Kiadó:
Octane Records

Honlapok:
thestrangeraus.bandcamp.com
facebook.com/thestrangerband

Amilyen hatalmas - szó szerint kontinensnyi - területét tekintve Ausztrália, olyan ritkán lakott, hiszen a népessége mindössze kb. 25 millió. Ennek ellenére zenei nagyhatalom, hiszen a rock, hard rock, heavy metal vonalon komoly eredményeket, legendás előadókat, zenekarokat tud fölmutatni. Még ha kifejezetten csak a progresszív műfajra gondolunk, akkor is rögtön eszünkbe juthat a Teramaze, Voyager, Caligula's Horse, Divine Ascension stb. - egytől egyig olyan bandák, amelyeket mi is szeretünk, akiknek kiadványairól mi is rendre igyekeztünk tudósítani.

A jelen recenzió tárgyát képező ausztrál muzsikusok Brisbane-ben alakították meg zenekarukat még 2013 tájékán. A banda nevét viselő első albumuk 2017-ben jelent meg, és nem is akárkik gondozták a bemutatkozó anyagot, a keverést David Castillo (Katatonia, Opeth, Eluveitie), a maszterelést pedig Jens Bogren (Soilwork, Paradise Lost, SymphonyX) végezte. Néhány tagcsere és egy kis fazonigazítás után most piacra dobták a második lemezüket, mely nem véletlenül kapta címét a színpompás optikai játékról - ugyanis elég sokszínűre sikeredett.

Az első két tétel tőről metszett dallamos progresszív metálnak minősül, de azután beindul a djentes szögelés, amivel sajnos az értékelhető dallamok is megfogyatkoznak, miközben egyre többször kerül elő a divatos acsarkodó szigor (pl. Jungles, The Devil You Don't) - szerencsére csak kiskanállal adagolva. Ugyanakkor nem áll távol a srácoktól egy kis Seattle-i hangulat (Jester), de a csaknem funkos (vigyázat, nem fánkos!) Maroon 5-féle pop rock sem (Siren) - persze a hasonlat jobban ülne, ha a zeneipar nem prostituálta volna Adam Levine kezdetben ígéretes csapatát.

A lemezt záró címadó tétel teljesen olyan, mintha a német Chaosbay dala lenne, itt azért összeér az új prog-generáció, egészen jól hallható, hogy milyen hangzás, milyen dallamvilág, milyen fordulatok jellemzik ma leginkább a műfaj fiatal trónkövetelőit. Nagyon ígéretes, ha nem is hibátlan ez a dalcsokor. Érdemes rájuk odafigyelni.

Tartuffe

A lemez onnan lehet ismerős, hogy minden magára valamit adó leárazásban képviseltette magát, arra gondosan ügyelve, hogy fogyasztói ára ne kússzon a lélektani 1000 Ft fölé…

Tény, hogy valahogy az egész lemez "low budget" kiállítása, borítógrafika, betűtípus, zenekari logó mintha azt sugallná, hogy "Meg ne vegyél, turkász, ennyit sem érek, egyhallgatásos vagyok!" De azért a jó szimatú öreg profikat nem lehet átverni. Egy gyors kötelező booklet-kontroll, és máris kész a diagnózis: Mats Levén és Fredrik Akesson (Talisman, Opeth) közreműködése olyan húzóerő, ami szinte kizárja annak az esélyét, hogy ergya legyen a végeredmény. Nem is az. Sőt, nagyon-nagyon nem az. Ez, kérem, egy bivalyerős skandináv hard rock/metal anyag. Egy szteroidokkal felpumpált, majd a háztól elzavart, ezért a természetben kicsit elvadult Deep Purple-hatású muzsikát kell elképzelni, igaz, slágerfaktor nélkül, de azért óriási dallamokkal. Bár az összesen két lemezt megért zenekar alapvetően Ianne Lund bőgős és Ian Bingegard billentyűs (szigorúan Hammond!) projektje volt, ez nem azt jelenti, hogy Mats és Fredrik ne kaptak volna főszerepet a rendelkezésükre álló háromnegyed órában.

Nem igazán ragozom, ez egy elmondhatatlanul "underrated" cucc lett, pedig majd szétveti az erő és minőség a hangfalakat. A Spotify természetesen  nem ismeri (???), és mostanában már leértékelve sem látom. Most éppen az "Outcast" szól, áll a szőr a karomon, közben arra gondolok, hogy a zeneipar tényleg milyen igazságtalan és kiszámíthatatlan tud lenni.

Túrisas

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
facebook.com/lyleworkman.musician

Úgy számolom, ez a bejegyzés nagyjából egy tucatnyi megtekintésre tarthat számot. Ez lehetne az egyik példamondata annak az alaptételnek, hogy ez a világ nem igazságos, valódi és teljes igazságszolgáltatásra csak a túlvilágon számíthatunk – az egyéni és közösségi ítélet után, amikor ez a világ már elégett a kénköves tűzben. Lyle Workman ugyanis korszakos zseni, az előző, "Harmonic Crusader" című lemezéről 2009-ben írtam is recenziót – akkor (és azóta) kemény 18 megtekintést generálva ezzel. Engem azonban az ilyen lehangoló eredmények sem riasztanak el attól, hogy írjak. A Nagy Pompeius szállóigévé vált kijelentését némileg fazonra igazítva mondom: scribere necesse est… - írni márpedig szükséges…

Szóval adott egy parádés (egyébiránt autodidakta) gitáros fenomén és sokoldalú zeneszerző, az abszurd nevét magyarra lefordítva: Munkásember Sziget, aki már több hollywoodi sikerfilm zenéjét szerezte (Superbad, 40-Year Old Virgin, Yes Man, Knocked Up, stb.), ráadásul kapós bérzenész, aki olyan hatalmas sztárokkal turnézta már végig a földgolyót, mint Beck, Sting, Norah Jones, Bryan Adams stb., mégis relatíve ismeretlen: sem a kortárs komolyzene, sem a jazz, sem a rock világában nem kapja meg a neki kijáró hírnevet.

Az mondjuk igaz, hogy utoljára 12 éve adott ki saját szólóalbumot, mint ahogy az is, hogy a stílus, amelyben alkot, nem éppen rádióbarát, komolyzenei-jazz-rock fúzió lévén aligha vonz tömegeket. Hiába a két legendás Steve, tudniillik Vai és Lukather folyamatos és lelkes dicsérete, ez a muzsika megmarad rétegzenének, a réteg pedig, amelyet kiszolgál, olyan vékony, mint benzinkutas szendvicsben a Pick szalámi. Steve Vai ajánlása nem is olyan meglepő, ha megfontoljuk, hogy bizonyos értelemben Vai egykori fölfedezőjének és nagymesterének, Frank Zappának örökségét látszik ápolni mindaz, amit Workman muzikalitása képvisel. Itt nincsenek műfaji határok, megfér a jazz, blues, rock, funk, komolyzene éppúgy, mint a nagyzenekar, a big jazz band, a rockosan torzított Telecaster (mondjuk a mellékelt klipen épp egy Stratót és egy hollowbody Gibsont nyüstöl), a marimba és a countrys hangulatú lap steel gitár.

"Ez az album összefűzi mindazon szálakat, melyek engem zenészként jellemeznek. Négy éven keresztül készült, de valójában egy egész zenei karrier összegzése." Amikor Workman ezt nyilatkozta, kivételesen nem esett a muzsikusokra olyannyira jellemző túlzásba. A korábbi lemezein még legtöbbször szemplerekkel oldották meg az "orkesztrális" részeket, most azonban megalkuvásmentesen egy teljes nagyzenekarral vonult a híres Abbey Road Stúdióba – na meg olyan bizonyos körökben hangzatos nevekkel, mint Vinnie Colaiuta, Tim Lefebvre, Jeff Babko és a többiek.

Ezek a dalok nyilvánvalóan nem a Poptarisznyába készültek, nem fogják ostromolni a Billboard listák csúcsait, de ettől még varázslatos betekintést engednek abba, amit vétkes egyszerűséggel csak Zenének nevezünk – így, nagy betűvel. Tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta műfaji nyitottság, kifinomult ízlés, pillanatnyi hangulat – de annak a tucatnyi olvasónak, aki majd veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt a cikket, fönntartások nélkül ajánlom. Egy próbát biztosan megér.

Tartuffe

Ha arra gondolunk, hogy közel negyven éves pályafutása alatt ez az amerikai banda összesen két lemezt adott ki hivatalosan, már sejthetjük, hogy nem jókor voltak jó helyen. Ebből a kettőből egy viszont egészen remek. Nem a zenei tudás, talentum hiánya volt tehát a sikertelenség oka valószínűleg.

