Kiadó:
Pure Prog Records

Honlapok:
www.creationsend.net
facebook.com/creationsend

Ha egy banda azt mondja: egy adott évben megjelenik az új albuma, nagyjából 96 százalék, hogy csak rá egy évre lesz kapható. Így jártunk a Creation's End "Metaphysical" című lemezével is. Az együttes a szinte teljesen ismeretlen Zandelle nevű amerikai banda romjain újraépülve, némi európai segítséggel vigasztalt meg bennünket még 2010-ben (A New Beginning), azt sugallva, hogy talán mégsem olyan nagy a szakadék az amerikai és az európai metal rajongók ízlése között, vagy az USÁ-ban is képesek új formációk a hagyományosabb progresszív műfajban (úúú, képzavar!) a 3.-4. vonalnál tovább jutni. Sajna, pár kerge fecske még nem csinál nyarat.

Már a bemutatkozó lemez értékelésekor is kihangsúlyoztam, hogy a Creation's End elsősorban Mike DiMeo bődületes hangja és Marco Sfogli aranyba önteni való kezei miatt élvezhető, most mégis kénytelen vagyok ismételni magam. DiMeo nálam az a kategória, aki bárhol megállja a helyét (bárcsak az új Masterplanon is ő énekelne!!!), Sfoglit pedig mindig szívesen hallgatom, szerepeljen akár vokálos, akár instrumentális produkcióban.

A "Metaphysical" dalai akár egy időben is születhettek volna a debütációval, mert még leheletfinom változtatásokat, kiigazításokat sem lehet érzékelni: bevált recept, megszokott hangzás - ugyanaz a búvalbélelt, elborult (néhol kicsit orientális beütésű) dallam- és szövegvilág köszön vissza. Egy idő után ez azért elég kiszámítható és egynemű (a rosszindulatúak azt mondanák: fárasztó és unalmas) tud lenni. Még a kedvenc "bugyborékoló" hangeffektek is ismerősen hangzanak. Azt meg végképp nem értem, hogy egy ilyen kvalitású énekes hangját miért kell torzítani (Part Of You, ez a dal a lemez mélypontja, bár a gitárszóló[ka]t itt is jól esik hallgatni).

Ami 2010-ben még frissen, üdítően, vigasztalóan hatott, most egy kicsit fáradtnak tűnik, de lehet, hogy újfent csak az irreális elvárásaim csaltak meg (és újabban túl sok hiperdallamos muzsikát hallgatok). A "Metaphysical" így is messze jobb, mint a legtöbb zene, amit ebben a műfajban az USA zeneipara mostanság kitermel. Valószínűleg le fog maradni az idei toplistáról, de attól még jónéhány nótát előszeretettel fogok az iPodomon tárolni, a "play list"-re föltenni... főleg Sfogli káprázatos játéka miatt.

Tartuffe

Ezúttal egy laza, felszabadult, utazós dal. Legalábbis azt gondolom, hogy ez tényleg dalszerű.

Egészségetekre!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hammerfall.net

Jó időben jó helyen – adhatnánk választ a Hammerfall késő kilencvenes évekbeli sikerének titkára, ha nem lett volna még akkoriban is pár olyan csapat, akik messzire vágták volna el a bizonyos kalapácsnyelet, ha összehasonlításra kerül sor. Mert ne mondja már nekem senki, hogy a Helloween a "The Time Of The Oath"-szel, a Stratovarius az "Episode"-dal, a Rhapsody a "Legendary Tales"-szel – ami ráadásul egy új alstílus létrejöttét is eredményezte –, a Manowar a "Louder Than Hell"-el nem vert köröket az egyébként ügyes iparos munkát összehozó – de nekem már akkoriban is egy fémes Stormwitch koppintásnak tűnő – svéd fémbrigádra. Az, hogy a klasszikus heavy metal "(r)Evolution"-jét mégis a csapathoz köti a fémközvélemény, olyan faktora a karriernek, ami túlmutat a ráción, de hát a művészetben fene vigye el az ésszerűséget. Vagy sújtson rá egy ötkilós Népszava-kalapács.

Persze az, hogy a "Glory To The Brave"-vel figyelembe álló banda tudott élni a lehetőséggel, mindenképpen a tehetség bizonyos aspektusait bizonyítja, és legyek Faló, aki Hamm, mer' fal – tudom, ez nagyon szar volt –, ha nem élveztem pár ökölrázós slágerüket az évek folyamán. Oké, azt be kell ismerni, hogy ezek a darabok nem a zeneművészet csúcsát jelentik – talán még a közepét sem –, de amolyan egyfogyasztós termékként jól reprezentálták a metal ezen ágának közeli – és egyben távlati céljait.

Ennek ellenére most is azt vallom, hogy Hammerfallék egy más időben, más helyen nem tudtak volna olyan reménység-státuszt kiharcolni maguknak, amivel 2014-ig hülyíteni tudják a jónépet – mielőtt még felhördültök, néha bizony engem is. Rendben, én nem igazán tartoztam soha a vérfanok közé, de azért mindig meghallgattam a csapat éppen megjelenő albumát, hogy az utóbbi időkben megjelentek esetében aztán - a jellemző metal attitűddel - dobjam félre: tudjátok, csalódni jobban szeretünk, mint lelkesedni, bár nálam ez a szó nem éppen megfelelő, mert sosem voltak túlzott elvárásaim velük szemben.

Talán éppen emiatt nem ájultam bele a fémágyba, mikor meghallottam a szokásos fal dumát a "gyökerekhez való visszatérésről", mert ha ez maradéktalanul megvalósul, akkor legfeljebb ismét kiválthatják a bárcát, ja, nem, az másvalaki volt, tehát a céhlevelet a legjobb iparosok közé.

Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó – és ezért a "(r)Evolution"-nel sok jót kapunk, még akkor is, ha a fiúk minden igyekezetük ellenére sem tudják megkötni a hasonló stílusban mozgó Dream Evil cipőfűzőjét – ahhoz Cans-nek egy bajnoksággal feljebb kellene játszani, bár a lemezen nyújtott teljesítménye gyakori énektanár látogatásról tanúskodik, mégpedig példás eredménnyel – de az említett igyekezetet kár lenne tőlük tagadni. Nem is igazán tudok belekötni a panelek tologatásába, melyek valóban a csúcsidőszak deja vu-jét teremtik meg – de számomra túl biztonsági a játék: tudod, olyan, mint Klicskoék boksza, ami vitathatatlanul eredményes és iskolázott, de hiányzik belőle az, amiért az emberek őrjöngeni tudnak a bunyóért. Igen, ebben a műfajban vér kell, és zokogás, még úgy is, ha a hangulat a 300 című film túldramatizált giccsét idézi, és a dalok által keltett joviális, mértéktartó fejbiccentést sosem fogja helyettesíteni a zene hatására kirobbantott léggitárral előadott őrjöngő szólót a tükör előtt.

Ennyi van a csapatban, és nem több – nem is volt soha –, de ez, minden jóindulat ellenére kevés ma már az üdvösséghez, mikor a visszatérés mércéje az Accept, a stabil színvonalé meg a Helloween. Ha pedig nincsen igazam, sújtson le rám a lemezborító kalapácsa, és felejtsd el a kritikát.

Garael

Azért azt nem lehet jó megélni, amikor hosszú éveken, éppen csak nem évtizedeken keresztül, hősiesen, kompromisszum nélkül törsz előre, közben féltve őrzöd a jórészt veled azonosított klasszikus csapat zenei örökségével telt szent edényt, aztán hirtelen a semmiből jön az udvaros (Hoffmann), kiveszi a kezedből, te meg ott állsz megalázottan, apróra összemenve, bár magas, enyhén szólva azelőtt sem voltál… Igen, ez jutott UDO-nak, ráadásul külön szar, hogy úgy kell csinálni, mintha semmi nem történt volna. Nem hát. Lett egy megyekettes kisaccept, meg feléledt a Legenda. Ennyi.

Egyszerűen nem értem a varázsukat, de tényleg, közben meg rendesen a hatásuk alatt vagyok napok óta. És varázslat is van, mert a puszta ész, a "ratio" tök ellenük dolgozik. A visszatérő "Blood Of The Nations" (2010) óta harmadjára adják ki ugyanazt a lemezt, ahogy UDO is kiadta sokszor ugyanazt a lemezt, UDO is rettenet borítókkal, az Accept is. (Ez a bevadult piros bika egy óriási tévedés és nem kicsi bravúr, hogy még mindig jobb, mint a "Stalingrad" kompozíciós nullusza.) UDO ugyan most későbánat alapon erősített gitárfronton, de évekig olyan kiherélt bénázás semmilyen iparos munka folyt a Gianola/Kaufmann páros jóvoltából, hogy ihaj.  

