Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.falconermusic.com

A Falconer azon kevés folkmetal együttesek egyike, amelyre még a sznob úri közönség sem legyint ajkat biggyesztve, olcsó bazári hatáskeltésként elkönyvelve a síppal, dobbal, hegedűvel bazseváló – egyébként jobb sorsra érdemes – népi vonalat. Én, jóllehet nem zárkózok el – s hogy most maradjunk magyar példánál – a Dalriada által képviselt iránytól sem, azt azért kénytelen vagyok elismerni, hogy a Solymászok egy más – ismétlem, nem jobb, más – vonalon indultak el annak idején: úgy tudták a népzenei-reneszánsz elemeket a metal-riffek közé integrálni, hogy azok szerves egészet alkottak, amolyan komplementerként egésszé téve a Falconer különleges világát. A finomabb, árnyaltabb megközelítés érzését nagyban fokozta az énekes kiválasztása is, aki érdekes módon teljesen testidegen résztvevőként, a musical vokalisták érzékeny orgánumát a zenei koncepcióba építve mutatta meg, hogy létezik fából vaskarika: olyannyira, hogy a banda történetének egy rövid szakaszában kiválásával magával vitte azt a különleges atmoszférát is, amivel aztán visszatérte után a csapat máig rendelkezik.

Maga az album némileg váratlanul ért, hiszen a hírek az együttes feloszlásáról szóltak, de hát érjen az életben sok ilyen meglepetés, és jóllehet a lemez most már tényleg a búcsúról szól, a hangulat és a hangzás nem a befejezést sugallják, inkább összegzést, ami szinte minden eddigi album erényéből fel tud mutatni kicsit, olyan karrierutat elénk tárva, amiből nem sugárzik semmiféle hiányérzet. A hat évvel ezelőtti "Black Moon Rising" az együttes legkeményebb, legmetalosabb lemeze volt, egy-két szerzeménynél szinte "black levegőt" fújdogált a vadászmező szele, ennek ellenére az egyik (ha nem a kedvenc!) Falconer albumommá vált, még akkor is, ha a jellegzetes középkori-folk elemek kissé visszaszorultak a nagy dühöngés közepette.

Jelen album azonban, amint írtam, más. Talán még sosem voltak ilyen sokszínűek a szerzemények, melyek fő szervező elemévé a dallamok és a finom hangszeres megoldások váltak. Keménykedés tehát csak annyi van, amennyi az élettörténetben feltárható, ám van rengeteg hangulati aláfestő elem, instrumentális reneszánsz varázslat, és olyan tempóváltások a dalokon belül, amelyek viszont eddig nem voltak annyira jellemzők: talán ezért is lett ezúttal dúsabb az akusztikus hangszerelés, zongorával, hegedűvel, lanttal, skót dudával, mégsem válik filmzene-szerűvé a dolog; eszedbe sem jut, hogy nem metal albumot hallgatsz. Az összegző, visszanéző jelleget erősíti, hogy a dalok között megbújt egy saját nyelven előadott is, a két instrumentális "reneszánsz táncdarab" pedig minden bizonnyal sláger lett volna Mátyás király udvarában is!

Természetesen Stefan Weinerhall gitározása most is a dalok meghatározó szegmense, Mathias Bladdal – aki valószínűleg egy bülbülmadár és egy szirén nászából született – képesek mindenre, amire ez a reneszánszos, folkos varázslat képes; elrepíteni minket egy olyan világba, ahol jól megfér együtt a kobzos dalmester és az elektromos gitár kezelője.

Dalokat nehéz lenne kiemelni, hiszen végig egyenletes színvonal uralkodik a lemezen – talán a váltásoktól furcsán, de ezáltal is izgalmasan töredezett "Redeem Ann Repent" és a málházós riffelésű, Hammond orgonával megbolondított "Thrust The Dagger Deep" azok, melyekre a fekete öves Falconer rajongók felvonhatják a szemöldöküket, hogy aztán jóváhagyó bólogatással ismerjék el: ez is jól áll kedvencüknek.

Sajnálom, hogy vége a csapat pályafutásának, de bízom benne, hogy a gitáros Weinerhall nem fogja tudni lezárni zenészi pályáját, és legalább olyan unikummal fog a jövőben megörvendeztetni minket, mint amilyenné a Falconer vált. Bravó, fiúk, ez jó mulatság, férfimunka volt!

