Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Nem tudom, mi a titka, talán a literszámra fogyasztott kávé vagy energiaital, vagy még valószínűbb, hogy az ihlet csalóka forrásának hirtelen fölbuzdulása, de Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző-producer több éves hallgatás után az idén már a harmadik lemezen villogtatja gitártudását és kompozíciós képességeit. Kezdődött Lance King szólólemezével, amelyből Sigfridsson is komoly részt vállalt, folytatódott az évek óta áhított Darkwater albummal, most pedig különösebb hírverés nélkül megjelent új projektjének, az All Things Fallennek bemutatkozása. Elég jól értesültnek számítok ebben a szakmában, de erről az anyagról én is most hallottam először.

Tekintve, hogy az "All Things Fallen"-en mindössze hat nóta kapott helyet és egyik sem dicsekedhet epikus hosszal (hacsak a vastagon 9 perces "Introspection"-t nem soroljuk ide), inkább egy 40 perces régi vágású LP-vel, vagy egy modern értelemben vett EP-vel van dolgunk. Sigfridson a dobokon kívül minden hangszer kezelését magára vállalta, a bőrök mögé a Pain Of Salvation dobosát, Leo Margaritot ültette, énekesként pedig azt az Erik Tordssont (End Of September) nyerte meg, aki – Thomas Vikström és Christian Rivel mellett – a legutóbbi 7Days lemezen is epizódszerepet kapott.

Sigfridsson már a Harmony és a Darkwater kormánykerekénél is bizonyította, hogy félelmetesen jó érzékkel navigál a progresszív metál hullámzó tengerén. Ugyanakkor a 7days nevű formációval kiadott két lemezét nem tartom csúcskategóriás teljesítménynek. Ezt egy interjúban egyszer maga is elismerte. Hangszeresen akármilyen jól össze vannak pakolva azok az albumok, a zene valahogy mégsem elég ihletett: szögletes, komor és dallamszegény anyagok azok.

Sajnos azt kell mondjam, hogy az évek alatt fölgyülemlett dalokkal telepakolt "All Things Fallen" ugyanebbe a kategóriába tartozik. Már az sokat segített volna, ha egy rendes billentyűs dolgozik velük és nem Sigridsson szöszmötöl a programozással és kíséri a dalokat egyszerű akkordozgatással. Erik Tordsson kiválóan énekel, de hiába a kitűnő orgánum, ha nincsenek emlékezetes dallamok. A dobok szintetikusan dübörögnek, a gitárok pedig mélyre hangolva hangolnak bennünket, hallgatókat is egyre lejjebb. Meglepetésemre helyenként a szólók is összeszedetlennek tűnnek, amit véleményem szerint súlyosbít a koszos, szinte már irritáló gitár sound.

Szinte hihetetlen, hogy Sigridsson egykor a skandináv keresztény metál üstököseként jelent meg a komor északi égbolton. Ez a zene már majdnem doomos, olykor kifejezetten depresszív, misztikus, sötét hangulatba szippantó erejű. Nem tudom mi történhetett (ha történt egyáltalán valami) Sigridssonnal, de igen morcos kedvében van mostanában. Megmondom a frankót, nekem ez a lemez most nem jött be igazán, az idei Darkwatert sokkal-sokkal jobb anyagnak tartom. Ez kicsit olyan (mennyiségre és minőségre is), mint egy fönséges lakoma után pár nappal fölszolgálni a maradékot.

Tartuffe

Kiadó:
Metalville Records

Honlap:
www.astraldoors.com

Az Astral Doors megjelenésekor egyöntetű ovációt váltott ki a Dio/Black Sabbath (szigorúan Tony Martin és Dio érás) rajongókból: mind a zenei világ, mind az énekes, Nils Patrik Johansson sikeresen idézte fel a mestert és tevékenységét akár szólóban, akár a kultikus együttes keretében. Az első két album nekem is tetszett – naná, az éhség nagy úr, még a zenei is, és az elém tálalt elfogyasztandó kritikán felül állt, talán ezért nem is írtunk róla, hehe –, de aztán kissé egysíkúvá merevedtek a következő lemezek, és jóllehet mindegyiken volt egy-két figyelemreméltó szerzemény, egészében fogva azonban túlságosan homogénnek bizonyultak, ráadásul jó pár korábban felhasznált megoldás is gyakorta visszaköszönt: ez az az udvariassági forma, ami a való élettel szemben a zenében csak ritkán kívánatos.

