Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.iron-mask.com

Ha ki kellett volna találnom a lemez szerzőjét a címből, valószínű, hogy Yngwie J. Malmsteenre tippeltem volna: ismervén a gitáros "legendás szerénységét", ami töretlenül bocsátja ki magából a neoklasszikus világot elborító auráját az egyre pocsékabb albumok ellenére, még elismerően biccentettem is volna, hogy van humorérzéke, már ha nem egy hangos "Le vagytok ti sz.rva!" attitűddel megspékelt muzikális középső ujjként üzenhetett így az őt cinkelő és meg nem értő kritikusoknak.

Az, hogy végül a mester klónjának is betudható Dushan Petrossi az elkövető, csak annyit tesz hozzá az egészhez, hogy a külsejében is azonosuló Dushan minden bizonnyal már önbizalmában is idomulni akart a példaképhez, de ne legyünk ennyire gonoszak. A lemez nem ars poetica, ráadásul Malmsteen utóbbi műveivel ellentétben valóban élvezetes hallgatnivaló, és ha Petrossi tulajdonképpen szakmailag az idol lába nyomát is csak félve csókolhatja meg, azt el kell ismerni, hogy zeneszerzőként büszkén integethet Yngwienek.

Pedig a kezdetek nem ígértek sok jót: az orkánhangú Diego Valdez lecserélése egy szinte teljesen ismeretlen énekesre, Mike Slembrouckra, valljuk meg, nem jó ómen, ráadásul az előzetes videoklip sem győzött meg, hogy finoman fogalmazzak, kihívásokkal küszködő hangzásával. Ez utóbbi sajnos nem változott, úgy látszik a gitáros ebben is követni próbálja példaképét, és ha még nincs is azon a szinten, azért dicséretet érdemlő szorgalommal küszködik a hangzásbeli fogyatékok sokaságának eléréséhez.

Slembrouck azonban kellemes meglepetésként énekli végig az albumot, és jóllehet, nagy hangterjedelme kissé jellegtelen hangszínnel párosul, dallamai meg tudtak győzni arról, hogy itt a helye. (Már ha a dallamformálásban volt neki szerepe, és nem Petrossi szállította azokat is.) A recept pedig nem változott, a dalokat a Malmsteen-Dio-Helloween tengely mentén sikerült kialakítani, amihez hozzácsaphatunk némi Iron Maident is (Tree Of The World, Master Of Masters). Dushannak azonban sikerült meglepnie – nem , nem valami ismételt Malmsteen allűrrel, abból van elég a lemezen: az epikus, több mint kilenc perc hosszú "Nothing Lasts Forever" egy olyan himnusz, amit bármely újonnan alakuló állam elfogadhatna, dallamai különleges módon olvasztják egybe a mozgalmi indulókat a lelkesítő csatadalokkal – egyértelműen a lemez csúcspontjaként hirdetve a metal adrenalinszintet növelő képességét. A másik különlegesség a "Mist Of Loch Ness", ami tulajdonképpen egy korai, menetelős Manowar "epika", mondjuk az "Into Glory Ride"-os időkből, még azt a komor, füstös hangulatot is sikerült hozni, amit az anabolikus szteroidok és a biztos győzelem tudata termel ki, a "Conan, a barbár" filmrajongóinak nagy örömére.

Az album másik pozitív tulajdonsága, hogy végig közel egyenletes színvonalon dicsőíti a neoklasszikus metal szórakoztató hatását, Petrossi és Slembrouck között pedig érezhetően működik az a művészi kapcsolat, amelynek eredményeként sikerült létrehozni a kívánt kicsit misztikus, kicsit heroikus hangulatot, ami a lemez előtti nyilatkozatoknak tökéletesen megfelel. Ez bizony így, ha nem is mesteri, de mindenképpen elismerésre méltó – és nem csak Malmsteen "szelleme" miatt.

Garael

Kiadó:
Lion Music

Patrik nagyot megy. (Nem.) Nincs róla elérhető elégséges info a neten, képtalálatot sem dob ki a gugli, csak a lemezborítókat, a lemeze pedig egy jobbacska, de azért nem túl drága dobozos sör áráért (499 forintért) vihető. Persze van ilyen, millióan gitároznak nagyon jól, szerzői kiadásban lemezt is ki lehet adni, ha valakinek van erre pénze, jót tesz az önbecsülésnek, más haszna úgysincs, kiváltképp, ha instru gitarolás a választott stílus. Bele lehet tehát futni kicsipézé' ilyen "shred" lemezekbe, csakhogy ezek az esetek döntő többségében már olyanok, amiket a magamfajta gitárfanatikus is 3-4 perc alatt "szkippel" végig, mert dalok, kompozíciók nuku, van viszont rossz megszólalással, dobgéppel kb. százezer lejátszott lélektelen hang lemezenként.

Én, aki azért tudom, hogy egy ilyen kereskedelmi kallódásra ítélt anyagokban is mi meló és gyakorlás van, szoktam esélyt adni. "Jó tett helyébe jót várj!", - így eshetett meg, hogy fent a gitáristenek talán összedugták a fejüket és a kitartásomért és támogatásomért cserébe (8 db lemezt rendeltem éppen a stílus ismeretlenjeitől...) megajándékoztak egy igazi kinccsel. Magam sem nagyon hittem pedig, hogy egy ennyire nevesincs gitáros így leverhet a lábamról.

Jó Patrikunk, oszt te aztán hol bujkáltál, kódorogtál eddig? Hogy került el eddig a gitárfanatikusok vizslató szeme? A lemezen hallható képességekkel ugyanis egyszerűen nekem nem összeegyeztethető ez a teljes ismeretlenség és nyomtalanság a világhálón. Patrik tud mindent. Tud rockot, metalt, latint, bluegrasst, countryt, neoklasszikust, bele is vág bátran ezekbe a kalandokba úgy, hogy a végeredmény nem stílus-saláta katyvasz, hanem Patrik Carlsson lesz, ami viszont csak a legnagyobbak sajátja. Igen, ennek a csákónak van saját stílusa. Bődületes, hogy milyen feelinggel horzsolnak a hangok. Hol simogat, átölel, hol rád tapos, földbe döngöl, valami egészen nyers, harapós sounddal. Néha tényleg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik éppen. Nem gondolkodik feltétlen fütyülhető dalokban, de a kompozíciói érthetőek, megjegyezhetőek.

Szerintem Patrik szándékosan alkot rejtekben, ezt erősíti a vásárlótaszító lemezborító is. De engem nem vert át, rábukkantam és új kedvencet avattam.

 P.S.: Amúgy mikor volt olyan, hogy egymás után két kritikát is jegyzek a blogon? :-)

Túrisas

Az Alcatrazz zenekar még rock-körökben is csak mérsékelten ismert és népszerű formációnak számít, pedig izgalmas rocktörtenelmi fejezetek íródtak ám a zenekari históriájukban. Engem speciel az is felvillanyoz, hogy jelenleg Joe Stump a gitáros, de belátom, hogy önmagában ezt a tényt rockzenei mérföldkőnek tekinteni nagyon súlyos aránytévesztés lenne. Azt viszont nagyon nem, hogy két huszonéves szárnybontogató tehetségre mégiscsak itt kezdett el komolyabban felfigyelni a világ.

Áldassék mindkét keze a japper kameraman(ók)nak, hogy ezt az egy éven belül rögzített két koncertet ennyire élvezhető minőségben sikerült átadni az utókornak. 1984 januárjában még a 21 éves Yngwie, novemberre pedig már a 23 éves Steve Vai a zenekar frontembere. Nem túlzás ez, bizony. Ott van ugyan énekesként az akkor már világhírű Graham Bonnet, hivatalosan frontemberi minőségben, de nem nehéz már a koncertet nézve is észrevenni: ez a két, több mint szuggesztív fiatal srác történelmet fog írni, amihez az ajtót berúgva, éppen akkortájt kezdenek hozzá.

Ebből talán egyértelmű; mindkét gitáros '84-ben már "kész van", gitártechnikailag legalábbis mindenképpen. A meghatározó, hozzájuk köthető jellemző stílusjegyeket (vibratók, tremolóhasználat, skálák, mozdulatok stb.) egyértelműen tükrözi a ritmus- és szólójáték mindkettőjük esetében, ugyanakkor - legalábbis számomra - mégis van egy meghatározó különbség. Yngwie előadóként és komponistaként domborít még egy nagyon-nagyot, jön egy jó tízéves periódus, amikor elkészíti a meghatározó lemezeit, majd magára zárja az elefántcsonttorony ajtaját. Vai viszont azóta is folyamatosan építkezik, játékban, komponálásban megújulásra kész, igazi művész-zseni, aki még mai napig képes meglepni a rajongókat. Ez bizonyos szempontból mindenképpen Vai javára billenti a mérleg nyelvét, merthogy az összehasonlítás kettőjük esetében nyilván adja magát.

Ha viszont nem az elmúlt negyven év művészeti attitűdje és pályaíve az irányadó az összehasonlításban, hanem a két koncerten látottak, akkor hasonlóan egyértelmű a helyzet. Malmsteen ösztönös muzikalitása egyszerűen páratlan és utolérhetetlen. Elemi, zabolátlan erő és lendület, amit játékán keresztül birtokol; egyszerűen látni kell azt az energiát és mágiát, amit az ifjú gitárhős megidéz, létrehoz a színpadon. Nagyon egyszerűen én úgy tudnám megfogalmazni, hogy annak ellenére, hogy technikailag már tényleg tudják mindazt, amiből később sáfárkodnak, Vai azóta sokkal jobban, Yngwie viszont mára érezhetően gyengébben játszik. És nem azért, mert már ismerjük a képességeit és nincs meglepetés-faktor. Yngwie mára önismétlő és kiszámítható játékban, soundban egyaránt, itt még ég a bizonyítási vágytól, sokkal változatosabb, lehengerlőbb, ötletesebb minden értelemben.

Az elmondottak alapján talán egyértelmű, hogy - bár mindkét DVD abszolút élvezhető felvétel hangban és képben egyaránt, ám nem könnyen beszerezhető koncertanyag a klasszikus dalokkal - nekem az Yngwievel felálló csapat koncertje az erősebb, azt nincs mese, látni kell! Tudom és sajnálom, hogy sem az amúgy elég megosztó, de évtizedek óta egyenletesen jó teljesítményt nyújtó Bonnetről, sem a többi és szintén kiváló csapattagról nem esett szó, de ahogy írtam, itt a gitárosok vannak a fókuszban, főleg az azóta eltelt majd' negyven év fényében.

Végül álljon itt a "Jet To Jet" dal az általam leírtak szemléltetésére. Igazolására, de akár cáfolatára is.

Túrisas

Kiadó:
Island Records

Már több mint két éve annak, hogy retrospektív jelleggel írtam egy cikket gyermekkorom egy meghatározó zenekaráról és kiadványáról, név szerint a U2 "Under A Blood Red Sky" című anyagáról, pontosabban: a kiváló 1984-es koncertlemez mozgóképes változatáról, a "Live At Red Rocks" DVD-ről. Az a denveri (valójában morrisoni) előadás tényleg legendás epizódja volt a világhírű együttes hosszú karrierjének, és elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a fiatal, ereje teljében lévő csapat nyers zsenialitását akkor dokumentálták. Persze nem kis hiányérzet ébredhet a rajongóban, ha azt vesszük, hogy az a koncert az 1983-as "War" album turnéján készült, a U2 pedig még a leghangosabb sikerei előtt állt, csak ezután jelent meg a "The Unforgettable Fire" (1984), az örökbecsű "The Joshua Tree" (1987) és a merész, kísérleti jellegű "Achtung Baby" (1991), mellyel számomra sajnos véget is ért az ír rockerek érdemi pályafutása.

Egy ideje már gyötrődtem azon, hogy kellene egy frissebb koncert DVD, amelyen az előbb fölsorolt három nagyszerű lemez dalai is szerepet kapnak. Végül a sok élő anyag közül - az erősen akciós ár miatt némi szerencsével - az "Elevation 2001" mellett döntöttem. Ebben szerepe volt annak is, hogy a "Zooropa" (1993) és a "Pop" (1997) által képviselt kisiklás után az "All That You Can't Leave Behind" (2000) egyfajta visszatérés volt a U2 hagyományos hangzásához, sőt ez az album az ezredforduló után megjelent összes U2 anyag közül messze a legemészthetőbb (ha nem is tökéletes). Szerencsére a stúdióalbumhoz képest a róla itt elhangzó dalok sokkal dögösebben, rockosabban szólalnak meg. Még a nekem nem igazán meggyőző és a 2000-es évek alternatív rock zenekaraira oly jellemző "pumpáló" ritmusa miatt engem zsigerből irritáló MTV sláger, a "Beautiful Day" is teljesen élvezhető. Nem mondom, annyira nem örültem annak, hogy az "All That You Can't Leave Behind" 11 dalából 7 szerepel a szetlistán, de ebben a tálalásban egészen vállalhatók, a totálisan középszerű "New York"-ot kivéve.

Szóval jobban örültem volna egy zsírosabb "best of" jellegű bulinak, de a közel 2 órás koncert így is bőven szolgál klasszikusokkal, sőt váratlan választásokkal is. Szerencsére a Zooropa (ó, milyen savanyú volt az a citrom!) csak egy akusztikus ballada erejéig kerül elő (Stay), a "Pop"-ról pedig csak a "Gone"-t játsszák, mégpedig a stúdióváltozatnál sokkal rockosabban (illetve a "Wake Up Dead Man" kap még esélyt, de szerencsére csak egy másfél perces epizódszerepben). Az "Achtung Baby"-ről a tipikusnak nem mondható "Until The End Of The World" és a "The Fly" hangzik el, pedig az ember alapból inkább az "Even Better Than The Real Thing"-et, a "One"-t vagy a "Mysterious Ways"-et várta volna. Ennek én kifejezetten örültem, hiszen az "Until The End of the World" az egyik titkos favoritom. Hasonlóképpen jól esett hallani a "Bad"-et a "The Unforgettable Fire"-ről - mondjuk a "Pride" vagy a "Wire" előadását még nagyon szívesen megnéztem volna! Szokatlan továbbá a "Bullet The Blue Sky" dallamában valamelyest módosított verziója, a U2-nak egyébként is ez a legkeményebb dala, de itt szinte metálosan dörren meg.

Összegezvén az élményeket: ez a 3 bostoni előadásból (2001. június 5., 6. és 9. a Fleet Centerben) összevágott koncert DVD szerintem a 2000-es évek U2-jának legjobb élő anyaga (mondjuk a 2015-ös "Vertigo 05: Live from Milan" sem rossz!). Annak ellenére mondom ezt, hogy a DVD valamiért nem szélesvásznú, a modern fölvételektől elvárt 16:9 helyett 4:3 az alapértelmezett képarány. Ezt azért kenterbe vághatná egy a The Joshua Tree turnéról készült DVD. Tényleg, vajon forogtak ott a kamerák? Nagyon remélem!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.eternalidol.it

Ellentétes érzelmek kezdtek viaskodni bennem, mikor megláttam az Eternal Idol új albumának adatait: a Frontiers név hallatára – tudom, tudom, ostobaságnak tűnő általánosítás – legszívesebben rögtön ugortam volna, mint Pósalaky úr a "Légy jó mindhalálig"-ban, ha unta a felolvasottakat, ugyanakkor remegő kézzel indítottam volna azonnal a lemezt, mikor láttam, hogy a vokális duett egyik szereplője Fabio Lione. Giccses? Igen! Modoros? Igen! Sematikus? Igen. Mindezek ellenére az olasz tenor bármely munkája azonnal el tudja bennem indítani azokat az érzelmeket, amelyekért tulajdonképpen zenét hallgatok. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy mindent bekajáltam, amin Lione szerepelt, de számomra még egy gyengébb szerzeményt is úgy tud előadni, – mit előadni, eljátszani! –, hogy az egy osztállyal feljebb léphessen a bajnokságban.

Jelen lemez irányvonala – még ha power metalt is írt több külföldi szaklap – inkább közelít a Kiske-Sommerville-féle melodikus metalhoz, hiszen talán egyszer-kétszer szólalnak meg agresszívebben a dobok és a gitárok, ez azonban nem predesztinálja az albumot arra, hogy bármiféle power címkét bitorolhasson magának. A duett másik tagja a szokásos, klasszikus énekórákon felnőtt szoprán hölgy, név szerint Claudia Duronio, aki minden igyekezete ellenére sem tud kibújni Fabio árnyékából, Lione pedig párbajként felfogva a dolgot lecsap minden ziccert, hogy az is hallhassa, ki az úr a háznál, aki 25 évig volt tüzér a seregben.

A zene pedig – némi szimfonikus aláfestéssel – árad a két énekesből, akár a Csele-patak a gyászos emlékű mohácsi vereség után, és jóllehet, annyi panel kerül felhasználásra, hogy azzal a megboldogult Magyar Építőipari Vállalat minden bizonnyal felépíthette volna Magyarország legnagyobb lakótelepét, mégsem mondanám unalmasnak a hallottakat. S hogy miért? Mert olyan ember vagyok, aki örömmel üdvözli újra és újra azokat az elemeket, melyek képesek kellemes érzéseket indukálni benne; szakács olvasóink kedvéért pedig képes vagyok minden héten megenni a töltött káposztát – már ha jól van elkészítve. A lemez ugyanis minden bizonnyal értő kezek között formálódott, melyből csak úgy árad a játékos öröm, még akkor is, ha szentimentálisra fordulnak a dolgok, és az ifjú Wether szenvedéseinek tökéletes háttérzenéjévé avanzsálódnak a dallamok.

A szórakoztatás igénye persze ejthet csorbát olyan dolgokon, mint az instrumentális bravúrkodás vagy a progresszív megoldások okozta felfedező öröm, de tudomásul kell venni, hogy itt és most egy gyorsfogyasztásra készült, pillanatnyi ízorgiát kapunk, ami ugyan tetszetős és élvezetes momentumokkal szolgál, de semmiképpen sem hosszú távra. Jó étvágyat!

Garael

Lerágott csont, tudom, de meg kellett csinálnom a saját értelmezésem, ha néhány embernek tetszik, már megérte.

(Gyorsan frissítettem a Facebook oldalunkat is, mert Tartuffe zsigerből azt írta volna, hogy "Ha már írni nem vagy képes, az önmegvalósítás helyett inkább a Facebook oldalt frissítenéd...(Ismerem, mint a rosszpénzt. :-) :-))

Kiadó:
Parlophone/EMI

Mit is keres Tina Turner egy hard rock/heavy metal kiadványokkal foglalkozó blogon? Egyrészt a címkék nem szorítanak minket béklyóba, mindig is szerettünk kitekinteni kedvenc műfajaink "függönye" mögül, hogy rácsodálkozzunk egy-egy jazz, blues, soft rock produkcióra, másrészt Tina Turner – tessék tudomásul venni! – nem holmi pehelysúlyú popdíva, hanem nehézbombázó rocker nagymama! Ráadásul Gary Moore mellett Tina Turner édesanyám örök nagy kedvence, így be kellett szereznem neki a "Private Dancer"-től kezdve az összes stúdióalbumot, melyeket – közös nevező lévén kettőnk zenei ízlése között – magam is igen nagy kedvvel hallgatok.

Tina Turnert emberileg is igen sokra tartom (meg kell nézni az életéről készült mozifilmet!), de muzsikusként talán még többre: ki mondhatja el magáról (elárulom: iszonyatosan kevesen), hogy az ötödik X-be lépve képesek voltak újra kitalálni, mintegy redefiniálni magukat, és nem holmi másodvirágzásba kezdeni, hanem fiatalkoruk sikereire hatalmas köröket verve 100 millió lemezt eladni!!! Ez nem érzéki csalódás, nem is valamiféle átverés: a Rock n' Roll Királynője lemezeladások tekintetében minden idők egyik legsikeresebb zenei előadója. Pont. Ezt csak tetézi, hogy az 1984 és 1999 között kiadott hat albuma egytől egyig hibátlan slágergyűjtemény.

Az egyszerűen csak "Tina Live" néven szereplő CD/DVD kombó Turner nagyszabású és hatalmas sikerű búcsúturnéján készült; a koncertet a németalföldi (a Hollandia már nem hivatalos!) Arnhem GelreDome nevű stadionjában rögzítették 2009. március 21-én. Keserű szájízzel jegyzem meg, hogy persze Budapestre ez a buli sem jutott el. A Rock n' Roll Királynője ezzel a koncertkörúttal ünnepelte meg karrierje kezdetének 50. évfordulóját, 70. születésnapját, és így köszönt el végleg (nem úgy, mint a Scorpions) aktív pályafutásától és lelkes közönségétől. Elárulom, semmi jele sincs annak, hogy Turner a fölvételen már 70 éves; döbbenetes kondival, teherbírással, energiával énekli, táncolja végig a több, mint kétórás "hangversenyt" (jó, azért van néhány rövidke zenés-táncos megszakítás, de ezek is leginkább arra szolgálnak, hogy Turner és az igen dekoratív táncosai át tudjanak öltözni).

A költségvetés persze óriási volt, így nem is kérdéses, hogy a fényképezés, hangzás, világítás, színpadkép, díszlet, gardrób, show kifogástalan (talán az elején még kicsit halknak tűnnek a gitárok). A két órán fölüli szetlista bőségesen válogat az 50 éves pályafutás legjobb dalaiból, persze a szokásos kötelezőkkel – itt nincs meglepetés. A muzsikusok és a táncosok hibátlanul teljesítenek, csakúgy, mint a rettenthetetlen, eltántoríthatatlan és megállíthatatlan örökmozgó nagymama, aki az életük virágában föllépő fiatalokat megszégyenítő élénkséggel szolgálja, szórakoztatja és varázsolja el a lelkes közönséget. Döbbenetes és lélegzetelállító az élmény, még otthon, a TV képernyője előtt ülve is, vajon milyen lehetett élőben? Sajnos már sosem tudom meg. Az viszont tuti, hogy teljes mellszélességgel vállalom, oda meg vissza vagyok ezért a DVD-ért, és metál-arcként is minden szégyenérzet nélkül jelentem ki: Tina Turner korszakos zseni, a zeneipar megismételhetetlen tüneménye!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.lordsofblack.com

Ronnie Romero már emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, ám egy láthatatlan erő megakadályozta ebben: az A kategóriás metal hírességek csarnokába nehéz bejutni, bár Ronnie-nak még mecénása is akadt ebben, nem is akárki, maga a csarnok egyik leghíresebb képviselője, Ritchie Blackmore. Ám hirtelen minden megváltozott, jött az, amire senki sem számított, és vírus módjára elterjedve bezárt minden kaput, magát a csarnokot is. Romero azonban nem tétlenkedett, és jóllehet, az idő nem neki dolgozott, megtett mindent, amit lehet. 2017-től négy olyan formációban is szerepelt, melyekből profitálva tovább gyűjthette az erőt: a The Ferrymannel, a  Nozomu Wakai's Destiniaval, a Coreleonival és a "Vandenberggel annyi bónuszpontot gyűjtött, amennyivel egy szerencsésebb időszakban már rég csarnoklakó lehetne.

Jelenleg azonban tombol a vírus, a metal-élet pedig abból a forrásból táplálkozik, ami már vagy tizenöt éve nem ad elegendő muníciót ahhoz, hogy fenntartsa önmagát. A lemezkészítés, jól tudjuk, csak arra való, hogy a koncertek frissítő forrásaként termeljen közönséget, a virtuális, szobakísérletek pedig pusztán gyenge pótszerei a valódi közösségi élménynek. Marad tehát a művészet "elméleti ága", a dalírás mégsem l'art pour l'art tevékenység, hiszen a fennmaradás fő eszközévé vált. Nem véletlen tehát, hogy Romero, miután otthagyta a Lords Of Blacket, a körülmények hatására meggondolta magát, így a csapat ismételten eredeti énekesével folytatta, ráadásul úgy döntve, hogy dühösen és keményen kiáltják a világba véleményüket a kialakult helyzetről. (Bár én azért meghallgattam volna a Ronnie távozását követő kiválasztás eredményéül az együttesbe felvett Diego Valdezzal is a közös munkát!)

Romero a legutóbbi albumot egyfajta kísérletként kommunikálta, én azonban nem igazán éreztem a folytonosság hiányát, vagy a kísérletező kedv okozta esetleges eklektikát. Ugyanakkor az "Alchemy Of Souls - Part I" valóban szikárabb, vicsorgósabb hangvételben készült, néha olyan staccato riffeléssel, ami eddig nem igazán volt jellemző a csapatra. S hogy jót tett-e az időszak frusztrációjának hangjegyekbe oltott kiengedése? Nem igazán. Az együttes ugyan nem távolodott el túlságosan attól az irányvonaltól, amit eddig is képviselt, ám az a kicsiny elmozdulás, ami valóban a szigort emelte az album fő szervező eleméül, éppen azt az oldalát gyengítette meg a fiúknak, ami eddig a fő erősségük volt: a dallamteremtést, a riffek és refrének egymásba ágyazott egységes formálását.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az új dobossal felálló együttes nagyon mellé lőtt volna: az album első fele tulajdonképpen az eddigi munkásságuk paraszthajszállal szigorúbbra vett duplikációja, élvezetes megoldásokkal és Romero kissé keményebbre vett énekével, ami olyan, mint amikor az óceán hullámai nekivágódnak a part menti szikláknak. Az ötletek azonban sajnos nem tartanak ki a lemez végéig, az utolsó négy szerzeményre mintha elfogyott volna a szufla, és a dallamok úgy laposodnak el, mint az izzó vasrúd a kovács kalapácsa alatt. Ráadásul a lemez fő mutatványának szánt, egy új "Stargazer"-t megalkotni kívánó kísérlete, a tíz percen is túlnyúló "Alchemy Of Souls"-ból a cím ellenére is épp a lélek hiányzik, és az ötletes építkezés egy olyan refrénért ordít hiába, ami szivárványokat robbant az ember szívében.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak hát az új lemezzel kapcsolatban – melyről végülis nem derült ki, hogy koncept-albumnak szánják-e –, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne bőven hallgatható a dalcsokor, ám abban biztos vagyok, hogy a dühös kísérlet eredménye nem a legsikerültebb az együttes történetében. Várjuk a folytatást, amivel talán új ívet kap ez a lemez is, addig is kíváncsian várom, hogy milyen új vállalkozásba fog bele az örökmozgó énekes.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.rebbeach.com
facebook.com/RebBeach

Bár Mike Judge a maga nemében zseniális - elég, ha a szégyenletesen alábecsült "Idiocracy" (Hülyék paradicsoma) című egész estés szatírájára gondolunk -, a Beavis & Butt-head sorozattal helyrehozhatatlan károkat okozott. Szerintem ez igaz általában véve a hard rock/heavy metal műfajra (innen eredeztethetőek az olyan gyalázatos förtelmek, mint pl. "Rokker Zsoltti", meg a szerencsére rövid életű magyar Headbanger's Ball tapló ujjbábúja), de kiváltképp igaz Kipp Wingerre és zenekarára, akik a Beavis & Butt-headben szereplő Stewart nevű gyíkarc miatt, aki állandóan Winger pólót hordott, és akit folyamatosan "wussy"-nak, azaz puhapöcsnek csúfoltak, hatalmas presztizsvesztést szenvedtek. Pedig a Winger a kor egyik legtehetségesebb és legígéretesebb zenekara volt, amit az újraalakulás óta minden kétséget kizáróan be is bizonyítottak.

Reb Beach a Winger gitárosaként tűnt föl, de kvalitásai alapján már ekkor egyértelműen tartozhatott volna a Mike Varney és kiadója, a Shrapnel által babusgatott gitárhős kollektívához, a nagy instrumentális shredder nemzedékhez. Hogy nem így alakult, az elsősorban annak köszönhető, hogy Beach alapvetően inkább csapatjátékos - dolgozott pl. Don Dokkennel is, manapság azonban David Coverdale hűséges társaként ismerjük a Whitesnake soraiból. A másik ok, amely miatt gitárhős ugyan, de mégsem emlegetjük egy lapon Joe Satrianival, Steve Vai-jal, Paul Gilberttel stb., hogy kb. három évtized alatt mindössze két és fél szólólemezt sikerült kiadnia (az első inkább egy demó EP), az utolsót pedig már közel 20 éve!

Nyilván a koronavírus által okozott leállásnak és a Whitesnake öreguras tempójának köszönhető, hogy most végre a Frontiers kiadó jóvoltából kezünkbe vehetjük Beach harmadik szólólemezét, amellyel újfent vastagon igazolja sejtésünket, miszerint helye van a gitáristenek olympuszi kristálypalotájában. Aki klasszikus metal shred anyagra, vagy Whitsnake-féle bluesos hard rockra számít, csalódni fog. Az albumot indító "Black Magic" ugyan ilyen (mármint tőről metszett instru aprítás), de ez nem új szerzemény, hanem egy régi nóta új fölvétele, mely eredetileg - ha nem tévedek - 1991-ben, a "Guitars That Rule The World" című, neves gitárosokat fölvonultató válogatáslemezen jelent meg.

Az új album nyilván hozza a zsáner kötelező elemeit (Aurora Borealis, Infinito 1122, Cutting Loose), de javarészt inkább fúziós ihletésű darabokat tartalmaz (Little Robots, Whiplash, Hawkdance), sőt - Túrisas kolléga őszinte bánatára! - funkos tételeket (Attack Of The Massive, The Way Home). Persze aki ismeri Beach első, 1993-as szólólemezét, ezen aligha fog kiakadni. Bár a Wingerben és a Whitesnake-ben nem ezt látjuk/halljuk tőle, de természetes körülmények között nyilván ez jön belőle - innen a kiadvány címe: A View From Inside (A látvány - kilátás? - belülről). Ettől ez még egy tipikus és műfaji elfogultságtól függetlenül maximálisan élvezhető, nagyszerű gitáros album.

Tartuffe

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Úgy gondolom, a blog statisztikáiból kiindulva elég jól ismerem olvasóink (sőt, általában az internetes hírek, cikkek követőinek) szokásait. Tipikus jelenség, hogy ha az olvasó totálisan ismeretlen témával, előadóval találja magát szemben, érdeklődése lanyhul (vagy föl sem ébred), és még arra is rest, hogy kattintson egyet vagy továbbolvasson. Ez tökéletesen érthető emberi dolog, az esetek túlnyomó többségében magam is így járok el. Néha azért nem ártana egy kicsit nagyobb nyitottság, illetve kalandvágy, hiszen elképesztő dolgokba futhat bele az ember.

Szóval, most elhatároztam, hogy nem azzal kezdem, ki vagy mi az a DarWin (megsúgom: nekem sem egészen világos), hanem amolyan captatio benevolentiae módjára, vagyis az olvasó érdeklődésének, jóindulatának megragadása érdekében szépen fölsorolom, hogy itt kik is muzsikálnak. Íme, az elképesztő lista: Simon Phillips (Toto, The Who, Jeff Beck), Matt Bissonette (David Lee Roth, Joe Satriani, Ringo Starr), Billy Sheehan (Mr. Big, Steve Vai, Winery Dogs, Sons of Apollo), Guthrie Govan (Aristocrats, Asia, Steven Wilson) és Greg Howe. Jóságos Alkotóm! Ez azért nem rossz ajánlólevél!

Akkor most térjünk rá DarWinra! Nyilván nem Charles Robert Darwinról, a híres angol természettudósról van szó, jóllehet ennek a DarWinnak is "Origin Of Species" (A Fajok eredete) címmel jelent meg fő műve, csak éppen nem 1859-ben, hanem 160 évvel később. A tavalyi kétlemezes, kb. másfél órás, magánkiadásban megjelent bemutatkozás totálisan elkerülte a figyelmemet, pedig a tény, hogy egy Simon Phillips léptékű muzsikus nemcsak muzsikált rajta, de elvállalta a produceri, hangszerelési és hangmérnöki feladatokat is, elegendő ok lett volna az odafigyelésre.

Amennyire meg tudom állapítani, DarWin egy izlandi származású gitáros, aki évekkel ezelőtt fejébe vette, hogy ő lesz a következő Arjen A. Lucassen, és világhírű zenészek közreműködésével belefog egy többrészes, koncepcionális kompozícióba. A Lucassen-párhuzam nagyon is találó, a zsáner tekintetében is, azzal a különbséggel, hogy DarWin ökológiai témájú, disztópikus rockoperája nem többszereplős és kevésbé operatikus (főleg, ha Lucassen legutóbbi munkájának - Transitus - szerintem már kínos dagályosságát vesszük alapul).

DarWin a mikrofon mögé Matt Bissonette-et állította, aki - alapvetően bőgős lévén - talán nem a legjobb énekes, nem rendelkezik Jorn Lande lehengerlő adottságaival, de ebben a közegben teljesen adekvát. DarWin viszont zeneszerzőként tényleg nagyot villant, az inkább EP hosszúságú (kb. 30 perces) album ugyanis kimondottan kellemes hallgatnivaló: izgalmas, virtuóz szólókkal és szokványosnak közel sem mondható progresszív rock/metál egyveleggel. Jóformán azt sem tudjuk, kiről van szó, honnan, melyik izlandi gleccser barlangból került elő ez a hapsi, de már saját "hangja", stílusa van, és nem utolsósorban: lenyűgöző összeköttetésekkel rendelkezik a szakma nagy mesterei körében. Nagyon-nagyon meggyőző teljesítmény!

Tartuffe