Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Dean Wells, az ausztrál proggerek atyja (sőt, gyakorlatilag ő maga a Teramaze) egyszer már ugyanezt eljátszotta. A 2014-ben megjelent közel 80 perces "Esoteric Symbolism" után egy bő évre már elő is állt egy újabb órányi aprólékosan összepakolt, nem éppen témái egyszerűségéről híres progresszív metál muzsikával (Her Halo), amely ráadásul élete legjobb anyagának bizonyult. Nem tudom, hogy csinálta, mint ahogy arról sincs fogalmam, hogy a tavalyi 70 perces "Are We Soldiers" után mikor volt ideje megírni, fölvenni, mixelni és maszterelni a 70 perc hosszú "I Wonder"-t. Hát igen: I wonder, azaz csak csodálkozom... még a szám is tátva marad.

Nincs helye a félrebeszélésnek: a csóka egy igazi géniusz, fantasztikus gitáros és tehetséges, termékeny dalszerző. Egyetlen problémám, hogy kezd elhatalmasodni az a fajtájára igen jellemző betegség, amit az egyik leghíresebb "gazdatestről" én csak malmsteenitisnek szoktam nevezni. Rapszodikusan, pillanatnyi hangulatától függően rugdossa ki és igazolja le a zenészeket; hatalmas és átláthatatlan körülötte a jövés-menés. Most még az énekes poszton is változás történt: először kirúgta Brett Rerekurát, hogy fölvegye Nathan Peachey-t, akit kirúgott, hogy visszavegye Rerekurát, hogy végül tőle is megszabadulva maga álljon a mikrofon mögé. Az is beszédes, hogy most először az album magánkiadásban jelent meg (vagyis kiadói kontroll nélkül). Nagyon nem lehet egyszerű zsenikkel dolgozni.

Azért szerencsére Wellsnek lényegesen jobb hangja van, mint Yngwie-nek; nagyjából ugyanaz a tónusa, mint az általam favorizált Peachey hangjának, csak kevesebb színnel, játékkal, kifejezőerővel. Szóval a változás nem okozott tragédiát, de nem is tett jót a Teramaze-nek. Mivel a baj nem jár egyedül, az ének szoftosodásával egyidejűleg a zene is hallhatóan fölpuhult: sokkal lineárisabb (kevésbé progresszív), néhol pedig határozottan popos (pl. Lake 401, Run).

Nagyon nehéz több mint egy órányi ilyen jellegű muzsikáról pár hallgatás után mértékadó véleményt formálni. Nyilván nagyon sokszor le kell még pörögnie az anyagnak ahhoz, hogy sejtszinten be tudjon épülni a szervezetembe. Az első körök után egyértelműen az erőteljesebb, komplexebb dalok jöttek be (Ocean Floor, A Deep State Of Awake, Idle Hands/The Devil's Workshop), valamint a lüktető, monumentális címadó ballada. Egyelőre gyöngébbnek érzem tavalyi elődjénél (főleg a nálam etalon-státuszban szereplő "Her Halo"-nál), de ez olyan zene, amelynek mélyén szívós kereséssel akár még egy nagy marék jól elrejtett drágagyöngyre is lelhetek.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hevidence.it
facebook.com/Hevidence

A legújabb DGM album kritikájában elmélkedtem arról a furcsa fejleményről, hogy a DGM alapítói közül ma már egy sem játszik a csapatban. Közben eszembe jutott, hogy vajon mi lehet Diego Reali gitárossal, aki az olasz proggerek első négy lemezén pengetett. Nem is tudom, honnan halásztam elő azt az infót, hogy azóta kiadott egy minimum érdekes demót, sőt alapított egy zenekart is HeviDence néven. A nem túl emlékezetes bemutatkozás után (There's Only Ten Left, 2011), néhány tagcserével fölfrissülve 2016-ban a Frontiersnál megjelentették a "Nobody's Fault" című folytatást, amely már érettebb, letisztultabb hard rock és neoklasszikus metál muzsikát tartalmaz.

Realiról mellesleg két dolgot kell tudni: egyrészt totál őrült a fazon (persze nem patológiásan, de valószínűleg ezért nem lett akkora név a szakmában, mint utódja a DGM-ben, Simone Mularoni), másrészt hatalmas rajongója Yngwie Malmsteennak. Már a DGM-ben is egyértelmű volt a viking shredder iránti rajongása, nemcsak a játékában megnyilvánuló neoklasszikus fölhangok miatt, hanem például azért is, mert a "Dreamland" (2001) című lemezükre fölkerült egy Malmsteen földolgozás (You Don't Remember, I'll Never Forget). Ezek a korai DGM albumok sem rosszak ám, csak éppen gyalázatosan szólnak. Ezért oly örvendetes, hogy 2010-ben a "Synthesis" című válogatásalbumon pár olyan régi dal is meghallgatható, melyet az új tagok a stúdióban újrarögzítettek. Ezek közül tényleg érdemes pl. a "Dreamland" album címadóját meghallgatni, hogy Reali dalszerzői vénáját se kérdőjelezhesse meg senki.

Sajnos a HeviDence – miként az énekes, Corrado Quoiani is nyilatkozta – nem veszi túl komolyan magát, inkább amolyan hobbizenekarként működik – ha egyáltalán. Játszanak mindent (is): sebes neoklasszikus himnuszokat (Dig In The Night, Ave Maria), bluesos hard rock dalokat (I Want More, Out Of This Time) és sleaze-re emlékeztető rock n' rollt is (Pack Your Bag, All I Ever Needed). Érthető okokból ez a vegyigyümi nem akar organikus egésszé összeállni, ráadásul hiába a nagy kiadó (Frontiers), a megszólalás sem éppen modern és erőteljes.

Mindenesetre, ha valaki belefut a lemezbe valami boltban – ahogy mifelénk mondják: kicsi pénzért –, nyugodtan vegye meg, mert vannak rajta egészen briliáns pillanatok is. Azt hiszem, én egy dupla whopper menü áráért szereztem be.

Tartuffe

Nagyon sokszor megtörténik, hogy akkor tudatosul bennünk egy-egy ember igazi értéke, ha már elment, amikor fájni kezd és fojtogat a hiánya, utólag döbbenünk rá, mennyi mindent vitt magával és mennyi mindent hagyott itt nekünk. Valójában a legtöbb ember így búcsúzik. Nagyon keveseknek pedig megadatik, hogy haláluk után legendává válnak.

Eddie viszont úgy ment el tegnap, hogy a halála és majd a múló idő már nem fog tudni mit hozzáadni személyéhez, zenei elismertségéhez. Évtizedeken keresztül kikezdhetetlen élő legendaként élt velünk. Mindenki úgy tartotta számon, mint igazi újítót, amit ő a gitározáshoz hozzátett a hetvenes évek végén, annak nem volt látható, jól tetten érhető előzménye addig a kortárs rockzenében. Hogy személye és tisztelete mennyire volt független a mindenható zeneipartól, mennyire állt trendeken felül, jól mutatja, hogy a Van Halen "Balance" lemeze pl. abban a grunge-korszakban tudott sikeres lenni, akkor tudott slágereivel rendszeresen az MTV klipjei közé kerülni, amikor az Eddie által képviselt és forradalmasított hangszerkezelés, sőt a gitárszóló, mint olyan, kimondottan cikinek, tiltottnak számított. Az Eddie stílusát utánzó, sőt esetenként azt tovább is fejlesztő, a nyolcvanas években gitárhősökké váló virtuózokra (Yngwie, Vai , Satriani, stb) ekkor többéves (el)hallga(tta)tás várt, de Eddie elismertsége, zenekarának státusza ekkor is érintetlen és kikezdhetetlen maradt.

Talán százezres nagyságrendű is lehet azon neves és tök ismeretlen (szoba)gitárosok száma, akik szinte bármit és bármikor eljátszanak a hangszerükön (beleértve a legtöbb Van Halen szólót is), akik hangszerkezelésben, technikailag szinte mindent tudnak. De olyan, aki forradalmat csinál, tehetségével valamit létrehoz és elindít a szinte semmiből és még életében kikezdhetetlen legendává válik, nos, olyan nagyon nincs sok.

Nyugodj békében, Eddie!

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Diego, Gianfranco és Maurizio, e nevek kezdőbetűjéből áll össze a titokzatosnak tűnő DGM név. A csavar ott van a történetben, hogy ma már senkit sem hívnak így az együttesben. Diego Reali gitáros (aki egyébként roppant jól penget ám, s ennek ékes bizonyítéka a demója, valamint HeviDence nevű Fronties-os projektje!), Gianfranco Tassella dobos és Maurizio Pariotti billentyűs 2005-ig mind elhagyták az általuk alapított formációt, de nem mint valami süllyedő hajóból, pánikszerűen menekültek, hiszen a Mularoni-Casali páros nemcsak a folytonosságot biztosították, de vezetésükkel (különösen Mark Basile énekes 2008-as csatlakozása után) még magasabb szintre is tornázta föl magát a csapat.

Jómagam a 2009-es "Frame"-től datálom a DGM-mel kötött kebelbéli barátságomat, jóllehet a még Titta Tani énekessel készített "Different Shapes" (2007) sem volt gyönge anyag (sőt!). Viszont évek óta panaszkodom, hogy nekem a DGM albumok nagyon egyneműek. Eddig elsősorban a túl sűrű hangzásra, a kérlelhetetlen darálós, döngölős ritmusokra mutogattam, de most először gondolkodtam el azon, hogy amilyen hiper-dallamos ez az egész, valójában egyetlen dallamfoszlányt sem tudok a nótákból megjegyezni. A lényeg, hogy a mi viszonyunk nem felhőtlen. Azért a legutóbbi, 2016-os albumot (The Passage) megdicsértem, mert legalább tett egy lagymatag, nem túl meggyőző kísérletet arra, hogy befogadhatóbb, szellősebb, kevésbé sietős legyen.

A "Tragic Separation" (amely egy újabb fél-koncept anyag) éppen olyan, mint az elődje, ezért vannak rajta nagyon szerethető pillanatok, elsősorban ott, ahol kicsit belassulnak, és nem akarnak negyed órányi riffet és lábdobmunkát belesűríteni mindössze négy percbe (Surrender, Hope, Tragic Separation, Land Of Sorrow). Pontosan ezért szerettem a billentyűs, Casali másik bandáját, az Astrát (pl. From Within) és főleg Mularoni Geoff Tate-tel közös projektjét, a Sweet Obliviont. Ott nem volt minden olyan, mintha egy hurrikánban próbálna állva maradni az ember, és valahogy a dallamok is hozzáférhetőbbnek, fülbemászóbbnak tűnnek.

Azért meg kell jegyezzem, Mularoni bármulatos virtuóz (Casali néhány hangszínnel, kütyüvel kicsit kihúzta nálam a gyufát: hallga' csak a "Turn Back Time" intróját!), minden egyes gitárszólója technikailag kifogástalan, dallamos, aprólékosan kidolgozott, hihetetlen energiáktól duzzadó. Azért néha tőle is szívesen meghallgatnék néhány lassan kibontakozó, fokozatosan fölépített, amúgy Gilmour-módra érzelmes és dallamos témát. Most belegondolva, minden elismerésem, sőt, csodálatom mellett azt hiszem, a DGM-mel a túlpörgetettség, a fölfokozott sebesség a gondom, ami önmagában véve nem zenei erény, és még az autóban ülve sem élvezem különösképpen – nagymotoron meg konkrétan halálfélelemmel tölt el. Szóval azt üzenem a DGM legénységének: ez megint egy nagyszerű anyag, de azért lass(abb)an járj (mint pl. a "Land Of Sorrow" szimfonikus japán bónusz verziójában) és tovább érsz – nálam biztosan!

Tartuffe

Talán első ránézésre nem túl jó ízlésre vall, hogy egy olyan tragikus és mélységesen lehangoló esemény kapcsán, mint amilyen a legendás, korszakalkotó gitáros, Eddie Van Halen halála, van pofám az alábbi képet posztolni. De nem áll szándékomban a kegyeletsértés, egyszerűen csak mindig így akarok emlékezni rá: ereje teljében, hosszú hajjal, szíjasan.

Nyugodj békességben, Eddie! Nehéz szívvel búcsúzom tőled ezzel a talán nem tipikus daloddal:

Kiadó:
Chocolate Frog Records

Honlapok:
www.fishmusic.scot
facebook.com/derek.dick

Úgy nem jelent meg nálunk soha egyetlen Fish szólóalbumról sem kritika, hogy Kotta és én (sőt, bizonyos értelemben még a progresszív rock által csak nagyon ritkán föltüzelt Túrisas is) a Marillion klassszikus, Fish által meghatározott időszakát etalonnak tartjuk, főleg ami a "Misplaced Childhood" (1985) című remekművet illeti. Közöttünk egyedül Kottának van mentsége, aki egy 2013-as, A38-as koncertről annak idején lelkiismeretesen beszámolt. Meggyőződésem volt, hogy évekkel ezelőtt én is írtam egy lelkes recenziót Fish "Return To Childhood" DVD-jéről, amelyen egy olyan amsterdami koncert fölvételei láthatók, ahol Fish egy az egyben eltolta a "Misplaced Childhood"-ot. Libabőr... kár, hogy 30-40 fontnál kezdődik az ára. Nos, a keresés funkció gyorsan rádöbbentett, hogy annak a cikknek megírását bizony csak álmodtam...

Fish egyébként egy igazi antisztár, nem azért mert kopasz, krumpliorrú, hordóhasú, durva akcentussal beszélő skót, hanem mert soha nem voltak sztárallűrjei. 1988-ban azért hagyta ott a Marilliont, mert hirtelen minden túl nagy lett körülötte; jobban szerette a kis koncerttermeket, a közvetlen kapcsolatot az "emberi léptékű" hallgatósággal. Ráadásul gyűlölte a nagy kiadók által diktált tempót és életstílust, miközben a körülöttük sündörgő öltönyösök az utolsó bőrt is lehúzták róluk. Azt nyilatkozta, hogy nem azért lett muzsikus, hogy celeb legyen és meggazdagodjon (főleg nem azért, hogy mások zsebét teletömje), hanem hogy – miközben azért nincsenek filléres gondjai – a zenei és lírikus önkifejezésre tudjon koncentrálni.

Nem tudom, mennyire lehet hinni a sajtóban megjelent híreknek, de állítólag ez lesz Fish utolsó albuma, az énekes ezzel a definitív koronggal akar elköszönni az aktív művészélettől. Az ilyesmit én mindig egy csipetnyi sóval kezelem, de tekintve, hogy (egy földolgozásalbumot kivéve) ez Fish 10. szólólemeze, akár nyugdíjba is vonulhatna: már így is egészen komoly örökséget hagy maga után. Az biztos, hogy erre az anyagra nagyon rákészült; hét évet kellett rá várni, a játékidő pedig messze 80 perc fölött van. A zeneszerzésben és a produceri munkában ezúttal is régi cimborái: Steve Vantsis, Robin Boult és John Mitchell (Arena, Kino, Lonely Robot stb.) segítették; nem is aprózták el, "külsősök" egész hada segítette őket, többek között egy teljes kamarazenekar (Scottish Chamber Orchestra).

Meggyőződésem, hogy Fish simán egy lapon említhető olyan legendákkal, mint Roger Waters, David Gilmour vagy Peter Gabriel, ha – többek között a megfelelő marketing hiányában – nem is lett olyan "márkás" név. A hangja egyébként kísértetiesen hasonlít Peter Gabrieléhez, akinél – és ez a saját, "különbejáratú" véleményem – minden Sledgehammer-féle "hájp" ellenére is értékesebb a zenei hagyatéka. Érdekes, hogy pl. a "Man With A Stick" határozottan Sting-hullámhosszon rezeg. Itt egy pillanatra találkozik az edinburghi skót és az észak-angliai (northumberlandi) angol.

A "Weltschmerz" – ahogy a címe is előre jelzi – nem könnyű hallgatnivaló. A Jean Paul néven író német romantikus szerző, Johann Paul Friedrich Richter által kitalált "világfájdalom" kifejezés jó érzékelteti, hogy tematikusan mi várható az albumtól: rákbetegség, demencia, öngyilkosság, menekülthelyzet és egyéb depressziós tárgykörök. Ugyanakkor Fish nem olyan dühös, politikailag motivált, forradalmi lendülettel nyúl a témákhoz, mint pl. az anarcholiberális Roger Waters, hanem mindezeket már-már intim személyességgel szemléli, elemzi és önti hangjegyekbe.

Nem állítom, hogy Fish szólókarrierjét minden részletében ismerem, de a "Weltschmerz" nagyon erős anyag lett, bár azért kell hozzá "hangulat". Úgy érzem, a közepe felé túlságosan belassul és melankólikussá válik, de többnyire olyan óvatosan, lépésről lépésre építkező, nagyívű és gazdagon hangszerelt dalokat kapunk (pl. Waverly Steps), mint a Marillion klasszikus lemezein. Talán nem is véletlenül nyilatkozta Fish, hogy inspirációért a "Fugazi"-tól a "Clutching At Straws"-ig tartó érához nyúlt vissza. Ha tényleg ez az ucsó Fish lemez, igazán méltó búcsút vett tőlünk ez a "felföldi" különc figura.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/nightmare.france

A Nightmare legutóbbi albuma, a "Dead Sun" megmutatta, hogy a metal maszkulin jellegét nem csak a férfiak képesek pózba önteni: a női body builderek analógiájára a lemez maga lett a tökéletes erődemonstráció, annak minden kellékével együtt. Ehhez persze kellett az elképesztő Magali Luyten (Beyond The Bridge, Beautiful Sin) tehetsége, aki képes volt izomból végignyomni a kemény powerbe merevedett egykori heavy metal csapat új irányvonalát, tökéletesen birtokolva azt a paraszthajszálat, ami elválasztja a keménységet a keménykedéstől.

Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a gall együttes megvált ettől a csodától, a döntésbe talán az is közrejátszhatott, hogy a hangi adottságokat tekintve sikerült egy hasonló kaliberű női előadót elővarázsolni – úgy látszik, az unikumok illatát a franciák jobban érzik. A Madie művésznevű hölgyről még nem hallottam, nem véletlenül; a krónikák egy még lemez nélküli bandát neveznek meg eddigi tevékenységének színhelyéül, még szerencse, hogy a tehetség utat tudott törni magának, akkor is, ha az eredmény az én ízlésemnek kissé felemás színvonalúra sikeredett.

A stílus maradt az a morózus power metal, ami néha átkacsint az extrém műfajok terepére is, a blastbeat, a hörgés és a károgás azonban nem sokat tesz hozzá a hallottakhoz, inkább csak elvesz belőle. Most mondhatnátok nekem, hogy persze, mert nem értek ezekhez a stílusokhoz, nem tudom átérezni az extremitás eszköztárának erényeit, erre csak annyit tudok mondani: igazatok van! – de hát éppen ezért nem írok életmű elemzést a Gorgoroth művészi önkifejező képességéről.

Pedig minden olyan szépen kezdődik – mintha csak a "Dead Sun" folytatásába vágtak volna bele a fiúk meg a lányok, a Nevermore szellemisége, és a tradicionális amerikai power adrenalint termelő vadsága úgy fonódnak egymásba, mint az áthatolhatatlan őserdő indacsomói. Maide torkában egy egész aranybánya rejtőzik, aminek kiaknázása a lemez egyik lényegi elemét jelenti – a hangszín mellett a hangulat megragadásában is tökéletességet mutat, amihez persze kell az instrumentális oldal unterman szerepe is. Igen, a fiúk igazi úriemberek, akik hagyják a hölgyet saját terepén érvényesülni, jóllehet, a hangszeres szekció önmagában is értékeket rejt, és ugyan én el tudnék képzelni egy kicsivel több gitárszólót a lendületes riffdarabolás közepette, de ha csak ez lenne a baj, nem sírna a másik szemem a nevető mellett.

Az utolsó három szerzemény ugyanis még eggyel nagyobb fokozatra kapcsolja az erőművet, amihez a lemezen fel nem tüntetett és már említett extrém specialista szolgáltatja az üzemanyagot: sajnos Maide itt hátrább húzódik, és a dallamok hirtelen eltűnnek, helyüket pedig az esztelen – vagy inkább monoton –  riffbombázás veszi át. Azt nem mondom, hogy nincs az egésznek hangulata, mert abban elismerem a durvább stílusok teremtő erejét, de a lemezt záró triumvirátussal a csapat átlépi azt a határvonalat, amit még tolerálni tudok. A disszonancia akkor válik igazán plasztikussá, mikor a hörgést prezentáló énekes megpróbál kevésbé extrém hangon duettet énekelni Maide-del, szegény hangjegyek pedig sikoltva veszik tudomásul azt a rengeteg vérhólyagot, amivel előadójuk a sok fals rúgás közepette megajándékozza őket. (A szövegről nem is beszélve, szerintem szegény Tartuffe még füldugóval sem tudná végighallgatni a tömérdek sületlenséget.)

Szerencsére digitális világban élünk, ráadásul a nekem nem tetsző rész az album végét komorítja feketére, amit így könnyedén át tudok lépni. Sajnos a hangzás sem vigasztal abban, hogy egy tökéletesnek induló lemez ilyen rémálomszerű lezárást kapott, ehhez a tömény hangi világhoz erőteljesebb megszólalás illett volna, de valószínű, hogy a nagy erőlködésben már nem jutott elég erő ahhoz, hogy a zenészek hangosabban játszanak a hangszeren...

Mindenesetre az év egyik kellemes meglepetése született meg, amit minden bizonnyal többször is elő fogok venni, kíváncsi leszek, hogy Joe Amore, a banda régi, legendás énekese mivel rukkol elő a Now Or Never új lemezén.

Garael

Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
facebook.com/hfmcband

Tekintve, hogy a skandináv progresszív rock fekete öves rajongója vagyok, kínosan rossz fényben tüntet föl a tény, hogy Hasse Fröberg és Zenei Kíséretének tavalyi lemeze csak most kerül terítékre nálunk. Az úgy volt, hogy akármilyen nagyszabású kincskereső körutakat teszek is a neten, néha egy-egy megjelenés még engem is megtrükköz. A HFMC új kiadványa pl. valószínűleg azzal, hogy egy GlassVille nevű holland (bocs, helyesen: németalföldi) törpekiadónál jelent meg (mondjuk 2015-ös elődje is), így a halandó magyar rajongónak vajmi kevés esélye volt arra, hogy időben értesüljön róla. Talán még most is boldogtalan tudatlanságban élnék, ha a hardrock.hu-n nem olvasok Fröberggel egy interjút. Köszi Hardrock!

A The Flower Kings énekesének projektje egyre hosszabb időt tölt a dalszerzéssel az albumok megjelenése között: először 2, majd 3, most 4 évet kellett várni az új anyagra. Remélem, ebből nem lesz tendencia, bár a rövidesen (november 8-án) megjelenő dupla The Flower Kings lemez azért nem arról tanúskodik, hogy Fröberg munkaetikája évről évre romlana. Ezt cáfolja a "Parallel Life" bőven óra fölötti játékideje is, amelybe ráadásul belefért a 6 részes, közel 22 perces címadó giga tétel!

Korábban már leírtam, hogy a HFMC-t azért érdemes hallhatni, mert arculatában (ha nem is radikálisan) eltér nemcsak az anyabandától (The Flower Kings), de az ahhoz köthető projektektől is (Karmakanic, Transatlantic, Kaipa); hol inkább a norvég Magic Pie-jal mutatva rokonságot, hol a Presto Ballet retró megközelítését képezve le skandináv jellegzetességekkel megbolondítva. Fröberg fátyolos hangja továbbra sem a kedvencem, de megbékéltem vele és ebben a zenei közegben egyáltalán nem idegen. Anton Lindsjö gitáros viszont szokás szerint most is bravúros; minden szólója élményszámba megy.

A számok inkább merengős, hosszan kifejtős jellegűek (ahogy ez a műfajhoz illik), de a közel 70 perc alatt egyszer sem unatkoztam, mert változatos, ötletes, tele van ritmusváltásokkal és jó szólókkal. Bizony, ha egy évvel korábban hozzám kerül a lemez, még a toplistámra is fölkerült volna, mert pl. a tavalyi Dream Theaternél vagy Whitesnake-nál már az első hallgatás után erősebbnek, érdekesebbnek éreztem.

Tartuffe

Újabb fölfoghatatlan és pótolhatatlan veszteség érte az egyre belterjesebb és komoly utánpótlás-deficittel küzdő rockzene világát. Évekig tartó kemény küzdelem után a gyilkos kórral, tegnap elhunyt a legendás dobos, Lee Kerslake (Uriah Heep, Ozzy). Isten nyugosztalja! Mi a Uriah Heep talán legjobb lemezének, a "Sea Of Light"-nak (1995) egyik nagyszerű dalával búcsúzunk tőle.

Kiadó:
Hammerworld

Honlap:
tengerszem.bandcamp.com

Bevallom, Danics Dórát akkor is meghallgattam volna, ha az általam nem annyira ismert (szeretett) extrém metal stílusok valamelyikén szólal (rikácsol, károg, hörög) meg: az X-faktorban nyújtott teljesítménye alapján vastagon nemzetközi színvonalú tehetségnek lettem fültanúja, aki ráadásul némi finom intellektualitást (nem sznobizmust!) is megpróbált a nagyérdeműnek közvetíteni. Azt nem mondom, hogy meglepődtem a metal-jelenléten, hiszen Dóra már játszott az István a királyban – tehát valószínűleg nem áll tőle távol a rock műfaj, de azért mondjuk ki: szokatlan, ha egy hazai tehetségkutató valamelyik nyertese egy egész lemezt szentel addig rejtett "fémes" attitűdjének.

Dórát a versenyben egy állandóan önmagába néző, az érzelmi skála mindkét pólusát szívesen bejáró és a dalt egész testével követő, kicsit "alteros" világú énekesnek ismertem meg, akinek a szöveg ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a dallam, így hitelesen tudja tolmácsolni azokat a megzenésített verseket is, amelyeket lehet, hogy sokan az ő tolmácsolásában ismertek meg. Ebből a szempontból tehát nem lehetett megoldhatatlan kihívás Mazán Attilával, a Gyöngyvér együttes karizmatikus tagjával közös munkát vállalni, ami pedig a kooperáció vokális részét illeti, biztos voltam benne, hogy Dóra úgy tud idomulni hangjával ehhez a riffelős világhoz is, hogy ne érezze az ember két félnek az egészt.

A zene pedig metal, méghozzá annak egy súlyosabb peremvidékéről, onnan, ahonnan a kohók köpik a világba a folyékony vasat, amihez gépek csattogása, zakatolása, mormogása, zümmögése szolgál aláfestő zeneként. Az indusztriális alapokat sokan a Rammsteintől eredeztetik, de én a német csapatot jó egy évtizeddel megelőzve a Die Krupps nevezetű formáció által ismertem meg ezt a végletekig feszített, néha monoton, néha ütemenként más és más sebességet produkáló, dehumanizáló stílust – a Tengerszem esetében azonban jóval árnyaltabb a kép.

A vendég-barátokkal rögzített albumon ugyanis jóval sokrétűbb zene folyik (csakis a fém olvadási pontjára felfűtve), ami köszönhető Mazán Attila a Gyöngyvérből már ismert kreativitásának és az énekesnő a metalba integránsan illeszkedő, ám mégis új színt hozó dallamvilágának, annak a dallamvilágnak, ami több esetben is szétfeszíti az "ipari" kereteket; és jóllehet, a mélyen morgó gitárok megmaradnak, a fő szervező elemmé mégis a vokál lép elő. Ha analógiát kellene találnom, néhány dalban felsejlik a Virrasztók dallamvilága, egy jóval összetettebb, dallamosabb formában – és persze más szövegi tematikával.

Természetesen néha a gépeknek is pihenni kell: a "Gaia" szinte világzenés megfogalmazása, vagy a "Meteor" zongorán alapuló álomszerű lebegése remekül oldja a tömör hangzásképet, és "színezi ki" a fémszürke alapárnyalatokat. A stílusok sokféleségét a "Viharban Táncolni", és az "Ima" teszi teljessé: előbbi egy "hintázós" groove-val megbolondított, groteszkbe forduló zenei emlék, egy csodálatos, rózsaként kinyíló refrénnel, utóbbi pedig egy indusztriális népdal (nem, nem a kohászok kezdenek el magyar nótát danolászni) parafrázis, amit ilyen környezetbe ilyen élvezhető módon illeszteni több mint ügyesség: a zenei stílusok eredetforrásának ismerete, ahol mindennek meg van a helye és a szerepe.

A leírtakból nyilvánvaló: a dalok mindegyike önálló karakterrel bír, ugyanakkor az album egysége végig töretlen marad. Hallatszik, hogy az előre megálmodott hangzási-hangulati koncepcióban egy pillanatnyi ingadozás sem volt, a színvonal végig egyenletesen hozza azt, amit a szereplőktől elvártam. Dóra ezer hangi árnyalattal robbantja ki a dalokba rejtett feszültséget, vagy zsongítja pihentető lebegéssé a hangulatot, a meghívott vendégek, és persze Mazi pedig remek alapokat biztosít az érzelmi cunamihoz.

A szövegeket nem elemezném, úgy gondolom, hogy jóval meghaladják a stílus, vagy akár a pop sztenderdjeit – kiviláglik belőlük Dóra lírai alkata és a költészet iránti alázata, valamint Mazi művészi érzékenysége. Kellemes meglepetés a lemez ezekben a járványos időkben, s ha ellenszer még nem is létezik (?) a vírusra, a Tengerszem legalább jókedvbe ringathat, aminek idejére elfeledheted azt, ami körülvesz.

Garael