisítatlan skandináv power metal cucc progresszív fölhangokkal.
Föltörekvő, fiatal formációról van szó, akik zeneileg még nem teljesen kiforrottak, és kiadói támogatás nélkül dolgoznak (ha van még olyan egyáltalán). Az albumot saját költségen rögzítették a Guru Recording Studiosban, egy bizonyos Rauno Paananennel a keverőpult mögött, a kiadás és terjesztés is "független", azaz: önfinanszírozott. Ez sajnos hallatszik is az anyagon, nekem különösen a dobhangzás (lábdob) tűnik javíthatónak, de a gitárhangzással sem vagyok maradéktalanul elégedett, bár hozzáteszem: nálunk csúcselőadók szólnak így lemezen.
Tony Turunen énekes nem a Russell Allen Ligában játszik ugyan, de legalább nem tucat-hang, a gitárosok: Karri Shemeikka és Tomi Virtanen viszont világszínvonalat képviselnek. Az együttes dallamérzéke figyelemreméltó, bár ebből a szempontból az anyag egy kicsit egyenetlen; látszik, hogy egy hosszabb időszak, kb. négy év termése lett ide besűrítve. Én nagyon szurkolok nekik, mert az a bizonyos x-faktor kétségkívül bennük van. Érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben...
A Grave Digger az amúgy is "kockásnak" tartott német heavy metalon belül sem a kifinomultság csúcsa, sőt, lehet, közepe sem, ráadásul úgy vonzzák a stílus sokak számára nevetséges és primitív külső és zenei paneljeit, ahogy kétnapos zebrahulla – lehet, hogy már félórás is – az éhenkórász keselyűket. Jómagam talán ezért is nem voltam soha a csapat lelkes híve – no nem a külsőségek, meg az egyéb vizuális hülyeségek miatt, mert azokra nagy ívben pottyantok: a kő egyszerűre vett dallamok és ritmusok annyira lecsupaszítva tálalják a heavy metalt, hogy már én szégyenlem magam, pedig egy nudistatelep kolóniája választott díszelnökéül. Egy azonban vitathatatlan, a Boldenthal vezette csapat mindig hű maradt szeretett stílusához, ráadásul mindezt olyan hitelességgel prezentálva, ami önkéntelenül is rokonszenvet ébreszt az emberben.
A csapatnak így megvan a markáns és hű rajongótábora, ezért nincsenek rászorulva különböző stílusbeli kilengésekre, bár úgy érzem, Boltendahlt a rajongók hirtelen megcsappanása sem zavarná, annyira süt belőle az általa játszott zene lélekből jövő szeretete.
A fiúk tehát rendíthetetlenek, amit jelen album is bizonyít, és jóllehet kevesebb már a csikóévek speedes rohangálása, a megbízható, erőt sugárzó középtempóban így is született pár, az egész diszkográfiát tekintve is ütős himnusz. Ezt persze a csapat mércéjével kell érteni, mert a limitált énekhang, és az amúgy is szögletes zenei világ nem igazán kínál teret a rétegzett megoldásoknak, talán a gitáros, Axel "Ironfinger" Ritt – milyen jó, hogy vasujjú, és nem fakezű – szólói férnének el valami cizelláltabb stílust követő csapat zenei világában.
A sírásók a Saxonhoz hasonlóan tehát kiváló formában vannak, a hasonlóságra még a Biffék legutóbbi albumának igencsak pőrére vett koncepciója is ráerősít. Ez persze az én részemről nem igazán dicséretnek szánt megállapítás, de míg Saxonéknál hiányoltam a dallamokat, addig Boltendháléknál teljesnek érzem a teremtett zenei világot, kántálós, sulykolós énekhang ide, kétszavas, kiabálós refrének oda. A csapat munkásságában talán éppen ez a legcsodálatosabb: ennyi eszközzel is képesek a rajongóknál felszabadítani valami olyat, ami hosszú éveken keresztül fenntartja az érdeklődést – persze ez a harcos, közösségformálásra épített hatásmechanizmus más együtteseknél is működik, ám a Grave Diggernél mégis maradt valami egyedi aspektus, amit saját maguknak tudhatnak.
A fáradtság legapróbb jele nélküli, erőtől duzzadó albumot ástak elő fiúk a rutinos klánvezér vezetésével, aminek megvan a maga egyedi bája, talán az a rajongói hozzáállás, amit a felnőttek oly hamar képesek elfelejteni. Ez pedig zenei világon átnyúlva is mindenképpen dicséretes.
