Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

Előre szólok, hogy a gyöngébb idegzetűek, illetve azok, akik nem bírják a trágárságot, ne is olvassanak tovább! Sokkoló, erősen szubjektív, sommás tartalom következik! Amikor az előzetesen megjelent hírekből kiviláglott, hogy dupla lemez jön, már gyanakodtam, bár ez még akár jól is elsülhetett volna (noha a minimum felemás "Six Degrees..." nem volt túl biztató előzmény). Azután kiszivárgott, hogy valami ostoba sci-fi/fantasy történet szolgáltatja a keretet, amihez ráadásul primitív képregény jellegű karaktereket rajzoltak, és a szetlistán lemezenként kb. húsz track szerepel, amelyek közül jó pár maximum egy perc körüli, ún. átvezető zörejhalmaz (köszönjük, Emese... izé, Rudess!). Az egész olyan infantilisnek tűnt, de legalábbis tökéletesen idegennek mindattól, amit a Dream Theater eddig képviselt.

Én állat, abból kiindulva, hogy eddig a leggyöngébb lemezük is lényegileg önazonos volt és megállta helyét nemzetközi összehasonlításban, előrendeltem az új albumot! Ha csak egy hetet várok az idő előtt kiszivárgott digitális változatra, tuti nem adok érte 10 font + postaköltséget! Itt jegyzem meg: akinek ennyiért kell a "The Astonishing" bontatlan állapotban, kb. két hét múlva jelentkezzen nálam! Igen! Ennyire súlyos a helyzet! Sokan panaszkodtak az utóbbi években, hogy a Dream Theater önismétlő, lapos, rutinszerű és izgalommentes üzleti vállalkozássá vált, de ős-rajongóként titkon azért reménykedtem, még Portnoy józanító távozása után is. Ez a lemez azonban az utolsó csepp az én poharamban, a kegyetlen kegyelemdöfés, a dermesztő jégzuhany...

Ez a dupla album, kérem szépen, csak nyomokban tartalmaz Dream Theatert, egyáltalán progresszív metált. Címe alapján a legutóbbi, 2013-as lemezről gondolhattuk volna, hogy az együttes egy "reboot" jellegű vállalkozásba kezdett, valójában azonban a "The Astonishing" lett a Dream Theater Internacionáléja: "A múltat végképp eltörölni!" Persze úgy, ahogy a bolsevikok csinálták: igazából nem történt semmi lényeges változás, csak paradigmát és elitet váltottak. Én bizony meggyőződéses antikommunista vagyok, így ezzel már közösséget nem tudok vállalni. Innentől kezdve gyanús kívülállókként helyezem megfigyelés alá a következő célszemélyeket: James "Nyálgép" LaBrie, John "Ja, te is itt vagy, észre se vettelek" Myung, Mike "Unalmas és steril dobtanár" Mangini, John "Valami mást kéne csinálnod" Petrucci, és végül Jordan "Kütyümütyü" Rudess. Utóbbi különösen a bögyömben van, lényegében őt vádolom azzal, hogy széttrollkodta az ezredforduló egyik legjobb zenekarát az elektromos bizbaszaival, idegesítő hangzásaival, a cirkuszi és bárzongorista mutatványaival, a filmzenés ambícióival.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új album koncepciójáért most Petrucci a felelős, ő beszélte rá a többieket és a kiadót, hogy adjanak ki egy musical-szerű, összefüggő történetre alapazott anyagot, amelyen viszont (fájdalom!) egy énekes fogja az összes szereplőt megjeleníteni. A zenét Petrucci és Rudess együtt írták, de Petrucciból igen keveset hallani, sokszor zavaróan halk és a szólókkal is elég fukarul bánik, bár ahol megszalad a keze, ott továbbra is lenyűgöző. Ezekért a pillanatokért érdemes egyáltalán átverekedni magunkat az – írd és mondd! – 130 perces andalító kliséhalmazon. Ennek ellenére mondom: cseszd meg, Petrucci! Ha filmzenét, musicalt, vagy videojátékos háttérzenét akarsz írni, akkor add ki a saját neveden vagy csinálj egy oldalági projektet, mint egykori harcostársad, Mike Portnoy (akit most utólag nyilvánosan megkövetek: az idő téged igazolt, Mike!).

"The Astonishing" – ja, valóban megdöbbentő, de nem pozitív értelemben. Ez egy teljesen zagyva, csapongó, szirupos, papírvékonyra és irdatlan hosszúra nyújtott ál-színpadi, ál-szimfonikus és ál-progresszív produkció. Bármilyen ambíciók, elgondolások vezérelték is, sem musicalként, sem rock operaként, sem filmzeneként nem állná meg a helyét. Kis jóindulattal videojáték még lehetne belőle – ó, mily sekély e kéj! Lehet, hogy ezt egy második vonalas német vagy svéd art/prog rock formációnak elnézném, sőt még a kalapom is tisztelettel megemelném, de a Dream Theatertől ez bizony övön aluli. Valaki magyarázza már el a szerzőpárosnak, hogy egy muzsika nem attól lesz progresszív, ha össze-vissza kapkod, hol tangót (Lord Nafaryus), hol dixie-t (Three Days), hol pedig country-t játszva (Hymn Of A Thousand Voices)!

Istenem! Amikor Rudess fostalicska hangszíneit és elektronikus vértyogásait hallgatom, vagy LaBrie herélt, negédes manírjait ebben az újrahasznosított, nyáltól és méztől csöpögő, gyermeteg, érzelgős és Broadway-orientált katyvaszban, olyan keservesen távolinak tűnik az "Images And Words" szinte forradalmi újdonsága, tökéletes zenei és lírikus egysége, az "Awake" érzékeny keménysége és játékos súlyossága! Azért vagyok végtelenül csalódott, mert úgy érzem, ez a folyamat immár visszafordíthatatlan, innen nincs visszaút (talán Portnoy visszatérése és a LaBrie-Rudess páros eltávolítása után sem). Halálosan szomorú a lelkem, ez az egyetlen mentségem erre az epeömlésre...

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.divinerband.com
facebook.com/Divinermetalband

Tudjuk, hogy Görögország nem csak a Tzatzikiről, Ouzóról, a megállíthatatlan menekültáradatról, vagy a képtelenül kék tengerről ismert, hanem arról is, hogy igen nagy becsülete van arrafelé a rock/metal zenéknek. S ez náluk nem csak azt jelenti, hogy hálás, vevő közönség egy-egy külföldi banda vendégszereplése esetén, hanem azt is, hogy vannak saját csapataik, akik nemzetközi összehasonlításban is simán megállják a helyüket: elég, ha a Firewindre, az Outloudra, vagy az InnerWishre gondolunk.

Az utóbbi azért is releváns, mert a Diviner soraiban ott találjuk a '70-es évek hard rockjából táplálkozó, de teljesen modernül megdörrenő InnerWish két meghatározó muzsikusát: Thimios Krikos gitárost és Fragiskos Samoilis dobost. Nem véletlen, hogy az InnerWish-hez hasonlóan a Diviner is az Ulterium Records gondozásában jelent meg. A Diviner azonban egy keményebb, metálosabb vonalat képvisel, amiben ott van egy kicsit a Judas Priest és a Nevermore öröksége is (pár nóta erejéig megidézik az Iron Maident is, ld. "Come Into My Glory"). A fő zeneszerző az énekes, Yiannis Papanikolaou mellett itt is Thimios Krikos, aki most végre megcsillogtathatja fémesebb oldalát is.

Szerencsére a Diviner sem rest alkalomadtán görög népzenei elemeket integrálni (pl. Riders From The East), jóllehet metálos elkötelezettségük megkérdőjelezhetetlen. Megjegyzem, hogy Krikost – bár jó zeneszerző – nem tartom kiemelkedő gitárosnak, de ha valakit ez esetleg zavarna, azt bőven kárpótolja Papanikolaou hatalmas, orkánerejű férfihangja.

Nem mondhatnám, hogy a lemez túlcsordul potenciális metál himnuszoktól, de a dallamok könnyen megjegyezhetők, a refrének erősek és a két gitáros gondoskodik a vastag, energikus riffekről, és még a hangzás is kifogástalan. Nem deprimálna, ha kis hazánkban is akadna néhány ilyen produkció (nem beszélve a lehengerlő énekes teljesítményről!).