Garael

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.kenziner.net
facebook.com/kenzinerofficial

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon vártam már ezt a lemezt. Egyrészt szemernyi bizodalmam sem volt abban, hogy a meglepi újjáalakulás és a 2014-es – szerintem tök jó, de nem túl sikeres – album után nekifutnak még egyszer. Ráadásul semmilyen hírverés sem kísérte az album megjelenését, egyszer csak minden előzmény nélkül fölbukkant a radaromon, mint valami óvatlan kolumbiai kokain-járat az amerikai repülésirányítók képernyőin. A beharangozó reklámok elmaradását nyilván a kis kiadó (Pure Steel Records) és a sokkal nagyobb kiadóknál is minimális marketing költségek magyarázzák.

A finn progresszív metál egyik nagy úttörőjének számító gitáros-dalszerző, Jarno Keskinen (Ghost Machinery, ex-Virtuocity, ex-Let Me Dream) egy kicsit átszervezte a szakmai "stábot", a legszembetűnőbb (legfülbemászóbb?) különbség, hogy már nem Markku Kuikka (Status Minor, Thaurorod, The Ragged Saints) toporog a mikrofonnál, hanem egy számomra eddig ismeretlen arc, egy bizonyos Peter "Zinny" Zalesky (Boguslaw Balcerak's Crylord, Dragon's Eye). Zalesky szerintem jó választásnak bizonyult, orgánuma valamivel még színesebb is elődje kicsit fakóbb tónusú hangjához képest.

A 2014-es "The Last Horizon" kapcsán Túrisas cimbora bekommentelte, hogy szerinte a Kenziner a bemutatkozó albumhoz képest vesztett egyedi jellegéből, sőt, gyakorlatilag skandináv power metal tucattermékké vált. Ezzel akkor sem vitatkoztam, de a "Phoenix"-et hallgatva most sűrűn bólogatva kell elismerjem, hogy a kedves kolléga bizony rátapintott. Ami igaz volt az előző lemezre, az hatványozottan igaz az új megjelenésre. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz a lemez, vagy hogy ne ordíttatnám az anyagot embertelen hangerővel a kocsimban.

A helyzet az, hogy a "Phoenix" már tényleg csak jelzésértékkel tartalmaz neo-klasszikus elemeket és a prog-power sablonok sem ritkultak, az meg külön érthetetlen, hogy a teljesen "szakos" billentyűs, Ariel Perchuk miért nem jut hangsúlyosabb szerephez. Én tuti, hogy kihasználtam volna a lehetőséget, és telepakoltam volna a nótákat egymásnak "felelgető" gitár és billentyű virgákkal (mondjuk a műfajban ez is klisé, de ki bánja, ha jó?).

Eredetiség, epigon-lét ide vagy oda, a Kenziner továbbra is akkor üt igazán nagyot, amikor kellően kidomborodnak náluk a SymphonyX hatások (ügyeletes kedvencem a "Phoenix Rising"). Érdekes, hogy igazából csak két számot ugratok rendszeresen (Listen To The Devil, The Mirror), épp azokat, ahol a korábban hiányolt neo-klasszikus elemek (beleértve a stílustól egyáltalán nem idegen "kapkodó" ritmusokat) a leghangsúlyosabbak. A lemezt záró "The Miracle" című ballada is kisebbfajta meglepetés, de egész jól működik.

Összefoglalva: ezt megint rongyosra fogom hallgatni, mert jó, mert megvan benne az a kényelmes és kellemes ismerősség, ami másoknak irritáló ötlettelenség, az eredetiség kínos hiánya. Langyos lábvíz? Nem vitatkozom, de a megfelelő pillanatban milyen jól tud az esni!

Tartuffe

Kiadó:
Marshall Records

Honlapok:
www.badtouchrocks.co.uk
facebook.com/badtouchrocks

Hogy van az, hogy egy olyan banda, mint az angol (közelebbről norfloki) Bad Touch évekig elkerüli vizslató tekintetünket, főleg hogy a "Kiss The Sky" (egy demó CD-t kivéve) már a negyedik lemezük? Erre a kérdésre nincs elfogadható válaszom, az mindenesetre a szerencsés véletlenek közé tartozik, hogy végre "lencsevégre" kaptam őket, mert azt a fílinges, inspirációért egészen a '70-es évekig visszanyúló retro hard/blues rockot játsszák, amit mindig is nagyon komáltam. A gyökereiket a Led Zeppelin, a Free és a Lynyrd Skynyrd környékén kell keresnünk, no meg a The Black Crowes munkásságában. Bizony szalad az idő, a The Black Crows is gyakorlatilag klasszikussá vált, a mai fiatalok már gyermekkori hatásként emlegetik – amint azt teszik a Bad Touch tagjai is. Uff, de megöregedtem!

Az angol kvintett kétgitáros fölállásban nyomja, elvileg billentyűs nélkül, de a dalokban azért hallható olykor némi billentyűs (zongorás és hammondos) kíséret is. A sound csillagos ötös: tiszta, arányos, és úgy idézi meg a hard rock klasszikusait, hogy egyúttal frissen, modernül szól. Az előbb fölsorolt bandák közül én a Led Zeppelin és a The Black Crows hatásokat érzem a legmeghatározóbbnak; az utóbbival még az előszeretettel alkalmazott gospel jellegű kórusok is összekötik őket. Egyik-másik számuk simán szerepelhetne egy The Black Crows reunion, vagy egy The Magpie Salute lemezen!

Bármennyire nem forradalmi (sőt, minden eredetiségtől mentes) ez a muzsika, én totálisan hitelesnek érzem, s közben rendre azon kapom magam, hogy több mint 20 éve elhullajtott, képzeletbeli hajkoronámat rázva, lobogtatva, hol léggitározva, hol légdobolva borzolom a szomszédok kedélyeit a lemez újra és újrahallgatásával. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy nem olyan erősítőm van, mint a Spinal Tap gitárosának, akinél a potit nem tízig, hanem tizenegyig lehet föltekerni. Ez az album eddig az év egyik legkellemesebb meglepetése, igyekszem mihamarabb beszerezni a korábbi lemezeket is. Azt sem tartom kizártnak, hogy a végén még az évet lezáró, összegző toplistámra is fölkerülnek. Kétségkívül megérdemelnék, hogy az Egyesült Királyság határain kívül is megismerjék és ünnepeljék őket!

Tartuffe

Kiadó:
Athenaeum

A zombi-kultusz első filmes hulláma minden bizonnyal George A. Romerónak köszönhető: jóllehet, már a némafilm korában is voltak egyes előzményei az egyébként karibi-afrikai kultúrkörből született élőhalottaknak, mégis Romeróhoz köthető az önálló szubzsáner kialakulása, mégpedig egy ravasz húzással. Romero ugyanis, akárcsak az eredeti hagyományokban, eszközként használta fel a zombikat, akik a maguk torz parafrázisaként az emberi irányíthatóságra, kiszolgáltatottságra és kegyetlenségre hívták fel a figyelmet. Természetesen a Romero filmek jól működtek egyszerű horrorként is, bár azért meg kell jegyeznem, a trükkök és a tempó – különösen az első, 1968-ban készült moziban, ami a mai néző számára már zombiként csoszogó – nem biztos, hogy lekötné a Walking Dead-en, és a szélsebesen száguldó, őrjöngő fertőzötteken szocializálódott ifjúságot.

A zombik könyvbeli megjelenéséről – és az egész horror-történelemről – Stephen King bőven értekezik a "Danse Macabre" című antológiájában, sőt, maga is felhasználta Mobil című regényében az "újkori turbó zombik" jellegzetes tulajdonság-rendszerét, ezért nem is mennék bele a történeti előzmények taglalásába. Amellett azonban nem tudok elmenni, hogy a zombi alakja még a szépirodalmat is meg tudta fertőzni – bár nem harapással –, hiszen meghökkentő módon Jane Austen romantikus regényét is sikerült egy korrekt, bár helyenként parodisztikus élőholtas történetként újra írni (Büszkeség és balítélet, meg a zombik).

Mivel gyermekkorom óta rajongok a történelmi könyvekért, Arany Toldi-trilógiája pedig megkophatatlanul örök kedvenc, szinte villámcsapásként ért a hír, miszerint a többek között az Anjou sorozattal nagy rajongótábort szerző Bíró Szabolcs új regényében történelmi kontextusba ágyazva a zombi-apokalipszist, nem meglepő módon a rémségek színterét a nápolyi bosszú-hadjáratból hazatérő-menekülő I. Nagy Lajos korába helyezte. A regényben ezáltal feltűnnek a korábbi Anjou kötetekből is ismert történelmi, vagy fiktív alakok, elég csak Lackfi Istvánt, vagy Toldi Miklóst említeni: a romantikus hagyományokhoz hűen a szinte legyőzhetetlen vitézek ezúttal kénytelenek belátni, hogy van náluk egy erősebb hatalom is. Így válik a regény optimista kicsengésű hősi eposz helyett a bálványok ledöntésének krónikájává, ahol senki és semmi nincs biztonságban a zombiktól az író tollától, legyen az bármennyire is nagy hős, akitől a megszokottaknak megfelelően természetesen azt várnánk, hogy utolsó erejével győzedelmeskedjen a gonosz felett.

Bíró Szabolcs remekül használja fel a Lázár-mitológiát, ami által a főhősöknek a zombikon kívül még magukkal a környezet hatására vallási tébolyba zuhanó emberekkel is meg kell küzdeni – így válik az élő és az élőhalott egymást erősítő-kiegészítő hatalommá, ami ellen nem véd meg sem a dömöckölt penge, sem a bátor helytállás. Szintén szokatlan módon szinte tudományos magyarázatot kapunk, miért lassulnak le egy idő után a holtak, megfelelő plasztikussággal taglalva a halál beállta utáni fizikai pusztulás stációit, és a zombik viselkedésének okait, emellett jobban megismerhetjük a középkor emberének a halálhoz és a feltámadáshoz való viszonyát, amely kapcsolatrendszer végül is a regény egyik fő szervező elemévé válik.

Az író stílusa alkalmazkodik a borzalmak megfelelő ábrázolásához – a horror néha gore-ba, vagy body-horrorba csap át –, a pusztítás monumentálissá válása filmszerűen széles-vásznú, a regénybeli alakokról pedig eleget tudunk meg ahhoz, hogy ne csak egy újabb áldozatként, hanem olyan szereplőként tekintsünk rájuk, akiért érdemes drukkolni – esetleg a vesztét kívánni.

Szerencsére Bíró Szabolcs nem próbálja meg a párbeszédeket modoros módon "történelmivé" formálni, ezáltal a dialógusok megfelelően pergőek, alkalmazkodva az egymást gyors buzogány-ütésként követő kalandokhoz, a hangulat pedig a modern párbeszéd-formálás ellenére is kiválóan helyezi az adott korba az olvasót. Hogy a regény minden történelmi vonatkozása ellenére mégiscsak egy lektűr? Legyints rá, amit a stílusból ki lehet hozni, azt az író megtette: csak aztán ne fájlald a körmödet, ha tövig rágtad az események sodrában!

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.paralydium.com
facebook.com/paralydium

Semmi sem az, aminek először látszik, tényleg a hérakleitoszi "pantha rhei" cseppfolyós világában élünk. A The Paralydium Project, amiről 2015-ben lelkesen hírt adtunk, többé már nem is "The", nem is "Project", hanem csak simán Paralydium. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez a név mit jelent. Létezik egy titokzatos nyelv, melynek egyetlen máig megfejtetlen nyelvemléke, az ún. "Para-Lydian script" a kis-ázsiai Szardeisz ókori zsinagógájából került elő. Talán erre az elveszett nyelvre vagy kultúrára hivatott utalni a névválasztás? Nem tudom, de elég titokzatosan hangzik a dolog.

Szóval 2015-öt írtunk, amikor egy internetes portyám alkalmával ráleltem erre az akkor még Paralydium Project névre hallgató igazi gyöngyszemre. A csapatot a svéd hajmetál bandaként induló (azóta jelentős és nem föltétlen pozitív előjelű változáson átesett) Dynazty egyik alapítótagja, John Berg gitáros hívta életre. A Dynaztytől kölcsönvette a ritmusszekciót (Georg Härnsten Egg dobost és Jonathan Olsson bőgőst), valamint szerzett egy jó billentyűst (Mikael Blanc) és egy nem kevésbé tehetséges énekest (Mikael Sehlin). Velük készült el "magánvállalkozásban" a három számos bemutatkozó EP, amitől azonnal padlót fogtam. Gyorsan sok szerencsét kívántam nekik, illetve azt, hogy mielőbb találjanak maguknak egy rendes kiadót és írjanak egy ütős albumot. Nos, mindkettő szerencsésen megvalósult, az olykor progresszív vizekre is kievező Frontiers szerződtette őket, most pedig (a világjárvány miatt csak egy hónapos késéssel) végre megérkezett a valóban ütős album.

Az egyetlen csalódást az okozta, hogy a lemezre ugyan öt teljes évet kellett várni, mégis csak 45 perc hosszú lett. A mindössze kilenc szerzeményből ráadásul kettő csak amolyan intró (Enter Paralydium, Awakening). Simán idefértek volna bónuszként a kizárólag Spotify-on közzétett 2015-ös EP nem kevésbé zseniális nótái. Még a főnökre, John Bergre is ráírtam fölháborodásomban, hogy "Na, ezt most miért?" (persze kulturáltan fogalmaztam). A válasz sajnos egyáltalán nem nyugtatott meg; azt mondta, hogy: "Ha egyáltalán megjelennek azok a számok fizikailag, az majd csak valami extra CD-n vagy válogatáson lehetséges." El is morzsoltam a szemem sarkában egy könnyet, a szájam sarkában egy ízes magyar káromkodást.

A Paralydium tehát hosszú és nehéz szüléssel világra hozta a "Worlds Beyond" című első teljes albumát, amely hamisítatlan és hibátlan skandináv progresszív metált tartalmaz. Nincs is helye a félrebeszélésnek, nálam ez eddig az év prog nagylemeze (pedig az idén már jelent meg Psychotic Waltz és Conception album is!). Az az érdekes, hogy miközben tipikus skandináv terméknek neveztem a lemezt, nem annyira a Pagan's Mind, a Circus Maximus, a Seventh Wonder, a DarkWater, vagy valami hasonló formáció jut róla eszembe, hanem inkább a DGM oldalági projektjének tekinthető olasz Astra, annak is inkább a 2014-es, második kiadványa, a "Broken Balance".

Nem tudom, hosszú távon mi lesz a sorsa ennek a csapatnak (vagy egyáltalán lesz-e hosszú táv), hiszen nem tűnnek túl termékenynek, ráadásul a tagok közül kettő is elkötelezett egy másik bandában. Hiába került ki a hivatalos névből a projekt szó, egyelőre nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem az volt a megfelelő leírás rájuk. Szeretném, ha végül rám cáfolnának és a Frontiers támogatásával szárnyra kapna a karrierjük, mert nagyon egyben van ez a muzsika: mintha névre szólóan nekem készült volna...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

Pont az idei H.e.a.t album kritikájában írtam le a következő szavakat "Erik Grönwall [a H.e.a.t énekese] fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében." Az ember ismerje be becsülettel, ha tévedett, és illendő, hogy a beismerés nyilvános legyen, ha már a tévedés is az volt. Nos, nem volt igazam: Renan Zonta, az Electric Mob nagyszerű énekese is egy tehetségkutatóban, a brazil Voice-ban tűnt föl. Azért csak ott suttog a fülembe a gonoszkás "Kicsi-Én": nem lehet véletlen, hogy ez a két kitűnő dalnok éppen Svédországban és Brazíliában tűnt föl – abban a két országban, ahol hagyományosan és kimagaslóan erős a rock kultúra.

A Frontiers állítólag egy ideje már figyelte Zontát és a bandáját, akik rengeteg YouTube videót posztoltak rock klasszikusok földolgozásaival (ezekből érdemes szemezgetni egy kicsit). Nem kell mindenben egyetérteni azzal, ahogy Perugino működteti a cégét, de a tehetségkutatásban kiemelkedően teljesítenek – mint a rock/metal környéki zeneipar letűnt aranykorában, a Reagan-adminisztráció alatti USÁ-ban. Zonta simán van olyan kaliberű tehetség, mint Jorn Lande, Ronnie Romero vagy Dino Jelusic (csak, hogy maradjunk a nápolyi kiadó istállójánál).

Sajnos az album kivesézése után az az érzésem, hogy az Electric Mob amolyan "one man show", egyszerűen annyira kiugró Zonta teljesítménye a többi muzsikuséhoz képest, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha a kiadó rövid úton elkezdene újabb és újabb produkciókat szervezni alá. Félreértés ne essék, a csapat másik három zenésze sem gyönge (ez nem is divat a braziloknál), csak éppen az a bizonyos plusz hiányzik. Vegyük például a furcsa nevű gitárost, Ben Hurt (igen, nem elírás!): kíséretben dögös, ízes dolgokat csinál, de a hangzás szerintem hagy némi kívánnivalót maga után, a szólók pedig túl jellegtelenek (pedig pl. a "Brand New Rope", vagy a "We Are Wrong" szólója bizonyítja, hogy többre, látványosabbra, modernebbre is képes lenne).

A "Discharge" egyébként meglehetősen erős bemutatkozás, ha az album 12 száma nem is mindig mutat egyértelmű zenei egységességet (nem egyhangúságot vagy egyneműséget mondtam), és külön-külön értékelve, akadnak is kevésbé emlékezetes pillanatok, ez egy kimondottan élvezetes utazás vissza a rock axiális periódusába, a legendás '70-es évekbe. Itt elsősorban nem a Black Sabbath "proletár" súlyosságára, vagy a Deep Purple és a Rainbow neo-klasszikus elemekkel kacérkodó hetvenkedésére, de még csak nem is a Pink Floyd pszichedelikus progresszivitására gondolok, hanem a Led Zeppelin bluesosabb direktségére és – érdekes módon – a Lynyrd Skynyrd-féle southern rock "vidékies" füstösségére (Lásd a klipes "Devil You Know" vagy a "Higher Than Your Heels" című nótákat!). Meggyőződésem, hogy Renan Zontával innentől kezdve gyakrabban fogunk találkozni!

Kiadó:
Frontiers

Unalmas állandóan ezt szajkózni, de tagadhatatlan tény: Magnus Karlsson istenáldotta nagy tehetség a hangszerkezelésben és a dalszerzésben is (nyilván nem véletlenül "fedezte föl" és állította hadrendbe Serafino Perugino, a Frontiers kiadó tulaja), de ez még nem jelenti azt, hogy ő maga Midász király, vagyis, hogy minden arannyá válik, amihez csak hozzányúl. Az immár tényleg elképesztő diszkográfiában (az elmúlt 20 év alatt bőven harminc fölötti albumon működött közre minimum társszerzőként) bizony akadnak haloványabb darabok. A Mike Terranával és Ronnie Romeróval alkotott triója, a The Ferrymen például nem sok nyomot hagyott bennem.

Karlsson mostanában megint szuperszonikus sebességre kapcsolt; az év elején pl. már jelent meg lemeze, egy teljes albumnyi nótát írt Russell Allen és Anette Olzon duójának, most pedig a Frontiers piacra dobta a Free Fall névre keresztelt szólóprojektjének harmadik korongját. Ezeken az albumokon a dobokat kivéve minden hangszert ő kezel, olykor énekel, valamint neves énekesek komoly csapatát szerepelteti a nagyobb diverzitás érdekében. A szándék érthető és dicséretes, de valójában annyira karakteres a stílusa, hogy majdnem mindegy ki áll a mikrofonnál, a dalokról ordít, hogy az ő szerzeményei. Persze nem állítom, hogy pl. a The Ferrymennel szemben nem áll jól a lemeznek a több énekes alkalmazásával megteremteni szándékozott változatosság.

A Frontiers istállójából Karlsson most olyan "versenylovakat" kötött ki, mint Dino Jelusic (Animal Drive, Dirty Shirley), Renan Zonta (Electric Mob), Ronnie Romero (Rainbow, CoreLeoni), Mike Andersson (Cloudscape, Planet Alliance) és Tony Martin (Black Sabbath, The Cage). Meg is hajtotta őket rendesen, és az eredmény egészen biztató. Az biztos, hogy ez a dalcsokor most jobban sikerült, mint a legutóbbi, 2015-ös Free Fall album. Ugyanakkor ez a gyűjtemény sem hibátlan, mert azért akadnak kevésbé karakteres, hogy ne mondjam, álmosító darabok (pl. Queen Of Fire, Don't Walk Away).

Mit is mondhatnék? Magnus Karlsson rajongóinak kötelező, akinek viszont kevésbé lelkes a viszonya ezzel a képtelenül termékeny vikinggel, annak elég a több mint 30 lemezből a hat-hét legsikerültebb albumot kiválogatni (amelyeket most a parttalan viták és dühös kommentek elkerülése végett inkább nem neveznék meg, de megsúgom, hogy ez nem tartozik közéjük).

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Bizony gondolkodnom kellett rajta egy kicsit, hogy vajon érdemes-e erről a lemezről kritikát írni. Ez Mike Portnoy sok projektje közül a számomra legkevésbé szimpatikusból, a Metal Allegiance-ből fejlődött ki, amiről annak ellenére sem született nálunk recenzió, hogy már két albumot is kiadtak. Ennek mondjuk az is oka lehet, hogy egykori ügyeletes thrash-felelősünk, Kotta ma már inkább a saját munkájával és a borokkal foglalkozik (vagy már azokkal sem?). Alighanem eredetileg ez a kiadvány is a Metal Allegiance égisze alatt jelent volna meg, végül Mike Portnoy és Mark Menghi mégis úgy döntöttek, hogy egy új formációt hoznak létre Bobby Blitz-cel az Overkillből és Phil Demmellel a Vio-Lence-ből; így jön ki a négy vezetéknév kezdőbetűiből a nem túl fantáziadús BPMD név.

Azzal a koncepcióval futottak neki a klasszikus hard rock dalok földolgozásaiból álló új anyag összeállításának, hogy a tagok közül mindenki hoz két kedvencet, végül közösen is választanak két dalt. A "Wang Dang Sweet Poontang"-et Ted Nugenttől és a "Toys in the Attic"-et az Aerosmithtől Portnoy választotta; a "Beer Drinkers & Hell Raisers"-t a ZZ Toptól és a "Saturday Night Special"-t a Lynyrd Skynyrdtől Menghi; az "Evil"-t a Cactustól és a "Never in My Life"-ot a Mountaintől Blitz; a "D.O.A."-t a Van Halentől és a "Tattoo Vampire"-t a Blue Oyster Culttól Demmel; végül a "Walk Away" a The James Gangtől és a "We’re an American Band" a Grand Funk Railroadtól közös döntés alapján került föl a listára.

Kifejezetten jól is elsülhetett volna ez a projekt, hiszen nem túl tipikus a válogatás, a földolgozott bandák között is van meglepetés, de az ismertebb előadóktól sem a legközismertebb darabokat választották ki. Az is várható volt, hogy ez a kollektíva a '70-es évekből származó blues és hard rock nótákhoz bátran és keményfémes modorban fog hozzányúlni, így biztosan nem szolgai másolatok születnek majd. Számomra az alapprobléma Bobby Blitz, akinek hangja biztos tök jó a thrash műfajhoz, de itt a legtöbb dalban olyan idegenül hat, mint operaházban a susogós melegítő.

Amúgy tök szórakoztató ez a dalcsokor, csak éppen nem tudom komolyan venni (talán nem is kell), mert olyan hangulata van, mintha ezek a kiváló zenészek a karanténban agyukra ment unalmat szerették volna vele elűzni. Ezt a YouTube-ra föltölteni úgy, hogy közben mind a négy arcot lehet nézni, amint a saját otthonában vagy stúdiójában ökörködik, teljesen baró dolog lett volna, de az önálló, fizikai megjelenés nekem túlzásnak tűnik. Mindegy. Biztos sokan hallgatják szívesen, talán néhányuk majd pénzt is hajlandó lesz kiadni érte. Nincs is ezzel semmi baj.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

A legendás amerikai ős-proggerek legutóbbi albumának, a "The Prelude Implicit"-nek borítóján egy főnixmadár volt látható, és nyilván nem véletlenül. A viszonylag rendszeresen koncertező banda ugyanis akkor már éppen 16 éve nem adott ki új anyagot, így nyugodtan elmondható, hogy – mint az a bizonyos főnixmadár – ők is hamvaikból születtek újjá. Az eredeti, klasszikus fölállásból nem is maradt meg, csak Phil Ehart dobos és Richard Williams gitáros, akik az együttes fő dalszerzői, Kerry Livgren és Steve Walsh helyett új tagokat "soroztak be" és "állítottak hadrendbe".

Szerencsére a folytatásra most nem kellett 16, csak 4 évet várni (ami, ha nem is gyors, legalább az elfogadható kategória). A koncepció, a hangzás a régi, de sokkal modernebb megszólalással; eleve két gitáros van, ami a riffekben és a kíséretben egy vastagabb, rockosabb soundot eredményez (hallga csak a baró klipes nótát!). Bár az énekes új, a folytonosság biztosított, hiszen Ronnie Platt pont annyira nem radikális váltás, mint amennyire mondjuk Arnel Pineda sem volt az a Journeyben.

A négy évvel ezelőtti lemez kritikájának legvégén megjegyeztem: "Csak remélni tudom, hogy a jövőben bátrabban fogalmaznak, nagyobb étvággyal szólóznak, progosabb dalszerkezetekben gondolkoznak majd." Sajnos nem igazán teljesültek ezek a kívánságaim. A nagyjából régi bakelitekhez hasonlatosan háromnegyed órás album továbbra sem egy energiabomba, bár a nyúlfarknyi instru tétel (Propulsion 1) helyenként kétlábgépes dübörgése kimondottan jól esett.

Alapvetően az a bajom, hogy nagyon egynemű a dalcsokor: a legtöbb tétel fölépítésében, dallamvezetésében, tempójában annyira hasonlít, hogy nem mindig tudtam eldönteni, vajon ez még ugyanaz a szám, vagy már elkezdődött egy új nóta. Továbbra is azt mondom, hogy elférne itt sokkal több varia, értsd: progresszivitás (kísérletezés) és virtuóz instrumentális betét. Igazából egyedül a kurtán-furcsán véget érő zárótétel (The Song The River Sang) szolgálta ki ezt a kívánalmat: ez ugyanis az új billentyűs, Tom Brislin saját nótája, ő is énekel benne. Na, az ilyenből hallgattam volna szívesen még többet.

Nem rossz lemez ez, vérprofi, rutinos öreg rókák muzsikálnak rajta hibátlanul, de valahogy hiányzik belőle az a varázs, a szinte AOR-os dallamosságnak és az újító progresszivitásnak az az elegye, amivel a Livgren-Walsh szerzőpáros annak idején a világhírig röpítette őket. Azért egy koncertet nagyon megnéznék, szerintem még így, hetvenhez közel is leszakítanák a fejünket!

Tartuffe

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlap:
facebook.com/gergoborlai

Senki sem merné vitatni, hogy hazánk sok jó muzsikussal, kiugró zenei tehetséggel büszkélkedhet. A rock és metál területén is akadnak olyan hírességek, akik vagy szegről-végről magyar származásúak (így egy picikét a mieink is): a teljesség igénye nélkül pl. Mark Knopfler, Alanis Morisette, Dave "The Snake" Sabo és Alec John Such. De akadnak olyanok is, akik teljesen magyarok (mindkét szülőjük magyar): pl. Paul Simon, Gene Simmons, Téglás Zoli, Báthory Zoltán stb. Ennek ellenére nem mondhatnánk, hogy Magyarország legfőbb export "termékei" közé tartoznak a világhírű rock muzsikusok. Ennek nyilván megvannak az okai (amiken érdemes is lenne elgondolkozni), de valamiért a klasszikus zene és a jazz területén ismertebbek vagyunk külföldön, pontosabban sikeresebben menedzseljük, képviseljük a nemzet tehetségeit.

Borlai Gergő azon múzsák által homlokon csókolt zenészeink közé tartozik, aki egyszerre vitézkedik a rock (pl. Boom Boom) és a jazz területén (a lista túl hosszú egy ilyen blog bejegyzéshez), illetve igazi pontifexként (hídverőként) abban a műfajban, amit hol fúzióként, hol jazz rockként emlegetünk (pl. European Mantra). Gergő évek óta Los Angelesben él; keresett dobos, stúdió és session zenész, aki számtalan projektben vett már részt a jazz és rock világának legnagyobb géniuszaival. Ennek köszönhető, hogy a "The Missing Song" című, sorban negyedik szólólemezén olyan csupa világhírű zenész működik közre, mint Gary Willis, Stu Hamm, Dean Brown és Mike Keneally, csak hogy a mi közegünkben legismertebbeket említsem; na meg persze Lukács Peta (Bikini, European Mantra, Zoli Band).

A "The Missing Song" koncepciója nagyon érdekes, amolyan tribute lemeznek, avagy egyfajta stílusgyakorlatnak nevezhetnénk. Gergő kiválasztott még élő kedvenc dobosai, példaképei közül kilencet, hogy egy-egy saját kompozícióval tisztelegjen előttük, de úgy, hogy jellemző, a vájt fülűeknek könnyen beazonosítható stíluselemeiket (ún. "lick"-jeiket) is hallhatóan megidézze. A dalcímek egyszerűen csak a nagy mesterek keresztneveiből állnak, így a hatások könnyen lenyomozhatók azoknak is, akik nem föltétlen ismerik az összes, egyébként egytől-egyig legendás előadót. Gergő Billy Cobham, Gary Novak, Dennis Chambers, Keith Carlock, Steve Gadd, Kirk Covington, Peter Erskine, Terry Bozzio és Vinnie Colaiuta előtt emeli meg képzeletbeli kalapját.

Ez a bejegyzés szándéka szerint nem annyira kritika vagy recenzió, hanem inkább amolyan ízelítő vagy hírverés, amit Gergő egyértelműen megérdemel. Legyen elég annyi, hogy az album külföldön is jó kritikákat, komoly szakmai fórumokon is elismeréseket gyűjtött be; olyannyira, hogy egy lelkes kritikus egyenesen "monster instant jazz hit"-nek titulálta, sőt az év dob-vezérelt jazz albumának nevezte. Nem is látom értelmét annak, hogy külön kiemeljek számokat, egyszerűen csak azt jegyzem meg: jó lenne, ha Gergő cucca akkor is így szólna, ha rock zenét dobol (az ott használt nagyon kemény pergő hangzás nem jön be annyira). A "The Missing Song" tényleg élvezetes, változatos hallgatnivaló, ami nemcsak a dobos kiemelkedő hangszeres kompetenciájáról, technikai képességeiről, hanem kompozíciós képességeiről is árulkodik. Ha ezt a lemezt hallgatom, úgy érzem, magyarként is egy kicsit jobban érzem magam a bőrömben.

Tartuffe