A Soulspellről oldalunk hasábjain is több szó esett már, a Heleno Vale dobos által levezényelt három operából kettő csuklóból veri – van ilyen, nézz meg egy kínai kung-fu filmet – az Avantasia legutóbbi albumait. Most azonban tényleg nagy fába vágták a fejszéjüket, mert a "We Got The Right" a Helloween örökség és Kiske énekesi teljesítményének egyik csúcsalkotása, és már előre dörzsöltem a kezem Blaze Bayley kezdését látva, hogyan fog egy teljes brazil válogatott elbukni ismételten a németekkel szemben.
Aztán megszólalnak a többiek, én pedig csak ülök és bámulok, különösen a Daisa Munhoz nevű szőke hölgy teljesítményét hallván, aki ugyanúgy képes hangjával megborzongatni, mint az eredeti dalban Kiske. Azt egyébként nem értem, mit keres énekesként Lucassen a csapatban, de ezt borítsa a baráti összefonódások színes fátyla, a lényeg pedig az eredmény, ami önmagáért beszél, illetve énekel. Nem véletlenül hangoztatom, hogy a brazil színtér van olyan erős ebben a műfajban, mint a teljes európai. A kétkedőknek itt a bizonyíték teljes "operai" formájában. (Aki többet is szeretne ebből a csodából, az meghallgathatja a Titanic c. film slágerének valós, izé Vale-es feldogozását is.)
Többek között, mivel Gus G. bekerült Ozzy bandájába (és mert az utóbbi időben inkább szólólemezeire összpontosított), a Firewind hosszú ideje parkolópályára került. Az utolsó albumuk 2012-ben jelent meg (Few Against Many), azóta kilépett az énekes, Apollo Papanathasio, hogy (most csak találgatok) a Spiritual Beggersre és tanári karrierjére több időt szánhasson, valamint hogy kiadjon egy katasztrofálisan unalmas és ötlettelen szólólemezt (Waterdevils, 2016, Escape Music). Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás...
A Firewind eközben nem volt teljesen tétlen, hiszen játszottak néhány koncertet: először Kelly Sundown Carpenter segítette ki őket, majd valamiért Henning Basséra (Metalium, Sons Of Seasons) esett a választás. Már most mondom, hogy – jóllehet Apollo az utóbbi időben nem volt csúcsformában – Basse képtelen maradéktalanul kitölteni az általa hagyott űrt. Lehet, hogy Apollo nem volt tökéletes, de volt egy azonnal fölismerhető, jellegzetes karaktere, míg Basse amolyan 12-egy-tucat power metal énekes színtelen, kaparós hanggal. Van egy kézenfekvő hasonlatom: a Firewind pont úgy járt, mint annak idején a finn Thunderstone, amikor a karizmatikus Pasi Rantanen helyett Rick "Jolly Joker" Altzit igazolták egy album erejéig (Dirt Metal, 2009). Ők magukhoz tértek, vajon mi lesz a Firewinddel?
A másik alapvető változás az együttes háza táján, hogy eddig Gus G. mellett leginkább Apollo segítgetett be a dalszerzésbe, most azonban a hangmérnök-producerként is tevékenykedő Dennis Wardot (Pink Cream 69, Unisonic, Place Vendome) kérték föl társzerzőnek. Basse mellett valószínűleg ennek tudható be, hogy a Firewind érezhetően elment erősen datált, tucat euro-power irányba. Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás... Se Apollo, se a Firewind nem járt jól az események ilyetén alakulásával.
Most először a banda egy történelmi eseménysorozat köré építette föl a teljes albumot, nevezetesen a második görög-perzsa háború (Kr.e. 480), közelebbről a thermopylai és a salamisi csaták történetét dolgozták föl, de úgy, hogy a végeredmény nem lett igazán koncept-albumos; a nóták különösebb összefüggés nélkül, önmagukban is megállják a helyüket. A Gus G. és Bob Katsionis páros szólókban most is káprázatos, de a dalok szerintem nem jobbak közepesnél; bár biztos akad majd olyan rajongó, aki megvédi őket...
A sommás ítéletem az, hogy ez bizony nem jó kezdés a 2017-es évnek, de főleg nem a Firewindnek. Továbbra is az "Allegiance" és a "The Premonition" maradnak az etalon, mert ez a "Halhatatlanok" bizony – címe ellenére – tünékeny jelenség. A tűzszél most olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy még csak meg sem érintett a melege... Tartok tőle, hogy a budapesti, Brainstormmal közös koncertre sem fogok elmenni (A38, február 26.), és ezzel sokan lesznek így. Ne legyen igazam, de alighanem gyéren látogatott hangversenynek fog bizonyulni (hacsak a Brainstorm szuper-lojális közönsége nem menti meg a helyzetet)...