Tartuffe

Kiadó:
Cherry Red Records

Honlap:
facebook.com/Kyrbgrinder

Így január vége felé lassan arra is jut időm, hogy a tavalyról visszamaradt lemezeket újra meghallgassam párszor, és amennyiben egy anyag nem üti meg azt a bizonyos mércét, jöhet a jobb klikk + törlés kombó, ha viszont bármilyen szinten megérint, még akár recenzió is lehet belőle. Így járt a brit Kyrbgrinder tavalyi albuma, a "Chronicles Of A Dark Machine" is. A Thresholdból ismert ütős, Johanne James saját formációja (amelyben énekel is) 2010-ben már kapott nálunk esélyt a bemutatkozásra, a "Cold War Technology" című lemez kifejezetten tetszett, főleg Tom Caris gitáros miatt, aki egyfajta angol Victor Smolskiként nyűgözött le minket.

Már akkor megjegyeztem, hogy a bandában eredetileg (még a 2007-es debütáción) Aaron Waddingham pengetett, aki leváltottból most leváltóvá avanzsált. Bár Waddingham csavart, ötletes és kövér riffjei bámulatosak, szólóban nem érzem olyan erősnek, mint Tom Carist, ezért nem mondhatnám, hogy különösképpen örülök a változásnak.

A Kyrbgrinder egyébként tényleg egészen sajátos muzsikát játszik: leginkább power metalként írható le, de olykor a nyakatekert ritmizálások miatt progresszív színezete is van. Az egészet mégis Johanne James éneke teszi egyedivé, valahogy nem csak hangján, de dallamain is hallatszik, hogy fekete a srác (lásd: Taking Control) – olyan Living Colour-os az összhatás. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ki keverte, maszterelte az anyagot, de nagyon vadul, mégis természetesen szól, ezt a hangzást igazán meghonosíthatnák James anyabandájában, a Thresholdban is.

Nem állítom, hogy a többszörös végighallgatás közben egyszer sem feszengtem, de van itt néhány nóta, ami a két szigetről (Angliából és Dél-Amerikából) verekedés miatt kitiltott Fülig Jimmy precizitásával és erejével tudja állcsúcson találni az embert: ilyen pl. a "Captain America" vagy az "Oxygen".

Tartuffe

Kiadó:
Victor Entertainment (JVC)

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

A megjelenés dátuma helyén azért szerepel két évszám, mert Japánban már december 23-án megjelent a lemez, de az európai és amerikai dátumok még váratnak magukra. Addig is, az éhes Paul Gilbert rajongók megrendelhetik az "I Can Destroy"-t az Amazonon keresztül, Japánból, aranyáron. Én ezt most passzolom, így muszáj megelégednem az mp3-as letöltött változattal, amire így is egy teljes hónapot kellett várni. Teringettét! Pedig tűkön ültem már, a 2012-es "Vibrato" ugyanis nálam alapmű, és egy többnyire földolgozásokkal telepakolt, instrumentális anyag után (Stone Pushing Uphill Man, 2014), Gilbert újra jobbára énekes lemezt ígért a korábbi muzsikusokkal (Tony Spinner gitáron, a zseniális Thomas Lang a doboknál), mínusz (milyen kár!) a bájos feleség, Emi Gilbert.

A Gilbertet rendületlenül támogató, hűséges japán piacot jutalmazó új album keveréséért és produceri munkáiért a neves Kevin Shirley a felelős, Gilbert pedig Tony Spinner mellett igénybe vette Freddie Nelson segítségét is a mikrofonnál. Minden összeállt tehát, hogy elkészüljön egy "Vibrato 2", vagy valami hasonló. Bennem egészen biztosan ez volt az elvárás, ami – bevallom – végül a józanító csalódás forrásának bizonyult. A Gilbert jellegzetes humorát megvillantó és a "Vibrato" nyitányát idéző "Everybody Use Your Goddamn Turn Signal" (kb.: Mindenki használja már azt az istenverte irányjelzőt!) nagyon ígéretes kezdés (ráadásul a témával is maradéktalanul azonsoulni tudok), de azután a lemez átvált egy retro hangulatba, aminek legfőbb motivációja mintha az lenne, hogy reprodukálja a '70-es évek Amerikájának népszerű, de ártalmatlan rádiós kedvenceit.

