Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.manowar.com

A Manowar új cirkuszi előadásában együtt van a tragédia és a fertelmes parasztvakítás: bohócoknak pedig minket néznek, elvárva, hogy mindezt hangos kacajjal kajáljuk be. Pesze a Manowart szeretni igazából már hitbeli kérdés, nélkülözi a racionalitást és kizár minden olyan momentumot, ami nem támogatja a banda klasszis státuszát – bár jó lenne (jó lenne?), ha az együttes rajongói szembe néznének önmagukkal, esetleg nyitott füllel hallgatnák azt a mutatványt, amitől már a mi metal kamu indikátorunk is túlságosan elszíneződött.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legutolsó Manowar stúdióalbum nem tetszett, az viszont igaz, hogy a "rendezői változat" kiadás már az olyan olcsó hülyének nézés kategóriájába tartozott, amitől az ember felemelt ökle nem csak a zene ritmusára lendül, hanem legszívesebben bele is csapna annak az orrába, aki ilyet kitalál. Aztán most itt van az utolsó turné esete, amit a fanok képébe röhögve cáfolnak meg, ott van Karl Logan gyermekpornós förtelme, amiről persze nem a csapat tehet, de ott van David Shankle daganatos megbetegedése is, amitől az egész még gyomorforgatóbbá válik – a "The Final Battle" elnevezés pedig a tragédia árnyékában újabb és újabb jelentéstartalommal bír.

Ilyen körülmények között jelent hát meg az újabb, három részre vágott lemez első darabja. Az, hogy mi a valódi oka a három részre tördelésnek, nem igazán mozgat meg, ám az már igen, hogy ha így, szétdarabolva jelentetik meg az újabb albumot, miért nem töltik meg legalább az első etapot némi tartalommal. Mert természetesen az EP-nek kikiáltott "The Final Battle I." körülbelül negyede büszkélkedhet némi értékelni való tartalommal, a többi pedig kukába hajítandó szemét, kezdve a műanyag, álszimfonikus nyitánnyal és befejezve a Joey DeMaio hat percen keresztül egyetlen dallamot ismételgető, kínos vánszorgásával, aminek hallatán már én sajnálom a fanokat, akik izzadva próbálják jóra hallgatni a monoton, szövegelős ötlettelenséget.

A fennmaradó két szerzeményből az egyik egy szokásos – és jó – standard Manowar himnusz, a "Blood And Steel" – bár ezen a címen azt hiszem David Defeis már adott ki darabot –, és a dallamok is igazából random módra kiválasztott dallamminták egyvelege a régi klasszikusokból, de még mindig jobb, mint az a féllírai "Sword Of The Highlands", aminek nyitányát már annyian eljátszották, hogy újabb meghallgatásába a halhatatlan Highlander is belehalna.

Nem azzal van a baj, hogy nem tudom komolyan venni az együttest, hanem azzal, amivel ilyen körülmények között is a haszonlesés a fő mozgatórugójuk, amivel természetesen azokat rúgják seggbe, akik fenntartják ezt az egész freakshow-t. Most pedig megyek egyet hányni.

Garael

Kiadó:
Golden Robot Records

Honlap:
www.anewrevenge.com

Idén ez már a harmadik lövése Tim "Ripper" Owens-nek – legalábbis amiről tudok, mert lehetséges, hogy jó szokásához híven egy-egy szám erejéig beszállt valami névtelen banda lemezébe, hogy ezzel is segítse szerencsétlen pályakezdőt, ha már családi támogatással nem tud. Azt azonban sajnos hozzá kell tennem, hogy az említett lemezekből kettő baklövésnek bizonyult, legalábbis nálam: a "The Three Tremors", amelyet nyugodtan el lehetett volna nevezni a klasszikus horror-sorozat után Sikoly 3-nak, számomra értelmezhetetlennek bizonyult, mert ha dallam nélküli sikolyáradatot akarok hallgatni, akkor inkább megnézek egy pornófilmet, abban legalább mindig van élvezet, a Roy Z producerkedésével készült "Spirits Of Fire" pedig annyira átlagosra sikerült – ráadásul kutyaütő hangzással – hogy egyből megkívántam valami szélsőséges muzsikát, pedig ez rám igazán nem jellemző.

