A heavy metal brit újhullámából azért jónéhány zenekar lemorzsolódott a '80-as években, ilyen-olyan okok miatt nem jutottak el a szélesebb körű ismertségig. A Metallica és személy szerint Lars Ulrich próbálta valamelyest utólag megmutatni őket a világnak. Ez jobban sikerült a Diamond Head és a Blitzkrieg esetén, akiket fel is dolgoztak. Az Ulrich által (is) szerkesztett "New Wave of British Heavy Metal '79 Revisited" válogatás már kevesebb vizet zavart. Részben talán azért, mert egész ismert bandák is felkerültek rá (Saxon, Def Leppard, Raven, Venom, Girlschool), nekik nem kellett már hírverés.

Van azért ott néhány banda, akik megérdemelnének némi extra figyelmet (Tygers Of Pan Tang, Vardis, Angel Witch, Fist, Praying Mantis stb.), és például a Tokyo Blade, a Cloven Hoof, a Demon, a Battleaxe vagy a Satan nem is fért fel a dupla CD-re, pedig az első néhány lemeze ezeknek a csapatoknak is klasszikus ma már. Nem fogok ezek mindegyikéről írni, nem kell megijedni, de a Vardis és a Demon mellé a Fistet azért felsorakoztatom ebben a rovatban, mert tőlük ezt az albumot kifejezetten szeretem, és gyanítom, nem túl sokan ismerik.

Demon Fist. Azon túl, hogy remek zenekarnév lenne, nekem így együtt maradt meg, mert a 90 perces kazetta egyik oldalára a "The Unexpected Guest", a másikra pedig a "Back With A Vengeance" került. Akkoriban kevés maszek járt ki nyugatra rocklemezekért, ezek jellemzően megjelentek a pécsi vásárban. Ott lehetett kazit adni nekik, amit egy hónappal később kaptál vissza ilyen-olyan finomságokkal – némi ellentételezés fejében, természetesen. (Később aztán mindkettőt beszereztem LP-n.)

Három év alatt két nagylemez és négy EP. A Fist (eredetileg Axe) repülőrajtot vett… aztán ennyi. Történt azért egy s más a két album között, kiadót és énekest váltottak, bevettek egy második gitárost, mozgalmas időszak lehetett. De hiába turnéztak az UFO-val, Iron Maidennel és a Judas Priesttel, a banda gyorsan szétesett. Csak 2005-ben jelent meg egy újabb korong ezen a néven, amit a zenekar első énekese és dobosa hozott össze - ez se nem jó, se sok köze nincsen az eredeti csapat szellemiségéhez.

Az itt hallható muzsikát leginkább a korai Judas Priesthez lehetne hasonlítani. Nem teljesen kiforrott heavy metal – zeneileg még markánsak a hard rock gyökerek, hozzáállásban, lendületben azonban kétségkívül nagyon fém. "Mi vagyunk a Fist, és szétrúgjuk a seggedet!” – ez a mentalitás süt át az egész produkción. Szétfeszíti a magabiztosság. Mely később, amint látjuk, mégsem igazolódott be.

Kár értük, mert hallhatóan jó dalszerzők voltak, nem csak a korai metal kliséiben gondolkodtak, és volt talán egy kis amerikai íz is a zenéjükben. A Metallica igazán feldolgozhatná a "Turn The Hell On” vagy az "S.S. Giro" című számukat egy EP-re, vagy bónusznak, megérdemelnének némi retrospektív népszerűséget. De az első lemezről a "Name Rank And Serial Number" is remek alapanyag lenne.

Kotta

Kiadó:
M-Prod Artist

Honlap:
www.hooligansweb.hu

A Hooligans új lemeze felfogható amolyan "coming out"-nak is, vagyis: szeretik a fiúk a metalt, még ha a kommersz pop-rock stílusában is érték el sikereiket, olyan együttes prototípusaként, amelyikre olyanok is hivatkozhatnak, mint azok a hard rock hívők, akik életükben nem hallottak még egyetlen normális fém-riffet vagy füstölgő gitárszólót.

Nem tudom, mennyire volt ez a húzás ösztönös vagy kereskedelmileg jól kitervelt, a gitárok mélyre hangolása, és az egy-két durvább riff csak amolyan köntös, ami egy igazából változatlanul dallamos, populáris testet takar, kicsit hasonlóan Alice Cooper "Brutal Planet" című emlékezetes "metálos" albumához, bár Alice a magyar fiúkkal ellentétben mindig is true rocker volt, zenéje pedig még a "Trash" (1989) idejében sem vonult ki a metal panoptikumból.

A Hooligans lépése azonban minden kétség ellenére szimpatikus, és a dalok vannak olyan jók, hogy megállják helyüket ebben a keményebb, ridegebb környezetben, amiről néha – a humort leszámítva – a valamikori Mex is eszébe juthat az olyan öregedő fémhívőknek, mint amilyen én is vagyok. Csipáék dallamérzéke vitathatatlan – ez már a valamikori őscsapatban, a Dance-ben is nyilvánvaló volt –, így az első meghökkenés után a régi rajongótábor is bátran fejest ugorhat a szigorúbb megszólalású, néha indusztriális hatású groove-tengerbe.

Az tehát vitathatatlan, hogy a fiúk nem tudnak kibújni a bőrükből, és aki a rafinált gitárszólókért, komplex dalszerkezetekért szereti a heavy metalt, az csak legyinthet: ez kérem még mindig az úri közönség táncának ideje, jóllehet éjfél után, amikor már elkenődik kissé a rúzs, és a tánclépések is meg-megbicsakló bokákat eredményeznek – de jól van ez így. A felhangzó dalok között nincs töltelék, a "Zártosztály" tulajdonképpen egy tucat rádiós sláger, lejátszásukkor a zenei állomások kockázat nélkül verhetik a mellüket, hogy lássuk, az undergroundba űzött metal stílus is helyet kap ebben a zenei demokráciában, amiben minden műfajnak van szavazati joga; még akkor is, ha az ellenzéket megtestesítő gitárzenéről nem lehet tudni, hogy nem a kormányzó párt által kreált cinkos-e.

De ne legyünk cinikusok, és higgyünk abban, hogy a fiúk élvezik a komfortzóna elhagyását. Ezt bizonyítja a lemezen végig érezhető energia és a szövegvilág ellenére is jókedvű zabolátlanság. Igen, ez már nem a Tankcsapda "Legjobb Mérge", és az elmeintézetből kiszabadult ápoltak "Új Mérge" eklatánsan bizonyítja, hogy jelenünkben jól megfér egymás mellett az esetleges kereskedelmi kiszámítottság és a fityiszt mutató hüvelykujj.

Mindent összefoglalva: meghökkentően súlyos keretek közé zárt osztályba lépett a Hooligans, akik az új helyen is észrevétlenül meg tudták őrizni lényegüket, úgy, hogy ne érezze magát egyik oldal sem becsapva.

Garael

Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.barrygoudreau.com
facebook.com/barrygoudreau

Már hogy ki? Hogy mondod? Az meg kicsoda? - lelki füleimmel (ha lelki szemek vannak, akkor miért ne lennének lelki fülek?) szinte hallom az értetlenkedő kérdéseket. Ha létezik méltatlanul elfeledett muzsikus, akkor az Barry Goudreau. Ezért voltaképp jogosak az ilyen és hasonló kérdések, illik is néhány szóval irányba állítani az olvasót. Emlékszünk még a Bostonra, erre a rádióbarát, zeneileg mégis összetett, már majdnem progresszív csoportosulásra? Itt, Európában nem szereztek kultikus státuszt maguknak, Amerikában ezzel szemben a zenéjük, főleg a bemutatkozó örökzöld slágergyűjteményük (Boston) a mai napig hivatkozási alap, napi szereplő a rockrádiókban.

Miután a 20 millió példányban eladott 1976-os debütációval szinte szó szerint rárúgták az ajtót a zeneértő amerikai közvéleményre, a klasszikus értelemben vett Boston mindössze még egy albumot volt képes megalkotni (Don't Look Back, 1978), amivel már nem tudták hozni a korábbi sikereket, a csapat pedig annak rendje-módja szerint szét is hullott (hogy azután más fölállásban, de sokkal gyöngébb teljesítménnyel 40 év alatt mindössze 4 albumot szenvedjen ki magából). El kell ismernünk, hogy a Boston nem volt tipikus jelenség; tudniillik nem zenei karrierben gondolkodó éhes tizenévesek hívták életre, hanem javarészt egyetemi diplomával, jól fizető civil állással rendelkező értelmiségiek.

A formáció atyja, Tom Scholz a nagy presztízsű MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) végzett, majd a Polaroidnál volt formatervező mérnök, a muzsika csak amolyan hobbi volt számára. A Boston eredetileg nem is zenekar volt, hanem egyfajta projekt, amelynek (szerzői-kreatív) magját a kényszerűségből hangmérnöki szerepet vállalt Scholz, a Bostoni Egyetemen geológiát hallgató gitáros, Barry Goudreau és az egészen egyedi hanggal megáldott énekes, Bred Delp alkották. A majdnem 10 éven át készülő "megahit" bemutatkozást követően, a folyamatos turnézás és a kiadói nyomás megroppantotta a zenészek, főleg a már-már betegesen perfekcionista Scholz munkakedvét, a zeneipar iránti bizalmát. Scholz hajlamos volt arra, amit angolul "overproducing"-nak neveznek: évekig ült egy nótán, újra és újra átírta a számokat, házi stúdiójában hosszasan mókolt a számtalan sávval kövérre duzzasztott soundon.

A kiadó és a menedzsment által sürgetett második lemez nem lett sem olyan sikeres, sem közel olyan jó, mint az elődje. Ennek - szerintem - egyik oka az volt, hogy Scholz zsarnoki módon teljesen átvette az irányítást immár a zeneszerzés fölött is, a Goudreau által megírt nótákat nem volt hajlandó fölhasználni az új anyaghoz. Bár a stúdióba zárkózott és egyre inkább kiábrándult vezér bejelentette, hogy egyelőre nem akar új lemezt, és mindenki szabadon foglalkozhat saját projektjeivel, amikor Goudreau összeállt Delppel és a banda dobosával, Sib Hashiannel, hogy elkészítse első (és egyben utolsó) szólólemezét, Scholz megsértődött. A Kiadó ugyanis úgy reklámozta Goudreau albumát, mint ami már "majdnem Boston".

A Boston sikertörténete ezzel véget is ért, Goudreau és Delp kiléptek a bandából, Scholz pedig egyedül azóta sem volt képes az első albumhoz méltó folytatást megszülni. Goudreau lemeze ugyan elnyerte a kritikusok elismerését, de kereskedelmileg nagyon gyöngén teljesített. Mai füllel hallgatva is az a benyomásom, hogy Scholz makacs elzárkózása elhibázott volt, mert ez az album kifejezetten jó, sőt a dalszerzés szintjén jobb, mint a "Don't Look Back", vagy ami azóta megjelent Boston néven (itt biztos lesz olyan, aki vitába száll velem).

Tény, hogy Goudreau szólólemeze nem szól olyan rétegzetten, nincs benne ezernyi gitár-, billentyű- és éneksáv, a dalok is egyszerűbb szerkezetűek, de laza rock n' roll lemezként kiválóan működik, és azt bizonyítja, hogy Scholznak szüksége lett volna Goudreau kivételes dallamérzékére (mint ahogy Goudreau is profitált volna a megalomán Scholz produceri maximalizmusából).

Gyanítom, hogy a dalok többsége még a Bostonnak készült: a lemezt indító "Dreams", a "What's A Fella To Do?", vagy a "Cold Cold World" simán beleférnek ebbe a kategóriába, bár azt is el kell ismerni, hogy egyik-másik direktebb hangvételű szerzemény (pl. Hard Luck, Life Is What You Make It) kilógott volna a Boston profiljából. Egyedül a már érezhetően '80-as éveket elővételező "Leavin' Tonight"-ot tartom halovány próbálkozásnak, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert ez Fran Cosmo dala (ő is énekel benne). Megjegyzem: Fran Cosmo később a Boston énekese lett.

Ez a mindössze kb. 33 perces album szerintem méltánytalanul merült szinte teljes feledésbe, főleg úgy, hogy bizonyos értelemben rocktörténelmi mérföldkőnek számít: gyakorlatilag megásta a klasszikus Boston sírját, és megmutatta, hogy milyen lehetett volna egy szorosabb, kooperatívabb szellemű egységként működő Boston. Sajnos Goudreau már sem az Orion The Hunterrel, sem az RTZ-vel, sem a Delppel közös albumával nem tudta igazán kivívni a kritikusok elismerését és a nagyérdemű tartós érdeklődését. Hűséges zenész- és szerzőtársa, Delp 2007-ben öngyilkosságot követett el (utolsó közös fölvételük ITT meghallgatható), Goudreau azonban szerencsére megmaradt az aktív zenélés mellett: a Barry Goudreau's Engine Room nevű formációval az idén is adott ki új albumot (The Road).

Tartuffe

Ezt a bandát már sokszor behivatkoztuk (például ITT), de lemezéről még nem született recenzió ezen a fórumon. Nos, eljött, aminek el kellett jönnie, még ha ki is húzom vele a gyufát. Merthogy én – főszerkesztő úrral ellentétben – kifejezetten csípem a zenekar egyik-másik albumát. Például ezt.

Azzal nem vitatkoznék azért, hogy sok újat az első két korong után már nem tudtak mutatni, de azokkal azért érdemes megismerkedni. Sokan a másodikat (Phoenix Rising) tartják amúgy erősebbnek, s bár az kompaktabb, letisztultabb szerintem is, én ezt (az elsőt) jobban kedvelem, a progresszívabb megközelítése miatt.

Staffelbachot sem tartom egy kifejezett Malmsteen klónnak, hiába volt Yngwie a fő inspirációja, ahogy azt Tartuffe is megírta. Gitárosként szerintem más a stílusa, zeneszerzőként pedig progosabb a megközelítése. Alázatosabb is jóval, ezen a lemezen több a szinti-szóló, mint a gitár-virga.

Persze próbálna csak meg nem alázatos lenni Vitalij Kuprij mellett! Itt bizony a billentyűs a főnök, az összes szám zenéjét ő szerezte. Az album legnagyobb erőssége amúgy az ukrán fiú (22 éves ekkor) invenciózus játéka. Sokféle hangszínen, sokféle hangulatot ad vissza. Ha kell virtuóz, ha kell, hard rockosan pakolja a nóták alá a szőnyeget – nekem baromira tetszik, amit itt művel.

Retrospektív szupergroupról van szó amúgy: visszanézve azok, bár legtöbbjük ekkor még csak a pályája elején jár. Mike Terranát, vagy John Westet nyilván nem kell bemutatnom, de a legkevésbé ismert basszeros, Kevin Chown is olyanokkal játszott együtt, mint Chuck Berry, Ted Nugent, Paul Gilbert, vagy Tony MacAlpine.

Kuprij és Staffelbach amúgy először instrumentális muzsikában gondolkodott (Svájcban folytattak mindketten zenei tanulmányokat, úgy találkoztak), ezt küldték el Mike Varneynak. A producer sózta rájuk Westet, és milyen jól tette! A Shrapnel csak így adta ki a lemezt, énekessel. 2004-ig amúgy még hat neoklasszikus metal albumot szabadítottak a világra.

Tessék, kihúztam a gyufát, fellobbant a tűz. Jöhet a komment-cunami oltani. (De szép is lenne :D.)

Kotta

Megoszlanak a vélemények arról, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy német humor. Jómagam, néhány Edguy koncert után, hajlok arra, hogy vannak köztük is vicces figurák. S hogy jön ez ide? Alább kifejtem.

A német Tyrant bemutatkozó albumán az egyik számra egy női orgazmus lett rákeverve. Éppen úgy, hogy ha jól megdörrented a cuccot (márpedig megdörrentettük), akkor a kamaszfiúk szobájából igen élethűen szűrődnek ki azok a hangok, amiket egy szülő sosem akar hallani. Másnap aztán édesanyád zavartan néz félre a reggelinél, fater pedig mintha büszkén feszítene. Kérdezni nem mernek. Német humor…

Na, de nem ezért szeretjük őket, hanem az arcba mászó, direkt, egyenes teuton metaljukért. Tíz darab kvázi himnusz sorakozik fel frontális támadásra a korongon, pöpec riffekkel és olyan verzékkel, amiket öt sör után is könnyedén beleüvölthetsz a rockkocsma káoszába. Sőt, éppen akkor. A szövegek ennek megfelelően nem nyúlnak túl egy fiatalember életkori sajátosságként elkönyvelhető fókuszán: "Wanna Make Love", "Making Noise And Drinking Beer", "We Stay Free" – néhány a dalcímek közül.

'84 és '88 között négy nagylemezt hoztak ki, és nagyjából tartották a színvonalat. Miért nem emlékszünk rájuk mégis többen (ahogy az akkor berobbant hasonló bandákra – Running Wild, Helloween, Stormwitch, Mad Max, Grave Digger, Sinner, Avenger/Rage stb. – igen)? Egyik hátráltató tényező egész biztosan a nagyfokú hasonlóságuk az Accepthez. A zenei világ ugyanaz, de még a ráspolyos hangú énekes is stimmel. Hoffmannék eddigre viszont már túl vannak a "Breaker"-en, a "Restless And Wild"-on és a "Balls To The Wall"-on is, ez behozhatatlan előnynek tűnik.

A másik, hogy a pozitív példaként felsorolt zenekarok tulajdonképpen máig aktívak, többé-kevésbé folyamatosan jelen voltak a színtéren – ők ezzel szemben feloszlottak '90-ben. De hogy utóbbi ok, vagy okozat, azt nem tudom megítélni. (Talán a Gravestone volt még hasonlóan elkallódott tehetség, lehet, róluk is írok majd egyszer.)

Szóval, abban megoszlanak a vélemények, hogy létezik-e germán humor, de abban egységes az iszapszemű rockerek álláspontja, hogy a Tyrant rövid fennállása alatt minőségit gurított. Hogy mégsem jutottak sokra, az nem a zene színvonalában keresendő.

Kotta

Gyere, őrült, gyere, őrült, névsorolvasás! A névsor pedig: Jeff Scott Soto, Howie Simon, Marty Friedman, Doug Aldrich, Reb Beach, Jeff Wattson, Kee Marcello, Pete Lesperance, Stevie Salas, Richie Kotzen, Mattias Eklundh. Nem gyenge, mi?

Ken Tamplin (ex-Joshua) amerikai énekes-dalszerző és gitáros (de még milyen jó gitáros!), aki mostanra már tekintélyesre duzzadt diszkográfiával, a '80-as évektől folyamatosan jelen van az amerikai dallamos színtéren. Ha jól emlékszem, turnézenekarában még Szekeres Tomi is gitározott, amikor még úgy nézett ki, hogy Tamásnak is beindul a nemzetközi karrier, de később mégis inkább Molnár "Elefánt" György mellett találta meg a számítását, ehhh…,  -  ezt jobb, ha hagyjuk is, csak ideges leszek. Tamplin tehát elviekben jókor (hair metal korszak aranykora) volt jó helyen (Los Angeles), szupersztár mégsem lett, noha szakmai respektje megkérdőjelezhetetlen, nem véletlen nyitottam a recenziót a lemezfelvételre felsorakozott zenésztársakkal.

A képlet voltaképpen egyszerű, Tamplin írt egy rakat (szám szerint 18) tipikus amerikai melodikus hard rock nótát, melyeknek felvételére elhívta a cimboráit, zömében gitárosokat és a lemezhez csomagolt DVD tanúsága szerint remek hangulatban fel is rántották, láthatóan nagyobb rágörcsölés nélkül. A lemezt megfejteni nem szükséges, pontosan annyi és az, amire az eddigi leírásból számítani lehet: feelinges, hatputtonyos melodikus rock, a világ-elit reprezentánsaival. A színvonal egységesen magas, de a "Story Of Love" és a "Falling Houses" egy igazságosabb világban sláger is lehetett volna. Mivel azonban a világ nem igazságos, nemcsak ez a két nóta, de az egész lemez totál feledésre ítéltetett. Most ugyan nyomtam az orcájára egy csókot, de illúzióm nincs, nem rázom fel vele a népeket (Wake The Nations...). Kotta majd talán lecsekkolja, esetleg meg is dicséri, de ennyi. A lemez tovább alussza majd örök álmát a rock-univerzum ismeretlenségében.

Túrisas

Amikor megszületett a fejemben a gondolat, hogy - ha eredetileg nem is ezzel a címmel - rovatot kellene indítani a méltatlanul elfeledett, vagy éppen már megjelenésük idején durván alulértékelt lemezekről a történelmi igazságszolgáltatás jegyében, még fogalmam sem volt, hogy valódi bejegyzéscunamit indítok el, olyan kiégett vagy önkéntes belső emigrációba vonult "kollégákat" reaktiválva ezzel, mint Túrisas és Kotta. Ez nem várt és örvendetes fejlemény volt, még akkor is, ha az eredeti koncepció - úgy érzem - időközben némileg átalakult, helyesebben mondva kitágult. Ez nem baj. Olyannyira nem, hogy most én is egy olyan lemezről fogok írni, amelyik nem totálisan elfeledett, talán nem is etalon értékű mestermunka, mégis érdemes a méltatásra, a nagyobb figyelemre - még 32 év után is.

32 év! Ez viccnek tűnik, de nem az. A bostoni Extreme bemutatkozó lemeze tényleg 32 éves. Bár annak idején valamiért a reakcióm nem annyira lelkes, mint inkább kimért, de méltányoló volt, objektíve az Extreme - természetesen az Aerosmith után - Új-Anglia legnagyobb ajándéka a hard rock/heavy metal világnak. Ugyanakkor, ha valaki azt hallja: Extreme, azonnal az "Extreme II: Pornograffitti" (1990) jut eszébe, meg az olyan MTV-s megaslágerek, mint a "More Than Words" és a "Get The Funk Out". Az A&M Records gondozásában megjelent "Extreme" nem volt igazán sikeres, világszerte mindössze 300.000 példány kelt el belőle, míg a "Pornograffitti" a Billboard 200-as listán a 10. helyig kúszott, egy éven belül dupla platina album lett, és 2 milliót adtak el belőle! Nem csoda, hogy az első album azóta is szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a '90-es évek elején elért sikerek hatalmas árnyékában.

De ez - kérem szépen - teljességgel méltánytalan! Tény, hogy az "Extreme" nem szól olyan jól, mint a két klasszikus (Pornograffiti, III Sides To Every Story); tény, hogy itt még nem találtak teljesen a saját hangjukra, de azért megvan itt minden lényegi tulajdonság, hősies erény, ami őket később szupersztárokká tette. Nuno Bettencourt nem gitározott kevésbé briliánsan (a "Smoke Signals" szólóját kizárólag térdre ereszkedve tudom meghallgatni!), Gary Cherone dallamérzéke nem volt fejletlenebb, az együttes nem tolta gyöngébben - még élőben sem - a Queen által ihletett módon kidolgozott kórusokat, s már itt megmutatkozott, hogy az akkoriban divatos hajmetál topikus közhelyeitől igyekeztek elrugaszkodni. Laza értelemben véve, az "Extreme" is konceptlemez, szövegeiben a gyermekkor élményeit: örömeit, bosszúságait, szorongásait, kalandjait dolgozza föl.

A borítón a muzsikusok még a kötelező sportcipős, szakadt farmeres, fejpántos, bongyolított/tupírozott hajú imidzsnek megfelelően jelennek meg, még zeneileg is fölfedezhető néhány tipikus glam-elem. A lemezt indító "Little Girls" pl. lehetne Poison nóta is (már ha C.C. DeVille valaha tudott volna úgy gitározni, mint Bettencourt), a "Wind Me Up" inkább a Mötley Crüe-ra hajaz, a "Mutha" pedig egyértelműen - főleg a szóló miatt - Eddie Van Halen géniuszát idézi. Ellenben az olyan dalok, mint a "Teacher's Pet", a "Big Boys Don't Cry" és a "Smoke Signals" már megelőlegezik a "Pornograffiti" funkos "csavart labdáit", a "Rock A Bye Bye" pedig már mintha a "III Sides To Every Story" majdnem proresszív kikacsintásainak lenne az előíze. Brutálisan jó album ez, na! Bettencourt pedig már itt világszám! Ahogy Brian May nyilatkozta egyszer a "Get The Funk Out" szólójáról a rá jellemző alázattal: "Amit ez a srác művel, mérföldkő a rocktörténelemben - ezt soha, de soha nem tudnám eljátszani."

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

A Sweet Oblivion, mely a Queensryche és Geoff Tate viharos/veszekedős/köpködős elválása után a Frontiers kiadó kísérlete volt arra, hogy a szólóban nagyon gyöngén teljesítő, de képességei alapján jobbra érdemes Tate karrierjébe új életet pumpáljon, voltaképp nagyon szimpatikus jelenség. Az első lemezt a nápolyi kiadó egyik házi zeneszerzője, a DGM gitárosa és producere, Simone Mularoni tette Tate feneke alá, méghozzá úgy, hogy a legendás frontember a végeredményhez az éneksávok föléneklésén kívül alig-alig járult hozzá. Akárhogy is, én nagyon csipáztam azt az albumot, a 2019-es toplistám bronzérmese, "az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemeze" lett. A projekt debütációja szerintem – a körülményekhez képest – mindkét főszereplőből a legjobbat hozta ki.

Ezek után nagyon megrökönyödtem, amikor kiderült, hogy a kiadó, noha folytatja a projektet, Mularonit dalszerzőként és producerként Aldo Lonobile gitárosra, a Secret Sphere szellemi atyjára cserélte (aki mostanában Perugino istállómester új kedvencévé avanzsált). Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem örültem a változásnak. Lonobile jó gitáros, jó dalszerző, de véleményem szerint nincs egy kategóriában Mularonival. Az eredmény ennek megfelelően nagyjából akként írható le, hogy az első Sweet Oblivion úgy viszonyul a most kiadott lemezhez, mint a DGM a Secret Sphere-hez. Aki ismeri ezeket a bandákat, pontosan tudja, miről beszélek.

A "Relentless" dalainak megírásában – legalábbis a promóciós szövegek szerint – ezúttal Tate is részt vett. A szólóalbumok ismeretében ez sem föltétlen szívderítő. Mindazonáltal sok-sok intenzív hallgatás után az kell mondjam, hogy ez sem rossz lemez, csak éppen nincs annyira jó, mint az előző. Nem is fog az év végi toplistára fölkerülni – már most mondom. Lonobile is igyekezett a klasszikus Queensryche örökséghez igazodó és méltó anyagot összehozni. Érződik rajta a gondoskodás, a klasszikus hagyaték iránti tisztelet, van is rajta egy-két igazán szép pillanat, mint pl. az album csúcsteljesítménye, az "Anybody Out There" című nóta, melynek refrénje tényleg olyan, mintha még az "Empire" stúdiómunkálatai idején született volna. A "Fly Angel Fly" pedig olyan, mintha csodával határos módon a "The Warning" demó szalagjairól került volna elő.

Talán Tate már nem a régi, talán Lonobile gitárhangzása sincs pariban Mularoni "brown sound"-jával, én mégis örülök, hogy valaki megragadta és őrzi a lángot (Fogod? Take Hold Of The Flame!). Ez még így is jobban tetszik, mint bármi, amit eddig a Tate-len Queensryche képes volt kiizzadni magából.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.primalfear.de

A nagybetűs Metal Kommando a pandémia közepén sem pihen, és jóllehet, alapfokozatra kapcsolt, a kiadott EP elég ahhoz, hogy a germán (nemzetközi) power fáklyavivőkhöz fűződő addikciót enyhíteni tudja. Nincs mit cifrázni, ugyan a kislemez felvezető száma duetté alakítva, valamint három további szerzemény ismerős lehet a  legutóbbi zenei csapás exkluzív kiadásáról, az egyetlen, ám annál hatásosabb új kalapács ütés – "Vote Of No Confidence" – ad annyi energia löketet, ami segít a punnyadás közepén formába tartani a fémrostokból álló izomzatot.

Bár szeretem Tarja Turunen hangját, el kell ismerni, hogy az "I Will Be Gone"-hoz nem tud sokat hozzátenni, egyrészt, mert az ember érzése szerint ő maga is unja az egészet, másrészt Ralf Scheepers van olyan jó énekes, hogy egymaga is elvigye a hátán az ilyen fajsúlyú balladát.

Az egyetlen új dal azonban kárpótolja az embert mindazért, hogy a "Rising Fear" inkább csak egy nyugis instrumentális kezdemény, mint önálló entitás: mindent tartalmaz, amiért rockerek ezrei emelik az égbe ökleiket, megvalósítván a Norbi álmot, vagyis azt a tornát, amit három korsó sör után is képes elvégezni a nem éppen a sportos életmódjáról híres metal zenei publikum. (Bár éppen Scheepers az, aki a maga testépítőkre jellemző izomzatával mutat középső ujjat a sztereotípiáknak.)

A "Leave Me Alone" egy standard Primal Fear himnusz, húz, mint a többtonnás páncélvonat, amiről úgy záporoznak a riffek, mintha a jármű golyó – izé, riffszórója köpdösne lelkesítő töltényeket a nagyérdemű rajongói táborra. A záró etap aztán elegáns főhajtással tiszteleg a másik német wunderwaffe, az Accept előtt, a középtempós döngölés közepén akár Udo is állhatna, bár biztos meggyűlne a baja azokkal a magasakkal, amiket bónuszként kapunk a germanizálódott Metal Godtól.

A Primal Fear tehát nem omlik össze a járvány lába előtt, és jóllehet, az "I Will be Gone" inkább csak egy finom kis ízelítő a következő rohamot megelőzően, megéri meghallgatni, hátha ad egy kis erőt a vírusból lábadozó metal testvéreknek a következő internacionalista összeborulás előtt.

Garael

Emelje fel a kezét az, aki ismeri ezt a svéd bandát! Gondoltam. Fekete pont persze nem jár érte, az underground bugyraiba merülünk lassan. Olyannyira, hogy ez talán az első zenekar, aminek még Wikipedia oldalát sem találtam. Márpedig ami ott nem található, az nem is létezik, ugyebár.

Ők mégiscsak léteztek, mert LP-m van tőlük. Hogy miként került hozzám, azt már nem tudom felidézni, de már az imágó simán magyarázhatja, miért nyúltam rájuk ismeretlenül is. A borítóról egy über-laza, tökös amerikai glam-sleeze banda tekint rád.

A korongokon lévő belbecs nem is cáfol rá a külcsínre: tesztoszterontól fűtött, egyenes, lendületes rockmuzsika bömböl a hangfalakból. S bár a képletben több az AC/DC, mint a Van Halen, a jenkikre jellemző magabiztosság is bennük bujkál. Hovatovább, a svéd dallamérzék is beköszön, sajátos ízt adva ezzel a végeredménynek.

Korongokon, mert rövid pályafutásuk alatt két albumot adtak ki. Ez a bemutatkozó lemezük, és hogy nem csak engem győzött meg, arra indikáció lehet az azt követő Atlantic szerződés. Az 1985-ös "Burnin' Rock"-ra még a kor egyik sztárproducerét, Max Normant is kiutalták nekik. Sőt, benyomták őket a Bon Jovi és a Keel elé egy amerikai turnéra. Ahogy azt sejteni lehet, az amerikanizálódás azonban nem sült el jól (nem szokott), az a cucc szerintem korántsem olyan dögös és spontán, mint a "Watch Out". Fel is oszlottak ’86-ban, tisztázatlan körülmények között.

Ilyen lehetett volna a Europe, ha a billentyűst lecserélik egy másik gitárosra. De elképzelhetjük őket úgy is, mint egy ős-Airbourne-t, David Lee Roth-tal a mikrofonnál. Emelje fel a kezét, aki nem szereti az ilyen zenét? Gondoltam.

Kotta