Két testvér, Eric és Glenn Cook (gitár és basszus) alapította az együttest 1982-ben. Az énekesük (Tom Mallicoat) 2003-as kilépéséig aktívak voltak, 2006-tól ismét (újra összeálltak). Utóbbit nyilván megakasztotta Eric Cook 2012-es halála, hivatalosan azonban a mai napig sem oszlottak fel.

A gyakori tagcserék (már az első, saját kiadású lemezüket – "The Arrival" (1987) - újra fel kellett vegyék más dobossal annak megjelenése előtt) és az időközben kedvezőtlenre forduló zenei klíma elgáncsolta őket. Ez a korong amúgy demóként fut a hivatalos diszkográfiában, jelen recenzió tárgya az első kiadói támogatással rögzített munkájuk.

Nagyon könnyű a zenekart besorolni a Queensryche klón kategóriába. Egészen hasonló zenét játszanak, mint a Seattle-i legenda az első korszakukban. Mallicoat hangja, énekstílusa is kifejezetten hajaz Tate-ére, de Midnight is megbújik benne. Ahogy a muzsikában is – a kicsit korábban alakult, de szintén hányatott sorsú - Crimson Glory. De ki a fenét érdekel mindez, ha amúgy a produkció elsőrangú?

Hasító ikergitárok, éteri ének, tökös, technikás, enyhén progos amerikai power metal, a lemez címéhez méltó rideg, kicsit gépies hangzás. Ennyi, és nem más. Nem szeretném többnek láttatni, mint ami: egy kiváló, de nem eredeti alkotásnak. Nem kell, nem is lehet mindig megváltani a világot! Főleg, ha rosszkor vagy rossz helyen.

Kotta

Nem nagyon vádolható azzal kedvenc stílusunk, hogy a "rockopera" műfaját mostohagyerekként kezelte volna, sőt inkább az ellenkezője fordult elő. A hard rock/heavy metal lényege szerint teátrális műfaj, voltaképpen az operával való összeházasítása meglehetősen logikus lépés. Ennek megfelelően a fúzióból születtek is klasszikusok, meg jónéhány felejthetőbb produktum. Személyes véleményem az, hogy az igazán kiemelkedő alkotások többé-kevésbé megkapták a nekik kijáró figyelmet és elismerést (Ayreon, Avantasia, Savatage, stb.), néhányan meg nem kapták meg, de nem is nagyon érdemelték ki (pl. Tolkki: Avalon), meg akad néhány opera, ahol a befektetett munka és minőség sajnálatosan fordított arányosságot produkált az elismertséggel.

Nikolo Kotzev "Nostradamus" operája számomra a legnagyobb talány ebben a tekintetben. Itt elvileg minden együtt volt a nagyobb sikerhez. Göran Edman, Glenn Hughes, Jorn Lande, Joe Lynn Turner, Doogie White, Alannah Myles, Sass Jordan a főbb szerepekben, egy igazi, 35 főből álló szimfonikus zenekar, és Kotzev (gitár) mellett a Europe legénysége alkotta a rockbandát. És ami a legfontosabb számomra, hogy a zeneszerzésben, hangszerelésben nem az történik, mint sok, akár népszerűbb rockoperák esetében is, hogy a rockdalokat itt-ott színesíti némi dagályos, klasszikus zenei hatás, hanem a vonósok az egyes dalok részeiként működnek, hol hangsúlyosan, főszerepet játszva, hol kiszolgálva a gitárokat, hol teljesen alárendelve magukat a súlyosabb megszólalásnak. Rajta kívül mindezt ilyen minőségben, színvonalon megvalósulni, egyedül Viktor Smolski (Almanac, ex-Rage) esetében tapasztaltam. Nyilván nem véletlen, hogy akárcsak Smolski, a bolgár származású Kotzev is klasszikus zenei nevelést kapott, ötéves korában kezdett hegedülni. Más kérdés, hogy Brazen Abbot nevű bandájával igazán sok vizet mégsem zavart, meglehetősen átlagos, bár kétségkívül minőségi hard-rock anyagok kerültek ki a kezei közül.

A Nostradamus azonban kikezdhetetlen. Az elejétől a végéig élvezhető hard rock opera, szenzációs duettek, szólódalok alkotják a dupla albumot, ahol – legalábbis számomra – nincs üresjárat. Ehhez képest az anyag elfelejtődött, még a Spotify-on sem tudom meghallgatni. Na, ezért (is) kell mindent beszerezni CD formátumban, bár ez esetben egy minőségi DVD jelentené az élmény-teljességet, amire azonban nyilván semmi esély.

