Kiadó:
King Records

Honlapok:
www.royalhunt.com
facebook.com/royalhunt

Doom riff, dubstep, metal opera, a '70-es évek francia filmes újhullámának zenei megoldásai – nem, kedves Olvasó, nem tévedsz –, jelen írás tárgya a Royal Hunt új lemeze, ami annyi meglepetést hozott, mint három télapó összesített tele puttonya. Mert mit is vár az ember egy újabb Royal Hunt albumtól? Újdonságot nem igazán, a csapat azok közé tartozik, akik markáns zenei világukból nem igazán szeretnek kilépni, az általuk teremtett komfortzóna elhagyását – sajnos – legfeljebb a megszokottnál is ótvarabb hangzás jelenti, amihez, valljuk be, nem kell sok kreativitás.

Most azonban véget ért a szokásos panelek ide-oda rakosgatása: talán az elmúlt év mozdított meg valamit az együttes ötletgazdájában, André Andersenben, aki a kényszerű pihenés ideje alatt előhúzta a fiókból azokat az ötleteket is, amiket egy bizonyos alkalomra szánt, a vírushelyzet pedig megadta a kezdőlökést ezek felhasználására. A zenei keretek természetesen nem változtak radikálisan, a kritika elején jelezett meghökkentő komponensek inkább csak színesítik, frissebbé teszik a már megszokott Andersen-világot, ugyanakkor úgy elhelyezve az ismerős megoldások között, hogy végig kellő izgalommal hallgassuk – és várjuk – a fel-felbukkanó, újdonságokat jelentő elemeket.

De kezdjük az elején, a "Dystopia" konceptalbum, mégpedig Ray Bradbury klasszikus utópiájának, a "Fahrenheit 451"-nek muzikális lenyomata, ennek ellenére a téma komorsága csak a lemez bizonyos részeire telepszik rá: a klasszikus Andersen-féle dallamvezetés egyszerűen hosszú távon nem alkalmas depresszív vagy komor hangulat elővarázslására. A központi téma mellett azonban – a vendégénekesek, és az alkalmazott zenei eszköztár hatására – a lemez magán viseli a metal operák jellegzetességeit is, amit a filmzenei betétek adekvát módon erősítenek fel. Mindez persze csak "bűvészkedés" lenne, ha nem születnek jó dalok, és a párt nevében büszkén jelenthetem: évek óta nem sikerült ennyire magával ragadó, élvezetes és az ismerős szegmensek ellenére is változatos dalokat hallanunk a csapat lemezén.

A koncept-jelleget szimfonikus instrumentális, és egyes szerzemények végén elhelyezett, vagy önálló szöveges betétek biztosítják, szerencsére nem olyan mennyiségben, hogy az zavaró legyen. A nyitány utáni "Burn" már előre jelzi, hogy Andersen jó formában van: a klasszikus Royal Hunt szerzemény olyan dallammal kényezteti a hallgatót, amilyet a szirének szoktak hallgatni, ha versenyre kelnek egymással.

Az első meglepetéssel aztán a Mats Levén vendégszereplésével készült, a lemez "vezérdalaként" funkcionáló "The Art Of Dying"-ban találkozhatunk. A szerzemény komor, doomos nyitóriffje eddig hiányzott Andersen eszköztárából, de mostani jelenléte nem tűnik idegennek: a hangulati egység töretlen marad, annak ellenére, hogy a dallamvezetés akár egy filmben is megállná helyét, azt pedig mondanom sem kell, hogy a kórussal megtámogatott, dagályos és tökéletesen felvezetett refrén pirulákba szedett kivonatával elkeseredett embereket lehetne gyógyítani. (Azt nem tudom, hogy a doom riff vajon Mats vendégajándéka-e, de elképzelhetőnek tartom, hogy életművéből adódóan bármikor képes előkapni a zsebéből egy-két tritónuszt.)

A Mark Boals és Alexandra Andersen által előadott duett ráerősít a filmzenei élményre: ha a Titanic elhíresült slágerén sírni lett volna kedved, akkor az "I Used To Walk Alone"-on minden bizonnyal a zokogási ingert kell visszafojtanod. Boals Hughes-hoz hasonlóan képtelen vokálisan megöregedni, a csodálatos, kissé geil dallamok azonban nem válnak saját maguk paródiájává, köszönhetően az őszinte tolmácsolásnak, amiben annyi a mesterségbeli tudás, mint egy kórus teljes életművében.

Elérkezve a lemez kritikus pontjához, a dubsteppel színesített "Hound Of Damned"-hez, még azok is kénytelenek elismerni a koncepció szülte helyénvalóságot, akiknek már Michael Romeo tavalyelőtti szólóalbumán is a hajuk állt fel az elektronikus zajoktól. Nyugi, a bűnös minták csak a hangulatot teremtik meg, illetve a dal kibontakoztatásában segítenek, és jóllehet az Andersen-féle neoklasszikus metaltól igencsak távol állnak a digitális hangjegyek, az elidegenítést kifejező részek tökéletesen illeszkednek az érzelmekben gazdag gitárfutamokba (amelyeket szerencsére nem mikroszkóppal kell keresnünk).

De még mielőtt túl hosszúra nyúlna jelen recenzió, kénytelen vagyok álljt parancsolni a dicsérő szavaknak, mert csak ismételném önmagamat. A "Black Butteflies" nyolc percen túlnyúló érzelmi gazdagsága akár az egész lemezt is összefoglalhatná, a "Snake Eyes" pedig ismételten egy olyan – a Royal Hunt ex-énekesei által előadott – bámulatos lírai dal, amilyet a Scorpions képes írni ihletett pillanataiban.

Sajnálom, hogy csak most sikerült meghallgatnom a lemezt, mert a listázás is könnyebb lett volna egy vitathatatlan első hellyel, így viszont csak visszamenőlegesen tudom képzeletbeli kalapomat megemelni a produktum hallatán, és még az sem keserít el, hogy a könyvek égetésének sajnos még mindig nem múlt el az ideje.

Garael

Honlapok:
www.octavisionmusic.com
facebook.com/HovakAlaverdyan

Az Octavision tulajdonképpen egy Hovak Alaverdyan nevű USÁ-ban élő örmény gitárosról szól, s arról, ha valaki tud és mer nagyot álmodni, s azért kemény munkával, tántoríthatatlan kitartással dolgozni, erőfeszítéseit siker fogja koronázni. Ez a kiváló, de abszolút ismeretlen húrnyűvő tudta, hogy esélye sincs a zeneiparban hangos sikereket elérni, jól csengő nevet szerezni, viszont elszántsággal, némi szerencsével és annál több tehetséggel letehet valamit az asztalra, amit büszkén vállalhat, s amit nemcsak a róla időközben értesült néhány rajongó, hanem a szakma pár nagy öregje is elismeréssel fogad.