Hiába van hát remek hangja hősünknek, igazából csak egy-két metal-operabeli ténykedését tudom becsülni – ahol olyanok írták neki a számokat, akik számára nem a sikoly-ária a központi téma – és bevallom, még Judas-beli ténykedésért sem vagyok oda, bár az vesse rám az első követ, aki a Ripper-féle korszakot sikertörténetnek tartja.

Owens tehát azon remek hangú, ám komponálási – bár ez a szó itt talán eufemizmusnak hat – dallamformáló képességeiben gyenge énekesek hadát bővíti, akiktől mindig jobbat vár az ember, és ha tényleg azt kapja, akkor nagyon tud örülni. Márpedig most én is nagyon örülök, mert az "Enemies & Lovers"-en végre sikerült értékelhető dalokkal előrukkolni, sőt, még talán túl nagy is volt a váltás, helyesebben fogalmazva: ehhez a dallamvilághoz már "kevés2 Ripper erő-vokalizálása, ami akár egy házat is el tud söpörni, de érzelemformáló képessége elveszik a nagy izmozásban. De hogy is van ez? Abban tehát biztos vagyok, hogy hősünk szerelmes dalokkal nem tudna megríkatni egyetlen leányzót sem, legfeljebb egy-két amazont, akiknek a csatadal felér egy egész rózsacsokorral, mert hiányzik belőle az a játékosság, rétegzettség, amihez nem hangterjedelem kell, hanem sokszínűség, esetleg a személyiségnek egy olyan darabja, ami képes érzelmeket átadni és átvenni.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy az A New Revenge lemeze lírai,  AOR szellemben fogant, de ez a rock 'n' roll alapú, alapvetően harsány és optimista világ – amiben benne van a boogie – talán nem ennyire merev és kissé egyoldalú vokalizálást kívánna, aminél a mosoly helyetti vicsor olyan, mint Terminátornak a nevetés… Bár miket is beszélek, úgy látszik, én is beleestem azok hibájába, akiknek semmi sem jó – dehogynem, nagyon is, mert a dalok végre olyan refrénekkel büszkélkedhetnek, amivel egy más hangszerelésben táncdalfesztivált lehetne nyerni, mondjuk 1967-ben – halld a szentimentalizmusba fulladó "Only The Pretty Ones"-t –, és a piciny, punkos attitűd, ami ott bujkál a dalokban, olyan kikacsintás a hallgatóra, ami eddig igazán nem volt jellemző Ripperre.

A zenésztársak szerencsére tudják a dolgukat – naná, ezek a nevek (Keri Kelli, Rudy Sarzo, James Kottak) talán jelentenek némi garanciát – és jókedvűen nyomják a Ripper talpa alá valót, aki hallhatóan élvezi az egészet – nem véletlen, hogy a csapatot nem projektként, hanem működő zenekarként mutatta be a sajtónak – ezt majd persze hiszem, ha hallom.

Owens tehát végre megmutatta, hogy nem csak a merev-vas keménységű mondókák elsikítására alkalmas – még egy-két ilyen lemez, és talán úgy kinövi a "kemény macsó" imidzsének megfelelő vokalizálási technikát, hogy őt fogják felkérni az Ifjú Werther szenvedései megzenésített darabjának címszerepére, már ha lesz ilyen. Ahhoz pedig a jegyek mellé bizony szükséges lesz egy csomag a könnyek felitatására alkalmas papírzsepikből is.

Garael

Kiadó:
Nightmare Records/Sony Music

Honlapok:
www.lancekingvox.com
facebook.com/LanceKingVoxOfficial

Manapság Lance Kinget inkább lemezkiadóként, a Nightmare Records atyjaként ismerjük, pedig elsősorban énekes, ráadásul nem is átlagos adottságokkal. A Balance Of Power és a Pyramaze frontembereként sok elismerést gyűjtött be, de ezeken kívül még egy rakat formációban szerepelt (pl. Avian, Shining Star stb.). 2011-ben azután kipróbálta magát szólóban is, az "A Moment In Chiros" című lemezéhez – talán éppen kiadói tevékenysége folytán – olyan neves vendégeket sikerült toboroznia, mint Jacob Hansen (Beyond Twilight, Anubis Gate), Michael Harris (Darkology, Thought Chamber), Tore St Moren (Jorn), Fred Colombo (Spheric Universe Experience), Markus Sigfridsson (Darkwater, Harmony, 7days), Kevin Codfert (Adagio), Elyes Bouchoucha, Malek Ben Arbia, Anis Jouini (Myrath).

King kicsit nazális orgánuma egészen sajátos, szinte azonnal fölismerhető, jóllehet érezhető rajta megannyi kiváló rocktorok hatása: gyerekkorában egészen biztosan sok Rob Halfordot és Bruce Dickinsont hallgatott, de ott bujkál benne Geoff Tate és Tobias Sammet szelleme is. Ami a szólólemezek zenei oldalát illeti, ott King munkapartnere, szerzőtársa és hangmérnöke, Jacob Hansen miatt jól beazonosítható skandináv prog-power védjegyeket fedezhetünk föl, elsősorban az Anubis Gate, a Pyramaze és a direktebb hangvételű Pagan's Mind vonalán.

A zeneszerzésben ezúttal is olyan nagy nevek siettek King segítségére, mint Kim Olesen (Anubis Gate), Markus Sigfridsson (Darkwater, Harmony, 7days) és Rich Hinks (Aeon Zen, Annihilator). Rajtuk kívül más is hozzájárult az anyaghoz egy-egy gitárszólóval, pl. az elragadóan elborult Mattias IA Eklundh (ld. Wide Open). A hangzással – csakúgy, mint az első album esetében – az a gondom, hogy egy kicsit szintetikus (főleg a dob), illetve – erre még nem találtam jobb szót – zajos (túltelített?), ezért kimondottan jól esnek az olyan nyugodtabb, "csöndesebb", letisztultabb betétek, mint amit pl. a "Technology" közepén hallunk Kim Olesen kiváló szólójával.

A New Age-től a kereszténység felé forduló, majd újabban jedi lovagként pózoló King "celestial metal"-ként definiálta a dalok stílusát, bármit jelentsen is ez. A társadalomkritikus szövegekről nincs különösebb mondanivalóm, az ilyesmivel kapcsolatban kevés szimpátia él bennem, ezért inkább hallgatok. A lemez majdnem pontosan 60 perces játékideje nem tűnik túl hosszúnak, bár lehet, hogy az anyagnak jót tett volna némi tudatos kurtítás, gyakorlott kezű visszametszés. A kritikusok úgy tűnik, javarészt pozitív fogadtatásban részesítették a régen várt albumot. Ami engem illet, nem látok lényegi változást a debütációhoz képest, az erős, fölső középosztályból King csak fülbemászóbb dallamokkal és szellősebb zenei fogalmazással emelkedhetne ki. A "ReProgram" nem programozott újra semmit, a programkód lényegében ugyanaz maradt, de azért egész süti kis hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.appearanceofnothing.com
facebook.com/AppearanceOfNothing

Egykori kollégánk, Kotta már 2011-ben fölfedezte ezt a svájci progger csapatot, nekem csak 2014-ben sikerült megismerkednem velük az "A New Beginning" című lemezükkel. A toplistámra ugyan nem kerültek föl, de a "figyelemreméltó megjelenések" kategóriában bérelt helyük volt, mert a kicsit szögletes, germános megközelítés ellenére (vagy mellett) egy teljesen egyéni arculatot képviseltek a dallamos prog-rock és a hörgős metál által képviselt pólusok között.

A 2014-es album óta azért történt némi változás a helvét brigád háza táján, Pat Gerber gitáros és énekes kikerült a formációból, így vokalistaként maradt egyedül az alapító Omar Cuna basszusgitáros, aki maga mellé két fiatal bárdistát igazolt, Manuel Meinent és Albert Ibrahimaj-ot (utóbbi a bostoni Berklee College of Music-on végzett). Ennek a fejleménynek alapvetően örültem, hiszen az előző anyag értékelésekor is megjegyeztem, hogy a muzsika lehetne erősebb gitárszólókban. Ibrahimaj tényleg szerencsés "adalék", bár képességei továbbra sincsenek maximálisan kihasználva, köszönhetően valószínűleg annak, hogy az AON zenéje elsősorban atmoszférát teremteni törekszik, nem pedig egyéni teljesítmények villogtatására.

A csapat időközben átigazolt a Prog Powertől az Escape Musichoz (nem túl nagy a különbség a két törpekiadó között), a maszterelést pedig ezúttal a nagynevű hangmérnök, Jens Bogren végezte. A hangzástól – mondjuk – nem vagyok elájulva, mert az én ízlésemnek továbbra is kicsit száraz, az új ütős, Ronnie Wolf pergője meg úgy szól, mintha 100-as szögeket verne kemény fába egy bazi nagy kalapáccsal.

