"Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, amikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.
Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és az már csak hab a tortán, ha el is olvassák, az pedig "non plus ultra", ha még egyet is értenek velem, netán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbimat.
Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, amikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem mégis csak így maradnak meg – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint a vaknak elmagyarázni a színeket. Úgy látszik, ebben az értelemben képtelen voltam változni – ezért azt gondolván, hogy ami nekem jó, az jó másnak is az –, elsősorban az olvasókban is szerettem volna előidézni azt a várakozásteli izgalmat, ami engem öntött el, mikor a leírtak alapján megpróbáltam elképzelni az adott lemez zenei-szövegi tartalmát."
Valahogy így fogalmaztam az ez évi Virgin Steele kritikámban: egyfajta ars poetica ez, ami minket, baby boomereket jellemez, oly módon megpróbálva átadni ezt az élményt Y és Z generációnak, amivel ők keveset, vagy nem találkoznak. (Ettől függetlenül kíváncsi lennék olvasóink korfájára, vajon elérjük-e az előbb említett célcsoportot, vagy maradunk néhány száz, középkorú ember számára információt adó, ugyanakkor egy más korosztály által őskövületnek tartott kifejezési formának?)
A kérdés persze minden bizonnyal felesleges: én legalábbis a fentieknek megfelelően elsősorban magamnak írok, afféle hobbi-tevékenységként, aminek nincsen sem anyagi, sem esztétikai vonzata, legfeljebb enyhe vágy arra, hogy Garaelen kívül másoknak is fontos – fenét fontos: szórakoztató – lehet az a havi pár kritika, amit a blog hasábjaira vetünk.
Társaim összegzésükben a figyelemre méltó megjelenések szűkösségéről panaszkodtak, szerencsére az én stíluspreferenciámban – amivel jól kiegészítem kollégáim esetlegesen magasabb értéktartalommal bíró, vagy a szűk metal zenei közösség által annak tartott ízlését – jócskán születtek olyan lemezek, melyeket szívesen hallgattam egész évben, így inkább azzal a gonddal szembesültem, hogyan préseljem be 15 helyre az arra érdemes hallottakat. A gondos mérlegelést mellőzve, végül is úgy döntöttem, a helyezéseket és a kiválasztott albumokat meghallgatásuk számához kötöm, így már az összegzésem elején bocsánatot kérek az olvasóktól, ha egy esetleges "rejtett gyöngyszemet" lejjebb sorolok, mint azt értéktartalma megkívánná. De nem fejtegetem e helyen esetlegesen teljesen feleslegesen (látod, tényleg az "e" betű a leggyakoribb a magyar nyelvben) választásaim okát, nézzük hát, mik voltak a számomra kedves megjelenések 2023-ban!
TOP 15 - 2023
1. Sorcerer: Reign Of The Reaper
A lemez imázsának sikerült néhány, tudományos disszertáció alapját is szolgáló hozzászólást indukálnia pro és kontra, az azonban vitathatatlan, hogy zeneileg az év epikus doom alkotása, amitől nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek – de a stílus alap sztenderdjeit tisztelve inkább sírok, hogy az alkotók meg nevethessenek.
2. Therion: Leviathan III
Christofer Johnsson úgy abszolválta a trilógiát, hogy egyszer sem kellett megbotlania: hősünk már a lemezek elkészítésének elején, jó pár éve tökéletes jellemzést adva jósolta meg, hogy mit várhatunk a három résztől. Csak tudnám, miért nem alkalmazzák a zenészt a Svéd Lottózók Egyesülete hivatásos nyerő emberének?
3. Sacred Outcry: Towers Of Gold
Akik olvassák ismertetőimet, jól tudhatják, hogy Daniel Heiman kivételes kedvencem, pusztán azt sajnálom, hogy stabil tagság helyett különböző projektekben forgácsolja szét tehetségét. A Sacred Outcry görög csapat az epikus heavy metal stílusában utazik, amelyhez Heiman annyit és úgy tud hozzáadni, hogy az album által vászonra festett nagyszabású történelmi tabló végeredménye csakis a győzelem lehet.
4. Uriah Heep: Chaos & Colour
A "faterock" megmutatták, hogyan lehet 57 évnyi zenei lét után úgy odavágni a fiatalok asztalára, hogy a leülésnek seggre ülés legyen a vége: kemény, progresszióba is áthajló, a régi értékeket tartalmazó, de az új elvárásoknak is megfelelő lemez született, amit – bevallom – én sem vártam tőlük. Csattanós válasz a fiatalok generációs öntudatára, ami nem baj, hogy létezik, hiszen mi sem voltunk különbek.
5. The Unity: The Hellish Joyride
Ha a Gamma Ray kevésbé kreatív részéből megalakult együttes ilyen albumot tud összerakni, akkor végképp nem értem az anyacsapat évek óta tartó vergődését. Talán nevet kéne cserélniük 😊.
6. Noturnall: Cosmic Redemption
Power metal, Brazília, folkhatások: a random módon papírra vetett fogalmak uniója a legtöbb esetben egy olyan halmazt eredményez, amitől az európai stílustársak azonnal keresni kezdik az állukat a földön. Virtuóz technika, remek, a power metal kliséit feszegető riffek, hangszálakrobata énekes, egyedi, egzotikus dallamok – mi kell még? Jóllehet, az Angra egy más bajnokságban focizik, ráadásul el-elhagyva a kezdetek stílusát, elleshetné a Noturnalltól a feszesség titkos receptjét.
7. Saint Deamon: League Of The Serpent
Azért a jó öreg Európában is akadnak még olyan metal bandák, akik számára a power metal nem tuc-tuc ütemű egyendalokat jelent, a valamikor Dionysus romjain megalakult brigád a tradíciókat figyelembe véve tudomást sem vesz az új trendekről. Hogy ez a maradiság jele? Nem hiszem, inkább a lényeglátásé.
8. Twilight Force: At The Heart Of Wintertale
Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a szimfonikus európai power metal csapatai úgy tűnnek el a süllyesztőben, ahogy Putyin ellenzői a balesetek tömegében. A csapat szövegvilága nem éppen irodalmi szintű – lehet, hogy szó szerint szóra sem érdemes –, de a zene az bizony klasszikus, a stílus sztenderdjeit legmagasabb szinten megvalósító örömforrás. Már persze annak, aki szereti az ilyet.
9. Legions Of The Night: Hell
Hennig Basse wannabe Savatage bandája legyártotta az első album replikánsát. Az, hogy mégsem küldtem el őket melegebb éghajlatra – biztos megijedtek volna – a piszok jó daloknak köszönhető, még úgy is, hogy már a második albumon újrahasznosított ötleteket használni nem éppen a szép jövő ígérete.
10. Vandenberg: Sin
A listám másik replikánsa, aki legalább nem magát, hanem a Rainbow/Whitesnake tengelyt másolja, mégpedig figyelemre méltó tehetséggel – bár ki ismerné jobban a releváns eszköztárat, mint egy olyan zenész, aki saját bőrén tapasztalta a Coverdalizmus nevű ragályos betegség (a Woodoo Circle is elkapta) egyáltalán nem káros hatásait.
11. Joel Hoekstra's 13: Crash Of Life
Egy másik Whitesnake veterán, hasonló zenei világgal, mint listám előző szereplője. Igazából csak hangulat kérdése, melyiket veszem elő (sőt, a közös eszköztár miatt még azé sem), annak ellenére, hogy vannak különbségek a két zenész között. Mondjuk a nevük. Oké, ez persze vicc volt, még ha nem is éppen jó, de azért nem hiszem, hogy aki az egyiket szereti, az a másikat utálja, még akkor is, ha az egyik fehér kígyó hosszabb, mint a másik.
12. Bad Touch: Bittersweet
Tartuffe kolléga jóvoltából ismertem meg Bad Touchot, és már a videoklipben bemutatott daluktól hanyatt vágtam magam. A blues alapvető életérzésével szöges ellentétben álló optimizmus olyan mértékben hatja át a lemezt, akár egy kétkötetes mozgalmi induló gyűjtemény, csak hát a zenei színvonal más dimenziókban mozog, mint az 1345. sz. úttörőcsapat kötelező dalrepertoárja.
13. King's Crown: Closer To The Truth
A múlt század hatvas-hetvenes éveinek modern köntösbe bujtatott zeneisége ebben az évben különösen megérintett, példa erre ez a csapat, ahol semmilyen "nagy megfejtéssel” nem találkozunk: azt csinálják, amire hatásaik predesztinálták őket, és az, hogy különösebb zenei akrobatika nélkül képesek voltak a listámra kerülni, valóban királyi. Mint egy korona.
14. Pyramaze: Bloodlines
A progresszió elhagyása és a dallamosodás általában nem szül jó véleményt a blogon – kivéve nálam, aki nyíltan vállalja a slágerek iránti kötődését. A Pyramaze pedig úgy tudta ezt az utat választani, hogy a végeredmény nem lett olyan kínosan erőltetett, mint a Myrath esetében. Ebből is látszik, hogy a piramisos útvesztők időtállóbbak, mint a keleti repülő szőnyeg.
15. Primal Fear: Code Red
A nemzetközi brigád a listámban több szereplőhöz hasonlóan gyártotta le a legutóbbi albumuk zenei klónját. Jóllehet, nekem jobban bejött az epikusabb, billentyűvel dúsított, dallamos útkeresésük, a Judas Priest-féle bőrbe-szegecsbe öltöztetett fémrohamaik is tetszenek, még akkor is, ha egyesek szerint az albumaik esetében a jó ízlés is Code Red-et kiálthatna.
Figyelemre méltó megjelenések:
Egy 15 darabot tartalmazó lista után még ilyet is vártok? No jó, persze, voltak olyan lemezek, amiket szintén sűrűn elővettem az év folyamán: az Ice Age "Waves of Loss and Power" -je talán egyedül képviselte ez évben az oly fájóan hiányzó klasszikus, Dream Theater-i alapokon nyugvó progresszív metalt, a Redemption pedig éppen csak annyival vett vissza a dallamokból, amivel lecsúszott a listámról. A néhány éve még oly népszerű metal opera olyan gagyi, CASIO szintetizátoros, egyalkotós megvalósítási színvonalra esett vissza, hogy Marco Garau "Magic Opera”-ja az ótvar hangzás ellenére is, pusztán édes-mézes dallamaival képes volt figyelmem felkeltésére. Arjen Lucassen retro űroperájára persze az általános színvonalbeli visszaesés nem jellemző, és ha maga az egész album nem is, de a nyitó "Golden Age Of Music" az év dalaként került permanens újra- és újrajátszásra a számítógépemen.
Az Angra is szerepelhetett volna a legszeretettebb albumjaim között, ha számomra nem annyira dagályos kifejezésmóddal próbálják a progressziót előcsiholni – és itt szükséges megjegyeznem, hogy nem az euro-poweres időket sírom vissza, pusztán több feszességet hiányolok az idei produktumból.
Magyarföld
Mit mondjak, nem igazán követtem figyelemmel a hazai együttesek ténykedését, az azonban tökéletesen rávilágít Kotta kolléga remek összegzésére a jelenünkben zajló, értékeket is érintő paradigma változásra, hogy egy magyar együttes nyíltan hirdeti honlapján egyes tagok vállalhatatlan kedvenc történelmi személyiségét – és itt nem valami szélsőjobb csoportosulásról beszélünk, hanem a magyarságát büszkén vállaló zenekarról. Remélem, ez a tendencia nem fog általánosságba fordulni, és az említett zenészek is fejükhöz fognak kapni, miszerint ez már nem vicc, hanem jelenünkben is előfordulható, véres valóság.
Mindezektől függetlenül tiszta szívvel örülök a Stardust nemzetközi mércével is kiemelkedő lemezének, illetve nagyon várom, hogy meghallgathassam a Hooligans ismét súlyosra vett új albumát.
Kívánok hát minden egyes olvasónknak Boldog Új Évet, kitűnő albumokat és kellemes levelezgetést a kommentszekciónkban, kollégáimnak (és magamnak) pedig olyan jövőt, aminek a végén optimistább hangulatú összegzések fognak születni.
