Kiadó:
No Dust Records (Európa)
Animated Insanity Records (USA)

Honlap:
facebook.com/SpeakingToStones

Általában jó előre fölkészülök az engem érdeklő zenei kiadványok megjelenésére; már hetekkel, akár hónapokkal előre listázom (ha tudom), hogy mi várható, mi a megjelenés pontos dátuma, olykor még az előadók, kiadók oldalait is böngészem, hogy van-e valami újság. Erre vajmi kevés esélyem volt az új Speaking To Stones albumnál, hiszen eddig mindössze két lemezük jelent meg, az első "Speaking To Stones" címmel 2006-ban, a második "Elements" néven 2012-ben. Igen! Pontosan 10 éve! Azóta azt sem tudtam róluk, hogy léteznek-e, sőt egyáltalán zenélnek-e még.

A Speaking To Stones valójában egy New York állambeli, olasz fölmenőkkel rendelkező "szobagitáros", az egyértelműen Petrucci-iskolába tartozó Tony M. Vinci projektje. A bemutatkozó lemez még dobgéppel és egy grunge hatásokat mutató, azóta voice coachként dolgozó énekessel (Richard Fink IV) jelent meg, nem is hagyott túl nagy nyomokat bennem, noha már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy tehetséges húrnyűvővel állunk szemben.

A Speaking To Stones igazából akkor avanzsált kedvenccé, amikor Mark Zonder dobost (Fates Warning, Chroma Key, Warlord, A - Z) és Andy Engberg énekest (Lion's Share, Section A, Sorcerer) megnyerve Vinci elkészítette filozófikus témájú magnum opusát, azt az "Elements" című remekművet, amely 2012-ben - utólag is azt mondom: méltán - a toplistám ötödik helyére került. Ilyen előzmények után érthetően úgy megörültem a váratlanul fölbukkanó folytatásnak, mint idült alkoholista a reggel hatos kocsmanyitásnak.

Azon nyilván nem lepődtem meg, hogy ilyen hosszú hallgatás után, főleg idejétmúlt dallamos progresszív metált játszva a csapat két nevesincs - kvázi fiktív - kiadónál jelentette meg a harmadik albumot. Azon viszont meglepődtem - és mondhatom: nem kellemesen -, hogy az előző kiadványon jól bevált csapatnak már nyoma sincs, sem Zonder jellegzetes, fifikás ritmusai, sem Engberg bomba hangja és megkapó dallamérzéke nem simogatják már lelkemet. Helyettük persze itt van egy igen tehetséges, fiatal dobos, Mike Malyan (Monuments, Disperse), valamint egy számomra tökéletesen ismeretlen énekes/gitáros, Maxi Curnow (Tar & Honey), de azt kell mondjam: akármilyen fölkészültek is, bizonyos értelemben elszürkült, kevésbé jellegzetes vagy karakteres lett velük a végeredmény.

Az "(In)human Error" nyilván nem egy-két hallgatásos anyag, jócskán dolgozni kell rajta, vele, csak kellő idő- és erőráfordítás után bontakoztatja ki, mutatja meg erényeit, de az már most világos, hogy hiába a végre arányos, ütős megszólalás, Curnow egyszerűen nem olyan dallamérzékeny, mint a svéd Engberg, sőt sokszor inkább az első lemezen éneklő, jellegzetesen amerikai stílusú énekest idézi. Természetesen Vinci az elmúlt 10 évben sem felejtett el gitározni; riffjei, szólói tényleg élményszámba mennek, de az a véleményem, hogy nem sült el jól a fiatalítás, a promócióban beharangozott modernizáció. Az "In(human) Error" egyébiránt egész Teramaze-es lett, sajnos nem az ausztrálok legjobb korszakát idézve meg. Ezen bizony ülnöm kell még kicsit, de kétlem, hogy idővel képes lesz berágni magát szívemnek belső kamráiba.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Teljesen nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem (mindez ugyanis könnyen ellenőrizhető, hiszen minden egyes lépésének megvan a digitális "lábnyoma"), hogy a Dynazty-t a mi blogunk fedezte föl a magyar rocksajtót rendszeresen szemléző olvasóknak (beleértve a "szakmai" olvasókat is). Éppen ezért fájdalmas az, ami kb. 2015-16 óta náluk folyik (megjegyzem nemcsak náluk, hanem sajnos egyre több pályatársuknál, s ez a jelenség rendkívül aggasztó). Néhány szemelvény a végzetes leépülés állomásairól (magunkat idézzük):

"A zeneileg különben nem rossz 'Titanic Mass' (2016) című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet."

"Ami a 'Renatus' (2014) óta folyik náluk, számomra már érthetetlen, de főként emészthetetlen. A 'glam' és a 'power' föliratú két szék közül sajnos alighanem a földre huppantak, és ott a talajmenti kipárolgásoktól megszédülve rátaláltak a skandináv pop-rock eurovíziós fazonigazításon átesett, ellenszenvesen digitalizált hangzására."

Mivel a szokásos, pontosan kikalkulált két év immár eltelt, kezükbe vehetjük a Dynazty totális ellaposodásának legújabb dokumentumát "Final Advent" címmel. Hogy minek végső eljöveteléről van szó, csak találgatni tudunk: az elvtelenségé, a korszellemnek való teljes behódolásé, az üzleti szempontok művészi tartás fölött aratott diadalmáé, az irrelevanciáé... ki tudja? Mindeközben Nils Molin énekes nem átallott a nyilvánosság elé állni ezzel a promóciós dumával: “Amikor a világjárvány tavaly megakadályozott minket abban, hogy turnézzunk, úgy döntöttünk, hogy minden erőnket arra fordítjuk, hogy a legjobb és legmeghatározóbb albumot készítsük el magunkról. És így is tettünk.“ Molin nyilatkozata bizony köszönőviszonyban sincs a valósággal; ezzel nálam a csapat végképp elveszítette minden hitelét.

A "Final Advent" a végső beteljesedése mindannak, amit én a svéd csapatnál hosszú évek óta aggodalommal figyeltem, helytelenítettem, sőt kárhoztattam. Ez egy - gyanítom - itt-ott már nem is hangszerekkel följátszott, rockzenét csak nyomokban tartalmazó, digitalizált, sablonos és szirupos techno pop, amelynek innentől kezdve semmi helye sincs a koncerttermekben, mert táncklubokba és olyan divatos popfesztiválokra való, mint amilyen pl. a Sziget.

Értem én, hogy a rockzene már jó ideje underground műfaj, értem én, hogy a Szigeten pl. minden olyan együttes előtt, amely nyomokban rockzenét (is) tartalmaz percek alatt látványosan leürül a nézőtér, de ezt lehet méltósággal is viselni. A Dynazty bohóckodása, gyomorfogató érdekházassága a technóval ráadásul működésképtelen, mert az ABBA - mint sikeres pop-rock crossover - egyrészt egyszeri és megismételhetetlen korjelenség volt, másrészt a divatos ízesítésű előkevert italát (wine cooler, hard seltzer) szorongató buliarcú tinin fizikai rosszullét vesz erőt az elképesztő gitárszólók (sőt basszerszóló! - lásd "The White") hallatán, de a modern hangzásokra nyitott modern rocker sem érti, hogy miért kell hosszú és virtuóz szólókkal, a gitárok magamutogató vértyogtatásával húzni az időt, borzolni a kedélyeket.

Most ünnepélyesen kijelentem, hogy én a Dynazty-re innentől kezdve nem pazarolom az időmet, lemezeikről kritikát most posztoltam utoljára. Az sem érdekel, ha ez némi relevancia-vesztéssel jár.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Az európai power metal evolúciója a múlt évtized közepén kanyarodott abba az irányba, aminek fő képviselői a Battle Beast és a Beast In Black lettek – nyomukban a kissé tradicionálisabb Bloodbounddal –, jóllehet bizonyos genetikai "lábnyomai" már a Nightwish "Once" című albumán is fellelhetőek voltak. Az euro-discoból, illetve más pop irányzatból származó dallamok, a gépies-húzós dobütem a szintetizátorok jellegzetes, nyolcvanas évekbeli hangszínével és alapozásával tulajdonképpen könnyen integrálódott a Helloween-féle stíluselemekbe, még akkor is, ha rajongók egy része idegenkedve fogadta az új hatásárnyalatokat.

Az integráció azonban minden ellenérzés ellenére meghozta a várva várt sikert, sőt, az esetlegesen lemorzsolódott régi fanok helyett dupla annyi számú új várományost termelt ki: nem véletlen, hiszen a mézédes dallamok, a táncra ingerlő ütemek, az egyszerű ritmusképletek és a könnyen követhető dalszerkezetek azokra is hatni tudtak, akiket alapvetően elriasztott a "true metal" horzsolóbb jellege, és ha úgy vesszük, bizonyos értelemben Európában átvették a valamikori Bon-Jovi-féle glam alakulatok helyét..

Jóllehet az új stílust a The Night Flight Orchestra maxolta ki, azonban a kritikám elején említett bandák tették a fesztiválok bebetonozott vendégeivé – jómagam a gitárjáték miatt a kezdetektől fogva jobban szerettem a "bestiákat", mint a kissé paródia-szagú svédeket, akiknél a metal elemek már úgy szorulnak háttérbe, mint Afrikában a profi jéghoki csapatok.

A Battle Beast történetével nem fárasztanám az olvasót, aki egy kicsit is ismeri őket, minden bizonnyal töviről-hegyire tisztában van a Shakespeare tollára kívánkozó sorstragédiával, aminek a vége azonban az elvárásokkal szemben optimista jellegű: a szereplők halála vagy bukása helyett két olyan zenekar is létrejött, akik az általuk prezentált színvonalat és stílust tekintve abszolút felcserélhetők.