Ha valaki, aki amúgy érdeklődik a rock operák iránt, de ez mégis kimaradt, valahogy hallgassa meg, nagyon szép húsvétja lesz, becsszó!

Túrisas

Kiadó:
JVC/Victor

Honlapok:
www.keemarcello.com
facebook.com/keemarcellorocks
www.tommyheart.com
facebook.com/tommyheartrocks

E lemez története még 2016-ig nyúlik vissza, amikor is a Frontiers – miközben szokása szerint valaha volt nagy sztárokat keresett, hogy kardiopulmonáris újraélesztésben részesítse elhasalt karrierjüket – előbányászta Kee Marcellót, aki 1986 és 1992 között a Europe-ban pengetett (egyesek szerint még John Norumnál is jobban). Akkor az olasz kiadó platformot biztosított Marcello számára a régóta esedékes szólólemezének (Scaling Up) megjelenésére és hatékonyabb marketingjére. Persze Perugino – a rockzene nápolyi keresztapja – rövidesen kért egy szívességet Marcellótól, s ennek lényege az volt, hogy tessék összeállni a Fair Warning zseniális, de érdemtelenül kevéssé ismert énekesével, Tommy Hearttal, és följátszani egy egész albumnyi Alessandro Del Vecchio szerzeményt. Ebből lett 2017-ben a Kee Of Hearts.

A KOH lemez egyébként nem lett rossz, mai füllel is élvezetes (főleg a két főszereplő mindig bámulatos teljesítménye miatt), noha nem emelkedik ki a tucatnyi hasonló Del Vecchio termék közül. Akkor meg is jegyeztem, hogy nem kéne Marcello és Heart géniuszára ennyire rátelepedni; hagyni kéne őket szabadon dolgozni, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással. Amikor meghallottam, hogy a páros végül a Frontiers néha már fullasztó öleléséből kibontakozva saját projektbe kezdett – önálló dalszerzés és finanszírozás mellett –, széles mosoly ült ki az egyébként rendkívül mogorva és ellenszenves pofázmányomra.

Az Out Of This World névválasztás nyilván nem véletlen, hiszen ez volt az első Marcello által följátszott Europe album (1988) címe. A közös munka annyira megihlette Marcellót, hogy a vele készült két klasszikus Europe lemez anyagát meg akarta turnéztatni Hearttal a mikrofon mögött. Hát mit mondjak? Mocskosul megnéznék egy ilyen hangversenyt! Sajnos erre a jelen körülmények között még egy ideig nem lesz lehetőség. Talán éppen ez a fölismerés vezette el a Marcello-Kee párost arra, hogy kiadják a "Live From The HEAT" című koncertanyagukat, melyen a Marcello-éra Europe dalai mellett játszanak néhány Fair Warning és Kee Of Hearts nótát is. Ezt viszont meg akarták támogatni még pár saját új szerzeménnyel; talán nem tévedek nagyot, ha így írom le az "Out Of This World" genezisének történetét.

Az Indiegogo kampányból finanszírozott albumnak csak Japánban van rendes kiadója és terjesztője, a világ többi részében élők Marcello és Heart Indiegogo oldaláról rendelhetik meg a CD és/vagy LP formátumokat. Megvásárolható külön-külön a koncertlemez és az új stúdióalbum, de létezik egy diétás opció is: az új stúdiólemez négy bónusz élő fölvétellel kiegészítve (Let The Good Times Rock, Burning Heart, Momentum, Superstitious). Az új anyag producere egyébként Chris Laney (Pretty Maids) volt, a keverést pedig Ron Nevison (KISS, Bad Company, Ozzy Osbourne, Lynyrd Skynyrd, Vince Neil, Meat Loaf, Heart, Chicago stb.) végezte. A hangzás jobb is lett, mint a Kee Of Hearts esetében.

Huh! Ez a bevezető tőlem szokatlanul hosszúra sikeredett! Térjünk is gyorsan az új lemez értékelésére! Azt kell mondjam, hogy a Kee Of Hearts egyenes folytatása született meg, még úgy is, hogy Del Vecchiónak ehhez már semmi köze. A szerzőpáros érezhetően nem akart modernizálni, karcosabbra, furfangosabbra venni a figurát. Ez egy teljes egészében retrográd anyag, születhetett volna akár a '90-es évek fordulóján is. Nyilván az volt a koncepció, hogy olyan dalokat kell írni, melyek egy klasszikus Europe szerzeményeket fölvonultató turné szetlistájából nem lógnak ki. És tényleg: egyik-másik nótában (pl. In a Million Years) még Heart is tök úgy énekel, mint Joey Tempest. A "historikus" megközelítést csak erősítik a régimódi, pufihaj-korszakot idéző szinti hangszínek (hallga' pl. a "Twilight" vagy a "Lighting Up My Dark" bevezetőit!).

Én jobban örültem volna némi merészségnek, kísérletező kedvnek, pl. kifejezetten tetszik a "The Warrior" című kakukktojás, ami lehetne akár egy Van Halen dal is (talán tisztelgésnek szánták Eddie áldott emléke előtt). Mindent egybevetve azért ezt valamivel erősebbnek érzem a Kee Of Hearts lemeznél. Mindenesetre ajánlatos úgy hallgatni, mint egy retrospektív Europe turné kiegészítő anyagát, nem pedig úgy, mint egy egészen új és friss kifejeződését a szerzők vitathatatlan muzikalitásának. Ebből a szempontból Marcello legutóbbi szólólemeze, a "Scaling Up" sokkal, de sokkal izgalmasabb és naprakészebb.

Tartuffe

Valószínűleg felesleges mondanom, hogy ezen a blogon nagy becsben vannak a gitárhősök. Egy időben én is rá voltam kattanva az ilyen – gitárhősködős – albumokra. Van jó néhány a tarsolyban. A leggyakrabban, legszívesebben játszottak ezek közül: az első Malmsteen, a "Flying in a Blue Dream" (Satriani), a "Passion and Warfare" (Vai), Jason Beckertől a "Perpetual Burn" és ez. Az első négyet gondolom nem kell magyarázni, hatalmas klasszikusok a stíluson belül, de Sharmant valahogy elmosta az idő sodra.

Ez a második megjelenése, az első korongjára ezt a matricát ragasztotta a kreatív marketinges: "Európa válasza Joe Satrianira". A kreatív idézőjelben. Ez annyiban azért igaz, hogy az angol zenészre is elmondható, legalább annyira jó dalszerző, mint amilyen technikás gitáros. Ő is dalokban gondolkodik, nem szólókban, annak ellenére, hogy nagyon magabiztos és sokoldalú a hangszer-kezelése.

Az első lemeze (amely nem túl fantáziadúsan az "1990" címet kapta) még teljesen instrumentális, ezen viszont négy számban van ének (Thomas Brache). Érdekesség lehet még, hogy Neil Murray játszik basszusgitáron. Vele jó David egy Gillannal közös munka során találkozott.

Igazából nehéz megmondanom, miért hallgatom ezt az albumot többször, mint mondjuk MacAlpine, Vinnie Moore vagy Greg Howe cuccait, de a hangulata nagyon megfogott, ez az igazság. Talán éppen az a vonzó benne, hogy a technikai tudás messzemenőkig a dalokat szolgálja, sosem válik magamutogatóvá.

Nehéz felfogni, hogy egy ekkora tehetség hogyan tudott elsikkadni ("Hear n' Now" – 1994, aztán legközelebb 2013-ban jelentet meg CD-t. Manapság leginkább oktatóként tevékenykedik.) Hiszen a dallamérzék mellett felismerhető, markáns játékstílussal is bírt (lásd pl. "Andromeda" alább), amit azért kevesen mondhatnak el magukról. Talán egy európai Mike Varney hiánya az ok; kellett volna valaki, aki üti ezt a vasat már kevésbé forrón is, és/vagy az a köztudott tény, hogy az angolok igen gyorsan fordulnak a legújabb zenei trendek irányába – a '90-es évek pedig nem a muzsika virtuóz megközelítéséről szólt.

Egy szó, mint száz, engem rendre elvarázsolnak Sharman futamai, lebegő dallamvilága – van benne valami földöntúli (szépség). Hallgasd meg, lehet, hogy téged is elcsábít majd! Még ha pont ez nem is annyira hősködős.

Kotta

Ahhoz, hogy valami elfelejtett mesterremek legyen, ugyebár kell(enek) mester(ek), meg valami balszerencsés körülmény, ami miatt elfelejtődik a mesterremek. Nem nagyon akarom megfejteni, hogy itt mi történt, valójában nem is tudom, de az biztos, hogy mind a névadó projektgazda, mind az énekes Nils Patrik Johansson sokkal ígéretesebb utat is bejárhatott volna, ha csak önmagában a fentről kapott zenei talentumokat nézem. Noha mindkét név ismert a szakmában, ráadásul Nils Patrik Johansson az Astral Doors debüttel elég nyomatékosan be is köszönt a színtérre, kicsit talán Ronnie Romerohoz hasonlatosan, de amíg utóbbi, karcos és erős Dio-jellegű hangjával eléggé be is dolgozta oda magát, Johansson hasonló adottságokkal megrekedt a középmezőnyben és mára elég véleményes, beszürkült produkciókban bukkan fel zenekarokban, szólóban egyaránt. Andersson (Majestic, Time Requiem) hasonló cipőben jár, bár virtuózként kétségtelenül nevet szerzett ő is, a hórihorgas svéd leginkább a leértékelt lemezek első számú billentyűs-virtuózaként bukkan fel.

Ennek a megjelenésnek is a folyamatos és megalázó mértékű leárazás keserű kenyere jut(ott) osztályrészül, pedig neoklasszikus prog-power stílusban sikerült elementárisat alkotniuk. Töltelékdalok és üresjárat nélkül jönnek az arcunkba a hibátlan kompozíciók, óriási dallamok, egyenesen a Dio-iskola eminens osztályából, elképesztő hangszeres szólók, korrekt megszólalás. Ha az amúgy magabiztosan, sőt túlzás nélkül abszolút virtuóz módon gitározó Magnus Nilsson nem is ér fel Michael Romeo zsenijéhez, megkockáztatom, és vállalom is a kijelentés súlyát, hogy az "Astral Episode" a legtöbb Symphony X lemez mellé odatehető minőségben. Igen, tudom, hogy mit beszélek.

Az első lemez is remek, annak ráadásul még Csörsz Zoltán dobos személyében magyar közreműködője is volt (itt már Andreas Bobjer dobol fifikásan és hibátlanul), de az "Astral Episode" az igazi telitalálat. Ha bejön a stílus, azonnal csapjatok le rá, ha még nem futott ki a készlet, mert pénzt nem nagyon kérnek érte…

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/ltexperiment

20-22 év alatt elképesztően nagyot képes változni a világ, na és a közízlés, még egy olyan beszűkült underground műfajban is, mint az instrumentális gitárközpontú muzsika. A '90-es években (még az évtized legvégén is) a progresszív metál aranykorát élte, a műfaj nagyágyúit (kvázi alapító atyáit) tömörítő Liquid Tension Experiment pedig kétségkívül hatalmasat szólt. Napjainkban azonban, azaz a kétezres évek harmadik évtizedének elején, szinte szürreális élmény, majdhogynem retrográd jellegű dolog egy új LTE lemezt hallgatni, értékelni. Akármilyen virtuóz, akármilyen energiadús az, amit hallunk, sem a zeneipar, sem a közízlés, sem a műfajon belül érzékelhető meghatározó trendek nem azt sugallják, hogy az LTE 3 hiánypótló vagy előremutató (ez a progresszív eredeti jelentése) lenne.

Már az első két album megjelenésekor (1998/99) sem értettem, hogy a nyugodt szívvel mellékági Dream Theater projektnek tekinthető LTE-ből miért maradt ki a képességei alapján tökéletesen ideillő John Myung, és miért kellett helyette az egyébként tényleg legendás Tony Levint (Peter Gabriel, King Crimson) bevonni. Minden tiszteletem mellett is az a benyomásom, hogy Levin itt csak mellékszereplő, ahol pedig szembeötlően hangsúlyosabb szerepet kap, mint pl. itt a "Chris & Kevin's Amazing Odyssey" című szösszenetben, az eredmény meglehetősen inkoherens, amolyan se füle, se farka improvizációs engedmény a "nagy öregnek".

Már amikor tavaly decemberben bejelentették a mellesleg még 2020 augusztusában, nagy titokban rögzített "3" megjelenését, az volt a benyomásom, hogy ez alapvetően két dologról szól. Egyrészt gesztus a progresszív metál hőskorszakában szocializálódott rajongók felé, másrészt személyes okok által fűtött, amolyan csapatkohéziós gyakorlat, amelynek a tavaly kiadott Petrucci szólóalbum ágyazott meg. Megnyugtató, hogy a tíz éve történt ronda elválás és az általa kiváltott "jégkorszak" a Petrucci-Portnoy viszonylatban végre lezártnak tekinthető. A globális fölmelegedés egyik konkrét jele (mellékhatása?), hogy a zenei és rokoni értelemben is szoros szálakkal kötődő zseniális páros szűk egy esztendőn belül másodjára dolgozik együtt. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a zenei összhang közöttük még mindig lenyűgöző.

Szerintem az LTE-féle muzsika - bár rögtönzések, szabad zenei képzettársítások motiválják, öntik végleges formába - alapvetően komponált zene, s ennek megfelelően akkor igazán jó, amikor aprólékosan összeillesztett, kerek kompozíciók születnek. Ezért leginkább tölteléknek tekintem az előbb említett "Chris & Kevin's Amazing Odyssey"-t, vagy a "Liquid Evolution" című - bocsánat a pejoratív szóhasználatért - fércmunkát, ami leginkább ún. stúdió jamnek minősül, mint amikor a próbák alatt bekapcsolva marad a fölvétel gomb.

Az albumot indító "Hypersonic" ellenben virtigli LTE darab, igazi progresszív erődemonstráció, ahol - s ennek már más szövegkörnyezetben is többször hangot adtam - egyértelműen kiütközik a különbség Portnoy (az ütős hangszerek Mozartja) és Mangini (a technokrata beállítottságú Salieri) között. A "Beating The Odds" már egy lineárisabb hard rock szerzemény, amelynek mintegy ellenpontja a "Rhapsody In Blue" - egy nagyszabású, ambiciózus főhajtás George Gershwin klasszikus (eredetileg 1924-ben bemutatott) szerzeménye előtt. Bár kimondottan érdekes vállalkozás, az eredetit lényegileg meghatározó klasszikus zenekari/big bandes jazz fúzió egyáltalán nem jön át, ehhez nagyon kellettek volna a fúvósok (klarinét, harsona, szordínós trombita). Technikailag lenyűgöző, muzikálisan viszont alighanem kapufa.

Az összképet szerintem határozottan lerontja a "Shades Of Hope" üres, kontextus nélküli, unalmas érzelgőssége (ez manapság a Dream Theater egyik komoly rákfenéje), de szerencsére a lemeznek van egy nagyon szilárd, velős, szálegyenes "gerince", melyet a már említett "Hypersonic", a klipes "The Passage Of Time" és a "Key To The Imagination" alkotnak. Az utóbbi szolgáltatja a "3" legbriliánsabb pillanatait; az orientális motívumokkal díszített, közel negyedórás záró tétel vitathatatlanul a kvartett csúcsteljesítménye.

Nekem, aki már közvetlenül a megjelenése (1992) után padlót fogott az "Images And Words"-től, aki a legelső LTE anyag hallatán is lelkesen áradozott, természetesen mennyei manna a "3", de az azóta fölnőtt generáció nevében nem tudok nyilatkozni. Sőt azt kell mondjam, hogy akármilyen régi rajongó is vagyok, az örmény trónkövetelő, Hovak Alaverdyan Octavisionje nekem jobban tetszik. Persze - és így is kezdtem a mondandómat - 20-22 év alatt nagyot képes változni a világ. Ha a "3" valamikor az ezredforduló környékén jelenik meg, biztosan letaglózott volna, most inkább csak elismerően csettintek egyet a nyelvemmel.

P.S.: Időközben befutott hozzám a kétlemezes deluxe változat is, melynek második korongján 5 további "track" található. Tudatosan nem írtam számot, dalt, vagy nótát, mert itt (egy kivételével) tíz perc fölötti "fade in-fade out" funkcióval fazonra nyírt csoportos improvizációkról van szó. Az ilyen "jam session"-ökből születhettek meg azután a kerek dalok, ezekből válogathatták ki a használható ötleteket. Ez ugyan megmagyarázza, hogy miért volt bekapcsolva a fölvétel gomb, viszont nem jelenti, hogy ezek szó szerint ön-álló (vagyis magukban megálló) szerzemények lennének. Voltaképp ezek között lenne a helye a "Liquid Evolution"-nak és a "Chris & Kevin..."-nek is. Ezt a második, bónusz korongot én a "rockumentary" kategóriába sorolom, elborult fanatikusoknak talán érdekes lehet (mint egy koncert DVD-n az amatőr turnéfilm), de ezért totál fölöslegesnek tartom a plusz pénzkiadást.

Tartuffe

Tartozom annyival – magamnak –, hogy írok végre erről az albumról. Nagyon kevés olyan magyar lemez van, amit világszínvonalúnak tartok, ez az egyik. Jó magyar bandák és produkciók vannak és voltak, de két tényező mindig is hátrányba taszított minket: a roppant gyenge hangzás és az elszigeteltségünk. Tulajdonképpen ez egy, nem is kettő: a piaci verseny és az abból következő innováció hiánya, nemcsak technikai-technológiai szinten, de zenei értelemben is az izoláltságunk következménye volt. A rockzene történelmét egyszerűen nem itt írták, márpedig kell az az inspiráló környezet, mely a kreativitás egymásba kapaszkodó pozitív spirálját létrehozza.

Kapaszkodtunk mi is, de évtizednyi lemaradással, leginkább lemásolva-lekövetve a tőlünk nyugatra zajló eseményeket. Ja, és van egy harmadik ok is, ami hátráltat bennünket: a nyelvi nehézségek. A mi agyunk nem áll rá az ángliusra, a kiejtésünk mindig zavaró marad, a magyar nyelvű produkcióknak viszont a legtöbb stílusban esélye sincsen komolyabb nemzetközi elismerésre.

Ilyen szempontból a Solaris nem ugrott gödörből, lévén instrumentális. Éltetik is őket abban a szubkultúrában, ahová egy '80-as évekbeli magyar kiadvány egyáltalán eljut. Persze szükség van ehhez a minőségre is, ami ezen a korongon vitán felül megjelenik. Elképesztően egyedi, sok hatásból építkező muzsika ez, mégis nagyon egységes és kiegyensúlyozott – igazi csapatmunka. Progresszív, de nem a komplexitásával akar elkápráztatni, hanem az elegáns rétegzettségével. Nincsenek itt például önmutogató, monumentális szólók, ilyen-olyan tört ritmusok és gyakori tempó-váltások, amik a matematikus beállítottságú hallgatóknak oly sok örömet okoznak. De vannak például elsőre dúdolható melódiák és stílusok (pop, rock, elektronikus- és klasszikus zene stb.) között elmosódó határok és nagyfokú művészi szabadság, kiteljesedés.

A fuvola miatt adja magát a Jethro Tull párhuzam, de említhetjük Jean-Michel Jarre-t is. Az űrrock tematika miatt az Eloy is gyakran előkerül velük kapcsolatban, vagy az olyan klasszikus progresszív rock bandák, mint a Camel. Ugyanakkor ez már a nyolcvanas évek – a szintetizátor hangzás utal leginkább erre. Zeneileg számomra a legnagyszerűbb az az összjáték, ami a fuvola, a gitár és a billentyűs hangszerek között folyamatosan zajlik. Egymásnak felelgetve, incselkedve egészítik ki egymást mégis tökéletesen. A rockos riffek, melyek a szinti-szólamok és -szőnyeg alatt pattognak, persze külön öröm a magam fajtáknak.

Mégis hiába mindez a játékosság és mélység a bemutatkozó albumon, 1984-ben Fortuna istennő elfordította az arcát erről a vidékről. '86-ban már fel is oszlanak, igazából ekkora a zenészek már a Napoleon Boulevard tagjai – szerencsét próbálnak az aktuális trendnek jobban megfelelő stílusban is (több sikerrel, teszem hozzá). 1995-ben egy amerikai koncertszervező meghívja őket Los Angelesbe, ennek emlékét egy élő felvétel őrzi, és tulajdonképpen ennek köszönhető a zenekar újra-aktiválódása is (1999: Nostradamus – Próféciák könyve CD, 2015: Marsbéli Krónikák II., valamint archív anyagok kiadása). Persze ez az aktiválódás csak úgy öregurasan értendő, ahogy az a dátumokból is látszik. Élőben is csak ritkán lehet elkapni őket, egy-egy nagyobb koncertet adnak évente-kétévente.

Most nem megyek bele részletesebben a zenekar csavaros történetébe, könnyen hozzáférhető a neten, ha valaki rájuk kap. Csak annyit mondok itt a végén, hogy több, mint remek lett ez a Bradbury ihlette rockopera (a teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy csak a korong A oldala nevezhető szigorúan annak, a másik felén rövidebb, egymáshoz tematikusan kevésbé kapcsolódó számok kaptak helyet) - ez az egyik legjobb progresszív lemez evör. Nemzetközileg is komoly siker lehetett volna, ha szerencsésebb csillagzat alatt (máshol) születik meg.

Nos, a restanciám leróva, most már el tudok számolni a lelkiismeretemmel. Fortuna pedig számoljon el az övével, ahogy tud.

Kotta