Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.johnmitchellhq.com

Számomra megfejthetetlen, miért, de John Mitchell úgy vált az utóbbi két évtized során a brit neo-prog megkerülhetetlen figurájává (koronázatlan királyává?), hogy közben szemtelenül kevesen ismerik a nevét – azt a nevet, amely gyakorlatilag mindig garancia a minőségre. Persze mára a műfaj sokat vesztett a népszerűségéből, a rockerek keményebb muzsikát akarnak, a popperek pedig a neo-primitív elektronika felé gravitálnak. Odáig fajult a helyzet, hogy az ilyen bandák koncertjein alig látni 40 év alatti nézőt.

Mitchell még 2015-ben kezdte el űrutazó-történetei zenei formába öntését (Please Come Home - 2015; The Big Dream - 2017), és már évekkel ezelőtt világossá vált, hogy a gitáros/énekes/producer egy központi figurára fölfűzött laza trilógiában gondolkodik. Az "Under Stars" most az ún. milleniumi nemzedék digitális kütyükbe és – micsoda oximoron! – személytelen kommunikációba ájultságát vizsgálja meg nem kevés iróniával – és persze aggodalommal.

Talán a témaválasztás ihlette Mitchell azon döntését, hogy ezúttal egy sokkal direktebb, elektronikusabb stílusban alkosson. Ennek az lett a következménye, hogy egy kevésbé progresszív lemez született, ami elsőre leginkább a brit szintipop és a Radiohead-féle brit alternatív rock törvénytelen gyermekének tűnik. A törvénytelen jelzőt azért használom, mert nekem ez a koncepció nem jön be annyira.

Természetesen hamisítatlan Lonely Planet muzsikát hallunk itt is, Mitchell védjegyszerű éneklésével és gitározásával (utóbbiból sajnos kevesebbet, mint szeretném), de az ismerős dallamok és az erős atmoszféra sem tudja elhessegetni azt a – mit is? – türelmetlenséget, alkalmanként unalmat, amit a lassú, monoton, elektronikus hangzású dalok többsége vált ki belőlem. A klipes kezdő dal (Ancient Ascendant) tipikus 7/8-os lüktetése fölütésnek kifejezetten jó, de utána túl kevés az olyan nóta, ami nekem kapaszkodót jelentene, vagy hidat verne a műfaj klasszikus stílusjegyei felé.

Ha több olyan szerzemény lenne az albumon, mint pl. a "When Gravity Fails" vagy az "Inside This Machine", akkor sokkal könnyebben tudnék megbarátkozni a trilógia záró fejezetével, de így alighanem előáll az a csúfság, hogy hiányos marad a gyűjteményem. Értsd: ezt a CD-t – bár minőségi munka – már nem teszem a polcomra a többi mellé.

Tartuffe

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
www.qantice.com

Van itt minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – de milyen finomságok alkotják ezt a sok ízű tölteléket? Az alap legyen mondjuk a jó öreg euro-power némi billentyűs szimfonikával és egy plusz hegedűvel megbolondítva, adjunk hozzá ehhez illő Stratovariust (a lemez első fele), és a csikóéveit élő Sonata Arcticát (Without A Hero, bár ebben érzek némi ultradallamos japán speedet is), de ne féljünk az olyan egyedi ízektől sem, mint amit a metal operák vagy a TSO tudnak nyújtani. Hogy kezd izgalmassá válni a dolog? Még csak most jön a java, mert ha igazán rá vagy kattanva a különlegességekre, akkor biztos meg fogod találni a Falconer (Little Knight's Oath) vagy a bolondos-őrült Diablo Swing Orchestra (Mad Clowns) egyedi zamatát is. És hogy nem fordul valami geil, esetleg keserű dologba az egész, arra szavamat adom, bár még egy TV-s konyhafőnök versenyt sem nyertem meg.

A Qantice-ről pár évvel ezelőtt már írtam – a felvázolt ízeknek megfelelően persze franciák –, de akkor még a norvég csodavokalista, Pellek énekelt, akit egy Timo Kotipelto klón váltott fel, ráerősítve a Stratovarius hatásokra, csak hát a gallok jóval sokszínűbbek – esetleg eklektikusabbak –, mint a példakép, bár ez az eklektika nem fordul önromboló széthullásba, és ha akarod, könnyen üstökön ragadhatod a lényeget.

