Kiadó:
Ranka Kustannus

Honlap:
facebook.com/OfficialArion

Azt se tudom, hol kezdjem... Nem akarok önismétlésekbe bocsátkozni, valamint igyekszem – amennyire ez egyáltalán lehetséges a mi "szakmánkban" – a közhelyeket kerülni. De ez mégiscsak fölháborító – vagy éppen lelkesítő? –, hogy a finnek mit művelnek ebben a műfajban!  Van pofájuk szó szerint tizenéves, pelyhes állú sihederekkel lealázni a világot. Akinek füle van a hallásra, hallja meg: ha ez a finn power metal csapat együtt marad és megőrzi lendületét, ők lesznek az új Sonata Arctica, vagy még annál is többre viszik! Apró helyi kiadóval a hátuk mögött próbálkoznak a bemutatkozással, mégis hangzásában kifogástalan, szimfonikusan megtámogatott, stílusjegyeiben kiforrott vérbeli skandináv power lemezt szültek meg. Hogy pontosan mikor dolgoztak rajta, nem tudhatom, de gyanítom, hogy  a matek érettségire készülve, esténként összecsomózott lepedőkön lopva ereszkedtek le az ablakból, hogy néhány órát eltölthessenek a stúdióban...

Azon már meg sem lepődünk, hogy hangszeresen teljesen fölkészültek; Iivo Kaipainen gitáros és Arttu Vauhkonen billentyűs bizonyára kb. 5 éves koruk óta a hangszereikkel alszanak, az viszont már engem (sokat látott-hallott bloggert) is ámulatba ejt, hogy a Justin Bieber arcszerkezetével és frizurájával megátkozott Viljami Holopainen énekes torkában milyen hangorkán lakik. Csak gondoljunk bele, hogy akkor mire lesz képes, ha már befejezi a mutálást, és érik, férfiasodik valamelyest a hangja! :)

Az Arion legnagyobb érdeme azonban mégiscsak az, hogy a dalaik alapján azt gondolnánk, hogy hosszú évtizedek óta gyakorolják, képzik magukat ebben a szakmában! A legnagyobbak rutinja – vagy a kezdők szemtelen kihívása? – érződik a szerzeményeiken; fogós dallamok, nagyívű, kórussal megtámogatott refrének, gazdag hangszerelés tömkelege kápráztatja el a kalandos kedvű hallgatót. Ezek a srácok tökéletesen magukévá tették a neves finn elődök, a Stratovarius, Sonata Arctica, Thunderstone zenei eszköztárát, de érződik a svéd power nagyjainak hatása is (Bloodbound, Heed, Trail Of Murder), sőt, nekem – főleg a bőgő hangzás és a modern szinti hangszínek miatt – elsősorban a Disdain ugrik be róluk.

Nem állítom, hogy tökéletes anyag, azt sem, hogy minden tekintetben kiforrott a stílus, de ne felejtsük, hogy ezek a – leírom! – gyerekek még talán nem is fogyaszthatnak legálisan alkoholt. Magyarul: bőven van idejük és tehetségük arra, hogy akár az egyébként már jócskán telített és nagyon magas színvonalon teljesítő finn szakma legendáivá nőjék ki magukat!

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Viszonylag új húsnak számítok a Paul Gilbert fanok között, de idővel rájöttem, hogy a faszit nem lehet nem szeretni, és aki 30 évet tölt el úgy a rock zene világának élvonalában (először a RacerX és a Mr. Big gitárosaként, majd szólóban), hogy a mai napig gyakorol, kísérletezik, új és új hangzásokat, járatlan utakat keres, azt egyszerűen meg kell süvegelni. A "Stone Pushing Uphill Man" (követ hegynek föl görgető ember) természetesen a görög mitológiából ismert Sziszifuszra utal, akiben Gilbert magára ismer. Sok mindent sikerült elérnie a gitározás területén, mégsem elégedett, mégis úgy látja, hogy a muzsikálásba fektetett munka kemény, kihívásokkal teli, sokszor egy helyben topogásnak vagy éppen kudarcnak, visszalépésnek tűnik, de a végén rájön az ember, hogy ez a gurítani való kő legalább az övé, a vele való küzdelemben pedig tanul és megnemesedik.

Gilbert azt nyilatkozta, hogy korábbi lemezeit meghallgatva rádöbbent, hogy milyen sok mindent másként csinálna, mennyi mindennel elégedetlen. Ezért egy egészen új kihívást keresett, egy új zenei irányt, amelynek lényege, hogy a gitárján sokkal "vokálisabb" fölfogásban játsszon, valahogy úgy, amint azt Joe Satriani teszi klasszikus lemezein. Gilbert így nyilatkozott erről: "Másként kell a gitárra néznem, mint korábban. Éveken át az vezérelt, hogy új játsszak a gitáron akár egy csembalón... nagyon gyorsan, nagyon pontosan, és úgy, hogy szinte mindegyik hang ugyanazon a hangerőn és tónuson szólaljon meg. Egyfajta tökéletes hangjegy-gyár akartam lenni..." A megújulás érdekében kedvenc énekeseitől (Paul McCartney, Steven Tyler, Elton John, James Brown, Sting, K.D. Lang) merített inspirációt, s megpróbálta a gitárral "elénekelni" mindazt, amit tőlük hallott. Ezért szerepelnek az albumon jobbára földolgozások: pl. a "Back In The Saddle" az Aerosmith-től, a "Goodbye Yellow Brick Road" Elton Johntól, a "Why Don’t We Do It In The Road" a Beatlestől, a "Murder By Numbers" a Police-tól stb.

Szerencsére akadnak a lemezen saját szerzemények is, pl. az énekes címadó és egy dögös blues nóta, a "Shock Absorber". Értem én, hogy mit próbált elérni Gilbert, de én mégiscsak inkább a saját kompozíciókat erőltettem volna. Az abszolút kedvenc, 2012-es "Vibrato"-n is azok tetszettek legjobban, és őszintén szólva hiányzik a bájos Gilbertné Emi kompetens billentyű játéka is. Ennek ellenére az új anyag végig zseniális, s ehhez olyan zenésztársak asszisztálnak, mint Mike Portnoy és Kenny Aronoff (aki jelenleg éppen Chad Smith-t helyettesíti a Chickenfootban.) Aki pedig Gilbertet éppen a bámulatos "shredder" játékáért, elképesztően gyorsan és halál pontosan kipengetet hangorgiáiért szerette eddig, annak sem kell elszontyolodnia, mert a kétségkívül melodikusabb, "éneklősebb" stílus mellett a "régi" Gilbert is hangsúlyos szerepet kap. Személy szerint jobban szerettem volna, ha hősünk a "Vibrato" által kitaposott csapáson halad tovább, de bátor, vérbeli muzsikust jelző törekvéseiért jár neki a főhajtás. Ha pedig koncertet ad kis hazánkban, nem kérdés, hogy ott a helyem, mert varázslatos buli lesz, az egyszer biztos.

Tartuffe

A nyári skóciai körutazásunk ihlette dal. A videofelvételek a skóciai helyszíneken készültek. Nem igazán tudom, hogy mennyit lehet visszaadni abból a hangulatból és látványból, de ha nem is sikerült, legalább megpróbáltam. :-)

Túrisas

Vesszőparipám, és mint ilyen, leírtam már sokszor, de most is megismétlem. A klasszikus és szórakoztató zene éles megkülönböztetése, a zenei fúziók miatt napjainkra meglehetősen okafogyottá vált, a teljesen idétlen magyar szóhasználat (könnyű-és komolyzene) pedig eleve egy vicc, ami korlátoltságában kizárólag a Bartók Béla-Aradszky Laca tengelyen képes a zenét értelmezni, kár is rá szót vesztegetni.

Itt van pl. az olasz gitáros forma, Daniele Gottardo, akit leginkább az instrumentális rockgitárosok között lehetne a neten fellelni, Guthrie Govan, Kotzen, Greg Howe társaságában, noha a lemezen található muzsikának sokkal több köze van a XIX.-XX. század klasszikus zenéjéhez, mint a rockhoz.

A zenét hallgatva nem egy szögekkel kivert csuklószorítós, égre emelt kéz, hanem sokkal inkább egy hangversenyterem fog megjelenni lelki szemeink előtt, és ezzel sajnos kb. ki is esett néhány százezer fő a merítésből, akik szóba jöhetnek, mint potenciális hallgatók, lemezvásárlásról pedig már beszélni sem nagyon merek…

Akik ebben a muzsikában nagyon szeretnének elmélyedni, és minden pillanatát csodálattal hallgatnák, azok nem fognak rátalálni Daniele-re, mert fogalmuk sincs, hogy létezik a rock szcénában az igényességnek ez a szintje, a rockerek pedig – minden tiszteletünk mellett – ha már elektronyos gitárról van szó, nem igazán erre a megközelítésre zsizsegnek. Nekik azért kell a dzsidzsi… Úgyhogy kevesen maradtunk, de szerintem ezzel Daniele tökéletesen tisztában van, más kérdés, hogy valahol ez azért közte van a legnagyobb igazságtalanságoknak itt e Földön.

Azt kell mondjam, nagyon kár mindezért, mert az egyik legizgalmasabb instrumentális gitárlemez, amit az utóbbi időben volt szerencsém hallani. Több mint egy évig tartottak a stúdiós munkák, ami nem véletlen. Nem egyszerű dolog vonósokat és egyéb klasszikus hangszereket felvenni, a legtöbben nem is igazán bajlódnak ezzel, megoldják okosba’, baba kis zenei szoftverekkel az egészet, ráadásul töredék költségért. Ez azért sokat elárul Gottardo igényességéről, pedig még a zenét nem is hallottuk.

A muzsika egészét nézve kiindulási alap lehet talán Jason Becker "End Of the Beginning" című mesterműve (amit Daniele – a facebook oldalán olvasható Jason Becker bejegyzés szerint a mester őszinte megelégedésére – el is játszik ITT). Még abban is hasonló, hogy Gottardo is hasonlóan könnyedén, azzal az egyszerre folyékony és hajlékony stílusban lakja be a gitárnyakat, mint ott Michael Lee Firkins. És hogy még tovább veszítsünk a máris maroknyi potenciális támogatókból, azt azért el kell mondani, hogy az "End Of The Beginning" relatív slágerességéből, itt nem sok található.

