Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Amikor 2018-ban megjelent a "War Of The Worlds" első része, némileg meglepődtünk, hiszen Michael Romeo 24 év után szánta rá magát arra, hogy szólólemezt adjon ki. Most, hogy a beígért második részt is a kezünkbe vehetjük, már nem csodálkozunk annyira, hiszen a SymphonyX gépezete az utóbbi időben érezhetően belassult. Nem széledtek szét, az ígéret szerint lesz is majd új lemez, de Romeo szerintem úgy érezte: nem várhat tovább a banda többi tagjára, a szerencsés csillagzatra, a körülmények jótékony egybeesésére, vagy akármire. Volt, van, lesz benne zene, nem is kevés, és ennek ki kell jönnie...

Még nagyon jól emlékszem arra, mikor megjelent a SymphonyX "The Damnation Game" című lemeze (1995). Majdnem olyan hatással volt rám, mint a Dream Theater "Images & Words"-e: nemcsak padlót fogtam tőle, de - amint az akkoriban nem volt ritka; más volt még a zeneipar, és mások voltak a zenehallgatási szokások - hónapokig folyamatosan az pörgött a lejátszómban. Még a munkahelyemre is elvittem magammal, a kollégáim a végén már azon tanakodtak, hogy vagy a CD-t törik össze, vagy engem fojtanak meg egy kanál vízben. Akkor a kicsit kancsal, alacsony, pufók, tömzsi ujjú gitárost szálfa termetű, tünde óriásnak láttam. Meg is jegyeztem: ő a Ritchie Blackmore - Yngwie Malmsteen evolúciós létrán a következő fok.

Manapság ez a lelkesedés már nem olyan heves, a valóságérzékelésemet sem torzítja annyira. Azóta rájöttem, hogy Romeo totálisan bele van ragadva egy sajátos dallam- és képzeletvilágba, ugyanannak a lemeznek sokadik permutációját készíti el, csak közben a muzsika modernebb, zúzósabb és - hogy is mondjam? - hangosabb lett. Ez persze nem baj, de már nem hoz lázba egy új megjelenés, és némi nosztalgiával gondolok az első néhány SymphonyX lemezre, ahol Russell Allen még nem süvöltött, üvöltött, rekesztett annyit, s ahol még a gitárok sem fűrészelték le a fejemet.

Pontosan ezért örültem meg a "War Of The Worlds" első részének, a stílus, a dallamvilág maradt ugyan, de pozitív értelemben merésznek tűnt Rick Castellano (Blue Öyster Cult) szerepeltetése a mikrofon mögött. Bejött az a lemez nagyon, mint ahogy bejön ez is, jóllehet az egyébként istenáldotta fiatal horvát tehetség, Dino Jelusic (Animal Drive, Dirty Shirley) olyannyira fölvette Allen stílusát és manírjait (ugyanazt a Coverdale/Dio iskolát képviselik), hogy néha már nehéz eldönteni, ki is énekel valójában. Hangsúlyozom, Jelusic egészen fantasztikus, de ez a "hasonulás" nekem zeneileg visszalépés a SymphonyX, a régi kerékvágás felé.

Az eredetileg H. G. Wellstől és újabban Spielbergtől ismert sci-fi téma adott, ennek megfelelően a hangulat meglehetősen komor - hogy ne mondjam: gyilkos -, a hangzás pedig elég rideg és gépies. Ezért - ha nagy filmzene rajongó lennék - azt mondhatnám, hogy a filmzenés (álszimfonikus) betétdalok: Introduction - Pt. 2, Mothership, Hunted, Brave New Wolrd (Outro) szívesen fogadott föloldások. A helyzet azonban az, hogy nem vagyok nagy filmzene rajongó, és nekem ez már kicsit túl lett tolva dramaturgiailag, és egyik-másik tétel nem is annyira izgalmas, hogy 3-4 percig el legyen húzva.

Ez most nyafogásnak tűnik, de nem az. Igyekszem elfogulatlan lenni (vagy legalább annak mutatkozni), mert közben rajongok Romeoért és minden muzsikáért, amihez köze van. Ez is döbbenetesen jó, a mezőnyből messze kiemelkedő album, ami kétségkívül az éves toplistán végzi majd. Teljesen szétcsúszom minden egyes alkalommal, amikor meghallom a keleties hangvételű "Destroyer"-t, vagy a "Maschinenmensch" emberi ésszel fölfoghatatlan, megahosszú gitárszólóval díszített lassú középrészét!

Az InsideOut kiadó által fölkarolt kiadvány egyébként tartalmaz két bónusz nótát is (The Perfect Weapon, Alien DeathRay), amelyek ugyan joggal maradtak ki az alapkoncepcióból, ugyanakkor magukban is totálisan megállják helyüket. Romeo és a kiadó azzal kedveskednek a rajongóknak, hogy meglepiként beletettek a "dobozba" egy második CD-t is, mely a teljes lemez instrumentális változatát rejti. A végére pedig hadd szögezzek le két tengelyigazságot: ez az album toplistás, Romeo pedig korszakos zseni!

Tartuffe

Kiadó:
RA Music

Honlap:
facebook.com/ALTZIMUSIC

Rick Altzit szerintem nem kell bemutatni, hiszen megjárt jó pár ismert európai formációt, például énekelt az At Vance, Herman Frank, a Masterplan és a Gathering Of Kings lemezein, de ezen kívül vendégszerepelt, vokálozott vagy egy tucatnyi más albumon is. Jelenleg elvileg a hosszú ideje inaktív finn Thunderstone énekese, akikről érdemben utoljára 2016-ban hallottunk. Altzi amolyan jolly joker, akit mindig rá lehet venni egy kis éneklésre, ha egy banda megszorul, de tartósan - úgy tűnik - nem igen tud sehol sem gyökeret verni.

Mivel a Thunderstone - sajnos - csak papíron létezik, Altzi úgy gondolta, hogy készít egy szólólemezt, és a projektnek végül a nem túl fantáziadús Altzi nevet adta. A helyében én vagy a teljes nevemmel fölvállaltam volna a dolgot, vagy kitaláltam volna egy rendes nevet a bandának. Itt azonban nem igazán beszélhetünk együttesről; vannak ugyan fix munkatársak, pl. Nalle Påhlsson bőgős (Gathering Of Kings, Last Autumn's Dream) és Kevin Kott dobos (At Vance, Almanac), de a gitárszólók fölvételekor egymásnak adták a kilincset olyan nagyszerű muzsikusok, mint Joel Hoekstra (Whitesnake, ex-Night Ranger), Matthias IA Eklund (Freak Kitchen), Per Nilsson (Meshuggah), Olaf Lenk (At Vance), Oliver Hartmann (Avantasia), Morgan Jensen (Swedish Erotica), Victor Ohlsson (Saffire, Gathering of Kings), Magnus Karlsson (Freefall), Andy LaRocque (King Diamond), Magnus Berglund (Arctic Rain), Stefan Lindholm (Vindictiv) és Eric Rauti (Dreamland). Nem jelentéktelen a lista... nincs is gond a szólókkal, mi több!!!

A producer maga Altzi volt, a keverést Victor Ohlsson végezte, a maszterelés pedig a híres Thomas “Plec” Johansson munkája. A hangzással nincs is semmi baj. Az már nem a hangmérnökökön múlt, hogy hosszútávon engem kicsit fáraszt Altzi rekedtes orgánuma: valahogy hiányzik belőle a szín, vagy mittoménmi. Az 56 perces lemezen 14 szerzemény kapott helyet, ami azt jelzi, hogy itt nincsenek túlbonyolítva a dolgok, egymás után sorjáznak a 3-4 perc körüli egyszerű, direkt nóták. Még a ritmusokkal sem bajlódtak sokat, nagyjából 120-140 bpm körülre lőtték be az összes dalt, így ebben a tekintetben sem kell nagy változatosságra számítani.

Ez így nem hangzik valami jól, de valójában tök élvezhető az album. Altzi itt nem erőlteti a tőle máshol megszokott euro-power hangulatot, a szerzemények inkább a klasszikus és hiperdallamos hard rock vonalon egyensúlyoznak, határozottan rádióbarát irányban mozognak. Gyakorlatilag minden egyes szóló élményszámba megy, kedvencem a "Strangers In The Real World" szólója, amit - csak találgatni tudok, mert a booklet nem járt még a kezemben - valószínűleg Matthias IA Eklund követhetett el. Első szólóalbumnak nagyon is igényes munka ez, csak még Altzi hangjával kell barátkoznom kicsit...

Tartuffe

Régóta fent van ez az album a listámon, mint jelölt ebbe a rovatba, a végső lökést a tegnapi Rudán Joe koncert adta meg. Az új lemezének bemutató turnéja zajlik éppen, de Joci – jó szokásához híven – most is vendégsereget verbuvált maga köré, így Nagy Dávid és Kalapács József is eltöltött egy jó félórát a színpadon. Előkerültek nyilván Pokolgép számok is, és szép gesztusként, reflektálva a jelenleg zajló borzalomra, elnyomták az A háború gyermekét is, amely ennek a korongnak szintén az egyik csúcspontja. Jelként (A jel, érted) értelmeztem ezt arra, hogy ne halogassam tovább az ajánló megírását.

Magyar albumok ritkán szólnak jól, a korai heavy metalra cuccokra különösen igaz ez, azon belül a Pokolgépre pedig hatványozottan. Nemigen hallgatom ezeket, mert a hangzás – a mai elvárások fényében – nehezen emészthetővé teszi őket. Adná magát esetleg egy koncertlemez, ahol a különböző időszakok legjobb számait egységes, a zenekar élő megszólalását leképező (alkalmasint combosabb) hangzással lehetne megfülelni, de jelen esetben ez sem működik. Merthogy a 'gép koncert soundja is meglehetősen hergya volt mindig. Kukovecz Gábor valamiért a nagyon élesre-magasra (és vékonyra) kevert avítt (némi eufemizmussal "true") gitárhangzást kedveli, így esetükben ez sem lehet megoldás.

Még szerencse, hogy megszületett ez az akusztikus korong! Itt hibátlan hangképpel hallhatjuk a jobbnál-jobb számokat, mert azt ugye el kell ismerjük, Kukovecz kivételesen jó dalszerzője ennek a műfajnak. A zenetanárként dolgozó rockert minden bizonnyal zeneelméleti ismeretei segítették abban, hogy ennyire kiválóan volt képes áthangszerelni a csörömpölő metal-himnuszokat egy egészen másfajta megközelítést igénylő stílusra. Köszönjük meg a Veszprémi Utcazene Fesztivál szervezőjének, hogy őket is meghívták, máskülönben valószínűleg nem született volna meg ez a remekmű!

A zenekar felállása ekkoriban kifejezetten erős, Czébely Csaba, az akkor frissen a bandába került dobos is képzett muzsikus, Nagy Dávid bizonyította azóta is számtalanszor a tehetségét. Rudán Joe pedig elképesztő teljesítményt nyújt, ereje teljében van ekkor, érettebben is énekel eddigre, mint mondjuk az "Adj új erőt" idején (kevésbé rekeszt, ami ide jobban illik). Jellegéből adódóan a lírára is nagyobb figyelem terelődik itt, mint a fülsiketítő dübörgésben, és ebben sem vall szégyent a produkció: a kezdeti időszak panel-proli világát idővel lassan levetkőzte a csapat, meglepődve konstatáljuk, hogy kifejezetten költői egyik másik dalszöveg. Nem mintha bármi baj lenne a panel-proli himnuszokkal – ezeket üvöltöttem én is fiatalon, s ezért üvöltöm őket most is.

2006-ra a kultikus csapat már régen túl van a pályája csúcsán, ezért elképzelhető, ez a megjelenés még azok egy részének is elkerülte a figyelmét, akik alapvetően szimpatizáltak a bandával. De nem csak nekik ajánlom, hanem azoknak is, akik nem különösebben csípték – lehet, éppen a hangzás miatt – őket. Meg fognak lepődni, mennyire hibátlan alkotás ez.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

A tavaly megjelent szólóalbummal én annak rendje és módja szerint elköszöntem a Pretty Maids daganatos betegségben szenvedő énekesétől, Ronnie Atkinstől. Mentségemre legyen mondva, nem én temettem őt idejekorán, hanem ő maga nyilatkozta mindenhol, hogy valószínűleg ez lesz a búcsúlemeze. Nem véletlenül választotta a "One Shot" (nagyjából: még egy utolsó esély) címet. Szerencsére nem lett igaza, egy kicsit most jobban érzi magát, és nemcsak arra érzett elég erőt, hogy fölvegyen egy új szólóalbumot, de a hírek szerint már dolgozik Erik Martenssonnal egy új Nordic Union anyagon is. Na most mondja valaki, hogy a muzsikának nincs gyógyító ereje, terápiás haszna!

A "One Shot" hallgatás közben nagyon megrendített; nyilván másként fogad az ember egy olyan lemezt, amiről joggal úgy sejti, hogy ez lesz az előadó hattyúdala a "nagy utazás" előtt. Ez a tény, valamint az a benyomás, hogy a tavalyi egy erősebb dalcsokor volt a felelősek azért, hogy most nem borsózott a hátam, nem volt szentimentális elfogultság, úgy általában véve sokkal szenvtelenebbül tudtam kiértékelni az anyagot. Ez közel sem jelenti azt, hogy a "Make It Count" halovány lemez, vagy méltatlan közvetlen elődjéhez. Tulajdonképpen olyan érzése van a hallgatónak, mintha ugyanannak a korongnak hallgatná a B-oldalát. Mint tudjuk, nem ritka, hogy a B-oldalra kerülnek a kevésbé erős dalok. Úgy érzem, itt is valami ilyesmiről van szó.

Nem bánom, hogy Atkins - mivel elvárások, beleszólás nélkül magától és magának dolgozik - egy kicsit lazábbra veszi a figurát. Ez tudatos nála, hiszen az interjúkban is elismeri, hogy itt a Pretty Maidshez képest kommerszebb a hozzáállás, balladásabbak a dalok, poposabb a hangvétel. A lemez címadó dala, melyhez Atkins klipet is készített, konkrétan ABBA sláger is lehetne, de más számokban is fölbüfög olykor a '70-es, '80-as évek diszkó-pop vonulatának hatása. A "Let Love Lead The Way" lehetne pl. egy hollywoodi rom-com betétdala is; én Atkins helyében elküldtem volna Tom Cruise-nak, hátha bekerül a Top Gun második részébe.

A szakmai stáb most is ugyanaz, mint tavaly: Chris Laney, a Pretty Maids gitáros/billentyűse irányította és fölügyelte a fölvételeket, és Kee Marcello kivételével a hangszeresek is ugyanazok voltak: Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Fogalmam sincs, hogy ez elég lesz-e arra, hogy az album fölkerüljön az éves toplistámra (mint az elődje). Ez sok mindentől függ. Egyelőre nem lehet panaszunk az idei fölhozatalra.

Tartuffe

A történelem éppen körülöttünk zajlik. Bár ne tenné, én nem vágytam rá. Ez a mocskos háború nemcsak a kedvemet veszi el attól, hogy zenét hallgassak és cikkeket írjak, úgy téve, mintha minden rendben lenne; de az időt is mindezektől, még ha túl is tenném magamat az események okozta dühön és depresszión. A szabadidőmben harci tudósításokat bújok: regény helyett ide vágó cikkeket olvasok, az autórádióban muzsika helyett külpolitikai blog szól, koncert DVD-k és filmek helyett biztonsági szakértők nyilatkoznak a YouTube-csatornákon.

Pedig továbbra is történnek örömteli dolgok, melyek máskor felhőtlen boldogságot okoznának. Például, hogy a gyorsposta meghozta Hollandiából vinylen ezt az albumot. Használt, naná! Nagyon klassz a borítója, mindig is be akartam szerezni. Felteszem, valamilyen újságban láthattam anno. De akkoriban nem futottam bele, így elmaradt. Hozzájárulhatott a dologhoz az is, hogy a zenekar nagyon gyorsan eltűnt a színtérről, akkoriban pedig ez nem számított bocsánatos bűnnek.

Történt ugyanis, hogy ezt a bemutatkozást egy évtizeden át nem követte folytatás. A kiadó – a korong kedvező fogadtatása ellenére – kihátrált a banda mögül, próbálkoztak egy másik labellel is, de náluk is csak kislemezekig jutottak. Szétesett a csapat, csak kilenc évvel később álltak össze újra egy kvázi nosztalgia-turnéra Japánban. Én is az ezt megörökítő élő felvételen (Live at Last) hallottam először a "Time…" dalait. Kiegészítve néhány korai (első két lemezes) Maidennel – hiszen egy koncertnyi saját számot akkor még nem tudtak játszani. Hogy mennyire csipázzák a Vasszüzet, mutatja amúgy az is, hogy soraikban azóta több volt tag is feltűnt ideig-óráig (Clive Burr, Dannis Stratton, Paul Di'Anno).

Olyan sikeres volt ez az újjáalakulás, hogy azóta tíz soralbumot szabadítottak a világra, legutóbbit éppen idén (Katharsis). Ma is aktívak tehát, a Frontiers kötelékén belül leltek újabban otthonra ők is. A történelem tehát itt él velünk, még ha zenei fronton éppenséggel nem is zajlik már. Igényes hard rockot tolnak amúgy manapság, jó szívvel ajánlom az újabb-kori cuccaikat is. Ha már itt tartunk: a dallamérzék már '81-ben is megvolt bennük, a Maiden-mánia ellenére nem tipikus NWOBHM-et nyomtak akkor sem. Inkább amolyan összekötő kapocs voltak a lendületesebb európai és a melodikusabb amerikai színtér között. A hiányzó láncszem, mondhatni.

Szóval forog a korong, egyszer, kétszer, és rácsodálkozom újra és újra, mennyire jó ez a muzsika! El nem tudom képzelni, hogy miért pont ők – ennyi tehetséggel, ilyen jó nótákkal – hullottak ki az idők rostáján. De hát a történelem már csak ilyen, néha olyan dolgok történnek, amelyekre nincsen épp eszű magyarázat.

Kotta

Kiadó:
Butler Records

Honlapok:
www.knightarea.com
facebook.com/knightarea

Rendhagyó módon most egyazon együttes két albumát fogom egyszerre ismertetni, ennek oka pedig az, hogy már a címekből is jól láthatóan tematikusan összetartoznak (a második világháborúról, s azon belül is a D-napként elhíresült normandiai partraszállásról szólnak), másodsorban pedig valahogyan megesett az a csúfság, hogy az én főleg progresszív rockra élesített radarom korábban éppen úgy nem érzékelte a holland formációt, mint ahogy a Zágrábban lezuhant Tu-141 Sztrizs vélhetően orosz felderítődrón is észrevétlenül repülhetett át a magyar légtér teljes hosszán. Há' mi, há' hogy?

Magam is meglepődtem, de a holland proggerek gyakorlatilag már 20 éve aktívak, a két D-Day anyag pedig már a 7. és 8. lemezük. Az együttes alapítója és motorja Gerben Klazinga billentyűs volt, és néhány éve pár olyan változás állt be náluk, ami miatt egyszerűen érthetetlen, miért nem kerültek föl korábban a "térképemre". 2013-14-ben csatlakozott hozzájuk először Peter Vink bőgős (Ayreon), majd Mark Bogert gitáros, végül 2018-ban megváltak korábbi énekesüktől, Mark Smittől, akinek helyére a szinte már metálosan karcos hangú Jan Willem Ketelaers érkezett. Ezzel Klazinga boszorkánykonyhájában összeállt egy nagyon robbanékony vegyület, amely a D-Day lemezekkel bizony produkált is egy komoly detonációt - pontosabban kettőt.

Az első etap a normandiai partraszállás 75. évfordulójára jött ki, és az eredeti terv az volt, hogy majd jól megturnéztatják. Azután jött a tetves COVID, ami tétlenségre ítélte a csapatot; ők viszont ahelyett, hogy babérjaikon ültek volna, vagy az ülepüket vakargatták volna otthon, inkább írtak még néhány számot, pontosabban hetet, amit megfejeltek egy akusztikus dallal (az előző lemezről származó "Freedom For Everyone" átdolgozásával), illetve egy "Orchestral Compilation" című álszimfonikus kvázi-meddleyvel. A két album így összesen 90 (55+35) percnyi anyagot tesz ki, amelyben a folytonosság érezhető, nemcsak a tematika, de a zenei megoldások, dallamok ismétlődése, egybefűzése miatt is.

Nem is érdemes ezeket külön-külön hallgatni, még kevésbé dalokra szétszedni, a dolog így, egyben, mondhatni rockoperaként működik igazán; egy későbbi időpontban talán egy csomagban is kiadhatnák a két lemezt, ez nemcsak praktikus lenne, de gazdaságos és rajongóbarát megoldás is. Én tuti vevő lennék rá. A muzsika nagyjából olyan, mintha a klasszikus brit neo-prog (pl. Arena) keveredne a skandináv progresszív rockkal (pl. Astrakhan). Külön ki kell emelnem Jan Willem Ketelaers énekest és Mark Bogert gitárost, akiknek hangja, illetve szólói miatt az egész sokkal dögösebben, harapósabban szól. Innentől kezdve nincs mese, figyelni kell rájuk; ez bizony egy nagyon ütős kis formáció!

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo

Honlap:
www.the-scorpions.com

Hogyan fér el egymás mellett a szappanopera és az extázis? Hát így, ahogy a Scorpions alakította mostanában a dolgait. Visszavonulás, utolsó album híresztelése, aztán egy újabb koncertsorozat, majd a fiókból előrángatott és leporolt ötletek lemeze. A csapat életének színpadán a kellékesek fejt veszve rohannak díszleteket cserélni, hogy követni tudják az újabb és újabb koncepciókat, mi pedig, a nézőközönség, még tapsolni is elfelejtünk nagy izgalmunkban, hogy vajon mi fog a következő pillanatban történni.

S hogy hogyan jön ide az extázis? Hát nézd meg az új album borítóját, s ha ez sem elég, hallgasd meg az új albumot (nem, nem az utolsót, legalábbis most, ismétlem, most, nem volt erről szó), és ha a zenekar legkreatívabb korszakának rajongója vagy, akkor merev vigyázz-állásba vághatod magad a gyönyörtől. Mert igen, most megcsinálták a fiúk, a legutóbbi, utánérzéses dalcsokor után, így, túl a hetvenen. Csalás, kiálthatod, mert ilyen albumot az együttesek pályájuk csúcsán, életkorukat tekintve mondjuk 20 és 30 év között szoktak kiadni, mikor még nem fáradnak el a gyeplő feszítésében, és bírják a tempót a fantasztikus ötletek csokorba kötéséhez.

Nem tudom, mit vehettek be a zenészek, de ha nem drog, vagy valamilyen más, egészséget károsító anyag, akkor én is kérek belőle, mert mint írtam – és nem tudom elégszer hangsúlyozni –, ilyentájt nem szoktak az együttesek előállni a farbával, és olyan albumot összerakni, ami húz, mint az örvény, de mit beszélek én itt, nem lefelé, hanem fel, a magasba, ahonnan a többi együttes törpévé zsugorodva teszi földhözragadt dolgait.

Már a kezdés is fantasztikus: a riffteremtéshez mindig is értett Schenker, de most még saját magát is felülmúlta, és nem is tudom, mikor illett ennyire cím a tartalomhoz. A "Gas In The Tank" dübörgő ütemeire rákúszó sziréna hangjával instant klasszikus, a Schenker művek prémium kategóriás terméke, amit – ha ez még lehetséges – képes megfejelni Meine egy olyan vagány dallammal, amit a street rock bandák szoktak elővezetni, csak nem ilyen minőségben. Elképesztő, hogy ez a két zenész mire képes, és ha nem Kottak lett volna a dobosuk, mindent ráfognék az új ütősre, Mikkey Dee-re, de hogy most mi is az igazság, annak kiderítése, úgy vélem, a következő albumig – netalán tán koncertig – várat még magára.

Találgathatnék, hogy kik hallgatják manapság a Scorpionst, de ha vannak olyanok, akik kissé avíttnak gondolják a bandát, azok hallgassák csak meg a "Knock 'em Dead" kissé hidegrázós, modern riffjét, amit úgy ölel körül a jó értelemben vett hagyományőrzés, mint anya a gyermekét, és egyből változtatni fognak a véleményükön. Gondolhatnád mindezt hatásvadászatnak is, de tudod mi lenne igazából az? – ha televágták volna a lemezt szirupos balladákkal, melyekből most egy sincs, és az album utolsó száma sem húz maga után nyálkát, mint a csiga, a dallamok messze elkerülik a kínossá válás formagyakorlatait. És hogy mi ez a skandalum? Hogy egy Scorpions lemezen egyetlen lassú van? Igen! Ráadásul még egy már-már punk-rockba hajló gyöngyszemmel is megajándékoznak bennünket: a "When I Lay My Bones To Rest" rock 'n' rollja ha nem is a Scorpa' történelem legkeményebb szerzeménye, de hogy az egyik legtempósabb, az biztos, főleg úgy, hogy Meine észvesztő hányavetiséggel darálja el a dallamokat sem kerülő sorokat.

Nem is ragozom tovább: a zenészek sem nyújtották hosszúra, hiszen a lemez hossza nem éri el a 45 percet sem, de ez így van jól. A Scorpions a fénykorát idéző ajándékkal lepett meg bennünket, amihez nem kellett sem visszavonulós kamu, sem elvetélt ötletek újraélesztése – példa ez minden fiatal csikócsapatnak, hogyan lehet – és kell – megöregedni.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

1993. Dübörög a grunge, a Nirvana kiadja "In Utero" albumát, az Alice in Chains túl van a mainstream sátuszt robbantó, hivatkozási alapként funkcionáló "Dirt"-ön, az addig háttérben zajló fém-fortyogás új stílusokat lök az előtérbe, olyan hibrideket eredményezve, mint a Faith No More, a stadionrock sexszimbólumok háttérbe vonulnak, hogy a vámpír-bájjal bíró Peter Steele-nek adják át a helyüket, a metal pedig még sosem volt annyira sötét és hullaszagúan extrém, mint a death stílus gyászvirágának szárba szökkenésével.

A klasszikus csapatok széles frontját még nem tarolták le, bár a Helloween már megérez valamit az új idők szeléből, és kiadja a "Chameleon"-t, Halford pedig önállósítva magát új pályafutásának talán egyik legsikerültebb csapatát sikoltja össze a már nevében is változást óhajtó Fight "War Of Words" albumán.

Ekkor alakul meg az a svéd együtes, a gitáros Oscar Dronjak vezetésével, akik nem akarnak mást, mint a klasszikus értékek újrahasznosítását: nem véletlen a szóhasználat, mert a Hammerfall soha, egyetlen albumán sem volt kreatív vagy innovatív. Ennek ellenére – talán a körülmények szerencsés alakulása folytán – a Heavy Metal Nagy Történelemkönyve hozzájuk köti a stílus "feltámasztásának" aktusát: 1997-ben megjelenik első albumuk, a "Glory To The Brave", ami rácsodálkoztatta a nagyérdeműt, hogy létezhet még olyan banda, akik mernek visszalépni a nyolcvanas évek agyonkoptatott klisé- és módszertani halmazába, nem szégyellve az ihletnél egy hajszállal erősebb hivatkozási hajlandóságot.

Az áttörést talán az is segítette, hogy grunge hullám lejtmenetbe kezdett, a modern metal pedig minden újító törekvése mellett abból a stílusból nőtt ki, amit a Hammerfall visszahozott a köztudatba. Az egyéb okokat most nem részletezném, valószínűleg egy komplett szakdolgozat témájául is szolgálhatna – beleértve a szociológiai, zeneipari változások elemzését – kideríteni, hogyan jutott a banda a mainstream szintjére – én szerényen csak annyit mondok: egyszerűen jó lemezeket készítettek azoknak, akiknek már hiányzott ez a fajta "old school" megközelítés egy olyan közegben, ahol a korábbi zászlóvivőkből sereghajtók lettek.

A csapat végig hű maradt rajongóihoz, talán csak egyszer csapta meg őket a változás igényének szele, de a másik csapás, amit pofonként kaptak a rajongóktól, hamar észhez térítette őket, hogy melyik is a "true" út, amiről egyenesen bűn letérni.

Azóta bámulatra méltó egyenletességgel hozzák azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőlük, és jóllehet nem sikerült igazán az első osztályba jutniuk, rajongótáboruk talán az egyik legszilárdabb a hasonló stílusban nyomuló – és belőlük merítő – együttesek között.

Mit is lehet elmondani tizenegy, hasonló hangvétellel megszólaló album után a "Hammer Of Dawn"-ról? Hát azt, amit a cím után gondol az ember. Kalapácsosék lemezétől ne várj semmi újat, amit esetleg még nem hallottál tőlük: ezt lehet ötlettelenségnek is nevezni, de én inkább a megbízhatóságot említeném, mint legfőbb jellemzőt, és ha ezt Te másnak, – netántán avíttságnak – érzed, hát lelked rajta.

A Hammerfall mindig is egyfajta esszenciáját adta a klaszikus heavy metalnak, és ha ez így van, akkor az új lemez az esszencia esszenciája, talán nem is véletlen, hogy bő 45 perc alatt lekalalapálják a 10 új szerzeményt. A fiúk ihletett állapotban lehettek, mert szinte az összes dal alkalmas arra, hogy megünnepeljék velük a "Nagy 1997-es Heavy Metal Resurrection"-t, lobogó zászlókkal, bátor, optimista tekintettel. Olyan himnuszok születtek, melyek már-már kínos rögzüléssel használják fel a hatásvadászat összes eszközét, de tudjátok mit? Nekem bejön, még akkor is, ha a világban jelenleg nem indulókra, hanem békehimnuszokra lenne szükség.

Nem hinném, hogy a csapat új rajongói bázist szeretne magának, és pallérozottabb ízlésű kollegáim valószínűleg értetlenkedve fogadják a tövig lecsupaszított alkotói módszerek iránti megbecsülésemet, de ha szeretsz az agyadat eldobva, öklödet a magasba emelve headbangelni, és nem zavarnak az ismerős fordulatok, akkor a Hammerfall új dobása tetszeni fog neked, nem gondolván azt, hogy most aztán elb…ák a kalapácsnyelet.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.girishandthechronicles.co
facebook.com/girishandthechronicles

Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik lemezt ajánlgassam, ezt, vagy az "Are You Ready”-t a Degreedtől, mert mindkét banda megérdemelne némi hírverést a teljesítménye alapján. Ráadásul egyikre sem mondhatjuk, hogy túl lenne tolva a magyar szaksajtóban. Mindkettőt kellene nyilván, de attól félek, arra most nem lesz kapacitásom - így megpróbálom egy füst alatt letudni, és némi figyelmet ráirányítani ezekre.

A Girish és a Krónikák (?) talán egzotikusabb valamivel, lévén indiaiak. Ez a harmadik albumuk, és határozott előrelépésnek érzem az előzőekhez képest. Hovatovább, a stílus is más egy kicsit, meg is leptek vele elsőre. Az előző két korongra ugyanis úgy emlékszem, mint amik leginkább a Whitesnake hagyomány-ápolók fakkjába kerültek, mondjuk a Voodoo Circle és az Inglorious megjelenések mellé. Itt viszont egyből a Skid Row ugrott be (és még a Spread Eagle), tőlük is a "Slave To The Grind". Azaz karcosabb, punkosabb, dühösebb lett a muzsika - annak ellenére, hogy kábé a teljes nyolcvanas évek benne van azért most is.

Ennyiben párhuzamot lehet vonni a két banda között, mert a Degreed is úgy ápolja a fénykor hagyományait, dallamvilágát, hogy mindezt egy elvitathatatlan modern stichhel fűszerezi. Kortárs hard vagy stadion rock, mondhatni. A másik párhuzam: mindkét csapatra lecsapott a Frontiers, így a fent említett alulreprezentáltság a jövőben valamelyest javulhat.

Vannak azért különbségek is: amíg a svédek a Bon Jovi/Disturbed egyvelegbe hébe-hóba némi Dream Theatert is belekevernek (értsd: helyenként a progresszív metalra jellemző gitár- és billentyű szólókat durrantanak el, azaz a hangszeres kompetencián – is – van a hangsúly), addig a "Hail to the Heroes" nemigen lép ki a már lefektetett korabeli sablonokból, legfeljebb a kicsit modernebb hangzás tekintetében. Továbbá a lényeg esetükben az éneken és az énekesen, Girishen van leginkább. Nem véletlenül, a srácnak nagyon bika hangja van.

Nálam bejött ez az enyhe irányváltás, szerettem az előző két cuccukat is, de ezt még könnyebben, gyorsabban megkedveltem. Azért hallgassatok bele az "Are You Ready"-be is, mert az legalább ilyen jó, sőt, kicsit talán még izgalmasabb is az egyedi megközelítése okán.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

A veszett orosz medve hitszegő és testvérgyilkos ámokfutásának fényében (utólag) úgy tűnik, nem volt túl szerencsés választás a "Troika" cím ehhez a projekthez, de ezen már fölösleges rágódni. A lényeg, hogy a három prog rock nagyágyú: Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) megajándékozott minket egy (fél)akusztikus albummal, melyen nagyobbrészt a kezdeményező, Neal Morse dalai hallhatók, kiegészítve néhány nótával a trió másik két résztvevőjétől. Az arány 5:3:3 Morse javára.

Ezt az időszakos formációt is a COVID-járvány által okozott "downtime" (váratlan szabadidő) ihlette, bár Morse-nak eddig is voltak akusztikus projektjei. Most azonban úgy gondolta, hogy az anyag sokat profitálna két másik énekes meghívásából. Nick D'Virgilio kiválasztása kézenfekvő volt, hiszen hosszú évekig dolgoztak együtt a Spock's Beardben, ahol D'Virgilio - bár alapvetően dobos volt - bőven bizonyította nemcsak sokhangszeres kompetenciáját, de kivételes vokális képességeit is (halkan, félve jegyzem meg: nekem még jobban is tetszik a hangja Morse-nál). A brit Ross Jennings már kevésbé volt egyértelmű választás. Úgy sejtem, talán a Jennings-szel közeli barátságot ápoló Mike Portnoy - Morse régi fegyvertársa - lehet a dolog hátterében, ő ajánlhatta be a Haken énekesét.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy hármójuk hangja tökéletesen illik egymáshoz, a hallgatónak önkéntelenül az amerikai folk rock legenda, a Crosby, Stills & Nash (amikor Neil Young csatlakozik hozzájuk, ehhez jön még a "& Young" kiegészítés) jut eszébe: a lényegében akusztikus alapokra fektetett füleket cirógató, alaposan kidolgozott kórusok miatt. De nem állunk távol a valóságtól akkor sem, ha hallgatás közben a Simon & Garfunkel emléke kezd el motoszkálni valahol mélyen, hátul az agytekervényeinkben (lásd pl. "If I Could").

A bevezetőben azért írtam, hogy (fél)akusztikus, mert néha-néha azért előkerül a villanygitár és a szinti, főleg a lemez második felében; a "King For A Day"-től kezdve ugyanis határozottan lendületesebbre, rockosabbra veszik a figurát. Érdekes, de úgy érzem, hogy ez valójában nem válik az album javára. Valahogy megbontja a lemez egységét, hangulatát, főleg így, hogy a végére, egy blokkba kerültek az élénkebb darabok.

A "Troika"-tól senki se várjon hosszú instrumentális betéteket, virtuóz hangszeres szólókat, bonyolult ritmusképleteket. A "fiúk" itt csak kedvükre dalolásznak, harmonizálnak, andalognak, és milyen jól teszik! Kell ilyen is. Meglepően jól működik a dolog; ha valaki épp ilyen hangulatban találja magát, nyugodtan előveheti az albumot, ha már a Simon & Garfunkel "Greatest Hits"-et rongyosra hallgatta.

Tartuffe