Már napok óta tudtuk, hogy Ginger Baker súlyos beteg, ma pedig arról számoltak be a hírforrások, hogy a mogorva öreg ütős végleg itt hagyta ezt az árnyékvilágot. Még szerencse, hogy 2012-ben csináltak róla egy kiváló dokumentumfilmet (az egész megnézhető ITT). Tök véletlenül megtaláltam a kocsimban azt a lemezt, amit egykori muzsikustársával, Jack Bruce-szal és Gary Moore-ral készített (Around The Next Dream), s amiről már írtam egy cikket ezen az oldalon 2011-ben.
Lepörgött párszor az egész anyag, de egy számot újra és újra kénytelen voltam ordíttatni a hangszórókból, s ez nem volt más, mint a hátborzongatóan szép blues ballada, a "Naked Flame", ami ráadásul Gary Moore egyik legjobb szólójával dicsekedhet (legalábbis nekem ez a kedvencem a "Walking By Myself" szólójával egyetemben). Tényleg libabőr....
A BBM egylemezes projektnek bizonyult, ráadásul akkoriban a kritikusok sem igazán rajongtak érte, de szerintem remekmű; minden hangjáért rajongok. A sokadik hallgatás közben döbbentem rá, hogy a lemezen szereplő zenészek közül már senki sem él. Gary Moore 2011-ben, Jack Bruce 2014-ben, Ginger Baker pedig éppen ma költözött el ebből a világból, hogy belépjen a rock hallhatatlanjainak panteonjába. Elkeserítő veszteség ez, főleg annak fényében, hogy manapság nem nagyon teremnek már ilyen legendák.
Isten veletek, Gary, Jack és Ginger! Szerencsére a muzsikátok velünk marad...
Tradicionális magyar heavy metal. Tudom, hogy e pár szó említése egyesekben azonnal kiváltja a szem alatti bőr tikkes rángását. Van, aki csak legyint, de vannak olyanok is, akik a nosztalgiától megbocsájtó hangulatban az ifjúságuk újrafelfedezésével élvezettel hallgatják az ismerős dallamokat. Igen, hiszen ez az ismerősök zenei országa, ahol nincs semmi, de semmi, amit ne hallottál volna már régebben, legjobb esetben is úgy 25 éve, ráadásul még a hangzás is a digitális korszak előtti többször másolt kazettáit juttatja eszekbe, jobbik esetben egy AGFA-t, rosszabb esetben egy króm-oxidos Polimert.
S hogy jó-e ebben az országban barangolni? Hát az attól függ, melyik csoportba tartozol. Én mostanában abba, amelyiket nem zavarja a deja vu, a progresszió teljes hiánya, ráadásul abba a korba is léptem, amikor a nosztalgiának van értelme, és a legszebb éveket nem az ovis játszadozás, hanem a fiatal-felnőttkor "öntudatra ébredése" jelenti. Ebből fakadóan nem bántanak a korai Pokolgép-Ossian-Sámán tengelyen mozgó zenei megoldások, mert úgy vagyok vele, ha a zenészek élvezik ezt, miért lennék én éppen az ünneprontó? Vitatkozni persze nem nagyon tudnék a kritikai hangvétellel, legfeljebb pár bátortalan mondatot próbálnék a védelem nevében nyökögni, izzadva említve az alapvetően ismerős, ám jól sikerült dallamokat, a gitár meglepetésmentes, ám biztos alapozását, a néhány elmésebbre sikerült szófordulatot (nem tagadván a prozódiai hibákat), Nachladal István énekstílusát és a főnök, Lahovicz Zoltán "Puccer" vitathatatlan elkötelezettségét a stílus sablonjai mellett.