A csapat legkiemelkedőbb egyénisége a 2012-ben csatlakozó Noora Louhimo énekesnő, aki az egyébként a szintén kiváló hangi adottságokkal rendelkező Nitte Valot váltotta: hangjában ott van az oroszlán bőgése, de ha kell, akkor szirén módjára képes édes-mézes hangszínt varázsolni – ahogy azt a dallamok megkívánják.

Azok, akik csak legyintenek az efféle megközelítésre, úgy gondolom, elhamarkodottan ítélkeznek, hiszen jóllehet a pop valóban alkotórésze a Battle Beast zenéjének, ám azt sem felejtették el, hogy igazából egy metal csapat: hallgasd csak meg az album nyitó szerzemény groove-os riffjeit, és rögtön belekerülhetsz egy olyan fém-hintába, aminek szédítő jellegét akárhogyan is akarod, nem tudod elnyomni.

A lemez irányvonalát tekintve nem különbözik elődjétől, talán csak a hangzás lett dúsabb és a dallamok cirókásabbak, a gitárszólók azonban ügyesen ellensúlyozzák a már-már giccsbe forduló szinti-csilingelést. (S ha már gitárok, álljunk meg egy szóra: Joona Björkroth szólóiba nem lehet belekötni, de kissé túltervezettek, elődje, Kabanen ösztönösen jobban bánik a hangszerével és ebben a tekintetben a Beast In Black talán erősebbnek tűnik.)

A nagyzenekari hangzáselemek azonban ügyesen tolják feljebb a lemez élvezeti értékét, még akkor is, ha néha "túldíszítetté" teszik a dalokat – mivel azonban ez már a csapat hatodik albuma, nem hiszem, hogy bárkit váratlanul ér egy-egy fúvós vagy vonós hangszín, esetleg a hangulatot megkavaró esztrád.

Szórakoztató? Igen! Előremutató? Ahogy vesszük, egy új stílus létrehozásának, "kicsiszolásának" esetében még azt is mondhatjuk, hogy igen. Alkalmas az aréna-korszak stílusainak reprodukálására? Igen! Ehhez a három igenhez én már csak egyet tudok hozzá tenni: érdemes meghallgatni? Igen!

Garael 

Kiadó:
Pride & Joy

Honlap:
facebook.com/Dreamtideband

Helge. Ezt a nevet adták neki a tréfás kedvű szülei. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a családneve Engelke. Jó poén, hahaha. Sikerült ezzel a kábé kinyírni a srác karrierjét, merthogy nincs az az univerzum, ahol ilyen névvel rocksztár lehetsz! Pedig hősünk a gitárzenét szeretők és értők listáján a 15-20 kedvenc húrnyűvő közé biztosan beverekedné magát, ha ismernék őt egyáltalán széles körben. Ha az egyediséget, egyéniséget nézzük, akkor pedig a top ötbe is akár.

Túrisas cimbora megírta korábban, miért is akkora ász Helge (például ITT és ITT), úgyhogy ezzel nem fárasztom magamat. Némi háttéranyag: fő zenekara ugyebár a Fair Warning, csakhogy ott a basszeros az első számú dalszerző. Verbuvált ezért maga mellé egy másik csapatot, ami 100%-ban az ő elképzeléseit valósítja meg, ez lenne ugyebár a Dreamtide. Fogalmam sincsen, miért kellett 14 évet várni erre az albumra, mert az anyabanda sem túl aktív; egy biztos, megérte.

Igényes, dallamos hard rock hallható tőlük ezúttal is, egy amolyan no name szupergrúptól (ha már a nevekkel csak a baj van :D). Az Engelkét kísérő zenészek ugyanis egytől-egyik kimagasló színvonalon tolják a rockot, egyedül talán Torsten Luederwaldt billentyűs villant keveset. Oké, a gitáros együttesében, főleg, ha az olyan kompetens, amilyen, talán nem is meglepő ez a háttérbe húzódás, de azért valamivel invenciózusabb szinti-játékot személy szerint én el tudnék viselni. A ritmusszekció amúgy új, nem túl ismert arcok (legalábbis ebben a zsánerben), de hallhatóan nem ma kezdték a szakmát, és Olaf Senkbeil is remek, különleges hanggal megáldott énekes.

Helge barátunk amúgy nem csak szólók terén gurít roppant egyedit, az egész gondolkodásmódja el tud távolodni a mainstreamtől, időnként a riffek és a nóták dallamvilága is egészen unikális. Emlékszik valaki még a No zenekarra? A "One Rule" például arra hajaz, és hát lássuk be, Slamo is egy különleges figura, igazán sajátos látásmóddal. Komolyan mondom, felüdülés egy ilyen banda, amelyik végre kilóg a Frontiers homogén felhozatalából.

Szóval, ha vevő vagy egy kis minőségre, egyéniségre, ami azért nem távolodik el a melodikus hard rock gyökereitől, akkor elő kell venni a Dreamtide lemezeket. Nincs sok, összesen négy – és ezekből minimum kettő kiemelkedő. Az, hogy kevesen ismerik őket, ne tántorítson el, az nem a muzsika színvonalához köthető! Sokkal inkább a habókos felmenők vagy az előnytelen külső sara, de leginkább ezek kombinációja lehet felelős ezért a skandalumért – ahogy azt tanult kollégám korábban kifejtette.

Kotta

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.a-zband.com

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a névválasztás szerencsés volt. Értem én: Aldertől Zondering, az elejétől a végéig, mindent befogadva és felölelve stb. De egyrészt a legtöbb ember azt sem tudja majd, hogyan kell kiejteni (egyébként állítólag "A through Z" a megfejtés), másrészről elég idétlenül néz ki, kb. olyan idétlenül, mint a lemezborítón vigyorgó (vicsorgó?) zebra egy almával a szájában. Ráadásul azt a benyomást kelti, mintha ez a csapat Ray Alder és Mark Zonder duettje lenne, pedig erről szó sincs.

A nagyágyúkkal fölsorakozó szupergrúp ötlete valóban Mark Zonder dobos (Fates Warning, Warlord, Speaking To Stones) agyában fogant meg még 2020 elején, de igazából nem Ray Alder énekes (Fates Warning, Redemption) volt a főmunkatárs, hanem Vivien Lalu (Shadrane, Lalu) billentyűs, producer. A dalok alapötleteit ők ketten pakolták össze, a többieket: Philip Bynoe (Steve Vai, Tony MacAlpine) bőgőst, Joop Wolters gitárost és Aldert magát csak később nyerték meg a projektnek. Sőt voltaképp Alder volt az utolsó csatlakozó, aki előtt Zonder vagy 20 másik énekesnél kopogtatott eredmény nélkül.

Zonder kiindulópontja az volt, hogy nem 12-15 perces progresszív opuszokban gondolkodik, hanem rövid, direkt, a hallgatókat azonnal horogra akasztó dalokban. Elgondolása szerint ebből a fájlküldözgetős közös munkából kialakul egy stabil együttes, amely további lemezekkel jelentkezik és nagyobb koncerttermekben találkozik a közönséggel. Háááát, nem tudom. Legyen igaza! Nekem mindenesetre elég naivnak tűnik a célkitűzés.

Annyi biztos, hogy minden szám 6 perc alatt van (a lemezen összesen 10, plusz egy bónusz), és tényleg nem elvont prog-zsonglőrködést hallunk, noha a kiemelkedő hangszeres képességek és a muzsikusok stíluspreferenciái azért nyilvánvaló nyomokat hagytak a szerzeményeken. A lényegre törő rövidség tehát adott, de a linearitás már kevésbé. Ezek a muzsikusok nem tudnak a bőrükből kibújni, főleg ami Zondert illeti, hiszen teljesen egyéni, azonnal fölismerhető és közel sem szokványos a stílusa. Mindez párosítva Alder jellegzetes hangjával, azonnal pavlovi módon indítja be a Fates Warning rajongók nyálelválasztását. És nem is kell csalódniuk, az olyan komótosabb, fifikásabb dalok mint pl. a "Rise Again", "Stranded", "Sometimes", mintha a legendás "Parallels" (1991) végül fiókba került demói közül lettek volna kibányászva. (Nem állítom, hogy voltak ilyenek...)

Érdekes, hogy nekem - aki hatalmas "Parallels" fan vagyok - mégis az eredeti, zonderi célkitűzésnek valamivel jobban megfelelő - nagyon óvatosan és némi fönntartással használom ezt a szót -, kommerszebb metál nóták jönnek be: pl. "Trial By Fire", "The Far Side Of The Horizon", "Window Panes", "Borrowed Time", "The Silence Is Broken". Szerintem viszonylag könnyen emészthető, de nem azonnal ható dalok születtek. Egyik sem lesz instant rádiósláger, ellenben bennük van a pontenciál, hogy idővel annyira beérjenek nálam, hogy esetleg még az év végi toplistámra is bedolgozzák a lemezt.

Tartuffe

Nagyvázsony és Zánka között félúton, még mielőtt beérnénk Óbudavárra, a domb tetején a balkanyarban jobbra található ez a híres liget és annak a büféje. Elképesztő kilátás nyílik innen a Nivegy-völgyre és a Balatonra, nincs mese, meg kell itt állni egy fröccsre, akár kocsival, akár biciklivel érkezik az emberfia (sofőrt hozni kell, természetesen, ha az előbbi). Már csak azért is, mert a Liget büfé az útszéli kajáldák csimborasszója. Merthogy ettől a fák alatt, különösebb cicomák nélkül megbúvó fapados (szó szerint, nem átvitt értelemben) megpihenő helytől megkapod az Üvegtigris fílinget is (toi-toi, természet, fűben leheveredés), ugyanakkor elkényeztet egy modernebb gasztronómiát nyújtó bisztró szűkös, ámde minőségi kínálatával. Kézműves hamburger, grillezett sajt saláta ágyon, csülök és a kihagyhatatlan velős pirítós, amelyre még sajtot is olvasztanak, ha kéred! Ezekhez párosulnak a helyi szörpök és a Végh borok, és mivel a szóban forgó borász igencsak ügyes, tiszta, ízletes, kevés kénnel palackozott nedűkből ihatsz fröccsöt. Ezektől tuti nem fog másnap megfájdulni a fejed…, na jó, van az a mennyiség.

A büfét üzemeltető Végh testvérek invitálására érkeztem a minifesztivál első napjára. Nagyon jó, hogy vannak ilyen helyi kezdeményezések, segítse mindenki az élő muzsikát és a zenésztársadalmat, ahogy tudja. Ilyenkor nyilván a szervezők ismeretsége, személyes ízlése is befolyásolja, ki kap lehetőséget (egyéb megfontolások mellett). Nálunk is lépett már fel céges bulin a Bikini, a Kerekes Band, most szeptemberre pedig Kiss Zolit hívtam a rock-feldolgozásokat játszó csapatával. Jelen esetben a helyiek preferenciája azonban a soul-funky és a smooth jazz irányába tolta ezt a napot. Nincs is ezzel baj, a SoulBlaster és a Smooth Jazz Brothers teljesen komfortos választás egy ilyen típusú összejövetelre, tapasztalatból azt kell mondjam, szolidan el lehet borozgatni ezek közben igencsak kellemesen.

A SoulBlaster, mint az a kezdés után néhány perccel később számomra kiderült, a Tower Of Power műsorát nyomja élőben, nagy rajongók lévén úgy gondolják, ezt az örökséget érdemes ápolni és mennél szélesebb körben terjeszteni. Azonnal felcsillant a szemem: – Szerintem róluk mi írtunk a blogon! – mondtam a páromnak, és azzal a lendülettel meg is kerestem Tartuffe recenzióit (ITT és ITT). Végh Robinak is büszkén számoltam be a szünetben arról, milyen felvilágosult rockerek vagyunk mi ám itt, a Dionysoson, mert nálunk még ilyen, stíluspreferenciától távol eső bandákról is szó esik. – Te zenéről blogolsz? – kérdezte. (Nem tudta, nem e miatt hívott.) – Akkor majd erről is írsz, ugye? – Hát persze…. Szóval így esett, hogy a Tower Of Power vonalat most én is felveszem, és tágítom az ízléseteket.

A Blasterek amúgy nagyon jól nyomják ezt az alapvetően nem európai zenét, egy csepp hiányérzete nem lehet senkinek. Ami azért nem semmi, tekintve, hogy a színpadon lévők inkább néznek ki középiskolai matektanárnak Kiskunfélegyházáról, mintsem a gettó mocskában és Louisiana párás-fülledt szubtrópusi éghajlatán tengődő kisemmizett kétkezi melósnak, vagy éppenséggel betépett hippiknek, amilyen az eredeti csapat fúvósszekciója lehetett (talán nem tévedek nagyot, ha némi gandzsát is vizionálok a hetvenes évek zenészeihez). Külön dicséret illeti a frontembert – csukott szemmel simán oda tudtam képzelni a hang mögé egy mikrofonfejű fekete énekest, pedig Török Viktor se nem mikrofonfejű, se nem fekete (annál inkább énekes). A hangulatot is jól formálta szimpatikus konferálásaival, látszólag élvezte a muzsikálást, ahogy a társai is.

A Smooth Jazz Brothers – nevével összhangban – kissé más irányba kanyarodott, legalábbis az elején. Ők egy kvázi szupergrúp, a Jazzy rádió ösztönzésére (azt hiszem) állt össze kezdetben négy, saját zenekarral rendelkező, ismert arc, hogy ennek a stílusnak a népszerűségét tovább gördítsék. A mára hat főre bővült társaság láthatóan nagyon kompetens és igen magas színvonalon űzi az ipart. Bevallom őszintén, jazzből nekem elég nagyjából annyi, amennyi Stingbe szorult, vagy amennyi beszűrődött a progresszív rockba-metalba, hosszú távon kicsit fárasztónak találom. (A Whiplash azért többször nézős.)

Idővel náluk is előkerültek funkysabb témák és ismertebb dalok instrumentális átiratai, így a szcénában kevésbé járatosak is élvezhették az előadást. Ferencz "Pete" Péter (hegedű, vokál) is meglehetősen karizmatikus frontember (már ha lehet esetükben ilyenről egyáltalán beszélni), vonzza a tekinteteket, így unatkozni nemigen kellett vizuálisan sem, bár ebben a műfajban nyilván nem jellemző, hogy az előadók felszántják a színpadot. Kellemes muzsika nagyon, azzal a felületes ismerettel, amivel én ebben a témában rendelkezem, bátran hasonlítom őket felfogásban, hangulatban a Mezzofortéhoz. Valahogy úgy roppant igényes az egész, hogy a dallamosság, popularitás is meghallható bennük. Nem könnyű vállalás ezeket összehozni egy tető alá, kitartást és sikereket kívánok nekik hozzá!

Egy szó, mint száz, remek kis nyárutós este kerekedett ezen a hűvösbe forduló pénteken, a "minőség lazán, görcsölés és rongyrázás nélkül" szellemében. Mind a helyszín, mind a muzsika és a vendéglátás tekintetében ezt a szlogent érzem találónak, szerintem evvel lehet legjobban leírni az érzést és a koncepciót, amit az esemény közvetített! Még sok ilyet, nagy szükség van erre mifelénk, úgy érzem!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/NordicUnionMusic

Amikor 2016-ban először megjelent Erik Martensson, svéd gitáros, énekes, dalszerző (Eclipse, W.E.T.) és Ronnie Atkins dán énekes, dalszerző (Pretty Maids) némileg furcsa párosításának első lemeze, nem jósoltam nagy jövőt a formációnak, bár nem ért meglepetésként, hogy rövidesen, két évre rá követte egy - mellesleg elődjénél sokkal gyöngébb - folytatás. Atkins gyógyíthatatlan daganatos betegségének hírére pedig - még annak ellenére is, hogy Atkins azóta, röpke egy év leforgása alatt két szólóalbumot kipréselt magából (ITT és ITT) - teljes bizonyossággal jelentettem ki, hogy itt a vége, ilyen néven új anyag már nem kerül kiadásra.

Az élet és Atkins bámulatos élni akarása végül rám cáfolt. Az idén már jelent meg egy szólólemeze, mégis volt még ereje Martenssonnal négy hosszú év múltával stúdióba vonulni, hogy újabb Nordic Union anyaggal lepjék meg a Frontiers kiadót és a közönséget. A fölvételeket producerként, hangmérnökként Martensson irányította, a dobokat Henrik Eriksson játszotta föl, a gitárszólókért pedig Martensson mellett Fredrik Folkare és Thomas Larsson a felelősek.

Nem tudtam, mit várjak az "Animalistic"-tól. Simán benne volt, hogy a megrendült egészségű Atkins két szólólemezével már "kiírta" magát, Martenssonról pedig már régen az a véleményem, hogy tarthatna egy hosszabb szünetet. Ehhez képest az új lemezt lényegesen jobbnak tartom a "Second Coming"-nál. Biztos vagyok benne, hogy Atkins most nagyobb részt vállalt a dalszerzésből: kevesebb az Eclipse-féle rockdiszkó (azért akad: pl. "Scream", "Shot In The Dark" és "King For A Day"), sorjáznak a Pretty Maidsre jellemző dallamok - ez akár lehetne Atkins szólóalbum is. Kedvencem egyértelműen a nagy energiával pulzáló "This Means War" (lásd a beágyazott videóklipet!).

Nem tudom, hogy Atkins milyen állapotban van, mennyi idő adatott még neki itt, ezen a sárgolyón, de abszolút nem látszik, hallatszik rajta a szörnyű kórság. Nem akar lassítani, és ezt marhára tisztelem benne. Ha így vesszük, ez a lemez igazi jutalomjáték.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Készséggel bevallom, hogy ez a gondolat "kölcsönzött", egy külföldi kritikában olvastam valahol, de nagyon találó: Mit látunk, ha szétnézünk magunk körül? A mozik világában azt, hogy az év legnagyobb box office sikere a "Top Gun", a TV-ben mindenki a "Stranger Things"-t nézi, melynek köszönhetően Kate Bush "Running Up That Hill" című száma megint toplistás, a divatszalonokban pedig újra megjelentek a válltömések és a garbók... Ha ezt vesszük alapul, a zenei formanyelvében erősen '80-as évek függő H.e.a.t bizony tökéletesen illeszkedik az éppen aktuális trendekhez. Mostanában még a lemezeik is a 40-45 perces bakelit játékidőhöz igazodnak.

Ezzel a gondolattal mindössze annyi gond van, hogy a H.e.a.t 15 éve aktív, immár hét lemezes csapat, akik nyilván nem friss trendeket lovagolnak meg, hanem meggyőződésből és következetesen tolják azt, amit szeretnek... még ha az történetesen egyenes folytatása is a '80-as évek dallamos rock mozgalmának, az ún. sleaze rock/hajmetál korszaknak.

Az utóbbi időben - az "Into The Great Unknown" című 2017-es megbicsaklás után - egyre kevésbé lenyomozható a muzsikájukon a nagy elődök és példaképek: a Def Leppard, Whitesnake, Mr. Big és Skid Row hatása. Az utóbbi említése már csak azért is indokolt, mert a komoly egészségügyi problémái miatt kilépett, de azóta hál' Istennek fölépült Erik Grönwall énekes most épp a Skid Rowban hordja Sebastian Bach méretes bakancsát.

A H.e.a.t igazából a tehetségkutatós Grönwallal futott be, de akik kezdettől fogva követték pályafutásukat, tudják, hogy az első két lemezen még egy Kenny Leckremo művésznevű viking ifjú énekelt. Leckremo, csakúgy, mint valamivel korábban Dave Dalone gitáros, most többéves kihagyás után került vissza a bandába. Mivel Leckremo is nagyszerű torok, ráadásul hangja szinte megtévesztően hasonló Grönwalléhoz, a személyi változás nem fog törést okozni azoknak sem, akik már 2011 után szerették meg a csapatot. Dalone szólói pedig annyira mívesek, hogy ezen a fronton még inkább kizárt a csalódás.

A nagyjából 42 perces, 11 számos új anyag nagyon kellemes hallgatnivaló azoknak, akikben nagy a nosztalgiafaktor. Nem mondanám zseniálisnak, de az a határozott véleményem, hogy Svédországban, ebben a műfajban most a H.e.a.t a király, olyan komoly formációkat megelőzve, mint az Eclipse, Dynazty, Crazy Lixx, talán bizonyos szempontból még a nagy öregeket is (pl. Europe, Treat). Meglepetésre, erről az albumról leginkább a középtempós tételek fogtak meg: "Back To The Rythm", "Tainted Blood", "Harder To Breathe" vagy épp a záró "Wings Of An Aeroplane". Nem kérdés, hogy fizikai valójában is be kell szereznem a korongot.

Tartuffe

Kiadó:
Maldito Records

Honlapok:
www.shamanband.com
facebook.com/shamanbandofficial

A Sha(a)mant az az Andre Matos alapította meg, akire muszáj hivatkozni, ha a metal zenét a klasszikus képzettséggel kapcsoljuk össze: a karnagyi végzettséggel rendelkező énekes szinte egymaga rakta fel a zenei térképre a brazil power-speed metalt, a Viper és a még most is működő, sőt, másodvirágzását élő Angra létrehozásával, hogy aztán saját neve alatt is maradandó szimfonikus metal lemezekkel bizonyítsa a fanoknak, miszerint a tufa és a metalos szavak nem jelentenek állandósult kapcsolatot.

Matos sajnálatos módon korán itt hagyott minket, de zenei öröksége tovább él. A Shaman első albuma olyan rejtett kincs, ami még biztos fel fog bukkanni oldalunk hasábjain az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, a második album azonban nem folytatta a már megszokott csapásirányt – így talán Andre is érezte, hogy váltani kell, és kilépett az együttesből. Mondanom sem kell, hogy távozásával milyen űrt hagyott, hiszen Matos nemcsak énekes, hanem olyan zeneszerző is volt, aki tényleg akadémikus tudással állhatott neki egy-egy új ötlet dalba fűzésének.

Addigra azonban beérett az a muzikális gyümölcs, amelynek magját Matos ültette el, és a Shaman, ha nem is az első album színvonalán, de példás zeneiséggel vette fel az elhagyott fonalat: a brazil power metalra jellemző folk-progresszív vonalon haladó "Immortal" és "Origins" méltatlanul kevés kritikai és vásárlói figyelmet kivívva vonult be az elfelejtett lemezek szomorú Paradicsomába.

Bevallom, engem is meglepett, hogy 12 év elmúltával újra jelentkezett a csapat, tele ex-Angra és Viper tagokkal – bár csupán a dobos maradt az eredeti Shamanból – ismerve a brazil power metal underground szinten is borzasztó erejét, már előre dörzsöltem a kezem a nyári uborkaszezon felvirágoztatásának reményében, és nem lövöm le a poént, ha azt mondom, nem kellett csalódnom.

Elképesztő, mennyire érzik ezek a dél-amerikai fiúk a zene lényegét, és itt a fogalmat univerzálisan, túlnyúlva a metal galaxison értsd: minden kis hang, ami megszólal, pontosan ott van, ahol lennie kell, olyan kombinációkkal dobálózva, melyek jókora minőségbeli löketet adnak a felhangzó daloknak. Emellett persze tradicionális is a lemez, hiszen az euro-power sztenderdjeit megtartva nem követi európai társait, akik disco és egyéb pop-ütemekkel próbálják tovább lendíteni a stílust, jóllehet, a folk (afrikai) gyökerekből származó elképesztő ritmuskavalkád valahol a mélyén szintén táncra ingerlő.

Ha be kéne szorítani a sovány diszkográfiába a lemezt, akkor a Matos utáni éveket említeném, csak egy magasabb bajnokságban: a finom dallamokat enyhe progresszív hatások szövik át, és nem mondom, hogy nem kell jó párszor meghallgatni a lemezt ahhoz, hogy minden kis részlet a helyére kerüljön. Ahogy megcsap a "dejà vu", talán nem lövök túl nagy bakot, ha a Savatage-t említem, mint a Shaman U.S. power megfelelőjét: lassú és gyors ütemek, zongorás betétek, szívfacsaró dallamok – mik ezek, ha nem a rokonság bizonyítékai?

A zenészek persze mesterei hangszereiknek, de ez nem újdonság: elképesztő, hogy az ottani zenei szubkultúrában milyen hatékony a tanulás, legyen az intézményi formájú vagy autodidakta, bár gondolom, hogy az igazság valahol fele úton fénylik, annak ellenére, hogy nem tudom, milyen társadalmi rétegből nyílik ki a brazil fémvirág.

Matost persze nem lehet pótolni, énekesi fronton, az utódja azonban becsülettel helytáll, és kiválóan hozza a magas hangfekvésű, nagy terjedelmű vokálminőséget – dallamaiban pedig sikerül idézni elődjét, ami nem kis szó, tekintve Andre ebbéli korszakalkotó munkásságát.

Az egyetlen gyenge pontot az erőtlen megszólalás jelenti, ami egy szimfonikus hatásokkal operáló – de nem operázó! – zeneműnél sokat levon az élvezeti értékből. Ennek ellenére azonban tiszta szívvel ajánlom minden egyes euro-power és prog-power kedvelőnek a lemezt, még akkor is, ha egy kicsit több időt kell ráfordítani – higgyétek el, megéri.

Garael

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.thunderonline.com
facebook.com/thunderonline

Furcsa érzés annyi idősnek lenni, mint az öregek. Ezt a bölcsességet egy pólón láttam, és mélyen egyet tudok érteni vele! Hiába fáj már ugyanis itt-ott-amott, fejben nagyon nem érzem magamat annyinak, amennyi valójában vagyok. Azért azt nem mondom, hogy nem változtam, komolyodtam az elmúlt harminc évben, mert az sem lenne igaz. Például a brit Thundert korábban egy nyugger zenekarnak tartottam, és láss csodát, mára kifejezetten megkedveltem őket. Ezzel párhuzamosan, most már szívesebben referálok róluk, mint értett férfizene, nem pedig mint punnyadt, öreguras tingli-tangli.

Komoly adósságot törlesztünk amúgy ezzel a recenzióval, mert egy tizennégy lemezes, patinás bandáról beszélünk, eddig mégsem kaptak komolyabb figyelmet ezen az oldalon. Hozzájuk képest a hasonló muzsikában utazó Magnum kifejezetten felül-reprezentált, és nem csak nálunk. Annak megfejtésébe, hogy ez miért alakult így, most nem mennék bele, fontosabb talán, hogy végre-valahára rájuk irányítsunk némi figyelmet, mert – ha más nem – ez az új anyag bizony megérdemel némi hírverést.

Tizenhat szám, dupla CD formátum, de ennek különösebb jelentősége manapság nincsen, le sem esik valószínűleg a hallgatók többségének. Már csak azért sem, mert változatossága okán egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Idősebbek lettek ők is, és a vénülés talán egyetlen pozitívuma, hogy egyre inkább leszarod, mit gondolnak rólad mások. Elengedték ők is a sablonokat és azokat az elvárásokat, amiket egy hard rock zenekarral szemben szoktak támasztani, és nagyjából bármit eljátszanak, amihez kedvük van.

Van itt zongora, női kórusok, U2, Sting, szaxofon, soft-rock, harmonika, hegedű. Nem kell megijedni, mindezen áthallások mellett is gyakran belefutunk egy zeppesen húzós riffbe, vagy egy AC/DC-re hangolt laza rock 'n' rollba. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a "Black"-ért a Muse is ölni tudna. Valahogy csuklóból sikerült nekik az, ami – szerintem – a Def Leppardnak például nem akar összejönni. Tudniillik, hogy amolyan modern Queenként kikacsinthassanak bármilyen irányba, legyen az akár pop, vagy classic rock.

Talán azért autentikus mindez a Thundertől, mert a bluesban fogant eredeti stílusukkal azért meglehetősen kompatibilis, túl messzire a kályhától tulajdonképpen nem merészkedtek. A leopárdok esetén inkább izzadtság-szagú egy újabb fazon-váltás: tradicionális heavy metalból aréna rockba, most pedig úgy tűnik, Sweet és Queen mániában égnek leginkább. Ha már a királynőnél tartunk, a "Dopamine" több szólója felfogható tisztelgésnek is akár Brian May előtt (pl. "I Don't Believe The World”).

Finom, légies a gitározás amúgy végig a korong(ok)on, itt nincsenek nagy virtuózok, inkább a csapatmunkáról szól a történet. Daniel Bowes remek énekes, a hangja helyenként (főleg a lassú számokban, és ezekből írtak azért jó néhányat a pályafutásuk alatt) engem Elton Johnra emlékeztet. A többiek pedig teszik a dolgukat, és kész. Ha végső párhuzamot kell vonnom, azt mondanám: ha jelent neked bármit is a Bad Company, akkor szerintem a Thunder is be fog jönni, mert a melankolikus hangvétele ellenére is piszok erős számokat írtak ide.  Már ha elég idős…, izé, érett vagy hozzá.

Kotta