Lehet, hogy csodálkozol a lelkendezésemen, hiszen a felsorolt hozzávalóktól csömört is kaphattál jó egy évtizede, de megmondom őszintén, már nagyon vártam egy "diszkótlanosított" európai bandára, akik nem a pop, hanem a többi metal, esetleg folk stílus felé fordulva próbálják feltuningolni a Helloween örökséget, ráadásul megvan bennük az a csipetnyi őrület, ami a "Timeline Tragedy2-ből egy komplett metal stíluscsokrot varázsol, a "Reflections" korabeli Apocalypticát, némi újhullámos francia filmzenét, a már említett, trombitával szórakozó DSO-t, és az euro-metal javát felvonultató, musicales hatásokat egymásra halmozva. (Mondjuk van idejük az építgetésre, esetleg a kevergetésre-kavargatásra, mert az említett szerzemény túlnyúlik a kilenc percen.)

A lemez egyetlen hibája a gitárszólók viszonylagos eltűnése a rengeteg egyéb hangszer megszólaltatásának rejtekében, de aki túl tud ezen lépni, esetleg olyan szuper hallása van, hogy képes mögé figyelni a vastag szimfo-függöny túloldalára, az biztos megtalálja a hiányzó lánc, izé, íz-szemet is.

Ne félj hát nagyot harapni a Quantice-féle specialitásból, már ha szereted a felsorolt hozzávalókat, mert ez a szakács nem csak jól tud főzni, de nagyon ért a metalhoz is!

Garael

Kiadó:
Darkside Records

Honlapok:
www.carthagods.net
facebook.com/carthagods

Nem is érthetnék kevésbé egyet az idősebb Cato klasszikusával: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, azaz, Egyébként meg azt gondolom, Karthágót el kell pusztítani. Ennek több oka is van, de rockerként elsősorban azért vagyok különvéleményen Catóval, mert Karthágó (manapság Tunézia) szülte meg az orientális metál egyik gyöngyszemét, a hamarosan új lemezzel jelentkező Myrathot. Ki tudja miért, de úgy tűnik, hogy metálban a többi arab/muszlim ország fölé emelkednek, amelynek újabb ékes (nem hülyéskedek!) bizonyítéka a Carthagods nevű zenekar.

A banda még 1997-ben alakult meg, és az első néhány évben (a tanulópénzt bizony meg kell fizetni!) még Megadeth, Iron Maiden, Metallica, Pantera földolgozásokat játszottak. 2015-ben jelent meg első, "Carthagods" című saját albumuk, amely bár gyöngén szólt és hallhatóan még egy szárnyát bontogató formáció produktuma, már érezni lehetett benne a potenciált (pl. Marcel Coenen gityózott rajta!). Minő boldogság, hogy a második album úgy megszólalásban, mint kompozíciós készségben magasan veri a debütációt. Ez egy szilaj, bivalyerős anyag, amit akár a "nagyok" is megirigyelhetnek.

Nyilván megkerülhetetlen egy Myrath-tal való összehasonlítás. A Carthagods poweresebb, olykor belefér némi hörgés is, és az arab népzene érezhetően kevesebb nyomot hagyott rajta, bár akadnak azért keleties motívumok. Az egész közelebb áll a Myrath zseniális első albumához. Akinek az újkori Myrathból hiányzik az a bizonyos korai "dög", mindenképpen tegyen egy próbát ezekkel a tunéz "honfitársakkal". Külön szimpatikus Mahdi Khema énekes hatalmas, ráspolyos orgánuma; kicsit olyan, mintha Rick Altzi (At Vance, Masterplan) és Tom S. Englund (Evergrey, Redemption) keveredne a hangjában, manírjaiban.

Az együttesnek ugyan Tarak Ben Sassi személyében van saját gitárosa, de ő inkább amolyan riff-mester és szerényen rábízza másokra, nála kompetensebb hangszeresekre a szólókat. Jól teszi, itt pl. vendégként Timo Somers szólózik a Delainből, és ráadásul nem is akárhogyan! A lemez egyébként nem túl hosszú, nagyjából egy régi baksa játékidejét hozza, és azt is csak úgy, hogy a végére fölkerült a "Rebirth" című ballada egy szimfonikus változata.