Az "In Times Of Darkness"-t kicsit lazábbnak, kevésbé metálosnak érzem elődjénél. Egy pár, nyúlfarknyi hörgést most is lehet hallani, de ezt nagyban ellensúlyozza egy érzelmes hangú hölgy, Anna Murphy (Cellar Darling, ex-Eluveitie) alkalmi éneke és Devon Graves (Psychotic Waltz, The Shadow Theory) egy számos vendégszereplése (Disaster [Sweetest Enemy]). Egyáltalán nem zavar, hogy most többet hallani Omar Cuna sokszor David Gilmourra emlékeztető, éppen ezért erős Pink Floyd hangulatot árasztó énekéből (ezt a csatolt klipes nótában megtámogatja Ibrahimaj gitárszólója is). Mindazonáltal ezt most összességében egy hajszálnyival vékonyabbnak érzem a 2014-es lemezüknél, bár a figyelemreméltó megjelenések kategóriában most is bérelt helye lesz.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Mivel majdnem egy időben jelent meg a Battle Beast és a Beast In Black albuma, kézenfekvő, hogy az ismertetőt a két album összehasonlítására húzzam rá, aminek eredményeként – ha szerencsém volna és lusta lennék – egyetlen szóval le tudnám az egészet: ugyanolyanok. Ez azonban nem igaz, és ne is tartsuk ezt pechnek, legfeljebb az enyémnek, hogy nem tudtam megúszni a könnyűnek ígérkező melót. Persze vannak olyanok, akik nem értik, mit kesergek, mert sommás véleményüket nálam is rövidebben el tudnák mondani – szar –, de egyrészt nem értek velük egyet, másrészt azért blogunk olvasói hozzászokhattak, hogy még falsnak tartott véleményünket is megpróbáljuk némileg cizelláltan közhírré tenni.

Itt van hát a popmetal két vezető csapata, ugyanabból az istállóból eredeztetve, ám nem mondanám, hogy egymás után lepörgetve a két albumot, végig ugyanazt hallanám, némi disco variáció közepette, egyébként is, tiszteljük annyira a stílust, hogy kijelenthessük: tulajdonképpen a nyolcvanas évekbeli aréna csapatok jogutódjai, kár, hogy az arénákat egyes helyeken csak focistáknak húzzák fel, és nem édes-mézes dallamokkal a siker felé törtető metal bandáknak. (Akiknél a siker be is következhet, ellentétben bizonyos focicsapatokkal.)

A Battle Beast legutóbbi albumáért őszintén szólva nem igazán tudtam lelkesedni, holott tulajdonképpen lett volna időm hozzászokni a popos hangzáshoz, de úgy éreztem, nem volt meg az a mágikus arány a disco és a metal között, ami felerősítette volna a két komponens egymásra gyakorolt hatását, zenei integrációját.

Az új album azonban határozottan tetszik, talán azért, mert a zenei összetevők jobban összeillenek, ráadásul a számok most jóval dúsabban és fémesebben szólnak, mint elődjük esetében. A recept persze nem változott, a dalok gerincét most is az édeskés dallamok, a staccato riffelés, az egyendobolás és a popos hangzásért és futamokért felelős szinti hangzás jelenti. Aki pedig túl tud lépni ezen, az biztos élvezni is fogja a dalokat, mert elég lenne kétszer leadni a rádióban mondjuk a musicaleket megszégyenítő slágerpotenciállal rendelkező címadót – ami persze itt, Magyarországon lehetetlen – biztos vagyok benne, hogy a zenehallgató postások és buszsofőrök már másnap Battle Beast-et fütyörészve végeznék munkájukat.

A Nightwish hatás persze megmaradt, de a szimfo' részek nem nyomják agyon a dallamokat, így a hangzás sem annyira csiricsáré, vagy geil, és hát azért a csapat is megmutatja, hogy képes echte powert is nyomni: hallgasd csak meg a "Golden Horde"-ot, maga Dzsingisz Kán is szívesen vezette volna ilyen indulóra csatába a seregeit, amiből csak az nem igaz, hogy ő volt a vezér, és  talán a mongol harcosok is jobban tolerálják a torokhangos indulókat, mint egy rekeszteni is tudó szőke énekesnő egyébként roppant kellemes hangját. (A másik igazán macsós mozzanat a záró, "My Last Dream" egy az egyben ellopott Black Sabbath riffje, bár lehet, hogy inkább szemtelenségről beszélhetünk, mintsem férfias/nőies elszántságról.)

De akkor, ahogy ígértem, hasonlítsunk is: úgy gondolom, hogy dallamok és egység szempontjából most a Battle Beast futott be elsőként a célba, paraszthajszállal megelőzve ellenfelét, bár a Beast In Black énekese olyan unikum, amit semmilyen slágerrel nem lehet feledtetni.

Igazán örvendetes hónap hát ez a pop-metal szerelmeseinek, hiszen rövid időközökkel három album is onthatja a léggitározás közbeni, disco táncra ingerlő melódiákat – a harmadik ugye a Bloodbound –, és hát hiába is tiltakozik a zenei szocializációnkból eredő utálat a pop iránt, kénytelenek lehetünk elismerni, hogy jelenleg sikerült e csapatoknak fából vaskarikát csinálni, igaz, mindegyikhez kellett egy-egy bestia, vagy birodalommal rendelkező sárkány.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.bloodbound.se

Hogy kicsoda Bloodbound? Hogy nem ismeritek? Hát igazából senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan zenét játszik. Ha kell, olyan, mint az Iron  Maiden, vagy egy skandináv szigorú power csapat, vagy a Nightwish kevésbé szimfonikus kiadásban. Most leginkább egy Hammerfall nevű együttesre hasonlít, ahogy könnyedén dobálózik a jól ismert sablonokkal, ide-oda. A legutóbb ugye éppen Tuomasék bőrébe bújt, persze csak annyira, hogy egy-két Judas-féle parafrázissal ne lehessen azzal vádolni, hogy Pom-pom módjára idomul egy-egy kiválasztott példaképhez. Pedig de. Jelenleg visszavettek kissé a tömény, szimfonikus, ezer-kórusos hangvételből, és előtérbe helyezték azokat a győzelmi himnuszokhoz kellő dallamokat, amitől olyan sokszor sújtott le az a bizonyos kalapács a metal ellenségeire.

Lehetne persze most köpködni, hogy pfú, már megint más helyett akarják elvinni a dicsőséget, de az az igazság, hogy…, hogy replikáns létükre tényleg jobban játsszák azt a zenét, amit egyébként a Hammerfall is lopott, mégpedig a Stormwitch-től. Nem tudom, mi lehet eme vérkötelék éltető eleme, de valószínűleg azok a dallamok, melyekkel két kaptárnyit is el lehetne adni, annyira édesek és fülbe ragadóak. Ráadásul nem mennek át popmetalba – legalábbis nem úgy, mint a Battle Beast, és a gitárszólók vagy a dobok harci ütemei inkább idézik a "hagyományos európai heavy metalt", mint az új metal hullám jelenleg közkedvelt kedvenceit.

Hatásvadászatból aztán nincs is hiány, a "The Warlock Tail" azzal a keltás folk elemmel indít, amitől Gary Moore is elmosolyodhat a zenészek túlvilágán, a "Rise Of The Dragon Empire" olyan Hammerfall himnusz, amilyet maguk a példaképek sem írtak vagy tizenöt éve (azért a hangjegyek között ott kísért Rolf Kasparek szelleme is), a "Breaking Blast" pedig az ős-Accept hívők szemébe csalhat könnyet, ahogy a kezdő riffre elképzelik, hogyan masírozik Udo fel és alá a színpadon.

Minden van hát itt, ami szem-szájnak ingere, és még a kínai piachoz sem tudom hasonlítani a lekoppintott termékeket, mert minőségükben bőven idézik az eredetit, és ha kell, a "Blessing Sorcery"-vel azért megmutatják a popmetal csapatoknak is, hogy tudnának ők olyanok is lenni, ha akarnának – de most nem akarnak.

Végeredményként: nem haragszom a fiúkra, mert hát ki tudna haragudni pl. Pom-pomra, hiszen olyan pillanatokat idéznek bámulatos precizitással, melyekkel felnőttem, ráadásul tele a fiatalság bizonyítani vágyó erejével. Kövezzetek hát meg, de kénytelen vagyok fejet hajtani a lopás ilyen szintű művészete előtt, mert nem hiányt okoznak vele, sőt, én gazdagabbnak érzem magam, akárhányszor lefuttatom ezt a "Balerion" neoklasszikus futamaival megbolondított sárkányeposzt.