Nagyjából tíz évet dolgozott azon, hogy elkészülhessen ez az album. Jómagam csak kb. három éve várom ácsingózva a megjelenést. Még 2016-ban tette föl a youtube-ra az ízelítőnek szánt, közel 10 perces "Three Lives" videóját. Én ezzel 2017-ben találkoztam először, és azóta folyamatosan dörzsölgetem itthon a tenyerem, hogy vajon mikor vehetem már kezembe a CD-t! A lehengerlően zseniális "Three Lives" után rákerestem a csókára, és találtam több olyan dalt is, amelyen ő játszott, pl. az ún. Paradigma Project "Run" című szerzeményét, ahol az Octavisionhöz hasonló progresszív, közel-keleti folk fúziós muzsikát játszik. Fantasztikus - a pali is, de a nóta is!

A kártyáimat már a TOP15 listámmal kiteregettem: a "Coexist" nálam messze kiemelkedően az év legjobb albuma, helye a dobogó tetején megkérdőjelezhetetlen. Engem kenyérre lehet kenni az ilyen prog rock/metal muzsikával, amely jó érzékkel van megspékelve némi autentikus hangszereken játszott örmény, grúz, közel-keleti népzenével. Igazából ez már önmagában is elegendő lenne, de Alaverdyan ezt még megfejelte azzal, hogy a stúdióba olyan legendás muzsikusokat is meghívott maga mellé, mint Billy Sheehan, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto. Utóbbi a címadóhoz és az "Apocalyptus" tételhez járult hozzá énekével és szövegeivel.

Alaverdyan gyakorlatilag egymaga, saját házi stúdiójában rögzítette az anyagot, a keverést Aram Abgarian végezte New Yorkban, a maszterelést Leon Zervos Ausztráliában, és az eredmény egyszerűen lenyűgöző. Eszméletlenül jól, tisztán és arányosan szól az egész. Az évek óta saját pincében stúdiózgató Malmsteen igazán példát vehetne róla, mert ez bizonyítja, hogy az ilyen körülmények között fölvett anyagok is szólhatnak kifogástalanul.

Az ötvenegynéhány perces, hét tételt tartalmazó, javarészt instrumentális anyagról legyen elég annyi, hogy simán kenterbe veri pl. a nagy példakép, John Petrucci idei szólólemezét, de még Joe Satriani és Reb Beach egyébként egytől-egyig jól sikerült albumait is. Talán valamivel több folk és jazz fúziót el tudtam volna viselni, amúgy Paradigma Project módra, de nem lehetek telhetetlen. Őszintén remélem, hogy ennek a zseniális bemutatkozásnak lesz folytatása - s arra nem kell újabb tíz évet várni!

Tartuffe

Nincs értelme elkendőzni a nyilvánvalót. Lehet ugyan a szokott menekülőutakon kimagyarázni, hogy belül milyen fiatalnak érzem magam, de már ez sem igazán egyértelmű számomra. Amikor az éves toplista helyezettjei szinte csak a nagy öregek közül kerülnek ki, akkor valljunk színt bátran; magam is velük öregszem, ha ilyen zenei kínálat ellenére igazán csak a társaságukban érzem zeneileg felszabadultan magam.

Pedig néhány éve még kimondottan idegesített, ha régi ismerősökkel összeakadva, zenéről diskurálva kijelentették, hogy a régi zenéket (Accept, Judas Priest, Maiden stb.) hallgatják, a mai bandák nem érik el náluk az ingerküszöböt, nem is követik a színteret. Hogy lehet ennyire betokozódni, amikor tényleg nem kerül semmibe egy új zene felfedezése, ha telefonon keresztül ott van ma már farzsebünkben a (zenei) világ - így bosszankodtam ilyenkor magamban.

Hogy lehet? Hát így! 2020-ban semmi nem érintett meg igazán, ami nem kapcsolódik a hőskorhoz, így vagy úgy. Szar lett minden feltörekvő új banda vagy irányzat? Nem, nem hiszem. Beleöregedve beszűkültem kicsit ebbe az újdonságokra nehezebben és kevésbé nyitott típusú zenehallgatásba? Szerintem ebben azért lehet részigazság. Rossz ez? Ha zenei blogot ír az ember, még ha hozzám hasonlóan elég enerváltan is, akkor semmiképpen nem erény, amúgy meg nem gáz, kösz, jól vagyok. Csillapíthatatlanul rock-rajongó, zene-fanatikus és old-school zenevásárló (CD, DVD, Blu-ray) továbbra is. Berámáztam a karácsonyra kapott dedikált Yngwie képet, boldogan álltam a már harminc éve gitáros-ikonom, Vinnie Moore mellé egy fotóra még az év legelején, és egész karácsony alatt megbabonázva néztem Hendrix egyik utolsó koncertjét a most kiadott koncertfilmen.

A lista tehát a beszűkült öreg rocker listája, de vállalom, jelenleg abszolút önazonos. És az öregedés megcáfolhatatlan tényszerűsége mellett azt sem zárom ki, hogy az idén a lista élbolyában tényleg minőségi zenék tobzódnak. Sőt, ebben egészen biztos vagyok.

Update: Tartuffe szigorú szemrehányása, miszerint nem ártana, ha kicsit figyelmesebben állítanám össze az éves toplistát, tulajdonképpen jogos, hiszen a mindent vivő Vinnie Moore nem idei megjelenés... Sorry.

Nincs mást tenni, mint átírni a listát - noha rajta kívül nyilván senkinek nem tűnt fel -, és a 10+1-et 9+1-re korrigálni.

1. Ozzy: Ordinary Man

Jó, azt nem tagadom, hogy gitárfronton erős hiányérzetem van. Hiányoznak a dallamos szólók és az igazi karcos sound is, de szerethető a lemez, nagyon jó dalokkal. Pereg lefelé a homokóra ugyan itt is, egyre gyorsabban, de olyan jó lenne legalább még egy lemez tőle.

2. AC/DC: Power Up

Bármennyire is derék volt a helytállás Axl részéről, én kb. eltemettem az amúgy is a lassú(?) agónia jelét mutató, ezer sebből vérző bandát, erre tessék! Nulla volt a valószínűsége, ráadásul az összecsapott rutinmunkánál is több ez, bizony. Sokkal több. Malcolm nagyon büszke most, ebben biztos vagyok.

3. Zakk Sabbath: Vertigo

Lehet, hogy hivatalosan nem ér egy újra felvett 50 éves klasszikust éves toplistán szerepeltetni, de engem ez hol érdekel szerintetek? Sokat ment a vesztegzár alatt? Sokat. Hát akkor? Szín dög.

4. Jimi Hendrix: Live In Maui

Itt egy másik ötven éves érvénytelen nevezés. Ha sokat álltak is a kamerák a koncert alatt, nem lehet eléggé lelkesedni a feljavított anyagért. Ami viszont megmaradt, azok a legélvezhetőbb Hendrix-felvételek közé tartoznak, egy csodálatos helyszínen. Hipnotikus hatással volt/van rám, mind képben, mind hangban.

5. Vandenberg: 2020

Egy újabb öreg. Tulajdonképpen semmi különös, ezerszer hallottuk ezeket a zenei megoldásokat, de ha eddig nem teltem be vele, erre a kis időre már nem is fogok. Ha a klasszikus hard rock ilyen minőségben szólal meg, nem létezik belőle túladagolás.

6. Black Swan: Shake The World

Két sokat látott öreg szerencsére kicsit sem öreges és izzadságszagú összeboronálása.

7. Annihilator: Ballistic Sadistic

A bevezető gondolatoknak talán elsőre ellentmondó, de abszolút pártolom a modern megszólalást, a héthúros döngölést is. De egy Jeff Waters dolgozat is tud veszettül horzsolni. Jófajta thrash.

8. Reb Beach: A View From The Inside

A karcsúbb énekes szólólemez után ez most ének nélkül is, vagy éppen ezért, de nagyon jó.

9.. Jónás Tamás: The Four Seasons EP - Part 3: The Autumn

Tamás egy szerethető művészember. Szakmailag és emberileg egyaránt. Ha hallgatom, mindig rácsodálkozom a zenei sokszínűségére.

+1. LCK: Együtt erő vagyunk.

Pallagi Lackó barátom lemeze, amelyre sikerült megnyernie néhány ismert hazai muzsikust, többek között a FreshFabrik, Omen, Ocho Macho, Chrome Rt stb. zenekarokból. Magam is szerepelek itt három gitárszólóval, ezért is nyilván sokat pörgött extrém hangerővel a lemez a kocsiban.

Voltak még zenék, amelyek szembejöttek, meghallgattam és tetszettek is, de a felsoroltakon kívül idei megjelenést nem vettem elő rendszeresen. Viszont rendszeresen előfordul, hogy aktuális megjelenésekre késéssel reagálok. Tehát jövőre még sanszos, hogy lesznek utólagos idei listások.

Túrisas

Ami általában véve a közhangulatot és az életminőséget illeti, csak egyetérteni tudok Garael kolléga évértékelő gondolataival. Ilyen egy pocsék, förtelmes, kriminális, silány, csapnivaló évet! Ki gondolta volna, hogy ilyesmit megérünk? Én igazából a fiatalokat, a gyerekeket és a tizenéveseket sajnálom. Gimnazista unokahúgom jegyezte meg nemrég meglehetősen melodramatikusan, hogy a koronavírus ellopja a legszebb éveiket. Ezzel nem tudok vitatkozni, csak remélem, hogy mihamarabb lesz ennek valamiféle vége. Talán nem vagyok még annyira öreg, de azért sok mindent láttam és tapasztaltam: bejártam a fél világot, fantasztikus koncerteken vettem részt, én már csak kihúzom valahogy, de vajon ők fognak-e világot látni, stadionbulikon csápolni, moziba, színházba, házibulikba járni?

Ami az év zenei termését illeti, az tény, hogy néhány album megjelenését hetekig, hónapokig halogatták (az aranyérmesét évekig), de nem hiszem, hogy a komponálást és – a modern technológia által megteremtett lehetőségeket figyelembe véve – a stúdiómunkát érdemben akadályozta volna a vírus. Egyesekre még kifejezetten ösztönzőleg is hatott. Ami viszont az élő bulikat illeti (amely manapság sokaknak a megélhetés egyetlen forrását és a promóció egyetlen lehetőségét jelenti), a helyzet szó szerint katasztrofális. Ebből nem tudom, hogyan fog – vagy képes lesz-e egyáltalán – kilábalni a zenésztársadalom. Végleg beköszönt a szobagitárosok kora? A zene innentől kezdve végleg a Spotifyra költözik? Szublimál a szájbertérbe? WTF?

Depis év volt az idei, amit csak tetézett a szakma néhány nagy hősének, a műfaj néhány kiemelkedő legendájának fájdalmas halála. Ezt lett volna hivatott elviselhetőbbé tenni a sok-sok zseniális lemez megjelenése, de még ez sem jött be igazán. Ha le kellene írnom néhány velős kifejezéssel, hogy mik jellemezték zenei értelemben a 2020-as évet, a következőket mondanám: a néhány kivétellel sovány élboly (dobogó), a népes derékhad (TOP 15, figyelemre méltó megjelenések), a meglepő objektív és szubjektív csalódások és a gyötrelmes veszteségek. A nem túl különleges, de azért masszív derékhad valóban népes lett; olyan előadók maradtak le a toplistáról, akiknek lemezeit – ha nem is tökéletesek – azért rendszeresen és viszonylag nagy kedvvel hallgatom: pl. Eric Johnson, Fates Warning, Vandenberg, Fish, Jónás Tamás. Ők azért csúsztak le, mert vagy magukhoz képest szerepeltek kicsit gyöngébben, vagy mert helyüket elismerten szubjektív okokból olyan előadók vették át, akik valamiért közelebb tudtak férkőzni a szívemhez.

TOP 15+1:

1. Octavision: Coexist

Az Octavision géniusza, Hovak Alaverdyan tíz évet várt erre a megjelenésre, én személy szerint csak hármat, de nagyon megérte! Ez a két dal kivételével instrumentális anyag zeneileg ötvözi szinte mindazt, amiért bakfisok módjára lelkesedem, az örmény és közel-keleti folk elemeknek, hangszereknek pedig külön örülök. Messze kiemelkedően az év legjobb albuma, helye a dobogó tetején megkérdőjelezhetetlen. Abban is első, hogy korábban lemez nálam még nem nyerte el a győztesek babérkoszorúját úgy, hogy a recenzió még meg sem született róla!

2. Haken: Virus

A kritikában azt írtam, hogy véleményem végleges megformálásához még jó néhány meghallgatás szükséges. A lemez időközben vastagon beérett nálam, és hiába a direktebb metál felé való elmozdulás (és ennek okán pár ősrajongó csalódása), nekem úgy tűnik, nemcsak működőképes a dolog, de a brit proggerek summa cum laude védték meg doktori disszertációjukat metallurgiából.

3. Kenziner: Phoenix

Nem először járok így. Az eszemmel fölfogtam, hogy a Kenziner amolyan középszintű SymphonyX epigon, ráadásul a neoklasszikus elemek is szinte teljesen elkoptak, az album pedig közel sem tökéletes. De ezt valaki magyarázza el a szívemnek is, mert oda –szavamra! - ez a főnixmadár stabilan befészkelte magát! Érdekes, hogy nem az alapítóatya és dalszerző Jarno Keskinen (egyébként szerintem max. kompetens) gitárjátéka, hanem az új dalnok, Peter "Zinny" Zalesky eszméletlenül szimpatikus teljesítménye az, ami döntőnek bizonyult.

4. Paralydium: Worlds Beyond

Ezt a lemezt már nagyon régóta vártam. Az együttes korábbi EP-je friss szellőként libbent át a progresszív metál egyre elnehezedettebb, áporodottabb levegőjű színpadán. Bár ennél többet és hosszabbat vártam (de minimum a korábbi EP három nótájának bónuszként való szerepeltetését a bemutatkozó nagylemezen), azért ez még így is nagyon süti. Utoljára az azóta sajnálatosan dugába dőlt Beyond The Bridge fogott meg ennyire.

5. Psychotic Waltz: The God-Shaped Void

A lelkem mélyén tátongó Psychotic Waltz-alakú űrt közel negyed évszázad múltával ilyen maradéktalanul kitölteni nekem hátborzongató élmény, részükről pedig döbbenetes teljesítmény! Ezúttal az átkozott Covid-19 akadályozta meg, hogy láthassam őket élőben. Ezért is ezerszer átkozott legyen, és nyom nélkül pusztuljon! Gyűlölöm az ocsmány, tüskés pofáját!

6. Stardust: Highway To Heartbreak

Elképesztően jó érzés, hogy – még ha némi külföldi segítséggel is - az év AOR lemezét egy magyar brigád szülte meg! Ez nem promóciós duma vagy mucsai sovinizmus, hanem a tiszta, vigasztaló, végtelenül jóleső igazság! A foci nyelvére lefordítva ez olyan, mintha a Fradi – a BL főtáblájára följutva – nem 5:1-re kapott volna ki a Barcától, hanem a csoportmérkőzéseken nyújtott masszív játékával maga mögé utasította volna a katalán szupercsapatot! Szívből gratulálok Horváth Ákosnak és zenésztársainak!

7. Sons Of Apollo: MMXX

Ma sem gondolom, hogy Jeff Scott Soto a legideálisabb énekes egy progresszív metál szupergrúpba, de végül is működik a dolog – meglepő módon nekem elsősorban Bumblefoot (na meg az utánozhatatlan Portnoy) miatt. El kell ismerni, kicsit sablonos a termék, és nem is azonnal magával ragadó, de itt azért mégiscsak a műfaj ún. doyenjei (egyetemi docensei) muzsikálnak!

8. Dirty Shirley: Dirty Shirley

Hülye név, szörnyű borító, sablonos Frontiers történet, előre elrendezett házasság, virtuális ismeretség, a végeredmény azonban hamisítatlan, tömény és kapitális DÖG! Ez is szép lassan hódított meg; egyszer csak azon kaptam magam, hogy hetek óta ez szól a kocsimban, és még mindig nem unom. A két főszereplő (Lynch és Jelusic: egy veterán és egy újonc) – akik még csak nem is találkoztak személyesen egymással – olyan anyagot hozott össze, amely közel sem tökéletes, de érezhetően több a két tehetség egyszerű ötvözésénél. Olyasvalamit csalogattak elő egymásból, ami a szakértelemből varázslatot csinált.

9. Pinnacle Point: Symphony Of Mind

Az év egyik nagy meglepetése. Az első néhány hallgatás után nem is gondoltam, hogy fölküzdi magát a legjobbak közé. Szokásos történet: nem gyűrt maga alá azonnal, de idővel rendszeres vendéggé avanzsált a lejátszómban, és azon kaptam magam, hogy már nem egyszerűen elismerőleg nyilatkozom róla, hanem nagy lelkesedéssel. Nincs mese: az idén nem a Kansas adta ki a legjobb Kansas lemezt!

10. H.e.a.t: II

Az ügyeletes skandináv hard rock kedvenc szerepét idén – egy baromi irritáló kanyar után a pop világába – újra a H.e.a.t tölti be. Hálával üdvözöltem a visszakanyarodást a szerencsés kezdetekhez. Azóta ez a kanyar még nagyobb ívet írt le, hiszen az igazi sikereket begyűjtő Erik "Megasztár" Grönwall kilépett, és visszatért az eredeti énekes, Kenny Leckremo. A vele újra fölvett "Rise"-t hallgatva úgy érzem, nem lesz itt semmi probléma.

11. Almanac: Rush Of Death

Az Almanac Victor Smolskiról szól, és mint egykor a Rainbow Blackmore körül, úgy az Almanac is átjáróházzá vált a fehérorosz zseni körül. Remélem, ez nem fogja idővel lerontani a formáció teljesítményét. Nekem úgy tűnik, erre minden esély megvan, hiszen az eddig megjelent három album közül a sebességmániának dedikált "Rush Of Death"-t érzem a leggyöngébbnek: Ugyanakkor a CD-hez hozzácsomagolt DVD oly mértékben javítja föl az élményt, hogy helye a toplistán nem volt kérdéses.

12. Harem Scarem: Change The World

Mivel 2017-ben a "United" fölkerült a toplistára, szakmailag teljesen hiteltelenné tett volna, ha most lehagyom a "Change The World"-öt, amely objektív mércével mérve még jobb, dögösebb lemez is elődjénél. Döbbenetesen leuralják a kanadai dallamos hard rock színteret, és mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez nem nagy dicsőség, tessék olyan előadókra gondolni, mint Bryan Adams, a Nickelback vagy Danko Jones.

13. Bad Touch: Kiss The Sky

Ezért egy vérbeli fősodratú zenekritikus – mondjuk a Rolling Stone magazintól – azonnal kifilézne. Magam is belátom, hogy nem nagyon van rá észszerű magyarázat. A "Kiss The Sky" eredetiségből konkrétan elégtelen. De az állag és következetesség kikezdhetetlen: ezen a 46 perces anyagon minden panelessége ellenére nincs 10 másodperc, amit unnék. A The Black Crowsnak a '90-es évek közepén ezt a lemezt kellett volna elkészítenie az átütő sikert elhozó "The Southern Harmony..." után.

14. Chaosbay: Asylum

A német fiatalok eddig általában előnyben részesítették az EP formátumot, de idén kiadták karrierjük második nagylemezét, mely a korábbiaknál kicsit szigorúbbra lett véve. Amolyan Porcupine Tree találkozik a Tesseracttel típusú muzsika ez, s bár nem kifejezetten az én világom, van benne valami lebilincselő frissesség - na, meg rengeteg munka. Szinte szégyellem bevallani: most Jan Listing (Chaosbay) egy paraszthajszálnyival beelőzte Dean Wellst (Teramaze).

15. Teramaze: I Wonder

Igen rosszulesett, hogy az utolsó négy lemezével stabilan toplistás Teramaze ezzel a talán kicsit elsietett anyaggal kevés híján lemaradt az idei toplistáról. Dean Wells egója - úgy érzem - kezd elszabadulni, egyre kevesebb a kontroll, melynek eredménye egy érezhetően túl hosszúra nyújtott, helyenként kínosan popos album. Ha nem változik a tendencia, ez legközelebb tényleg kevés lesz a toplistához.

+1. DGM: Tragic Separation & Neal Morse: Sola Gratia

A lista nálam szokásos +1. helyét idén két lemez megosztva nyerte el. Ideális esetben a DGM sokkal előrébb végzett volna, de nekem sokszor már fárasztóak a szakadatlan rohamtempók, az egymástól alig megkülönböztethető, szinte észrevétlenül egymásba folyó zúgó zakatolások, a dallamos, de nem igazán emlékezetes vokálok. Üdítő kivétel pl. a bazi jól sikerült címadó vagy a "Land Of Sorrow"! Simone Mularoni szólóiért és gitárhangzásáért viszont továbbra is élek-halok! Ami pedig Neal Morse-ot illeti, kezd zavaróan egyforma lenni ez az évi 2-3 lemez. Hogy lehet ezt az iramot bírni szuflával, föl nem foghatom! Ennek ellenére egy Neal Morse megjelenés – tulajdonképpen bármilyen formációban – mindig jelentős esemény, hiszen kóklermunkát még nem végzett soha.

Figyelemre méltó megjelenések:

Eric Johnson: EJ Vol. II
Fates Warning: Long Day Good Night
Vandenberg: 2020
Luca Mantovanelli: Multiversum
Jónás Tamás: The Four Seasons EP - Part 3: The Autumn
Fish: Weltschmerz
Stryper: Even The Devil Believes
Reb Beach: A View From The Inside
Pyramaze: Epitaph
AC/DC: Power Up
DarWin 2: A Frozen War
Revolution Saints: Rise
John Petrucci: Terminal Velocity
Black Swan: Shake The World
Joe Satriani: Shapeshifting
Firewind: Firewind
Allen-Olzon: Worlds Apart
AlogiA: Semendria
Shakra: Mad World
Deep Purple: Whoosh!
Kansas: The Absence Of Presence

Koncert DVD:

Mivel a pandémia legyalulta az idei koncert-termést, sokkal több DVD-t kellett volna néznem, de mostanában iszonyúan nehezen szánom rá magam a kb. kétórás képernyő előtti ücsörgésre. Ráadásul a koncertfölvételek - a többnyire nevetségesen alacsony költségvetés függvényében - sokszor alig-alig múlják fölül a rajongók telefonos fölvételeinek minőségét, lásd Hard: Life Live (Frontiers). Azért akadtak egészen nézhető, sőt akár kifejezetten zseniális koncert DVD-k is.

Myrath: Live In Carthage
Roger Waters: Us + Them
Redemption: Alive In Color
Pretty Maids: Made In Japan

Lényegesen többet vártam:

Conception: State Of Deception
Kiko Loureiro: Open Source
Dynazty: The Dark Delight
Gotthard: #13
BPMD: American Made
Pain Of Salvation: Panther
Ayreon: Transitus
The Flower Kings: Islands

R.I.P. (sajnos azt kell mondjam, többek között):

Neil Peart (1952-2020)
Eddie Van Halen (1955-2020)
Lee Kerslake (1947-2020)
Ken Hensley (1945-2020)
Balázs Fecó (1951-2020)

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Idén egy olyan dallal szeretnénk boldog karácsonyt kívánni az olvasóinknak, amely stílusában talán tőlünk szokatlan - az ír kocsma rock és a műfaj egyik vezető csapata, a Dropkick Murphys ugyanis nem tipikus szereplője az oldalunknak. Mindazonáltal olyan lehangolóan hitvány évünk volt, hogy szerettünk volna valami könnyed, vidám muzsikával enyhíteni az általános gondterheltségen. A "The Season's Upon Us" című, szövegében is igen komikus dalhoz ráadásul jár egy fölöttébb vicces videó is. Igyekezzünk a szorongásra okot adó körülmények ellenére az ünnepeket minél több nevetéssel földobni - s persze minél több és jobb zenét hallgatni!

Kiadó:
Cleopatra

Amikor először megláttam ezt a lemezt, egyből arra gondoltam, hogy a Frontiers, ha már bekötötte George Lynchet az istállóba, akkor jól meg is hajtja szegényt, hiszen az év elején már jelent meg tőle egy kiváló koprodukciós lemez Dino Jelusic-csal (Dirty Shirley). De azután láttam, hogy a "Heavy Hitters" nem is a Frontiers unszolására (és égisze alatt) jelent meg, hanem egy Cleopatra nevű kiadónál. Ez némi reménnyel töltött el, mert egyrészt a Frontiers nem minden projektje alakul ki szervesen és működik jól, másrészt - valljuk be őszintén - a kiadók által szorgalmazott legtöbb földolgozáslemez: ... khm ... nos, felejthető.

George Lynch és Jeff Pilson már gyakorlatilag egy fél Dokken, mindenesetre jól összeszokott párosról van szó, akik meglepő módon nem tipikus hard rock és heavy metal szerzeményeket dolgoztak föl a lemezen, hanem szinte kizárólag popdalokat. Az egyetlen kimondottan rock n' roll nóta a bónuszként szerepeltetett Little Richard dal, a "Lucille" (melyet egyébként annak idején a Deep Purple Mark II is játszott koncerteken - kicsit jobban). Ez váratlan és merész húzás, ami elsülhetett volna rosszul is, de azt kell mondjam: ez egy bazi jól sikerült földolgozás, nem szolgai "tribute", hevenyészve összecsapott stúdiógyakorlat, hanem egy-két kivétellel igazán dögös, rockos újragondolása az eredeti szerzeményeknek (melyeket Lynch telepakolt nagyszerű gitárszólókkal).

Érdekes, hogy miközben a "Heavy Hitters"-t hallgatom folyamatosan a kolosszális Boom Boom sajnálatosan szórványos munkássága jár a fejemben. A mi "fiainkhoz" (apáinkhoz?) nagyon hasonló fölfogásban készült ez a lemez, az áthallásokat pedig az is erősíti, hogy Jamie Winchester két dalt is énekel(t) erről a listáról: a Joan Osbourne-féle "One Of Us" és Madonna "Music"-ja is ismert az ő interpretálásában (az utóbbi Roy & Ádámmal való kollaborációban).

Igazából egyetlen olyan dal van ezen az albumon, ami nálam konkrétan a sz.r kategóriába tartozik (eredetiben és földolgozásban is), méghozzá az "Apologize" című Timbaland ft. OneRepublic által jegyzett pop közhely-agglomerátum. Akad kevésbé jól sikerült földolgozás is, mint pl. Prince agyonjátszott slágere, a "Kiss", ugyanakkor kifejezetten örülök Carol Kingnek (I Feel The Earth), a Duran Durannek (Ordinary World) és - őszinte ámulatomra! - Joan "One Hit Wonder" Osbourne "One Of Us" című nótájának - ez utóbbi alighanem George Lynchék legjobban sikerült szösszenete. Azért megnézném Noel Gallagher fejét is, amikor meghallgatja az Oasis "Champagne Supernova"-jának végére kanyarított kb. másfél perces Lynch szólót!

Összegezve: nem hibátlan, nem kihagyhatatlan, a "heavy" jelző sem föltétlenül indokolt, de a földolgozáslemezek között stabilan megállja a helyét. Ez is mehet szépen a karácsonyfa alá!

Tartuffe

Kiadó:
Columbia

Honlapok:
www.roger-waters.com
facebook.com/rogerwaters

Ígérem, ez a bejegyzés nem lesz hosszú. Ennek nem a lázas ünnepi bevásárlás vagy a csalódottságból fakadó érdektelenség az oka. Egyszerűen arról van szó, hogy erről a koncertélményről egyszer már alaposan és hatalmas lelkesedéssel beszámoltam, amikor leírtam személyes élményeimet a 2018. május 2-án megtartott budapesti sportarénás hangversenyről. Igazából szavakkal leírhatatlan varázslatnak voltam bratyómmal együtt szem- és fültanúja, amelyről csak sután, szinte dadogva számolhat be az ember olyannak, akinek nem adatott meg, hogy ott legyen. Éppen ezért örülök annak, hogy Roger Waters irgalmatlan nagyszabású, eszméletlenül látványos "Us + Them" turnéjáról készült egy DVD, mert így egyszerűen azt mondhatom: aki nem hisz a recenziómnak, tekintse meg a koncertről készült filmet.

Mert ez - a turné döbbenetesen gazdag látványvilágához illően - nem egyszerűen egy koncertfölvétel, ez egy koncertfilm, méghozzá azt a tiszteletreméltó hagyományt követve, amelynek annak idején éppen a Pink Floyd volt az úttörője a "Live At Pompeii" anyaggal. A világszerte több mint 2 millió ember által látott grandiózus előadást Amszterdamban vették föl, és eredendően a mozikba szánták. Bemutatója 2019. szeptember 4-én volt a Velencei Filmfesztiválon. A járvány miatt nem hiszem, hogy annyi néző láthatta a filmszínházakban, mint amennyinek illett volna, de most végre a sajnálatosan megvágott anyagot DVD-n is megvásárolhatjuk, ráadásul a számomra érthetetlen okokból kihagyott három dallal (Fleeting Glimpse, Comfortably Numb, Smell The Roses) megbónuszolva.

Talán az ideológiai és aktuálpolitikai fölhangok túl erősek, talán idegesít Roger Watersnek és korosztálya szabadelvű értelmiségeinek tipikus képmutatása, amikor gyűlölködve hirdetik a szeretetet és öklöt rázva, káromkodva, eltorzult képpel a békét, de a muzsika briliáns, az előadás hibátlan, a körítés pompázatos, sőt, lélegzetelállító (ami e tekintetben pl. a "Dogs" alatt történik, az káprázatos!). Hogy mondjak valami kevésbé áradozót is: meggyőződésem, hogy Pesten, élőben jobban szólt a dolog, legalábbis ami a dob soundot illeti. Szerintem az utólagos keverésnél szúrtak el valamit. De ennél több fogást nem találni az anyagon, legföljebb a bosszantó (és a DVD lemez "műsoros" felületére veszélyes) digipak csomagolást.

Gyerekek! Rocker-apunak ideális ajándék a karácsonyfa alá!

Tartuffe

Ez az év a veszteségeké volt, mind egzisztenciális, mind a búcsúzás értelmében. Talán még soha nem hagyott el bennünket 365 nap alatt ennyi példakép, kedvenc, ikonikus alakja a rocknak és a metalnak: a koncertek hiányából eredő frusztrációt vélhetően el is fedte a gyász érzése, az alkotás korlátok közé szorítását a szinte havonta – néha hetente – érkező sokk, amit kedvenceink elvesztése okozott.

Az év feketébe borulását blogunk is megérezte, az alkotói kedv csökkenése természetes módon vonta maga után a kritikák csökkenését, a tájékozódási hajlam visszaesését az underground tájékán, de talán még a zene hallgatásához való kedv hanyatlását is.

Részemről nem is tűnt fel olyan, revelációt okozó csapat, vagy alkotás, amely ellensúlyozta volna az elmúlt napok gyászos emlékét, és jóllehet, össze tudtam "kapirgálni" tizenöt olyan albumot, amikben éreztem a potenciált, egyik sem okozta azt a felszabadító érzést, amiért tulajdonképpen zenét hallgatok. Ennek oka természetesen nem a színvonal, hanem a körülöttünk gomolygó környezet depresszív hatása, s ha a jövőben elő is fogom venni a kiválasztott alkotásokat, a hozzájuk fűződő emlékek mindig is a szorongást és nem a kreatív kedvet fogják eszembe juttatni.

De elég a panaszkodásból, nem akarom az olvasót is saját borúlátásommal terhelni, a most kiválasztott lista egyes darabjainak újraidézése talán felkelti azokat az érzéseket, amiket egy "normális világban" minden bizonnyal átélhetnénk. Újra és újra, "jó kedvvel, bőséggel".

1. Armored Saint: Punching The Sky

Öklöket az égbe! Nem véletlen, hogy az ökölvívás világában a győztes kezét magasba emelik. Az amerikai power brigád már a lemez címében megelőlegezte ezt az aktust magának, no meg a közönségnek, akik az együttessel együtt püfölve a levegőt hirdethetnek ez évi listámon győztest.

2. Iron Mask: Master Of Masters

A maga kiszámíthatóságában is bájos Malmsteen epigon most sem gondolta túl a dolgokat és a neoklasszikus metal paneleit szépen összerakva építette fel muzikális palotáját. Hogy nem annyira virtuóz, mint a példaképe? Addig, amíg képes dalokat és nem dalkezdeményeket írni, a hozzám hasonló amatőr hallgatóknak ez nem elsőrendű tényező.

3. Vandenberg: 2020

Hogy van-e élet a Whitesnake-en túl? Mi sem bizonyítja jobban gitárhős barátunk lemezénél, főleg úgy, hogy a megidézett világ inkább a szivárványt festi elénk, mintsem a fehér kígyót. De azt minden színpompájával együtt.

4. Wolfpakk: Nature Strikes Back

A farkasok ezúttal is élvezetes csomaggal lepték meg a hallgatókat: azzal, hogy békét kötöttek Piroskával, talán még a vadászt is sikerül volna a rengeteg vendég mellé meghívni, csak hát itt nem lőversenyről van szó. A vendégek pedig nem hibáztak, baklövés helyett rengeteg élvezetes dallammal leptek meg minket.

5. Mike Lepond's Silent Assassins: Whore Of Babylon

Az ezt megelőző albumot lehet, hogy kicsit elrafinálkodták a több mint húsz perces, puzzle-szerűen összerakott fő szerzeménnyel – amit én speciel most is káprázatos ötletnek tartok –, itt viszont mindennek helye van, de legfőképpen a dicséretnek. Mike Lepond genetikai készlete pedig minden bizonnyal megfejtést adna a "perpetuum mobile" titkára.

6. Primal Fear: Metal Commando

Mit is várhatunk egy ilyen című albumtól? Hát szenvedést semmiképp, kivéve, ha a szögletes, menetelős német fém esküdt ellensége vagy. A nemzetközi szupercsapat ezúttal sem hibázott, és a Manowart is megelőzve mért csapást az igaz metal esküdt ellenségeire.

7. Firewind: Firewind

Az újabb énekesváltás nem tudta csökkenteni a tűzszél erejét – a bandánál egyébként is az lenne a szokatlan, ha az új album a régi frontemberrel készülne el. S hogy mindez mit bizonyít? Hogy az együttes kreatív energiái egy korszakos tehetség, bizonyos Gus G. lelkében buzognak. Vagy inkább lángolnak.

8. Pyramaze: Epitaph

Sírfelirat – nem biztos, hogy jó cím egy lemezhez, főleg akkor nem, ha a játszott stílus nem kompatibilis az ebből fakadó elvárásokkal. Annak azonban örültem, hogy a gyászos hangzás ezúttal örömöt, és nem bánatot okozott – főleg ennyi jól sikerült dallam fekete fényében.

9. We Sell The Dead: Black Sleep

Ha Hasfelmetsző Jack élne, ilyen zenét szeretne: ez a bájosan bumfordi reklámszöveg először ostobaságnak tűnt, ám amikor meghallgattam a "Black Sleep"-et, elismertem, hogy ha nagyon akarom, ott találom a dalok mélyén a viktoriánus-korabeli borzongást. Ezt pedig nem csak filmen, hanem zenében is szeretem.

10. Axel Rudi Pell: Sign Of The Times

Végül is nekem sikerült megtörni a jeget: Rudi barátunk aktuális évi albuma listás helyezett lett. Ez Túrisas kolléga szemében felér egy párbajt érő arcul csapással, de mit csináljak, ha a dalok stílusában megmutatkozó bátorság és a komfortzónából történő kilépés nekem is ad elég kurázsit ahhoz, hogy vállaljam a tusát.

11. Assignment: Reflections

Ez bizony most nem a könnyed pillanatok ideje, az Assignment nem félt a nehezebb utat választva hirdetni a power metal és a progresszió összekapcsolásának rájuk jellemző módszerét, amihez kellenek idegek – no és türelem –, de nekem megérte, a tüskés héj alatt ízletes gyümölcs rejtőzik. Ajánlom a kóstolót.

12. Alogia: Semendria

Évek óta várok arra, hogy Emir Hot húrbűvölő balkáni népzenét játékába integráló csodáját újra hallhassam, a sors gúnyos fintora, hogy éppen ebben az esztendőben sikerült. Az Alogia neoklasszikus-progos egyvelegével csodásan bizonyította, hogy a balkáni jelző nem mindig jelent negatív tartalmat.

13. Nightmare: Aeternam

A macsók számára rémálomként jelentkező Nightmare ékesen bizonyítja, hogy a metalban is létezik az amazonok ereje, s az, hogy Magali Luytent képesek voltak egy hasonló adottságú hölggyel pótolni, már önmagában is arra predesztinálja az együttest, hogy ott legyenek a kiválasztottak között.

14. Magnum: The Serpent Rings

Nem hinném, hogy 2020-ban ennél többet kellene várnunk egy új Magnum album megjelenése kapcsán: a példa még mindig ott áll az AOR színtér többi tagja előtt, hogy miként is lehet az öregedést – vagy annak látszatát – elkerülni; ez pedig mondjuk a kozmetikai termékek terén soha nem teljesülő, milliárdokat hozó felfedezés lenne. Nos, ezért (is) szeretem jobban a zenét, mint a szépségipart.

15. The Unity: Pride

A Gamma Ray két tagja által alapított csapat hiába adta az album címének a büszkeséget, valljuk be, hogy az eddig kiadott lemezeik közül talán ez volt a leggyengébb. A fiúk erejét azonban az is bizonyítja, hogy a tudatosan kialakított eklektika képes volt engem is annyira megkavarni, hogy a listámra helyezzem őket.

Mit is írhatnék a végére? Hogy ennél már csak jobb jöhet? De akkor meg a zenészek sértődnek meg, holott nem is rájuk gondoltam. A kényszerű pihenés alatt remélem, rengeteg ötlet halmozódhatott fel, melyeket talán jövőre már élőben, a metal fő színterét jelentő koncerteken harsoghatunk együtt a kedvencekkel – így legyen!

Garael

Kiadó:
Universal Music

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

A Nippon Budokan (röviden csak Budokan) az ázsiai szigetország, pontosabban Tokyo legendás fedett arénája, ahol megannyi kiváló előadó, közöttük világhírű rockzenészek adtak koncertet és rögzítettek "szabványértékű" élő albumokat, DVD-ket. A "Live At The Budokan" cím ismerős már olyan illusztris nevekkel való társításban, mint pl. Deep Purple, Ian Gillan, Eric Clapton, Ozzy, Dream Theater stb. Most nálam Bryan Adams kerül sorra, mert kb. két hónapja újra fölfedeztem magamnak Adams főleg korai, nagyjából a '90-es évek végéig tartó munkásságát. Amit azóta csinált, sajnos nem tudott megfogni, viszont ami a múlt évezredben került ki a kezei alól, gyakorlatilag egytől egyig mestermű.

Miközben Adams közel 100 millió (!) lemezt adott már el világszerte, és egyes slágereit ma is előszeretettel válogatják be lejátszási listáikra a rádiós zenei szerkesztők, sokszor úgy érzi az ember, hogy a poppereknek nem elég popos, a rockereknek nem elég rockos. Maradjunk annyiban, hogy a csákó mellkasában igazi kő- (értsd: rock-) szív dobog, nagyszerű dalszerző és még kiválóbb énekes (az utóbbi keveseknek tűnik föl, amíg meg nem próbálják elénekelni a dalait). Mostanában ugyan sok a fáradt ballada és az elektronikus prüntyögés a lemezein, de 2000-ig - mint már mondottam - nem igazán tudott hibázni.

Épp ezért is esett választásom erre a DVD-re, hiszen a koncertet az 1998-ban megjelent "On A Day Like Today" album turnéján, konkrétan 2000. június 15-16-án rögzítettek a fönt említett japán arénában. A másik ok, amiért ezt a fölvételt akartam kiemelni az, hogy ezen a turnén a kimondottan MTV-barát "kirándulás" után (lásd pl. "18 Till I Die") határozottan rockosra vette a figurát. Ez alatt azt értem, hogy amolyan "nuku sallang" módba kapcsolva eszméletlenül feszes trióként lépett föl hűséges régi zenésztársaival, Kieth Scott gitárossal és Mickey Curry dobossal, míg a basszusgitárt ő maga kezelte. Itt jegyzem meg, hogy a bőgő szokatlanul, de üdítően morcosan szól, sőt szinte brutálisan mennydörög!

Ez a fajta rock triókra általában jellemző "szikárság" a karcos és nem mellesleg hibátlan hangzásra éppúgy vonatkozik, mint a színpadképre és a föllépőruhákra (a srácok egyszerű egyenfehérben nyomják végig). Persze a látvány lehetne gazdagabb, de a hard rockosra vett sound bőven kárpótol, csakúgy, mint a kiváló "best of" szetlista, amelyen szerencsére nem sok olyan nóta kapott helyet, amely a '90-es évek második felében született.

Érdekességként megjegyzem, hogy a "Summer of '69" (csakúgy, mint az "Into The Fire" és a "Cloud Number Nine") tiszta U2, mintha egy hormonkezelt The Edge gitározná végig, az "It's Only Love" pedig iszonyúan harap; Scott a pszichedelikus hatású wah-wah pedál kezelés mellett már-már széttekeri a dalt (ha van ilyen egyáltalán). Ebben a fölállásban a "Have You Ever Really Loved A Woman?" és az "I'm Ready" úgy szól, mintha Stinget hallanánk a nagyszerű Dominic Miller társaságában. Egészen különleges a több nótából összefűzött ZZ Top hangulatú "Blues Jam" is. Nem spirázom, bazi jó a DVD, Adams-rajongóknak speciel kihagyhatatlan.

Tartuffe

Kiadó:
Timezone

Honlapok:
www.chaosbay.com
facebook.com/chaosbay
chaosbay.bandcamp.com/album/asylum

A fiatal teuton proggerekből álló Chaosbayt még 2015-ben fedeztem föl. Általában EP-kben gondolkodnak, és szigorúan digitális megosztásban, de a nálam toplistás "Vasilisa" után végre újabb nagylemezzel jelentkeztek, amely ráadásul fizikailag is beszerezhető végre (sőt, egészében meghallgatható ITT, vagy a fönt megadott bandcamp oldalon). Korábban még úgy nyilatkoztak, hogy ennek manapság nincs igazán értelme, de szerencsére valami megváltozott a gondolkodásukban - s nem ez az egyetlen dolog. Már a 2017-es EP-n érezhető volt, hogy a Porcupine Tree-féle art és prog-rock hatások kezdenek megkopni, és előtérbe kerülnek a durvább, reszelősebb, agresszívabb témák.

Az "Asylum"-ot már aligha lehet prog-rock cimkével ellátni, a srácok maguk is beismerték, hogy erősen matekos metalcore irányba fordultak. Ez azonban nem jelenti, hogy teljesen elvesztek volna a progresszív elemek vagy az alkalmi dallamos merengések. Lehet, hogy manapság sok Tesseract és Animals As Leaders lemezt hallgattak, a gyökerektől azért mégsem szakadtak el teljesen.

Elődjéhez hasonlóan ez a lemez is gyakorlatilag egyetlen nagy, "track"-ekre osztott koncepcionális szerzemény, melynek vezérgondolata - a fiatal német értelmiség többségére oly jellemzően - az ún. xenofóbia és a migráció-ellenesség okozta fölháborodás. Ami a zenét illeti, igazi kavalkádja ez a stílusoknak, akár egy nótán belül is belefuthatunk szinte popos dallamokba, metalcore-os hörgésbe, djentesen szaggatott riffelésbe, prog-rockos lebegtetett hangulatokba (pl. "Limbus Inn").

Személy szerint anyira nem örülök ennek a fenenagy szigorúságnak, mint ahogy annak sem, hogy továbbra is csak kb. minden harmadik dalban van gitárszóló (hangsúlyozom: nem a szakértelem hiányzik). De bármit is gondoljak az újdonsült ideológiai vagy zenei motivációkról, ez egy többszörösen rétegzett, nagyszerű alkotás, amely komoly odafigyelést igényel ugyan, de vastagon meghálálja. Még az is lehet, hogy az utolsó pillanatban besorol az éves toplistámra.

Tartuffe