Dionysos Rising

2019.sze.04.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Black Star Riders: Another State Of Grace (2019)

y_249.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

Már a legutóbbi album megjelenésekor is megjegyeztem, hogy úgy tűnik, a Black Star Riders gépezete alighanem úgy van beállítva, hogy kétévenként adjanak ki új lemezt. Ezt az "Another State Of Grace" időzítése is igazolni látszik, pedig volt némi mozgolódás a csapatnál, hiszen új dobosuk és gitárosuk van. Az új dobos, Chad Szeliga korábban a Black Label Society-ban játszott, Christian Martucci gitáros pedig egyenesen a Stone Sourból érkezett. Gondolhatnánk, hogy ennek vajmi kevés a jelentősége, de a helyzet az, hogy Ricky Warwick énekes mellett valójában a frissen távozott Damon Johnson gitáros volt a fő dalszerző.

Ezek után kicsit húztam a nyakam, mert bár abban biztos voltam, hogy stílusváltás nem várható, Warwick és Gorham önmagukban még nem jelentettek garanciát arra, hogy teljes értékű lesz a folytonosság. Az sem volt jó ómen, hogy mikor megnéztem a játéklistát, kiderült, hogy az új dalcsokor mindössze 39 percre rúg, és ez még a bakelit lemezek hőskorában sem volt lehengerlő.

Én már a "Heavy Fire" (2017) esetében is úgy éreztem, hogy az egyébként jól kitalált, nagyszerű és olajozottan működő formula lassacskán és aprócska lépésekben, de kiüresedni látszik. Elég konkrét és szűkre szabott határai vannak ennek a stílusnak, nehéz kétévenként ütős tartalommal föltölteni, és így - az egyik fő dalszerző hiányában - még sokkal nagyobb lett a kihívás.

Azt kell mondjam, hogy az "Another State Of Grace" ugyan virtigli BSR termék, annak minden zenei jellegzetességével, nekem - azon túl, hogy rövid - mégis valahogy kevésbé energikus, kevésbé magával ragadó, kevésbé vidám, kevésbé fülbemászó. Noha nem kizárható, hogy inkább az én fülem fáradt el (értsd: túl ismerős lett minden dallam, manír, stílusjegy), a sokadik hallgatás után is hajlok arra, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Az album másik felén több szerzemény is (What Will It Take?, Poisoned Heart) engem látszik igazolni. Majd az idő eldönti, hogy mi a szitu, de most még úgy érzem, a négy lemez közül ez fog a legritkábban előkerülni...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2019.sze.01.
Írta: Dionysos 3 komment

Magic Pie: Fragments Of The 5th Element (2019)

y_248.jpg

Kiadó:
Karisma Records

Honlapok:
www.magicpie.no
facebook.com/magicpieband

He ezen a világon mindenkit a helyén kezelnének, ha ezen a világon igazán számítana a tehetség és a szorgalom, ha ezen a világon nem kapzsi vállalkozók, reklám- és médiaügynökök, vagy romlott manipulátorok irányítanák a zeneipart, meggyőződésem, hogy a Magic Pie világviszonylatban nem kb. 1500-2000 példányban jelentetné meg a lemezeit (ha egyáltalán, ez csak optimistán becsült adat), sőt a progresszív rock műfajnak sem egy méltatlanul kevéssé ismert formációja lenne, hanem együtt emlegetnék őket a Marillionnal, a The Flower Kings-szel, vagy még nagyobbakkal.

A "Fragments Of The 5th Element (Az 5. elem töredékei)" a norvég proggerek 5. albuma éppen 5 tétellel. Szép ez a játék a számokkal, de én nem annyira örültem neki: az eddigi lemezeik fölötte voltak az egyórás játékidőnek, ez pedig – legalábbis elődeihez képest – olyannak tűnik, mintha egy szigorú dietetikus állította volna össze túlsúlyos epebetegeknek. A régi bakelitek kb. 45 perces hossza bizony nekem kevés ebből a muzsikából. Objektíve persze óriási teljesítmény ez is, hiszen változatos, összetett, technikailag sokat követelő progresszív muzsikáról van szó, nem háromakkordos popdalokról, vagy techno-alapú mulatós förmedvényekről. Szubjektíve megközelítve a dolgot viszont hallgattam volna még... és még... és még...