Vitathatatlan, hogy Gilbert szólói minden egyes nótába kevernek némi varázslatot, de a Zappa, Beatles, Cat Stevens, Pete Seeger, Allman Brothers Band ihlette dalok bizony – fájdalom ezt leírnom! – elég középszerűek. Nem tudom, lesz-e ebből világkörüli turné, de ha ezt az anyagot megutaztatják, úgy képzelem, hogy a zenészek majd magas sarkú, fémcsatos cipőben, bokalengetős nadrágban, hosszú galléros műselyem ingben és bozontos pajesszal lépnek a színpadra. Bár a lemez címe Gilbert destruktív hajlamú kisfiára utal, akár a "apuka" is magára vehetné: mert ez iskolapéldája annak, hogyan kell egy rajongó magyar kritikus lelkesedését lerombolni. Öröm az ürömben, hogy már nem is kell Japánból méregdrágán megrendelni, sem a halogatott európai megjelenésre várakozni.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Szeretném azt írni a Rhapsody Of Fire új lemezére, hogy igen, magukra találtak, és a kettészakadás előtti színvonalon forgatták le az újabb "cinema metal"-t. De ezt két okból sem tehetem, amiből az első még hagyján, hiszen az idézőjeles kifejezést Luca Turilli mester védjegyezte le magának. A második azonban már komolyabb problémát jelent, ami immáron krónikusnak mondható, még akkor is, ha a "beteg" állapota azért korántsem olyan rossz, mint legutóbb, de mégis – és itt jöjjön a kritikus fejcsóválása, mert ha a jóra hallgatás aktusa sem működik, akkor ott valóban akad valami a gépezetben.

De ne legyünk ennyire elkeseredve, mégis, mi az, ami előrelépést jelent a haloványnak bizonyult előző albumhoz képest? Mert el kell ismerni, a Rhapsody előd-bandájából újra előcsalogatott Roberto De Micheli gitáros minden tudását összeszedve próbálta meg Luca Turilli csárdásos-arpeggiós-sikongatós futamaival ismét megteremteni a sárkány-mágiát, kár, hogy a népmesétől eltérően a tanítvány ezúttal nem tudta túlnőni a mestert. Micheli ettől függetlenül dicséretet érdemel, szólói egyértelműen a dalok pozitív momentumait jelentik. Fabio Lione sem felejtett el énekelni, még ma is képes a telefonkönyvet zokogós-pátoszos eposszá dalolni, Alex Staropoli pedig a stílus határait döntögetve, néha már-már progresszív futamokkal dobja fel az alapvetően egyenes vonalú dalokat .

Hát akkor meg mégis, mi a baj? Tulajdonképpen az, ami a 1,5%-os tejjel is – jó az, csak mégsem az igazi. Amolyan light, csökkentet élvezet, amiben van némi tartalom, de akkor is csak erős "lelki rásegítéssel" lehet elfogadni a valódinak. Nem az a gond, hogy maradt az alapvetően komor hangulat, amiből akár igazán jó is kisülhetett volna – sőt, a "Winter's Rain" a maga monumentális alapriffjével újfajta árnyalatokkal gazdagítja a Rhapsody univerzumot –, de úgy érzem, ezúttal sem sikerült olyan emlékezetes dallamokkal előrukkolni – kivéve talán a klipnóta "Distant Sky"-t –, mint amilyenekkel játszva dobálóztak az aranykorban.

Azt persze nem vitatom, hogy lehetséges, bennem van a hiba, és Luca dallamvilágát egyszerűen saját ízlésemnél fogva jobban szeretem – ebben az esetben a minőségre vonatkozó megállapításom a gitárjátékban tanúsított színvonal-különbséget kivéve tényleg szubjektívnek tekinthető, de ha az utolsó, monumentálisra bővített "The Kiss Of Life" unalomba fúló önismétlését hallom, sikerül megvigasztalnom magam, hogy nem csak az én készülékemben lehet a hiba. Hiába hát a csatasorba állított, a klasszikus élt erősíteni hivatott női operaénekes hang, ha az egyik csúcspont, a "Rage Of Darkness" dallamai csak azért tetszhetnek ennyire, mivel a refrénre szinte tökéletesen rá lehet énekelni a korábbi nagy sláger, az "Eternal Glory" sorait, és hát a "Shining Start"-t is megírták már egy más címmel.