Garael

Honlap:
facebook.com/kawnofficialbandpage

Már milliószor leírtuk, hogy milyen árgus szemekkel figyeljük és mennyire komáljuk az észak-afrikai és közel-keleti, arab és zsidó gyökerekkel rendelkező metál csapatokat. Most épp egy marokkói formáció akadt föl a horgunkra, melyet Med Amine Benabdelmoumen billentyűs és Saad Elaakri bőgős trombitált össze még 2015 körül egy olyan országban, amelyik – enyhén fogalmazva – nem a világ metál-térképének legszínesebb foltja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen figyelemreméltó produkció egyszer csak kinő a marokkói sziklás-homokos pusztaságból, pontosabban az elsősorban a Kertész Mihály által rendezett film-klasszikus alapján ismert Casablancából.

A zenekarnak kimondottan jót tett, hogy Tarik Heddoun személyében egy jól adottságokkal rendelkező és kellőképpen képzett gitáros csatlakozott hozzájuk, de a dobos, Salahiddine Kida színes, összetett játéka is komoly nyereség. Egyedül Said El Harrami énekes – legalábbis az én ízlésemnek – túl vékony és erőtlen hangjával nehéz megbékélni, pedig őt nem lehet kivenni az egyenletből, hiszen az együttes egyik fő dalszerzője. Mondjuk az általam igen nagyra becsült Christian Palin (Random Eyes, ex-Adagio, ex-Essence Of Sorrow) is vendégszerepel az egyik számban (Theater Of Hearts), és meglepetésemre ő sem szól jobban. Lehet, hogy a keverésnél szúrtak el valamit.

A hangzás egyébként sajnos nem túl jó (mondhatnám: kifejezetten gyönge), hiszen ezek a marokkói srácok a stúdiómunkálatokat és a lemezkiadást is saját maguk finanszírozták. Kiadó, tapasztalt hangmérnök, miegymás nélkül az a csoda, hogy ennyit képesek voltak összehozni. A "Kawn" (melynek jelentése: világegyetem) közel sem tökéletes anyag, de határozottan ígéretes. Méghozzá elsősorban azért, mert miközben a hasonló eredőjű Myrath egyre sablonosabb, egyre kommerszebb, ezek a marokkói srácok merész, kísérletezős, progresszív orientális rock/metálban gondolkodnak.

Üdítő szinte ugyanazt a jó arányérzékkel eltalált kelet-nyugati, progresszív-folk ötvözetet hallani, amit a Myrath legelső lemezén tapasztaltam, és amihez képest – szerintem – a tunéziaiak egyre csak az árammal sodródva rendre a könnyebb utat választják. Csak remélni tudom, hogy valaki fölfigyel a Kawnra, mint annak idején Kévin Codfert, az Adagio billentyűse a Myrathra, vagy bizonyos értelemben Steven Wilson és Jens Bogren az Orphaned Landre. Szükségük van több pénzre, egy külső fülre, egy rutinos hangmérnökre, na meg rengeteg kitartásra egy közel sem támogató kulturális közegben. Egy magyar szurkolójuk már biztos van… "Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete."

Tartuffe

Kiadó:
Froniters

Honlap:
facebook.com/TheEndMachine

Milyen zenét játszhat a Dokken valamikori három tagja, ha összeáll a Lynch Mob és a Warrant valamikori énekesével? Hát vagy Dokkeneset, vagy Warrantosat – vágná rá a naiv kérdezett, még szerencse, hogy a metalfanok körében legalább ennyi a ravasz (sőt, konteó-hívő) hallgató, így őket nem éri váratlanul, hogy se ilyet, se olyat. Persze a gitáros, Lynch stílusa meghatározza valamennyire a zenét, de azok a keretek, amelyekben a dalok mozognak, nem nagyon emlékeztetnek a Dokken szinte metal közeli hitvallására.

Rendben, ezen túljutottunk, de milyen színvonalon hoztak meglepetést a fiúk, Lynch, Robert Mason, Mick Brown és Jeff Pilson? Erre már kissé nehezebb, vagy összetettebb a válasz, mert mind az ének, mind a gitár frontján kimagaslót hallunk – a szólók hallatán szerintem legalább három nemzedéknyi önmagát tehetségesnek valló gitáros dőlhet a hangszerébe, esetleg – ha már a konteót említettük – a hallgatók nagy része elkezdhet gyanakodni, hogy Will Smithnek igaza volt a Sötét Zsarukban, és az idegenek bizony köztünk járnak.

Mindemellett sikerült megteremteni az egységes hangulatot is, a régies blues sémák némelyike még a Rolling Stoneshoz nyúlik vissza, az alapvetően lassú, szöszmötölős dalok pedig tényleg nyugtatólag hatnak az idegekre, már ha valakinek nem mennek idegeire a hallott, ezerszer feltámasztott, a Whitesnake őskorában is már ismert megoldások.

S hát akkor mégis, mit hiányolok? Hát a jó dalokat. Mert a leírtak ellenére azokból nincs sok, Mason képtelen egy valamire való dallamot kipréselni magából úgy, hogy az képes legyen a fülbe mászni, ráadásul az egymás után sorjázó számokat csak a címük választja el élesen egymástól, mert a karaktert valahol a közös jammelések alatt a próbateremben hagyták.

Kár érte, mert egy jó fülű producer segítségével minden bizonnyal legalább egy figyelemre érdemes Whitesnake/Led Zeppelin/Aerosmith kópiát kaphattunk volna, ahol minden összetevő a helyén van – ráadásul ilyen vokális minőséget már egyik példaképtől sem várhatunk –, de hát sajna innen hiányzik az a szikra, ami klasszikust – mit klasszikust, legalább egy kézfogásra méltó produkciót! – lobbanthatott volna a fiúk tehetségének alapján.

Nem akarok senkit sem visszariasztani az album meghallgatásától, mert a gitármunka tényleg élményszámba megy, és lehet, hogy van, akit megérint ez a nyugis, ismerős hangulatot hozó közeg, ám számomra a lemez inkább csak egy halom egymásra hányt remek szóló, és egy kiváló énekes erőlködésének/fásultságának szerkesztetlen, avítt halmaza, amiben egy egyetem matematika tanszékének összes professzora sem találna rendszert.

Garael 

Bár finoman szólva sem én vagyok a legtermékenyebb blogger hármunk közül (írási aktivitásom tekintve sem...), mindenesetre a múlt hetem teljes mértékben igazolt, New Yorkban jártam a családdal, mondjuk úgy, hogy mentálisan feltöltődni és pihenni kicsit. Ha pedig ott jártam, néhány dolog kihagyhatatlan volt, naná, elsősorban zenei szempontból. A rakétákat egy vásárlás indította be még az utazás előtt. Nézegettünk ugyan lehetséges koncerteseményeket, de a neten sokra nem mentem, Elton Janit ugyan feldobta bagó 81.000 forintos belépőért, de érte (senkiért...) ennyit nem áldozok. Aztán a Media Marktban megláttam egy leértékelt DVD-t. Ezt: 

Megvettem (hihetetlenül jó anyag!!!) és megnéztem, hogy hol van ez a bizonyos Iridium Club. Kiderült, hogy a hotelünktől kb. 10 perces gyaloglás lesz, innen pedig nem volt kérdés az előzetes jegyrendelés. Főleg, hogy megláttam, itt bizony egymásnak adják a kilincset a rock/blues/jazz legnagyobbjai. Nézzétek meg a linket, John5, Andy Timmons, Dave Weckl, Jake E. Lee, csak most a napokban.

Nekünk Billy Sheehan Talas zenekarát, illetve az SRV tesó, Jimmie Vaughan műsorát volt lehetőségünk megnézni, utóbbira le is foglaltuk a jegyeket azonnal. A helyszín pontosan olyan, amilyennek álmaiban elképzel az ember egy híres New York-i klubot. A fellépő sztárok által adományozott hangszerek körben a falon és képek a fellépésekről.

Vaughan nem okozott csalódást. A testvér nyilván jobb gitáros volt, ezt kár lenne tagadni, de ez a műsor is tökéletes volt, elsősorban a "feat" státusban szereplő Mike Flanigin Hammond-játékának köszönhetően (lásd a végére feltett videót!).