Az unalommal úgy látszik, nem voltam egyedül, mert Johansson is sorra vállalta az egyéb munkákat, a Civil War, majd a szólólemez, most meg a Lion's Share újraélesztése arról tanúskodik, hogy az énekesnek is vérfrissítésre volt szükség ahhoz, hogy újra ihletet kapjon. Ez mondjuk a vártakkal ellentétben nem töltött el teljes elégedettséggel, mert a tényleg csodálatosan induló Civil War legutóbbi lemeze abszolút ötlettelenségről árulkodott, a szólóalbumról meg inkább ne beszéljük, szidtam azt eleget a róla írt kritikámban.

Szerencsére pesszimizmusom ismét téves következtetésekkel szolgált, mert az Astral Doors új lemeze, Nils Civil War-ból hozott egyértelmű hatásaival ezúttal tényleg úgy sikerült, ahogy azt eddig is elvártuk volna. Nem véletlenül említem a Civil Wart: mind az indulósabb jelleg – ami szimbiózisban az epikus témakibontással csodás elegyet alkot –, mind a szövegvilág olyan doppinggal növelte a csapat teljesítményét, ami jelenleg nincs a tiltólistán.

Hallgasd csak meg a nyitószám harcba hívó, mindent elsöprő robogását, vagy a "Marathon" könnyeket és izomlázat fakasztó epikus tolmácsolását és riffjeit, egyből érezni fogod, miről is beszélek, és úgy érzem, ezúttal a dallamok is gömbölyűbbé formálódtak a zenei műhelyben a korábban néha nehézkesen gördülők helyett.

Johansson énekstílusában is kissé keményebbre vette a figurát – lehet, hogy a fogorvosa miatt lett ennyire mérges –, az állandó rekesztés azonban nem illik ide, és ki merem jelenteni, hogy igen, egy Dio epigon maradjon is az, már ha ilyen tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Lehet persze, hogy a kissé harciasabb jelleg ragadtatta el hősünket, ennek esetén képes vagyok megbocsátani, akkor is, ha jobban szeretem, mikor simogat, vagy történelmi érzésekkel szíveket zokogtat ez a hang, de ez legyen az én bajom.

A korábbiakkal ellentétben most nem érzem, hogy töltelékdal is lenne a lemezen – ami korábban, mint írtam, gyakran előfordult –, és ha a "Desperado" Black Sabbath-os nyitányát meghallod, egyből kényszert érzel rá, hogy újra az első két lemez korában találd magad, amikor még minden szép és jó volt.

Örülök, hogy csapat nem ragadt bele a szürkeségbe, és a saját keretei között képes volt megújulni, remélem, hogy Johansson munkamániája a Wuthering Heights-ra is ki fog terjedni: jelen lemez okozta örömnél talán csak ez tudná még jobban feldobni zenehallgatós napjaimat.

Garael

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Nagyon csípem ezt a (Gilbert) Palit, a 2012-es "Vibrato" a mai napig megkérdőjelezhetetlen alapvetés nálam, de azután a 2014-es "Stone Pushing Uphill Man"-nel kicsit léket kapott a lelkesedésem, ami az "I Can Destroy" (2015) albummal egyenesen átment frusztrációba. Biztos vagyok benne, hogy ő nem osztozott ebben a frusztrációban, de most mégis úgy tűnik, hogy némileg rápihent a dolgokra és minden igyekezetét bevetette, hogy valami frissel rukkoljon elő.

Jelen esetben azt találta ki, hogy gyakorlatilag ismeretlen (de ettől még nagyon is kompetens) muzsikusokkal lényegében élőben rögzíti az anyagot, ráadásul úgy, hogy helyet hagy az improvizációnak. A "külső fül" ebből a spontaneitásból nem hall sokat, hiszen annyira egyben van a csapat, Gilbert pedig annyira összeszedett, hogy az egész olyan lett, mintha az utolsó hangig minden előre meg lett volna komponálva. Persze mielőtt megnyomták a fölvétel gombot, azért alaposan begyakorolták a darabokat, ez nem kérdés.

A beszédes címet viselő "Behold Electric Guitar" tulajdonképpen végig instrumentális lemez, egyedül az "A Herd Of Turtles"-ben verselget Gilbert enyhén erőltetett akcentussal. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy a "Vibrato"-hoz hasonlóan – ahol Pali bájos felesége működött közre – itt is komoly szerepet kapnak a billentyűk. Asher Fulero kísérete és szólómunkája üde színfoltja az albumnak.

Az itt szereplő dalcsokor izmos és ízléses keveréke a különböző stílusoknak: akad a lemezen boogie (Love Is The Saddest Thing), blues (Blues For Rabbit), funky (A Herd Of Turtles) és mindezek csak Gilbertre jellemző keveréke. A tucatnyi nóta közül egyedül az "I Love My Lawnmower"-t vagyok kénytelen ugratni, egyébként elejétől végig nagyon hallgattatja magát. A releváns oldalakon egyelőre csak amerikai turnéállomásokat látok, de fölöttébb csalódott lennék, ha nem kanyarodnának el mifelénk. Ha jönnek, én megyek! Az tuti!

