Idén áprilisban a jellegzetesen skandináv, mégis önálló arculattal rendelkező progresszív rockot játszó Astrakhan dupla megjelenéssel lepett meg/kényeztetett minket. Mindkét lemez teljes egészében meghallgatható az együttes Bandcamp oldalán. Sokat agyaltam azon, hogy miként mutassuk be ezt a két albumot: írjak külön recenziót vagy vonjam őket össze? Végül azt sütöttem ki, hogy mivel korábban már készítettünk egy interjút a banda bőgősével, Per Schelanderrel, fölkérem egy beszélgetésre, s egyszersmind ez maga lesz a két igazán jól sikerült album bemutatója is. Szerencsére Per nagyon közvetlen arc és azonnal kötélnek állt.

(1) Helló! 2018 januárjában beszélgettünk utoljára; sok minden történt azóta. Akkor úgy nyilatkoztál, hogy vagy 10-15 dalt már megírtatok, köztük egészen hosszúakat is. Az új lemezen azonban csak nyolc szám kapott helyet, Ez azt jelenti, hogy van még ott, ahonnan ez jött? Hogy választottátok ki az albumra a dalokat?

Hát igen, repül az idő! 2018 januárjában a legtöbb időnk azzal ment el, hogy készültünk a Jézus Krisztus Szupersztár turnéra. Végül is jó volt ez így, hiszen tele voltunk dalokkal, de nem mindegyik állta ki az idő próbáját. Óvatosnak kell lenni, mert néhány dolog, amit írsz, valójában nem annyira jó. Ahhoz, hogy megírj egy igazán jó nótát, sokszor át kell magad rágnod egy nagy csomó kevésbé erős ötleten. A kreativitás vicces dolog; néha be kell fejezned néhány rossz dalt, csak hogy kiírd őket magadból, hogy helyet csinálj a jó ötleteknek. Van azonban egy nóta, ami ugyan nem került föl az új lemezre, de még mindig piszkál engem, mert a nagy része kiváló: van benne egy igazán frankó orkesztrális (nagyzenekari) rész és néhány Sabbathos riff. Született továbbá egy olyan számunk is, amit még nem adtunk ki, de később talán megjelentetünk valamilyen formában. Igazán gyilkos egy nóta, de nem illett a lemezre. Tudod, az a jó, ha egy lemeznek sajátos sodrása van; ez a másik ok, amiért bizonyos dalok nem kerülnek föl egy albumra. Az "M.E. 2000" című szám eredetileg 4 perccel hosszabb volt, de azután kivágtuk a 4 perces bevezetőt, mert egyszerűen nem volt elég jó. Egyébként ez történt a korábbi albumainkkal is, nem mindegyik dal került föl végül rájuk, de nemrégen elérhetővé tettünk mindent a Bandcamp oldalunkon. Ott meg lehet hallgatni az összes számunkat, amit valaha megírtunk.

(2) Olvastam valahol: csodálkozol, hogy senki sem kérdez rá az új lemezen hallható jó vastag bőgő hangzásra. Esküszöm, akkor is rákérdeztem volna a dologra, ha nem látom azt a kommentet. Mondj valamit arról a brutálisan király soundról!

Á, csak viccelődtem, de azért a lemez fölvételei alatt tényleg iszonyatos büszkeség töltött el a stúdióban! Ha engem kérdezel, volt a rocktörténelemben egy olyan album, ami a basszusgitár hangzása tekintetében mérföldkővé lett, később követni való példává vált sokaknak. Természetesen Eddie Jackson soundjára gondolok az "Operation Mindcrime" (Queensryche) albumon. Sokan próbálkoztak vele, de még Eddie-nek sem sikerült újra rátalálni! Az "Operation Mindcrime" elképesztően király lemez! Szóval… amikor a stúdióba vonultunk, úgy éreztem, hogy a kikevert basszus hangzásnál évek óta nem hallottam jobbat, így elkezdtem azzal kérkedni, hogy új etalont sikerült fölállítanunk, amint az annak idején az "Operation Mindcrime"-mal történt. Azóta nyilván lehiggadtam egy kicsit, de nagyon elégedett vagyok a hangzással: fantasztikus érzés, hogy a bőgő úgy hangos a keverésben, hogy közben nem nyomja el a többi hangszert! Ennek egyébként az a titka, hogy egyszerűen megmaradunk az elején belőtt soundnál! Nem szabad utólag belepiszkálni a keverés közben. Csak egyetlen basszus jel van az albumon, amit lehetetlen a keverésben megváltoztatni, még ha meg is tudod "nyírni" egy kicsit. A Chris Aiken "Signiture" bőgőmön játszottam, Lungren vintage hangszedővel, egyenesen az Olsson erősítőmbe, ami elé egy tíz colos állványra két mikrofont erősítettünk. A lehető legegyszerűbb megoldás, de órákon át piszmogtunk vele, hogy minden rendben legyen az elejétől fogva.

(3) A soundról jut eszembe! Manapság nagyon sok banda ugyanúgy szól: a hangzás túlnyomórészt triggerelt, kompresszált, digitalizált. Ti kezdettől fogva ellenálltatok ennek a divatnak: az Astrakhan hangzása természetes, érdes, levegős, de egyben modern is. Tudsz erről nekünk mondani valamit? Ez honnan jön?

Igen, egyetértek veled! Mind a sztereotipikus hangzással kapcsolatban, mind pedig ami az erre vonatkozó leírásodat illeti! Az Astrakhan mindig arra törekedett, hogy valami eredetit csináljon, és ennek meg kell jelennie a produkcióban is. Szerintem van valamiféle félreértés a tekintetben, hogy létezik olyan, hogy "jó hangzás". Nekem ez nagyon leegyszerűsítő – nincs olyan, hogy "jó hangzás", amit azután követendő mérceként állíthatsz az összes többi banda elé. A zenészek és együttesek kezdettől fogva különböznek, már amiatt is, ahogy a hangszerükön játszanak, így a producer munkája nem más, mint hogy fölerősítsék a saját hangzást, nem pedig az, hogy kikeverjék nekik valaki más soundját! Három lemezt is csináltunk Marcus Jidell gitárossal, mert ő is ugyanígy áll a dolgokhoz. A bőgőt és a dobot egyszerre vesszük föl, ugyanabban a szobában, hogy meglegyen köztünk az a bizonyos rezgés (vibe). Szóval ahogy mondtam, nincs olyan, hogy "jó hangzás", de olyan van, hogy jó "take", és ez az, amit el akarsz kapni.

(4) Meg kell mondjam: az "A Slow Ride Towards Death" eddig a kedvenc lemezem tőletek. Úgy érzem: egyszerre kemény és dallamos, végre minden a helyére került. Van ennek köze ahhoz, hogy rátaláltatok Johan Hallgren gitárosra (Pain of Salvation)? Köszönhető talán neki is ez az újdonsült keménység?

Johan tényleg hozott néhány riffet és fontos szerepet játszott pár dal megírásában. A valódi ok azonban valószínűleg az, hogy "kemény hangulat" uralkodott a bandán, amikor megírtuk és fölvettük az anyagot. Eszméletlenül elfáradtunk a Jézus Krisztus Szupersztár előadások után, mivel én, Jörgen (a tesóm) és Alex (az énekes) voltunk a producerek, turnémenedzserek és minden más, és majdnem egy egész éven át güriztünk azon, hogy minden flottul menjen. Mindeközben megírtunk néhány számot és Alexnek két gyermeke van. A dalok írása közben ráadásul elég feszült lett a helyzet Jörgen és köztem. Eddig egész könnyen ment a dalszerzés, de most sokkal nehezebb volt; keményen kellett föllépjek ahhoz, hogy haladjanak a dolgok – a dalszerzés éppúgy, mint a fölvételek ütemezése. Ezt értem hát a banda "kemény hangulata" alatt. A fölvételek befejezése után még feszültebbé vált a viszonyom Jörgennel, így egy idő után úgy döntött, hogy kilép a bandából – s ez persze nagy csapás volt nekünk.

(5) A legutóbbi interjúban röviden megemlítetted, hogy tervezitek élőben előadni a Jézus Krisztus Szupersztárt. Sikeres volt a dolog? Hány koncertet sikerült lekötni?

A projekt nagyon sikeres volt, a föllépéseink telt házak előtt mentek és vastapssal jutalmaztak minket mindenhol. Színházakban és koncerttermekben játszottunk, így mindenütt ülő hallgatóság fogadott minket, ami nekem elég szokatlan volt. Ugyanakkor jó érzés volt rockbandaként ilyen szép helyeken föllépni. Elég nagy rizikója volt a dolognak, ezért csak négy koncertet vállaltunk be: hármat Finnországban, egyet Svédországban. Kaptunk néhány jó fölkérést 2021-re, de 2020-ban a helyzet drámaian megváltozott Svédországban a koronavírussal, így minden tervet föl kellett függesztenünk.

(6) Ezt CD-n is kiadtátok, ami lenyűgözött. Mindig is azt éreztem, hogy a legtöbb színházi előadás túl populáris, túl musicales, miközben ez egy rockopera (s a hangsúly a rockon van). Ti visszatettétek a rockot a rockoperába! Lesz esetleg ebből DVD is?

Minden koncertet rögzítettünk, de profi filmezés nem folyt. Nyilván meg kellett volna csinálnunk, de anyagilag egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, és túl sok mindent kellett megszervezni. Valóban az volt az elképzelés, hogy visszahozzuk a rockot az eredeti rockoperába. Ezt igazából egy rockbandának kell előadnia.

(7) Ha eddig nem jöttek volna rá az emberek, a "Gethsemane"-t hallgatva tuti fölismerik, hogy milyen nagyszerű énekes Alexander Lycke. Mats Levén Júdásként való szerepeltetése is telitalálat. Szinte „belakják” a szerepüket! Kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy a Broadway- vagy filmváltozat leutánzása helyett saját értelmezésben adjátok elő a darabot?

Nagyon szeretjük a Jézus Krisztus Szupersztárt, és úgy éreztük, hogy a modern verziókból hiányzik a szenvedély, a "vér, verejték és könnyek". A mi megközelítésünk az volt, hogy a Deep Purple miként játszotta volna ezt el a "hőskorszakban". Mivel nem állt rendelkezésünkre nagyzenekar, eleve tisztában voltunk vele, hogy néhány esetben elő kell rukkolnunk valamilyen más, saját megoldással, hogy működjön a dolog. Például, imádom a "Pilate's Dream" című dalt, de az eredeti egy nagyon rövid, átvezető jellegű szám énekkel és egy szál akusztikus gitárral. Egy igazi nótát akartunk belőle csinálni és szerintem nagyon jól sikerült. A "Blood Money" és a "Highway Star" ötvözése, "mash up"-ja pedig azért született, mert úgy éreztük, egy koncerten azért jól is kell érezzük magunkat, hiszen a téma és a történet elég súlyos.

(8) Volt ez a koncertsorozat bármilyen hatással az új album munkálataira? Miközben az új lemezt hallgattam, úgy éreztem, van némi áthallás, pl. a kedvenc nótám, a "What You Resist Will Remain" kórusrészében, és máshol. Vagy csak képzelődöm?

Ó, igen! Néhány rész, amit a Jézus Krisztus Szupersztár előadásához írtunk, végül az új lemezen kötött ki, de az általad említett kórusrész nem tartozik közéjük. :)) 12 Már kész voltam a számmal, de eredetileg az volt a terv, hogy egy hosszú elhalkuló (fade-out) résszel fog záródni. Jörgen azonban azt mondta, hogy van neki egy elfekvő dalfoszlánya és az talán pont ide illene. Az a vicces az egészben, hogy ehhez szöveget is írt már, amiben a resist/remain szavakkal játszott egy kicsit – anélkül, hogy tudta volna: éppen ezt a címet szántam a számnak. Említettem már, hogy imádom a kreativitást, ahogy meglep téged és az egész világot varázslatosabbá teszi?

(9) Nem lehet megkerülni a kérdést: hogy birkóztatok meg a világjárvány által okozott helyzettel? Sok zenész tele van panasszal (mert pl. nincsenek koncertek), mások pedig próbálják a legjobbat kihozni a helyzetből, pl. azzal, hogy az elzártságot, sok szabadidőt bölcsen és kreatívan használják föl.

Végtére is elég szerencsésnek mondhatom magam. 2020 júniusában játszottam az utolsó koncertemet; mindaddig havonta voltak föllépéseim. Christian Liljegren szólólemezére is én játszottam föl a basszus részeket, és megbíztak néhány zenei videóklip producerelésével. 2021-ben már nagyon untam magam és beindítottam egy YouTube csatornát a Royal Hunt, Skintrade és Violet Janine bőgőseivel. Meglátogatunk néhány basszusgitáros kollégát és lazán beszélgetünk a zenéről, szerkóról, hangszerről. Most éppen egy titkos projekt stúdiófölvételeivel vagyok elfoglalva, ami inkább metál, amolyan NWOBHM. Ehhez nem igazán vagyok hozzászokva, így tök szórakoztató az egész.

(10) Mi következik most? Talán túl korai erre rákérdeznem, de vannak-e terveid a jövőre nézve?

Az egyik kedvenc koncerttermem egész Európában a budapesti A38-as hajó! Iszonyatosan szeretnék ott egyszer föllépni az Astrakhannal! Tartok tőle, hogy még sokáig kell erre várni. Júniusban csinálunk valami brazil videós fesztivált, majd lesz néhány fesztiválunk augusztusban Svédországban, de nem tudjuk, hogy meg lesznek-e tartva. Nagyon örülök, hogy megkerestél ezzel az interjúval, ráadásul anélkül, hogy pénzt kértél volna az oldalatokon megjelenő reklámért. Minden héten 5-10 megkeresést kapok magazinoktól a világ minden részéből, hogy adjak nekik interjút, de előbb fizetnünk kell a reklámért a lapjaikban. Ez tök furcsa, mert egy ilyen album kiadása után totál le vagyok égve! Az én munkám az, hogy zenét szerezzek, nekik meg az, hogy írjanak érdekes előadókról – attól függetlenül, hogy azok fizetnek nekik vagy sem! Zenészként iszonyatosan elegünk van ebből a "fizess, hogy játszhass" (pay to play) hozzáállásból; manapság már azért is fizetned kell, hogy interjút készítsenek veled, meg hogy eljuthass a közönséghez, akik majd megnézhetnek téged egy "pay to play" klubban! Ennek sosincs vége, és mindig a zenésznek kell kiköhögnie a lóvét. Ha nem csinálunk új zenéket, akkor a magazinok sem tudnak majd írni semmiről; ezek a lapok egy éven belül csődbe mennének. Röviden: mivel megcsináltátok velem ezt az interjút – méghozzá ingyen – ti vagytok a jövő!

Nagyon szépen köszönjük! Hálásak vagyunk, hogy elérhetővé tetted magad e rövid, de velős beszélgetés erejéig.

Gondoltam, ha már Észak-Amerikában kalandozunk (Cirith Ungol), akkor benézünk Kanadába is. Az Anvilt, a Voivodot, vagy az Annihilatort nyilván nem kell bemutatni, de az Exciter – gyanítom – jóval kevésbé ismert. Rengeteg a párhuzam pályafutásukat tekintve amúgy az Anvillel (ezeket megpróbálom alább kifejteni), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Lipsék végül is valamiféle rehabilitációban, utólagos elismerésben részesültek 2008-tól, az „Anvil! – The story of Anvil" c. dokumentumfilmet követően. Ezen film kapcsán ugyanis felkarolta őket a Metallica, és a rockerek egy fiatalabb generációjával is megismertették a zenéjüket, ők egyfajta reneszánszukat élik most ezért.

Kezdjük azzal, hogy a lokáción túl a stílus is ugyanaz: speed metal. Folytassuk úgy, hogy mindkét bandában zenész áll (jelen esetben ül) a mikrofonnál. Itt Dan Beehler, a dobos énekelt. A legfontosabb hasonlóság azonban mégiscsak az, hogy pályájuk kezdetén hiába hoztak össze mindketten alap- és remekműveket (atyaég, mennyire imádom a "Metal on Metal"-t és a "Forged in Fire"-t!), a kiadói bénázás és a gyakori tagcserék később földbe állították mindkét zenekart.

Bizomány, súlyos pénzeket fizettem ki a "Strength of Steel"-ért (Anvil, 1987, a "Forged in Fire"-t követő lemez), amit aztán maximum háromszor hallgattam meg. Valamelyik havernál talán a "Pound for Pound"-ba (1988) is belefutottam, de ezek olyannyira nem győztek meg (valljuk be őszintén, komoly csalódást okoztak), hogy a következő 20 évben nem áldoztam Anvil korongra. Akkoriban jól meg kellett gondolni milyen méregdrága nyugati LP-re vagy CD-re költötte az egyszeri keleti rocker a félretett zsebpénzét – elég volt egy botlás, és adott zenekar jó időre kikerülhetett a pixisből. Ehhez még szar lemezt se kellett feltétlenül csinálniuk, elég volt tagcserék (vagy kiadóváltás/belepofázás, jogi ügyek stb.) miatt eltűnni néhány évre. Ez az akkori (évente lemez és koncertek) tempóban már gondot okozhatott - a dajcsmárk másik albumra ment, volt alternatíva bőven, hiszen akkor robbant a színtér.

Valahogy így járt ez a trió is. Két remek album után (Heavy Metal Maniac – 1983, Violence & Force – 1984) másodszor is kiadót váltottak. A Music For Nations pedig egy kommerszebb hangzást erőltetett rájuk (Long Live The Loud - 1985). Majd tovább fokozta a bajt a gitáros (John Ricci) kiválása. Az új húrnyűvő technikailag nyilván jobb volt (Unveiling the Wicked – 1986), de valószínűleg éppen ez ölte ki a zenéből a spontaneitást, a korábban meglévő ék egyszerűség naiv báját.  Kábé éppúgy nem fogadta el ezt tőlük a vaskalapos fémközösség, ahogy a Motörhead sem tudta átvinni Brian Robertsont. Pedig az "Another Perfect Day" és az "Unveiling..." is teljesen okés lemezek amúgy.

De még ez sem volt elég, tetőzték - a következő korongon elvették a mikrofont Beehlertől, jött egy új frontember. Nem is mondom tovább, ezután periodikusan hol feloszlottak, hol újjáalakultak, mindig más felállásban, így hiába adtak ki CD-ket 3-4 évente egészen 2010-ig, a '90-es évektől már a kutya se volt kíváncsi rájuk. Amúgy itt is van párhuzam: Lips sem adta fel, zenei klíma ide, vagy oda. Egy fanatikus csóka (esetünkben a közben visszatért Ricci) csak azért is végigküzdötte a válságos éveket.

Nem véletlenül emlegetem amúgy az Anvilt és a Motörheadet, zeneileg e kettő között voltak valahol félúton – néhol már szinte punkosan egyszerű, de hatásos és lendületes riffekkel operálva. A dob itt is fontos szerepet játszik (lásd még: Robb Reiner), nagyon erőteljes a játék és a sound, élmény hallgatni ahogy Dan kíméletlenül püföli a bőröket (trióknál eleve fontosabb talán minden hangszer). Ráadásul egészen faszán énekel mindemellett (ez a stílus határain, követelményein belül értendő), a nagy hupákolásban nem vesznek el – legalábbis a szükséges mértékben megvannak – a dallamok.

Szóval amikor éppen egyenes, erőteljes muzsikára vágysz (van ilyen… – nálam például az egyetlen biztos pont a telefonomon a "Best of Motörhead"), akkor simán előkaphatod valamelyik korai Excitert. Már csak egy dokumentumfilm hiányzik, hogy teljes legyen a kanadai párhuzam. Vállalkozó kedvű filmes-metálos csak van még Sacha Gervasin kívül?!

Kotta

Kiadó:
H-Music Hungary

Honlap:
www.dalriada.hu

Van, aki azért legyint lekicsinylően a Dalriadára, mert szereti a népzenét, és bazárinak tartja ezt a fajta crossovert, és van, aki nem szereti a népzenét, ezért legyint a levegőbe, mert zavarják a muzikális alapokat alkotó folk motívumok. Kicsit emlékeztet ez a dolog az ismert Hofi viccre a nyúlról és a sapkáról, még szerencse, hogy az együttes is képes viccként kezelni az őket érő kritikákat, hasonlóan hozzám, aki öv alatti ütésnek érzi a Barbarot felhozni állandó példának: a két csapat célja, zenei építkezése, a felhasznált népzenei örökség, valamint az integráló progresszív rock és metal különbözősége nem hiszem, hogy kifejezhető minőségi tartalomban. A Fajkusz banda szerepeltetése, úgy gondolom, elég bizonyíték arra, hogy ha egy, a hazai népzenei érában elismert csapat nem tartja lealacsonyítónak a szereplést egy ilyen fém-cirkuszban, akkor nekünk se kelljen már kényelmetlenül érezni magunkat, ha tetszik, amit hallunk.

A Dalriada pedig formában van, még a pandémia ellenére is, és jóllehet a cím is arra utal, hogy a lemeznek már jóval korábban meg kellett volna jelennie, ezekben az idegeket cincáló, frontgazdag tavaszi időkben is jogosultsága van a kifejezett hangulatnak, aminek a jelenlegi dallamok is egyfajta optimista kicsengést kölcsönöznek, ráadásul a gitárok lehangolása olyan fémes ízt adnak a daloknak, ami eddig ilyen hangsúlyozott formában nem volt sajátja az együttesnek.

Azt persze sajnálom, hogy eddig a fúvósokért felelős Csete Ádám már nem tagja a társulatnak – a Rákóczi zászlajából fájdalmasan hiányzik a tárogató – ám az autentikus hangszerek talán még sosem integrálódtak ilyen szervesen a hagyományos metal hangzásba, mint most, mikor az együttes tulajdonképpen 10 kompakt slágert rakott le az asztalra, amiből a kezdő és záró etap ugyanannak a dalnak kétfajta értelmezésben törtnő prezentációja. (A sláger-vonulat talán az "Örökség"-ben nyilvánul meg legjobban, ahol a hatásvadászatként is felfogható gyermekkórus "popularizálja" a hangzást, de hát inkább hallom ilyen környezetben a mögöttünk jövő nemzedéket, mint egy véres black albumon.)

Aki követte a Dalriada munkáját kísérő történéseket, az minden bizonnyal nem lepődik meg a hegedűből kirázott színvonalon, bár a címadó "Őszelő" doomos hangjaira még az is felkapja a fejét, akikben egy szakasznyi siratóasszony veszett el. A klipre játszott "Betyár altató" hasonló csemegékkel szolgál, az akusztikus indítással és a filmszerűen megfogalmazott zenei sorokkal, a "Huszáros" pedig a legtöbbünkben Petőfi örökségét is megvillanthatja, már persze a szövegre gondolva, mert a hangszeresek egy szintén meglepően modern ritmusképlettel lepik meg a hagyományos dallamokba belefeledkezett hallgatót.

A hangzás talán még sosem volt ennyire vokálgazdag: a Wisdomból ismert Nagy Gábor és a Tűzmadár egykori énekese, Schrott Péter olyan minőségi munkát végzett, amivel az egyébként ének terén sokat fejlődött Ficzek Andrást az eddig nem tapasztalt módon képesek kísérni, ráadásul a dallamok formája szinte kiált (bocs a képzavarért) a vastagabb megszólalásért.

A kritika nem lehet teljes a negatívumok említése nélkül: ilyet azonban nem találtam. A tökéletest a művészetben nem lehet elérni – illetve csak szubjektív értelmében létezik – így én sem akarok túlzásokba esni. Az "Őszelő" egy rendkívül jól sikerült album, amelyben a csapat minden erénye többszörösen is megnyilvánul, a hibáit pedig keresse az, aki a nyitó gondolatomban felvázolt csoportokba tartozik.

Garael

Tulajdonképpen kicsit határeset ez az album, merthogy azért bőven megvan a maga kultusza. Annyira tehát messze nincs elfeledve, mint Kotta kolléga halandó számára szinte megközelíthetetlen rétegek alól feltárt "rovat-leletei", amelyekre magam sem győzök sokszor rácsodálkozni. El is bizonytalanodtam, félve kezdtem az íráshoz, hogy befér-e egyáltalán ide, hiszen a mindig kiváló "Shock!" is leközölt egy remek ismertetőt a lemezről a "Klasszikushock" sorozatban. Egy klasszikust pedig ritkán szokás az "elfeledett" jelzővel illetni, szinte egymást kizáró fogalmak.

Félnivalóm itt azonban csak a mindig szigorú ítész, Tartuffe-től van, ha hülyeséget írok, azonnal kapok a fejemre, így már azon voltam, hogy Szent Pál gyakorlatát követve jóváhagyatom a "tanítást": "…s megbeszéltem velük, a tekintélyesekkel külön is az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek, hogy hiába ne fáradozzam vagy az addigi fáradozásom is hiábavaló legyen." (Gal 2.2)

Mielőtt azonban ez megtörtént volna (amúgy meg valójában soha nem történt volna meg…), rákerestem, hogy említettük-e már itt a lemezt és nagyon megörültem a következő mondatának, amelytől egyszerre zöldre váltott a szemafor. "Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!” 

A nehezebb kérdést tehát, hogy "elfeledett" lenne, azt hiszem kellőképpen körbejártuk, Tartuffe tömör kinyilatkoztatásával a kérdést egyszersmind megválaszolva, arról pedig, hogy mesterremek-e, értelmes ember nem nyit vitát, hacsak nem akar magából egy zenei diskurzusban visszavonhatatlanul bohócot csinálni. Tényközlés következik: ez a lemez szinte minden pillanatában mesteri. Jól megírt dalok, bivaly megszólalás és igen…, Tartuffe meglátása a gitárjátékról természetesen helytálló. Árnyalni még azonban lehet a megállapítását. Steve Stevens (Billy Idol) valami egészen elképesztő, egyszerre hagyományőrző és újszerű gitárjátékkal, hangzással szolgálta ki a Mötley Crüe-ből éppen kiszállt főhőst. A '80-as évek legvégére szinte mindent elmondtak, minden fejezetet készre írtak a gitárhősök, mégsem tűnik csupán hibátlanul felmondott leckének az "Exposed" gitárjátéka. Egyéniség és frissesség jellemzi az anyagot, a maguk mögött hagyott forradalmi évtized hangszeres értékeit átmentve és megőrizve. Ez persze annak fényében különösen érdekes, hogy '93-ra globálisan éppen ezek az értékek mentek a kukába, úgy ahogy voltak, mindenestől. Egyértelműen ez a magyarázata annak is, hogy miért nem emlegetjük ezt a lemezt minden idők legjelentősebb rocklemezei között. Hiba lenne azonban, ha csupán a gitárjáték miatt tartanánk az anyagot mesterremeknek. Vince és Stevens mellett még Phil Soussan (Ozzy, Lukather, stb), Jack Blades (Night Ranger), Tommy Show (Styx) írták a dalokat, tehát a dalok önmagukban is nagyszerűek. A zenekar: Vik Fox – dob, Robbie Crane – basszus, Dave Marshall – ritmusgitár egyaránt felnőnek a feladathoz, de a két főszereplő dominanciája aligha megkérdőjelezhető. Vince Neil hangja, dallamai is teljesen rendben vannak, bár nekem soha nem is volt komoly bajom vele.

Ahogy azt fentebb írtuk, a '90-es évek elejére a zeneipari apokalipszis mindent legyalult, zárójelbe tett, leginkább azt, amit ezen a lemezen a hosszú és kényszerű Csipkerózsika álom előtt még utoljára teljes pompájában látunk és hallunk. Röpködő hajakat, kidolgozott meztelen felsőtesteket, laza, igazi amerikai szórakoztatást, hihetetlen zenei felkészültséggel.

 Túrisas

Vannak azok a lemezek, amik objektíve nem ANNYIRA jók. Mégis újra és újra felkerülnek a lejátszódra, alkalmasint gyakrabban is mint azok, amikbe szakmailag kevésbé lehet belekötni. Ez itt nem szól jól, a frontember énekstílusa is elég megosztó, és a gitáros sem egy kifejezett virtuóz. Mégis, olyan hangulattal, egyéniséggel bír, ami feledteti ezen hiányosságokat.

Ahogy látjátok, ezzel elhagytuk Európát, és benéztünk az Államokba. '84-re odaát is tombol a heavy metal, nem csak a glam és a thrash dübörög ezerrel, de a US power is köszöni szépen, megérkezett. Ebben a sokoldalú és forrongó közegben próbál meg boldogulni a '70-es években alakult Cirith Ungol, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Már az 1981-es első albumukon meglehetősen egyedi hangzással rukkoltak elő. Ez dicséretes, még akkor is, ha történetesen ez a megszólalás nem tud mindenkinek bejönni. Pattogós basszusgitár, üveghangokkal esetenként, vékonyabb gitár (eleve csak egy van) – erre ül rá a szubzsánerben szintén atipikus ének. A hangszeres szekció soundja leginkább a korai Manowarra hajaz (ergo szar).

Maga a korong nem rossz amúgy, bár – bemutatkozáshoz méltón – még meglehetősen kiforratlan. A három évvel később érkezett folytatás már jóval egységesebb, kompaktabb lett. A névválasztás nem véletlen: az itt hallható muzsika meglehetősen "gyűrűkurás", azaz fantasy tematikában utazó, doommal mélyen átitatott, vérbe és forró, fekete szurokba többször beleforgatott power metal.

Itt még a tempósabb témák is valahogy cammognak csak, mintha húzná őket vissza a világ összes gondjának mázsás súlya. A dalcsokor csúcspontja a "Finger of Scorn" és a "Tocatta in Dm" kettőse a B oldal közepén. Előbbi egy akkora doom himnusz, mint ide Új-Delhi, utóbbi pedig egy Bach átirat két gitárra (szóló és basszus). De a címadó (King of the Dead) és a névadó (Cirith Ungol) nóták is rendben vannak nagyon.

Érdekes, ezt a doomos vonalat a továbbiakban nem annyira erőltették, az itt villantott vegytiszta formájában legalábbis, pedig szerintem ez volt a fő erősségük. Ennek ellenére szeretem a következő két lemezüket is. 2016-ban, 24 év után alakultak újjá, tavaly jelent meg tőlük a "Forever Black". Ez is kellemes hallgatnivaló, de a klasszikus cuccaik színvonalát azért nem éri el.

Szóval a hangulat, az atmoszféra. Van amikor ez viszi a hátán a produkciót. Sőt, ha jól belegondolok, szinte mindig ez emel ki bizonyos alkotásokat a többi közül.

Kotta

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
facebook.com/wolverinetheband

Nem kis meglepetés volt szembesülnöm azzal, hogy a prog/art rockba fordult egykori svéd halálmetálisták új anyagot adtak ki. Nyilván ezt a hírt nem vártam tűkön ülve, hiszen jó, ha 5-6 évente jelentkeznek valami újjal. A 2011-es "Communication Lost" - némileg váratlanul - nálam hatalmas kedvenc volt, de a sokkal elektronikusabb hangzású, és még a tőlük megszokottnál is melankolikusabb folytatás (Machina Viva) erősen deprimált. Ezek után érthető, ha némi félsszel kezdtem bele az új EP hallgatásába.

Egyébiránt ez az EP nem is olyan új, hiszen az együttes tavaly novemberben mind a négy számot elérhetővé tette a YouTube-on keresztül egy fekete-fehérben forgatott kísérő hangulatfilmmel egyetemben. Az ún. "audio-vizuális" EP most végre fizikai hanghordozón is megjelenik, ez szolgáltat okot erre a recenzióra. A videó és a lemez borítója nagyjából mindent elárul a muzsika jellegéről, amelytől olyan távol áll a lakodalmas, széles jókedv, mint Lucifertől a bűnbánat. Ugyanakkor a megfelelő élethelyzetben és a kellő nyitottság mellett piszkosul magával tudja sodorni az embert - föltéve, hogy hagyja magát, a farkasemberek (rozsomákok?) pedig jól végzik a dolgukat.

Nos, örömmel állapítom meg, hogy a svéd prog-rockerek most kitettek magukért. Ez a kb. 28 perc - persze nem az első hallgatásra! - újra azt az élményt váltotta ki, mint annak idején a "Communication Lost". Nincs fölösleges prüntyögés, szikárabb lett a megközelítés, a merengés is kevesebb valamivel (talán egyedül a "Dead As A Moon" lett túlságosan andalító). Általában nem vagyok az EP formátum híve, de az ilyen muzsikából egyszerre alighanem elég is ennyi - legalábbis nekem. 20-30 perces etapokban határozottan könnyebben emészthető a dolog.

Tartuffe

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

E recenzió megírásához kb. annyi kedvem volt, mint egy prosztatavizsgálathoz. Vitathatatlanul hasznos dolog, egyféle kötelesség is magunkkal szemben, de megalázó és fájdalmas. 2019 óta egyre növekvő aggodalommal figyelem az általam csak malmsteenitisként meghatározott betegség elhatalmasodását az egyébként zseniális, zeneszerzőként és gitárosként igen nagyra tartott Dean Wellsen. Ezzel a kiadvánnyal aggodalmam pánikba fordult, éppen úgy, ahogy a középkorú férfi páciens esetében, aki szeme sarkából tehetetlenül nézi, amint urológusa kezére cuppan a vészjósló gumikesztyű...

Amilyen lelkesen vártam a Teramaze minden egyes anyagát a 2012-es "Anhedonia" óta, amilyen türelemmel figyeltem a banda fokozatos metamorfózisát thrashből prog rockba, most annyira levert és zaklatott vagyok. De őszintén: lehet büntetlenül zsarnokává válni egy együttesnek, kény és kedv szerint kirugdosni és leszerződtetni zenészeket, miközben folyamatosan, minden évben 70-80 perces anyagokkal bombázzuk a rajongókat? Szerintem nem. Erre Dean Wells és az immár lényegében egyszemélyes projektté degradált Teramaze a bizonyíték.

A 2015-ös "Her Halo"-nak még minden egyes hangja briliáns volt; olyannyira, hogy fix helye van abban a bizonyos "túlélő csomagban", rögtön a Dream Theater-klasszikus "Images & Words" és a Sun Caged "The Lotus Effect"-je között. Azután Wellsen elhatalmasodott valamiféle cezarománia: a tavalyi "I Wonder" már csak magánkiadásban jelent meg, a mikrofont pedig kicsavarta énekese kezéből, hogy ne kelljen senkivel megosztania a reflektorfényt (már ha lennének élő koncertek). Chris Zoupa gitárost előbb kirúgta, most visszavette, fölbérelte Jonah Weingarten billentyűst, akinek mára már hűlt helye... Sorolhatnám napestig...

Csalódásom fő oka azonban nem a teljes instabilitásban, az önkényes személyi változásokban, a lehengerlő tehetség fölaprózásában keresendő, hanem a külső és belső kontroll totális hiányában. Itt már minden egyedül és kizárólag Dean Wellsről szól, aki egy amolyan zenei kapuzárási pánik hatása alatt csak az önmegvalósításban érdekelt... egy géniusz így zárja magára véglegesen kiválóságának vasketrecét (vagy mint Malmsteen esetében: pincestúdiójának hangszigetelt ajtaját), hogy oda más, és általában a világ zaja már ne szűrődjön be soha. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Pedig első ránézésre minden nagyon rendben van: a "Sorella Minore" az agyondicsért "Her Halo" sztorijának és zenei kísérletének egyenes folytatása, Wells más énekeseket is bevont a munkába: epizódszerepekben megjelenik a korábbi (szerintem eddig messze legjobb Teramaze) énekes, Nathan Peachey, valamint Silvio Massaro (Vanishing Point) és Jennifer Borg (Divine Ascension) is. Ráadásul az album egy 26 perces, epikus tétellel kezdődik, amely Wells karrierjének eddigi legambiciózusabb vállalása.

Sajnos azonban a többi (három) dalra már csak tizenegynéhány perc jut, a hangzás - bár voltaképp nem rossz - közelében sincs a "Her Halo" dinamizmusának (döbbenetes, hogy nemcsak a dobok, de a gitárok is gyöngébben szólnak), a dalok nagy része pedig már inkább popzene némi gitárral. Mégis kit akar Wells ezzel megszólítani? A rockereknek túl nyálas, túl szenvelgő, a rádiós popslágerekhez szokott fülnek meg túl drámai, túl összetett, nem is beszélve a "magamutogató" gitárszólókról és az egy szem, árva torokhangról.

A bosszantó igazából az, hogy szó sincs primitív, igénytelen muzsikáról, a megszürkült, "férfiatlanított" fölszín alatt végig ott izzik, parázslik a páratlan tehetség, a múzsák által homlokon csókolt nagyszerűség...

Tartuffe

Miután körbe néztünk a heavy metal őshazájában néhány elkallódott tehetség után kutatva (Vardis, Fist, Demon), majd Germániába is beköszöntünk (Tyrant, Warrant), mi több, Skandináviára is rácsekkoltunk (Trash), ideje Galliába is bekukkantani. Vajon mi zajlott ott a ’80-as évek elején? Adja magát a Trust, mint a kedvenc francia zenekarom, de az ők legjobb (legismertebb) albumát (Répression) már megírtam korábban.

Szóba jöhet akkor még a Sortilége, vagy a Warning. Utóbbi talán kevésbé ismert, olyannyira, hogy nem is igazán tudtam kideríteni, mi történt velük három egészen sikeres lemez után (Warning I – 1981, Warning II – 1982, Metamorphose – 1985). Egy létező facebook oldal alapján úgy tűnik, egyik-másik volt tag a mai napig aktív zeneileg, de sokkal többre nem jutottam a francia oldallal.

Ha azt is hozzá teszem, hogy személy szerint ezt a korongot igazán megszerettem az idők során, akkor nem kérdés, hogy nagyon is ide illőnek érzem. A legtöbb riff egy turbó fokozatba kapcsolt AC/DC-t juttat leginkább az eszedbe, de van olyan szám (Fire Fire) ami a Killersen (Maiden) is megjelenhetett volna. Szóval zeneileg valahol ezen a tengelyen (AC/DC – Iron Maiden) helyezkedtek el, de saját jogon is tudtak remek riffeket faragni, lásd a nyitó „Rock City”, vagy éppenséggel a záró „Planete Reverse”.

A cucc nagy erénye amúgy is a két gitáros (Christophe Aubert, Didier Bernoussi – egyikük sem él már sajnos, RIP) fílinges ritmusozása – remekül kiegészítik egymást. A francia nyelv is ad a muzsikának egy kis pikantériát, de van egy csipetnyi Amerika is bennük: a dallamos riffek okán a Ratt is beugorhat emitt-amott. A szólók pedig szintúgy Angus Youngot idézik.

A tempósabb rákenrollt groove-osabb, fikcsisebb számok törik meg időnként, ezek is jól sikerültek. Olyannyira, hogy a kedvenc nótám a lemezről éppen egy ilyen középtempós, húzósabb darab, a „Bahamas Memorial”. Ráadásul jól is szól ez a dalcsokor – OK, éppen egy újra kevert verziót hallgatok, de úgy emlékszem, az eredeti koronggal se volt gond. (Amit anno a Misplaced Childhoodra – Marillion – cseréltem el. Akkoriban ez teljesen normális volt – kazettára vettük, és csere-beréltük az albumokat, így tudtunk egyre több zenekart megismerni. Később aztán újra beszereztem ezek zömét LP-n, vagy CD-n.)

Egy szó, mint száz, jó kis zene ez! Én persze már kívülről fújom, de nekem tökéletes, úgy ahogy van. A Gall kakas akkor sem, ebben sem hagyta elnyomni magát, felzárkóztak a rivális németek és angolok mellé. Zárkózzunk fel mi is azzal, hogy megismerkedünk velük!

Kotta

Kiadó:
Frontiers kiadó

Honlap:
www.facebook.com/DurbinRock

Azt hittem, több mint 30 évnyi zenehallgatás után már nem nagyon tudnak meglepni kedvenc stílusaim panteonjában, erre jön az American Idolból és a Quiet Riot legutóbbi két albumáról ismert James Durbin, aki – feladva a leckét – egy olyan stíluskavalkáddal kényszerített az állam keresésére, amiben ott van a Tony Martinos Black Sabbath monumentalitása, az amerikai hajbandák lazasága és dallamossága, a Judas Priest metalos agressziója és King Diamond gonoszkás sikolyüzenete. Nem rossz, ugye? – bár így első hallásra akár egészen balul is elsülhetett volna a dolog, ha a főhős csak paraszthajszállal kevesebb tehetséggel rendelkezik. Durbin azonban nem hiába mutatott eddig is remek formát, a lemezzel bizonyította, hogy adottsága zsigeri, és teljesítményének színvonalát akkor is prezentálni tudja, ha egymástól igencsak eltérő zenei világokat kell egységben kezelni.

Ugyan a stílusok vegyítése már rég nem újdonság, de én bizony többször is találkoztam olyan eredménnyel, mint amilyet a lekváros pacal tud nyújtani: a különböző hatások szinkronba terelése külön készséget kíván, hogy a sokszor egymással ellentétben álló komponensek is úgy formálódjanak egymásba, ahogy a keleti filozófiák jin és jangja. Durbin szerencsére vagy sokat tanulmányozhatta a taoizmust, vagy pusztán príma készsége van a zenei boszorkánykonyhában a megfelelő elemeket összevegyíteni – az eredmény pedig magáért beszél, illetve zenél.

Az perszer igaz, hogy a teljesítmény nem pusztán hősünk érdeme: a gitárok alapjait ugyan ő maga játszotta fel, de a szólókhoz egy rakás haver adta a muníciót, aminek a már említett tehetség révén nem töredezettség lett a vége, az anyag koherenciáját nem törte meg a majd fél tucat vendég játéka, sőt! Hallgasd csak meg a "The Sacred Mountain" felépítését, ami egyszerre tartalmazza a nyolcvanas évek brit metal riffelését, a könnyedebb amerikai hard rock laza szólózását és a progresszívebb stílusok dallamvezetését, mindezt megtoldva a Dickinson/Halford iskolát kitűnőre abszolváló énekes penge vokáljával: nem hiszem, hogy van még olyan, az említett érában szocializálódott öreg iszapszemű rája, akinek nem kezd el lobogni a megmaradt rőzse a fején, és nem fog neki a léggitár formagyakorlatok egyikének, vagy másikának.

A dalokból pedig – a néha diamondi gonoszkodás ellenére – süt a zene optimizmusba oltott szeretete és az a játékosság, amit csak nagyon kevesen képesek paródiába fulladás nélkül prezentálni. A "Necromancer" címe ellenére is olyan hatást kelt, mintha egy kuplét oltottak volna folyékony fémbe, talán nem véletlen, hogy a dal riffjéhez hasonlót valamelyik  Dewin Townsend albumon hallottam – ő az egyike azon zenészeknek, akik képesek úgy őrültet játszani, hogy abból valami zseniális születik a végére –, a dallamos gitárszólót pedig akár Satriani is játszhatta volna, valahonnan a "Surfing With The Alien" tájékáról.

A lemez nagy erénye, hogy végig egyenletes adagolással szolgáltatja a csemegézni való pillanatokat, ráadásul olyan könnyed hirtelenséggel, hogy még meglepődni sincs idő – de éppen ez a jó az egészben. Régen hallottam már olyan zenét, ami ennyire nekem szólt, összegyúrva mindent, amit szeretek a heavy metalban, vagy a hard rockban, és ami ennyire magasról tesz a kategorizálást istenítő kritikusokra, ráadásul olyan könnyedséggel, amitől képesek vagyunk elfeledni, micsoda munka zsúfolódik itt a tucatnyi szerzeményben. Lelket melengető meglepetés és eddig magasan az év albuma nálam a "The Beast Awakens", feledtetve kissé a kort, amiben megszületett, és amitől talán még kedvenc zenei műfajunk is megrogyott kissé. Még szerencse, hogy vannak Durbinhez hasonló zenészek, akik túl tudnak nyúlni az általános közhangulaton, kilátásba helyezve a bestia ébredésének végét és eltakarodását egy másik dimenzióba.

Garael

Az elfeledett jeles mesterremekekbe ők is eszembe jutottak potenciális jelöltként, mert a "The Lord Of Flies" és a "Visions From The Past" című lemezük sokat forgott nálam anno. De aztán meghallgattam ezeket újra, és úgy döntöttem, hogy annyira azért nem jók azok a korongok. Így inkább a Trasht írtam meg a korai svéd színtérről.

Ugyanakkor, a rövid internetes utánanézés során kiderült, hogy újra összeálltak a kétezres évek derekán, és mi több, új album is várható tőlük ez év áprilisában. Máskülönben a büdös életben nem értesültem volna ennek a marginális bandának az új lemezéről – egy újabb kredit a rovatnak (és Tratuffe-nek az ötletért).

Namármost, arról a tipikus zenekarról van szó (az ilyeneket szeretem kipécézni), akik összedobtak két korongot a nyolcvanas évek derekán, aztán feloszlottak. Ők speciel hármat, '83 és '85 között. Mit tud egy ilyen csapat nyújtani közel negyven évvel később?

Nos, az Axewitch szexepiljét elsősorban is Anders Wallentoft énekes öblös hanga szolgáltatta. Alatta a zene tradicionális (ma már, akkor új hullámos) heavy metal. Összességében volt egy naiv bája az egésznek, de valljuk be, nem voltak korszakalkotók. Most sem azok, ez a cucc mégis roppant kellemes hallgatnivaló. Egyrészt, végre jól szólnak – legalábbis az akkori önmagukhoz képest. Másrészt itt letisztult, érett muzsikát hallok. Nem erőltetik a több évtizedes sablonokat egy az egyben, kicsit jobb hangzással (ami igen gyakori az ilyen nosztalgia bandáknál) – jóval inkább felnőtt emberek nyugisabb, kiforrott témái sorjáznak az adathordozón. Talán a kortárs Acceptre hasonlítanak ma már, nem egy "Ide a világot!" mentalitású NWOBHM csapatra. De a "The Healer" például a Metal Churchöt juttatta az eszembe, van olyan szám, ami a Queensryche-ot. Hangulata, megközelítése okán - összességében - a Lillian Axe párhuzam is megállná a helyét.

Szóval, ha van bármi kötődésed a '80-as évek zenekarai iránt, szereted a klasszikus riffeket, az egyszerű énektémákat, a lényegre törő, egyenes fogalmazásmódot, a rock 'n' rollban fogant és bluesos szólókkal megspékelt rockzenét, akkor ez a te muzsikád. Ha nem, akkor jobb, ha elhagyod ezt a virtuális termet, mert sok örömben úgyse lesz részed!

Kotta