Lehet, persze, hogy csak én vagyok ilyen fanyalgó, és inkább üdvözölnöm kellene a néha egész modern riffeket is felvonultató, ugyanakkor a klasszikus albumok hangzásához visszakanyarodó akaratot, de mit tegyek, ha ez számomra kevés, főleg az albumot megelőző nyilatkozatok fényében, melyek a csapat csúcsteljesítményét ígérték. Ez persze igaz, a csúcspont ERRE a csapatra vonatkozik, de valljuk be, az eddigi két lemezből nem volt nehéz a jelenlegit jobbnak kihozni, ami csak akkor nem sikerülhetett volna, ha Fabioék hirtelen modern metalba váltanak – bár ki tudja. Ebben a fantáziavilágban minden megtörténhet, még az is, hogy a Rhapsody Of Fire már sosem fog a kedvenc csapatom lenni. Ebben az esetben viszont nem akarok a mese részese lenni.

Garael

Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.carstenschulz.com
facebook.com/CarstenLizardSchulz

Carsten "Lizard" Schulz jellegzetesen karcos orgánumát a legtöbb metál arc azonnal fölismeri, nem is elsősorban az Evidence One vagy a Domain soraiban nyújtott teljesítménye alapján, hanem mert számtalan lemezre hívták már meg énekelni (pl. Paradise Inc., Roger Staffelbach's Angel Of Eden), de egy-két nóta erejéig vendégszerepelt egyéb projektekben is (pl. Level 10, Boguslaw Balcerak's Crylord). Most először azonban a németek "torokgyíkja" saját anyaggal jelentkezett, s mindjárt egy duplával. A 2 CD-s kiadványon közel 85 perc muzsika hallható!

Schulz előéletét ismerve és a kiadó nevéből kiindulva az ember valami prog power vagy klasszikus heavy metal anyagra számítana, de erről szó sincs. Schulzról köztudott, hogy fanatikus rajongója a '70-es évek klasszikus hard rock csapatainak, így valójában nem annyira meglepő a hosszú éveken át dédelgetett szólóalbum hangvétele. Itt ugyanis meg lett idézve gyakorlatilag a teljes rock n' roll panteon: Led Zeppelin, Deep Purple, Rainbow, Whitesnake, AC/DC, stb. Shulz – akinek hangja talán az AC/DC-hez passzol legjobban – persze igyekezett a maga módján tisztelegni a régi nagyok előtt, vagyis nem ötlettelen földolgozásokkal pakolta tele a lemez(eke)t (mint a Whitesnake legutóbb), de nem is nyúlásról, szolgai másolásról van szó (mint mondjuk a Voodoo Circle esetében).

A munkában rengeteg zenész vett részt, főleg kevésbé ismert germánok, de azért akad jó pár nevesebb muzsikus is: pl. Matt Sinner és Neil Murray bőgőn, Alessandro Del Vecchio és Erik Norlander billentyűs hangszereken, Oliver Hartmann, Kelly Simonz, Helge Engelke, Tommy Vitaly és Axel Rudi Pell gitáron. Utóbbiak közül – érthető okokból – legkevésbé "Wood-hand" Pellnek örülök, viszont Engelke olyan szólót kanyarintott a "Perfect To Me"-be, hogy majd' magam alá piszkítottam.

Ez a szólóalbum bebizonyította, hogy Schulz zeneszerzőnek sem utolsó, jóllehet az igazán fogós slágerek gyártása valószínűleg nem az ő asztala. Végig egyenletesen jó az anyag, de egy-két húzó nóta nagyon elfért volna rajta. Ráadásul sajátos hangszíne inkább egy AC/DC tribute-ra predesztinálta volna, ebben a zenei közegben némileg idegenül hat. Azért nem olyan érdektelen ez a muzsika, házibulikba, laza sörözéshez pl. kiváló.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music (digital)

Honlapok:
facebook.com/dockersguild
reverbnation.com/dockersguild

Talán akad egy-két olyan olvasó, aki még emlékszik Douglas R. Docker francia-amerikai, de Olaszországban (közelebbről, Milánóban) élő billentyűs progresszív rock projektjére, amelynek első része 2012-ben jelent meg, s a szerző már akkor egy 5 részes szériát ígért. Eredetileg azt gondoltam, hogy összefüggő történet kerekedik majd ki ebből, de a tavaly megjelent második részt alapul véve alighanem tévedtem, a "Hesienberg napló" első könyve ugyanis tematikusan nem kapcsolódik az előző, lényegében vallásgyalázó anyaghoz.

Az új dalcsokor tulajdonképpen nem is saját szerzeményekből áll, hanem Docker kedvenc (legfőképp retró) sci-fi/fantasy sorozatainak címzenéit dolgozza föl sajátos, Arjen Lucassenre hajazó "progresszív space rock" stílusban, amelyben egyértelműen a szintetizátorok (annak is '80-as évekre jellemző hangszínei) dominálnak. Az egész érdekessége az, hogy Dockeren kívül az összes zenész nő: a dobos, gitáros, basszer, mindenki. A többnyire olasz hölgyekről természetesen még sohasem hallottam, viszont az énekesek közül ismerek kettőt: Amanda Somerville-t és Elize Rydet.

A 2012-es bemutatkozással kapcsolatban még arról írtam, hogy amennyiben Docker begyújtja a rakétákat, ezzel az öt részes projekttel be tudja magát dolgozni egy olyan exkluzív társaságba, ahol Arjen Lucassen vagy Vivien Lalu az ászok. Ez a lemez azonban hatalmas csalódás, nem csak azért, mert egyfajta ötlettelenségről tesz tanúbizonyságot, hanem mert a földolgozások többnyire rém vásáriak. Mondjuk a Queen-féle Flash Gordon téma, vagy a Doctor Who címzenéje még elmegy, de a Barbarella, a Neverending Story (itthon: Végtelen történet), vagy a Space-Patrol (magyarul: Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai) átiratok kimerítik a gyalázat fogalmát (már eredetiben is). Utóbbit már gyermekkoromban is szenvedélyesen utáltam: "Felszállt az Orion / Benne McLane a parancsnok / Hasso a gépháznál / Johnny a kilövő állomásnál /Tamara ideges / Jack és Helga szerelmes / Zúgnak a harangok / Jönnek a piszkos varangyok." ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!

A Lion Music gondozásában csak digitálisan megjelent anyag címéből kiindulva (Book A) várhatunk legalább még egy részt (Book B). Na, attól mentsen meg minket a nagyon Jó Isten!

Tartuffe

Honlapok:
facebook.com/jamesnorbertivanyi
jamesnorbertivanyi.bandcamp.com

Bármely zenekar kilóra megvesz azzal, ha vintage hangzásokat, kultikus hangszereket helyez modernebb, nem a tipikus környezetükbe. Gondolok itt első sorban a strato, a telecaster és egyéb ikonikus hangszerek össze nem téveszthető megszólalására. Nem történt ez máshogy most sem, ausztrál barátunk kilóra megvett, ezzel a nagyon jól, változatosan, ízlésesen hangszerelt modern-metál lemezzel. Érdekességképp megemlíteném, ami valószínűleg a névből sejthető volt, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik a srác.

Mivel is állunk szemben? Említettem a modern-metál behatárolást; nem a most futó tipikus 7-8 húros megfejtés, hanem inkább a hangulati elemekre, a nagyon jól passzoló, egymást erősítő rétegekre alapoz a srác. Durvulásért sem kell a szomszédba menni, vannak vagány riffek bőven a lemezen, sőt nem sok őrültebb riffet hallottam mostanában, mint a "Malevolent" alap témája. A nyitó dal rögtön megtestesíti az eddig felvázolt képet. Hangszerek sora jelenik meg, zongorás dallamocska nyit, akusztikus bontogatás és Hammond téma színesíti a képet. Kellemesek a szólóbetétek, a már említett ízes single-coil tónusok, először egy tompább ujjal pengetett témával találkozunk, majd a fő motívum lágy vonalaival kápráztat el a szerző. A kiállás után a stílushoz hűen következik egy horzsolós szekció, a dal végén fúvós szóló tökéletesíti az amúgy is kiemelkedő hangszerelést.

A már említett "Malevolent" őrületes tempóval hengerel, a nyitó riff valami elementáris erejű, teletűzdelve szólisztikus elemekkel. A kiegészítő gitársávok és orgona végig fenntartanak egyfajta feszült, sötét hangulatot. A hármas dal ugyan tempóban visszalépés, de a hangulati vonal talán még erősebbé válik. A fúziósabb hangvételű szinti, gitár unisono már-már a film zene határvonalait súrolja. Személy szerint bármely thriller, pszicho-horror mozi aláfestő zenéjeként el tudom képzelni ezeket a dalokat, vagy egyes részeiket.