Tartuffe

Kiadó:
GrundRecords

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Kissé csodálkozom azokon a kritikákon, melyek Lőrincz Karcsiék hiányosságának a "seregeket vezérlő" sláger hiányát róják fel, hiszen jelen albumon többé-kevésbé még mindig a "régi nóta szól", vagyis az öt új szerzemény mellett a maradék az első két album terméséből szemezget, most már magyar nyelven, és hát mit mondjak (persze, amit hallok): a "Halld, amit mondok"-on legalább 10 olyan sláger szerepel, ami a postások és inasok szájára kívánkozik, esetleg Mari néni rádiójába, hogy legyen mire rázni főzés közben. Hogy mit beszélek, kilenc szám van a lemezen? Ja, biztos elragadott a lelkesedés, mert legutoljára a Mobilmániánál éltem át ennyire telitalálat, töltelékdal nélküli audio-élményt.

Nem hiába említem Zefferék nevét, mert annak ellenére, hogy Kariék  –  a nevükből adódóan is – rengeteg southern hatással játsszák a rock n' roll-t, én bizony számos hasonló vonást találok a két banda produktumai között, főleg most, hogy a dalok magyarul szólalnak meg. Nem közvetlen azonosságokról beszélek, inkább a dalalkotási metódusban, a refrének vezető szerepében, és hát az énekesek tehetségében megnyilvánuló szinkron tehet róla, hogy a Mobilmánia neve felmerülhet, mert egyébként az alapvető hatások más bugyorból csapnak az égre. Aszfaltbetyárékról süt a stílus nagy öregjeinek szeretete – nem másolása! –, tehát aki szereti mondjuk az origónak nevezhető  Lynyrd Skynyrd-et, a méltatlanul elfeledett Zodiac Mindwarp-ot kevésbé "zsíros" svungokkal és a sexcentrikus szövegek mellőzésével, vagy – és most kalandozzunk vissza Magyarföld múltjába – a Southern Special "Fogom a fejem" hard rockosabb verzióját, az nem fog csalódni Kariékban, bár míg a dallamok mélyén a fehér kígyó tekerődzik, addig a ’Mánia, inkább a Deep Purple-Rainbow tengelyen keresi az ihletet.

A stílusnak tehát megvan a maga magyar eredettörténete is – a Sex Actiont még meg sem említettem –, jóllehet, ugyanúgy perifériára szorultan, mint akárhol itt, Európában – ez bizony alapvetően amerikai hagyományokkal és rajongói bázissal rendelkező műfaj, amit már csak azért sem értek, mert az egyszerű, négynegyedes, boogie-ra ingerlő  alapok internacionalistán hatnak az ösztönökre, talán még a teljesen eltérő zenei kultúrával rendelkező Ázsiában is megmozdulhatnak a lábak, ha a fülek meghallják a genetikailag táncra ingerlő ritmusokat.

Sajnálom, hogy csak öt új szerzeményre futotta, de tudjuk be a lemezt egy amolyan piacfelmérésnek, bár nem hiszem, hogy a magyar szövegek ki fogják emelni az undergroundból a csapatot – igaz, ne feledjük, Fonogram-díjas bandáról beszélünk –, ez bizony rétegműfaj, még akkor is, ha ez a világ egyik legnagyobb igazságtalansága – a rajongók szerint.

Az öt új darab egyébként nem lóg ki a régiek közül, sőt: a nyitó "Még lélegzel" akkora sláger, hogy Táncdalfesztiválon lehetne indítani, a női vokállal megtámogatott "Te vagy a levegő" pedig olyan blues n' roll, amire Rejtő Jenő mocskos világában az „úri közönség” minden bizonnyal táncolni kezd, ráadásul a hangzással is sikerült bebizonyítani, hogy a minőséghez nem kell feltétlenül pénzhalom. De hogy ne csak ömlengésből álljon jelen írás: én talán egy kicsivel több koszt, stenket, groove-ot is elbírtam volna, hiszen ez az a stílus, ahol egyenesen elvárás "lemenni kutyába", és itt nem a primitívségre, vagy közönségességre gondolok – azt egyébként is csak szövegileg lehetne prezentálni –, de talán éppen a szondázási jelleg nem engedte ki Kareszékből igazán az állatot, természetesen egy, a naplementébe hasító Harley Davidson képében.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

A Frontiers kiadó által fölkarolt svéd retro-hard rockerek utoljára 2017-ben jelentkeztek új anyaggal (Ruff Justice) és az idei, immár hatodik nagylemezüket az akkor kialakult fölállásban rögzítették. A stílus mára már kialakult, kiforrott, így nagy meglepetésekre nyilván nem lehetett számítani. Ha nagyon szőrösszívű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez a stílus valójában már sokkal korábban, valamikor még a '80-as évek közepén kialakult, sőt a "kánon" is rögzítve lett, amitől a Crazy Lixx az ég-világon semmiben sem tér el: sem névválasztásban, sem logóban, sem öltözetben, sem stílusban, sem - és ezt kivételesen rosszallóan mondom - hangzásban.