Wolf Hoffmann pedig annak ellenére is kulcs lehet a varázslat mibenlétéhez, hogy szigorúan szakmai szempontok alapján véve, nem kiemelkedő gitáros. Nyilván nem véletlen, hogy nem a zeneipar nyelte el, hanem hosszú évekig fotósként dolgozott. Megkérdőjelezhetetlen dallamérzéke viszont még akkor is eltalálja az embert, ha technikailag többnyire nem túl pallérozottan és meglehetősen hatásvadász módon fogalmaz. De tessék csak utána csinálni, nála sokkal-sokkal felkészültebb gitárosoknak sem fog sikerülni. Ez a titok, azt hiszem: külön-külön, részeire bontva a zenét, nem találunk semmi különöset, valami olyat, ami máshol, másoknál ne lenne meg. Egyszerű harmóniákkal és kórusokkal dolgozó, szögletes germán fém. De az egész egyben hallgatva, nem pedig analizálgatva, hirtelen szárba szökken, mindenkit aláz a saját stílusában, vagy ahhoz közel, és nem is akar kijönni az autó hi-fiből már napok óta.

Valamennyi dal, első hallásra is megragad a fülben, erőteljes, férfias rock-himnuszok egytől egyig. Széles terpesz, nagy mosoly és tényleg azt érezheti a metal fan, hogy ebola ide, Iszlám Állam oda, így kerek és gondtalan a világ, de Accept nélkül legalábbis mindenképpen szegényebb lenne. Andy Sneap neve pedig ezúttal is garancia a megszólalásra.

Van még egy dolog, amiről írni kell. Egy vallomás-féle. Mi (a dionysos staff)  azok közé tartozunk, akik mohikánként még mindig rendszeres CD-vásárlóknak számítanak, de jómagam az utóbbi időben már egyre kevésbé élek e lehetőséggel. Egyszerűen irreálisnak tartom az árakat és ne legyenek senkinek kétségei, ebben az árképzésben olykor jó nagy adag kiadói pofátlanság is van. Nos, az Accept új lemeze, egy mind hangban, mind képben teljesen profi DVD/Blue-ray lemez bónuszt kapott, rajta egy zseniális, teljes chilei bulit megörökítve. Ha ez a jelek szerint megvalósítható és mégsem omlik össze a kiadó, akkor érdemes lenne ebben az irányban elindulni és nem nyafogni, meg 5000 Ft körül árulni a szimpla kiadásokat. Jó, hogy ezúttal én sem haboztam, ahogy szerintem még sokan nem.

Túrisas

Honlapok:
www.mytra.hu
facebook.com/MytraOfficial

Korábban egyes kommentelők részéről fogalmazódott meg velünk szemben olyan kritika, hogy nem foglalkozunk eleget magyar együttesekkel, nem adunk lehetőséget hazai zenészeknek a bemutatkozásra, nem csapunk hírverést egy-egy arra valóban érdemes anyag körül. Ezt akkor is határozottan cáfoltuk (az ilyen témájú bejegyzéseink magukért beszélnek), de hogy bebizonyítsuk, nem a levegőbe beszélünk, következzék most itt egy recenzió a kazincbarcikai Mytra legújabb anyagáról, amelyről már most itt, az elején bátran kijelentem, hogy világszínvonal...

A csapat 1996 óta létezik, és 1999-ben (nem először) beneveztek a Rockpárbaj nevű tehetségkutatóra, ahol 4. helyezést értek el, valamint megkapták a Metal Hammer különdíját. Az Mytra eddig csak EP-kel adott hírt magáról és kizárólag instrumentális megközelítésben művelték a progresszív metált. A "Beta" verzióban azonban már egy teljes nagylemeznyi anyaggal jelentkeznek és énekesük is van Hocza Viktória billentyűs személyében.

Sajátos stílusukat többen előszeretettel aposztrofálják space prog-rocknak, mert (főleg a billentyűk és a "programming" miatt) van benne valami a Pagan's Mindra is jellemző űrkorszaki hangzásvilágból, na meg egy csipetnyi a djent "poszt-modern" stílusjegyeiből. A ritmusszekció (Zabari László - dobok, Lovas Roland - bőgő) fantasztikusan egyben van és a gitárosok is jól teljesítenek, bár szólóban lehetnének bátrabbak, bőkezűbbek (hiszen hallhatóan nincsenek híján a képességeknek).

A "csajos" bandákkal jobbára úgy vagyok, hogy érdemeik elismerése mellett passzolom őket, de a Mytra esetében a női ének nem tűnik rossz megfejtésnek (ha másért nem, mert mifelénk jó férfi énekest lehet a legnehezebben találni). Mindazonáltal sokkal hallgathatóbb, szerethetőbb (talán népszerűbb is) lenne a dolog, ha Viktória mellett szerepet kapna egy tehetséges férfi énekes is (aki - ha kell - akár meg is köszörüli a torkát egy jól időzített pillanatban).

Ez csak egy tanács ("take it or leave it" - ahogy a művelt franciák mondják), de az biztos, hogy jó döntés volt az ének fölvétele a zenei egyenletbe. A legtöbb esetben a refrének kifejezetten fogósak, bár néhol még érződik, hogy ez az első szárnypróba. Nem tudom, milyen médiafelületen lesz esélye megjelenni, de a banda a "Monolith" című dalhoz videoklipet is készített - mondjuk az én kedvencem pont a "Rabbit", de ez meg kit érdekel, igaz?

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Csodálom azokat az embereket, akik úgy tudnak szakmailag termékenyek lenni, hogy közben nem fárasztják le magukat teljesen a mániákus erőlködésben. Neal Morse egyike azon keveseknek, akik ezzel a fajta istenadta képességükkel évről-évre le tudnak nyűgözni. A pali évente minimum 3-4 lemezzel jelentkezik; idén már kiadtak egy Transatlantic albumot, szeptember 29-én pedig jön a Flying Colors folytatása. A legújabb Neal Morse szólólemez anyaga (amint azt a lemezcím is sugallja) gyakorlatilag egyetlen hónap alatt (tavaly novemberben) állt össze. Szerintem Morse valami űrből jött idegenek által genetikailag kifejlesztett humanoid, aki oxigént lélegez be, majd zenét présel ki a tüdejéből. Ez valami újféle metabolizmus...

Nem állítom, hogy ez a fenenagy termékenység csak maradandó remekműveket eredményez, azt se mondhatom, hogy minden lemeze a kedvenceim között szerepel, de a neve garancia egyfajta minőségre. A novemberi dalok speciel nem igazán találtak el, mert ezúttal Morse egy meditatív, balladás, progresszív bonyodalmaktól, káprázatos hangszeres szólóktól mentes pop-rock albumot készített, ráadásul nem is a megszokott muzsikusokkal. Persze ezt egy olyan világraszóló tehetség, mint amilyen Morse, simán megteheti, hiszen nem cselekszik bizonyítási kényszer alatt, nem rágják a fülét a kiadók, hogy írjon még pár toplistás lemezt stb.

Tulajdonképpen becsülöm is azért, hogy bevállalt egy ilyen merész, a rajongók előzetes várakozásainak vajmi kevéssé megfelelő irányvonalat. Az albumon szereplő 11 nótából gyakorlatilag 9 tartozik abba a kategóriába, amit mi, ítészek - jobb híján - balladának nevezünk. A tipikus Morse-féle lírák mellett, amelyeket már jól ismerünk a régi Spock's Beard vagy az újabb Neal Morse lemezekről, találunk itt érdekes stílusgyakorlatokat: az albumot indító "Whatever Days"-nek pl. határozottan Billy Joel fílingje van, a "Song For The Free" mintha egy újkori U2 dal lenne, de akad itt seprűvel földobolt, steel gitáros country merengés is (Flowers In A Vase).

Hosszú ideje ez az első Neal Morse lemez, amit nem fogok megvásárolni CD-n, nyilván még az iPodomra sem fogok föltölteni, de nem azért, mert valami silány, színvonaltalan anyag lenne, hanem egyszerűen azért, mert személy szerint nem vagyok oda a pop-rock balladákért, és Neal Morse-tól inkább a 20 perces progresszív, hangszeres villongásokkal teli dalokat várom, kedvelem, részesítem előnyben.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.dragonforce.com
facebook.com/dragonforce

Az 1960-ban elfogadott SI mértékegységrendszer alkotói között sajnos nem lehetett metál zenész: nem csak azon objektív oknál fogva, hogy még meg sem született a stílus, hanem mert mikroszkópos kereséssel sem találom meg a fémzene mértékegységét, ami köztudomásul a gitárszóló (hivatalos rövidítése GS, és ez igazán megtisztelő rám nézve, hiszen nevem angol sorrendű kezdőbetűivel tisztelegnek előttem, hiába, a DR kitermeli a maga hírességeit....). Vannak persze olyan szakadárok, akik szerint ez nem így van, mármint a gitárszólót tekintve, amiben rejtőzködhet némi igazság, és lehet metált hallgatni húrnyűvés nélkül is, de kérdem én, minek?

Szerencse, hogy a burleszk metál első számú képviselői úgy szólják, izé, szarják, vagyis szórják a szólókat, hogy nem bírom elégszer leírni a 10 sokadik hatványán megjelenő GS-eket: repülnek az ujjvarázslatok, mint Stan és Pan filmjeiben a torták,  felgyorsított iramban és permanens módon, de megértem őket. Akik így tudnak a hangszerrel bánni, azoknak igenis kötelességük túladagolni a zenei performanszt - lásd csak a lemez címét - aminek Malmsteen-i bántó élét remekül tompítja a humor és persze a sarokból visszarendelt énekes-billentyűs kettős (a dobosról nem is beszélve, aki szerencsére nem japán, hanem új. Illetve olasz.)

A fiúk tehát ott folytatják, ahol legutóbbi lemezükön abbahagyták, meglepetés egy szál se, talán csak a dallamok lettek még ragadósabbak - ha már tortákról beszéltünk, ez így helyes -, és a folyamatos computer-zenébe oltott iramot csak néha-néha lassítják szélsebes vágtából egyszerű rohanásra, azt is csak egy-egy szerzemény keretén belül, amúgy színesítésként. Ezt pedig jól teszik, hiszen a kissé egybefolyó dallamoknak sikeresen adnak így karaktert, lásd vagy halld a "Symphony Of The Night" elragadó neoklasszikus pihegését, vagy az igen jól sikerült, a billentyű által némi vintage ízt kapó "The Sun Is Dead"-et. A Helloween hatása persze letagadhatatlan, hiszen az ötletes tempóváltásokkal dobálózó "Defenders" riffje  valahonnan az ős tökfejes "Savage"-ből ered, bár kedvenc csapatom talán soha nem vetette el ennyire a sulykot (ami 6 GS-sel száguld, aki nem hiszi, mérje utánam).

Sárkányosék dicséretes szokásukhoz híven egyébként jó pár poént elhelyeztek az albumon, mert az "Extraction Zone" inkább hasonlít egy Commodore ős-játék prüttyögéses zenéjéhez - talán az is -, mint egy power sablonokba beleiramodott metál slágerhez, ami persze nem baj, én jót röhögtem rajta. Nem úgy, mint az első hivatalos bónuszon, amivel Johnny Cash "Ring Of Fire" klasszikusát gyalázzák meg, még szerencse, hogy habitusukhoz híven kamaszfiúkhoz méltó sebességű menetben - fiúk, ennek a gyors elsülés mellett felsülés is lett a vége, hiába, ez van.

Ha ezt az albumot egyébként a tehetséges, de kissé jellegtelen hangú énekes helyett - akinek produktumát a vendég Trivium pacsirta sem tudja a klasszis ligába lökni - a valamikori vokalista meghallgatásokon kiszórt Daniel Heiman énekli fel, valszeg leborulok, mert minden megvan benne, amit szeretek a metálban, így azonban csak seggre tudok csüccsenni: a rohanó csapat produktumának szelétől. Meg persze a tortától, ami jól pofán csapott...

Garael

Akkor itt a második felvonás, ebben azért már a boré a főszerep, bár a zenei párhuzam is folytatódik.

Az előző részben megegyeztünk, hogy hiszünk abban, különféle (mű)alkotások valamiféle objektív megítélése még akkor is lehetséges, ha azok mégoly szubjektívnak látszó – egyéni ízlések szűrőjén keresztül értékelt – kategóriákba is esnek, mint a zene, a festészet (és általában a képzőművészetek), vagy éppenséggel az étel és a bor. Utóbbinál a helyzetet súlyosbítja, hogy nemcsak a különféle fajták és iskolák (valamint az alkotók) valamilyen szintű ismerete szükségeltetik, de az évjáratok is igen különbözőek tudnak lenni. Ezért ebben a műfajban sosincs "kész" ítész, a tanulás holtunkig tart, mert ami igaz volt tegnap, már nem igaz ma és főleg nem az holnap.

A korábban taglalt zenei párhuzamra visszautalva, a borban is fellelhetőek azok az egyértelmű hibák, amik a muzsikában a hamisság fogalmával körülírhatóak: ezen borhibák tárháza nagy (illósság, dugósság, ecetsav nem megfelelő lebontása, befülledt vagy oxidált bor stb.), és időben szintén némileg változó, hogy ezek mennyire szigorú megítélés alá esnek. (A '90-es években például még jóval megbocsátóbb volt a magyar szakma velük, de ez természetes, nyilván át kell esni a fejlődés bizonyos szakaszain.)