Ez, kérem szépen, egy bazi jó album! Az orientális metál rajongóinak egyenesen kötelező! Rögvest le kéne zsírozni egy közös Carthagods/Myrath bulit Pesten, lehetne mondjuk a Nawather vagy a Kawn az előzenekar. Uff!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Úgy látszik, az Accept sem bír kiszakadni a szimfonikus megjelenés divathullámából – az, hogy ez mennyire egyeztethető össze alapvetően riffcentrikus, menetelős zenei világukkal, mondják meg a rajongók – esetleg egy zeneesztéta, aki legrosszabb esetben elájul a hallottaktól, legjobb esetben pedig cirkuszi mutatványként tekint az egészre és jókedvűen tapsol egyet. A csapat ígéretéhez híven a "Symphonic Terror" turnét amúgy bemelegítésként egy speciális vinyl kislemez kiadásával kezdi meg, az, hogy a lemezen található új nótában annyi a szimfonikus rész, mint reality show-ban a tudományos eredmény, talán jelzi az együttes hozzáállását az egészhez, idéző jelbe rakva az egész speciális koncertsorozatot.

A dalnak tehát semmi köze nincs a síphoz, dobhoz – de, ahhoz van – és nádi hegedűhöz, Hoffmanék inkább az inverz irány felé indultak el, és teljesen lecsupaszítva magukat hoztak össze egy alapvető AC/DC-Krokus blues 'n' metal számot, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy a szimfonikusok is megértsék: a rock 'n' roll egy tánc is, amit ha ciki is klasszikus hangszerekkel kísérni, azért arra jó, hogy a székből felállva boogie-zzanak egy kicsit.

Remélem, hogy a turné a "Life's A Bitch"-ből áradó jókedv jegyében fog telni, és a nekiinduló zenei csapatoknak ezek a másfajta fegyverek is elegendőek lesznek ahhoz, hogy uralni tudják a kiszemelt színpadokat és a közönség szimpátiáját.

Garael

Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.westboundofficial.com

Milyen hálátlannak tarthatjuk a metal közvéleményt, hogy Roy Z. aktuális megjelenéseit nem kiemelt figyelemmel kíséri, holott kétszer is sikerült neki az, aminek csak a vágyát tudja a Manowar dalaiban megfogalmazni, tetteiben nemigen: a heavy metal megmentését. No jó, lehet, hogy túlzok, de az biztos, hogy az amerikai gitáros és producer nélkül Halford vélhetően még mindig a tollboáiba gabalyodva hirdetné a szivárvány mozgalmat, Dickinson pedig útját tévesztve kóborolna a stílusok labirintusában. Erre persze lehet mondani, hogy hát ilyen kvalitású tettet nem is hajtott többet végre hősünk – bár a tavalyi, ismeretlenségbe fulladt, ám igazi gyöngyszem, a Tomorrow's Outlook fajsúlyosan jelzi Roy jelenlétét – és az is igaz, hogy a Ripper Owens és Chris Caffery társaságában elkövetett idei Spirits Of Fire lemez kínosan gyengére sikeredett, de úgy gondolom, azok lehetnek igazán nyertesei a kukaturkálásnak, akik fél szemmel tudatosan követik a zenész tevékenységét, mert ki tudja, mikor csusszan ki kezei közül valami maradandó. (Érdemes megnézni a nevéhez fűződő produkciókat: telis-tele underground sikerekkel, a Tribuzytól kezdve a Warrioron keresztül Andre Matosig, nem beszélve saját, egykori bandájáról, a Tribe Of Gypsiesről.)

Jelenlegi társa sem kisebb név, a Resurrection Kingsből ismerős énekes, Chaz West a Plant iskola kitűnő bizonyítványával rendelkező végzőse: kettejük együttműködése pedig azt a blues alapú hard rockot idézi, amiből a Zeppelin és a korai Aerosmith kettőse szülte meg az amerikai metal/hard rock nyolcvanas évekbeli hőseit. Roy Z. nemcsak remek gitáros, de kitűnő dalszerző és producer, így végül minden tényező rendelkezésre állt, hogy ígéretes lemez szülessen, hiszen West dallamérzéke hasonló vokális tehetségéhez, ráadásul rendkívüli módon érzi a blues lüktetéséből csiholható dallamokat, melyek valahol félúton állnak az említett csapatok, és a későbbi aréna bandák, vagy a Whitesnake dalszerzési metódusa között.

Van hát itt minden, mi szem-szájnak ingere – már ha szereted a hatásként felismerhető zenekarok által teremtett konyhát: a "Dance Of Life" simogatóan idézi a "Kashmir"-t, az "Ain't Gonna Drown" a "Permanent Vacation" korabeli Aerosmith-t, a "Nothing" pedig mind dallamában, mind szólójában a Deep Purple-t. Legyintésre azonban nincs ok: egyrészt, mert Roy Z. azért a mai kornak megfelelően erősebb, vaskosabb riffekkel szórja tele a dalokat, másrészt szólói vannak annyira egyediek, hogy a plágium vádját messzire űzzék.

A lemez tehát sokarcú – még szerencse, hogy nem sokkarcú –, mert ha egyes szerzeményekbe belehallod a Scorpionst, a Lynch Mobot vagy a korai európai metalbandákat – "Rool The Bones" –, akkor bizony jól ismered a metal fejlődés történetének kihagyhatatlan állomásait.

Kellemes meglepetés a "Volume I.", ami ugyan nem ér fel Roy klasszikussá érett műveihez, de az idei mezőnyben mindenképpen versenyképes formát mutat, és ehhez még dopping sem kellett, pusztán pőre tehetség.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Ahhoz képest, hogy Johnny Gioeli sok-sok szűk esztendőn át különösebb föltűnés nélkül alibizett (mondjuk ki: pénzt keresett) Axel Rudi Pell mellett, mostanában eléggé felpörögtek körülötte az események, köszönhetően annak, hogy a nápolyi Frontiers kiadó – mellé rendelve a kedvenc udvari dalszerzőt, Alessandro Del Vecchiót – meglátta benne a fantáziát (mondjuk ki: a rentábilis befektetést). A hamvaiból föltámasztott Hardline utoljára 2016-ban jelentkezett egy felemás nagylemezzel (Human Nature), de Gioeli nem pihent, hiszen tavaly két albumot is kiadott: az egyiket Deen Castronovóval (Set The World On Fire), a másikat pedig szólóban.

Mindkét tavalyi megjelenés iszonyú haloványra sikeredett, az igértes Deen-Castronovo projekt jelentéktelen kis pukkanása különösen rosszulesett. Ezek után tényleg semmi okom sem volt fényes reményekkel nekifutni az új Hardline anyagnak, de úgy éreztem, meg kell adni az esélyt egy olyan fenomenális toroknak, mint Gioeli. Na és mit sodort parta a Frontiers nevű cunami? Meglepetésemre komoly energiát feccöltek (mifelénk: feccoltak) abba, hogy az általam igen nagyra tartott legelső lemez (Double Eclipse, 1992) hangulatához, habitusához visszatérjenek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy kevesebb a balladázás, több a dögös, himnikus hard rock, Gioeli nem modoroskodik, hanem süvölt, ahogy csak ő tud, és újra vannak kifejezetten amerikás motívumok (pl. Chameleon). Hurrá!

Tök lelkesítő a dolog, mindazonáltal le kell szögeznünk, hogy a "Life" azért nem "Double Eclipse", legföljebb annak hasonló vonásokkal rendelkező, vidéki unokaöccse. Jó, a borítót nem gondolták túl, de ez mindenesetre egy olyan dalcsokor, amely végre nem méltatlan a tiszteletreméltó gyökerekhez, és amelyben Gioeli kivételes képességei is szabadon szárnyalhatnak. Az irány jó, remélem tartani tudják a jövőben.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

A Leverage – miközben semmi máshoz nem hasonlítható – virtigli finn jelenség, csak északi rokonainkra jellemző módon keveredik bennük a Stratovarius-féle szimfonikus hangulatú euro-power, a Brother Firetribe-tipusú AOR és a Status Minor vonalán mozgó, nem túl tolakodó progresszivitás. Mindazonáltal se nem szimfonikus euro-power, se nem AOR, se nem hard rock, se nem progresszív metál: ők egyszerűen Leverage, pontosabban Tuomas Heikkinen, aki egészen idáig a legapróbb részletekig megkomponálta a zenét, a többieknek csak el kellett azt játszaniuk.

Nem tudom pontosan, mi történt velük 10 évvel ezelőtt. Egy kifejezetten jól sikerült és relatíve sikeres album után (Circus Colossus) egy teljes évtizedre hibernálták magukat. Az időközben kivált Torsti Spoof gitáros csinált egy kiváló albumot bérmuzsikusokkal The Magnificent néven, azután eltűnt mint szürke szamár a ködben. Ismeretlen körülmények között megváltak Pekka Heino énekestől is, majd reaktiválták magukat egy új fölállással és egy csak digitális formában megjelent tavalyi EP-vel, "The Devil's Turn" címen.

Én, aki rongyosra hallgattam pl. a 2008-as lemezüket (Blind Fire) nagy reményekkel futottam neki a 4-számos EP-nek, de mintha citromba haraptam volna. Hosszú heteken át kerülgettem az anyagot, de csak nem tudott megtetszeni. Ez az oka annak is, hogy végül nem született róla recenzió. Abban bíztam, hogy a beígért nagylemez majd helyretesz mindent, és az óvatos beetetés utánra hagyták a finom falatokat. Sajnos nem ez történt, pedig igen biztatónak találtam, hogy Torsti Spoofot egy olyan képzett, sokat tapasztalt gitárossal sikerült pótolni, mint Mikko Salovaara, aki a Kiuas földbeállása óta leginkább gitártanárként tengette életét.

Nagyon nehéz pontosan megfogalmaznom, hogy mi hiányzik a "Determinus"-ból. Hamisítatlan Leverage anyag, de valahogy a korábbi lemezek egységessége, polírozottsága hiányzik belőle. Stílusában kicsit még a szokásosnál is csapongóbb, a hangzás is nyersebb (ez alatt azonban nem egy keményebb, fémesebb hozzáállást kell érteni). Az konkrét kifogásom, hogy Kimmo Blom énekes (Urban Tale) egy az egyben úgy énekel, mintha elődje klónja lenne, ami azért baj, mert Heino orgánumától sem voltam igazán elájulva, ráadásul, amikor Blom ettől eltér, abban nincs sok köszönet. Iszonyatosan irritál az a gurgulázó erőlködés, amit pl. a "Tiger"-ben hallunk (és ami annak idején pl. szinte védjegyévé vált Vince Neil-nek). Salovaara pedig akármilyen jó gitáros, vele valahogy nem működik az a káprázatos adok-kapok, amit a Heikkinen-Spoof párostól már megszoktunk, kivéve talán a "Heaven's No Place For Us" középrészét (ez egyébként is messze az album legjobb dala).

Úgy tűnik, akármilyen elszántak is, a "Determinus"-ból nem lett főnix madarat megszégyenítő föltámadás, a Frontiers istállóba való visszatérés sem hozott nekik szerencsét.

Tartuffe

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Erre bizony öt szörnyen hosszú évet kell várni, plusz azt a pár hetet, amíg brutális, irreális áron fizikai valóságában is megérkezik. Addig meg kell elégednem a digitális változattal (bár ez manapság a legtöbb embernek épp elég). Ezek a sajnálatosan kevéssé ismert malmöi proggerek valószínűleg fölismerték, hogy illetlenség maroknyi rajongótáborukat tovább várakoztatni, és – hozzájuk képest formabontó módon – egy 22 perces EP-vel gondolták enyhíteni az elvonási tüneteket. Nincs is ezzel az elképzeléssel semmi baj, azt kivéve, hogy ez a 22 perc fájdalmasan gyorsan lepörög, nem kis hiányérzetet hagyva a kiéhezett közönségben. De ne legyünk telhetetlenek!