Bevallom, éves listámról szóló cikkemből dorgálást érdemlő módon hagytam ki két, jobb híján southern-hard rocknak nevezhető, elitbe illő lemez említését. Külön öröm, hogy ebből egyik hazánk feltörekvő csapata, az Asphalt Horsemen – a másik a Monster Truck volt –, bár ha belegondolok a zenekart alkotók előéletére, ez egyáltalán nem meglepő. Mármint a színvonal, amire úgy gondolnánk, hogy ilyenre csak azok az amerikai-déli csapatok képesek, akik a horrorfilmek kliséiből ismert lepukkant falvakból verbuválódtak össze, hogy blues gyökerű zenéjükkel kifejezzék mindazt, amiben élnek és amiben szocializálódtak.
A beleélés azonban – mint oly minden más – úgy látszik sikeresen globalizálódott, és lehetővé tette a stílus olyasfajta prezentálását, ahonnan nem szaglik messziről a kelet-európai lét. Mert ennek a stílusnak a lelke az őszinteség, az a szeretet, aminek megvalósulását eddig csak genetikai forrásból születve tartottunk lehetségesnek – még szerencse, hogy ez egyszer tévedtünk. Jómagam a southern jellegű rockkal nem sokat találkoztam – legalábis itthon – talán a Southern Special évtizedekkel ezelőtti, zseniális albumát említhetném, vagy a Southern Comfort nem régen megjelent lemezét, külföldön azonban burjánzó szubkultúra alakult ki, ami olyan együtteseket termelt ki magából, mint a Lynyrd Skynyrd, a Little Caesar, a Black Stone Cherry, vagy a már említett Monster Truck, de ide sorolhatnám a Cinderella annak idején megosztó albumát, a "Heartbreak Station"-t is, aminek slide-gitáros, szájharmonikás megközelítése kivágta a biztosítékot a stadion rockot követelő fanok körében. Pedig nem is áll messze egymástól a két stílus, amire példa a jelen lemez is, ahol a jellegzetes, délies-bluesos hangulatot úgy sikerült beépíteni mondjuk a Whitesnake-jellegű dallamközegbe, hogy ember legyen a talpán, aki szét tudná választani a jól sikerült zenei integrációt.
Nem hinném, hogy a jelenlegi magyar énekesi közegből lenne valaki, aki hitelesebben, és stílus-relevánsabban tudná "kivágni" a southern rock sztenderdjeinek megfelelő vokális produkciót Lőrincz Károlynál, egyrészt, mivel Karcsi tehetsége révén minden stílusban megállná a helyét, és ha azt mondom, hogy engem Russell Allenre emlékeztet, akkor nem esek a magyar tehetségkutatók zsűritagjainak lelkendezős túlzásaiba, másrészt, mivel minden kiénekelt hangjából süt a műfaj szeretete és érzelmi lényegének befogadási képessége. Ez pedig ebben a közegben kötelező, mint ahogy annak a különleges hangulatnak is a megteremtése, ami olyannyira távol esik hazánk, vagy Európa zenei örökségétől. Talán éppen ezért is oly ritka a próbálkozás, azon belül pedig a természetesnek tűnő végeredmény, és talán ezért sikerült már a debütnek is dicsérő kritikák tucatjait kiharcolni a szakmai fórumokon. Mindezek ellenére úgy érzem, mostanra érett össze igazából a csapat, és az a zenei világ, amit idevarázsoltak: ha meghallgatod a "Thank You"-t, vagy a nyitó "Down In The Dirt"-öt, egyből egy másik földrészen – nem Ázsiában! – találhatod magad, mindezt olyan optimizmussal és jókedvvel prezentálva, ami csak a lélekből jöhet. (Nem véletlen koncertjeik döbbenetes ereje, amit a lemezen is tapasztalható erőteljes, mai hangzás fizikai aspektusból is kidomborít.)
A blues-riffekre ráültetett autentikusan sodró ütemek, az organikus hangzással megszólaló herfli és a hullámzó, pulzáló dallamok úgy ragadnak magával, mintha pszichedelia rejlene bennük – ami persze távol áll ettől a világtól –, mégis, van valami bensőséges, de nagyon is földön járó tartalma az egésznek, ráadásul úgy, hogy bőven adagolnak az ezeket a jelzőket nem igazán birtokló aréna rockból is: a végeredmény így olyan, ami megállná a helyét egy ismerős blues kocsmában, de hatalmas csarnokokban is, mert nem térhez és időhöz kötött.
Az Asphalt Horsemen egyszerű eszközökkel, és azok kiváló alkalmazásával, valamint nagyfokú zenei alázattal tudott valami újat, országhatáron átnyúló minőséget hozni a magyar rockzenei színtéren, az, hogy mennyire lesznek a kritikákon túl sikeresek, már csak a szerencse dolga, mert a "southern" szabadság-érzés idevarázslásában hiba nincs. Ez itt most bizony valami Amerika!