Mégis, ha valami támpontot szeretnék adni azoknak, akik kíváncsiak az albumra, és nem válnak a dühtől meredtté, hogy dicsérni merem az albumot, bátran kijelenthetem: fiúk, ez az eddigi legjobb munkátok! Miért, kérdezhetnétek, hiszen mint írtam, nincs itt semmi, amit le nem játszottak volna már mások, esetleg még jobban is – erre csak annyi szofisztikált válaszom: csak. Sajnos azonban nem intézhetem el ilyen egyszerűen ezt a dolgot, nem politika ez, hanem annál komolyabb dolog, amit illik megmagyarázni, így aztán megemlíthetem a dallamok ragadósságát, az alapvető attitűdöt, ami a csapatot jellemzi, azt a kissé szarkasztikus világlátást, ami nem engedi görcsössé tenni a panelek tologatását, és ami némi öniróniát is feltételez, "zárójelbe rakva” a hallottakat.
S hogy van-e értelme ennek az alapvetően eleve bukásra ítélt harcnak, arra minden bizonnyal a csapat hűséges rajongó tábora bólinthat nagyot, hozzájuk véve jómagamat is és ezt a pár sort, amivel talán sikerül egy-két nosztalgia-vadászt toborozni az Inváderek seregébe. Úgy legyen!
Elképesztő még csak belegondolni is, hogy a brit neo-prog egyik bajnokának számító IQ közel 40 éve aktív – kisebb-nagyobb szünetekkel. Ez a tény persze azzal is szembesít bennünket, hogy a szebb napokat is megélt műfaj már nagyon nem mai gyerek, sőt nevével ellentétben (amelyben szerepel a neo előtag) már otthon, az Egyesült Királyságban is inkább konzervatív, ódivatú jelenségnek számít. Az én lelkesedésem ennek ellenére továbbra is töretlen; nemcsak a klasszikus lemezeket veszem elő rendszeresen (pl. Marillion: Misplaced Childhood, Arena: The Visitor), de a legújabb kiadványok (Lonely Planet: The Big Dream, Kino: Radio Voltaire) is gyakran szerepelnek a lejátszó listámon.
A muzsikusok életkorát és az együttes fönnállásának négy évtizedét figyelembe véve tehát nem olyan meglepő, hogy az utóbbi időben csak komótos, öreguras tempóban, kb. ötévente adnak ki új albumot. A "Resistance" nem újító jelenség (ezt, gondolom, épeszű ember nem is várta), teljes egészében belesimul a zenekar eddigi életművébe, sőt szinte egyenes folytatása a 2014-ben megjelent "The Road Of Bones"-nak. Az atmoszferikus billentyű hangzások által uralt, lassacskán kibontakozó, mókolós-elmélkedős dalok hallgatása közben nem kell kapkodni a fejünket, nincsenek meghökkentő húzások, nagy meglepetések, csak epikus építkezés (három 20 perc körüli opusszal) és kivételes hangulatteremtő erő.
Nekem beleférne olykor néhány gyorsabb tempó vagy nagyobb ivű hangszeres szóló, ugyanakkor ez a csapat mindig is a merengős, lebegős stílusáról volt híres, amihez nagyban hozzájárulnak Peter Nicholls ábrándos dallamai és kicsit monoton, de szívet melengető tónusokkal megáldott hangszíne. Vele kapcsolatban szokás a korai Genesist és Peter Gabrielt emlegetni, de nekem akkor is inkább Rob Moratti jut róla eszembe, legalábbis az az emlékezetes alakítása, amit az általam igen nagyra becsült "The Human Condition" című Saga lemezen nyújtott (2009).
Csakúgy, mint a "The Road Of Bones", az új album is kétlemezes kiszerelésben jelent meg. Az együttes ezt azzal okolta, hogy az első korongra kerültek a tematikailag és stilárisan is homogén dalok, azok a nóták pedig, amelyek kicsit elütöttek ettől, a második CD-n kaptak helyet. Mivel nekem mindig is az volt az egyetlen kifogásom az IQ-val szemben, hogy hosszútávon túlságosan homogén, a második lemez most is jobban betalált. Kell ehhez az egészhez egyfajta alaphangulat, de ha megvan, igazán léleksimogató, elszállós élménnyel gazdagíthat minket. A "Resistance" a tekintélyes életmű méltó darabja...
Miközben az új acélpárduc lemez címével nem is tudnék jobban egyetérteni, sokadjára el kell ismernem, a lufi kezd leereszteni vagy talán már le is eresztett, és itt most nemcsak a botrányos, ordenáré, orfeumi csepűrágásra gondolok, hanem sajnos a muzsikára is. Amilyen jó adottságú zenész ez a négy kaliforniai bohóc, annyira kezd kiüresedni immár a zenei tartalom is. Persze Satchel hátizsákjában (ezt jelenti a neve magyarul) továbbra is ott van Van Halen és John Sykes minden trükkje, és nem is rest élni velük, Michael Starr is "textbook" hajmetál frontember úgy, ahogy van. Mindez azonban nem vigasztal, ha a dalok egyre fáradtabbak, a dallamok egyre jellegtelenebbek, a szövegek léha humora (ami egyébként is ízlés - vagy ízléstelenség? - kérdése) egyre haloványabb.
Eddig lényegében csak a szövegekre volt panaszom, még a vitathatatlanul legkevésbé jól sikerült "Lower The Bar" (2017) esetében is. Valahol, egy külföldi kritikában olvastam, hogy a Steel Panther szövegeihez képest még a köztudomásúan szexista David Lee Roth vagy Vince Neil (esetleg Whitesnake) szövegek is olyan mélyenszántó, költői szerzeményeknek tűnnek, mint Sting vagy Bob Dylan (esetleg Paul Simon) lírikussága. Ezt az albumot hallgatva azonban az a fájdalmas érzés hasít belém, hogy a lehető legsürgősebben zeneileg is reboot-olniuk kell magukat, különben csúnya beégés lesz a vége.
A "Heavy Metal Rules" sajnos kifejezetten gyönge lemez, gyakorlatilag egyetlen dal sem mozdít meg bennem semmit, miközben a műfajnak és a gitárszólóknak továbbra is minden szégyenérzet nélküli rajongója vagyok. Sokat elmond az anyagról, hogy a lemezt záró hangulatos akusztikus ballada, az "I Ain't Buying What You're Selling" messze a legjobb tétel róla. Ki kellene már szállni a mókuskerékből...
Mivel nem vagyok tipikus Opeth rajongó, nekem nem okozott sem permanens arcidegzsábát, sem krónikus epehólyag fakadást (van egyáltalán ilyen?) Mikael Åkerfeldt markáns stílusváltása 2011-ben a "Heritage" albummal. Az idei már a negyedik lemez az újkori, "újra föltalált" Opeth-től. Nekem alapvetően szimpatikus volt ez a stiláris evolúció (itt azért a régi fanoknak is el kell ismerni, hogy cezúráról [teljes elválasztásról] nem beszélhetünk), de a négy lemez közül egyedül a "Pale Communion"-t (2014) érzem hibátlannak, zeneileg és hangzás tekintetében egyaránt.
A többi lemezen (beleértve jelen recenziónk tárgyát) akadnak megbicsaklások, és a hangzás is egyre - hogy is mondjam? - mélyebb, öblösebb, tompább, már-már a túlvezéreltséget riszkírozva. Az mindenképp az új anyag javára írható, hogy a "Sorceress"-nél (2016) egységesebb, kevésbé csapongó, noha a második felére ez is megfekszik egy kicsit; számomra a "Charlatan-Universal Truth" páros a mélypont, a "The Garrotter" jazzes "elhajlása" legalább érdekes, de az utolsó két nóta is elég laposka.
A végében (farkában) lappang tehát a mérgező anyag, ahogy ezt a lemez címe is hirdeti. Itt egyébként meg kell jegyeznem, hogy amolyan botcsinálta, de szenvedélyes latinosként azért nagyon szimpatikus, hogy Åkerfeldt legalább nem csak latin szavakat dobál egymás után minden nyelvtani egyeztetés nélkül (amint ez oly sokszor előfordul a műfajban). Már a "Pale Communion" borítója is tele volt klasszikus Terentius és Martialis idézetekkel, de az "In cauda venenum" (farokban a méreg) is kifogástalan grammatikai szempontból.
Az Opeth tehát rendületlenül menetel tovább az Åkerfeldt-i úton: az ős-progresszív elemekkel habosított, de baljós, szinte gótikus hangulattal deprimált vintage hard rock fúzió felé. Lelke rajta! Követném is én vérmes öntudattal, ha olyan kerek és ütős lemezeket csinálna, mint amilyen a "Pale Communion" volt! Ennek a lemeznek azonban csak az első felét tudom élvezni, a "Lovelorn Crime" mesteri gitárszólójáig bezárólag. Azért a fele-fele nem olyan rossz arány...
Mintha csak tegnap lett volna, hogy írtam a Kígyóbűvölők és Virágtermesztők legutóbbi albumáról. Ez két dolgot is jelenthet: azt, hogy öregszem, és a napok felgyorsulva rohannak végcéljuk felé, illetve azt, hogy – érdemtelenül – nem nagyon vettem elő a csapat lemezét, ami egyébként egy kobra észrevétlenségével csúszott be az éves listámra, hogy lótuszként hirdesse: igen, én szeretem a csajokat – a heavy metalban is. (Bár ezt a témát azt hiszem, alaposan körbejártam már.)
S hogy mi változott azóta? A prezentált zenei világot tekintve talán egy árnyalattal szigorodott a hangvétel, az, hogy ez a fiúk vagy a hölgy érdeme, döntse el ki-ki saját maga. A súlyosabb megfogalmazás azonban nem jelenti a védjeggyé vált dallamok ignorálását: már a "Burn" is olyan rafinált, szinte orientális refrénbe kígyózik át, amiért legszívesebben egy csokor virágot nyújtanék át Kobra Paige-nek. Emellett – ambivalens módon – váltak játékosabbá az énektémák, a "We Came Undone" ugrálós verzéjére úgy terül rá a vezérdallam, hogy azt a Katica óvodáscsoport is megtapsolná, a "Wounds" pedig – az ismételt indiai zenei nyomok hatására – kelti fel az érdeklődést, amit a hangjegyek közé nyomakodó groove-ok és az ismételten kiválóra sikerült refrén farag egyedivé.
A "Thundersmith" kissé kilóg kocsmaszagú, direktebb jellegével – ezt biztos a német koncertrajongóknak írták, hogy legyen mire öklöt rázni és söröskancsót csapkodni – ám a "Circus" rafinált megoldásaival – amibe a porondmesterek kedvenc dallamait is belefűzik, és amit legutoljára még a nyolcvanas években hallottam Szergejtől, a TV-s bohóctól – ismét visszapofoznak minket a csapat hagyományos világába.
A játékosságot egyébként nem hagyják el, és a profán című "Get The F*ck Out Here" olyan ugrálós himnusz, amire a gumiasztalos világbajnokság döntőjét is alapozhatnák – ez a szerzemény egyébként kiválóan prezentálja, hova jutott a metalban az ötvenes évek hagyományos rock n' rollja, kissé más eszközökkel, mint amit mondjuk a Volbeat-től megszokhattunk.
A lemez nagy erénye egyébként a lényegre törő megfogalmazási mód, a töltelék számok hiánya, ami viszonylagos rövid, de az értékeket tömörítő végeredményt eredményez, olyan sémákkal, ahol mindennek megvan a maga helye: a gitárok hasítanak, mint a lezúduló fejsze, Paige pedig szívét-lelkét is kiénekli, ami igazán kedves gesztus – esetleg vokális kitárulkozás – egy ilyen szemrevaló hölgy esetében.
Hibát nem nagyon tudnék felróni, az én hagyományokat tisztelő világomban ez a fajta ötvözése a tradicionális heavy metalnak és a modern megszólalásnak minden esetleges botlást megbocsájt, vagy elfed, úgyhogy amennyiben túlságosan pozitívnak találjátok a kritika hangvételét, szívesen várom a kiegészítéseket, melyeket aztán a következő albumra kijavítandó mulasztásként róhatunk fel az együttesnek. Addig azonban marad a csettintés, és az éves listás helyezési esély, ami – legalábbis nálam – a játékosság ellenére is komoly és fajsúlyos tényezőként határozza meg a csapat tehetségét.
Óvatosan kell fogalmaznom, ha a női énekesekkel felálló csapatokról akarok véleményt formálni, nehogy még rám süssék a szexista jelzőt, és ráadásul még az általánosítás bűnébe is essek. Tehát: nem vagyok oda a gótikus, szimfonikus stílusok szoprán angyalkáiért – de ez betudható a stílussal szembeni óvatos viselkedésemnek, egyfajta attitűdnek, ami akkor is hiányol valamit, ha magában az énekesi teljesítményben semmi kivetni való nem található. Erre persze könnyedén vághatjátok fejemhez, hogy miért dicsérem meg általában a férfi frontemberrel felálló hasonló közegben mozgó bandákat: válaszul erre csak a vállamat tudom megvonni, és kezemet a szívemre tenni, hogy ide lőjetek.
Az, hogy mennyire tiszta a kérdésben a lelkiismeretem, jelzi pár évvel ezelőtti éves listám első helye, ahol a Magali Luyten vezette Nightmare büszkén hirdette, hogy alapvető elvárásaimat mennyire könnyen teljesíthetik a hölgyek (zenében is). A válasz tehát mégis adott, az alapvetően keményebb stílusokban próbálkozó énekesnők kacagva (hörögve) tudják átugrani elvárásaim lécét, és olyan emlékezeteset alkotni, amire évek múlván is csettinteni tudok. Ilyen teljesítményt nyújtott vagy egy évtizeddel ezelőtt az Uli Kusch-féle Beautiful Sin is, ahol szintén a már említett Luyten varázsolt maradandót a Masterplan közeli világ felépítésének levezénylésével. A sikerhez persze hozzájárult Jorn Viggo Lofstad is, aki kilométerekről felismerhető stílusával erősítette meg a progresszív elemeket az alapvetően európai metal stílusában íródott dalokban.
Nem véletlenül hoztam példának a sajnos elfeledett, és pusztán egylemezes bandát: a Sascha Paeth vezette Masters Of Ceremony hasonló közegben mozog, csak a progresszív elemeket váltotta fel némi metalcore, ami engedélyező passzussal látja el a számomra ismeretlen Seven Spires énekesnőjét, Adrienne Cowant a rekesztős kiabálásra, sőt, a dühös hörgésre-rikácsra is, amitől az alapvetően az euro-powernél kissé keményebb dalok még marconább külsőt (vagy belsőt) kapnak, és aminek hatására minden kemény macsó térdre borulva ismerheti el a "girl power" jelenségének tökön rugó valóságát.
Paeth persze ismeri a dörgést több tucat albummal a háta mögött, amiben tevékeny szerepet vállalt, biztos kézzel vezeti a csapatot a kijelölt irányvonalon, amiben a speed metaltól, az amerikai jellegű powertől és a thrashtől (halld a klipnóta bevezető riffjét!) elkezdve a modern stílusok is úgy tudnak keveredni, hogy abból ne katyvasz, hanem adrenalinlöketet produkáló, a kor elvárásainak megfelelő komplex eredmény robbanjon ki.
Cowan teljesítményére panasz nem lehet, de a gitáros Paeth játéka is dicséretre méltó, és ha már a Beautiful Sint hoztam fel hivatkozási példának, akkor talán nem tévedek nagyot, ha a húrnyűvésben is Lofstad szellemét érzem lebegni a dalok felett. A Masters Of Ceremony-val szemben tehát nehéz dolga lesz helyt állni a szintén kiváló Kobra And The Lotus idén kijövő albumának, abban azonban biztos vagyok, hogy a két énekesnő "párbaja" nem cicaharc lesz, még akkor sem, ha ezt a csörtét nem kezek és lábak, hanem hangok fogják vívni.
Blogunk 11 éves fönnállása óta sok minden történt, sok mindennek voltunk tanúi, de még ma is érnek meglepetések. Pl. hogy miként fordulhatott elő velünk az a csúfság, hogy az immár ötlemezes svéd sleaze rock/metal formációról, a Crashdïetről még sohasem esett szó oldalunkon. Ráadásul úgy, hogy a skandináv régió nálunk megkülönböztetett figyelmet élvez, és a műfajilag rokon pályatársak munkáiról (pl. Eclipse, H.e.a.t, The Poodles, Dynazty, Crazy Lixx , Reckless Love, Santa Cruz, Art Nation) rendszeresen beszámolunk.
A Crashdïet tehát már nem csikó zenekar, túl vannak négy albumon és három énekesen. Az első frontemberük, Dave Lepard mindössze 25 éves volt, amikor elvesztette küzdelmét a klinikai depresszióval szemben. A csapatot ugyan nagyon megviselte Lepard öngyilkossága, mégis úgy döntöttek, hogy folytatják. Eleinte nagyjából három évenként kiadtak egy új albumot, a mostanira azonban teljes hat évet kellett várni. Ezen, most először a zenekar zaklatott történetében, Gabriel Keyes énekel, akinek meglepően közel áll a hangja a tragikusan elhunyt Lepardéhoz. Nyilván nem véletlen esett rá a választás.
A skandináv glam/sleaze mozgalmon belül a Crashdïet a keményebb vonalat képviseli, nagyjából a "Dr. Feelgood" körüli Mötley Crüe hangzása köszön vissza náluk, de olykor a Guns N' Roses pimasz, utcagyerek-féle keménysége is szerephez jut náluk. Bevallom férfiasan, hogy a korábbi lemezekkel nem sikerült intim ismeretségbe kerülnöm, a barátság inkább csak formális és felületes, de amit ismerek belőlük, azok alapján a "Rust" viszi nálam a prímet. Kiváltképp tetszik a klipes címadó, ami egyfajta "tribute" a pufihajú nagy elődök előtt, gyakorlatilag jó néhány sorát egy '80-as években népszerű előadó slágeréből ollózták ki. (Megjegyzem, kb. 10.000 évvel ezelőtt Túrisassal mi is írtunk egy ilyen számot, amit azóta – hál' Istennek! – a feledés jótékony fátyla borít).
Ha összehasonlítom ezt a lemezt a Frontiers által egyazon napon kiadott The Defiants albummal, azt kell mondjam, hogy a meccset a harcias vikingek nyerték a nyafka amerikaiak ellen. Itt minden dög, karc, vagányság, arcbamászó, zsigeri energia megvan, ami amonnan hiányzik. A Frontiers szeptember 13-ra meghirdetett házi kis versenyét (hivatalosan ekkor jelennek meg a lemezek) már jó előre a Crashdïet nyerte meg. Bundagyanús helyzet...
Nem tagadom, normális esetben a Danger Danger romjain Frontiersos segítséggel létrehozott The Defiants úgy repülne át a zenei radarom alatt, hogy a készülékem meg se nyikkanna. Ez a fajta muzsika ugyanis – kivéve néhány furcsa és megmagyarázhatatlan hangulatot – nekem már túlságosan nyálas, amolyan gitáros popzene. Hogy a 2016-os bemutatkozás mégis kiérdemelt annak idején egy recenziót nálunk, nagyjából és lényegében Rob Marcello gitárosnak köszönhető. Úgy tűnik, a gitárosok világában jó ómen a Marcello név, de legalábbis kötelez valamire. Hogy mire? Hát a lehengerlő, technikailag hibátlanra fényezett, szuperdallamos szólókölteményekre. Ott van mindjárt a jó öreg Kee...
Nyilván nem véletlen, hogy az album japán címet kapott (a zokusho állítólag folytatást jelent, bár a japán tudásom az utóbbi időben erősen megkopott...), ezt a fajta AOR-ba hajló rockzenét mindig is kajálták arrafelé; ott van igazán piaca. Európában nem hiszem, hogy sokat eladnak belőle, Amerikában meg nagyjából összesen ha egy tucatot.
Engem is határozottan idegesítenek benne dolgok, pl. a lemezt indító "Fallin' For You" elvitathatatlan, de tökéletesen jellegtelen dallamossága, a "Hold On Tonight" übergagyi, már a cuki '80-as években is inkább ciki szintihangzása, az "Allnighter" kvázi-techno ritmusa, vagy az "Alive" hervasztóan Katy Perry-s megszólalása.
Persze azért vannak itt jobb pillanatok is (pl. a képtelenül fülbemászó "Hollywood In Headlights", vagy a full bonjovis "Drink Up!"), de végeredményben – ez az én sommás ítéletem – mégiscsak Rob Marcello fantasztikus gitárszólói miatt érdemes az egészet meghallgatni. Az pedig sajnos a kb. egy órás játékidő elenyésző részét teszi ki.
Tony Kakko a lemez alapján végtelenül romantikus lélek, csak hát éppen a végtelenség az, ami rózsaszínes giccsmázzal telíti túl az új szerzeményeket. Erre mondjuk, már három-négy lemezzel ezelőtt is rájöhettem volna, de balgaságomra csak az ezt megelőző "The Ninth Hour"-nál kezdtem sejteni, hogy hősünk a metal Danielle Steeljévé vált. De talán hiba is ebben a környezetben a metal szót használni, mert az új albumban annyi a "fém", mint a műanyaggyár fröccsöntött termékeiben, amitől persze lehetne minőséget teremteni, mint ahogy a romantika korszaka is kitermelte a maga irodalmi, képzőművészeti zsenijeit, de hát Kakko nem zseni, sőt, ezek után már iparos létének tisztességét is megkérdőjelezem.
Hol van már a valamikori csikóviháncos lendület, ami a Stratovarius kistestvérévé avatta őket: a jelenlegi dalok vázát nem a gitárrifek, hanem a Richard Clayderman borzalmaira emlékeztető giccses zongorafutamok határozzák meg (csak ő jobban csinálta), ráadásul a tempó terén is olyanok, mint a 800-as futó, aki 5000 méteres versenyen is elindul: gyors kezdés után álmosító lötyögés, kínszenvedéssel telve, amit nem tudom, ki érez jobban, a csapat, vagy a hallgató? Esetleg mindkettő.
Mi is a lemez legnagyobb hibája azon kívül, amit a szörnyű lemezborító "esztétikája" hordoz? Talán az, hogy a zenekar nem érzi a mértéket: a "The Last Of The Lambs" egyetlen énekdallamot ismételget több mint négy percen keresztül, a lemez leghosszabb szerzeménye, a "The Raven Still Flies With You" pedig a váltásai ellenére is olyan, mint egy Csehov dráma, csak hát ott a tétlenségnek dramaturgiai szerepe van, nem beszélve arról, hogy a magasröptűnek szánt dallamokat már annyiszor felhasználták, hogy azt már én sem tudom megbocsájtani. (Az még rendben van, hogy a zenei tematika szerinti finn tél hosszú és unalmas, de kérem, ha már "havas" lelkiállapotot akarok zeneileg megjeleníteni, nem lenne szerencsésebb inkább olyat, vagy olyan aspektusban, amitől nem alszunk el ötpercenként?)
Ja, igen, dallamok. A stílusváltás még nem lenne oka nemtetszésemnek, szeretem én a pop-rockot is, már ha érzek bene spirituszt, és a riffek hiányát olyan himnikus dallamok pótolják, amelyek elfeledtetik velem a headbangre ingerlő ritmusok hiányát, de itt a legutóbbi lemez jellegtelen szürkesége uralja a dalokat – no tessék, előbb még rózsaszínről beszéltünk –, és ahogy hallgatom a záró "The Garden"-t, egyszerűen nem értem, mi volt a szándéka a csapatnak, hacsak az nem, hogy a dalolászásból, révedezésből, monotonitásból álló hangjegyfolyammal megalkossák minden idők legrosszabb Sonata Arctica szerzeményét.
Sajnos meg kell állapítani: az együttes ötleteinek tárházában már a panelek is csak szűken vannak jelen – ennél még a Magyar Építőipari Vállalat is többel rendelkezik –, tétován, koncepció nélkül bolyonganak a főnök zavaros gondolatai közepette, ami ha vezet is valahová, az legfeljebb az érdektelenség és unalom erdeje, amit giccsmázzal leöntve próbálnak meg álcázni a lemezborítón. De mi sajnos átlátunk az álcán.
