Tudjátok, hogy a világ egyik legjobb groove-ja a Circus Of Power "Mama Tequila" c. számában van? Legalábbis nekem nagy kedvencem. Erre hajazó riffel indul a "Get It Right". A Heaven’s Edge persze nem tud kibújni a bőréből, így a nyitó nóta hamar átmegy über-dallamosba. Na már most, van az, amikor az első néhány hangból tudod, hogy ez a cucc neked készült, itt bizony nem lesz hiba. Ezek után nem lehet nagy meglepetés, hogy pontosan ilyen az amerikai kultbanda harmadik nagylemeze is, amely röpke negyed századdal követi az előzőt (az pedig nyolc évvel az elsőt).
Nem, nem azért, mert minden jó, ami retró. Azt mondom például – hiába imádom a "Time Will Tell"-t rajongásig -, hogy a legutolsó Fifth Angelt más néven kellett volna kihozni (idén elvileg jön amúgy náluk is a folytatás). Hanem azért, mert ez a korong gyakorlatilag hibátlan. A maga stílusában, nyilván. Ami dallamos, AOR-ba hajló hajmetal, mindazonáltal tökös-dögös, nem punci. Itt és most leggyakrabban a Night Ranger és a Damn Yankees ugrik be, ha referenciapontot keresnék számotokra.
Mondtam én, hogy ezek az jenkik nem adják fel egykönnyen (ITT). Csak összehoztak még egy tökéletes albumot. Hatalmas nótákkal, lendületes és magabiztos hangszerkezeléssel, korrekt hangzással. Kell ennél több? Kell, hogyne kellene…. élő fellépések, természetesen. Mennek is majd néhány fesztiválra valószínűleg, de azért vérmes reményeket nem táplálok, hogy még a nyáron elcsípem őket Európában. A "Get it Right" (Csináld jól!) hű a címéhez: ennél jobban tényleg nemigen lehet ezt a műfajt művelni.
Tudjátok, hogy 2023-ban a Heaven's Edge a világ egyik legjobb dallamos brigádja? Ezt nem gondoltátok volna 10 évvel ezelőtt, ugye? Hát én sem… (És ilyenkor azért sok mindent megbocsátok Serafino Peruginonak. Még az ocsmány borítót is.)
Egykoron hatalmas rajongója voltam a brit neo-progresszív rocknak, de azóta elkezdtek a műfaj nagyjai - kiváltképp a Marillion - gyöngélkedni és az én ízlésem is sokat változott. A zsáner természetesen most sem hagy hidegen (elvégre is az ember nem váltogathatja a kedvenceit, mint a zoknit), ezért nagy örömmel tölt el, hogy a némileg elöregedett stílusban akadnak új arcok, trónkövetelők, vagy ha úgy tetszik: hagyományőrzők. Ebben a kategóriában mindenképp külön említést érdemel a holland Knight Area és recenzióm tárgya, a francia kanadai Mystery, jóllehet már mindkét formáció erősen benne van az érett férfikorban, azaz már nem fiatalok.
A Mystery munkásságát 2012 óta követjük figyelemmel itt a blogon, azóta már három lemezüket recenzáltuk. Az idén május 15-én megjelent "Redemption"-re kicsit hosszabb ideig, teljes 5 évig kellett várni, s ennek alighanem a pandémia lehetett az oka. A legutolsó, 2018-as albumhoz érkezett kommentben megjegyezte az egyik olvasónk, hogy a Mystery zenéje nem túl izgalmas, eléggé kiszámítható ritmikailag, dallamvilágában és fölépítésében is, mégis irgalmatlanul profi a hangszerelés, a megszólalás, és a szép tálalás valahogy az egészet ínycsiklandóvá tudja varázsolni. Nem is érthetnék jobban egyet a véleménnyel!
A stílusra egyébként is jellemző az atmoszférikus, komótosan, de hatásosan építkező jelleg, és ezt a gitáros, Michel St-Père által vezetett együttes nagyon profin csinálja. A legendás Yes sorait is megjárt, azóta már a zeneiparból is kiábrándult Benoît David énekes helyére érkező Jean Pageau-val szerintem sikerült is még egy szintet lépniük. Jót tett nekik, hogy immár kevésbé van Yes-tribute jellege a muzsikájuknak; fölerősödtek a Pink Floyd-hangulatok (elsősorban St-Père gitárjátéka miatt) és a brit neo-prog hagyományok. Azt kell mondjam, hogy manapság mindkét vonulatnál, a Yes ős-progjánál és a Marillion neo-progjánál jobban teljesítenek. Az új, Yesnek már alig nevezhető csapat által készített "Mirror To The Sky" (2023) nekem dögunalom (Jon Anderson szerintem szét is van csúszva idegileg, hogy mit művelnek a zenei örökségével), csakúgy mint bármi a Marilliontól a "marillion.com" (1999) óta.
A "Redemption" tök jó lemez lett. Ugyan a közepe felé egy kicsit elálmosodik (Every Note, Pearls And Fire), de a végén egészen új erőre kap, a majd 20 perces zárótétel, az "Is This How The Story Ends?" pedig a hossza ellenére nem egyszerűen jó nóta, hanem az eddig britek által dominált műfaj kiemelkedően legjobb új tétele, a neo-prog toplista idei aranyérmese.