25 év és 12 lemez, ez a svájci rockerek mérlege. A negyed évszázados évfordulóra emlékeztet az új anyag címe is (Ezüst), de félve teszem föl arra a bizonyos mérlegre, mert tartok tőle, hogy nem fog nagy súllyal esni a latba. Steve Lee 2010-es halála a személyes tragédián túl a bandának "intézményesen" is hatalmas megrázkódtatás volt. A svájci-ausztrál Nic Maeder énekessel készített két legutóbbi album ("Firebirth" és "Bang!") meg sem tudta közelíteni a korábbi éra színvonalát (mondjuk a "Domino Effect" és a "Need To Believe" elég magasra helyezte a lécet!).
A Gotthard igazi európai hard rock legenda (volt), de mindig jellemezte egy kis amerikás hangulat, most viszont olykor kimondottan tolakodó a "Western" modor, de sajnos nem úgy, mint annak idején a Damn Yankeesnél, vagy Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" albumán. (Utóbbiról hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy manapság illik nyálas, agyonjátszott közönségkedvencként jellemezni, valójában azonban briliáns munka – hányan tudják például, hogy Jeff Beck gitározott rajta, plusz olyan zenészek járultak hozzá tehetségükkel, mint Little Richard, Elton John és Kenny Aronoff?!)
A Gotthard sajnos Steve Lee halála óta halovány árnyéka önmagának, a "Bang!" szerintem egyenesen hervasztó produktum lett, így elég nagy tétje volt az ezüst évfordulós folytatásnak. Őszinte bánatomra most sem sikerült kimászni a gödörből, de nem tudom igazán, kire lehetne ráverni a balhét! Maeder pl. néha zavaróan Coverdale klónként viselkedik (pl. Stay With Me), de egyáltalán nem rossz énekes: nem állítható, hogy az ő szakmai teljesítményén csúsznak el. Leo Leoni sem felejtett el gitározni, és az új német producer, Charlie Bauerfeind is javarészt power metal bandákkal dolgozott eddig (Helloween, Blind Guardian stb.). Akkor honnan ez a bágyadt pop rock attitűd, a megannyi kínos áthallás és unalmas sablon?
Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast pattintotta őket és egy kis belga, hard rockban ultra-light kiadó (Pias) gondozza lemezeiket. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album egy hajszálnyival jobban sikerült két közvetlen elődjénél, vagy legalábbis akad rajta néhány tetszetősebb dal (pl. az ordas James Bond nyúlással indító, Hammonddal megtámogatott "Customized Lovin'"), de ez még így is méltatlan a banda régi nagy híréhez. Ha már svájci hard rock, maradok inkább a Shakránál...
Daniel Gildenlöw – senkinek se legyenek illúziói, ő a Pain Of Salvation egy személyben, körülötte mindenki cserélhető – szinte napra pontosan velem egyidős. Van viszont néhány lényeges különbség köztünk: ő például fantasztikus zenész (én egyik se, úgy értem: sem fantasztikus, sem zenész), és miután hónapokat töltött a kórházban egy húsevő baktérium által okozott halálközeli élménnyel birkózva, ami után szinte jártányi ereje sem maradt, irigylésre méltóan kipattintotta magát – a döbbenetes eredmény a lemez borítóján megtekinthető. De a mi szempontunkból nem is ez a fontos, hanem hogy hat év után ez az első valódi Pain Of Salvation stúdióalbum.
Ez talán nem hangzott valami lelkesen, de a helyzet az, hogy öntudatos és elkötelezett progos létemre valamiért sohasem tudta magát belopni a szívembe ez a muzsika. Maximálisan elismerem Gildenlöw kivételes képességeit, sőt nem vitatom a POS legenda-státuszát sem a műfajon belül, de nem tagadhatom – a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs! –, hogy ezen a blogon eddig következetesen hanyagoltuk őket. Az egyetlen kivétel az "Ending Themes" DVD-ről írott visszafogott recenzióm volt.
Az új anyaggal napok óta intenzíven ismerkedem, és be kell valljam, egyre jobban tetszik, pedig a Gildenlöw köré épített csapat teljes lecserélése ellenére sok változás nem történt. A zene továbbra is hatásvadász, musicales, néha hisztérikus, néha melankolikus, de leginkább puritán. Igen, nem tévedés, progresszivitása ellenére van valami elképesztően lényegre törő, sallangmentes ebben a zenében. Jó, továbbra is szinkópált, poliritmusokkal tarkított (szinte perkusszív), durván réteg-muzsika ez, de engem szinte már zavar a száraz, dísztelen hangzás (pedig Gildenlöw nyilatkozata szerint egyenesen mennyei a dob sound). Nincs semmi töltelék, csicsa, semmi melegség, még az alkalmi billentyű alapok is szinte észrevétlenek, mindent dominál Léo Margarit – egyébként igazán lehengerlő – dobjátéka. Na meg Gildenlöw erősen szuggesztív, elképesztően intenzív – nincs erre jobb szó! – JELENLÉTE. Már a DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: minden POS anyag hallgatása közben az a benyomás alakul ki bennem, hogy Gildenlöw itt a lelkét teszi közszemlére, mintegy lemezteleníti legintimebb önmagát... Ezt a fajta hitelességet sem vitatni, sem félvállról venni nem lehet, még kevésbé semmibe venni...
Szóval, a nap halványuló fényében végre megláttam, ha nem is tisztán, éles kontúrokkal, de minden kétséget kizáróan Gildenlöw géniuszát. Ez objektíve egy rohadt jó és elképesztően tartalmas lemez, az pedig már majdnem mellékes kritikai szempontból, hogy személy szerint ez a világ távol áll tőlem. Igen, a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs!
Nagyjából szükségszerű, hogy egy-egy megjelenés elkerülje az ember figyelmét, az éves összesítésből is kimaradjon, noha érdemei alapján minimum a "figyelemreméltó megjelenések" kategóriába tartozik. Nagy a szórás, ráadásul a thrash nem is az én világom, így végül csakis azért figyeltem föl erre az ausztrál zenekarra, mert az a Dean Wells gitározik benne, aki a Teramaze-ben nyújtott teljesítménye alapján évek óta a kedvenc gitárosaim között szerepel, mindjárt Marcel Coenen (pl. Sun Caged) után. A lényeg, hogy vállalhatóbb megoldásnak tartom azt, ha utólag, nagy mea cuplázások közepette bepótolom a lemaradásom, mintha úgy sorolok be egy lemezt a Top 15-ös listámba, hogy év közben nem szántam fél órát sem egy nyúlfarknyi recenzió megírására.
Erről jut eszembe (minő váratlan fordulat!), hogy aki igazodási pontot keres a Meshiaak muzsikájához, azt minden különösebb habozás nélkül most a Testament legújabb lemezéhez irányítom. A "Brotherhood Of The Snake" energiája, nem túl tolakodó, de mindent átható zeneisége és a gitárjáték ámulatbaejtően összetett, technikás alkalmazása jellemzi Dean Wells legújabb csapatát. Aki ismeri a Teramaze karrierjét, meg sem lepődik, hogy Wells újra a thrash műfaj bűvöletében alkot, hiszen a Teramaze is thrash bandaként indult, és csak a utolsó két lemezen fordultak határozottan progresszív irányba.
A Meshiaak érdeme – főleg egy olyan kritikusnak, aki alaphangon nem rajong a thrash műfajért –, hogy ultra dallamos, és nem fél a kicsit behatárolt eszköztárat alkalomadtán groove és prog elemekkel bővíteni. Ehhez kiváló partner Danny Camilleri énekes (4ARM), aki a lemezt záró "Death Of An Anthem"-ben lazán bemutatja, hogy gond nélkül tudna beilleszkedni akár egy dallamos hard rock formációba is. A ritmusszekciót alkotó zenészek sem rutintalan amatőrök, Nick Walker bőgős és a thrash körökben keresett dobos, Jon Dette (Slayer, Testament, Anthrax) elképesztően szilárd alapokat biztosít Wells agyasan ritmizált riff-munkájához és varázslatosan dallamérzékeny gitárszólóihoz.
Félretéve a stíluspreferenciáimból adódó előítéleteimet, egyet kell értsek Garael kollégámmal: 2016 valóban a thrash éve volt!!! Metallica, Testament, Anthrax, Megadeth... és utólag Meshiaak... Hatalmas és látványos tűzijáték!
A Burning Point nem mai csapat, de az igazi kitörés sosem sikerült a B osztályból – mondjuk ki, nem véletlenül. A klisékkel megbízhatóan, de nem virtuózan bánó, a Hammerfall, vagy a Bloodbound világában halászgató együttes amolyan jó iparos módjára gyártotta eddigi lemezeit, amiken azért mindig talált az ember egy-két olyan slágert, melyek készenléti üzemmódban tartották az őket követő hallgatókat a következő lemez érkezéséig.