A Magic Pie kollektívája egészen komoly zenei műhely, nagyszerű zenészekkel, de Kim Stenberg abszolút megérdemli, hogy kiemeljük, mert nemcsak gyakorlott kezű, bravúros szólógitáros, de a zeneszerzésért is szinte egy személyben ő a felelős. A csókának a kezében van nemcsak a '70-es évek hard rockjának teljes repertoárja (pl. David Gilmour és Ritchie Blackmore), de a shredder generáció (pl. Joe Satriani és Steve Vai) káprázatos virtuozitása és a progresszív metál kiválóságainak (pl. John Petrucci és Tore Østby) jellegzetes eszközkészlete is.

A 2011-es "The Suffering Joy" véleményem szerint a progresszív rock egyik örökbecsű gyöngyszeme; nálam – ha a Magic Pie-ról van szó – ez az etalon. Ehhez képest a folytatás (King For A Day, 2015) kicsit gyöngébbre sikeredett, bár már ott is érezhető volt a keményebb hangvétel felé való elmozdulás. A "Fragments Of The 5th Element" kétségkívül az együttes eddigi legrockosabb (helyenként már-már metálos) lemeze, ugyanakkor a dallamok most határozottan jobban ülnek: első hallásra érezni, hogy ezek makacsabban beveszik majd magukat a hallójáratainkba. Ez alól talán egyedül az albumot indító "The Man Who Had It All" kivétel, de idővel az is megszeretteti magát. Nem nagyon lehet fogást találni az anyagon, még a kommerszebb jellegű, szomorkás "Touched By An Angel" is egész megnyerő a maga bluesos egyszerűségében (mondjuk ehhez nagyban hozzájárul Kim Stenberg több mint ízléses szólómunkája).

Nincs mese, bosszantó (ámbátor relatív) rövidsége ellenére ez is megy be az idei esztendő toplistás lemezei közé! Az albumot záró 23 perces "The Hedonist" pedig nem egyszerűen ügyeletes kedvenc, hanem eddig az év dala nálam!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2019.aug.31.
Írta: garael 2 komment

Saint Deamon: Ghost (2019)

saintdeamon_ghostcover.jpg
Kiadó:

Ram It Down Records

Honlap:
www.saintdeamon.se

Hát mit mondjak, elég hosszú album, de legalább jó... Lenne, ha a srácok nem nyernének versenyt a zenei rétestészta versenyben, és tudnák, mennyi az elég. De kezdjük az elején! A Saint Deamon 2008-ban igazi "Breaking The Law"-ként (nyolcvanas évekbeli magyar együttesek értelmezésében: fekete ló) robbant be az underground csapatok élmezőnyébe: a "B ligás" zenekarokból verbuválódott veterán válogatott a névhez méltó profi munkát kiröppentve emelkedett isteni (dionysosi) magasságokba a true heavy metal kedvelőinek panteonjában.

Az abszolút klisékből összeválogatott "In Shadows Lost From The Brave" éppen azokból a panelekből építkezett, amikért a rajongók nagy csoportja szereti az európai power metalt: az újból elsütött trükköket pedig egy olyan bűvész szolgáltatta, aki a rég lelepleződött mutatványokat is lebilincselő magabiztossággal és profizmussal vezette elő. A Dionysus (nem, nem a blogunk, hanem Olaf Hayer ex-csapata) ritmusszekciója és a Highland Glory aranytorkú dalnoka, Jan Thore Grefstad – aki a norvég, vagy svéd Megasztárban Nils K. Rue-t búcsúztatta egy fantasztikus dalpárbajban – minden ziccert kijátszva futott végig a stílus palettáján, hol Halfordot megszégyenítő sikolygránátokat, hol Manowar jellegű himnuszbombát robbantva a Helloween teremtette, vagy neoklasszikus alapokon. Azt, hogy a hallottak egy pillanatnyi meglepetéssel sem szolgáltak, sikeresen rejtették el a hatásvadász dallamok és a régi, kipróbált, azonnal működő sablonok: a szívet géppuska-ropogásra késztető riffek, a mézédes-heroikus refrének, a hősies pózba merevedett, romantikus-macsó attitűd, a gének mélyén megbúvó kalandvágy felkeltésére alkalmas szövegvilág olyan programot futtatott végig a stílus fanjainak szoftverében, ami egy T-1000 modell módjára irtott ki minden tiltakozó pózer-rockert.

Mielőtt azonban happy-hurrá hangulatba révültek volna a rajongók, hogy megtalálták az új power etalont, a fiúk második albumukkal gyorsan romba döntöttek minden légvárat, olyan szégyenletes produkcióval, ami aztán hosszas hallgatásra és töprengésre késztette a csapat tagjait. Jelen etapra tehát elég időt szántak, és bár sokszor mondjuk, hogy egy idő után visszaüt az évenkénti lemezkiadás, úgy gondolom, a fiúk a nagy ráérésben és csiszolgatásban túlszöszmötölték a dolgot, ráadásul a végeredmény koncepciója is ambivalens attitűddel rémisztgeti az egyszerű, határozott irányvonalra váró célközönséget.

A lemez pedig kiválóan kezdődik: a "Captain Saint D" megmosolyogtató címe megmosolyogtató tartalommal szolgál, egyedül talán Rolf Kasparek, minden metal kalózok kapitánya fakadhat sírva, hogy miért nem képes évek óta ilyen pirate-indulót írni. A harci gépezet tehát az elejétől fogva, robogva, zakatolva hirdeti a megszokott panelek, klisék, hatásvadász megoldások időtlen élményét, és idézi fel az első album sikerkovács módszereit, egészen a "Land Of Gold"- ig, ahol aztán bicsaklik a szekér, mert a fiúk úgy gondolják, ha sikeresen vitorláznak az euro-power vizein, akkor nem fognak elsüllyedni a prog-power metal hullámosabb tengerébe sem.

Innentől aztán francia sanzont idéző harmonika szóló – ami mondjuk még ötletes –, pszichedéliába oltott, feleslegesen elnyújtott gitárszólók, meghökkentő tempóváltások, brácsa-búcsúzás teszik próbára a rajongók idegeit, felesleges plusz percekkel rontva le az egyébként még mindig kedvező összképet. (És még mielőtt gyanúba keveredek, szeretem a prog-power stílusát, de ebben a kategóriában a Saint Deamonnak nincs elég ötlet-muníciója a tényleg előremutató megoldásokhoz.)

Lehet, hogy fél év múlva már megbocsájtóbb lennék, mert a lemez első feléért biztos sokszor neki fogok futni a "Ghost"-nak, de addig csak egy bosszús csettintésre futja, ami az elszalasztott lehetőségnek szól, és annak a kabátnak, ami a szólás szerint túl nagynak bizonyult. Még egy démonnak is.

Garael

Címkék: lemezkritika
2019.aug.25.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Steve Thorne: Into The Ether (2009)

y_247.jpg

Kiadó:
Festival Music

Honlap:
www.steve-thorne.co.uk

Nem hiszem, hogy Steve Thorne nevét sokan ismerik mifelénk, talán még azok sem, akik egyébként nagy étvággyal fogyasztják a brit neo-prog mozgalom csemegéit, olyan nemes fákról szakítva szaftos, ízletes gyümölcsöket, mint a Marillion, Arena, Pendragon, IQ, Kino... stb. A dél-angliai Thorne pedig nem efermer jelenség a szakmában, 2005 óta hat önálló lemeze jelent meg, ráadásul nem akármilyen közreműködőkkel; újra és újra a progresszív rock műfaj igazi nagyágyúi sorakoznak föl mellette.

A 2009-ben megjelent "Into The Ether" szerintem a diszkográfia egyik legjobb darabja, ami olyan neves és kiváló muzsikusokkal készült, mint John Mitchell (Arena, Kino, Frost, Lonely Robot) és Gary Chandler (Jadis) a gitáron, Tony Levin (King Crimson, Liquid Tension Experiment) és Pete Trewavas (Marilion, Transatlantic) a bőgőn, valamint Nick D'virgilio (Spock's Beard) és Gavin Harrison (Porcupine Tree, Steve Wilson) a dobokon.

A sokhangszeres/énekes/dalszerző/producer Thorne egyértelműen elkötelezett a Pink Floyd hagyományokon szárba szökkent, jellegzetesen brit ízlést tükröző neo-prog irányában, annak is leginkább az Arena, Kino, Frost által képviselt sodrásába illeszkedik. Énekhangja furcsa keveréke John Mitchell és Fish (ős-Marillion) orgánumának, dalszerzőként pedig törekszik a kevésbé pszichedelikus, könnyebben emészthető (olykor kifejezetten popos) dallamvezetésre.