Emlékszem, amikor a '90-es évek közepén kezdtek kijönni az Ayreon lemezek, mi csak néztünk, hogy ki ez az ismeretlen, hórihorgas figura, valami Arjen Lucassen, aki 0:0-nál belegyalogol az életünkbe, és úgy szerez zenét és úgy muzsikál, mint a műfaj legnagyobbjai. Azután szépen lassan rájöttünk, hogy Lucassen nemcsak úgy viselkedik, mint a szakmai legjobbjai, hanem az is. A diszkográfiája ma már úgy néz ki, mint egy telefonkönyv (ha valaki még emlékszik az ilyesmire). Lucassen vitathatatlanul letette a névjegyét, a szakma legendáit pedig lényegében két kategóriára lehet fölosztani: akik már dolgoztak vele, s akik még nem.
A Supersonic Revolution azonban nem a Lucassentől már megszokott "csillagparádés" projekt; valójában egy véletlennek köszönhető a létrejötte. Az "Eclipsed" nevű német zenei magazin csörrentette meg a holland multiinstrumentalista géniuszt, hogy nincs-e véletlenül egy feldolgozása, ami rákerülhetne a magazin mellékletére. Lucassen a szerkesztőség listáján meglátta a ZZ Top "I Heard It On The X" nótáját, és fölajánlotta, hogy szívesen elkészíti a dal saját verzióját. Egy hetet kapott rá, így kétségbeesetten elkezdte hívogatni a holland zenész kollégáit, akikből mintegy fél óra alatt össze is állt egy zenekar: Joost van den Broek (Ayreon, Star One) a billentyűs, Timo Somers (Vengeance) a gitáros, Koen Herfst (Vandenberg) a dobos és Jaycee Cuijpers (Praying Mantis) az énekes.
A nála fiatalabb muzsikusokkal végzett közös munka annyira megtetszett Lucassennek, hogy tető alá hozott egy új projektet, melynek lényege az volt, hogy a néhány földolgozás dal mellé (ezek a lemez bónuszai: a már említett ZZ Top nótán kívül T-Rex - "Children of the Revolution", Earth Wind and Fire - "Fantasy" és Roger Glover "Love Is All") megír egy lemeznyi anyagot, amely teljesen modernül szólal meg, korszerűen van hangszerelve, de ihletért visszanyúl a rockzene tengelyperiódusához, azokhoz a ’70-es évekhez, amikor Lucassen is a meghatározó gyermekéveit töltötte. A muzsikán kívül még a dalszövegek is nyíltan ezt a tematikát tükrözik: a "Burn It Down" pl. egyértelmű utalás a Deep Purple "Smoke On The Water"-jére, csak éppen a szöveget úgy írták meg, mintha a jelzőrakéta pisztoly ostoba elsütője és a Grand Hotel felelőtlen elhamvasztója mesélné el a történetet.
Lévén, hogy magam is a '70-es évek nagy rajongója vagyok, módfölött szimpatikusnak találom az alapkoncepciót, főleg ami a vintage hangszerek és az analóg hangzás elhagyását illeti. Nem mintha bármi baj lenne ezekkel, csak éppen egy időben ez hatalmas divat volt és manapság már nagyjából kijelenthető: a retró (ami egy időben nagyon progresszívnak számított) ma már csak az, ami: retró. Szóval a Supersonic Revolution megközelítése nálam telitalálat, annak pedig külön örülök, hogy erre a projektre Lucassen valamiért és valahogyan kevésbé nyomta rá tipikus bélyegét. Újra hangsúlyozom: Lucassen jellegzetes stílusával nincsen semmi baj, egyszerűen örülök, hogy minden sokkal kevésbé uralja le az összképet. Vagy a tematika, vagy a bevont zenészek miatt ez most valamivel frissebbnek hat.
A nagy meglepetés számomra Timo Somers gitáros, akit korábban nem ismertem. Brutális, amit ez a faszi művel a hangszerével, élményszámba mennek a szólói. Lucassen régi fegyvertársa, Joost van den Broek billentyűs hozza a szokott formáját, csak úgy füstölnek a kövér Hammond-akkordok és gurgulázó futamok a kezei alatt. Az egyetlen szereplő, akivel kapcsolatban még mindig bizonytalan vagyok: Jaycee Cuijpers, az énekes. Félreértés ne essék: mocskos jó énekes, nagyon rendben van a hangja, de néha egy csöppnyit jellegtelenek érzem: a hangszíneiből és dallamaiból olykor hiányzik az, amit általában karakternek hívunk. Persze lehet, hogy ez nem rajta múlott, nem is akarom rajta elverni a port. Ez csak egy "érzés", ami idővel el is múlhat. Az viszont tuti, hogy zeneileg az egész iszonyú profin össze van rakva, mindvégig izgalmas, élvezetes, a szólók pedig parádésak. Megy is szépen a CD-gyűjtemény igen tekintélyes Lucassen szekciójába!
Az internet által kitágult a világ, egyben közelebb is kerültek egymáshoz az emberek: gondoljunk bele, hogy csak a youtube által milyen csodákra bukkanhatunk a világ másik tájékáról. Így váltak közismertté az ázsiai gyerekek között feltűnő elképesztő tehetségek – és ha már zenei oldal vagyunk, vegyük például a tizenéves gitárfenoméneket –, akik mindent (is) le tudnak játszani, olyan elképesztő technikai tudást villantva, ami elgondolkodtatja az embert, hogy ennek talán a tudomány álláspontjának ellenére genetikai eredete van.
Ezen persze lehetne vitatkozni, és nem is tisztem ebben a kérdésben véleményt mondani, de a tapasztalat azt sugallja, hogyha Brazíliából feltűnik egy progresszív-power metal csapat, akkor ott bizony komoly, néha ámulatba ejtő képzettségű zenészekkel találkozhatunk – ilyenkor aztán találgathatjuk, hogy vajon a brazil zenei képzés ilyen magas szintű, vagy pusztán a gyakorlás, esetleg a szegénységből való kitörés vágya az, ami prémiummá varázsolja a terméket.
Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy a Tartuffe ajánlotta Noturnall olyan instrumentális színvonalat képvisel, amit nehéz elképzelni az ország nyomornegyedeiből kikapaszkodó fiataloktól – de hát ha a sportban működik a dolog, miért is ne működne a zenében? A csapatról korábban már írtunk, és jóllehet, akár be is másolhatnám ide Tartuffe kolléga kritikáját, de meggyőződésem, hogy az új album minden aspektusában felülmúlja recenzált elődjét (ez pedig a gitárjátékot tekintve nem kis teljesítmény). A biográfiát a leírtak függvényében nem is részletezném – a tagok ismételten szinte teljesen lecserélődtek – és ha az ágas-bogas zenekartörténet elejére kívánkozó André Matos és a Shaman nevét említem, akkor gondolom, olvasóink nagy része tudja, miről is lehet szó.
Az alap tehát a jó öreg európai power metal, amit, főleg a gitáros, Mike Orlando (ex- Adrenaline Mob) virtuozitása – ez gondolom, a zenész múltbeli tevékenységét ismerve nem meglepetés – tol el progresszív irányba, jóllehet, a riffelés, és a néha agresszívvá váló ének (hörgés) a durvább stílusok tájékára penderíti a hangzást. A fiúknak jó kapcsolata lehet a Symphony X-szel, mert vendégként feltűnik Michael Romeo, aki az egyik szerzeményben a nagyzenekari hangzásért felel, de egy-egy nyúlfarnyi időre szerepet kap Mike Portnoy és David Ellefson is.
Mi is az erőssége a lemeznek? Elsősorban a már említett hangszerbűvöldét említeném, Orlando játékában minden ott van, amire a gitár szerelmesei áhítoznak, de a számomra ismeretlen dobos is káprázatosan tolja a ritmust, a brazil csapatokra jellemzően néhol integrálva a folk örökségét. A másik kitűnő aspektus a dallamérzék, ami tökéletesen megfelel az európai power metal követelményeinek, még úgy is, hogy az egymásra halmozott instrumentális részek között néha keresni kell az énekesi munkát.
Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy annyira bonyolult a helyzet, mert míg a hangszeres részek elemzéséhez kell azért egy-két meghallgatás, a refrének szinte azonnal ütnek, mégpedig szinte szó szerint, mert a már említett hangzásbéli durvaság bizony eléri a dallamokat is. És éppen itt van a csapat nagyszerűsége, mert ennek ellenére azok is tudják élvezni a dalokat, akik számára esetleg túl sok már a hangjegyek progresszív halmozása.
A lemez két epikus, nyolc percen is túlnyúló darabját emelném ki: a "Shallow Grave" az egyszerűbb, ami tökéletes példája annak, hogyan kell felépíteni egy ilyen hosszú számot anélkül, hogy unalmassá válna, vagy esetleg a túlnyújtottság érzete merülne fel bennünk, a másik pedig a záró "Great Filter", ami azonban már "sok" nekem. Úgy gondolom, hogy a csodás groove-ok és szólók ellenére az instrumentális részek már agyonnyomják az architektúrát, és elválva a dallamváztól, öncélúan hirdetik a hangszerek kezelésének mesteri mivoltát.
A lemezt újra hallgatva meggyőződésem, hogy a "Cosmic Redemption" a progresszív-power metal iskolapéldája, aminek minden elemét átitatja a muzikalitás és a mesterségbeli tudás, egyaránt kiszolgálva a hangszerek kezelésének szerelmeseit, és a hagyományoknak megfelelő dallamkezelés barátait.
40 év zenerajongás, gitár- és rockfanatizmus után a legtöbb esetben nincs olyan, hogy kedvenc zenekar vagy lemez. Helyette van viszont nagyon sok kedvenc. Ugyanakkor ezek közül is kiemelkednek a számunkra valamiért különleges előadók és albumok, amelyek végigkísérték az életünket, alapvetően formálták és alakították zenei ízlésünket.
Néha azonnal tudjuk, hogy a találkozás egy életre szól, néha azt gondoljuk, hogy kincsre bukkantunk, aztán az évek során valahogy mégis elhalványul a fényük, néha pedig az első találkozáskor fel sem ismerjük még, hogy később mennyire fontossá válnak. Az én korosztályom első meghatározó zenei élményei nagy valószínűséggel az LP formátumhoz köthetők, és ahogy mondani szokták, az első lemezére szinte mindenki, az első letöltésre viszont senki nem emlékszik. Igen, élmény volt egy-egy lemezt kézbe venni.
Amikor az újabb vinyl-korszak lassacskán engem is megfertőz (a CD-t összességében azért még ezzel együtt is praktikusabb formátumnak gondolom), első körben - minden szempontot mérlegelve - az alábbi lemezeket szereztem be, mint az életemet végigkísérő, ízlésvilágomat alapvetően meghatározó anyagokat, amelyeknek immár (többnyire újra, hiszen egyszer már jórészt megvoltak...) "bakeliten" is mellettem a helyük, sok-sok év után, időutazás-szerűen átélve ismét a szertartásos, időt rászánó, borítót nézegető lemezjátszó-élményt.
Hendrix, akinek zenéjével sokáig nem tudtam mit kezdeni, de az "Electric Ladyland" azért megvolt, a dupla lemezt kihajtva pedig mindig nézegettem azt a zöldes füstbe burkolt, kalapos Hendrix képet. (Ma ugyanez a kép, otthon, a "man cave" dísze.) Szuggesztív volt, egyben valahol éreztem, hogy ez a zene érték, a hiba pedig az én készülékemben van. Igazam volt.
Az első Black Sabbath pedig egy év híján egyidős velem. Sőt a hivatalos lemezmegjelenést tekintve napra pontosan egy évvel vagyok öregebb a Heavy Metalnál, ugyanis a '70.02.13-án megjelenő lemezhez kötjük a műfaj megszületését. Elég menő, nem? A borító meg hátborzongató, tökéletesen illik a címadó dalhoz, holott maga az ötlet, hogy egy vízimalom előtt álldogaló hölgy nézzen ránk, nem tűnik (papíron legalábbis) túl beszaratósnak. Négy srác a birminghami peremkerületek szmogos, ipari, melós taposómalmából menekülve alkotott örök érvényűt, mindezt ösztönből, egy pár nap alatt felvett lemezzel. Jugóból szerencsére relatíve egyszerűbben lehetett beszerezni, emlékeim szerint nekünk így volt meg. A mapledurhami (UK) vízimalomhoz pedig tuti, hogy egyszer elzarándokolok.
A "Rising" meg még azelőtt vett meg, hogy ismertem volna a Rainbow-t, vagy egyáltalán megérintett volna a Rock. Már nem emlékszem, hol láttam meg, talán egy Aradszky Laca meg Harangozó Teri lemez között valakinél, de egyszer csak ott volt ez a lenyűgöző pre-fantasy borító, áttörve a '70-es évek legvégének áporodott szocreál igénytelenségét (amiért most általam ismeretlen okból, mint "retro" életérzés, lelkesedni vagyunk képesek...) Ráéreztem, hogy nekem ezzel a lemezzel még lesz dolgom. Lett is. Blackmore és DIO. Nagyon ráhibáztam. A "Stargazer" pedig az egyetemes rockkultúra egyik legragyogóbb ékköve. Ki tudja, hányszor hallgattam meg az egész lemezt azóta anélkül, hogy kicsit is ráuntam volna. Van Halen nélkül meg nincs az a gitárközpontú rockzene, ami annyira az életem részévé vált a '80-as évek óta. Hendrix felfed(ez)te és ránkszabadította a hangszerben rejlő energiát és erőt, Eddie Van Halen pedig betörte ezt a vadlovat. Megmaradt ugyanaz az erő és energia, de engedelmessé vált, legalábbis Eddie-nek. Azt csinált vele, amit akart. A VH debütáló lemezén konkrétan elengedte és az agyon is taposott bennünket a barázdákon keresztül. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudom felidézni, hogy vinyl formátumban birtokoltam volna valamikor is, ami elég nagy szegénységi bizonyítvány. Némileg mentség csak, hogy amennyiben a szabadkai dealer nem tudott hozni, 550 Ft volt egy nyugati lemez, ami mostani árfolyamon közel húszezer. Ez pedig egy ruppótlan gimisnek ritkán megengedhető luxus volt. Nem is értem, hogy sikerült többször is rendelni a helyi, ún. Hi-Fi Nyusziból.
Yngwie. Amikor már azt hittük, hogy elértünk a falig, nem tud már hová tovább tágulni a gitáruniverzum, felhangzott a "Far Beyond The Sun". Pedig még csak nem is távolról a Nap mögül érkezett, csupán Svédországból, bár akkor és ott tényleg sokaknak (nekem is) úgy tűnt, hogy a lemezen hallható gitárjáték nem lehet földi eredetű. A lemez beszerzése nem volt könnyű (akkoriban amúgy egy külföldi lemez beszerzése sem volt könnyű), ráadásul keserű emlékeket is felidéz bennem. A fizika pótvizsgám napján volt a Scorpions koncert az MTK stadionban. Cimborán fent, én lent (minden értelemben, hiszen osztályismire buktam), erre még a legkajánabb vigyorral előhúzta ezt a lemezt is, amit Pesten begyűjtött, míg én azt hallgattam, hogy a gimi 3. osztályát ismételhetem. Teli torokból röhög, lóbálva a lemezt előttem (persze, hogy tudta, hogy nekem az a lemez mindent jelent), míg én tekintgettem körbe, hogy hátha lelek valamit, amire felköthetem magam. :-))))
Hendrix, Eddie és Yngwie tehát megírták a tankönyvet, utána pedig a diákokon volt a sor, hogy ki-ki a saját kifejezési módjával felmondja a leckét. Ez olyan jól sikerült, hogy a '80-as közepétől megjelent néhány neoklasszikus gitáros alapmű, amelyek azon túl, hogy a klasszikus zenéhez fordultak ihletért, szakítottak a rockzene, legtöbbször improvizatív megközelítésével is. Ezeket a darabokat a mai napig köti a kánon, változtatás nélkül hangzanak el koncerteken. Óriási büszkeség volt, hogy '89-ben Szekeres Tomi is megírta a maga kitűnő instrumentális dolgozatát, ami a mai napig hivatkozási alap. Az utóbbi lemezt kivéve egyik sem volt meg, beszerezhetetlenek voltak. Mostanáig várt az élmény, hogy kézbe foghassam őket. Most is csak óriási szerencsével jutottam hozzájuk, elképesztő kedvező áron.
Ha pedig csupán egyetlen dalt kell megnevezni a zenei öntudatra ébredésemet jelentő '80-as évekből, az a Hear 'n Aid project "We're Stars" dala. Ez tulajdonképpen a "We Are The World" rockváltozata, az akkor legnépszerűbb zenekarok énekeseivel és gitárosaival, természetesen egy hosszabb szólóbetéttel, ahol az akkor még fiatal, mára már legendának számító gitárosok felváltva kapnak lehetőséget. Gyalázat, de meg sem jelent a lemez CD-n, ami a vinyl-újrakezdés mellett talán a legerősebb érv.