A csapat káprázatosan fölkészült zenészekből áll, jóllehet a skandináv progresszív rock/metál szcénával kapcsolatosan kiterjedt ismeretekkel rendelkező, szakértő zenekedvelők előtt legföljebb Thomas Lejon dobos neve ismerős, aki a hosszú ideje inaktív Andromeda zseniális ütőse. Az A.C.T kezdettől fogva kiváló arányérzékkel keveri a klasszikus prog-rock stílusjegyeket a Queen-szerű "zsíros" kórusokkal és a színházi jellegű, már-már komédiás hangulatokkal.

A "Rebirth" a szó szoros értelemben nem jelent újjászületést, hiszen nem érezték úgy, hogy radikális változtatásokkal újra ki kellene találniuk magukat, talán két dologban jelent újdonságot ez az EP: úgy érzem, most még a korábbiaknál is rockosabbak (hallga' pl. lemezt záró "A Broken Trust"-ot!), illetve a beszédes című "Digital Affair"-ben megjelennek határozottan elektronikus hatások (amúgy Haken módra) – bár föltételezem, hogy ez leginkább a koncepcióra és nem valamiféle zenei fazonigazításra vezethető vissza.

Rövidsége ellenére ez az 5 számos anyag nekem sokkal tartalmasabbnak, frissebbnek, invenciózusabbnak tűnik, mint pl. a tavalyi, svéd progresszív elitből verbuvált The Sea Within vontatott, unalomba fúló művészieskedése. Ezt már a 2016-os A.C.T DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: van ebben a formációban valami lebilincselő, játékos muzikalitás, valami megfoghatatlan zenei humorérzék. Nagyszerű visszatérés, bár hosszabb ideig tartana (that's what she said! :))

Tartuffe

Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.zoliband.com
facebook.com/zolibandofficial

Előre kell bocsátanom, hogy sajátos stíluspreferenciáim miatt és minden szakmai tiszteletem ellenére nem voltam eddig elkötelezett rajongója Téglás Zoli munkásságának, talán nem véletlen, hogy ezen az oldalon egyetlen Ignite kritikát sem közöltünk. Mindazonáltal – ahogy mondani szokták – Zoli (így bizalmasan) egy jó cimbora jó cimborája, és csak olyan dolgokat hallottam róla, amelyek maximális szimpátiát ébresztettek bennem az ember és muzsikus iránt. Azután belehallgattam a Zoli Band második lemezének néhány dalába és rájöttem, hogy ezt már tényleg felelőtlenség, sőt, bizonyos értelemben tahóság lenne kihagyni.

Zoli az egészen új és teljesen magyar bandájával most egy olyan lemezt adott ki, amit elejétől végig szívesen hallgatok, ami végig leköt, s amin már én sem találok fogást. Itt nyoma sincs az Ignite-ra még jellemző punk rock/hardcore jegyeknek, egyébként is kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy visszanyúlnak a Veresegyházról el- és visszaszármazott hanzánkfia meghatározó, fiatalkori zenei élményeihez: az Alice In Chainshez, Stone Sourhoz és a Scorpionshoz. Lehet, hogy az én vevőkészülékemben van a hiba, de én ezeket a hatásokat nem nagyon hallom (esetleg egy kis trutyit [grunge] a "Vampire"-ban), ellenben hallom pl. hogy a "Hold Me" tiszta U2, és ilyet Bono és The Edge majd' 25-30 éve képtelen írni, illetve hallom, hogy ez egy jól kidolgozott, szuperdallamos modern rock/metál lemez, melynek kiváltképp javára válik Lukács Peta (Bikini, European Mantra) elképesztő gitárjátéka és a bika megszólalás, amiért elsősorban Frank Gryner producert (Rob Zombie, A Perfect Circle, Tommy Lee) illeti dicséret.

Külön meg kell említenem a "Budapest My Love" című szerzeményt, amelyet úgy sikerült hazafiassá tenni és telepakolni egészséges nemzeti büszkeséggel, hogy nincs benne semmi erőltetett, ideológiailag vezérelt, bértollnoki vagy dagályos (lásd Desmond Child újrahasznosított ömlengését!). Oly sokan próbálkoztak már hasonlóval, de szerintem még egyik sem érdemelte meg annyira, hogy enyhén ittas magyarok más nemzet nem-kevésbé kapatos fiaival összekapaszkodva a kocsmában teli torokból üvöltsék...

Ezért lehet, hogy néhány hazai zenész meg fog orrolni rám, de nekem csakazértis az a véleményem, hogy ez az album pont azért jó, mert Zoli hozott bele valami határozottan amerikásat (s ezt most úgy értem, mint a provinciális, a mucsai "kánon" és a külföldi példák majmolása ellentétét). Petőfit pl. pont nem szeretem, de a "Kocsmárosné" földolgozása is úgy tud megkérdőjelezhetetlenül magyar lenni, hogy közben egy "világpolgár" is magáénak érezheti.

A lemezzel kapcsolatos egyetlen hiányérzetem abból fakad, hogy az erős, tempós és kimondottan dögös kezdés után sorjáznak a lassú, balladás, meditatív szerzemények. Egyedül a "Like A Lady" pörgeti föl egy kicsit a hangulatot, de "dramaturgiailag" talán már túl későn. Ez élőben úgysem fog föltűnni, ezért mindenkinek a leghatározottabban ajánlom, hogy a napokban induló európai turné két magyar állomásán (április 20-án az A38 Hajón, április 25-én pedig a debreceni Roncsbárban) ne szalassza el a lehetőséget az együttes megtekintésére/meghallgatására.

Tartuffe

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Igazából csak az röhögött cinikusan Yngwie blues-lemez ötletén, aki gitárilag teljesen fogalmatlan és tényleg nem lát tovább a Mester szemére hányt leegyszerűsítő kliséken, amelyet a "lélektelen, eszetlen tekerés" hívószavakkal lehet leginkább kifejezni. Viszont aki kicsit is hajlandó volt objektíven közelíteni az elmúlt 35 évben a munkásságához, annak pontosan hallania kellett, hogy ha van kivezető út a saját maga építette labirintusból, az éppen a blues...

Igen, az elvetélt neoklasszikus vokalizálásával ellentétben, ehhez még a hangja is tökéletes. Koncertjein rendre megszólal egy-egy klasszikus blues dal, ráadásul óriási feelinggel (G3 – "Red House", megvan?), de az "Inspiration" lemezén is bizonyította, hogy az ő ösztönös neoklasszikus világa, bizony, a blues-ból szökkent szárba.  

Egy szó, mint száz, nekem egyértelmű volt, hogy abból a teljesen ellaposodott zenei labirintusából, amelyben nagyon régóta csak magának, ám ahol a szimpatizánsok és drukkerek nagyrészének is (szinte) teljesen értelmezhetetlenül önmegvalósít, most teljes dicsőségben kisétál. No, persze, azt nem vártam, hogy ezt mindenki felismeri, de legalább mi, akik tényleg mindig és mindig adunk egy újabb esélyt, most végre azt kapjuk, amire ebben a zenei közegben képes. A maximumot. 

"Lószart, mama!" – hogy klasszikusokat idézzünk! Csak sikerült most is a gólvonalon lassan érkező labdát mellédurrantani! Az eszem megáll! Valaki, aki tényleg ekkora érzéssel képes bluest játszani, jót röhög magában és folytatja az eddigi utat, de előtte még deklarálja, hogy ez most blues lemez lesz... Merthogy ez nem lett blues lemez. Ez egy ócsított "Inspiration 2" – extra light(ning), olyan dalokkal, mint a "Smoke On The Water", "Paint It Black"... Nooooormális? De most tényleg! 

Miért, de miért nem lehet jobban átgondolni ezeket a megjelenéseket, és tényleg érdekel, hogy milyen gondolatmenet végén jut arra, hogy a valóban blues  "Blue Jean Blues" (pedig milyen jó ez!!!) dalok csak mutatóban lesznek a korongon? Hogy nem ezeket, hanem egy kisvárosi tehetségkutatón is már ciki-kategóriás feldolgozásokat kell újrahasznosítani. Egyetlen kérdésem maradt; a "Paranoid" és az "Enter Sandman" miként maradhatott ki? Az utolsó esély is elszállt.

Túrisas