Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.ghost-official.com
facebook.com/thebandghost

Csak rászántam magamat. Halogattam, halogattam, mert nem igazán hálás olyan bandákról írni, melyek ilyen megosztóak, amik kvázi jelenséggé váltak. Egy átlagos, földönfutó zenekarhoz ugyanis könnyen lehet a kedvelem, ezért hallgatom vs. nem szeretem, ezért nem hallgatom (ergo hidegen hagy) skálán viszonyulni, de egy jelenséghez nem. Nem, mert az trendeket, tendenciákat jelez, vagyis előbb-utóbb mindenkit érint majd valahogyan. Ezért a "jelenségekről" általában mindenkinek van véleménye, méghozzá egy jóval szélesebb érzelmi skálán.

A Ghostról folyó viták mélyén szerintem az az esszenciális kérdés lapul (sokszor anélkül, hogy ez tudatosulna a résztvevőkben), hogy végleg feldobta-e már a talpát a rockzene, vagy van azért még némi fény az alagút végén. Ha ugyanis az egyetlen olyan újabb banda, amelyik kitörni látszik a másod-harmadvonalból, avval tudja elérni ezt, hogy az elmúlt cirka 60 év paneljeit a lehető legkisebb innováció nélkül, ámde profin egymás mellé rakja, akkor a válasz erre a kérdésre igen, földet rá. Evolúciós értelemben ugyanis egy faj vagy egy műfaj akkor tekinthető halottnak, ha már képtelen a valódi innovációra, megújulásra.

Lehet, sokunknak egyszerűbb a fiatalok tudatlanságát és az új trendekre fogékonyak szar ízlését okolni a Ghost (vagy mondjuk a The Night Flight Orchestra) sikeréért, esetleg a körítésre - az imázs és a marketing, ugyebár - fogni (ezzel megkérdőjelezni, relativizálni), mintsem beismerni, hogy vén hülyék vagyunk, akiknek már semelyik vicc nem új. Vagy, elismerni, hogy igen, ennyi volt, szeretett műfajunknak, amely annyi örömet okozott, és adott esetben okoz még ma is, annyi, reszeltek. A dolog pikantériája, hogy legtöbbünket amúgy nem zavar különösebben a heveny recirkuláció és az innováció totális hiánya, bőszen éltetjük az ezeregyszázhetvenkettedik ugyanolyan progger, true vagy power csapatot – persze csak addig, amíg azok híresek nem lesznek. Akkor ugyanis csípőből tudunk legalább harmincat előrántani, akik "jobban megérdemelnék".

De hogy a lemezről is essék néhány szó: az eddigi életművön belül mindenképpen az erősebbek közé tartozik. Nem mindegyik albumuktól dobtam hátast, például az előző kicsit elment mellettem, de az azt megelőző "Meliora" bejött. Ez most megint működik nálam. Nézzük meg a legjobb számokat tüzetesebben: a "Call Me Little Sunshine" a zenekar krédója is lehetne, amennyiben a feketeöves metalheadek, akik még emlékeznek a '90-es évekre, igazi újdonságot nem találnak benne. Mégis simán el tudom képzelni, hogy ezek a kicsit doomos, gothicos témák (profin megszelídítve, slágerré gyúrva) egy mai fiatalból a "hűbazzeg, ez baromi jó" érzést csalják ki. A másik csúcspont, a "Darkness At The Heart Of My Love" csúnyán nyúlja a manapság igen népszerű – és amúgy tényleg jó – Imagine Dragons dallamvilágát. Na igen, így kell relevánsnak maradni 2022-ben.

Beköszön a szokásos ABBA is (Spillways), a "Twenties" zenei koncepcióját pedig a honfitárs Diablo Swing Orchestrától kölcsönözték. Csakhogy, ha őket mutatnám a barátaimnak, az érdekességük elismerése mellett is fanyalognának kicsit az éneken. De a Ghost interpretálásában bárki számára fogyasztható a végeredmény. Szóval itt van valahol az eb elhantolva: Papa Emeritus időtlen dallamokat használ ABBÁ-tól napjainkig, megfelelően lelágyított, ártalmatlanná tett rockzenei közegre ültetve. Hozzá a kicsit okkult körítés megadja azt a pluszt, amiért a muzsikán túl is rajongani lehet – te lehetsz a lázadó rocker a suliban, miközben tulajdonképpen popzenét hallgatsz. Éppúgy, mint mondjuk a "Slippery When Wet" esetén, csak modernizálva, a mai korra hangolva.

Kiszámított, mesterkélt? Az. Ettől kevesebb lesz? Szerintem nem, mert nemcsak profi, igényes, de remek szórakozás is egyben. Tökéletes lesz például aláfestő muzsikának egy társasozáshoz, amikor 12 évestől 62-ig üljük körül az asztalt, és kell valami, amit mindenki elvisel, de én is élvezem. Na jó, erre azért ott van Sting is, vagy a Dire Straits… Akkor inkább egy komolyabb stratégiai játékhoz a fiatalabb haverjaimmal. Ha már kortárs jelenség, ahogy az időigényes, komplex társasjátékok újkori népszerűsége is.

Kotta

Ez a rovat nem más, mint deklarálni és a szívekbe vésni; van objektív érték és igazság. Előbbit az elfelejtett mester és remeke, utóbbit pedig mi szolgáltatjuk azzal, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Minderre pedig azért van szükség, mert a világ egészen elképesztő módon tudja elfelejteni mestereit. Bizony, még maga Johann Sebastian Bach is kénytelen volt szembenézni idős korára azzal a ténnyel, hogy zenéje "elavult" lett, az emberek az "új hangot" keresték, ahol neki már nem volt keresnivalója. Szerencsénk, hogy rovatunk előfutára, bizonyos Felix Mendelssohn nem hagyta őt veszni hagyni az utókornak, és majd' hetven éves elfeledettség után felélesztette a Bach-kultuszt.

Nos, a mai értékmentésem nem mérhető Felix tettéhez, de azért a saját Dionysos-galaxisunkban mindenképpen jelentős tett. Dave Meniketti és az általa vezetett  amerikai Y&T soha nem emelkedett ugyan a szupersztár státuszig, de azért nagyon is sikeres melodikus hard rock lemezeket adtak ki - elsősorban - a nyolcvanas években. Meniketti neve pedig a mai napig jól cseng és bírja a rockszakma feltétlen elismerését.  A Y&T pályaíve sem volt azonban mentes a piac elvárásainak történő megfeleléstől, hiszen a kissé karcosabb blues alapú hard rock zenei nyelvét kiválóan beszélő Meniketti sokszor volt kénytelen felpolírozni dalait, hogy a '80-as évek flitteresebb, csillogóbb elvárásainak megfeleljen. Erre persze magam is csak akkor jöttem rá, amikor jelen recenzió tárgyát, illetve az azt követő lemezeit (On The Blue Side - 1998, Meniketti - 2002) megismertem. Nem utolsósorban, gitárosként is ekkor fedeztem fel magamnak.

Ahogy én utólag rekonstruálom a történteket (persze, önkényesen, de nem járhatok messze a valóságtól), kb az történhetett, hogy 1995-re, szügyig a "trutyiba" csúszva lett végképp tele a zacsi hősünknél és demonstratíve küldte el az anyjába az egész zeneipart ezzel a lemezzel. Annyi év alkalmazkodás után eljutott a falig, elfogyott a kompromisszum-készség, tombolt a grunge, nem volt már hová hátrálni. Ahogy pedig a példa mutatja, előbb vágta volna le tőből a kezét, mintsem kiadjon ismét valamit, ami megpróbál megfelelni az új idők elvarásainak.

Vessünk egy pillantást a borítóra és a lemezcímre, aztán hallgassuk meg az első két dalt. Mindkettő meghaladja a hét percet és mindkettő nagyon-nagyon "helytelen lett zeneileg", legalábbis, ami a korszellemet illeti. Jimmy DeGrasso (dob), az azóta elhunyt Phil Kennemore (basszus) és Meniketti végig olyan gitárgazdag hard rockot tol, hogy csoda! A gitár sír, zokog hosszú perceken át, siratja az eltemetett rockzenét. Azt, amikor még ez a zenei gondolkodás és hangszerkezelés nem volt szitokszó. Az egész lemez nyilvánvaló, felvállalt provokáció a grunge ellen, egy pimasz "kapjátok be!" - átkiabálás a túloldalra.

A lemez persze elfelejtődött, nem is olyan nagyon könnyen és olcsón beszerezhető, de ettől még érdemes begyűjteni, mert időtlen, gitárgazdag, őserejű hard rock mestermű.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Egészen nyilvánvaló, hogy nem a zenei érdemei miatt, de már többször történt nálunk utalás az 1979-es The Buggles számra, a "Video Killed The Radio Star"-ra. Most sem azért hozom föl az egykor stabilan toplistás slágert, mert annyira szeretem, hanem mert mindig ez ugrik be, ha szembejön velem a Pattern-Seeking Animals. Ennek oka az, hogy a dal a maga egyszerű eszközeivel egy generációs élményt sűrített bele kb. 3 percbe, azaz univerzális - mondhatnám archetípusos - üzenetet fogalmazott meg szimbolikusan és (talán éppen ezért) közérthetően. A korszakváltás itt a lényeg, illetve az, hogy a régi jót néha úgy váltjuk le, hogy a helyére érkező új talán nincs is annyira jó. Nos, éppen ezért kapcsolódott össze ilyen szorosan az én agyamban a P-SA és az 1981 augusztusában induló MTV első, manifesztó-jellegű klipes dala.

Ebből a kicsit sejtelmes bevezetőből már ki lehetett hámozni, hogy nem vagyok P-SA rajongó. Nem azért, mert olcsó, fölszínes, tartalmatlan és tünékeny, amit csinálnak, korántsem. Egyszerűen azért, mert akarva-akaratlan parkolópályára tették, esetleg - ne adj' Isten! - kinyírták az egyik kedvenc zenekarom karrierjét. Nem állítom, hogy a legutóbbi két Spock's Beard lemez (The Oblivion Particle és Noise Floor) a banda csúcsformáját mutatta, lehet, hogy szükségük is volt egy lélegzetvételnyi szünetre, de egyelőre úgy tűnik, hogy a legendás formáció tagjai centrifugális erőktől hajtva fröccsentek szét más bandákba, mellékági projektekbe és szólómunkákba. És történt mindez úgy, hogy meggyőződésem: ezek közül egyik sem érte, éri el a Spock's Beard színvonalát.

Minden mellékes próbálkozás közül a P-SA az, amelyik a leginkább hasonlít az "anyabandára", ami egyrészt szimpatikussá teszi őket a rajongók előtt, másrészt fölveti közöttük a kérdést, hogy mi szükség van erre, nem lehetne ezeket a kreatív áramlatokat az SB ötlettárába becsatornázni? Miközben az SB négy éve hallgat és túl sok remény nincs a folytatásra, a P-SA három év alatt három lemezt adott ki az SB három tagjával és egyik fő zeneszerzőjével. Persze lehetne ez vigasztaló is, ha az új formáció egyenértékű lenne az eredeti kollektívával, vagy még talán jobb is, de erről szó sincs.

Ez olyannyira így van, hogy az első P-SA lemezt lelkiismeretesen meghallgattuk és kötelességtudóan recenzáltuk, de a második albumról már nem is nagyon próbálkoztunk. Most is csak azért került elő a téma, hogy ventilálhassunk egyet, valamint hangot adjunk a Spock's Beard jövője iránti aggodalmunknak. Annyival azért tartozunk a csapatnak, hogy elismerjük, a három lemezük közül még ezt tartjuk a legélvezhetőbbnek. Hangsúlyozom, az ilyen nagyszerű muzsikusok, ha akarnának se nagyon tudnának élvezhetetlen és értékelhetetlen produktumot kiadni a kezeik közül.

A Pattern-Seeking Animals jó: intelligens, szofisztikált, nagyon zenei, de olyan, mint minden "light" termék. Határozottan hasonlít az "oridzsira", csak valamivel szarabb... Bocs, de ez van.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Olvasom a lemezcímet, hogyaszongyahogy: "Generation Mind". Hát ennek nincs értelme - mondom -, ráadásul nagyon hasonlít a "Generation Swine"-ra, márpedig az nem jó jel, mert ezzel a címmel 1997-ben a Mötley Crüe már bukott egy hatalmasat. Attól persze nem kellett félnem, hogy a borítóját tekintve is elég nehezen értelmezhető album olyan - virágnyelven - kísérletező, azaz pofátlanul és megalkuvó módon alternatív hangzással kokettáló zenét tartalmaz, mint annak idején a Los Angeles-i "Vegyes társaság" rossz csillagzat alatt született "disznófejes" lemeze.

Már annyiszor ekéztük a nápolyi Frontiers kiadót, hogy lassan ennek puszta fölvetése is kezd unalmassá válni. Persze az igazság elviseli a sokszori ismétlést, sőt, olykor kifejezetten szükség is van az igazság sulykolására, máskülönben elsikkad a sok butaság, tévedés és féligazság között. A lényeg, hogy a Frontiers működése minden árnyoldala ellenére szerintem több hasznot hoz, mint amennyi kárt okoz. A haszon pedig alapvetően két fejleményben mutatkozik meg: az egyik a méltatlanul elfeledett zenekarok és saját hiba nélkül megfeküdt karrierek föltámasztása, a másik pedig a kiadó "all-star" vagy "supergroup" projektjeinek ritka, viszont annál örvendetesebb sikere.

A Black Swan az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen Robin McAuley énekes (McAuley Schenker Group), Reb Beach gitáros (Winger, Whitesnake), Jeff Pilson bőgős (Foreigner, Dokken) és Matt Starr dobos (Ace Frehley, Mr. Big) alkalmi formációjáról van szó, ami egyértelműen a Frontiers tulajdonosának "rajzasztalán" született. Szerencsére a fekete hattyak már elsőre is jól szerepeltek. A 2020-ban megjelent, "Shake The World" című bemutatkozás ugyan - ahogy akkor a lemezkritikámban fogalmaztam - nem rázta föl a világot, de kimondottan élvezhető, mi több, élvezetes lett; Robin McAuley-t pedig, aki már majdnem 70 éves, gyakorlatilag csúcsformában mutatta meg nekünk - ahogy már nagyon régen láttuk.

Túl vagyok pár hallgatáson, és azt kell mondjam: sikerült egy még egységesebb, átgondoltabb, összeszedettebb, dallamosabb és dögösebb albumot készíteniük. Nekem külön tetszik, hogy sokszor kihallok belőle Night Ranger és - ami még meglepőbb és szimpatikusabb - Damn Yankees hatásokat. Talán nem vagyok egyedül, amikor azt állítom, hogy az olyan dalokban, mint pl. a "She Hides Behind" vagy a "Crown" a Damn Yankees legszebb pillanatai köszönnek vissza.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Valamiért az én fejemben kezdettől fogva összenőtt két név: Joe Satrianié és Steve Vaié. Nemcsak azért, mert már gyerekkorukban is ismerték egymást (14 éves korától kezdve Vait három éven át tanította Satriani gitározni!), és nem is csak azért, mert az első instrumentális gitárhős generáció leghatalmasabb figurái voltak ők ketten, hanem azért, mert van valami közös abban, ahogy ők a muzsikához viszonyulnak: kísérletezők, de hagyománytisztelők, harsányak, de alázatosak, virgáznak, de dallamokban és dalokban gondolkodnak stb. Kezdetben Satrianit szerettem jobban, majd Vai került nálam piedesztálra, mostanában pedig újra Satrianit érzem magamhoz közelebb. Valamiért Vai az utóbbi 20 évben, nagyjából a "The Ultra Zone" (1999) óta nem tudott engem "megszólítani". Egykori "bálványom" már nagyon régóta nem nekem bazsevál. Ez odáig fajult, hogy az idén január végén kiadott új albumát (Inviolate) néhány hallgatás után kénytelen voltam félretenni. Egyszerűen nem tudnék mit írni róla.

Éppen ezért örülök annak, hogy a sokáig kevés szerencsével kísérletező, folyton új utakat kereső Satriani visszatalálni látszik a kegyeimbe. Már a 2020-as "Shapeshifting" ígéretes tendenciákat mutatott. Bár sokszor talán elkalandozott, és néha érezhető volt a megfelelő fókusz hiánya, az új muzsikusok valódi vérfrissítést jelentettek. Sajnálom, hogy Kenny Aronoff dobszerkója most nem szól olyan überbrutalische módon, mint az előző lemezen, de ezért kárpótol a bőgős, Bryan Beller, aki most bizonyos értelemben - ha ilyesmi egyáltalán lehetséges Satriani mellett - a lemez egyik főszereplőjévé avanzsált. A képtelen nevű billentyűs, Rai Thistlethwayte szereplése is pozitív fejlemény, bár én talán még nagyobb teret engedtem volna neki.

A "Marsi elefántok" is amolyan covid-időszakos lemez kevés személyes találkozással, annál több internetes fájlcserével és házistúdiós szöszmötöléssel. Érdekes módon ez nem nagyon érzik rajta, sőt, azt kell mondjam, hogy lényegében az 1995-ös album óta (ami nagy kedvencem!) nem volt ilyen - nincs erre jobb magyar kifejezés :)) - "live" a "feeling". Az utóbbi időben sokszor lehetett azt érezni a mester dalain, hogy sablonosak, túl feszesre, már-már merevre lettek komponálva. Ezzel szemben most kifejezetten jammelős a hangulat, egyik-másik dal tényleg olyan, mintha egy kis stúdióbéli örömzene lett volna spontánul rögzítve, pedig szinte semmi sem áll távolabb a valóságtól. És mégis!

Lehet, hogy eleve ez volt a koncepció, az is lehet, hogy ebben vastagon benne van az új muzsikustársak keze (Aronoff esetében a lába is!), de kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit Satriani maga nyilatkozott: "Megcsináltunk mi mindent, még a legőrültebb ötletekkel is megpróbálkoztunk! És eljátszottunk a gondolattal, hogy bármi is jutott eszünkbe, azt visszafelé vagy fejjel lefelé fordítottuk, hogy meglássuk, mi történhet.” A spontaneitás tehát nem a megfelelő szó, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a játékosság kifejezést használjuk. Nagyon is jól kiszámítottan, átgondoltan folyt itt minden, viszont kevesebb megkötöttséggel, egy kicsit szabadabb fölfogásban, oldottabb hangulatban.

Működik is ez az új megközelítés vagy munkamódszer, csak egyszer, a "Dance Of The Spores"-nál ugratom a lejátszót, ott viszont mindig. Egyelőre három kedvencem van, az őrületesen groovey "Tension And Release", az elképesztően hangulatos "Sailing The Seas Of Ganymede" (na, Steve Vainak valami ilyesmit kellene játszania manapság!) és a lemezt záró "Desolation". Az utóbbival kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem emlékszem, Satriani mikor írt utoljára ilyen rém egyszerű, mégis megindító lírát.

A borító kiborító (ki látott már olyat, hogy lila alapra narancssárgával írunk?), de a tartalom inkább elborító - jó értelemben. Most újra lett kedvem Satriani koncertre menni. Elvileg jövőre, április 10-én lesz is rá lehetőségem a Barba Negrában. Talizunk?

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

Lehet, hogy ezt a bandát Főnixnek kellene nevezni, nem pedig Treatnek. Amikor a svéd dallamos hard rock egykor legígéretesebb, a Europe-pal simán egy lapon említhető csapata 2010-ben, 18 év hosszú hallgatás után kiadta a "Coup de Grace" albumot, mindenki teljesen elképedt. Úgy tolták, mintha huszonéves, sikerre éhes kezdők lennének, nem közel két évtizedig inaktív, ráncos veteránok. Néhány év múlva (2013-ban) bejelentették, hogy ennyi volt, nem csinálják tovább. Szerencsére ezt annyira kellett komolyan venni, mint a Scorpions sokadik búcsúturnéját. Azóta két stúdiólemezt is kiadtak (Ghost of Graceland - 2016, Tunguska - 2018), sőt, 2017-ben koncert DVD-jük is jelent meg (The Road More Or Less Traveled).

A Treat azon csapatok közé tartozik, akik maximálisan igazolják Serafino Perugino és kiadója, a Frontiers sokat vitatott üzletpolitikáját. Szó se róla, képesek csúnyán mellényúlni, de a Treat fölkarolásával tényleg nagy szolgálatot tettek a műfajnak és a közönségnek. A legutóbbi Treat anyag, a "Tunguska" szerintem nem ütött már olyan nagyot, mint az újraalakulás utáni első két lemez, így a legújjabb kiadvánnyal szemben már nem voltak bennem túlzó elvárások. Pont ezért töltött el olyan jó érzés, amikor végre túlestem az első néhány hallgatáson.

A "Végjáték" címet (félrevezető módon) viselő album hál' Istennek nem a Treat hattyúdala; erről szó sincs, egyáltalán nem kelti ezt az érzetet. Valójában egy egészen friss hangzású és a fáradtság minden jelétől mentes dalcsokrot kapunk, ami talán még közvetlen elődjénél is energikusabbra sikerült. Ez leginkább az album első felére (régiesen szólva az A-oldalra) igaz. Sajnos a B-oldal, voltaképp a "My Parade"című, kicsit country hangulatú (vagy inkább Night Ranger ihletésű?) számtól kezdve már nem hozza ugyanazt a színvonalat. Ez alól talán csak a "Dark To Light" című középtempós tétel képez kivételt.

Mindazonáltal a Treat ezzel a kiadvánnyal (is) megőrizte bérelt helyét a dallamos hard rock élbolyában. Továbbra is a műfaj arisztokráciájához tartoznak, s ennek fényében alighanem fölül kell vizsgálnom azt, amit a bevezetőben mondtam. Nem kell őket átnevezni Főnixre, jó ez a Treat név, hiszen ennek az angol szónak magyarul a "csemege, ínyencség, nyalánkság" is helyes fordítása.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.newhorizon.se

Metal eszmélésem hajnalán – 35 éve, még leírni is nehéz – zenei ízlésem úgy pattant ki szívemből, mint Pallasz Athéné: teljes páncélban, harcra készen, mindenfajta hiátust nélkülözve – stílusom azóta egyesek szerint csak romlott (a páncél is berozsdál, még az isteneknél is), és szerénységemet példázva adjunk nekik igazat, így nem kényszerülök kínos magyarázkodásokra, ha valaminek mellé lövök (nem úgy, mint hivatásomban, mert ott azért elég ciki a dolog…).

Nos, akkoriban – és a fentieket igazolva mostanság is – sokszor ábrándoztam egy olyan, számomra etalonnak tűnő együttesről, ahol a riffek a heavy metal keménységével géppuskázzák a hangjegyeket, a dallamok azonban a hard rock melodikusságával, érzékenységével, de vadságával is teljesítik ABBÁ-n és Táncdalfesztiválos énekeseken szocializálódott vágyaimat.

Mint ahogy írtam, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és az utóbbi évtizedben egy egész stílus született ezekkel a jellemzőkkel, sőt, akár kettő is: az európai heavy rock, ami olyan bandákkal örvendeztetett meg, mint az újkori Jaded Heart vagy a Dynazty, illetve a melodikus metal, aminek egyik legkiválóbb képviselője Magnus Karlsson, aki olyan énekesekkel dolgozott, mint Russell Allen, Jorn Lande, vagy Ronnie Romero.

Mindezekből kifolyólag nagyon megörültem, mikor meghallottam, hogy a leukémiájából szerencsésen kigyógyult Erik Grönwall énekes és Jona Tee dalszerző / producer / multi-instrumentalista – vagyis a H.E.A.T. együttes két egykori zenésztársa – új együttest hozott létre New Horizon néven, és ugyan power metalnak titulálták a stílust, amiben utazni szerettek volna, biztos voltam benne, hogy Grönwall múltjából eredően remek dallamokat fog hozni.

Elvárásaimnak végül is felemásan felelt meg a "Gate Of The Gods": a lemez tényleg a power metal jegyében fogant és a dallamok is jobban igazodnak a szigorúbb testvérhez, mint a hard rock érzékenyebb megközelítéséhez, ám a teljes anyagot belengi az az örömteli felszabadultság, ami a nyolcvanas évek hajbandáit juttatják az ember eszébe.

Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt ebben a betegségből való felgyógyulásnak, mindenesetre nem a vicsorgás és hajaknak tépkedése az, amire a hallgató első hallásra kényszerül: Grönwallék egy olyan himnusszal indítanak, ami bármely prémiumkategóriás power bandának is becsületére válna. Igaz, hogy a dallam valahonnan ismerős, de nem lehet ezért a duóra haragudni, még akkor sem, ha a többi dal sem építi újra a power metal templomát.

Az énekesen érződik, hogy szívügye a dolog, mert kiteszi szívét-lelkét is, a szerzemények pedig ugyan nem egyenletes színvonalon, de kitűnően mutatják meg, hogy Grönwall mekkora tehetség, és Jona milyen sokoldalú zenész. A teljes igazsághoz azonban hozzá kell tenni, hogy a meghívott vendégek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen mit szégyenleni: Robban Bäck (Mustasch, W.E.T.), Sam Totman (Dragonforce), Love Magnusson (Dynazty), Dave Dalone (H.E.A.T), Niko Vuorela (Temple Balls) egy-egy árnyalattal, de színesebbé tették a végeredményt.

Ha nem lenne két-három olyan dal, amelyek kissé egysíkúan forgatják a power metal sémáit, azt írnám, hogy közel hibátlan lemez született: az unalmasabb percek mellett azonban nem lehet elmenni, még akkor sem, ha a jól sikerült darabok tényleg első rangúak. Az album valószínűen csak egy projekt terméke, hiszen Grönwall mint tudjuk, már a Skid Row énekese, de úgy gondolom, a skandináv metal szerelmesei bátran tehetnek egy próbát a lemezzel; biztos vagyok benne, hogy találnak egy-két olyan kedvencet, amit többször is elő fognak szedni a jövőben.

Garael

Kiadó:
Timstone Records

Honlapok:
www.andytimmons.com
facebook.com/AndyTimmonsOfficial

Andy Timmons nem tartozik a legismertebb gitárhősök közé. Jó, nem is volt tagja a Mike Varney által fölfedezett, támogatott, menedzselt legendás Shrapnel generációnak. Ugyanakkor nem kerülték el a kisebb-nagyobb sikerek, szakmai elismerések sem. A '80-as évek Amerikájában kifejezetten sikeresnek mondható "hajbanda", a Danger Danger gitárosaként körbeturnézta a földgolyót. Bár itt Európában kevésbé voltak ismertek, azért világszerte eladtak egymillió albumot és volt két Number One-videójuk az MTV-n, ráadásul egy olyan korszakban, amikor ez még jelentett valamit. Timmons két lemez után, a trutyi által súlyosan megterhelt időszakban, amikor már gyakorlatilag senkit sem veregettek hátba azért, ha klasszikus hard rockot, sőt, glam rockot játszik, úgy döntött: inkább szólókarrierjére összpontosít. Éveken át Olivia Newton-John zenei igazgatójaként és gitárosaként dolgozott (azért valahogy meg kell élni!), majd olyan muzsikusokkal működött együtt, mint Kip Winger, Paula Abdul, Paul Stanley és Simon Phillips, és élőben föllépett más gitárhősökkel: pl. Steve Vai, Joe Satriani, Eric Johnson, Steve Morse, Mike Stern, Ace Frehley és Ted Nugent oldalán.

Eközben 1994 óta folyamatosan adta ki instrumentális szólóalbumait nagyjából 3-5 évente. A legutóbbi lemez óta viszont ennél valamivel hosszabb idő telt el: 6 év, amit tudjunk be a rohadék koronavírusnak! Idővel Timmons gitárosként átment villantós gitárhősből letisztult, lényegében blues/jazz orientált művésszé, aki klasszikus dob-bőgő-gitár fölállásban, minimális torzítással tolja a dallamos, érzelmekkel telített, lassú és középtempós dalait, pl. az olyanokat, mint az ügyeletes kedvenc rovatba is kötelezően megjelenő, irgalmatlanul megindító "Gone", amit a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia áldozatainak emlékére szerzett.

Az "Electric Truth" nem hosszú lemez, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, mindazonáltal nem lehet hiányérzete egyetlen értő fülű hallgatónak sem, mert igazán tartalmas, magas művészi értékű élményt kap. A dobok mögött Lemar Carter (Joss Stone, Raphael Saadiq) ül, a bőgőt Travis Carlton (Larry Carlton, Robben Ford) kezeli, és most kivételesen van egy billentyűs is a csapatban: Deron Johnson (Miles Davis, Stanley Clarke, Seal). Ennél még meglepőbb, hogy a lemezen helyet kapott két énekes nóta is (Say What You Want, Take Me With You), melyekben Corry Pertile rezegteti hangszálait. A lemez producere Josh Smith volt, aki több dalt is együtt jegyez Timmons-szal, a "Johnnie T." című számban pedig ők ketten tolnak is egy klasszikus "gitárcsatát".

Nekem elsősorban azok a dalok jönnek be, melyekben Deron Johnson billentyűs egy kicsit nagyobb szerepet kap (pl. a csatolt klipes "E.W.F."), bár elismerem, hogy a Hammonddal szemben (pozitív értelemben) kicsit elfogult vagyok. Érdekes, de nekem a dalokról, a hangzásról, a "zenei filozófiáról" sokszor kiváló gitáros/dalszerzőnk Király Pitta jut eszembe, amit egyszer el is mondtam neki. Nem tiltakozott. :)

Tartuffe

Az európai zenészek plusz amerikai származású énekes kombó bizonyos zsánerekben jól szokott elsülni. Függ ez persze a kontextustól is, a talán leghíresebb ilyen kooperáció (Accept "Eat The Heat") inkább lett hírhedt, de ott a váltás halmozottan terhelt volt (zeneileg is komoly átalakulást eredményezve, a pályájuk csúcsán stb.), amit így – csomagban – a rajongótábor nem fogadott el. Azon csapatokban, melyek eleve így futnak neki a karrierjüknek (pl. White Lion vagy újabban a The New Roses), esetleg viszonylag korán váltottak, mint a Royal Hunt, a megfelelő lazaságot simán be tudják csempészni ezek a frontemberek a hagyományosan fegyelmezettebb zenei közegbe. Különösen fontos lehet ez a dallamosabb vonalon, így lehet igazán hiteles egy melodikusabb megközelítésű banda.

Pontosan ez történt a Vamp esetén is. Muzikálisan is – a felálláson túlmutatóan – jó párhuzam lehet a fent említett White Lion, leszámítva azt a tényt, hogy Ricolf Krücker nem ér Vito Bratta nyomába…, de ezt a világ rockgitárosainak 99%-ról elmondhatjuk, szóval nem oszt, nem szoroz. Dallamos, amerikás glam/hard rock a játék neve ugyanis, némi európai ízzel megbolondítva. De ha te azt mondod, összességében téged ez leginkább a Quiet Riotra emlékeztet, akkor sem foglak kitiltani a komment szekcióból. (Vagy legalábbis nem ezért :D)

Hogy lehetett potenciál bennük, azt nem csak a belinkelt videó mutatja (amely, ha hinni lehet a kísérőszövegnek, kábé két-három évvel előzi meg az első lemezük megjelenését), hanem az is, hogy egy nagykiadó, az Atlantic szerződtette le őket, és hogy a bemutatkozó album munkálataira kijelölte melléjük producernek Tony Plattot (ha nem is elsőre). Aki Mutt Lange szárnyai alatt nevelkedett és komoly renoméval rendelkezik (AC/DC, Foreigner, Iron Maiden).

Ehhez képest két meglepő dolog történt: a lemeztársaság a korong megjelenésére kihátrált mögülük. Zéró marketing és koncert büdzsé. Nulla reklám. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, azt nem tudtam kihámozni a neten fellelhető minimális információból. Valószínűleg belejátszott az is, hogy Dickinson lenyúlta a dobosukat – nehéz nem észre venni, milyen jó a srác (Dicki Fliszar), rendhagyó módon még az LP-n is van egy dobszólója. Plusz még ő is Dicki… A másik: az anyag kifejezetten szarul (aránytalanul, erőtlenül) szól. Csodálkoznék, ha ezt kapná elő referenciaként Platt, amikor munkáért házal. Valószínűleg ez a két dolog összefügg: a kiadó ejthette a bandát már a felvételek közben, így a stúdióra szánt összeg is kisebb lett, hamarabb elfogyott, jó Tonyban pedig nem volt annyi szakmai alázat, hogy ne essen ki a kezéből azonnal a… hm, potméter.

2013-ban amúgy kiadták a cuccot újrakeverve, de elsősorban nem azért érdemes ezt a verziót beszerezni, mert annyival jobb lett a hangzás (szarból palacsintát azért nehéz csinálni), hanem mert tonnányi bónusz anyagot pakoltak hozzá. Demó verzióban nagyjából itt a teljes meg nem jelent második és harmadik lemezük is, ráadásul ezek egész korrektül is szólnak (tartsd tőlem távol Mr. Plattot…). Ez a dupla CD amúgy egy reunion első felvonásának indult, amit azonban megakasztott Krücker 2015-ös halála. Nem a világ legszerencsésebb bandája ez, lássuk be.

A dallamrockerek és az elkallódott kincseket kutatók közös halmaza szerintem jól szórakozik majd ezeket a nótákat hallgatva. Én időnként előkapom, a hibáival együtt is van benne valami érdekes.

Kotta

Kiadó:
CD Baby

Honlapok:
www.getjack.com
www.kipwinger.com

Ajjaj! Most vagyok igazán bajban! Egyrészt nem vagyok a klasszikus musicalek nagy barátja, még a rockoperát is veszélyes műfajnak tartom, jóllehet van pár nagy kedvencem, amit kívülről fújok, mint pl. a Jézus Krisztus Szupersztár és az István a király. Ezen túl legföljebb az ún. ál-rockoperákat hallgatom, pl. a Savatage zseniális alkotásait (Streets, Dead Winter Dead, The Wake Of Magellan) és az Avantasia-típusú lemezeket. Azt pedig egyenesen hitvány és olcsó hatásvadászatnak, a kultúra végzetes ellaposodásának tartom, hogy színházainkat szó szerint úgy elöntötték a musicalek, illetve a klasszikus könyvek, darabok, történetek kínos, erőltetett musical-adaptációi, mint szar a WC-t.

Szóval egyrészről van bennem ez a fönntartás, vonakodás, előítélet, másrészről végtelenül tisztelem Kip Wingert, aki a hard rock színtér egyik legfélreértettebb, legkevésbé megbecsült géniusza. Márpedig Winger még 2019-ben szerzőtársával, Damien Gray-jel kiadott egy duplalemezes musicalt, amit nem hagyhatok szó nélkül. Ez nem koncept-album, nem rockopera, hanem klasszikus értelemben vett musical a szövegnek alárendelt zenével, olykor már-már túl hosszúra nyúló prózai részekkel, több férfi és női szereplővel. A cím elég nyilánvalóan utal a tartalomra: a musical a hírhedt angol sorozatgyilkosról, Hasfelmetsző Jackről szól, pontosabban öt áldozatáról, az ún. "kánoni" vagy "általános" ötről (Mary Ann Nichols, Annie Chapman, Elizabeth Stride, Catherine Eddowes és Mary Jane Kelly). Az ő szörnyen erőszakos haláluk körülményeiről szól az első rész (lemez, CD, akármi), míg a második rész azt beszéli el, hogy az öt ismert áldozat hogyan tér vissza a halálon túlról, hogy bosszút álljon.

Meglepő ugyan, de a 2019-ben megjelent musical a mai napig nem került színpadra; pontosabban elhangzott már koncerten, színházi ősbemutatója viszont még mindig várat magára. Ezt nem nagyon értem, mert simán megüti, sőt inkább fölülmúlja azt a szintet, amit egyik-másik Broadway, West End, vagy magyar színházi "piacra" fröccsöntött darab képvisel. A "Tick, Tick... Boom!" című (propaganda)film nem föltétlen indokolt hangos sikere Jonathan Larsont is újra az egekig magasztalta, pedig elég kiszámítható és a prozódia szempontjából sokszor elég suta dalokat írt. A Get Jack szerintem simán pariban van vele! Persze nem akarom a fiatalon elhunyt, háromszoros posztumusz Tony-díjjal és Pulitzer-díjjal jutalmazott Larsonon elverni a port, főleg azért nem, mert a "Get Jack" valójában az ő munkájához, stílusához áll a legközelebb.

Nem állítom, hogy Winger és Gray által megálmodott musical hibátlan, korántsem, a több mint 130 perces játékidő például elég megerőltető, kiváltképp, hogy - elsősorban az első részben - túlteng a szöveg, túl sok a próza. A darab tényleg igényli, sőt, követeli a vizuális élményt! Hangsúlyozom, ez valóban musical és nem rockopera, jóllehet a "zenekari gödörben" a szimfonikusok mellett ott ül egy jó hangos rockzenekar is. Nekem határozottan jól esett volna, ha ők sokkal több munkát kapnak, úgy mint pl. az első részt záró címadóban, ahol kb. egy óra után megkapjuk az első gitárszólót is.

Gyanítom, hogy ha az alkotókban megvan a kellő alázat és belátás, a színpadra állítás érdekében rövidítenek a musicalen, hogy dramaturgiai és zenei szempontból is hatásosabb, emészthetőbb legyen a dolog. Öntudatos metálarcok ne is próbálkozzanak vele, aki viszont alkalomadtán nem zárkózik el egy pásztorórától Tháliával, nyugodtan hallgasson bele - ha másért nem, azért, hogy lássa, milyen sokoldalú arc ez a Kip Winger!

Tartuffe