Ha csak ezek a lemezek maradnának meg, egy CD állományomat sújtó elemi csapás után, felettébb szar lenne, de azért életem végéig lenne minőségi hallgatnivalóm.
Az első két Dio lemezt azért imádom, mert ott a Mester (igen, nagy M-mel) nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a Black Sabbath sötétebb, komorabb és a Rainbow dallamosabb, rockosabb világa között. A "Sacred Heart" már elindult egy poposabb irányba, a "Dream Evil" pedig egyértelműen Blackmore kiütéses győzelmét hozta Iommi felett (nem is szeretem azt az albumot). Ekkor jött egy 17 éves suttyó, aki visszarángatta a világ legjobb metal énekesét a helyes ösvényre: a "Lock Up The Wolves" megint okés lett - amolyan visszacsapásként, éppenséggel nagyon is sabbathos.
Hogy jön ez ide? Úgy, hogy Michael Angelo Batiót és Gus G.-t láttam már néhányszor, Andy Martongelli pedig kicsit sem érdekelt. Egyértelmű, kizárólag azért mentem el erre a bulira, hogy csekkoljam: mi a bánat történt ezzel a Robertson gyerekkel az elmúlt harminc évben? A Black Sabbath akkori újjáalakulása miatt nem tudott több albumot kiadni Dióval, ez rendben, de azóta sem lehetett hallani róla. Pedig – ahogy az szerda este kiderült – ezzel sokat vesztettünk mi, rockerek.
Martongelli melegítette be a maroknyi közönséget, nem játszott túl sokat, lévén a legkevésbé ismert arc. Saját bandájától (Arthemis) és Ellefsontól nyomott egy-egy énekes számot (utóbbi a Sotóval rögzített "Like A Bullet" volt), majd egy instrumentálist, aztán az ellefsonos ismeretség és közös munka apropóján eltolta a "Symphony Of Destruction"-t is. Az kiderült azért ennyiből is, hogy technikás gitáros, nem véletlenül keveredett ide ő sem. Utána lépett fel Rowan Robertson, akit személy szerint legjobban vártam.
Nehéz dolga lehetett a nótaválasztásnál, mert egyetlen lemezről ismerhetjük csak, már aki egyáltalán. (Megjegyzem, feltűnt azért máshol is – DC4, Logan-Robertson, sőt tavaly is kijött tőle valami "Lock Up The Wolves" néven éppen ezekkel az olasz zenészekkel, akik itt is kísérték a gitárosokat -, de kétlem, hogy élő ember hallotta volna ezeket.) Természetesen ennek megfelelően Dio- és Sabbath-hangsúlyos volt a rövidke műsora (öt szám), naná, hogy a "Holy Diverrel" a végén. Érdekes, hogy az "I"-t is elnyomta, pedig ezt nemigen játszhatta a Mesterrel még élőben sem, és ugyebár azon az ominózus újjáalakuló Sabbath albumon jelent meg, ami derékba törte az éppen csak beindulni látszó karrierjét. De hát ő már csak ilyen lehet; kedves, mosolygós, megbocsátó: tisztára úgy tűnt még most is 17 éves kamasz, amikor – láthatóan meglehetős zavarban – mondott néhány szót a közönségnek.
Zavarban lenni pedig semmi oka sem volt, merthogy eszméletlenül jól tolta! Kezdjük avval, hogy ő volt az egyetlen az est fellépői között, aki egy "komoly" rockgitárral mert kiállni a színpadra. Mennyivel nagyobbat szólt az a Fender, mint mondjuk az Ibanez, vagy a Jackson! Szerintem a játékstílusa is sokkal ízesebb, mint a többieké: lehet, a legkevésbé volt shredder, de élvezet volt hallgatni – és nézni is, ha már itt tartunk, ahogy Michael Schenker módra rátekeredett a hangszerére. Miatta jöttem, és nem is csalódtam, nálam ő vitte a prímet aznap este.
Gus G. megtörte az addigi koreográfiát, mert a műsor hátralévő részében nem volt több énekes produkció. Csak a hangszeres számaiból válogatott egy csokorra valót (6 nóta – így övé volt a leghosszabb szett), ami annak tekintetében mindenképpen fura, hogy a színpad szélén téblábolt egy meglehetősen jó énekes. Se Firewind, se Ozzy…, de még a szóló dolgai között is akadt volna olyan sláger (például a "Summer Days" – eredetileg szintén Sotóval), ami jól illett volna ide. Értem én, hogy most ezt az oldalát akarta megmutatni, de azért mégiscsak menjen a fenébe: amíg a többiek mindent megtettek a szórakoztatás jegyében, addig ő hozta az én igazi művész vagyok borsószem királylányos attitűdjét.
Gus amúgy végtelenül letisztultan penget, a dallamai pedig Satrianit idézően könnyedek és légiesek helyenként. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban néz ki! Szóval igazi sztáralkat, épp ésszel felfoghatatlan, hogy amennyiben a nem sokkal korábbi Satriani és Vai fellépésekből kalibráljuk a gitárzenét szeretők táborát, akkor hogyan lehet, hogy azok tizede sem kíváncsi egy ilyen erős négyes felhozatalra. Mert ugye mondanom se kell, hogy a nézők száma nem érte el a háromjegyű tartományt.
Végül Batio hozta, amit ő tud a legjobban a szakmában: némi stand-uppal kevert parasztvakítást kétnyakú gitáron, elképesztő sebességű, nyakatekert és látványos mozdulatokkal előadott szólókat, Pantera és Van Halen riffek megidézésével egyetemben. Igazi show-man a csóka, zsigerből szórakoztat, sosem lehet unatkozni a műsorán, főleg, ha ilyen nyúlfarknyi (volt vagy 4 szám talán). Toltak végül egy közös jamet a "Paranoid"-ra, ahol ötödiknek beugrott még az egyik gitártechnikus is, aztán csókolom. Nem jöttek vissza ráadásra, ez a nem túl kedves gesztus (pontosabban annak hiánya) talán éppen a gyér érdeklődésnek szólt.
Összességében jól éreztem magamat, nagyon is. Martongelli megfelelő felvezetőnek bizonyult, Robertson hozta az autentikus rockert, Gus G. most éppen balerinára vette a figurát, de egye fene, neki ezt is elnézzük! Batio pedig a szokásos tréfamester szerepében tetszelgett. Négy remek muzsikus, mindegyikük sajátos karakter és egyéni játékstílus. A kísérő zenészekre sem lehetett panasz, nagyon profin tolták végig a műsort. Panasz egyedül létszám tekintetében merülhetne fel, ha már, de hát ebben a koncertdömpingben és gazdasági helyzetben (a brüsszeli infláció ugye) talán még a visszafogott nézőszám sem annyira meglepő. Mindenesetre sajnálhatja, aki nem volt ott, egy remek estét hagyott ki!
Lerágott már ez a csont, de bocsánatkérés ide vagy oda, a Metallica Winger poszterre dobónyilazása a "Nothing Else Matters" agyonjátszott klipjében, valamint az idióta kis Stewart Winger pólóba öltöztetése az akkoriban masszívan népszerű Beavis & Buttheadben - hogy finoman szóljak - nem használt a Winger karrierjének. Azóta állítólag mind James Hetfield, mind Mike Judge elnézést kért, de ezzel maximum kiengesztelték szegény Kip Wingert, viszont az okozott - szerintem dollárszázezrekben is mérhető - kárt helyehozni már nem lehet. Egy generáció szemében lett helyrehozhatatlanul nevetségessé téve egy olyan banda, amelyik képességei, teljesítménye alapján sokkal-sokkal többet érdemelt volna.
Szerencsére nem tudták elvenni Kip Winger és csapata kedvét a zenéléstől, pedig ilyen előzmények után azon sem csodálkozhatnánk, ha a Winger nyomtalanul tűnt volna el a rockzene süllyesztőjében. Szerencsére a kétezres évek első évtizedének derekától kezdve újra kedvük van együtt muzsikálni, és ha nem is mindig 100 százalékos a teljesítmény (mint egykor a "Pull" albumon), kifejezetten élvezetes lemezeket készítettek, rácáfolva minden megalapozatlan kételyre, rosszindulatú ócsárlásra. Talán nem telitalálat a hasonlatom, de nekem a Winger mindig is olyan volt, mint a heavy metal Totoja. Divat volt őket ekézni, de a zenészek elkötelezettsége, fölkészültsége, hovatovább: zsenialitása egyszerűen megkérdőjelezhetetlen.
A "Pull" (1993) egyébként nem véletlenül került szóba. A változatlan (és nyerő) fölállásban rögzített "Seven" (érted? a hetedik sorlemez) egyértelműen a "Pull"-hoz nyúl vissza ihletért. Ez olykor már túlságosan is nyilvánvaló, amikor gyanúsan ismerős dallamvezetések, hangzások, hangulatok, riffek kerülnek elő arról a tényleg hibátlan albumról. A Winger most nem csapong, mint az előző, "Better Days Comin'" lemezen, nem viszi túlzásba a merengő lírázást, nem erőlteti az összetett, már-már progos fölfogású nótákat: a dalok java része húzós, morcos, direkt, instant "dia-dal" az értő füleknek, még úgy is, hogy néha az a benyomásom, Kip Winger hangja már nem minden tekintetben a régi (azért még így is világklasszis).
Ez az 55 perc - ahogy már mondtam - valódi diadal, igazi győzelmi menet: győzelem a kétkedők, lesajnálók, piszkálódók, irigyek fölött. Ahhoz még nem volt alkalmam elégszer meghallgatni, hogy teljes bizonyossággal kijelentsem, de még az is előfordulhat, hogy a "Seven" a végén még a "Pull"-t is beelőzi nálam. Nagyszerű, érett, kellőképpen átgondolt, mégis őserőktől duzzadó alkotás. Nem kérdés, hogy toplistás. Nem kérdés, hogy az év egyik legjobb lemeze. Nem kérdés, hogy emiatt megannyi balfogást elnézek a Frontiers kiadónak. Nem kérdés, hogy piszkosul megnézném őket élőben. Nem kérdés, hogy fizikai valójában is megy föl a roskadozó polcra, a többi közé.
Nem titkolom, hogy én simán elvagyok a kvázi plagizálással és a régi zenék újrahasznosításával. Amennyiben azt kompetensen, ötletesen és mai hangzással teszik, még némi funkcióját is látom, tudniillik a fiatalok bevonzásában, akik a korabeli Zeppelin, Maiden, Thin Lizzy, Rush stb. lemezekre – az akkori megszólalással valószínűleg – kevésbé tudnak rágyógyulni. Még némi tisztelendő őszinteséget is vélek felfedezni ezért a Greta Van Fleet, Audrey Horne, Black Star Riders, YYNOT stb. bandák hozzáállásában: úgyse tudunk jobbat, ki lett ez találva anno tökéletesen – folytassuk, amit a kedvenceink elkezdtek, a dagadt ruhát spanyol viasz feltalálását pedig hagyjuk másra. És legfőképpen ne tegyünk úgy, mintha hozzá tudnánk bármit is tenni a rock történetéhez.
Ezt a sort gyarapítja (és mégsem) a svájci King Zebra is. Annyiban biztosan, hogy nem akarják feltalálni a kereket – a hagyományápolás kimondott-kimondatlan célként lebeg az éterben a lejátszás alatt (lásd még a mű címét). Annyiban viszont nem, hogy sokkal kevésbé lőhető be egyetlen korabeli zenekar hatása a bemutatkozó korongjukon, mint a fentebb fölsorolt együttesek esetén. Bátran nyúlnak vissza a heavy metal őskorához a '70-es évek végére és a '80-as évek egészére, de nemhogy egy csapatot, még a kizárólagos stílust sem tudnám esetükben fitymálóan, a nekem aztán nem lehet újdonságot mutatni eltartott kisujjú mentalitásával megnevezni, mint ősforrást.
Egy olyan skálán mozognak ugyanis, amibe belefér Ted Nugent és az Y&T mégigazánhardrockja ugyanúgy, mint a glam metal; hovatovább, helyenként már szinte az AOR határát súroló refrénekre ragadtatják magukat. Mégiscsak 2023-at írunk, ezért más hangzással, tökösebben, két gitárral nyomják a rock 'n' rollt, így az összhatás nálam valahol az elsőlemezes (és nem a 'Slave…'!) Skid Row környékén áll meg (ennek születésén ugyebár még Jon Bon Jovi bábáskodott). Vagy mondhatnám éppenséggel a "Streat Ready" Leatherwolfját, esetleg a késői Night Rangert, ahol a dallamosság és a lendület szintén igen robbanékony elegyet alkotott.
Nagy megfejtések tehát nincsenek itt. Fogós melódiák és fiatalos svung viszont van dögivel. Ahogy mondottam volt, nekem nem is igen kell ennél több manapság.
Vélhetően a legtöbb zenefanatikusnak vannak olyan kedvencei, akik nem tartoznak stílusuk meghatározó hangszeresei, előadói közé, mégis úgy érzi, sokkal szegényebb lenne a műfaj, ha ők művészetükkel nem járulnának hozzá az adott stílus népszerűsítéséhez. Ha tőlem néhány nappal ezelőtt megkérdezik, hogy számomra ki ez a művész, gondolkodás nélkül őt neveztem volna meg. Sajnálatos dolog, de meglehetősen megszokott, hogy egy-egy ember csak a halálával válik igazán fontossá, amikor szembesülni vagyunk kénytelenek az élet végességéből következő fájdalmas hiányával. Magam sem vagyok teljesen kivétel, hiszen két napja most csak Engelke két zenekara, a Fair Warning és Dreamtide szól, de nem véletlen írtam fentebb, hogy számomra Helge Engelke volt az, aki halálától függetlenül is a legalulértékeltebb zseninek számított évek óta, amit itt a blogon többször szóvá is tettem.
Nem értettem, sőt most sem értem, nincs is rá válaszom, hogy miért nem került a Fair Warning (de akár a Dreamtide is) évtizedek alatt sem a melodikus hard rock élmezőnyébe. Mi volt az a "skill", aminek ez a német zenekar nem volt birtokában, és kellett volna a világsikerhez vagy legalább a szélesebb körű elismertséghez? Kimagaslóan jó lemezek, óriási slágerek, amelyek csupán Japánban leltek értő fülekre, de ott legalább tényleg sztárnak számítottak. Meggyőződésem, hogy ezt a stílust nem lehetséges ennél színvonalasabban játszani. Remek dalok, többszólamú vokálok, jó énekes(ek), kiváló zenészek és igen ... Helge Engelke személyében egy olyan gitáros, akinek minden egyes gitártémája, szólója külön remekmű és közönséges földi halandó számára csak nagyon-nagyon nehezen lejátszható.
Engelke két abszolút kedvence Uli Jon Roth és Michael Schenker voltak, akiknek dallamosságát ötvözte a saját zenei világával. Hatásaival együtt azonban rendkívül markáns és egyedi, csak rá jellemző gitárjátékot hallhatunk a lemezein. Hogy miért nem lett hivatkozási alap, hogy a gitármagazinok címlapjaira miért nem került fel mégsem? Nem tudom, erre sincs válaszom. Speciális hangszere (leginkább Uli Roth Sky gitárjához hasonló) hegedűszerűen tudott megszólalni, de ha a dal azt kívánta meg, akkor stratocasterrel varázsolt, rendkívüli tehetséggel játszotta a szellősebb, bluesos kíséreteket, szólókat is. A barátok megemlékezéseikben kiemelik, hogy szerény, türelmes és segítőkész ember volt, aki bármihez fogott, azt perfekcionistaként, végletes alapossággal, teljes koncentrációval végezte és így engedte ki csak a kezei közül.
Nincs kedvenc Engelke szólóm, mert szinte mindegyik külön remekmű, azonban van egy, ami most különösen fontos és fájó. A néhány éve szintén nagyon fiatalon távozott Ralph Santolla albumára játszott fel egy szólót a "Starlight" című dal végére (15:15-től). Ebben az egyetlen szólóban benne van minden, amiért Engelke játékát rajongásig szerettem; szinte szárnyaló könnyedség, dallamosság, virtuozitás.
Helge, köszönöm a zenéd, legyen neked könnyű a föld!
Most, hogy a külföldi vezető heavy metal portálokon kiemelt hír lett a Savatage új – és búcsúzó – albuma, így talán kedves olvasóink sem csodálkoznak azon, hogy megélénkült a csapat klónhadserege: Tartuffe kolléga nem régen írt a Zak Stevens vezette Archon Angelről egy nem túl hízelgő kritikát, így én is rávettem magam, hogy a Henning Basse-féle változatról, a Legions Of The Night új albumáról ejtsek ellensúlyként néhány dicsérő szót.
Basse nyílt lapokkal játszik, és képes arra, amiért a Savatage is a világ egyik vezető underground csodája lett, vagyis arra a hangulatteremtésre, amitől az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, és amiben egyaránt ott rejlik a gyász szomorúsága, valamint az újjászületés reménye is. Aki hallotta az együttes első albumát, azt nem fogja meglepetés érni, a német brigád legyártotta a debüt folytatását, amiben ott rejlenek a Savatage eszköztárának jól ismert motívumai: Oliva ráspolyos hangja, kísérteties kacajai, a lelket bizsergető zongora futamok, a játékos kánon, a hisztéria és az őrület, mindezt megfejelve azokkal a csodálatos dallamokkal – talán csak egy valami hiányzik, hogy tökéletes legyen a zenei idézet: Criss Oliva gitárjátékát és hozzáállását a szólókhoz, azt az egyedi, egyszerre komoly és vidám attitűdöt, amit még a példaképeknek sem sikerült újjávarázsolni a Criss halála utáni epikus zenei korszakban. A Dawn Of Destinyből ismerős Jens Faber – aki a basszust is kezeli – ügyes gitáros, de éppen az a mágia, az a fátyolos misztikum hiányzik játékából, ami oly egyedivé tette a legendává nemesedett valamikori Savatage tagot.
Ez pedig hiba – lenne, ha Basse dallamaival nem próbálná pótolni mindezt, fantasztikusan ráérezve a hiátusra, és az annak a pótlásához szükséges módszertanra, kiragadva hangulatot a hangszerek környezetéből, és egy magasabb szintre helyezve extázist és gyomorszorító érzéskavalkádot robbantva, amitől egyszerre érzünk nyugtalanságot és nyugalmat.
A dalok felépítése – ami önmagában is megteremti az élvezethez szükséges feszültséget – nem változott, a verzéhez egy abszolút nem abból táplálkozó refrén bontakozik ki, ami a fő dallamot hordozza és bontja ki, hogy aztán ismét a "dal a dalban" érvényesüljön a verze és a refrén zenei ellentétjében. Mégis, van valami változás a debüthöz képest? Igen, jóllehet nem meghatározóan: a "Run Faster" és a "Fury" a NWOBHM nyolcvanas évekbeli hangulatát idézik, lovasrohamhoz illő tempóikkal minden bizonnyal megörvendeztetik az öreg, iszapszemű rájákat.
Basseék nem titkolják az ihlet eredetét, teljes mellszélességgel állnak ki rajongásuk tárgyát tekintve, így a fekete öves Savatage rajongók minden bizonnyal megbocsájtják azokat a pillanatokat, amelyek már túlmutatnak az ihlet forrásközpontúságán, és ha szigorúan vesszük, akkor hivatkozás nélküli idézetként – egyszerűbben: lopásként – értelmezhetőek: a "Save Us" riffje konkértan a "Streets"-ből lett átemelve mindenfajta formázás nélkül, de ilyen momentum akad több is a lemezen. Én mégis hajlandó vagyok ezek felett átsiklani, mert az elcsent elemek pusztán segédeszközök a szerzemények kibontásához: így válik a régi újjá, egy korábbi minőség ismételten formált értékké.
Azt persze nem tagadom, hogy elfogult vagyok, így a kritikám talán túl szubjektívra sikeredett, de kérlek benneteket, ne ítéljetek el ezért: a csapat megadta nekem mindazt az örömöt, amiért zenét hallgatok, és ez felülír mindent – remélem, hogy ezzel mások is így lesznek, nosztalgiát és egy régen tapasztalt hangulatot érezve a lemez felfedezése közben.
40 év zenerajongás, gitár- és rockfanatizmus után a legtöbb esetben nincs olyan, hogy kedvenc zenekar vagy lemez. Helyette van viszont nagyon sok kedvenc. Ugyanakkor ezek közül is kiemelkednek a számunkra valamiért különleges előadók és albumok, amelyek végigkísérték az életünket, alapvetően formálták és alakították zenei ízlésünket.
Vélhetően a legtöbb zenefanatikusnak vannak olyan kedvencei, akik nem tartoznak stílusuk meghatározó hangszeresei, előadói közé, mégis úgy érzi, sokkal szegényebb lenne a műfaj, ha ők művészetükkel nem járulnának hozzá az adott stílus népszerűsítéséhez. Ha tőlem néhány nappal ezelőtt megkérdezik, hogy számomra ki ez a művész, gondolkodás nélkül őt neveztem volna meg. Sajnálatos dolog, de meglehetősen megszokott, hogy egy-egy ember csak a halálával válik igazán fontossá, amikor szembesülni vagyunk kénytelenek az élet végességéből következő fájdalmas hiányával. Magam sem vagyok teljesen kivétel, hiszen két napja most csak Engelke két zenekara, a Fair Warning és Dreamtide szól, de nem véletlen írtam fentebb, hogy számomra Helge Engelke volt az, aki halálától függetlenül is a legalulértékeltebb zseninek számított évek óta, amit 