Ezen felvetésemet csak tovább erősíti a "Noir", amely egy pszichedelikus zongora szösszenet, az egyetlen nem gitáros tétel. Pulzáló effektjeivel szippant be azonnal a  "Thumb Trick", hogy folytassuk apokaliptikus utazásunkat. Ebben és a soron következő szerzeményben a poliritmika is nagyobb szerepet kap, kellően frissítő hatást eredményezve.

Rögtön hozzátenném, hogy egy pillanatig sem unalmas a lemez, végig lendületes, a dobjáték is kiemelkedő, mindig azt és annyit üt, amennyit kell. Ahogy az év végi top listámon már említettem, a Katatonia világát idézte az EP, persze csak részben, szó sincs másolásról. Számomra teljesen hibátlan alkotás, maximum pontszámmal, egyedül a rövidségébe tudok belekötni.

Mádi N.

Kiadó:
Underground Symphony

Honlap:
www.enzodonnarumma.com

Ez a titokzatos Enzo nem más, mint Enzo Donnarumma, egy nápolyi énekes, gitáros, dalszerző, aki még gyermekkorában tragikusan elvesztette a szüleit, így az anyai nagybátyja házában nőtt föl, s kezdett el zongora, valamint klasszikus gitár leckéket venni. 18 éves korában azután volt egy nagy megtérés élménye, aminek következményeként teológiai tanulmányokat folytatott, a mai napig bibliaórákat tart és részt vesz evangelizációs projektekben. A beszédes címmel megfejelt "In The Name Of The Father" az első szóló próbálkozása, egyébként egy Members Of God nevű bandában énekel.

Ahhoz képest, hogy szűk pátriáján kívül teljesen ismeretlen a csákó, sikerült egy elég tisztességes "ensemble"-t (együttest, valójában inkább csak ideiglenes munkaközösséget) összegyűjtenie: a lemezen olyan muzsikusok szerepelnek, mint Marty Friedman (ex-Megadeth), Kobi Farhi (Orphaned Land), Ralph Scheepers (Primal Fear), Mark Zonder (ex-Fates Warning), Gary Wehrkamp és Brian Ashland (Shadow Gallery). Jól hangzik, nem? De. Csak éppen a zene hihetetlenül zagyva: van benne egy kis reneszánsz, barokk, klasszikus, opera, kortárs, közel-keleti, népi, rock, metal, stb. Ez önmagában véve nem lenne gond, csak éppen a különböző hatások, stílusok, elemek nem akarnak összeállni egy egésszé, nem integrálódnak, nem hogy az albumon, de még akár egy számon belül sem.

Gondolom, Enzo koncepciója az volt, hogy klasszikus imákat zenésít meg, megtaláljuk itt a keresztvetést, a Miatyánkot, az apostoli hitvallást, az Üdvözlégyet, zsoltárokat, sőt még egy őrzőangyalokhoz szóló könyörgést is. Én bírom az ilyesmit, az ún. evangéliumi kisegyházas Stryper sem idegesít, de elvárom, hogy legalább a zene összeszedett, színvonalas, hiteles legyen. Sajnos azonban a vitathatatlan zenei képzettség és hangszeres kompetencia ellenére (hú, az a gitárszóló a "Maybe You"-ban!) sem találok egyetlen szerzeményt sem, amiért lelkesedni tudnék. Mindezt csak tetézi, hogy az anyag rettentő vacakul szól. Kedves, Enzo, tartok tőle, hogy ezzel az albummal nem sok hívet szereztél, sem magadnak, sem a Szentháromságos Egy Istennek, akit dicsőítesz...

Tartuffe

Kiadó:
Gegentrend Records

Honlap:
www.pokolgep.hu

Elmúltak már azok az idők, mikor a Pokolgép énekes váltása oly nagy vihart kavart – bár gondolom, az albumról kialakított vélemények egyik sarkalatos pontja Tóth Attila teljesítménye lesz, ez pedig Rudán Joe után nem éppen kényelmes kiindulópont. Szerencsére a Pokolgép zenéjét elsősorban Kukovecz Gábor elképzelései alakítják, de miket is írok? Miért szerencsére? Hiszen Tóth Attila, ha alapvetően más stílusban is, de képes volt egy Joe kaliberű vokalista után újra magasba emelni azt a bizonyos zászlót, amit együtt lobogtathatnak a fanok, ugyanúgy, mint a kilencvenes években. Mert ez az album – a bivaly megszólalástól eltekintve –, akkor is készülhetett volna, mondjuk, az "Adj új erőt", illetve a "Vedd el, ami jár" után. Persze lehet most sopánkodni, hogy de kérem, 2016-ot írunk, ám úgy gondolom, azok, akiknél a minőséget, vagy az ízlésbeli komfortzónát nem a továbblépés, vagy az új megközelítés határozza meg, most elégedetten dőlhetnek hátra. És mielőtt azzal vádol az olvasó, hogy nem elég a nosztalgia-faktorra gyúrni, akkor megnyugtathatom, a leírtak ellenére ez kimondottan nem a nyugdíjasok lemeze, köszönhetően a lemezen uralkodó, érezhetően jókedv szülte impulzivitásnak .

A "Metálbonba" egy ízig-vérig post-Kalapács éra utáni Pokolgép lemez. Hogy ennyi elég-e? Aki szereti az együttest, annak mindenképp, de ezen felül úgy vélem, hogy a "Csakazértis" óta mindenképpen a legjobb, legegységesebb produktumról beszélhetünk, és ennek mindenképpen örülök. Én ugyanis igen kedvelem az együttest, ami a "Puma cipős–PVC dzsekis" kezdeti attitűd ellenére is tartalmazott valami olyasfajta érzékenységet, – ezt elsősorban a zenei világra értem –, ami meg tudott érinteni, annak ellenére, hogy a fémbe vésett rocker-lét toposzait saját szociális helyzetemből mindig is nevetségesnek találtam – volna, ha nem tudom, hogy a marginalizálódás elleni harc egyik első lépése a konformitás, aminek kialakításában a zenének igen nagy szerepe lehet. Ez a gondolatsor azonban nem vonatkozik a szövegvilágra, ami szintén maradt a nyolcvanas/kilencvenes években, és mind szóhasználatában, mind a célcsoportot tekintve avítt és túlhaladott: ezen azért változtatni kellene. (Kivéve természetesen a feldolgozott Ady Endre verset, ami azért jelzi a sokszor suta mondatok mögötti irodalmi érzékenységet is, bár meg kell mondjam, hogy nemzetközi szintű, zeneileg hasonló közegben mozgó Primal Fear sem éppen veretes dalszövegekkel rukkolt elő legújabb albumán, és ha versenyt kellene hirdetni a frázisok pufogtatásában, nem biztos, hogy magyar győzelem születne…)

A zene viszont robban, mint a metálbomba, mind a hangzás, mind a dallamok tekintetében, a zenészekre pedig igazán nem lehet panasz. A fiatal dobos, Kleineisel Márk remek választás volt, energikus, lüktető játéka kiválóan illeszkedik Kukovecz Gábor gitárjátékához – és ebben bizony nem érződik a korkülönbség. A szerzeményekben ugyan fel-felfedezhető néha egy-egy már elsütött ötlet újrahasznosítása, de egy olyan markáns dallamvilággal rendelkező csapatnál, mint a Pokolgép, ez elkerülhetetlen, az ismerős pillanatok mértéke pedig nem csap át zavaróba, esetleg önparódiába, hála azoknak az apró finomságoknak, melyek szinte minden számban mosolyra húzhatják a hallgató száját – pl. a nyitó "Álarc lehull"-ban az a Megadeth-es gitárszóló, de említhetném a "Szemtől szemben" Acceptes, barázdabillegetős riffjét, vagy a "Metálbomba" Dickinsonos közönségénekeltetős részét, amiben Tóth Attila szinte operaénekesi teljesítményt nyújt.

A lemez hosszával nincs bajom, töltelékszámok nincsenek, és a koherenciát sem töri meg oda nem illő dal: ettől tud ez az alig negyven perc olyan gyorsan elszaladni. Az pedig egy pokolgép esetén igazán becsülendő teljesítmény, ha az ember kényszert érez – ráadásul képes is rá – hogy újra- és újraindítsa, mindenfajta rossz szándék nélkül és szörnyű dolgok helyett örömet hozóan.

Garael