A legutóbbi lemez kapcsán is azon méláztam - amellett, hogy mi lehet a műfaj újkori virágzásának eredete és mi a különbség az amerikai és európai zeneipar, fölvevő piac között -, hogy miért kell a hangzást is retrósra venni. Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Rendben van, nyúljunk vissza inspirációért a gyerekkorunkba (vagy a svéd csapat esetében a szüleik gyerekkorába), de miért kell a dobnak, szintinek, gitárnak is pont úgy szólnia, mint a rocktörténelem egy olyan korszakában, amikor híresen sz*rul szólt minden? Tisztelet a kivételnek, még a '70-es évek klasszikus lemezei is sokkal jobban megdörrentek az elvileg már modernebb technológiával dolgozó pufihajú, színes rongyokba öltözött glam/sleaze generáció kiadványainál. Épp a napokban agyaltunk arról egy cimborámmal, hogy még az első "Rising Force" albumhoz képest is milyen gyöngén szólal meg Malmsteen egyébként nagyon korrekt "Marching Out"-ja (1985).

Mindettől eltekintve egyelőre az a véleményem, hogy a "Forever Wild" az őrült nyalakodók talán legjobb, legváltozatosabb lemeze. Hol Bon Jovisan, hol Mötley Crüe-sen, hol Poisonosan, hol Warrantosan, hol Def Leppardosan (sorolhatnám tovább) fogalmaznak, miközben sokkal kevésbé tribute-zenekaros az eredmény, mint mondjuk a nem régen recenzált John Diva & The Rockets of Love esetében.

Nem mondom, hogy le vagyok nyűgözve, ebben a műfajban hallottam mostanában jobb lemezeket, de bulikba háttérzenének kiváló, és élőben is biztos tök élvezetes lehet ezt hallgatni. Erre sajnos, úgy tűnik, nem lesz lehetőségünk. Ahogy néztem az idei turné állomásait, a bulgáriai Plovdiv lesz a legközelebbi színhely. Marad a gépzene...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook/whitesnake

A Whitesnake sohasem arról volt híres, hogy ontották magukból az újabb és újabb albumokat, a zenekar 40 éves fönnállása alatt (jó, volt egy évtizedes kihagyásuk) eddig mindössze 12 stúdiólemezt készítettek (a Deep Purple földolgozásokat tartalmazó "Purple Album"-ot nem sorolom ide). A 2011-es "Forevermore" bizony elég haloványra sikeredett, és nem gondolom, hogy ezért az addigra lelkesedését vesztett Doug Aldrich lenne egyedül felelős. Azóta Aldrich helyét átvette a súlyosan alulértékelt Night Rangerből érkező Joel Hoekstra, aki sokak reménye szerint új vért tud majd pumpálni a testileg jól konzervált Coverdale-be, akit a koncerteken azért ma már erőst meg kell támogatni vokálisan. Nos, pont erre szerződtették le a billentyűs-énekes Michele Luppit (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere).

Ugyan külön nem írtunk róla, de időközben megjelent a legendás "Slide It In" 35. évfordulós, gazdagon bónuszolt és remaszterelt változata, ami tagadhatatlanul szép emlékeket idézett föl bennem. Aki persze abban reménykedett, hogy a Whitesnake visszatér majd az akkori blues rock hangulathoz, attól tartok minimum enyhe delíriumban szenved. Olyan modern fölfogású és stílusú gitárosokkal, mint Reb Beach és Joel Hoekstra ez - valljuk be! - nem volt életszerű. A muzsikusok viszont azt nyilatkozták, hogy Coverdale ragaszkodott a tömörebb, lineárisabb fogalmazáshoz, és ez bizony érezhető is az új anyagon, amelyen ezúttal valóban több, egyszerűbb és rövidebbre szabott szerzemény kapott helyet, mint elődein.

Fölösleges kerülgetni a kását, Coverdale hangja az alapos stúdiómunka ellenére is hallhatóan gyöngébb, sokat vesztett egykori hátborzongató őserejéből és szédítő magaslataiból. Mindez egyáltalán nem zavaró azoknak, akik valaha volt legendás orgánumát nem ismerték; ha valaki szűz füllel hallgatja a "Flesh & Blood" dalait, egyáltalán nem érzékeli, hogy itt valami már nem a régi. