Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
tobiassammet.com
facebook.com/avantasia

Az Avantasia egy kicsit olyan, mint a Scorpions: legalább egyszer már végleg elbúcsúzott a közönségtől, mégis mindig új életre támad. Úgy tűnik, Tobias Sammet egy pillanatig sem gondolta komolyan az Avantasia rock opera projekt nyugdíjaztatását, túlságosan fekszik neki ez a stílus, túl sok zenei ötlete van, ami nem illeszthető be az Edguyba, és persze túl sok pénzt keres ezzel a vállalkozással (hozzáteszem: nem állítom, hogy csak a pénzért csinálja).

A 2013-as "The Mystery Of Time" megjelenésekor már kifejtettem, hogy a "The Wicked Symphony" trilógia a szakma valódi csúcsteljesítménye, hiszen már nem jellemezte a "The Metal Opera I-II" eurogalopp betegsége (ezzel a kitétellel lehet nem egyetérteni), de még nem volt olyan broadway-szagú, mint utóda(i). Ezzel megint elszóltam magam! Az elszínháziasodás, musicalesedés, amit három évvel ezelőtt helytelenítettem, itt egy újabb szintre lett emelve. Az Avantasia szerintem sohasem volt még ilyen hatásvadász, bár nem vitatom, hogy ezt a tendenciát egyesek akár pozitívan is értékelhetik.

A buliba bevont énekesek megint túl sokan vannak ahhoz, hogy egyenként fölsoroljam őket. Az bizonyos, hogy repesve üdvözöltem Jorn Lande visszatérését (a "Lucifer"-ben megint zseniális!), de hasonlóképpen nagy öröm Geoff Tate szereplése (Seduction Of Decay), és nagyon kellemes meglepetés Dee Snider teljesítménye is (The Haunting). Az egyetlen keserű csalódás Herbie Langhans (Beyond The Bridge) művi gótikus dörmögése (Draconian Love), ami nem csak azért tragikus, mert nem áll jól neki, hanem azért is, mert ráadásul ebben a dalban van az egyik legjobb gitárszóló.

Valamiért most sem maradhatott ki a csajos-nyálas duett (Isle Of Evermore), ezúttal  Tobias Sharon den Adellel énekel a Within Temptationből. Sascha Paeth mellett hallhatunk gitárszólókat Bruce Kulicktól is (ex-Kiss), aminek kifejezetten örültem, a "Babylon Vampyres"-ben pl. hatalmasat játszik.

Persze fanyaloghatok én itt naphosszat, a helyzet az, hogy egy ilyen 13 részes, 75 perces anyag megírása még mindig megsüvegelendő teljesítmény, még akkor is, ha a korábbi trilógiának (főleg a "Scarecrow"-nak) színvonalát már nem éri el. A véget érni nem akaró Avantasia "családregénynek" 2008 óta ez a leglaposabb epizódja, de még így is akadnak rajta szép pillanatok, és az sem kérdés, hogy be fogom szerezni eredeti CD-n.

Tartuffe

Kiadó:
Anteo Records

Honlap:
facebook.com/utopiaband

Aki rendszeresen olvassa ezt az oldalt, már megtanulhatta, hogy mindig készen kell állnunk arra, hogy az olasz metál szcéna meglep bennünket egy-egy színvonalas produkcióval. Hadd ne soroljam most föl azokat a talján bandákat, akik nem tartoznak ugyan az ismertebb előadók közé, mégis a stíluson belül nemzetközileg is komoly szinten teljesítenek. Az tutifix, hogy a római Utopia közéjük tartozik.

Korábban sohasem hallottam róluk, jóllehet első lemezükön, a 2010-es "Ice And Knives"-on az általam igen nagyra becsült Marco Sfogli is gitározott vendégzenészként. Egyébként nem szorulnak rá Sfogli segítségére, hiszen az együttes saját gitárosa, Lorenzo Venza kiváló hangszeres tudással fölvértezett muzsikus. Tőle a többiek sem maradnak el, egyedül az énekes, Riccardo Fenaroli hangját találom némileg vékonykának.

Minél többet hallgatom a lemezt, annál jobban emlékeztet a dolog a Pathosrayre, illetve a nagyon kevesek által ismert, de nekem nagyon bejövős Sinestesiára. Éppen ezért mondom, hogy az olaszok a progresszív metálon belül is képesek voltak egy saját, leginkább rájuk jellemző stílust, soundot kialakítani – ez pedig nem kis dolog.

Meglepő módon a 10 számos lemezről egy "popos" lassú nóta, az "I'll Be A Fool" tetszik legjobban. Nem értem, hogy a ma már nemzetközi produkciók körül is gyakran atyáskodó Simone Mularoni (DGM, Empyrios) miért nem karolta még föl az Utopia legénységét. Az ő produceri munkája mellett biztosan többre vinnék, pl. a hangzás tekintetében is.

Tartuffe

Kiadó:
M & O Music

Honlap:
facebook.com/nawather.official

Az orientális metál mifelénk nagy kedvenc, az egész blog a tunéziai Myrath első lemezének lelkes dicséretével indult, de azóta is előszeretettel tudósítunk hasonló zenékről, formációkról: ezek közül nyilván elsőként érdemel említést az Orphaned Land, de nem elhanyagolható az Edgend, Amadeus Awad's Eon, Yossi Sassi, vagy a PUi sem. Most egy olyan ismeretlen csapatról lesz szó, akik a Myrath honfitársaiként talán még autentikusabban voltak képesek integrálni saját tunéziai népzenei hagyományaikat a heavy metal műfajba.

A Nawather már abban a tekintetben is hitelesebbnek tűnik a Myrathnál, hogy túlnyomórészt arabul énekelnek, de a közel-keleti zene is "előrébb" van náluk. Sok szempontból az Orphaned Landre emlékeztetnek, annak is inkább a korábbi korszakára. Raouf Jelassi épp úgy hörög, mint Kobi Farhi pl. az "El Norra Alila"-n vagy a "Mabool"-on, és ezt hivatott egyensúlyozni Ryma Nakkach bájos női hangja, csakúgy, mint Shlomit Levi tette azt az Orphaned Landben.

A lemez sajnos nem szól tökéletesen, de ez érthető, hiszen alacsony költségvetésű debütációról van szó, ami csak digitálisan jelent meg. A gyengébb hangzásnál azonban jobban zavar, hogy Yazid Bouafif ritkán és csak nagy bátortalanul vállal gitárszólókat. Van tehát "hely" a fejlődésre, de a "Wasted Years" így is nagyon ígéretes bemutatkozásnak minősül. Ha elég kitartóak és levetkőznek bizonyos gyermekbetegségeket (és persze fölkarolja őket egy rendes kiadó), hamarosan a szerkesztőségünkben hatalmas ázsiót élvező Myrath sarkát taposhatják.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Serafino Perugino, a  Frontiers teremtő atyja alighanem új kedvencet avatott. Eddig lényegében Magnus Karlsson volt a nápolyi "fejedelmi udvar" elsőszámú zeneszerzője, de az Eclipse növekvő sikere miatt Perugino látóterébe került egy újabb fiatal tehetség Erik Martensson személyében. Nemcsak jó dalszerző, de kiváló énekes és ügyes gitáros is, csak azért szurkolok, hogy ne jusson Karlsson sorsára: mert bizony az udvari kedvencek gyorsan képesek elhasználódni, "kiírni" magukat, a tömeggyártás áldozatává válni.

Nem rendelkezem belső információkkal, így nem tudhatom, pontosan kinek az ötlete volt az ifjú svéd titánt egy dán öregfiúval, a Pretty Maids énekesével, Ronnie Atkins-szel párosítani, de meglepően jól működik a dolog. A Nordic Union zeneileg egyébként egy az egyben olyan, mintha egy Eclipse lemezt hallgatnánk, csupán az ének karcosabb valamelyest a megszokottnál. A dobokat kivéve minden hangszert Martensson kezel, még a gitárszólókat is bevállalta, bár ezen a fronton akadt segítsége, hiszen egy pár szóló erejéig kisegítette Thomas Larsson (Baltimoore), Fredrik Folkare (Unleashed) és Magnus Henriksson is (Eclipse).

Visszatérve a bevezetőmben vázolt aggodalmamra: akármilyen szórakoztató, kellemes hallgatnivaló az Északi Liga muzsikája, félő, hogy Martensson előbb, mint utóbb kiismerhetővé, sablonossá, következésképp unalmassá válik. Hiába a jó dallamok, a fülbemászó refrének, a technikailag kifogástalan szólók, az előszeretettel alkalmazott diszkóritmusok (a 4/4 első és harmadik ütemére lábdob, második és negyedik ütemére pergő) könnyen és gyorsan válnak irritálóvá. Nyilván nem Neil Peart vagy Mike Portnoy furfangosságát várom el ettől a stílustól, de ennél azért illik izgalmasabbnak, hogy ne mondjam: szofisztikáltabbnak lenni. Persze nem lenne baj a kommersz pop rock slágerekkel sem, ha játszanák őket a médiában...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.brainstorm-web.net
facebook.com/officialbrainstorm

Be kell valljam férfiasan, sohasem voltam a német power csapat fanatikus elkötelezettje. 2001-től 2005-ig szimpátiával figyeltem az egyre növekvő népszerűségüket, majd a 2008-as "Downburst"-tel volt egy talált-süllyedt élményem, amin magam is meglepődtem (az éves összesítésem 7. helyén végzett az album!). Azon már kevésbé, hogy a "Downburst" turnéjának magyar állomása (Avalon Club) a fej- és ökölrázós első sorokban talált engem. Maradandó élményem, ahogy Andy B. Frank kézből etette a magyar közönséget (is).

Alighanem ez volt a Brainstormmal való kapcsolatom zenitje, mert azóta egyetlen lemezük sem fogott meg annyira. Sőt! Egy ideje rém sablonosnak találom a muzsikájukat, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy ez a szögletes germán power alapvetően a gyomornak és nem az agynak szól. A "Scary Creatures" szerintem fogyaszthatóbb anyag az utolsó 2-3 lemeznél, de lényegileg most sem változott a sommás véleményem. Ezt a csapatot Andy B. Franck viszi a hátán (milyen jó is lesz majd őt Victor Smolski oldalán hallgatni a március 18-án megjelenő Almanacban!).

Franck dominanciája azonban nem egyenértékű Midász király érintésével – magyarul: nem változik tőle minden arannyá. Persze azt is tudom, hogy ez a muzsika javarészt a két gitáros, lhlenfeld és Loncaric szellemi terméke, és melléjük bevenni egy harmadik bárdistát elég furcsa húzás lenne (bár az Iron Maiden is jól elvan így), de abban a pillanatban, hogy csatlakozna hozzájuk egy igazi varázsló (vagy akár egy közepesnél jobb "szólista"), kategóriákat tudnának előrelépni. Konklúzióm: ez a lemez egyáltalán nem "ijesztő teremtmény", egyszerűen csak közepes dalok gyűjteménye közepes gitárosokkal, ami alkalomadtán – hozzáteszem – nem akadályozna meg abban, hogy egy klub koncerten többször is lefürödjek saját levemben a heves csápolástól.

Tartuffe

Kiadó:
Red Cat Records

Honlap:
facebook.com/RACERCAFEBAND

Giacomo Castellano keresett session zenész Itáliában, egy rakat művésszel dolgozott, turnézott már együtt, pl. Vasco Rossival is (Buoni o cattivi, 2004). Többször megemlítettem korábban név szerint is ezen az oldalon, de sohasem a saját muzsikájával kapcsolatban, pedig a 2004-es "Cutting Bridges" szólóalbuma nálam minden idők egyik legjobb instrumentális gitár munkájaként van elkönyvelve. Zseniális a csákó, de szólistaként nem kimondottan termékeny, ezért örültem meg nagyon, amikor – merő véletlenségből – rátaláltam a Racer Café nevű projektre, amelyben Gianni Rojattival, egy nem kevésbé tehetséges olasz gitárossal együtt játszik.

Sajnos csak egy négy számos EP-ről van szó, aminek nem biztos, hogy lesz folytatása. Ez a négy szerzemény azonban van olyan sűrű, hogy majdnem kiad egy teljes LP-t. Castellano inkább az instrumentális rock és jazz rock fúzió műfajában alkot, de Rojattival közösen most egy vérbeli shredder metal anyagot dobtak össze (némi fúziós hajlammal megspékelve). A doboknál Erik Tulissio közreműködik, a bőgőt pedig Dado Neri kezeli, mindketten ismeretlenek, de vitathatatlanul kompetens muzsikusok.

Castellano és Rojatti szerzőként két-két nótát jegyez, de mindegyik számban testvériesen osztoznak a szólókon. A szerzemények közül – amelyeket végig kőkemény riffelés és káprázatos szólómunka jellemez -– a "Sagatava" (Rojatti) messze a legelborultabb, de ezt az elhajlást szépen korrigálja az EP-t záró, nyugisabb "The Core" (Castellano). Bár a lemezt gyakorlatilag lehetetlen beszerezni (én az olasz ebayről rendeltem nem kis mázlival), ha valaki a gondviselés kegyéből belefut, ne habozzon megvásárolni, föltéve, hogy odavan az instrumentális, erősen gitárközpontú dolgokért.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Úgy gondolom, a Primal Fear mára Európa egyik legklasszikusabb szupercsapatává nőtte ki magát: persze ebből az emberanyagból nem nehéz kihozni az olyan teljesítményt, amit nem csak a tagok nevéből eredeztetően tarthatunk metal válogatottnak, és amelyhez mérten a feltörekvő csapatok olyanok, mint a regényhős Gulliver lába között elsétáló lilliputiak. A csapat tulajdonképpen a kezdetektől fogva egyenletes produkciókkal rukkolt elő, még akkor is, ha a zenei irányvonal a korai, töményebb Judas Priest-féle agresszívebb menetelésből a "Seven Seals" tájékán egy epikusabb, dallamcentrikusabb megközelítésbe váltott át, hogy aztán a legutóbbi lemezen ismét robbantsák a szigor-bombát. A korábbi, időszakos ellágyulás nem véletlen, az együttes alapító tagja, Matt Sinner inkább a dallamairól híres, nem beszélve a számomra kissé furcsa döntésként a csapatba lépő Magnus Karlssonról, emellett pedig valószínűleg Ralfot sem hajtja már annyira a bizonyítási kényszer, hogy megmutassa: tud ő a Judas Priestnél is "Judasabbat" alkotni, még amellett is, hogy Halford kiválása után végül nem ő, hanem Tim Owens lett a befutó.

Az elmúlt lemezen, mint írtam, érezhető volt a korai albumokhoz felé történő visszakanyarodás – célirányosabb, lineárisabb dalok születtek, ahol a riffek a dallamokkal azonos arányban határozták meg a zenei lényeget, a "Rulebreaker" pedig egy terminátor kompromisszum mentességével halad tovább ezen az úton. Ez most bizony nem az epikus kalandozások ideje, kérem, minden egyes szerzemény a headbangeltetős, ökölrázós himnuszok archetípusa, melyekben ott lapul az Accept és a Judas horzsoló keménysége, és az a Halford imádó, akinek nem lábad könnybe a szeme az "In Metal We Trust"-tól, cseréltessen gyorsan szívet, de szigorúan fémből, ami bírja a kétlábdobos ütemek pusztító erejét és a dalokból áradó tömény adrenalint.

Talán nem véletlen az a fékevesztett energia, amit csak úgy okád magából a csapat, hiszen a két gitáros mellé – és milyen gitárosok mellé! – harmadikként felsorakozott az a Tom Naumann is, aki több éven át szintén az együttesben nyűtte a hangszert: a megerősödött bárdista-szekció mellé pedig olyan elemi erejű gitárhangzást sikerült keverni, amit a fémszív mellett csak fémdobhártyával lehet igazán hallgatni – ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy ilyennel rendelkező rockert, és értesíts engem is. (Emellett talán én vagyok telhetetlen, de három ilyen több danos mestertől egy kicsit több gitárvirgát is elbírnék, főleg Beyrodt-tól, aki gondoskodhatott volna némi neoklasszikus pikáns ízről a nagy germán-angolszász töménységben.)

Az epikusabb vonalat a 11 perc fölé kúszó – és csodálatos – "We Walk Without Fear" képviseli, bevallom, célirányos hirig ide, letaglózó hatékonyságú csörte oda, számomra a felsorakozó indulók ellenére ez a szerzemény képviseli a csúcspontot, még annak ellenére is, hogy igazából minden etap alkalmas a maga személyében a "orgasmus metallicus" kiváltására.

Úgy gondolom, a korai éra Judas-közelibb, lineárisabb világát visszasíró fanok most fetrenghetnek egyet a gyönyörtől, hiszen a csapat teljesítette kérésüket, ráadásul mind hangzásilag, mind instrumentális teljesítményben magasabb színvonalon, de azok sem búsulhatnak – így én sem– akiknek nem volt ellenére az epikusabb, dagályosabb dalszórás. A Primal Fear tehát egyelőre képtelen hibázni, az pedig, hogy a Frontiers Records belement egy ilyen keménységű album kiadásába, csak egyet jelenthet: az eddigi szupercsapat kreáló gépezetbe végre szoftvert cseréltek, aminek az írói nem puhapöcsű kockák, hanem a munkában megedződött kohászok és fémhengerelők voltak.

Garael

Kiadó:
Dead End Exit Records

Honlapok:
www.cloudscape.se
facebook.com/cloudscapesweden

Elég furcsa a viszonyom a Cloudscape-pel, miközben kezdettől fogva hangsúlyozom, hogy nem lelkesedem Mike Andresson hangjáért, valamint mindezidáig egyetlen 100 százalékos lemezt sem sikerült írniuk, a gyűjteményemben megvan minden eddig megjelent korongjuk, még az sem valószínűtlen, hogy a "Voice Of Reason"-t is iktatni fogom a többi közé. A 2012-es "New Era"-t egyébként dicsértem, főleg úgy, hogy azzal az anyaggal is négy éven keresztül bíbelődtek, házaltak, míg sikerült egyáltalán "fizikailag" is megjelentetni.

A küzdelem nem maradt nyom nélkül, a besokallt Daniel Pålsson gitáros helyére a "New Era" fölvételeinek befejezése után Stefan Rosqvist lépett, és eléggé el nem ítélhető módon nem Pålsson, hanem Rosqvist neve került föl a borítóra. A "Voice Of Reason" munkálatai is éppen négy évig tartottak; a kérdés, hogy vajon megérte-e ilyen sokáig várakozni. Az már első hallgatás után nyilvánvaló, hogy a hangzásban nem sikerült érdemi előrelépést kiharcolni. Főleg a dobok szólnak nagyon gányul: konkrétan, mintha szemplereket és nem valódi dobokat hallanánk. Ez elég lehangoló.

Mindazonáltal igyekeztek frissebbnek, modernebbnek tűnni, ezt főleg a "naprakészebb" szinti hangszínek, effektek használata jelzi, valamint a pörgősebb ritmusok előnyben részesítése. Egyértelműen dögösebb, fémesebb a megközelítés a korábbinál, a prog-powerből kikopni látszik a prog, sőt akadnak olyan nóták is (pl. a beszédes című "All For Metal"), amelyek már inkább a heavy metal kategóriába illenek.

A rövidke, mindössze nyolc nótás lemez nem lesz a kedvencem, és ez nem csak a hangzás rovására írandó. Most egyetlen olyan dalt sem találtam az albumon, ami nagyon eltalált volna (talán az "In Silence We Scream" című záró tétel sikerült legjobban), Rosqvist "tekerős" stílusát pedig határozottan visszalépésnek érzem az eddig megszokott szólómunkához képest.

Tartuffe

Kiadó:
Power Prog

Honlap:
facebook.com/TheChroniclesProject

Nehezen akar beindulni ez az év, na, nem az új megjelenések hiányoznak, hanem az életkedv. Az ünnepek kicsit megviselik ilyenkor az embert: vészesen megemelkedik a vércukor szint és a Gamma-GT érték, miközben soha nem látott mélypontra zuhan a kreativitás. Pedig hangsúlyozom: volna bőven miről írni, itt van mindjárt ez a nemzetközi power-prog még tavalyról, amit decemberben hevesen ajánlgattam Garael kollégának, de kb. olyan harapós kedvében volt, mint a potykák az augusztusi délidők kánikulájában. Így hát megírom én.

Az ötlet egy német muzsikus, bizonyos Malte Rathke fejéből pattant ki, aki az apjához képest hervasztóan középszerű J. R. Blackmore mellett billentyűzött egy ideig. Rathke toborzott jó néhány zenészt maga mellé, hogy Jürgen (i.e. Blackmore) nem éppen messze vetülő árnyékából kilépve zeneszerzői képességeit megvillantsa. A végeredmény egy epikus hosszúságú Daniele Liverani's Genius, illetve Kamelot-féle rock opera lett több szereplővel, akik közül egyedül Andy Kravljaca (Silent Call, Aeon Zen, Thaurorod) neve csengett ismerősen. Az igazi meglepetés Ivan Ravaioli, az igen jó kezű gityós, akiből sokkal többet is el tudtam volna viselni.

Azt kell mondjam, soha rosszabb debütációt. Ha nem halogatom az anyag lelkiismeretes kiértékelését január első hetéig, a nem túl fantáziadús névre hallgató projekt szerepelt volna a top 15-ös listám "egyéb figyelemreméltó megjelenések" rovatában. Nem újszerű, nem világmegváltó anyag, de ebben a narratívákkal tarkított, teátrális prog-power műfajban simán megállja a helyét; százszor inkább, mint a mára papírvékonyra laposodott Avantasia...

Tartuffe

Azt hiszem, hogy soha nem volt a rocktörténelemben senki, aki még életében akkora legendává, ikonná vált volna, mint Lemmy. Neve, személyisége összeforrt, egyet jelentett a rockzenével, sőt ennek a mára meglehetősen szerteágazó műfajnak szinte valamennyi stílusirányzatával. Pedig nagy dolgokat nem akart. Nem akarta, nem tudta leénekelni a csillagokat, nem akart a világ legjobb muzsikusa lenni, nem akarta hangszeres játékával leigázni a világot. Csupán egy tökös rock 'n' roll bandát akart elindítani, és velük élete végéig, lehetőleg minél hangosabban rock 'n' rollt játszani, bármit is hoznak az évek.

Az évek pedig teltek, stílusok, divatirányzatok  jöttek, mentek,  közben a legtöbb kortárs rock 'n' roller és rockbálvány időről-időre megváltozott megjelenésben, megszólalásban a zeneipar elvárása (diktátumai) szerint. Kivéve Őt. Csizma, kigombolt fekete ing, cowboy-kalap, cigi, Jack Daniels, Rickenbacker, és a kihajtott Marshall Plexi, a "Murder One". Ő volt a hitelesség, az állandóság, a megállított idő maga. Mindent és minden megmondót, zeneipari gurut leszart, eszében nem volt alkalmazkodni, hiszen a legnagyobb ajándékot megkapta. Elindított az úton egy tökös rock 'n' roll bandát és az egész világon lehetősége volt rock 'n' rollt játszani, ráadásul hangosan. És jött a hírnév, jött a rajongás, tisztelet, amit mindig a helyén kezelt, jött a gyönyör, mámor, élvezet és esze ágában sem volt nem kiélvezni mindent az utolsó cseppjéig, sőt azon is túl. A rockvilág elindult ugyan vele együtt, majd elköszönt tőle, leírt néhány vargabetűt körülötte, beleszaladt néhány flitteres, hajlakkos nagy pofonba, hogy a legvégén úgyis az legyen, pontosabban az akarjon lenni, ami Ő volt. Mr. Rock 'n' Roll, kompromisszumok nélkül.

Nyugodj Békében, Lemmy!

Túrisas