Ez a késő-romantika korabeli zenei gondolkodás nagyban merít a XX. századra jellemző disszonanciából is, amely a nem edzett füleknek azért inkább nehezíti, mintsem megkönnyíti a befogadást. De ettől a lényeg nem változik. Az utóbbi évek egyik legegyénibb, legjobb, legizgalmasabb instrumentális lemeze.

Túrisas

Daniele Gottardo: Non Temperato (2014)

It is one of my recurring topics, and as such I have written about it a hundred times, but once again I feel compelled to repeat: in our days the sharp distinction between classical and modern “popular” music – due to their more and more frequent fusion – has by now become more or less fatuous and groundless. These categories should not be set against each other in an irreconcilable dichotomy.

Here we have, for instance, an Italian guitar player, Daniele Gottardo, whose name will most likely feature on the internet among such artists as Guthrie Govan, Richie Kotzen, Greg Howe etc., although his compositions have probably more in common with the classical music of the 19th and 20th centuries than with rock music.

As we listen to his album, what will appear before our mind’s eye is not a tightly clasped iron fist or a headbanger dressed in denim and leather but rather a spacious, well-lit concert hall. With this introduction the audience has already become considerably smaller, not to mention the potential paying customers.

It is likely that only a few of those who understand and appreciate this kind of music will ever find Daniele because they simply do not know that this high level of musicianship exists among rock players, while the "true" metal fans will sorely miss the easily accessible heavy riffs they so closely associate with their favourite genre. It does not seem pessimistic to say that few people will even give a chance to this material. My guess is that Daniele is well aware of this but it does not change the fact that it is still among one of the biggest injustices of the world.

I have to say it is a real pity because it is one of the most exciting instrumental guitar albums I have had the fortune to hear in the past few years. The studio work lasted for over a year and I can very well understand that. It is quite difficult (and expensive) to record string instruments and classical arrangements. Most artists – in order to save time and money – just have easy recourse to samplers. This fact alone speaks volumes to us about how seriously Daniele takes his music!

If we try to find helpful comparisons, we may be able to quote Jason Becker's "End Of the Beginning" (Perspectives, 1996). The similarity is also found in Daniele's playing: his fluent style and flexible technique reminds us of what Michael Lee Firkins did in that song. We do, however, need to add that the relative catchiness of Becker's composition is not to be found in Daniele's more abstract, more contemporary album.

His musical mentality, imbued with the late romantic period, also relies on the sensibilities of some 20th century "contemporary" composers whose "post-tonal sound" is not easily accessible (may sometimes even appear dissonant) to the untrained ear. This does not change the essential content of what I am trying to say: this is one of the best, most exciting and inventive instrumental guitar albums I have heard in a long time.

(English version by Tartuffe)

A nagy uborkaszezon idején mit is csinálhatna az ember: beáll a sorba és listázik egyet. Lehet, persze, hogy a DR olvasói táborának – van ilyen? – zöme nem éppen a címben szereplő műfajt részesíti előnyben, én viszont igen – a liberalizmusnak úgyis leáldozott, és ha munka alapú társadalom épül, akkor legalább olyan munkát végezzünk, amihez van is kedvünk.

Tartuffe barátom, mint a progresszív zenék kukaőre – félre a röhögéssel, Ti mikor kukáztatok utoljára? No, ugye… – persze csak mosolyoghat a ritkaságot előtérbe izzadó attitűdömön, hiszen az euro-power stílussal ellentétben, melynél a nyolc perc már komoly erőfeszítést igényelhet, hogy ne egy rövidebb szerzemény kétszer "copy+pastetelt" verziójának tűnjön, egy valamire való progresszív szerzemény ilyen hossznál kezd felnőtt jegyeket mutatni. Szerencsére blogunkon mindenkinek joga van bármilyen meghökkentő, sőt irracionális dologgal előállni – lásd borok propagálása –, így legyen ez most az én agymenésem, hátha a többiek is kedvet kapnak a listázáshoz, és ARP zenei hiányosságainak felsorolásán kívül kapni fogtok pár személyes lajstromot is.

Mint mondtam, az euro-power esetében elég ritka dolog ilyen terjedelmes dallal előállni, bár azért még mindig nagyobb esély van erre Helloween-nél és társainál, mint a punk, vagy grindcore gyorscsapatos zenészeinek vágtáiban, ami az említett stílusok személyes preferálási indexét tekintve igencsak szerencsés dolog.

S ha már Helloween: mivel a műfaj megszületése tulajdonképpen az ő nevükhöz fűződik, nem is lehetne másképp, minthogy az első és talán legismertebb nagyepikát is ők mesterkedték össze. A "Helloween" és a "Keeper Of The Seven Keys" opuszok megszületésük óta megkerülhetetlen alapvetésnek bizonyulnak – ezért nem is fognak itt szerepelni –, ráadásul bőven hatottak a műfajból oldalágon kinövő szimfonikus metal monumentális alapokon nyugvó sztenderdjeire is.

De elég a szócséplésből, melynek végigolvasása alatt talán már listám valamelyik szereplője is lepörgött volna, íme hát a számomra legkedvesebb galopp-monolitok, remélem, hogy egy-kettő számotokra is felfedezni való meglepetést fog nyújtani. (Hiába van egy előadótól több esélyes aspiráns is, úgy gondoltam, hogy egy együttes/zenész csak egy szerzeménnyel szerepelhet – unalmas is lenne a fél Rhapsody, Gamma Ray, vagy Helloween diszkográfiát sorba venni. Ja, és ez egy személyes összeállítás, úgyhogy ne hányjátok a szememre esetleges kedvenceitek hiányát, én látatlanban is elfogadom több tucat, teljesen helyes lista párhuzamos létezését.)

+1 Kamelot: Memento Mori

Rúgjuk fel rögtön elején a szabályokat, és kezdjük a plusz eggyel, ami már csak azért is kilóg kicsit a többi közül, mert elkövetője sosem volt az a tipikus euro-power csapat, jóllehet, az alapok felismerhetően onnan jöttek, főleg a korai műveket tekintve. A Kamelot "Memento Mori"-ja éppen azt a határvonalat csípte meg, amikor a csapat még elő tudott keresni annyi spirituszt, hogy az érzelmes részek mellett felálljon a szőr a keményvonalas heavy metalosok hátán is, már ha a PVC dzseki engedte.

10. Angra: Unholy Wars

A Rebirth album volt a "Matostalanított” Angra első produktuma, mellyel bizonyították, hogy pótolható a pótolhatatlan is. Akárhányszor hallgatom, mindig beleborzongok, ahogy a dal kezdetén felhangzanak a törzsi dobok, és szinte capoeirás hangulatot teremtve ágyaznak meg a hagyományos brazil-folkos dallamokkal sodródó euro-galoppnak. Kár, hogy nem tudok szaltós rúgást produkálni, pedig erre a zenére minden bizonnyal megpróbálnám.

9. Gamma Ray: Armageddon

1999-ben a Gamma Ray "Powerplant" albumával megnyerte a Metal Hammer aktuális hangpróbáját, teljesen jogosan. A kissé keményebbre vett dalok büszkén hirdették a tradicionális metal melletti fekete öves kiállást, az Armageddon pedig egyetlen szerzeményben sűrítette össze a csapat Queenes, Judas Priestes, Helloweenes gyökereit, melyeket Bruce Willis is szívesen hallgatott volna a Föld megmentése közben.

8. Luca Turilli: King Of The Nordic Twilight

A Rhapsody tehetséges húrnyüvője igazán komolyan vette a szimfonikus ihletésű metalt, hiszen szólóműveiben – ha több gitárral is, és kevésbé grandiózusan – tulajdonképpen ott folytatta, ahol anyacsapatában abbahagyta. A kissé világvége hangulatú hisztérikával induló "nagyepika" aztán tartalmaz mindent, ami korábban Lionéékat is trónra ültette, Olaf Hayer énekesnél pedig nem is lehetett más alkalmasabb arra, hogy az Elfeket folkos fém-csárdásra csábítsa.

7. The Dark Moor: The Dark Moor

A musical-metal elsőszámú spanyol képviselői olyan imádni valóan szolgáltatják a habos-cukros giccset, hogy képtelenség rájuk haragudni. Szimfonika, kórusok, popba-hajló dallamok, egy egész Broadway idényre elegendő érzelem: a csapat önmeghatározó számánál nem is alkothatott volna alkalmasabbat arra, hogy a jó ízlésű rocker hupililát hányjon. Még szerencse, hogy ilyennel nem rendelkezem, így nem kell látens vonzódásom miatt két százas szöggel belekarcolni a betonba, hogy heavy metal.

6. Helloween: Mission Motherland

A true metal reneszánszt világra hősködő "Glory To The Brave" előtt egy évvel a Helloween már megmutatta, hogy hol lakik a metál-isten. A hagyományos euro-powerből ekkorra már ki-kiszigorkodó csapat jól átverte a híveket, mikor a "Mission Motherland" lágy, szinte világzenés kezdésével valami epikus balladát sejtettek. Hát nem, nagyon nem, jóllehet ha finomkodó – bár ezt a szót ennél a számnál idézőjelesen lehet csak használni – space rock-féle progressziót kiáltotok, akkor kénytelen vagyok helyeselni.

5. Emir Hot: Sevdah Metal Rhapsody

Balkáni hangulat – nem, nem a félig megépült, lepusztult házakra gondolok –, Malmsteen-i gitárhősködés és a folkzene elképesztő integrálása a fémes környezetbe, ez bizony akkor is unikum, ha a metódust számtalan együttes próbálta követni, persze fele annyi sikerrel, mint amennyi Emir Hotnak megadatott. Sajnos, csak művészi értelemben. Egy méltatlanul hanyagolt album méltatlanul ismeretlen csúcsa, ami szinte kiköveteli magának a főhajtást.

4. Stratovarius: Destiny

Hogyan lehet a gótikus mélabút pattogós metál futamokkal összeilleszteni? Hát így. A személyes válságon áteső Kotipelto talán még sosem énekelt ennyi érzelemmel a hangjában, a sorokból sugárzó elidegenedés pedig szinte megfacsarja a hallgató szívét. Még szerencse, hogy a jellegzetes dallamok nem engedik a könnyfakadást, mert milyen is lenne ökölrázás közben zokogni?