A vasárnapi szentmise terveim szerint a közeli és gyönyörű neogót St. Patrick katedrálisban lett volna (Savatage, ugye...), de kedvesem szeretett volna egy igazi gospel kórust meghallgatni (a nem közeli) Harlemben, amitől kezdetben fáztam kicsit, de be kell látnom, igaza volt, hihetetlen zenei élmény volt, elképesztő muzikalitással és ritkán hallható énekléssel (lásd videó!). A mise után pedig benéztünk Harlem egyik leghíresebb klubjába, a Red Roosterbe, ami vasárnap délben (is) tömve volt és ahol óriási szerencsével sikerült mégis asztalt kapni. Az élőzene itt is kiváló volt. (lásd videó!).

Szobánk ablakából éppen rá lehetett látni a Central Park mellett lévő Dakota házra, amelynek szomorú zenei vonatkozását, azt hiszem, hogy mindenki ismeri...  Hangulatos volt, hogy az emlékhelyen Lennon és Beatles dalok szóltak egy utcazenész gitárján. 

A zenei történésekből kihagyhatatlan az AIDA megtekintése a Metropolitan Operaházban, azzal a beismerő és kiegészítő megjegyzéssel, hogy hosszas unszolásra sem voltam hajlandó elmenni, ezért majd kedves párom ide bekommenteli, hogy milyen nagyszerű volt. Nagyon nem szeretem az operát, ami viszont nem élből elutasításon, hanem tapasztalaton nyugvó ellenszenv. A legtöbb nagyoperát ismerem és ezzel együtt nem szeretem, sőt három és fél órában kimondottan idegesít. Ez van.

Végezetül a legfontosabb zenei élményeket igyekeztem összefoglalni egy videóban, amit jellegzetes New York-i életképekkel és a számunkra fontos pillanatokkal, emlékképekkel egészítettem ki. 

Update: Majd elfelejtettem, de ha már zene, nem lehet megkerülni Harlem legjelentősebb zenei központját, így mi sem kerültük meg, hanem egyenesen be is mentünk. Az Apollo Theaterről azt kell tudni, hogy minden feketebőrű muzsikus, aki számít, Louis Armstrongtól Jackóig, az vagy itt mutatkozott be és indult a világhírnév felé, vagy rendszeresen koncertezett itt.

 Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.burningrain.net
facebook.com/BurningRain

A Burning Rain rajongói – tartok tőle, hogy mifelénk sem lehetnek sokan – nincsenek igazán elkényeztetve. A zenekar a 20 éves fönnállása alatt mindössze három lemezt adott ki, a legutóbbit (Epic Obsession) 2013-ban. A nálunk hivatalosan március 22-én megjelenő új album munkálatairól nem is tudtam, bár sejthettem volna valamit, hiszen Doug Aldrich még a Whitesnake-kal került a Frontiers istállóba, a kilépése óta belegyömöszölték már egy efemer formációba (Revolution Saints), és csak idő kérdése volt, hogy mikor rebootolják a Keith St. John énekessel alapított régi bandát.

Aldrich Dio és Coverdale mellett bőségesen kiélhette a brit hard rock (Deep Purple, Whitesnake, Rainbow, Dio, Black Sabbath) iránti rajongását, de úgy látszik van még egy örök szerelme, méghozzá a Led Zeppelin, amelynek megfelelő outlet-et keresett. Ez a Burning Rain, amely kezdettől fogva meglehetősen kevés szégyenérzettel, minden pironkodás és finomkodás nélkül vállalta föl ezt az örökséget. Elő-előkerül a kétnyakú Gibson gitár (lásd a mellékelt videót!) és még a dobhangzás is szegény Bonzót idézi (pedig most vadi új dobosuk van: Blas Elias a Slaughterből).

Számomra a Burning Rain mindig is annak volt a bizonyítéka, hogy Aldrich sokkal, de sokkal jobb gitáros, mint zeneszerző. Jók ezek a dalok, van bennük dög rendesen, még egy kis tesztoszteronnal agyoninjekciózott Rolling Stonest is kihallani belőlük olykor, de valahogy nem akarnak a bőröm alá bújni. Biztos vagyok benne, hogy egy élő koncertet marhára élveznék (főleg, ha bennem van jó pár korsó magas komlótartalmú erjesztett maláta ital), de így, hanghordozóról hallgatva nem ütnek igazán.

Nem akarom bántani Aldrichot, hiszen elképesztő diszkográfiával büszkélkedhet és fantasztikus húrnyűvő, de ennél mind a Whitesnake, mind a Dead Daisies soraiban maradandóbbat alkotott.

Tartuffe