Garael
Megtanultunk együtt élni a háborúval. Megtudtuk azt is, milyen heroikus eredmény, hogy a másfél éve még fele annyiba kerülő dolgok most már – a magasabb szintről – csak 9.9%-kal nőnek évente. Megértük, hogy a rendszerváltáskor - a csehek után - második legmagasabb életszínvonalú közép-kelet-európai országból mára az EU sereghajtója lettünk, csak a bolgárok keresnek és költenek kevesebbet nálunk. Tudjuk már azt is, hogy mindezekért az egykor csodált és vágyott nyugat a hibás, és hogy nem is utáltuk mi igazán az oroszokat sosem. Sejtjük (igazából tisztában vagyunk vele, csak beismerni nehéz), hogy a jelenlegi globális társadalmi-gazdasági rend fenntarthatatlan és elkerülhetetlenek a komoly traumákkal járó változások. A folyamat visszafordíthatatlan. Ergo a jelenlegi fegyveres konfliktusok, migrációs feszültségek és gazdasági válságok nem elszórt jelenségek, hanem a jövő lájtos előképei. Ja, és mindeközben persze megtanultuk használni a Spotifyt.
Fura ez. De már évek óta fura. Úgy tűnik, hogy tapintható az érdektelenségem szeretett műfajunk irányában, hiszen értékelhető éves listám már régóta nincs. Ilyen értelemben persze jogos a kritika, hiszen azt kétség kívül elismerem, hogy az aktuális megjelenések jórészt nyom nélkül ürülnek ki a szervezetemből. Mi ennek az oka? Pontosan magam sem tudom, de tény, hogy ahányszor hallok valami újdonságot, a legritkább esetben érzem, hogy ezt mindenképpen be kell szerezzem. Kicsit egyformán szól nekem minden manapság. Ha minőségi is a csekkolt zene, azt érzem, hogy ezt/ilyet már hallottam, egyszerűen nincs benne az a plusz, ami miatt feltétlen meg kell vennem, márpedig, ha fizikai formátumban nem tárgyiasul (még ha utólag is) a gyűjteményemben, akkor az a toplistámon sem szerepelhet. Ja, ez ilyen faszság, de vállalom. És hogy mekkora kapitális faszság, mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden szempillantásra megváltozhat, ha van valamilyen történés, ami személyes élménnyé varázsolja, az addig személytelent. Mondok egy példát. Sikerült az idén egy hetet Stockholmban töltenem (beszámoló 
The Rolling Stones, The Who, Eric Clapton stb. A rock nagyágyúi, akik megágyaztak a Led Zeppelinnek, a hard rocknak. Azt gondolom, és gondoltam is mindig, hogy mindamellett, hogy maximálisan tisztelem és elismerem őket, a zenéjük számomra nem sokat ér. Ideértve Jimi Hendrixet is, mert oké, hogy minden listán ő a világ legjobb gitárosa, de ember legyen a talpán, aki képes bármelyik lemezét együltében végighallgatni.
A Cirith Ungolnál kultabb csapatot nehéz elképzelni. Tavaly egyszer már majdnem úgy volt, hogy fellépnek Európában és Budapesten is, aztán törölték a bulit. Ez igen, így kell a kult imidzset fenntartani! (Csak viccelek nyilván, valószínűleg ők örültek legkevésbé a lehetőség elmaradásának.) Szóval egy abszolút rétegzenekar, totálisan egyedi hangzással, még ha a muzsika maga nem is annyira kellene, hogy egyedi legyen: Gyűrűk Ura metal, misztikus, atmoszferikus doom és US power keverék, hasonló mondjuk az Omenhez. Nem kellene, de az, mert mára a hasonszőrű zenekarok gyakorlatilag eltűntek a színtérről.
Meglepő, hogy még említés szintjén sem merültek fel nálunk, pedig amolyan szupergroup ez is. Legalábbis annak indult Helloween/Gamma Ray (Kai Hansen maga), Blind Guardian és Freedom Call tagokkal. Mára a nagy nevek kikoptak, de a stílus és a színvonal maradt: igényes, science fiction témájú bombasztikus speed/heavy power.
Épp azon filóztam a minap, hogy Ronnie James Dio hagyatéka, zenei öröksége meglehetősen hányatott sorsú, jóval több mai csapatot tudok felsorolni, akik a Led Zeppelin, vagy a Deep Purple/Rainbow vonalon mozognak, mint ahányan a Mesterén. Erre kezembe kerül ez a korong, amin, ha nem is mind, de nagyjából a számok fele éppen olyan, mint a kedvenc bejglim: diós. A többi elég széles skálán mozog, már-már AOR-tól Whitesnake-en át Fight/Metallica durvulásig, de ez így van jól, hiszen ez egy énekes szólólemeze, aki meg akarja és tudja mutatni, hogy a különböző stílusokban megállja a helyét.