2015-ben aztán jelentős változáson esett át a gárda, hiszen az énekesi posztra az a Nittle Valo érkezett, aki a Battle Beast első lemeze után került ki a csapatból, ahonnan ez igen könnyen megy, hiszen azóta az alapító gitáros is távozott, hogy jelenleg a hazai Wisdomot erősítse. Valo tulajdonképpen a női UDO, torkába az egyik hangszál mellé egy ráspoly is került, hogy hol rekesztve, hol klasszikus éneklésbe váltva – hogy mikor melyikre, mindig a helyzet, izé, a zene hozza – turbózza fel az alapvetően egyenes vonalú indulókat. Bemelegítésként aztán ki is adtak 2015-ben egy LP-t, hat új és öt régi szerzeménnyel, plusz egy KISS feldolgozással, és mivel a fogadtatás kedvező volt, máris itt a folytatás.
A zenei világ módosult egy kicsit, a fémes hangzást sajnos – szerintem koncepciótlan módon – gyakran töri meg a Battle Beastben is haláli idegesítő CASIO billentyű – hallgasd csak meg a "My Spirit"-et –, én el sem tudom képzelni, hogyan tetszhet ez a csilingelő hangszín egy metalt kedvelő zenésznek, vagy egyáltalán, nyolc éves koron túl bárkinek... A kezdő, húzónótaként felpakolt "Master Them All" ugyan igazi metal-himnusz, de a későbbiekben a nyolcvanas évek amerikai metaljának rockosabb hatása is tetten érhető, bár a "Chaos Rising" a maga monoton darálásával már egyértelműen Judas Priest hangulatot vág az arcunkba – Valo a stílusnak megfelelően egy női ogreként üvölti végig a sorokat, és hát Metalországban a meséhez hasonlóan ez mindenképpen erény.
A lemez sajnos ezek után beleszürkül a megszokottakba, és sem az egyébként ügyes gitárosok, sem Valo nem képes ezen változtatni, még akkor sem, ha a "Lost In Your Thoughts"-ban hölgyünk kétféle hangszínen próbál némi változatosságot hozni az egymásra rakott szürke panelek közé. A végére aztán teljesen elfogy az ihlet, és a zárásként előadott Lee Aaron feldolgozás, a "Metal Queen" helyett is el tudtam volna képzelni valami fémesebb, ütősebb dolgot. (Milyen poén lett volna egy Battle Beast számot átgyúrni!) A csapat sajnos nem tudott élni az újítás lehetőségével, és a producer – már ha volt – sem állt a helyzet magaslatán, aki nem tudta eldönteni, mi legyen a stíluspreferencia: indulós, dübörgő heavy metal, vagy billentyűvel megtámogatott heavy rock.
Sajnálom, hogy így alakult, mert Valo hangja tényleg kiváló, remélem, a következő lemezen a nyitó nótához hasonló indulókkal teszik le a voksot a "keményebb út" mellett. Mert ilyen hangú hölggyel ezt vétek volna kihagyni.
Saját szórakoztatásunkra Egy új rovatot indítunk, amiben a filmeken (TV műsorokon) kívül esetlegesen könyvkritikákat is közlünk. Elsősorban gyermek- és kamaszkorunk kedvenceit fogjuk elővenni – legalábbis filmek esetében –, de minden bizonnyal "be fog csöppenni" néhány újdonság, vagy ajánlásra érdemes aktualitás. Kezdődjék a rovat egy harcművészeti klasszikus feldolgozásával, aztán majd meglátjuk a többit...
Bizonyos szempontból sajnálom a mai fiatalokat, akiket a technika és a bőség megfosztott a rácsodálkozás élményétől, amit az én generációmnak a VHS korszak hozott el. Olyan világ tárult fel a szemünk előtt, ami addig csak a mesében létezett. Hogy a mostani ifjúság realista hősökért kiált? Én aztán biztos nem, aki mintegy 15 évig a filmeken a kalandhősök "non plus ultra"-jaként az Angyalt kaptam (esetleg a méltatlanul elfeledett Jean Marais-t, vagy az NDK szupersztár Gojko Miticet), és a szürke hétköznapokon csak a szocialista világ realista megközelítésű – vagyis unalmas – hőseinek tettét bámulhattam, ahol a bátorság vontatott szovjet propagandájaként Iván közlegény hiába semmisített meg egymaga egy fasiszta harckocsit, a kapott élmény meg sem közelítette Schwarzenegger magányos halálosztó túráját a Kommandóban. (Hozzáteszem, minden tiszteletem a II. világháborúban a honukat védő elesett szovjet katonáknak.)