A következő lépcsőfok már kicsit szubjektívebb, de még eléggé konkrét, akár számszerűsíthető is: az alkohol és a savak mennyisége mérhető, a beltartalom, a maradékcukor, azaz a kémiai, fizikai paraméterek tárháza igen nagy, amit ilyenkor figyelembe lehet és kell venni. Ezek megítélése azonban már szubjektív elemeket is tartalmaz: például a sav-alkohol-test hármasnak számtalan kombinációja létezik, ami finom, kiegyensúlyozott benyomást tud kelteni, és számtalan olyan is, ami nem, azaz konkrét számokkal ezeket leírni, előre belőni nem lehet.

Itt jön a képbe a harmónia, a letisztultság, az egyediség és a többi szoftos faktor is, ami sokféleképpen elérhető, nincs rá egyetemes recept. Ezekben az objektivitást csak a gyakorlat (ami egyenlő a sok kóstolással) tudja biztosítani: ha adott fajta, adott évjáratából már ittam 15 félét, ideális esetben az adott borvidékről is három-négy különböző tételt, nyilván korrektebb elképzelésem van arról, mit lehet abból kihozni, milyennek kell lennie a "jó" cuccnak és árban az hová lőhető be reálisan.

Az általános iskolában megtanultuk, és ez sajnos nem hülyeség: az alkotásokat azok kontextusában érdemes és lehet igazán értékelni: sokat segít, ha tudjuk milyen körülmények között születtek, mik voltak a távoli és közvetlen előzményei, és mik lettek a következményei. A borászok nap mint nap fontos döntésekkel szembesülnek, az ezekre adott válaszaik határozzák meg a végeredményt. A teljesség igénye nélkül:

- melyik területre milyen fajtát ültessünk,
- növényvédelem (bio, felszívódó vagy nem felszívódó vegyszerek),
- metszés, tőketerhelés, lombozat (kevesebb, több – napfény vs. jégverés elleni védelem).
- szüret (gépi, kézi), bogyózás (igen, nem), préselés (igen, nem, ha igen, mekkora nyomással),
- szüret időpontja (előbb/később – savak/frissesség vs. érettség/alkohol), ezek kombinációja,
- kádban/tartályban erjesztés,
- fajélesztő, vadélesztő vagy spontán erjedés,
- héjon tartás, seprőn tartás,
- hordós érlelés vs. reduktív technológia, ezek különböző kombinációja, időtartama,
- szűrés, derítés (mikor, hányszor, mivel),
- segédanyagok, stabilizáló szerek használata,
- palackos érlelés, palackméret, palack forma,
- dugó vagy csavarzár (ha előbbi, milyen).

Ugye, hogy nem egyszerű? Ez biztosítja ennek a szakmának a szépségét és a piacon fellelhető sokszínűséget. Mármost, ha ismerem a borász hozzáállását, filozófiáját, hogy honnan jön és hova tart, milyen a viszonya a korszerű technológiákhoz stb., akkor sokkal könnyebben tudom értelmezni a kezemben tartott nedűt, a végeredményt is.

Végül, de nem utolsó sorban, a fajták ismerete, azok jellemzőinek, képességeinek tudomásul vétele is kell egy korrekt értékeléshez. A zenei hasonlathoz visszatérve, jómagam a kemény rockon belül sem kedvelek minden irányzatot, ezért nem feltétlenül vállalkozom black- vagy death metal recenziókra. Ez nem jelenti azt, hogy azok ne képviselnének értéket, hogy ne lennének szerves része a műfaj fejlődésének, történelmének. Valaki, aki éppenséggel beleásta magát ezekbe az alstílusokba, bizonyára köteteket tudna megtölteni azok áttekintésével és a saját környezetén, eszmerendszerén, stílustárán belül tudja az – adott esetben más számára értelmezhetetlen – produkciókat értékelni. Így van ez a borok esetén is: egész mást kell számon kérni egy szekszárdi kadarka vagy egri pinot noir esetén, mint amit egy Villányban készült testes bordói küvétől várunk, pedig mindhárom vörösbor. Ahogy a pilseni típusú sör is más, mint a hagyományos belga módi, vagy a Guiness; vagy ahogy whiskey-ből is van rengetegféle.

Egy szó, mint száz, olyan, hogy jó bor van is, meg nincs is. Egy bizonyos kontextusban értelmezhető a "jóság" fogalma, és gyakorolhatók, fejleszthetőek azok a készségek, amivel a korpát el tudjuk választani az ocsútól. Abszolút értékben, általánosságban viszont nincs ilyen: könnyen előfordulhat, hogy egy fajtáján/évjáratán belül kiváló minősítést kapott tétel sokaknak mégsem ízlik. Mr. White szerint amúgy ez az egész kérdéskör ennél sokkal egyszerűbb: szerinte rossz bor nincsen, csak rossz ár. Ez enyhe túlzás ugyan, de a kereskedelmi aspektus mégiscsak rávilágít a lényegre, amit a hitvallásunkban is megfogalmazunk: nem "A" legjobb bort keressük, mert olyan per definíció nincsen, hanem az adott áron, adott igényekhez-hangulathoz-alkalomhoz lehető legjobban illeszkedő tételeket rakjuk fel a virtuális polcotokra, hogy minden élethelyzetben egy azzal szinkronban lévő, jó ár-érték arányú tételhez juthassatok. Ezt szeretnénk, ezért dolgozunk.

Kotta

Ezt az írást ezen a blogon zajló eszmecserék ihlették, így – bár a Wine Shack oldalán is megjelent – ide is felteszem. Azért vigyázat, a második rész már tényleg a borról fog szólni!

Korábban hatalmas eszmecseréket vívtunk itt arról, hogy objektíven meghatározható-e egy adott zenei produktumtól, hogy az "jó", vagy sem. Nyilván mi, publicisták, hiszünk valamiféle objektív mérce létjogosultságában, különben a tevékenységünk alapjaiban kérdőjeleződne meg, válna értelmetlenné. Valljuk, hogy egy dalról, muzsikáról tényszerűen eldönthető, hogy hamis-e, csak bevált sablonokkal dobálózik, vagy azokat valamennyire egyénien, újszerűen variálja, a zenészek technikai tudása milyen szinten áll, a zene dramaturgiája (szerkezete) faék egyszerűségű, vagy rejt magában meglepetéseket, izgalmakat, a hangzása ótvar, vagy éppen dinamikus és a többi. Elismerve, hogy ezek elvárható szintje fölött tényleg egyéni ízlés (és hangulat, szocializáció, temperamentum stb.) kérdése is, hogy kinek milyen stílus, azon belül pedig melyik zenekar, melyik lemez tetszik jobban, vannak azért szubjektumtól független ismérvei annak, mi tekinthető jónak és mi nem.

Könnyű persze érvelni ez ellen is. Csak a hamisságot véve példának, időben is változik ennek a fogalomnak a megítélése: azok a disszonáns hangzatok, amik a kortárs zenében teljesen elfogadottak, valaha nem számítottak sztenderdnek. Márpedig, ha maga a mérce sem állandó, akkor megint csak oda lyukadunk ki, hogy objektivitásról beszélni értelmetlenség.

Az értékekhez, sarokpontokhoz igazodni vágyó emberi természetünk mégis berzenkedik ettől az absztrakciótól, attól az érzelemmentesen végigvitt logikai lánctól, melynek végén a szubjektív idealizmus kukucskál be az ablakon. Az a filozófia, amikor már azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy a körülöttünk lévő világ létezik-e egyáltalán, hiszen az nem más, mint az én szubjektív interpretációm valamiről, amit így ad abszurdum akár (el)képzelhetek is (lásd Mátrix). Ha minden szubjektív, akkor nincs semmi. Nincs kapaszkodó, nincs valóság.

Nálam okosabbak sem tudják ezt az ellentmondást feloldani, ezért maradjunk annyiban, hogy saját hitvallásom szerint egy adott időpontban vannak objektív igazodási pontok, még ha ezek idővel módosulnak, változnak is. Nem csak a művészetek (lásd fentebb zene), hanem a tudományok és az erkölcs is hasonlóképpen működik. Hiszen megingathatatlannak hitt tudományos axiómák, vagy korábban széleskörűen elfogadott erkölcsi normák is megdőlnek idővel, fennállásuk alatt ettől még nagyon is hasznosan szolgálhatták az adott kor követelményeit. Ha nem így hinném, semmi értelme nem lenne az életnek. Még azzal is együtt tudok élni, hogy ezzel gyakorlatilag az objektivitást az éppen uralkodó közízlés-közhiedelem-axiómarendszer által meghatározott-validált szubjektivitásként definiáltam.

Hogy jön ez a borhoz? Úgy, hogy a kérdés itt is ugyanaz: meghatározható-e egyáltalán egy ilyen szubjektív kategóriánál, hogy mi az, ami 2általánosságban" jó, és mi az, ami nem. A fent kifejtett korlátokat figyelembe véve a válasz igen. Nem fogadom el, hogy ez teljesen egyéni, mert ami neked ízlik, az nekem nem biztos, és fordítva. A korábbi okfejtéssel összhangban itt is vannak olyan faktorok, amik alapján el lehet helyezni egy adott nedűt azon a bizonyos skálán. Kvázi objektíven. Hogy pontosan hogyan, arról lesz szó a következő részben.

Kotta

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.unisonic.de

H. Sanyi mentorom örökbecsű mondása szerint az ember úgy fejlődik, ha példaképet választ magának, és megpróbál túlnőni rajta. (Még szerencse, hogy Sanyi 210 centi magas, legalábbis a saját állítása szerint: biztos azzal a centivel mérte, amivel a gazdasági növekedés grafikonjának hosszát az örvendező politikusok.) Nos, ha a Unisonicnak nem is sikerült ez a mutatvány, azért lehetetlen lenne letagadni az igyekezetet, még annak ellenére is, hogy az elkészült produktum csak úgy tudja felidézni a Helloween sikeres – és kevésbé sikeres – időszakait, ahogy Frankenstein szörnye az alapanyagként szolgáló valamikori bűnözőket – hol itt egy kis darab, hol ott… No, de ne legyünk morbidak, inkább örüljünk, hogy van itt minden, ami a tökfejesek nevéhez köthető, sőt, még ezen is túl, hiszen a "For The Kingdom" felvezető dallama olyan csodálatosan lop a Scorpionstól, hogy az már igenis megbocsátható, mert aki így tudja a közismert sorokat euro-powerbe csomagolni, az talán még a "Wind of Change"-ből is képes lenne "Keeper Of The Seven Keys"-t fabrikálni.

Most persze lehet engem tökmagokkal köpködni, de a tények azok tények. A prológust követő három szerzemény a Keeper albumokat, illetve a "Pink Bubbles Go Ape" jobban sikerült darabjait idézi, és a lelkes rocker szeme örömkönnyekbe lábadhat a kétlábdobos Kiske-vágtákat hallgatva, ezredszerre is bebizonyítva magának, hogy a kurvalét igenis lehet adekvát. De hogy ne legyen teljes az öröm, az album második harmada némileg széteső képet mutat, annak ellenére, hogy a felbukkanó dalok egytől egyig remekelnek önmagukban. Hallgasd csak meg a "Not Gonna Take Anymore" arénatémájára, valamint Zeppelines riffjére épülő gitárszólót, és a koncertekre készült együtténekeltetős sorokat, vagy a "Night Of The Long Knives" lassú felvezetőjére libabőrt okozóan érkező Kiske kiállást, azt hiszem, hogy a germán metál szeretetétől függetlenül ér fülig a szád, jóllehet ezek a darabok inkább a rockosabb Misit idézik. Hiába, ha az ember mögött egy Kai Hansen nevű úriember szolgáltat inat merevítő dallamos gitárszólót, akkor könnyen nyúlhat vissza az olyan albumokhoz is, mint az első Helloween lemez, mert a "Find Shelter"-ben könnyű felismerni a speed-metalos (Judas közeli) gyökereket és az életműben már többször is felbukkant dallamokat.

A "When The Deed Is One" aztán ismét vált, és a Chameleon album "In The Night" c. szerzeményét kapjuk meg új köntösben – tuti Kiske ötlet –, de Istók uccse, ezzel az énekhanggal még ez is tolerálható, és ha már vokalizálás, akkor meg kell jegyezni, hogy pacsirta barátunk ezúttal jóval egyenesebbre veszi a figurát. Kevesebb a sokakat idegesítő sorvégi lebegtetés, a hangterjedelem és az orgánum azonban a régi, mint ahogy Hansen dallamérzékenysége, valamint szólóalkotási képessége is: ebből a párosításból pedig úgy gondolom, rossz nem jöhet.

A lemez záró részében aztán visszakanyarodunk a speedelősebb érához, ráadásul még a japán bónusz is elbűvölően hasít, jóllehet inkább egy játékos, amolyan Weikath-féle ökörködés: ez azonban mint tudjuk, a szigetországban nem lehet akadálya a sikernek, ott még a német poénokon is udvariasan mosolyognak.

Tudom, hogy a Unisonic nem a Helloween Hansen-féle ellenlábasaként alakult, de a lemezen szereplő rengeteg utalás mégis felkelti bennem a gyanút, hogy valami ilyesféle irányba mozdulhat a dolog – ráadásul a "Light Of Dawn" legjobb pillanatait igenis a szögletesebb, metálosabb dalok szolgáltatják, még akkor is, ha ebben egy egész életmű dalkészletének mankói állnak támasztékul. De tudjátok mit? Szeretnék én ilyen mankókkal bicegni, mit bicegni, vágtázni…amúgy speedelős üzemmódban.

Garael