Honlap:
www.lucamantovanelliguitar.com
facebook.com/mantovanelliluca

Ezt már annyiszor mondtuk, hogy szinte elhasználódtak a szavak. De az igazság akkor is igazság, ha irritáló módon orrvérzésig ismételgetik: iszonyatosan sok jó gitáros van, persze tehetséges dalszerző már annál kevesebb. Mivel a technikai lehetőségek némi anyagi befektetéssel már gyakorlatilag mindenkinek rendelkezésre állnak, megannyi "szobagitáros" él is a lehetőséggel. Azért ennek a "digitális" kornak meg kell látni az előnyeit is! Ezek a muzsikusok pár évtizede még megmaradtak volna a szinte teljes ismeretlenségben, most viszont dalokat rögzítenek, neves muzsikusokkal cserélgetnek fájlokat, internetes platformokon népszerűsítik és árulják szerzeményeiket.

Egy kitartó, régi olvasónk (ezrrl) ajánlotta figyelmembe ezt a Luca Mantovanelli nevű olasz csákót. Bár a taljánok tele vannak jó hangszeresekkel és a legtöbbször kiváló dallamérzékkel rendelkeznek, igazából nem a srác nemzetisége csigázta föl az érdeklődésemet, hanem az, hogy az általam igen nagyra tartott Alex Argento billentyűs társzerzője, társhangszerelője és hangmérnöke volt Mantovanelli bemutatkozó albumának (bárcsak hangszeresen is nagyobb részt vállallt volna!). Ennél nekem nem is nagyon kell komolyabb ajánlólevél! Ráadásul az is kiderült, hogy a casertai születésű gityós nemcsak földije, de haverja és tanítványa Marco Sfoglinak, akit - remélem - megint csak nem kell külön bemutatnom (James LaBrie, Lalu, Creation's End, Icefish stb.)

A "Multiversum" vérbeli fúziós muzsika, de hatalmas erénye, hogy nem elvont, nehezen emészthető magamutogatás, soha véget érni nem akaró öncélú hangorgia, hanem végig élvezetes, dallamérzékeny örömzene, amely simán élvezhető elkötelezett jazzistáknak és fémszívű metálosoknak egyaránt. Nekem kicsit olyan, mintha Marco Sfogli tanár úr és a legendás Greg Howe jellegzetes stílusa keveredne benne: éppúgy jellemző rá a kivételes fogékonyság a dallamok iránt, mint a lélegzetelállító technikai bravúr. Kimondottan szimpatikus a gitár tiszta, meleg tónusa, kár, hogy a dobhangzás már nem ugyanilyen telitalálat.

Mantovanelli egy kickstarter kampánnyal gyűjtötte össze a debütációhoz szükséges zsetont, és valahol azt olvastam, hogy Alex Argento mellett közreműködött még Marco Sfogli, Jack Thammarat, Anton Davidyants, Steve Pruitt, Dali Mraz és Martin Gudics. Egyrészt ezek közül így hirtelen csak Sfogli tűnik ismerősnek, másrészt a közreműködés pontos természete is homályos előttem, hiszen ennél több infóra nem leltem, és fizikailag egyelőre még nem sikerült beszereznem a lemezt. Egyelőre, mondom, mert fantasztikus instrumentális albumról van ám szó, így simán meglehet, hogy írok egy szívhez szóló szép üzenetet Mantovanelli honlapjára. Amennyire tudom a CD csak onnan beszerezhető.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.facebook.com/jadedheartmusic

A Jaded Heart legutóbbi albumain már jócskán elhagyta a hard rock kereteit – a billentyűk ignorálása tulajdonképpen inkább csak egy hivatalos végső válasz volt arra a kérdésre, hogy a csapat a fémesebb ligában akar-e játszani. Az új album tehát – a deklaráltaknak megfelelően pusztán a gitárok, a basszus és a dob hangzására épülve – ugyan a heavy metal tradicionális ágát képviseli, de ez, mint írtam, már két-három etappal ezelőtt sem volt meglepetés. Az egészből persze jó dolog is kisülhetett volna, ha a fiúk nem akarnak kényszeresen keménykedni: olyan ez a dolog, mint mikor a középsúlyú bokszoló "mesterségesen felpumpálva" a nehézsúlyú bajnokságban indul, és a felépített izmok mellett éppen csak korábbi könnyedségét és technikai virtuozitását veszti el.

A Jaded Heart persze korábbi, kevésbé szigorúbb korszakában sem tagadhatta volna le német voltát: kissé szögletes, merev hozzáállásával igazából már évekkel ezelőtt is magában hordozta a váltás lehetőségét, pusztán azt feledték el, hogy a súlyok emelgetése mellett nem árt a lazaságra is gondot fordítani, vagyis arra a képességre, ami a keményebb, első ligás együttesek magukban hordoznak, akik a zúzásból úgy tudnak könnyedebb hangvételre váltani, hogy sem a szigor nem csorbul, sem a hallgató feje nem fájdul bele a folyamatos riffdöngésbe.

Persze az is lehet, hogy pusztán a dalok nem sikerültek olyan jól, így nem is hangszerelésen múlik a dolog, de bármennyire is küzdenek a fiúk, a középszerűség diszkrét "báját" nem tudják levetkőzni magukról. Így vált a billentyű nélküli kísérlet a korábbi életműhöz képest haszontalanná, annak ellenére, hogy érzem, mit akartak a zenészek közölni, csak éppen a tehetségnek az a szikrája hiányzik az egészből, ami lángra lobbantaná a szándékolt érzelemkeltést. A panelek pedig jönnek-mennek a nagy példakép, a Judas Priest és az újkori Saxon nyomvonalán, de hiába a "modernizált" groove-os riffáradat – és itt egy pillanatra megállva, a gitárszólókat illik megdicsérnem –, ha a dallamok beleszürkülnek a nagy átlagba, és ezen az énekes fakó, néha hamiskás hangja sem segít. Itt van mindjárt a "Break Free", melynek refrénje akkora zenei közhely, amilyet még a manapság rossz formájában lévő Manowar sem tudna produkálni, még szerencse, hogy a szóló megmenti a dalt az elevenen elégetés büntetésétől.

Pedig tudnának a srácok, ha elkapja őket az ihlet: a kissé lazább "Kill Your Masters" mutat némi hajlandóságot a játékosságra, és annak hatása, hogy nem veszik annyira szigorúan önmagukat a zenészek, rámutat arra is, milyen irányvonalon kellene elindulni. Mindent összevetve, a Jaded Heart muzikális body-building bemutatója görcsös pózolásba fulladt, még úgy is, ha a pontozók látnak esélyt a formajavulásra: csak nem ebben a súlycsoportban.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

A Vanden Plas nevű német prog metál bandával felemás a viszonyom. Az 1997-es "The God Thing" című albummal ismertem meg őket. Akkoriban úgy reklámozták az együttest, hogy ők a német Dream Theater. Ebben volt/van is valami, hiszen a stílus nagyon (talán túlságosan is) hasonló, ráadásul – éppen úgy, vagy még úgyabb, mint amerikai példaképeik – ők is évtizedek óta képtelenek az érdemi megújulásra, kb. 25 évvel később is lényegében ugyanazt a lemezt készítik el, csak éppen más szövegekkel és akkordmenetekkel. Alapvető problémám mindig is a vezéregyéniségnek, Andy Kuntz énekesnek álmosító, nazális orgánumával és rémséges (sz-eket zöngésítő) angol kiejtésével volt.

Ennek ellenére volt egy időszak a karrierjükben, amikor újra fölfigyeltem rájuk és megújult kedvvel hallgattam lemezeiket. A nagyjából 2002-től 2010-ig tartó időszak három albuma, a "Beyond Daylight", "Christ 0" és a "The Seraphic Clockwork" mai napig viszonylag rendszeresen lekerülnek a polcról, de azután beindult a szokásos Frontiers malom, és elkezdték a korábbi "4 évente 1 lemez" ritmusát felpörgetni és durván egy kaptafára gyártani az egyre teátrálisabb koncept-lemezeiket.

A "Szellemkísérlet" pl. most mindössze egy év után folytatódik, és mind zeneileg, mind lírikusan olyan paneles, hogy szinte már fáj. Na, ez talán túlzás, de az biztos, hogy többször is beleásítottam a kényszerű végighallgatásokba. Erősen megkopott hát nálam a Vanden Plas renoméja, így a legújabb installációnak esélye sincs az éves toplistára fölkerülni.

Az egész olyan tipikusan germán. Pont, mint a német autóipar tucattermékei: kifinomult, profi, megbízható, precíz, sőt pedáns, csak éppen színtelen, már-már unalmas. Ez a fajta következetesség persze bizonyos iparágakban kifejezetten erénynek számít, de a progresszív metál műfajban ez 25 év után – én legalábbis úgy érzem – fárasztóvá, érdektelenné válik. Azt hiszem, hogy aki a fönt említett három lemezt beszerzi, csalódni nem fog, de arra sincs igazán szüksége, hogy rajtuk kívül más albumokat is levadásszon. Sajnálom, hogy ilyen szigorúan (de szerintem igazságosan) kellett fogalmaznom.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.iron-mask.com

Ha ki kellett volna találnom a lemez szerzőjét a címből, valószínű, hogy Yngwie J. Malmsteenre tippeltem volna: ismervén a gitáros "legendás szerénységét", ami töretlenül bocsátja ki magából a neoklasszikus világot elborító auráját az egyre pocsékabb albumok ellenére, még elismerően biccentettem is volna, hogy van humorérzéke, már ha nem egy hangos "Le vagytok ti sz.rva!" attitűddel megspékelt muzikális középső ujjként üzenhetett így az őt cinkelő és meg nem értő kritikusoknak.

Az, hogy végül a mester klónjának is betudható Dushan Petrossi az elkövető, csak annyit tesz hozzá az egészhez, hogy a külsejében is azonosuló Dushan minden bizonnyal már önbizalmában is idomulni akart a példaképhez, de ne legyünk ennyire gonoszak. A lemez nem ars poetica, ráadásul Malmsteen utóbbi műveivel ellentétben valóban élvezetes hallgatnivaló, és ha Petrossi tulajdonképpen szakmailag az idol lába nyomát is csak félve csókolhatja meg, azt el kell ismerni, hogy zeneszerzőként büszkén integethet Yngwienek.

Pedig a kezdetek nem ígértek sok jót: az orkánhangú Diego Valdez lecserélése egy szinte teljesen ismeretlen énekesre, Mike Slembrouckra, valljuk meg, nem jó ómen, ráadásul az előzetes videoklip sem győzött meg, hogy finoman fogalmazzak, kihívásokkal küszködő hangzásával. Ez utóbbi sajnos nem változott, úgy látszik a gitáros ebben is követni próbálja példaképét, és ha még nincs is azon a szinten, azért dicséretet érdemlő szorgalommal küszködik a hangzásbeli fogyatékok sokaságának eléréséhez.

Slembrouck azonban kellemes meglepetésként énekli végig az albumot, és jóllehet, nagy hangterjedelme kissé jellegtelen hangszínnel párosul, dallamai meg tudtak győzni arról, hogy itt a helye. (Már ha a dallamformálásban volt neki szerepe, és nem Petrossi szállította azokat is.) A recept pedig nem változott, a dalokat a Malmsteen-Dio-Helloween tengely mentén sikerült kialakítani, amihez hozzácsaphatunk némi Iron Maident is (Tree Of The World, Master Of Masters). Dushannak azonban sikerült meglepnie – nem , nem valami ismételt Malmsteen allűrrel, abból van elég a lemezen: az epikus, több mint kilenc perc hosszú "Nothing Lasts Forever" egy olyan himnusz, amit bármely újonnan alakuló állam elfogadhatna, dallamai különleges módon olvasztják egybe a mozgalmi indulókat a lelkesítő csatadalokkal – egyértelműen a lemez csúcspontjaként hirdetve a metal adrenalinszintet növelő képességét. A másik különlegesség a "Mist Of Loch Ness", ami tulajdonképpen egy korai, menetelős Manowar "epika", mondjuk az "Into Glory Ride"-os időkből, még azt a komor, füstös hangulatot is sikerült hozni, amit az anabolikus szteroidok és a biztos győzelem tudata termel ki, a "Conan, a barbár" filmrajongóinak nagy örömére.

Az album másik pozitív tulajdonsága, hogy végig közel egyenletes színvonalon dicsőíti a neoklasszikus metal szórakoztató hatását, Petrossi és Slembrouck között pedig érezhetően működik az a művészi kapcsolat, amelynek eredményeként sikerült létrehozni a kívánt kicsit misztikus, kicsit heroikus hangulatot, ami a lemez előtti nyilatkozatoknak tökéletesen megfelel. Ez bizony így, ha nem is mesteri, de mindenképpen elismerésre méltó – és nem csak Malmsteen "szelleme" miatt.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Patrik nagyot megy. (Nem.) Nincs róla elérhető elégséges info a neten, képtalálatot sem dob ki a gugli, csak a lemezborítókat, a lemeze pedig egy jobbacska, de azért nem túl drága dobozos sör áráért (499 forintért) vihető. Persze van ilyen, millióan gitároznak nagyon jól, szerzői kiadásban lemezt is ki lehet adni, ha valakinek van erre pénze, jót tesz az önbecsülésnek, más haszna úgysincs, kiváltképp, ha instru gitarolás a választott stílus. Bele lehet tehát futni kicsipézé' ilyen "shred" lemezekbe, csakhogy ezek az esetek döntő többségében már olyanok, amiket a magamfajta gitárfanatikus is 3-4 perc alatt "szkippel" végig, mert dalok, kompozíciók nuku, van viszont rossz megszólalással, dobgéppel kb. százezer lejátszott lélektelen hang lemezenként.

Én, aki azért tudom, hogy egy ilyen kereskedelmi kallódásra ítélt anyagokban is mi meló és gyakorlás van, szoktam esélyt adni. "Jó tett helyébe jót várj!", - így eshetett meg, hogy fent a gitáristenek talán összedugták a fejüket és a kitartásomért és támogatásomért cserébe (8 db lemezt rendeltem éppen a stílus ismeretlenjeitől...) megajándékoztak egy igazi kinccsel. Magam sem nagyon hittem pedig, hogy egy ennyire nevesincs gitáros így leverhet a lábamról.

Jó Patrikunk, oszt te aztán hol bujkáltál, kódorogtál eddig? Hogy került el eddig a gitárfanatikusok vizslató szeme? A lemezen hallható képességekkel ugyanis egyszerűen nekem nem összeegyeztethető ez a teljes ismeretlenség és nyomtalanság a világhálón. Patrik tud mindent. Tud rockot, metalt, latint, bluegrasst, countryt, neoklasszikust, bele is vág bátran ezekbe a kalandokba úgy, hogy a végeredmény nem stílus-saláta katyvasz, hanem Patrik Carlsson lesz, ami viszont csak a legnagyobbak sajátja. Igen, ennek a csákónak van saját stílusa. Bődületes, hogy milyen feelinggel horzsolnak a hangok. Hol simogat, átölel, hol rád tapos, földbe döngöl, valami egészen nyers, harapós sounddal. Néha tényleg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik éppen. Nem gondolkodik feltétlen fütyülhető dalokban, de a kompozíciói érthetőek, megjegyezhetőek.

Szerintem Patrik szándékosan alkot rejtekben, ezt erősíti a vásárlótaszító lemezborító is. De engem nem vert át, rábukkantam és új kedvencet avattam.

 P.S.: Amúgy mikor volt olyan, hogy egymás után két kritikát is jegyzek a blogon? :-)

Túrisas

Az Alcatrazz zenekar még rock-körökben is csak mérsékelten ismert és népszerű formációnak számít, pedig izgalmas rocktörtenelmi fejezetek íródtak ám a zenekari históriájukban. Engem speciel az is felvillanyoz, hogy jelenleg Joe Stump a gitáros, de belátom, hogy önmagában ezt a tényt rockzenei mérföldkőnek tekinteni nagyon súlyos aránytévesztés lenne. Azt viszont nagyon nem, hogy két huszonéves szárnybontogató tehetségre mégiscsak itt kezdett el komolyabban felfigyelni a világ.

Áldassék mindkét keze a japper kameraman(ók)nak, hogy ezt az egy éven belül rögzített két koncertet ennyire élvezhető minőségben sikerült átadni az utókornak. 1984 januárjában még a 21 éves Yngwie, novemberre pedig már a 23 éves Steve Vai a zenekar frontembere. Nem túlzás ez, bizony. Ott van ugyan énekesként az akkor már világhírű Graham Bonnet, hivatalosan frontemberi minőségben, de nem nehéz már a koncertet nézve is észrevenni: ez a két, több mint szuggesztív fiatal srác történelmet fog írni, amihez az ajtót berúgva, éppen akkortájt kezdenek hozzá.

Ebből talán egyértelmű; mindkét gitáros '84-ben már "kész van", gitártechnikailag legalábbis mindenképpen. A meghatározó, hozzájuk köthető jellemző stílusjegyeket (vibratók, tremolóhasználat, skálák, mozdulatok stb.) egyértelműen tükrözi a ritmus- és szólójáték mindkettőjük esetében, ugyanakkor - legalábbis számomra - mégis van egy meghatározó különbség. Yngwie előadóként és komponistaként domborít még egy nagyon-nagyot, jön egy jó tízéves periódus, amikor elkészíti a meghatározó lemezeit, majd magára zárja az elefántcsonttorony ajtaját. Vai viszont azóta is folyamatosan építkezik, játékban, komponálásban megújulásra kész, igazi művész-zseni, aki még mai napig képes meglepni a rajongókat. Ez bizonyos szempontból mindenképpen Vai javára billenti a mérleg nyelvét, merthogy az összehasonlítás kettőjük esetében nyilván adja magát.

Ha viszont nem az elmúlt negyven év művészeti attitűdje és pályaíve az irányadó az összehasonlításban, hanem a két koncerten látottak, akkor hasonlóan egyértelmű a helyzet. Malmsteen ösztönös muzikalitása egyszerűen páratlan és utolérhetetlen. Elemi, zabolátlan erő és lendület, amit játékán keresztül birtokol; egyszerűen látni kell azt az energiát és mágiát, amit az ifjú gitárhős megidéz, létrehoz a színpadon. Nagyon egyszerűen én úgy tudnám megfogalmazni, hogy annak ellenére, hogy technikailag már tényleg tudják mindazt, amiből később sáfárkodnak, Vai azóta sokkal jobban, Yngwie viszont mára érezhetően gyengébben játszik. És nem azért, mert már ismerjük a képességeit és nincs meglepetés-faktor. Yngwie mára önismétlő és kiszámítható játékban, soundban egyaránt, itt még ég a bizonyítási vágytól, sokkal változatosabb, lehengerlőbb, ötletesebb minden értelemben.

Az elmondottak alapján talán egyértelmű, hogy - bár mindkét DVD abszolút élvezhető felvétel hangban és képben egyaránt, ám nem könnyen beszerezhető koncertanyag a klasszikus dalokkal - nekem az Yngwievel felálló csapat koncertje az erősebb, azt nincs mese, látni kell! Tudom és sajnálom, hogy sem az amúgy elég megosztó, de évtizedek óta egyenletesen jó teljesítményt nyújtó Bonnetről, sem a többi és szintén kiváló csapattagról nem esett szó, de ahogy írtam, itt a gitárosok vannak a fókuszban, főleg az azóta eltelt majd' negyven év fényében.

Végül álljon itt a "Jet To Jet" dal az általam leírtak szemléltetésére. Igazolására, de akár cáfolatára is.

Túrisas

Kiadó:
Island Records

Már több mint két éve annak, hogy retrospektív jelleggel írtam egy cikket gyermekkorom egy meghatározó zenekaráról és kiadványáról, név szerint a U2 "Under A Blood Red Sky" című anyagáról, pontosabban: a kiváló 1984-es koncertlemez mozgóképes változatáról, a "Live At Red Rocks" DVD-ről. Az a denveri (valójában morrisoni) előadás tényleg legendás epizódja volt a világhírű együttes hosszú karrierjének, és elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a fiatal, ereje teljében lévő csapat nyers zsenialitását akkor dokumentálták. Persze nem kis hiányérzet ébredhet a rajongóban, ha azt vesszük, hogy az a koncert az 1983-as "War" album turnéján készült, a U2 pedig még a leghangosabb sikerei előtt állt, csak ezután jelent meg a "The Unforgettable Fire" (1984), az örökbecsű "The Joshua Tree" (1987) és a merész, kísérleti jellegű "Achtung Baby" (1991), mellyel számomra sajnos véget is ért az ír rockerek érdemi pályafutása.

Egy ideje már gyötrődtem azon, hogy kellene egy frissebb koncert DVD, amelyen az előbb fölsorolt három nagyszerű lemez dalai is szerepet kapnak. Végül a sok élő anyag közül - az erősen akciós ár miatt némi szerencsével - az "Elevation 2001" mellett döntöttem. Ebben szerepe volt annak is, hogy a "Zooropa" (1993) és a "Pop" (1997) által képviselt kisiklás után az "All That You Can't Leave Behind" (2000) egyfajta visszatérés volt a U2 hagyományos hangzásához, sőt ez az album az ezredforduló után megjelent összes U2 anyag közül messze a legemészthetőbb (ha nem is tökéletes). Szerencsére a stúdióalbumhoz képest a róla itt elhangzó dalok sokkal dögösebben, rockosabban szólalnak meg. Még a nekem nem igazán meggyőző és a 2000-es évek alternatív rock zenekaraira oly jellemző "pumpáló" ritmusa miatt engem zsigerből irritáló MTV sláger, a "Beautiful Day" is teljesen élvezhető. Nem mondom, annyira nem örültem annak, hogy az "All That You Can't Leave Behind" 11 dalából 7 szerepel a szetlistán, de ebben a tálalásban egészen vállalhatók, a totálisan középszerű "New York"-ot kivéve.

Szóval jobban örültem volna egy zsírosabb "best of" jellegű bulinak, de a közel 2 órás koncert így is bőven szolgál klasszikusokkal, sőt váratlan választásokkal is. Szerencsére a Zooropa (ó, milyen savanyú volt az a citrom!) csak egy akusztikus ballada erejéig kerül elő (Stay), a "Pop"-ról pedig csak a "Gone"-t játsszák, mégpedig a stúdióváltozatnál sokkal rockosabban (illetve a "Wake Up Dead Man" kap még esélyt, de szerencsére csak egy másfél perces epizódszerepben). Az "Achtung Baby"-ről a tipikusnak nem mondható "Until The End Of The World" és a "The Fly" hangzik el, pedig az ember alapból inkább az "Even Better Than The Real Thing"-et, a "One"-t vagy a "Mysterious Ways"-et várta volna. Ennek én kifejezetten örültem, hiszen az "Until The End of the World" az egyik titkos favoritom. Hasonlóképpen jól esett hallani a "Bad"-et a "The Unforgettable Fire"-ről - mondjuk a "Pride" vagy a "Wire" előadását még nagyon szívesen megnéztem volna! Szokatlan továbbá a "Bullet The Blue Sky" dallamában valamelyest módosított verziója, a U2-nak egyébként is ez a legkeményebb dala, de itt szinte metálosan dörren meg.

Összegezvén az élményeket: ez a 3 bostoni előadásból (2001. június 5., 6. és 9. a Fleet Centerben) összevágott koncert DVD szerintem a 2000-es évek U2-jának legjobb élő anyaga (mondjuk a 2015-ös "Vertigo 05: Live from Milan" sem rossz!). Annak ellenére mondom ezt, hogy a DVD valamiért nem szélesvásznú, a modern fölvételektől elvárt 16:9 helyett 4:3 az alapértelmezett képarány. Ezt azért kenterbe vághatná egy a The Joshua Tree turnéról készült DVD. Tényleg, vajon forogtak ott a kamerák? Nagyon remélem!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.eternalidol.it

Ellentétes érzelmek kezdtek viaskodni bennem, mikor megláttam az Eternal Idol új albumának adatait: a Frontiers név hallatára – tudom, tudom, ostobaságnak tűnő általánosítás – legszívesebben rögtön ugortam volna, mint Pósalaky úr a "Légy jó mindhalálig"-ban, ha unta a felolvasottakat, ugyanakkor remegő kézzel indítottam volna azonnal a lemezt, mikor láttam, hogy a vokális duett egyik szereplője Fabio Lione. Giccses? Igen! Modoros? Igen! Sematikus? Igen. Mindezek ellenére az olasz tenor bármely munkája azonnal el tudja bennem indítani azokat az érzelmeket, amelyekért tulajdonképpen zenét hallgatok. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy mindent bekajáltam, amin Lione szerepelt, de számomra még egy gyengébb szerzeményt is úgy tud előadni, – mit előadni, eljátszani! –, hogy az egy osztállyal feljebb léphessen a bajnokságban.

Jelen lemez irányvonala – még ha power metalt is írt több külföldi szaklap – inkább közelít a Kiske-Sommerville-féle melodikus metalhoz, hiszen talán egyszer-kétszer szólalnak meg agresszívebben a dobok és a gitárok, ez azonban nem predesztinálja az albumot arra, hogy bármiféle power címkét bitorolhasson magának. A duett másik tagja a szokásos, klasszikus énekórákon felnőtt szoprán hölgy, név szerint Claudia Duronio, aki minden igyekezete ellenére sem tud kibújni Fabio árnyékából, Lione pedig párbajként felfogva a dolgot lecsap minden ziccert, hogy az is hallhassa, ki az úr a háznál, aki 25 évig volt tüzér a seregben.

A zene pedig – némi szimfonikus aláfestéssel – árad a két énekesből, akár a Csele-patak a gyászos emlékű mohácsi vereség után, és jóllehet, annyi panel kerül felhasználásra, hogy azzal a megboldogult Magyar Építőipari Vállalat minden bizonnyal felépíthette volna Magyarország legnagyobb lakótelepét, mégsem mondanám unalmasnak a hallottakat. S hogy miért? Mert olyan ember vagyok, aki örömmel üdvözli újra és újra azokat az elemeket, melyek képesek kellemes érzéseket indukálni benne; szakács olvasóink kedvéért pedig képes vagyok minden héten megenni a töltött káposztát – már ha jól van elkészítve. A lemez ugyanis minden bizonnyal értő kezek között formálódott, melyből csak úgy árad a játékos öröm, még akkor is, ha szentimentálisra fordulnak a dolgok, és az ifjú Wether szenvedéseinek tökéletes háttérzenéjévé avanzsálódnak a dallamok.

A szórakoztatás igénye persze ejthet csorbát olyan dolgokon, mint az instrumentális bravúrkodás vagy a progresszív megoldások okozta felfedező öröm, de tudomásul kell venni, hogy itt és most egy gyorsfogyasztásra készült, pillanatnyi ízorgiát kapunk, ami ugyan tetszetős és élvezetes momentumokkal szolgál, de semmiképpen sem hosszú távra. Jó étvágyat!

Garael

Lerágott csont, tudom, de meg kellett csinálnom a saját értelmezésem, ha néhány embernek tetszik, már megérte.

(Gyorsan frissítettem a Facebook oldalunkat is, mert Tartuffe zsigerből azt írta volna, hogy "Ha már írni nem vagy képes, az önmegvalósítás helyett inkább a Facebook oldalt frissítenéd...(Ismerem, mint a rosszpénzt. :-) :-))

Kiadó:
Parlophone/EMI

Mit is keres Tina Turner egy hard rock/heavy metal kiadványokkal foglalkozó blogon? Egyrészt a címkék nem szorítanak minket béklyóba, mindig is szerettünk kitekinteni kedvenc műfajaink "függönye" mögül, hogy rácsodálkozzunk egy-egy jazz, blues, soft rock produkcióra, másrészt Tina Turner – tessék tudomásul venni! – nem holmi pehelysúlyú popdíva, hanem nehézbombázó rocker nagymama! Ráadásul Gary Moore mellett Tina Turner édesanyám örök nagy kedvence, így be kellett szereznem neki a "Private Dancer"-től kezdve az összes stúdióalbumot, melyeket – közös nevező lévén kettőnk zenei ízlése között – magam is igen nagy kedvvel hallgatok.

Tina Turnert emberileg is igen sokra tartom (meg kell nézni az életéről készült mozifilmet!), de muzsikusként talán még többre: ki mondhatja el magáról (elárulom: iszonyatosan kevesen), hogy az ötödik X-be lépve képesek voltak újra kitalálni, mintegy redefiniálni magukat, és nem holmi másodvirágzásba kezdeni, hanem fiatalkoruk sikereire hatalmas köröket verve 100 millió lemezt eladni!!! Ez nem érzéki csalódás, nem is valamiféle átverés: a Rock n' Roll Királynője lemezeladások tekintetében minden idők egyik legsikeresebb zenei előadója. Pont. Ezt csak tetézi, hogy az 1984 és 1999 között kiadott hat albuma egytől egyig hibátlan slágergyűjtemény.

Az egyszerűen csak "Tina Live" néven szereplő CD/DVD kombó Turner nagyszabású és hatalmas sikerű búcsúturnéján készült; a koncertet a németalföldi (a Hollandia már nem hivatalos!) Arnhem GelreDome nevű stadionjában rögzítették 2009. március 21-én. Keserű szájízzel jegyzem meg, hogy persze Budapestre ez a buli sem jutott el. A Rock n' Roll Királynője ezzel a koncertkörúttal ünnepelte meg karrierje kezdetének 50. évfordulóját, 70. születésnapját, és így köszönt el végleg (nem úgy, mint a Scorpions) aktív pályafutásától és lelkes közönségétől. Elárulom, semmi jele sincs annak, hogy Turner a fölvételen már 70 éves; döbbenetes kondival, teherbírással, energiával énekli, táncolja végig a több, mint kétórás "hangversenyt" (jó, azért van néhány rövidke zenés-táncos megszakítás, de ezek is leginkább arra szolgálnak, hogy Turner és az igen dekoratív táncosai át tudjanak öltözni).

A költségvetés persze óriási volt, így nem is kérdéses, hogy a fényképezés, hangzás, világítás, színpadkép, díszlet, gardrób, show kifogástalan (talán az elején még kicsit halknak tűnnek a gitárok). A két órán fölüli szetlista bőségesen válogat az 50 éves pályafutás legjobb dalaiból, persze a szokásos kötelezőkkel – itt nincs meglepetés. A muzsikusok és a táncosok hibátlanul teljesítenek, csakúgy, mint a rettenthetetlen, eltántoríthatatlan és megállíthatatlan örökmozgó nagymama, aki az életük virágában föllépő fiatalokat megszégyenítő élénkséggel szolgálja, szórakoztatja és varázsolja el a lelkes közönséget. Döbbenetes és lélegzetelállító az élmény, még otthon, a TV képernyője előtt ülve is, vajon milyen lehetett élőben? Sajnos már sosem tudom meg. Az viszont tuti, hogy teljes mellszélességgel vállalom, oda meg vissza vagyok ezért a DVD-ért, és metál-arcként is minden szégyenérzet nélkül jelentem ki: Tina Turner korszakos zseni, a zeneipar megismételhetetlen tüneménye!

Tartuffe