Az emberközeli szereplők után tehát nem zavart a body builderek és a harcművészek képtelen tettei, ők még mindig közelebb voltak az áhított valóságábrázoláshoz, mint a bűnözőket néha-néha felpofozó Derrick, esetleg a komplett Gestapot hülyének néző, morfondírozó Stirlitz. Ebbe talán belejátszott az is, hogy szemünk előtt vált sporttá és igazán ismertté a testépítés, a magyarországi thai-box hőskorát élte, kick-box válogatottunk pedig kilenc aranyéremmel küldte padlóra a világbajnokságon induló csapatok összességét. 15 évesen persze másként szemléli az ember a világot, ez a felnőtté válás utolsó olyan szakasza, amikor még képesek vagyunk az eltúlzott minták befogadására, és az élet megalkuvást nem tűrően fekete-fehér szemlélésére. (Bár a mai politikai gondolkodás hasonló gyermekbetegségtől szenved, aminek áldozatai komoly felnőtt emberek.)
A gyakran agyonmásolt, hangalámondásos VHS kazetták minősége nem okozott élvezetbeli problémát, hiszen sok családban még a színes TV is viszonylag újdonságnak számított – hol volt még a HD képi és dolby 5.1. audio élménye! –, ez egyébként egybevágott a zenei hallgatási és terjesztési szokások által kitermelődött minőséggel is: a másolás többünk életében a hozzájutás lehetőségét jelentette, a szocialista jogi etika pedig nem hangsúlyozta a cselekmény esetleges vonzatait – így születhetett nagy örömünkre például a Terminátornak és a Predátornak több, angol álnéven feltűnő magyar író általi folytatása.
A bőség kapuja tehát kitárult, amin keresztül özönlöttek a barbárok, igazságosztók, szörnyek és szőrzetüket nem vesztett hölgyek, mi pedig faltuk – mit faltuk, zabáltuk! – gyakran válogatás nélkül a ránk hulló termék-áradatot. (Nálam kb. 2 évnek is el kellett telnie, míg végre nagyjából szelektálni tudtam a szemét és a szemetebb között...)
A hőskorszak pedig kitermelte "népmesei" szupersztárjait: Schwarzenegger és Stallone nevétől még mindig tudok lelkesedni – hiába, a szociális érés ilyesfajta beépülési folyamatából azóta több esztéta és pszichológus is ledoktorált –, a felbukkanó harcművészek közül azonban, bár láttam pár Bruce Lee filmet is, egyértelműen Van Damme vált személyes etalonná. Lehet, azért, mert talán egyik legjobb filmjét láttam legelőször: a Véres Sport stílusokat szembeállító története egybevágott azokkal a végtelen vitákkal, amiket a korabeli ifjúság folytatott a különböző harcművészeti irányzatok hatékonyságáról, és jóllehet választ nem adott, jó érzékkel jósolta meg a későbbi össz-stílusú versenyek – K1, MMA – hatalmas népszerűségét.
Mégsem erre a filmre esett a választásom – talán majd máskor –, hanem a színész második sikerére, a Kickboxerre, aminek mára elkészült a remake-je is, furcsa szereposztási cserével, hiszen a mester szerepét jelen feldolgozásban Van Damme vette át, a tanítványét pedig egy számomra ismeretlen kaszkadőr-harcművész, Alain Moussi.
Emlékszem, az eredeti film jó érzékkel lovagolta meg a thai-box népszerűségének robbanásszerű terjedését, ami nem volt véletlen: a sporttá vált harci stílus full contact, és a combrúgást engedélyező szabályrendszerével minden addig látott harcművészetnél keményebbnek tűnt, és annyira nem hatotta át a misztikum és filozófia, hogy a keleti ember belső magánügyének tűnjön, amit más kultúrából jött vállalkozó nem érthet és nem tanulhat meg. Ráadásul Magyarországon egy olyan szubkultúra jött létre, ami legendás harcosokat termelt ki magából: a világbajnoki címre is esélyes, ám sajnos autóbalesetben elhunyt Kató Mihály mellett Tölgyesy Csaba, Rehák György, Moró Endre és Kunkli Tivadar neve még mindig ismerősnek tűnhet a sportág szerelmesei számára.
A körülmények tehát adottak voltak, hogy a film befussa a maga karrierét – a korra jellemzően előfordult, hogy Véres Sport II címmel másolták át a kópiákat –, Van Damme csúcson volt, akárcsak a sport hazánkban, és jóllehet akkora sikert nem ért el, mint a "Blood Sport", a belga akcióhős karrierjének egyik meghatározó állomásává vált.