Arról szó sincs, hogy Thorne ontaná magából a műfaj alapvetéseit, igazából inkább a középmezőnybe helyezném el valahol, de ilyenkor az augusztusi nagy pangásban és hőségben határozottan jól esik visszanyúlni ezekhez a kevéssé ismert anyagokhoz, amelyek azért lényegesen jobbak annál, semmint hogy feledésbe merüljenek...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2019.aug.20.
Írta: garael 4 komment

Hammerfall: Dominion (2019)

hammerfall_dominion_cover.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

Általános vélekedés, hogy az együttesek (tágabb értelmében a művészek) valahol a húszas-harmincas éveikben vannak a csúcsponton, aztán legjobb esetben rutinból tartják a színvonalat, vagy új utakra tévednek, ahol azonban általában elbuknak – ezek után pedig jön a lassú regresszió és vigaszként a múlt állandó idézése. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e: inkább műszaki-orientált ember vagyok, és a művészettörténeti tudásom is hiányos ahhoz, hogy szakmailag helytálló véleménnyel álljak elő. Az, hogy most mégis egy olyan kritikát írok, ami ebben a témában fogalmaz meg sommás állításokat, köszönhető az évtizedekre visszanyúló zenehallgatói szokásaimnak és annak a több száz lemeznek, ami bőven tartalmaz ma már letűnt, vagy nagyon is működő együttesekhez köthető (eddigi) teljes diszkográfiát.

A Hammerfall ráadásul kissé ki is lóg a hagyományos karrierútból: szerencsés időben szerencsésnek lenni olyan előny, ami esetlegesen a sekélyebb minőségnek is ajándékozhat csodás pedigrét. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a Hammerfall igazságtalanul, pusztán szerencséjének köszönhetően vált a kilencvenes évek végének egyik vezető csapatává, sőt, hivatkozási pontjává, mert azzal hazudnék: a svédek első három-négy albuma a rengeteg ismerős megoldás ellenére ma már klasszikussá érett, és további albumjaik sem bűzlenek a rutin pállott szagától, csak hát…, csak hát őket is elérte a tetőpont utáni útkeresés, ami hol modernkedő idegenkedésbe, hol izgalom nélküli biztonsági játékba torkollott.

Aztán történt valami; olyan, ami írásom kezdő gondolatait cáfolva nemigen szokott előfordulni: a zenekarnak sikerült a másodvirágzás, kissé tágítva a határokat olyan albumokkal előrukkolni, melyek nem tűnnek a csikóévek gyenge lenyomatának, esetleg a zene nosztalgia teremtését kihasználó kufárkodásnak. Már a három évvel ezelőtti "Built To Last"-on is kénytelen voltam kalapácsosékat megdicsérni, pedig sosem tartoztak legbelső körös kedvenceim közé. A megelőző tíz év munkáit kenterbe verő lemez valamennyire szakított a hagyományossá vált Hammerfall jegyekkel, és kissé keményebb irányba fordulva kezdett Accept-idéző szigorral üllőt kalapálni.

Nem tudom, ki lehet a csapat "edzője", de a formatartás három évre rá is kitűnően sikerült: a "Dominion" folytatja elődje útját, csak jobb dalokkal: ennyi dallamos, a klasszikus zenéből kinövő gitárszólótól még azok is megbékülhetnek, akiknek a hátán áll fel a szőr az együttes imázsától, szövegvilágától, esetleg a mai trendeket elutasító attitűdjétől. Az Accept továbbra is hivatkozási alap, különösen a lemez első felében, az ikergitárokkal gördített mázsás riffeket Joacimék kabalaharcosa sem tudná megmozdítani, és a nagy szigorkodás közepette hely maradt két, tulajdonképpeni slágernek is. A "(We Make) Sweden Rock" igazából a csapat nagyterpeszes hitvallása is lehet(ne), ha nem fordulna szinte hard rockba – amitől persze nem lesz semmivel sem rosszabb, mint páncélos társai – az "And Yet I Smile" pedig olyan együtténekeltetős kocsmainduló, amilyeneket a németek szoktak írni, szigorúan sörös kriglikkel a kézben.

Aki azonban ezek után is a "fém keménységére" esküszik, annak tiszta szívvel tudom ajánlani az Accept riffel felvezetett címadót, vagy az azt követő "Testify"-t, (ez utóbbit mintha a jó formában lévő egykori Dream Evil rittyentette volna ki a zenei műhelyből), és hát ott van a triumvirátus harmadik tagja, a "One Against The World" a maga galoppozó, súlyos ütemeivel, aminek hallatán még a kutyád is a nyolcvanas évek nyelvén fog ugatni.

Kellemes meglepetés, és a hallgatólagosan felállított szabályoknak ellentmondó album a svédek új munkája, ami bőven versenyre kellhet a pályafutás csúcsait jelentő lemezekkel, még akkor is, ha a "Dominion" nem fogja újra a fősodorba varázsolni a hagyományos heavy metalt.

Garael

Címkék: lemezkritika
2019.aug.18.
Írta: garael 1 komment

Twilight Force: Dawn Of The Dragonstar (2019)

twilight_force_dawn_of_the_dragonstar_cover.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/twilightforce

Furcsa dolgokkal szórakozik a valóság – bár a Twilight Force által prezentált műfajban, ha a szövegkörnyezetet nézzük, úgy vész el a realitás, mint egyes politikai struktúrákban az igazmondás –, hiszen legutóbbi kritikámban recenzált Northtale énekese nemrégen még ebben a bandában koptatta a hangszálait, hogy aztán átadja helyét annak az Alessandro Continak, akit Luca Turilli emelt ki a Helloween-paródia "Trick or Treat" soraiból a nagyérdemű ismertségébe: így váltott akkori kesernyés hangulatom hurrá-optimistába, mert büszkén jelenthetem a pártnak, hogy az euro-power nem halott – nagyon nem.

Az igaz, hogy a csapat a stílus szimfonikus-bombasztikus ágában utazik, de ha lehámozzuk róluk a szintetizátor borította nagyzenekari mázat, akkor tulajdonképpen egy ereje teljében lévő Rhapsody, a jobbik felét mutató "Pink Bubbles Go Ape" korabeli Helloween, némi régebbi Virgin Steele és az olyan másodvonalbeli happy metal csapatok keverékével találkozunk, akik jókedv helyett heroizmussal és pátosszal borítják el a hallgatót.

No, de hol marad az eredetiség és a karakter? Ott, ahol a sárkány hagyta, valahol a mesék és fantasy történetek tájékán, esetleg a gyermekek képzeletében: nem, azzal igazán nem vádolhatjuk a csapatot, hogy megváltotta a műfajt, vagy legalábbis restaurálta, mint Luca és Lione legutóbbi közös munkájukban, ezek bizony a hagyományőrzés hangjegyei, a fiúk tán még koszorút is raknának az euro-power képzeletbeli emlékművére – már ha lenne. Ezzel azonban remélem csak azokat ijesztettem el, akik számára a progresszió elengedhetetlen feltétele az élvezetnek, és azok, akik képesek a tulajdonképpeni évtizedes sablonokat tökéletesre kalapálva élvezni, szikla szilárdan állnak a csapat építette vár falain, büszkén és hurrát kiáltva lengetve a sárkányos zászlót.

A Twilight Force legfőbb erőssége ugyanis a stílus lényegi elemét adó dallamteremtés: ennyi hősies, eposzi méretű refrént – ahol gyakran a verze is annak minősül – már régen hallottam, ráadásul Contiék képesek el-eljátszogatni a sablonokkal: a "With The Light Of A Thousand Suns” nagyepikájában felcsendülő latinos húrbűvölde úgy teremt filmzenés hangulatot, hogy arra Tuomas is elismerően csettintene. (Conti pedig megvillantja, hogy az operaéneklésnek lehet helye a metálban férfi részről is, persze csak színezésként, mert nem szeretnék egy egész albumot vigyázzban ülve végighallgatni.)

A fiúk egyébként nem hívei a csendes szemlélődésnek, és szokatlan módon egyetlen zokogásra ingerlő balladát sem illesztettek a vágták közé, amivel szemben nekem semmi ellenvetésem nincs, bár Conti klasszikusokon edződött hangján biztos szépen csendülve fel valamilyen sárkánygyilkos lovag szomorú balladája.

A lemez csúcspontja a záró, több mint 12 perces "Blade Of Immortal Steel", aminek címét David De Feistől is kölcsönözhették volna, ő szokta a pengét állandó hangjegyvágásra használni. Nem véletlen a kitüntetett utolsó hely – ami a metalban a sporttal ellentétben nem feltétlen jelent lebőgést, csakúgy, mint a krimik utolsó oldalai, ahol végre kiderül, ki a gyilkos –, van itt minden, ami a megelőző szerzeményekben pozitív érzéseket kelthet bennünk: Dragonforce-os gitárszóló, hol begyorsuló, hol lassuló, hullámzóan szentimentális és hősies dallamok, több tételre osztott felépítés és persze a végén órási érzelmi robbanás, ami nekünk is, akik szeretjük az euro-powert, boldog mosolyt varázsolhat az arcunkra. Trónok harca rajongó vagy? Netalán szereted a csapat által játszott stílust? Akkor hajrá, gyürkőzz neki az albumnak, nagy valószínűséggel az együttessel együtt hetedhét-hírű sárkányölő lehetsz.

Garael

Címkék: lemezkritika
2019.aug.11.
Írta: garael 1 komment

Northtale: Welcome To Paradise (2019)

northtale-welcome-to-paradise.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.northtale.bigcartel.com

De hol is tartunk? Hát ott, hogy a kétezres évek elejére felfuttatott hagyományos euro-power ismét az undergroundba szorult: a vezető nagy csapatok helyét átvették a NWOEPM bandái, amelyek – jóllehet le sem tagadhatják gyökereiket – rendelkeznek annyi önálló vonással, hogy lassan önálló alstílusként beszéljünk róluk. A fénykort megidéző monolitok közül talán csak a Stratovarius tartja pozícióját, a Helloween részben már keményebb zenét játszik, a Sonata Arctica és a Dark Moor musicales nyáltengerben küzd, az Angra progresszívebb irányba fordult, a Gamma Ray tetszhalott állapotban leledzik és a stílus másodvonalat képviselő bázisa is inkább Brazíliába és Japánba tevődött át.

Próbálkozások persze vannak, itt van mindjárt a svéd-amerikai Northtale, amelyben az ex-Twilight Force énekes, Christian Eriksson, valamint Bill Hudson gitáros (Trans-Siberian Orchestra, I Am Morbid, ex-U.D.O./Dirkschneider) próbálja megmutatni, hogy korai még a stílust temetni, azt egyébként is hagyjuk meg a felcammogóban lévő doomstereknek.

S miképpen teszik ezt? Megdöbbentő tehetséggel és kreativitással – persze a stílus keretei között: mintha a korai Soanata Arctica tért volna vissza arról a tévútból, ahol most önmagát keresve fel-alá szaladgál. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy rögtön a második dalban (Higher) olyan Hammerfall slágert kalapáljanak össze, amit a példaképnek évek óta nem sikerült. Christian hangja csodálatosan idézi meg Cans manírjait, így minden adva van ahhoz, hogy a kalapács ismét lesújthasson a metal árulóira – hát bizony, nem lennék a szakadárok helyében…

A stílus fő erényeit egyébként könnyű megragadni, de annál nehezebb prezentálni. Itt van mindjárt a "Follow Me", ami könnyedén bizonyítja, hogy a Dragonforce sebessége közben is lehet olyan fülbemászó dallamokat írni, melyek féken tartva tulajdonképpen bekerülhetnének az ovisok nagy dalos könyvébe, és ha hozzátesszük a szerzemény közepén sokkot okozó belassuló, reneszánsz betétet, nem hiszem, hogy van olyan stílus-rajongó, aki ne sóhajtana fel megkönnyebbülten az utánpótlás utáni nagy kesergések depresszív hangulatából.

Van itt hát minden, ami az aranykort idézi: tuc-tuc ütemek helyett rendesen odaverő dobmunka, virtuóz gitárjáték, ahol a gitáros nem szégyelli azt, hogy metal zenekarban játszik, és olyan hosszú ideig szólózik, ameddig lehetséges, valamint az őt folytonosan párbajra kényszerítő billentyűs: még szerencse, hogy a pengeváltásoknak halálos áldozat helyett stílusremek lesz a vége. (No és vannak azért hivatkozással ellátott, ihletforrások is, halld csak a "Bring Down The Mountain" "Painkiller"-es alapdallamát.)

Nem mondom, hogy a fiúk megújították az euro-powert – azt már megtették több-kevesebb sikerrel a Sabaton, Powerwolf és társaik – sőt, büszkén visszatekintve az időben a tradicionalizmus oltárán áldoznak, ami nekem, ötvenedik évem felé közelítve a fiatalságomat hozza vissza, ez pedig időgép hiányában megsüvegelendő teljesítmény, amiért nem lehetek elég hálás a hasonlóan érző rajongókkal egyetemben.

Garael

Címkék: lemezkritika
2019.aug.06.
Írta: Dionysos 1 komment

Brian Maillard: Stabilized (2019)

y_246.jpg

Honlapok:
www.brianmaillard.com
facebook.com/brianmaillardArtist

A (főleg zsidó-keresztény, bibliai alapokon nyugvó) számszimbolika szerint a három kiemelt, tökéletes és szent szám (itt tehát illik három jelzőt használni), és a "Stabilized" a svájci/szardíniai gitáros, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) harmadik instrumentális szólóalbuma. A név kötelez: a kiváló húrnyűvő mára teljes egészében stabilizálta stílusát, kompozíciós és hangmérnöki képességeit; ennek lehetünk ezen a lemezen szerencsés fültanúi. Sokan a szemére vetik, hogy túlságosan hasonlít (vagy hasonlítani akar) John Petruccira (Dream Theater, Liquid Tension Experiment), de én akkor is mélységes tisztelettel hajlok meg előtte nemcsak muzsikusi, de dalszerzői minőségében is.

Úgy tűnik, Maillard nagyjából belőtte, hogy kb. ötévenként ad ki önálló albumot, a "Melody In Captivity" 2008-ban jelent meg, a "Reincarnation" pedig 2014-ben, most pedig 2019-et írunk. Elérkezett hát az ideje, hogy a másik nagy Petrucci-tisztelő talján, Marco Sfogli után ő is megmutassa idén, mi fán terem a modern-kori gitárhős. Senki se éljen ugyanis tévedésben, ez a hapsi tényleg gitárhős, ugyanabból a fajtából, mint Petrucci, Sfogli, vagy éppen Steve Vai és Joe Satriani! A kb. negyven perces, magánkiadásban megjelent anyag ennek míves bizonyítéka.

A pincestúdiózás és magánkiadás ténye szerencsére nem befolyásolta negatívan a hangzást; szól a lemez, mint a disznyó, ráadásul Brian dobos testvére (Yan) és a többi ismeretlen olasz muzsikus stabilan fölkészült hátteret biztosítanak a vállalkozáshoz. A két korábbi lemezhez hasonlóan itt is instrumentális nótákat hallhatunk, amelyek alapvetően progresszív rock/metál stílusban fogantak, jóllehet néha egy kis jazz (Clock In) és egy csipetnyi elektronika (The Legendary Story) is befigyel.

Nem mondom, hogy elgyöngül a térdem minden egyes hallgatáskor, de Maillard kifogástalan technikával és kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így a kb. 40 percnek minden egyes pillanatát képes vagyok élvezni – pedig ezt mostanában nem mindegyik instru anyagról tudom jó lelkiismerettel leírni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2019.aug.04.
Írta: garael 5 komment

Lord: Fallen Idols (2019)

lord-fallen-idols.jpg

Kiadó:
Dominus Records

Honlap:
www.lord.net.au

Ez a Lord nem az a Lord, és itt nem arra gondolok, hogy bárki a magyar csapattal tévesztené össze az ausztrál veteránokat. Aki kicsit is ismeri az együttes diszkográfiáját, az most meg fog lepődni azon a stílusváltáson, ami az emlékezetem szerinti dallamosabb metaltól az Iced Earth/skandináv power tengelyre kalapálta a fémbrigádot.

A valamikor Dungeon néven működő alakulat főnöke, Lord Tim tehát igencsak bepöccent, és ez már a nyitó, "United (Welcome Black)" című szerzeményben megnyilvánul; az ember szinte meghökken a hangfalakból áradó agresszió hallatán, de ez így van jól. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a riffaprítás közötti dallamteremtésről, és van mibe kapaszkodni az orkánerejű hangzavar közepette.

Bevallom, igencsak jól esik az effajta tradicionális megközelítés, a popos dallamok és a tuc-tuc ütemek abszolút ignorálása, melyek helyett hullámokban zúduló folyékony fémbe mártózhatunk meg, miközben a remek gitárszólók egy már-már letűnt korszak emlékeit idézik meg, legalábbis a power metal birodalmában.

A fiúk múltja szerencsére kötelez, így a refrénekkel nincs gond, amiket nem temet maga alá a folyamatos adok-kapok, amiben meg-megjelennek a thrash elemek is; egy más, lágyabb közegben a dalok fő alkotóelemét alkothatnák, de hát ez most nem az ellágyulás ideje. Lord főnök hangja engem kicsit a Mob Rules Klaus Dirkjére emlékeztet, sőt maguknak a dallamoknak a jellege is, bár az Iron Maiden hatás, ami a németeknél nyilvánvaló, itt teljes mértékben hiányzik. (Ugyanakkor nem állítom, hogy a NWOBHM nem hatott rájuk.)

Azt persze nem hiszem, hogy a stílusváltás ismertebbé fogja tenni a csapatot, de meg vagyok győződve, hogy ebben a közegben jobban érzik magukat, és akár valamiféle underground státuszt is kivívhatnak maguknak – ha már ki nem vívták –, hallva például a "Chaos Raining" döngölő ütemei közé ravaszul elrejtett Stratovarius jellegű refrént, vagy a "Kill Or Be Killed" Judas Priestet idéző vijjogó gitártémájára ráülő kiabálós, hullámzó témát, ahol a refrén helyét a vokál támogatással megerősített, dallamos gitárszóló veszi át.

Régisulis, ám könyörtelen harcot hirdető attitűddel rendelkező album a "Fallen Idols", ami kellemes unikum a maga felvállalós, és lassan feledésbe menő megoldásaival. Úgy látszik, Ausztráliában a biológiai mellett a zenei evolúció is megragadt egy-egy furcsaságnál, amire mi lassan már nem is emlékszünk, pedig nagyon is léteznek.

Garael

Címkék: lemezkritika
2019.aug.02.
Írta: Dionysos 3 komment

Volbeat: Rewind, Replay, Rebound (2019)

y_245.jpg

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Nagyon érdekes jelenség a Volbeat, mert miközben a rock n' roll, heavy metal és rockabily furcsa elegyét egészen egyéni hangnemben tudják kikeverni, gyakorlatilag pár hangról azonnal föl lehet őket ismerni (és ez nagy erény!), valójában egyetlen sajátos stílusjegyet sem tudhatnak csak a magukénak, és a végeredményt tekintve szinte már őrjítően kommersz az egész – az ember azon húzza föl magát, hogy akkor ezt most tulajdonképpen miért is szereti annyira. De addigra már azon kapja magát, hogy napok óta fütyüli a Volbeat refrénjeit, és izomláza van a sok otthon, magányosan elkövetett (de a haverok előtt letagadott) csápolástól.

Lévén, hogy alapból kimondottan bizalmatlan és gyanakvó alak vagyok, nekem azért elég sokáig tartott idáig eljutnom. A nagy áttörést az Anthraxből érkező Rob Caggiano gitáros leigazolása hozta meg számomra. Bár addigra az együttes már megteremtette a saját hangzását és letette a névjegyét, Caggiano érkezésével határozottan szintet ugrottak. Ebben a műfajban nagyon nem mindegy, hogy milyen képességű a szólógitáros, na! Caggiano a véleményem szerint csúcsteljesítménynek minősülő "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016) esetében már nemcsak egy-egy szólóval járult hozzá a végeredményhez, hanem a dalszerzésből is kivette a részét (pl. a kedvenc nótámban, a "The Gates Of Babylonban"). Ami az "RRR"-t illeti, Caggiano egy kivételével már minden dalnak társ-szerzője, sőt Jacob Hansen producer mellett, Michael Poulsennel együtt az egész album co-producere.

Nem állítom, hogy az "RRR" elejétől végig kifogástalan anyag lett, de közel került hozzá, és az is tuti, hogy méltó folytatása a "Seal The Deal..."-nek. A gyakorlatilag eseménytelen "Rewind The Exit"-et pl. ki kellett volna cserélni a deluxe kiadásban bónuszként szereplő "Immortal But Destructible"-re, esetleg egy-két "Last Day Under The Sun" és "Leviathan" féle bombaslágert még hozzátenni, és slussz-passz. Kész a fullos sikerlemez. Irány a slágerlisták csúcsa!

A jövőre nézve javaslom dán/amerikai barátainknak, hogy a Neil Fallon (Clutch, The Company Band) vendégszereplésével készült "Die To Live"-ben hallható zongora és szaxofon kísérettel érdemes lenne többet próbálkozni, mert a rockabily-s daloknak egészen jól áll ez a fazon. És az is fontos lenne, hogy azért a súlyosabb témákról se mondjanak le a "When We Were Kids" és "7:24" típusú rádió- és csajbarát dalocskák javára. Milyen jó már a Gary Holt (Exodus, Slayer) gitárszólójával dúsított "Cheapside Sluggers"-ben az a teljesen váratlan, doomos kiállás és a fejszaggató zúzda!

A deluxe kiadás második CD-jén javarészt csak demók és alternatív verziók vannak, viszont a két bónusz szám kifejezetten jó; idegesítő, hogy ezek miatt az ember kénytelen az amúgy is drága lemezért plusz kiadásba verni magát. Szóval én máshogy állítottam volna össze a számlistát, de ettől az "RRR" még önfeledt, habkönnyű szórakozást és torokszaggató fürdőszobás karaokét ígér...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása