Kiadó:
Mascot/Provogue

Honlapok:
www.bethhart.com
facebook.com/officialbethhart

"A léghajó nem száll fel veled, nem lebeg" - énekelte egykor (az 1983-as "Heavy Medal" lemezen) Tunyogi Péter a P. Mobil "Az óra körbejárt" című klasszikusában. Azóta azért volt pár kísérlet a fölszállásra, de - hogy ki miatt, nem világos, mondanak ezt is, azt is - a Led Zeppelin nem tudott tartósan újra összeállni, sem új anyagot készíteni. Így maradtak a tribute-ok; azokból pedig volt, van és lesz is nagyon sok, hiszen az Ólom léghajó géniusza megföllebbezhetetlen, időtálló, minden újabb és újabb generációban megtalálja a maga közönségét.

A Beth Hart-féle tribute úgy született, hogy Hart koncertműsorában rendszeresen előkerült egy-két Zeppelin klasszikus, a legutóbbi, 2019-es "War On My Mind" című album rögzítésekor pedig spontán belekezdett a stúdióban a “Whole Lotta Love”-ba, amire a producere, Rob Cavallo (Green Day, Linkin Park, My Chemical Romance) fölkapta a fejét. A hallottak hatására Cavallo megpróbálta rávenni Hartot, hogy énekeljen föl egy egész lemeznyi Led Zeppelin dalt, de Hart akkor még azt mondta: ahhoz, hogy ez igazán hiteles legyen, neki sokkal dühösebbnek kell lennie, de az ilyen indulatokat régóta próbálja magában elnyomni. Végül a pandémia alatt fölgyülemlett benne a szükséges feszültség, így nekifoghattak a tervezett projektnek.

Egyáltalán nem légből kapott egy női énekesre bízni a Led Zeppelin tekintélyes örökségét. Ezt már bebizonyították a Wilson nővérek, Ann és Nancy (Heart), akik 2012-ben, a Kennedy Centerben a három még élő Zeppelin tag és Obama elnök előtt tolták el úgy a "Stairway To Heaven"-t, hogy az mindenkinek (még a kicsit mogorva Robert Plantnek is!) könnyeket csalt a szemébe. Ann Wilsonnál azonban már csak Beth Heart adhatja elő hitelesebben a legendás brit blues rockerek dalait. Neki (a 74 éves Planttel ellentétben) nagyon is kijönnek még azok a magasok, meg is van a hangjában az a Janis Joplin-féle dög és Dani Klein (Vaya Con Dios)-féle élesség, ami nélkül nem is érdemes a dologhoz hozzáfogni.

Nekem ugyan nem mindig jönnek be Hart érdekesen lebegtetett hangjai, kicsit maníros vibrátói, de nem nagyon tudnék nála alkalmasabb jelöltet találni a feladatra. Szerencsére nem is erőlteti nagyon, hogy pont úgy szólaltassa meg a dalokat, ahogy Plant annak idején fölénekelte őket. Hart megközelítése úgy hagyománytisztelő, hogy közben beleviszi a saját stílusát is a földolgozásokba. A zenészek is ugyanezt a logikát követik, bár a hangzás határozottan modern, alaposan föl van turbózva nagyzenekari kísérettel. A dalválasztás is nagyjából telitalálat; talán egy-két számot (In The Evening, Fool In The Rain) én erőltettem volna az 1979-es "In Through the Out Door" albumról is - na, nem azért, mert az olyan jól sikerült, hanem mert épp ez szorul hangzásban leginkább némi ráncfölvarrásra.

A tribute lemez gyakorlatilag hibátlan egészen a "No Quarter"-ig, amiből viszont kegyetlenül hiányolom a Maestro PS-1A phase shifterren keresztül megszólaltatott Rhodes zongora hátborzongató kíséretét. Nem értem, ezt hogy lehetett kivenni belőle, hisz ez adja meg a dal karakterét! A "Babe I'm Gonna Leave You" - melynek végén visszatér néhány taktus erejéig a "No Quarter" - pedig nem elég dögös; ezt egy kicsit jobban be kellett volna "koszolni". Eredetiben a "Good Times Bad Times" az egyik abszolút kedvencem, de itt valahogy eltűnt belőle a könnyedség. Még szerencse, hogy a végén ott van a "The Rain Song", amit viszont épp eredetiben nem találok túl megkapónak, miközben itt, Hart interpretálásában egy nagyon helyre kis ballada lett belőle. Ennek kifejezetten jót tesz a női "érintés" és a nagyzenekari kíséret.

Ez bizony nagyon jól sikerült Led Zeppelin tribute lett! Ideális a fiatalabb nemzedékeknek arra, hogy ezen keresztül fedezzék föl azt a mérhetetlen nagy kincset, múlhatatlan tiszteletre méltó örökséget, amit a Zep muzsikája jelent! Nincs teljesen igaza a P. Mobilnak, itt egy túlságosan is szűk órácskára igenis lebeg, fölszáll veled az a bizonyos léghajó!

Tartuffe

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

Yngwie J. Malmsteen, bár az utóbbi időben igencsak megkopott a renoméja, nálunk mindig megkülönböztetett figyelmet élvezett, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a pali nyilvánvalóan egy UFO, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a hard rock/heavy metal gitározás - sőt, szerintem általában véve a szólógitározás - egyedi inspirációjával (kb. mint egykor a százszor is áldott emlékű Eddie Van Halen). Ez a bejegyzés azonban nem róla szól, vagyis csak áttételesen. A főszereplő itt egy alig ismert lengyel gitáros/zeneszerző, egy bizonyos Boguslaw Balcerak, akiről - lévén, hogy oldalunk a kalandvágyó és kitartó internetes kapirgálásról hírhedt - már kétszer is írtunk, azaz minden egyes alkalommal, amikor csak önálló lemeze jelent meg.

A "Human Heredity" tehát értelemszerűen, 2011 és 2014 után a harmadik Crylord néven kiadott Balcerak szólóalbum, amelyen rajta kívül - aki az összes gitár-, bőgő- és billentyűsávot följátszotta - csak egy Jeremiasz Baum nevű dobos játszik. Ellenben most is több énekes szerepel a dalokban, köztük olyanok, akiket már jól ismerünk (róluk később), és olyanok is, akikről még sohasem hallottam (David Akesson, Ryan Beck, Jota Fortihno). Annak ellenére, hogy még egy magamféle sokat látott csataló sem ismeri ezeket az arcokat, képességük és teljesítményük alapján nem merülhetnek föl kifogások.

Na, és hogy miért Malmsteennal kezdtem a kritikát? Tudom, hogy ezt a poént már sokszor elsütöttem korábban, de a "Human Heredity" az utóbbi évtizedek egyik legjobb Malmsteen lemeze, amihez - hála a Teremtőnek! - Malmsteennak az égvilágon semmi köze sem volt. Erre persze nagyon is rájátszik Balcerak, hiszen előszeretettel bérel föl olyan énekeseket, akik a svéd-amerikai nagy Hajthatatlan (Relentless) rapszodikus természetét már testközelből megtapasztalták. Jelen esetben Göran Edmanról és Tim "Ripper" Owensről van szó. Mindazonáltal nemcsak az ő szereplésük képzi az összehasonlítás alapját, hanem Balcerak gitárjátéka és dallamvilága is, pedig lengyel barátunk azért nem egy kategória a rajongott mesterrel.

Nem állítom, hogy a "Human Heredity" átütő erejű, hibátlan anyag, mint ahogy a korábbi lemezek sem voltak azok. Viszont aki vágyik némi Malmsteen által ihletett retrospektív merengésre, kedvére válogathat a dalcsokorból. Akad itt néhány egészen tetszetős darab, mint pl. az albumot indító, dögös "It's Just A Wind", vagy a '80-as éveket nagyszerű érzékkel megidéző "Set My Heart On Fire" és "Wind Me Up". Őszinte meglepetésemre még a "You Are My Only Relief" című ballada is határozottan bejön, egyedül a Tim "Ripper" Owens által fölénekelt - mit fölénekelt! fölacsarkodott! - "Wolf At The Gates"-et találom hallgathatatlannak.

Tartuffe

Kiadó:
Gibson Records

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

Garael kollégával - aki az első Slash feat. Myles Kennedy and the Conspirators albumot recenzálta - tökéletesen egyetértünk abban, hogy Slash tövises modorú énekes kollégájával ellentétben igazi csapatjátékos, és Myles Kennedy kétségkívül esszenciális tartozéka ennek a muzsikának, ezért - most először - kiírom a csapat teljes nevét, pedig nem kifejezetten praktikus ezt a mérföldes nevet sem kimondani, sem begépelni. Ez már csak azért is dukál, hogy világossá tegyük, ez markánsan különbözik a Slash márkanévvel ellátott korábbi termékektől, legyen az a simán "Slash" címmel kiadott szólóalbum (2010), vagy a "Suhintás és a kígyóverem" elnevezésű projekt (1995 és 2000).

Sohasem titkoltam, hogy Slash minden poszt-Guns N' Roses próbálkozása közül messze ezt szeretem legjobban. Az "Apocalyptic Love" (2012) szerintem simán Guns N' Roses szintű belépés volt (mondjuk, volt is rajta visszautalás rendesen), a "World On Fire" (2014) pedig maratoni hossza ellenére gyakorlatilag hibátlan munka. Sajnos ez a trend némileg megbicsaklott a harmadik albummal, a "Living The Dream" ugyanis - bár tartalmazott több igazán pofás nótát - a kifulladás jeleit mutatta. A "4"-től tehát nem is vártam semmi különöset, főleg annak tudatában, hogy Slash nyilatkozata szerint max. két-három nótát írtak a pandémia időszaka alatt, a lemez nagy része a korábbi turnékról, próbatermi munkából származó "maradék".

A "4"-nek az is különlegessége, hogy Slash saját hangszeres istállója, a Gibson cég által létrehozott új kiadónál jelent meg, valamint most először a country fővárosában, Nashville-ben vették föl a lemezt egy vérbeli country producer, Dave Cobb irányítása alatt. Az eljárás a jól bevált, régi módszer szerint zajlott, azaz lényegében a teljes anyagot élőben rögzítették, még a hibákat is benne hagyták, legföljebb a kórusokba nyúltak bele utólag. Kennedy egy interjúban még arra is fölhívta a figyelmet, hogy a lemezt indító klipes nótában hallani, hogy betegsége miatt bedugult orral énekelte föl a számot, a szokásosnál is nazálisabb eredményt produkálva. Hát, nem tudom. Szeretnék én így énekelni, bedugult orr ide vagy oda.

Érdekes pofa ez a Slash. Talán nem mindenkinek tűnik föl, de meglehetősen konzervatív gitáros, negyven éve ugyanazokon a hangszereken, ugyanazzal a hangzással, ugyanabban a stílusban játszik. Mondjuk, ez még önmagában nem lenne olyan különös (sokan vannak ezzel így), de az esetleges retorziók és fölháborodott kommentek ellenére is leírom: Slash nem kifejezetten innovatív gitáros, sőt technikailag sem tartozik a legképzettebbek közé, dallamérzéke, sajátos stílusa mégis az igazi legendák közé emeli. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud hibázni, a lemezt záró "Fall Back To The Earth" vezérmotívuma pl. eszméletlenül elcsépelt és szentimentális - nagyjából úgy, mint az előző album mélypontját képviselő lakodalmas stílusú "The Great Pretender"-ben.

Összegzésképpen elmondható, hogy a "4" sajnos pipiskedve sem éri el az első két album színvonalát. Nekem a hangzás sem annyira meggyőző (noha az élő stúdiófölvétel ötlete önmagában szimpatikus); főleg a dobokkal, sőt, magával a dobossal van bajom. Hangsúlyozom, nem vagyok ütős, de Brent Fitz játéka nekem néha nagyon iskolásnak tűnik, eléggé izgalommentes (kivéve talán a "Whatever Gets You By"-t). Az is furcsa, hogy (talán a stúdió és a producer miatt) némi country behatást is érezni vélek egy-két számban, bár megjegyzem, hogy épp ezek a nóták (Actions Speak Louder Than Words, Fill My World) az album jobban sikerült tételei közé tartoznak. Végül, a borító mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Mit mondjak? Nem gondolták túl...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

Ahogy én látom, két sarokpontja van Arjen A. Lucassen lenyűgöző, több évtizedes karrierjének és megdöbbentően gazdag katalógusának: (1) Ez a hórihorgas holland sokhangszeres muzsikus/énekes/zeneszerző/producer már régen beírta magát a rocktörténelembe, de az igaziba, nem abba a szappanoperába, amit a nevetséges Rock & Roll Hall Of Fame-ben írnak, és ahol – mint idén – Eminem a jelöltek között lehet, míg pl. a Faith No More még csak jelölést sem kapott soha. (2) Lucassen több formában is kipróbálta már magát: szólóban, rendkívül tehetséges élettársával, Lori Linstruth gitárossal a Guilt Machine-ben, legfőbb kreatív outletjében, az Ayreonban és a sci-fi műfaj iránti rajongása által ihletett space metal projektben, a Star One-ban. Mindezek közül nekem mégis mindig a Star One jött be legjobban.

Ezek után nyilván nincs mit csodálkozni azon, hogy az új Star One album hírére kellemes izgalom uralkodott el rajtam, hiszen ebből a nyalánkságból nagyjából évtizedenként egyet kapunk – ha szerencsénk van. Most pedig szerencsénk van, mert egy végtelenségnek tűnő 12 éven át tartó várakozást követően végre kezünkbe vehetjük a space metal tabló legújabb installációját. Azért - bevallom - volt bennem némi félsz tekintve, hogy az Ayreon legutóbbi albuma, a "Transitus" nálam akkora fiaskó volt, hogy még csak írni sem mertem róla a blogon, sőt egyetlen említést kapott csupán, azt is a 2020-as év csalódásai között.

Ahogy megszokhattuk, ez a Star One lemez is parádés tűzijátéka a szakma legnagyobb üstököseinek, akik a hírnevükhöz méltó fénnyel ragyogják be a Lucassen hihetetlenül gazdag képzelete által teremtett intergalaktikus űrt. Eddig ahhoz szoktunk hozzá, hogy a dalok négy énekesre, "vezéregyéniségre" vannak leosztva; ezek Damian Wilson, Dan Swanö, Floor Jansen és Russell Allen. Hál’ Istennek, ők most sem hiányoznak, viszont ezúttal minden dalt más énekel, ráadásul olyan művészek is csatlakoztak a csapathoz, mint Roy Khan, Jeff Scott Soto, Joe Lynn Turner, Ross Jennings…, valamint Tony Martin, Mike Andersson és Alessando Del Vecchio. Az utóbbi három az eredeti dalok alternatív változatait tartalmazó extra lemezen – merthogy Lucassen és az InsideOut kiadó jóvoltából ilyen is jár a csomaghoz!

A vendéghangszeresek listája nem kevésbé lenyűgöző: egy-egy szóló erejéig megjelenik a dalokban Jens Johansson, Joel Hoekstra, Steve Vai, Ron "Bumblefoot" Thal, Adrien Vandenberg és mások. Egyedül személyes kedvencemet, Marcel Coenent hiányolom, aki az Ayreon "The Source” című lemezén a díjnyertes vendégszólót jegyzi.

Lucassen természetesen most sem aprózta el a dolgokat, 11 tételt kapunk közel 70 percben, üresjáratok nélkül. Nem állítom, hogy a dalok azonnal működnek, Lucassen nem egy Desmond Child, aki rövid, azonnal ható és fülbemászó rádióbarát nótákban gondolkodik. Egy kicsit meg kell dolgozni a katarzisélményért, de megéri. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Star One albumok közül eddig ez a legdinamikusabb és legváltozatosabb, sőt hangvételében is könnyedebb valamivel az elődeinél. Lehet, hogy a "Space Metal" (2002) elsőre is nagyobbat ütött (az újdonság hatása, ugye), a "Victims Of The Modern Age" (2010) pedig fajsúlyosabb, koherensebb dalcsokor volt, de az időutazós sci-fi filmekre szakosodott "Revel In Time” ettől még klasszikus Star One album, amelynek már most bérelt helye van az éves toplistámon. Azt kell mondjam, biztató kezdés ez, a 2022-es év brutális erővel indított. Csak tartson ki a lendület!

Tartuffe

A hozzám hasonló, hajlott hátú és korú (na jó, nem, max. ízlésű) rockereknek természetesen a '80-as évektől lesz könnytől fátyolos a tekintete. Akkor történtek az igazán fontos dolgok, és amúgy is régen minden jobb volt. Létezett azért egy második aranykor is, a kétezres évek derekán (a trutyi lecsengése után), amikor dübörgött – na nem a gazdaság, mert az éppen nem, hanem – a prog metal. Nemcsak a klasszikusok hagyatékán újjáéledt neo-prog tarolt a világ különböző tájain (például a The Flower Kings és leágazásai skandináviában, a Spock's Bird a tengerentúlon, az Arena és a Marillion az őshazában), de a Dream Theater és a Symphony X ingujjából is kibújt egy teljes, poweresebb megközelítést abszolváló generáció.

Az európai vonal (Circus Maximus, Pagan's Mind, Evergrey, Pain of Salvation, Threshold, Vanden Plas, hogy csak a legismertebbeket említsük) mellett az amerikai tesók (Coheed and Cambria, Tiles, The Quiet Room, Jacob's Dream, Thought Chamber, Redemption, Suspyre, Heart Of Cygnus) is derekasan küzdöttek - a hozzám hasonlók nagy örömére - a világ teljes közönyével. A skandináv színtérnek sem termett túl sok babér (voltam én olyan Pagan's Mind bulin, ahol nagyjából húszan voltunk, de a The Flower Kingsen se negyvennél többen), a tengerentúlon viszont még ennyi respektje sem volt a szcénának – a D.T. és Fates Warning mellett (Psychotic Waltz és Crimson Glory effektíve nincsen már ekkor, a Queensryche csak árnyéka önmagának, a Shadow Gallery hébe-hóba próbálkozik) mást nemigen tartott el a műfaj.

A jelen recenzió tárgyát képező amcsi zenekart is egy maroknyi ember ismerheti talán idehaza (de a világban se sokan), pedig a pályafutásuk alatt megjelent két lemez igazán pöpec. Nem hagyományos dalszerkezetek, rengeteg tempóváltás és bő lére eresztett instrumentális részek jellemzik a muzsikát, amit power (neoklasszikus/szimfonikus) betétek és felfogás fűszerez. (Ergo: a Symphony X hatása letagadhatatlan.) Scott Huffman énekes hangja remek, jól is bánik vele, így szállítja a szükséges dallamokat, melyek segítik a komplex mű befogadását. Az album legfőbb erényét talán a virtuóz billentyű- és gitárszólók, szólópárbajok adják – az erre a korongra érkezett Michael Cerna kifejezetten tehetséges gityós. De jól hallhatóan a ritmusszekció is tisztában van vele, mitől döglik a cecelégy.

OK, a hangzásba bele lehet kötni, ahogy ebben a harmad-negyedvonalban bárkinél. Csak az Álomszínházzal szembeni megbecsülésem miatt nem zárom az ajánlót azzal az olcsó poénnal, hogy mindezzel együtt a Supernovát szívesebben hallgatom egynémely Dream lemeznél, pedig de. (Azért ügyesen mégis elmondtam :D) Szóval jó kis zene ez, tegyetek egy próbát vele, hátha nektek éppen ettől fog könnybe lábadni a szemetek!

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Ezt most nem fogom bő lére ereszteni, nincs értelme a fölösleges szószaporításnak: ez a nevesincs fiatal csávó elkészítette az év egyik legjobb lemezét. Egy világméretű kataklizmának vagy esetleg valamiféle váratlan, előre meg nem jósolható minőségrobbanásnak kellene bekövetkeznie a zeneiparban ahhoz, hogy Jonas Lindberg legújabb albuma ne szerepeljen az év végi összesítés három legjobb kiadványa között. Utólag és még egyszer köszönet lesliedawn álnevű olvasónknak azért, hogy fölhívta e svéd parafenoménra a figyelmünket!

Ez amolyan "in medias res" kezdés volt, és már folytatom is! Az előző és első teljes nagylemez (Pathfinder) kiértékelése után azzal zártam a kritikámat: "A lemez egyébként magánkiadásban jelent meg, Lindberg saját cégének, a ModeMusicnak kezelésében. Remélem, a közeljövőben valami komoly kiadó fölfigyel majd ezekre a srácokra; igazán megérdemlik." Minden kívánságom így teljesüljön! Persze ezen a kiábrándító világon bármi megtörténhet, még az az égbekiáltó igazságtalanság is, hogy egy Lindberg kaliberű géniuszt nem karol föl egyetlen valamirevaló kiadó sem. Szerencsére most kivételesen nem ez történt, hiszen a progos cuccokra szakosodott InsideOut szépen beállt a projekt mögé.

A muzsika továbbra is olyan, mintha a The Flower Kings vagy a Karmakanic megkérte volna Stinget, hogy énekelje föl nekik az új anyagot. Vérbeli skandináv progresszív rock ez, Jonas Sundqvist énekes miatt nem kevés Sting-közeli élménnyel. Jut eszembe! Mekkora szívás már, hogy pl. az Aerosmith és a Psychotic Waltz után Sting is lemondta a márciusban tervezett budapesti hangversenyét! Ha az ősszel sem lesz megtartva, hihetetlenül durcás leszek!

A lényeg a lényeg: Lindberg ugyan sokhangszeres zenei tehetség, de ez nem jelenti azt, hogy nem avat be "külső fület" a kreatív folyamatokba, vagy hogy nem tűr meg maga mellett magához hasonlatosan tehetséges muzsikusokat. Sajnos akadnak ilyen "önjáró" művészek szép számban. Külön kiemelésre érdemes Calle Stålenbring gitáros, akinek szólói tényleg élményszámba mennek, de nagyon szépen teljesít az ütős: Jonathan Lundberg is.

A lemez egyébként brutálisan hosszú, 86 perces, bár ebből az utolsó 10 perc a videón mellékelt "Oceans Of Time" rövidített változata (ún. radio editje). Ez azért sokat elmond Lindbergről: olyan stílusban alkot, olyan dalokat szerez, hogy még a diétás verziók is 10 percre rúgnak. Nyilván nem lesz olyan rádió, amelyik valaha is leadja ezt a nótát... És akkor mit mondjunk a lemezt záró, öttételes, 25 perces címadóról? Hát mit mondanánk? Azt, hogy k.rva jó! Azt.

Szerencsére ezt, mivel az InsideOut adja ki, sokkal könnyebb lesz beszerezni teljes és ínycsiklandozóan gusztusos fizikai valójában, mint a korábbi lemezeket. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy tegyen vele egy próbát.

Tartuffe

Kiadó:
northtale.net

Honlap:
Nuclear Blast

Ezekben a járványterhelt időkben hajlamosabbak vagyunk elszontyolodni, ha kedvenc stílusainkból egyre kisebb porciót kapunk, ráadásul ezt nem foghatjuk a Covidra sem, mert, ha már pusztító jelleg, akkor hagyjuk azt meg a technonak, esetleg a black metalnak. Pedig elég lenne egy kicsit mélyebbre túrni az undergroundban és máris olyan kincsekre bukkanhatnánk, melyek nemcsak megvigasztalják az elszomorodott rajongót, de további kutatásra is sarkallják a miriádnyi zenei bit között.

Itt van példának okáért ez a Northtale nevezetű csapat, ahol, ha a tagokból indulunk ki, hajlamosak lehetünk vakarni a fejünket, hogyan nem hallottunk róluk már korábban. Hiszen Bill Hudson gitáros a Circle II Circle-ből, a Jon Oliva's Painből, vagy a Trans-Siberian Orchestraból, Patrick Johansson dobos az Impellitteriből vagy Yngwie Malmsteentől, az énekes Christian Eriksson pedig a jó csengésű Twilight Force-ból lehet ismerős. Igaz ugyan, hogy utóbbi a debüt album után lelépett, de a helyére kerülő, amúgy ismeretlen Guilherme Hirose nem vall szégyent magas fekvésű, az európai power metal sztenderdjeinek megfelelő hangjával.

Elképesztő egyébként, hogy egy, a második etapját éppen csak megjárt együttes hogyan lehet ennyire felkészült a stílus nagykönyvéből: bizonyos vagyok benne, ha a tök fejű (és nem tökfejű) pedagógus meghallgatta a csapat szóbeli feleletét, önkéntelenül is akkora jelest írt be az osztálynaplóba, hogy annak csodájára járt az euro-power osztály apraja-nagyja.

Azon persze lehet sírni-ríni, hogy sok újdonságot sem talál az ember a rengeteg hangjegy között, de az, hogy a billentyű nem diszkósított talpalávalót bazsevál, máris megér egy dicséretet: tudom, a trenddel egyet nem érteni nem népszerű dolog, de mit csináljak, ha a tuc-tuc ütemeket nem bírom a kétlábdobos csikóviháncok alatt, és ha egyszer-egyszer jól is esik a popzenei varázslat metal környezetben, arra azért nem vagyok vevő, hogy bebetonozott jellemzőként szilárduljon kötelezővé az ABBA zenei öröksége.

A tradíciót a zászlajára tűző brigád ettől függetlenül nem ódzkodik a saját maga alkotta kereteken belül a változatosságtól: a "Wings Of Salvation" nem csekély Trans-Siberian Orchestra hatásról tanúskodik, olyan szimfonikus minidrámát kanyarintva, amiről a komolyzenei rajongók nem mondanák meg, hogy a hangszereket egy kovács műhelyben kalapálták, a "The Land of Mystic Rites" pedig brazil-afrikai ütemekkel szolgálja ki a capoeira harcosokat úgy, ahogy arra csak az Angra volt eddig képes. Az pedig, hogy nem csak mi turkálunk a zenei kukákban, jelzi, hogy a "Future Call" című szerzeményben maga Kai Hansen is feltűnik, természetesen egy hatosfogatnyi Gamma Ray dallamot irányítva a kanyargós zenei úton.

Az instrumentális szekció a hagyományokhoz hűen a helyzet magaslatán áll, Bill Hudson gitáros a brazil genetikai állomány minden örökségével idézi fel a dél-amerikai iskola magaslatait, némi progresszív ízt is belepengetve a tradicionális, himnikus dallamok közé, így olyan csapatokat is eszükbe juttatva, mint a Shaman, a Dionysos, vagy a már említett Hansen-féle brigád.

Remélem, hogy ezzel a kitűnő második albummal sikerül a Northtale-nek kissé feljebb jutni az underground csúszós falú mélységéből, mert megérdemelnék, csakúgy, mint annak idején a Hammerfall – bár utóbbiak sosem fogják elérni kritikám tárgyának színvonalát.

Garael

Kiadó:
P. Management Kft.

Honlapok:
www.edda.hu
facebook.com/eddamuvek

10 éves voltam, amikor apám vett nekünk egy Tesla lemezjátszót, s hozzá két polcfolyóméter bakelit albumot. Köztük volt az "Edda Művek 1." (1980), ami azóta is alapmuzsika nálam, ismerem minden hangját, tudom minden szövegét, mélyaltatásban talán még arra is emlékeznék, hogy hol recsegett, mikor kattant a sokat nyüstölt korong. Az új Edda már nem volt rám ilyen hatással, bár sokéves késéssel el kellett ismernem, hogy a Csillagos "Edda Művek 6." abszolút hibátlan album, simán világszínvonal, de az első Alapis "Változó Idők" is kiállta az idő próbáját.

A 2008-as nagyszerű koncert DVD kapcsán Túrisas cimbora már elmélkedett arról, hogy minden erénye ellenére miért olyan megosztó jelenség ez az együttes, és főleg a világnézetében meglehetősen eklektikus frontember, Pataky Attila. Attis tényleg nehezen értelmezhető figura, akinek a fejében valahogy békében megfér egymással a rock n' roll és a mulatós, az ősmagyar mondavilág és az UFO-rablás, a fényisten és a mi keresztre feszített Urunk. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy rengeteg népszerű, a médiában sokat szereplő zenész fejében van ennél sokkal nagyobb katyvasz, durvább káosz, de Attila hátán azért van céltábla, azért áll hosszú évek óta a "kör közepén", mert nemzeti érzületét, politikai véleményét - amely nem egyezik az önjelölt kultúrelit ízlésével - sosem rejtette véka alá - sőt meggyőződését olykor egy kicsit ripacs módon (túl)tolta az arcunkba.

Nekem egyébként (noha sok mindenben nem értünk egyet) szimpatikus az, ahogyan mindez lepörög Attisról és hosszú évek óta hűséges zenésztársairól. Az Edda Művek elkötelezett rajongói is köszönik szépen, tök jól megvannak. Elvégre is Pataky Attilának és a bandának nem kell már semmit bizonyítania: a 70 éves Attila közel 50 éve nyomja, a klasszikus "bakancsos" Edda kultikus első lemeze is már több mint 40 éve jelent meg, az "A Hírvivő" pedig már a 35. kiadványuk (bár a számlálás logikáját egyáltalán nem könnyű követni).

Lehet, hogy az ún. új Edda karrierjét nem követtem osztatlan, abszolút figyelemmel, azért minden kiadványukon találtam pár tetszetős nótát. Igazából az új albumot is azért ültem le alaposan kivesézni, mert híre ment, hogy ez lesz az utolsó fizikai formában megjelenő lemezük. Bár ezt nem értem igazán - azt meg főleg nem, hogy miért nincs fönt a Spotify-on, illetve hogy miért kerül a CD mindenütt több mint 4000 forintba -, gondoltam, erről muszáj lesz nálunk is megemlékezni.

Én lepődtem meg legjobban, amikor minden hallgatással egyre jobban tetszett az anyag, visszahozott valamit a '80-as évek varázsából. Bizony, az "A hírvivő" igazi arénarock gyöngyszem, a harmadik hallgatásra már ordítva énekeltem Attilával a szövegeket - még akkor is, ha szokás szerint nem mindenhol voltam 100%-ig elégedett a prozódiával. Ezek után főleg értelmezhetetlen számomra, hogy miért kell beszüntetni a fizikai hanghordozón való megjelenést. E tekintetben a rockerek még mindig a leglojálisabb rajongók.

Talán annak köszönhetően, hogy most Alapi Pitta szinte minden korábbinál aktívabb volt a dalszerzésben, vagy egyszerűen csak azért, mert érezték az utolsó CD jelentőségének súlyát, valami frissesség költözött a dalokba, pedig egyértelműen nosztalgikus (retró?) a hangulat. A hangsúlyosabb Hammond-használat miatt itt kísért a "bakancsos" Edda is (pl. Nem vagy egyedül, Amikor a holnap), de az olyan dalok okán, mint a címadó vagy az Eddie Van Halen szellemét idéző "Kitörni" a pufihajú '80-as évek még inkább. Az "Egyik lábam a másik után" pedig határozottan Totós vagy Jeff Porcaro Emlékzenekaros.

Jelentem: én megvettem a CD-t külföldi kiadókat megszégyenítő áron; nem miattam kell föladni a fizikai formát és átköltözni a digitális platformokra.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

A betegségnek is vannak előnyei. Egész nap ágyban fekvés, haladok végre a könyvemmel és – nem utolsó sorban – pörögnek a lemezek egymás után. Csupa olyasmi, amit egészségesen nem enged meg magának az ember. Közben pedig arra gondolok, milyen jó, hogy a nagy öregek, akik már a stílus kialakulásánál is ott sertepertéltek, még mindig zenélnek.

Merthogy úgy alakult, több ilyen banda is albumot dobott ki az év elején: Saxon, Tokyo Blade, Magnum, Praying Mantis ment le eddig, mind ’22-es cucc. Hozzák is a kötelezőt egytől-egyig, kellemes hallgatnivaló mindegyik. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy olyasvalakinek, akinél nem működik a nosztalgia bónusz-faktor turbó hatása, sem az előbbi kettő hagyományos metalja, sem utóbbi kettő érett, epikus (kevésbé eufemisztikusan öreguras) hard rockja nem fogja 180-ra feltolni a vérnyomását.

Többek között ezért (és némi főszerkesztői unszolásra) döntöttem úgy, hogy az év eleji megjelenésekből a német dallamrockerek aktuális szösszenetét ajánlom inkább. Utoljára Pozsonyban láttam őket az előző korong turnéján, és meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Az a kettősség, amit a stúdió-munkáik alapján megfogalmaztam a "Money, Sex & Power" kapcsán, ott cseppet sem zavart, és az is tetszett nagyon, hogy másfél órára visszaröppentettek a '80-as évekbe, egy stadion-koncert kellős közepébe. Úgy tették oda magukat, mintha 80 ezer ember előtt nyomnák, nem pedig 80, és feledtetni tudták azt is, hogy ez a stadion bizony egy büdös-füstös rockkocsma csak, egy valamikori pincében.

Az aktuális munkájuk is ezt a tudatosságot, elhivatottságot tükrözi: 12 aprólékosan kidolgozott szám, melyek mindegyike dallamos, hallójáratokba könnyen beragadó szerzemény. Ezek alapvetően a stílus fénykorát idézik meg (alapvetően a Bon Jovi fémjelezte vonulatot, ahogyan azt Garael is kifejtette az "Ecstasy" kapcsán), de a hangzás abszolút mai. És a kor elvárásainak megfelelően némi dizsi-metal is keveredik ide, úgy látszik, ez a fajta játékmód a kortárs európai bandáknál alapkellékké vált mára. A nóták eléggé különböznek egymástól, úgyhogy a tucatnyi tétel gyorsan elszalad, nem fullad unalomba a mutatvány, ami manapság sajnos – a játékidő kitolásával – gyakran előfordul. Nekik itt, jó dramaturgiával, változatos dalszerzéssel, és némi visszafogottsággal hossz tekintetében, ezt sikerült elkerülniük.

Egyszóval, meleg szívvel (és testtel) csakis ajánlani tudom egy könyv mellé, mondjuk, ha benneteket is ledönt a COVID. Jó eséllyel némi mosolyt, jókedvet is visz majd az első 1-2 nap nyomorúságba.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

A Serious Black azon válogatott legénységű szabadcsapata a "Heavy Metal Army"-nak, melyet összes összetevője arra predesztinált, hogy kitüntessem őket a rokonszenvemmel – ennek ellenére minden megmozdulásuk után maradt valami keserű íz a számban, amit az sem tudott tompítani, hogy igazából nem tudtam rajtuk fogást találni, csak… Csak hát tudod, ismered azt az érzést, amikor látsz valami jót, mégsem tudsz örülni, mert biztos vagy benne, hogy lehetne az sokkal jobb is. Harry Potter kedvenc metal bandája azonban már a választott stílussal félrepozícionálta magát, mert hiába próbált kvázi Masterplan kaliberű együttes lenni, ahhoz sosem voltak olyan ravaszul, progosan kemények, ugyanakkor az európai hard rock zenekarokhoz képest túl szögletesnek bizonyultak. Ennek ellenére mindig kíváncsian vártam újbóli jelentkezésüket, hátha most… És hát itt van a most, megérte a türelem, még akkor is, ha ehhez a banda hajtómotorját kellett újra lecserélni.

Urban breed – igen, így, kisbetűvel – nem könnyű eset, nem nagyon tudok olyan brigádot a múltjából, ahol három albumnál tovább maradt volna: hiába a csodálatos hang, ha valaki képtelen a csapatmunkára, az nem lehet tartósan játékban, bár az is lehet – de ennek kicsi a valószínűsége –, hogy breed érezte, nem megy vele úgy a szekér, ahogy azt elvárták, így fogta magát és odébbállt, próbáljon szerencsét egy másik tehetség.

Nikola Mijić kvalitásait senki sem vitatja, jóllehet, elődje hangja testesebb volt, a vele készült új lemez úgy emelkedik ki a többi közül, mint ahogy Ady magaslott a törpelétbe feledkezett kritikusai fölé, és én is szélesen vigyoroghatok, ahogy a stílust kissé a keményebb pólus felé nyomva végre megjött az a macsó attitűd is, amit eddig hiányoltam, és ami végre valóban a power birodalom szereplőjévé avathatja a csapatot.

A szerb énekes, aki egy ideig hazánkfiainak is segített a melldöngetésben a Dreyelands révén, legutóbb az Eden’s Curse soraiban erősítette a nemzetköziséget. Az, hogy a jelenlegi szereplése csupán stúdió-projekt, vagy teljes tagja is lett a csapatnak, egyelőre számomra még nem ismert, de ha így, ha úgy, a "Vengeance Is Mine" végre úgy szól, ahogy már a kezdetektől fogva szólnia kellett volna.

Mijić amellett, hogy kiváló énekes, remek dallamérzékkel is rendelkezik, biztos vagyok benne, hogy a visszatérő Bob Katsionis nem egyedül hegesztette össze a dalokat, melyek egy-egy remek, idézőjelbe tett utalással olyan változatosságot biztosítottak, ami az egységbe forrt szerzeményeket egyedi, markáns vonásokkal ruházta fel.

Hallgasd csak meg az "Out Of The Ashes” pár taktusnyi Maiden hivatkozását, vagy az "Album Of Our Life" Helloween utóérzését, és egyből érteni fogd, mire is utaltam: a felismerhető hatások azonban nem mennek a saját, kialakított arculat rovására, inkább egyfajta térképet nyújtanak ahhoz a kacskaringós úthoz, amelyen idáig érkeztek.

Az albumhoz hozzácsaptak egy feldolgozásokkal teli bónusz korongot, amit sajnos nem sikerült meghallgatnom, pedig Mijić minden bizonnyal képes arra, hogy akár az A-HA, akár a Roxette unalomig ismert dalait úgy formálja újjá, hogy megmaradjon azok eredeti értéke. Kellemes meglepetés ez így, év elején, remélem, hogy a folytatás hasonló színvonalon fog regélni úgy, hogy az még Sirius Blacknek is kedvére váljon.

Garael