Hogy nekem mégsem tudott a történet igazán kedvencemmé válni, egyetlen apró, de fontos tényezőn múlt, ami számomra – ma már nevetséges módon, hiszen az egész filmnek annyi köze van a valósághoz, mint pankrációnak az utcai verekedéshez – hiteltelenné tette a filmet. (A sztorit nem mesélem el, gondolom, aki olvassa a cikket, ismeri az egészet.) A Thaiföldre érkező kick-box világbajnok egy olyan meccsbe vág bele, aminek nem ismeri a szabályrendszerét, illetve aminek nem tisztázott a szabályrendszere, teszi mindezt felkészítő és logisztikai stáb nélkül – ekkor már voltam annyira jártas a küzdősportok világában, hogy mindezek a "mi a franc?" kérdést böfögjék fel belőlem, innen is látszik, hogy kamaszként az ember néha egész jelentéktelen dolgokon tud kiakadni.
A Kickboxer mindenesetre életre hívta a harcművészeti filmtörténelem talán egyik legkarizmatikusabb gonoszát, a thai Tong-Po-t – érdekes, hogy Van Damme-nak a Véres Sportban is sikerült ez, a veterán Bolo Yeung személyével és szerepformálásával – nem hiszem, hogy van olyan rajongó, aki feledné a retinába égő képet a kőoszlop élét sípcsonttal rugdosó thai harcosról – mi ez, ha nem a bad ass egyik legsikerültebb ábrázolása? A történet aztán hozta azokat a kliséket, melyeket addig és azóta is számtalanszor láttunk, bár megjegyzem, a küzdelemnek nem sok köze volt a thai-box-hoz: Van Damme engedett a látványnak, és a sokkal látványosabb, magas rúgásokkkal operáló kick-box technikákat részesítette előnyben, megspékelve azokat ikonikussá vált spárgázó, forduló rúgásával.
A remake-re aztán 17 évet kellett várni – már aki várt rá –, én igazából nem is értem az újrázás létjogosultságát: a korabeli rajongótábor felnőtt, Van Damme karaktere pedig belesimult a film+ délutáni műsorsávjában vetített filmekébe. A kíváncsiság azonban csak utat tört bennem és megnéztem a feldolgozást, úgy voltam vele, ha nézhetetlen, ráfogom a remake-ek általános sikertelenségére, az eredeti történet pedig ragyogjon régi fényében...
A show-t természetesen elviszi az eredetileg csak mellékszereplő mestert alakító Van Damme (nem éppen példaértékű életvitelét tekintve szeretnék ilyen korban ilyen fizikummal rendelkezni), és hiába a kiválóan mozgó Alain Moussi a belga valamikori szerepében, annyira nincs karizmatikus, hogy kilépjen JCVD árnyékából. Ez ugyanúgy igaz a Tong Po-t alakító, egyébként félelmetesen kinéző és valódi MMA-s múlttal rendelkező Dave Bautista-ra is, aki meg sem tudja közelíteni elődje alakítását, vagyis inkább annak dermesztő kisugárzását. Az eredeti alkotás számomra "megbocsáthatatlan" hibáját többé-kevésbé sikerült kiköszörülni, a főhős világbajnok bátyja itt egy tiltott, ám hatalmas summával kecsegtető zugmeccsre utazik Thaiföldre. (Az persze már más lapra tartozik, hogy nem véletlenül nem thai színész játssza a fő ellenséget, hiszen ebben a súlycsoportban egyszerűen nem nagyon lehet nehézsúlyú versenyzőt találni, a thai emberek egyébként is – milyen furcsa és inverz – a nehézsúlyú versenyzőket lomhának és unintelligensnek tartják, ezáltal Amerikával vagy Európával ellentétben itt a könnyebb bajnokok a legnépszerűebbek. De ennyi "ferdítés" még belefér az élvezhetőségi faktorba...)
Egy ilyen filmnél persze nem a színészi játékra vagyunk leginkább kíváncsiak, hanem a harci jelenetekre: nos, azok a kor igényeinek megfelelő látvánnyal, a Tony Jaa által – aki ugye az Ong-Bakkal az első nemzetközileg is ismert thai harcművész-színésszé vált – kidolgozott thai-box-akrobatika keverékével kényeztetik a harcművészeti mozik rajongóit. (Eredetileg Jaa alakította volna a mestert, de egyéb elfoglaltságai miatt kilépett a forgatásból.) Sajnos az olyan ikonikus jelenetek, mint az említett oszlop-rugdosás, vagy Van-Damme disco-tánca kimaradtak a filmből – bár utóbbi a stáblista előtt mégiscsak lepereg Moussi tolmácsolásában, a film legjobb poénját adva – de a remake ezek ellenére a néhány tradicionális thai technikát felvillantó látványos harci koreográfiájának és Van Damme-nak köszönhetően összességében nem okozott csalódást, persze az elvárásokat megfelelő szintre állítva. Mert a nosztalgiával és a fiatalsággal úgysem veheti fel semmi a versenyt.