3. Avantasia: The Seven Angels

A második Avantasia album képes volt arra a ritka teljesítményre, ami a sikeres daraboknál olyan, mint a fehér holló: elérni az etalon debüt színvonalát, amit annak idején nemes egyszerűséggel csak a Keeper albumok harmadik részének neveztem. Ez pedig tőlem több mint elismerés. A "The Seven Angels" pimaszul, nyitószámként arat le minden babért, mert ahol ilyen koherensen egyesül az euro-power a Meat Loaf-féle zongorás aréna rockkal, ott több van, mint szerencsés konstelláció: tehetség, mégpedig átkozottul sok.

2. Lost Horizon: Highlander

Daniel Heiman megaénekes méltatlanul kevéssé ismert csapata csak két albumot rakott az asztalra, de azok ütnek, mint József Attila tőkét csapkodó fejszéje. A  hasonló című film sikerét meglovagló "Highlander"-ben aztán mindent összehoznak, amiért csak szeretni lehet a stílust – meg persze utálni – , a több elemből építkező dal megoldásait hallgatva csak kapkodjuk a fejünket: már ha közben nem vesztjük el, mint a megboldogult halhatatlanok zöme.

1. Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands

Minden a Rhapsodyval kezdődött. Mármint a szimfonikus metal univerzumban. A debütalbum még közelebb állt a forrás euro-powerhez, de a második etap már teljes vértben-fegyverzetben hirdette, hogy új stílus született. Turilli Bach imádata mellett csak az a nyilvánvalóbb, hogy Lionénál abban az időszakban senki sem tudott közelebb kerülni az operai énekstílushoz, kivéve természetesen egy bizonyos hölgyet, a címadó szerzemény pedig maga a stílus sűrített rapszódiája, ami több követő csapat egész diszkográfiájára elegendő ötletet halmozott fel egyetlen szerzeményben. Ja, és elegendő volt listám első helyéhez.

 Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
www.ageofartemis.com.br

Hát az lehet, hogy az idei foci VB-n Brazília történelmi vereséget szenvedve adta át a koronát a németeknek, metálban azonban az őrségváltás még nem történt meg, hiszen jóllehet, a fémpályán egyelőre több teuton játékos szaladgál, ám a dél-amerikai együttesek szinte kivétel nélkül a felsőligás klasszisok produkciójával passzolgatják a labdát, izé, járatják a metál szambát.

Példaként itt van ez a pofátlanul fiatal csapat, akiket Tartuffe-el ellentétben én kukáztam ki a grundpályák mezítlábas sztárjelöltjei közül, bár ha lenne igazság a földön, akkor katedrán lenne a helyük (mondjuk honunk futballakadémiáján, és akkor a stadionok mellé meglenne a beruházások mellett elhanyagolható jelentőségű tehetség-alkotás is), de ez most nem az önfényezés ideje, hanem a braziloké. A fiúk tehát nem kispályáznak, debüt albumuk Helloween-gyökeres örökségén túllépve ezúttal a Dream Theater klasszicizálását tűzték ki célul – pár felismerhető "Awake"-riffel hódolva a példaképeknek –, olyan latin vehemenciával, amitől a színházba nem álmodni, hanem keresgélni támad kedvünk – mármint az állunkat, hogy hogyan képes egy igazából névtelen csapat ennyi muzikalitást produkálni, csak úgy, csuklóból (bokából), amolyan brazil futballista eleganciával. Tudod, olyannal, amitől az amatőr botlábúnak is az az érzése támad, hogy a trükkök sorozatát ő is könnyedén megcsinálná… A váltás, illetve a továbblépés egyértelmű, már ha a hangszeres virtuozitás előtérbe helyezését annak tartjuk, és a tempó csökkenését, valamint a kifejtős, összetettebb részek előretörését nem tragédiaként, esetleg "elnyálasodásként" éljük meg, hanem amolyan egészséges progresszió részeként, ahol a dallamokat nem a germános, speedes riffek cipelik a hátukon, hanem a két "k", vagyis a koncepciós kompozíció.

Az euro-power jelleg tehát háttérbe szorult, főleg az album második felén, de a latin zeneiségben tocsogó dallamok és a neoklasszikus ősökkel rendelkező összetett gitárszólók maradtak az első album adta színvonalon: némelyik refrén nem egy, hanem két acélszívet is el tudna olvasztani, és ökölrázás helyett karmesteri mozdulatokat próbálgat az egyszeri rocker, amolyan suta, félszeg módon, mert milyen dolog má' farmerdzseki helyett karnagyi egyenruhában pózolni a tükör előtt. Nem véletlen a hasonlat, hiszen minden brazil metál csapatok fő generalisszimuszának, André Matosnak nem csak képzelnie kell a dolgot, hanem valóságként átélnie azt, és biztos vagyok, ha a kreativitás tanulhatatlan forrása nem apadt volna ki a mesternél, valami hasonlóval próbálkozna, mint Artemises kollégái.

A vitathatatlan dallamosság ellenére mégis kell pár hallgatás ahhoz, hogy a számtalan apró ötlet a felszínre kerülhessen, és azokat is meg tudom érteni, akik több egyértelmű himnuszt vártak a csapattól, amúgy debüt album módjára. Ez a lemez azonban most nem a kürtszóval felhívás ideje alatt készült, még ha legalább olyan figyelemre méltó is, a hangszeres formagyakorlatok ezúttal nem csatára, hanem gyakorlásra szólítják a híveket, és tudjátok mit, jól teszik. Mert az Age Of Artemis megfelelő példa lehet arra, hogy az ismeretlenségből igenis van kiút, még akkor is, ha a focicsapathoz képest hendikeppel indulnak a fiúk világot hódítani. Én mindenesetre szurkolni fogok nekik.

 Garael

Kiadó:
Roadrunner

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Egyszerűen nem értem, hogy működik az emberi emlékezet, pedig tanultam filozófiai antropológiát és pszichológiát is. Hogyan és miért szűri meg az emlékezet a múlt élményeit, vagy ami még érdekesebb, miként fordulhat elő az, hogy az embernek konkrét élményei vannak arról, ami valójában meg sem történt? Meg voltam arról győződve például, hogy az Opeth megosztó, az eladási mutatók szerint mégis legsikeresebb albumáról, a "Heritage"-ről (2011) írtunk kritikát ezen a blogon, de az utólagos keresgélés mindössze Túrisas kolléga egy összefoglaló jellegű koncert DVD értékelését lelte föl.

Akárhogy is, Mikael Åkerfeldt tovább menetel a zenei önmegvalósítás útján, jóllehet ezt sok Opeth rajongó nehezményezi. Az énekes-gitáros (akkor még basszerként) mindössze 16 évesen került a bandába, minden eredeti tag gyorsan kikopott mellőle, így mára teljes a művészi hegemóniája. Be kell látni, hogy az Opeth mindig hűségesen fogja követni és tükrözni Åkerfeldt személyiségfejlődését, lelkiállapotát, hangulatát, mert az Opeth és Åkerfeldt közé lényegében egyenlőségjel tehető. Ez annak rossz hír, aki görcsösen ragaszkodik a korai időszak black/death elemeihez, hiszen ezek már a "Heritage"-nél sem kaptak szerepet, a "Pale Communion" pedig - folytatva a zenei agytröszt lélektani és stilisztikai evolúcióját - már egy virtigli ős hard rock lemeznek mondható, mind hangzásban, mind hangszerelésében...

Ez a tendencia nem példa nélküli manapság, főleg nem a skandináv régióban. Gondoljunk csak az ugyancsak svéd illetőségű Black Bonzora, akikről már csak azért is meg kell emlékeznünk, mert Åkerfeldt hörgőtlenített, tiszta éneke az ő frontemberük hangjára emlékeztet nagyon. Példaként fölhozhatjuk a Metal Church atyjának, Kurdt Vanderhoofnak múltidéző stílusgyakorlatát, a Presto Ballet-t (hű, de ronda ez így leírva!), vagy akár Michael Amott (Arch Enemy) "retró" projektjét, a Spiritual Beggarst, de a legalapvetőbb párhuzam mégis az Opeth másik gitárosának, Fredrik Åkessonnak egy korábbi szereplése a Sabbtail "Nightchurch" című lemezén (2004). Ott Mats Levénnel sikerült egy igazán emlékezetes (kereskedelmileg mégis sikertelen) hard rock lemezt összehozni, amiből literszám fröcsögött a '70-es évek hőskorszakának olajsűrű ihlete.

A "Pale Communion" abban különbözik "előfutárától" a Sabbtailtől, hogy művészibb, progresszívabb és Åkerfeldt koncepciójában hangsúlyos szerepet kapott a vonós "háttérmunka" (főleg a lemezt záró "Faith In Others"-ben). A dobok hangzása kimondottan retro, de nem a '80-as éveket lejárató erőtlen, művi puffogás jellemzi, hanem a '70-es évek "akusztikusabb", természetesebb megszólalása. Joakim Svalberg is kedvére nyüstölheti Hammondját... Mindez azonban nem a hard rock zsigeri, ősprimitív korszakát idézi föl bennünk, mert az egészet belengi (a megkérdőjelezhetetlen zenei kompetencia mellett) egyfajta szellemi kifinomultság és érzelmi intelligencia. A rock n' roll hajnalán nem (sem) volt divat a lemezborítót telefirkálni Terentius és Martialis idézetekkel (ráadásul az eredeti latin nyelven)...

Mivel nem tartozom az Opeth régi, black/death metálon szocializálódott rajongói közé, nyugodt szívvel, előföltevések és előzetes elvárások nélkül, némileg naivan üdvözlöm az együttes újdonsült, mégis mélységesen konzervatív zeneiségét. Nekem ez jobban tetszik mint bármi, amit az Opeth-től eddig hallottam. Nem állítom, hogy nem találom olykor egy csipetnyit mesterkéltnek, modorosnak, azt sem állítom, hogy minden dal telitalálat, de pl. az instrumentális "Goblin", vagy a finom keteli motívumokkal színezett "Cusp Of Eternity" igazi mestermű!

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
facebook.com/ronnymunroefb

Ronny Munroe, a Metal Church jelenlegi frontembere mind 2011-ben kiadott szólóprodukciójával, mind tavalyi templomi tevékenységével év végi TOP-listámra tudott kapaszkodni, így jogosan várhattam sokat az újabb etaptól, melyben a gárda gitár fegyvernemét – a 2011-es műveletekhez hasonlóan – egy igazi marsall – Stu Marshall – vezette a csapásmérő műveletekbe. Marshall kiváló gitáros, játéka főleg ebben a szikár, Judas-US power közeli világban képes kibontakozni, ahol Munroe sikolyait csak a vijjogtató, néha apokaliptikus futamok tudják überelni. Sajnos Munroe a legutóbbi szóló epikus világát a sokkal egyértelműbb, mondhatnánk egyszerűbb, lecsupaszított, pőre power felé nyomta, ahol a refréneknek legfeljebb egy-két szó jut, és a lüktető, ám nem túl bonyolult, törzsi riffek mellett a dallamokat akár egy óvoda gyermekkórusa is énekelhetné: ezt sem a fülbemászó jelleg, hanem a ritmizáláson alapuló kezdetlegesség miatt. Még jó, hogy a sikoltás is megy a Katica csoportnak, bár talán nem annyira összeszedetten, mint az egyébként jó formában lévő énekesnek.

Pedig a szerzemények alapváza nem rossz, a kereteket adó, általában középtempóban dübörgő riffek, és az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" dallamok közé ékelődött gitármunka megfelelően dinamikus és változatos ahhoz, hogy a kitöltő tartalommal remek, impulzív alkotás szülessen, de Munroe nincs elég jó formában, hogy az instrumentális szekció mellett néhány épkézláb refrént is összehozzon. Marad tehát a stílus jól bevett, ám számomra antipatikus szokása, a két hangból álló dallamtéma, ami legfeljebb támogatni tudja a riffeket, de konstruktív kiegészítésre már képtelen. Pedig hallgasd csak meg a "Not You, Not Me" keleties gitárfutamainak felvezetését és kibontakozását, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kiemelkedőt alkosson: a monoton énekmunka nem tud egyebet, mint a törzsi munkadalok, ahol a ritmusra kalapálás bármennyire is produktív, művészinek – és főként élvezetesnek – aligha lehetne nevezni.

A korábbi szólóalbumra jellemző Dio-érzés talán csak a "Pray"-ben jön elő, de ezt a dallamvázat Ronny már sokadik alkalommal süti el, így izgalommal csak az tölt el, hogy kitaláljam, melyik legutóbbi számban hallottam, a "Ritual Damage" primitív dallamra felfűzött ismételgetése pedig csak a gitárszóló miatt ment meg a "Hearing Damage"-től.

A meghívott vendégek sem tudnak sokat hozzátenni a hallottakhoz: George Lynch egy már 20 éve is elkoptatott riffre penget rutinból néhányat, Pamela Moore pedig, aki évtizedek óta az OM sikeréből él, abszolút felesleges duettet produkál, melyben erőtlen hangját Munroe úgy söpri el, mint Németország Nationalelf-je a brazil reményeket. (Igaz, hogy az egyetlen épkézláb refréntémát ebben a dalban sikerül összehozni, lehet, hogy a Teslából ismerős Dave Rude közreműködése a dallamérzékenységre is hatott.)

Kár, hogy Ronny nem ücsörgött még egy kicsit a dalokon, mert a riffek, valamint a kialakított és eljátszott gitártémák megérdemelték volna, hogy ne egy fémhangzással feldúsított power-mondókagyűjteményt kapjunk, amit viszont korhatáros jellege miatt még a célcsoporttá vált óvodai állomány sem tud élvezni. De sajnos én sem.

Garael

Dr. David Glowackit, a Stanford vendégprofesszorát nemrégiben úgy hajították ki a bristoli Old Vic színházból, hogy lába nem érte a földet. Professzor úrnak annyi volt a bűne, hogy a karót nyelt sznobok között egyedüliként érezte át Händel Messiásának drámai erejét. Az oratórium Halleluja kórusa alatt nem bírt már magával és elindult volna a nagyon fel sem emelt kezek tetején egy laza crowd surfingre, amelyre az úri közönség kevésbé volt vevő. Itt is leírtuk már többször is, most újra megerősítjük, hogy a klasszikus zenei koncerteken elvárt, kimért viselkedésnek egyszerűen nincs zenetörténeti előzménye, az egy modern, elitista kreálmány, ami egyben és ebből következően természetellenes is.

A drámai erővel rendelkező zene lényegénél fogva átjárja a lelket, felemel, megmozgat, és ezt valahogy le kell követni a testnek is. Bizony, bizony, ha tetszik, ha nem, egy korabeli Liszt, esetleg Paganini koncert hangulatában, pózaiban, előadó és közönség interakciójában sokkal inkább emlékeztetett egy rockkoncertre, mint visszafogott, csendes előadásra, ahol a tételek végén esetleg elengedjük a visszatartott szellentést köhintést.

Lassan meg is érkezünk Eindhovenbe, ahol ezúttal (szerencsére már sokadjára) egyesült a két világ. A heavy metal és a klasszikus zene eszköztárának társítása falakat képes lebontani, minden értelemben. Itt nyilván Glowacki urat sem dobták volna ki a viselkedése miatt, és a belinkelt videó alapján pedig mindenki győződjön meg arról, mekkora energiák szabadultak (f)el a teremben.

Bármennyire is vonzó (és mára divat is…) a heavy metal mellé nagyzenekart rendelni, a megvalósítás többször eredményez fiaskót, mint minőséget. Önmagában ugyanis kevés a szándék. Tapasztalataim azt mondatják, hogy legalább egy embernek kell lenni a bandán belül, aki mindkét világot részleteiben is ismeri. Klasszikus képzettséget (is) szerzett metal muzsikus nélkül ezek a próbálkozások nem többek parasztvakításnál. A drámaisága és kifejező ereje miatt ugyan a klasszikus zene és heavy metal egyenes ági rokonok, de önmagában a profi egymás mellé illesztés (Pl. Metallica: S&M) ürességet hagy maga után. Ahhoz, hogy életre keljen és igazi, mindent átható ősereje legyen, össze kell őket gyúrni, ahogy azt pl. Viktor Smolski teszi nem kis kompetenciával a Rage zenekar élén.

Az abszolút színpadra termett Simone Simons énekesnő fémjelezte holland Epica egyértelműen az utóbbi és egyben nehezebb utat járja. Ha Smolskihoz hasonló zseni talán nincs is a csapatban, mertek nagyot álmodni, így a megvalósítás az egyik legletaglózóbb lett, amit eddig valaha láttam és hallottam a klasszikus zene és metal fúziójában.

És most legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, hogy emberek, itt a miskolci Reményi Ede Kamarazenekar és a Miskolci Nemzeti Színház kórusa, mintegy 70 főnyi hazánkfia csapatja a metalt, nem akármilyen színvonalon! A Regős Zsolt karmester vezette zenekar láthatóan felszabadultan, jó hangulatban válik főszereplőjévé a három órás eseménynek. Nagyon nagy büszkeség és köszönet, bárkit, bárkiket is illet az elismerés.

Jómagam messze nem vagyok a csajos bandák nagy barátja, de itt nem rövidhajas, symphonic szalon-gót tingli-tangli akármiről van szó, hanem piszkos jól megírt, monumentális, olykor a metal legdurvább szélsőségeiig merészkedő, professzionális, végletekig kidolgozott és nagyzenekarral, kórussal összehangolt kompozíciókról, fölényesen biztos, virtuóz hangszerkezeléssel, amelyhez lenyűgöző képi világ is társul a pazar színpadképnek, megvilágításnak és pirotechnikának köszönhetően.

Glowacki professzor úr, Önt még "odaát" egy jó ideig úgyis ki fogják vágni a hangversenytermekből, ha engedi, hogy a muzsika átjárja a lelkét, ezért jöjjön át hozzánk és vigyázó szemeit vesse Eindhovenre és az Epicára! Nem fog csalódni. Szörfre fel!

Túrisas

Kiadó:
IceWarrior Records

Honlap:
facebook.com/flashbackofanger

A Flashback Of Anger azon olasz power/prog bandák közé tartozik, akiknek ezen az oldalon már illett volna áldozni némi – ha nem is kitüntető – figyelmet. Ha másért nem, hát azért, mert a hasonló formációk megjelenéseiről akkurátusan beszámoltunk. Ezek közé tartozik a Rhapsody (mindkét inkarnációja), a Vision Divine, a Secret Sphere és a Thy Majestie. Az ő rajongóik figyelmébe ajánlom ezt a fiatal firenzei együttest is.

Az előző lemezüket, a "Splinters Of Life" (2009, Limb Music) című albumot jól ismerem, egy példányt iktattam is belőle a CD gyűjteményembe. Valami oknál fogva akkor elmaradt a kritika, pedig hangszeresen elképesztően fölkészültek ezek a taljánok – bár ezen aligha lehet meglepődni, ha alaposabban szétnézünk az itáliai "hadszíntéren". 2009 óta történtek náluk személyi változások, a korábbi billentyűs, Emanuele Giorgetti nem bírván az iramot személyes okok miatt távozott, így az énekesre, Alessio Gorira hárult a feladat, hogy a szintiket kezelje (nem mellesleg kifogástalanul abszolválta a feladatot). Fiatalon elhunyt egykori zenésztársuknak, Francesco Masininek emléket állítva pedig írtak a lemezre egy lírát is "Don't Let Me Fade" címmel.

Az új album címe a "Terminate And Stay Resident" rövidítése. Nem világos előttem, hogy miért nem írták ki a teljes címet, de ennek nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy instrumentálisan kifogástalan euro-power anyagról van szó, pörgős ritmusokkal, két több mint kompetens gitárossal, gazdag hangszereléssel, és más olasz csapatokra is jellemző magas hangfekvésű, "hősi" dallamokban gondolkodó énekessel. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy nekem pont ez jelenti az együttes gyenge pontját. A hideg ráz ki ezektől a vékony, agyonvibrátózótt orgánumoktól, amivel – valamilyen okból – szinte mindig együtt járnak a kicsit hisztérikus dallamvezetések. Ez viszont – objektivitásra törekvő kritikusként belátom – egyéni szocprobléma, hiszen sokan pont erre izgulnak. Garael kollégám például ezeket hallgatva szokott elalélni a gyönyörtől. Nem véletlen, hogy a "Black Prince" című nóta két változatban is fölkerült a CD-re, s az egyiket épp a stílus adu ásza, Fabio Lione énekli.

Kár, hogy nem adták ki a lemezt instrumentális változatban is (mint tette azt a Dream Theater a "Black Clouds & Silver Linings"-szal, vagy a Solid Vision a "Sacrifice"-szal), azt biztos gyakrabban hallgatnám. Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy ebben a stílusban ma senki sem veri az olaszokat, s ez többek között éppen a Flashback Of Anger érdeme.

Tartuffe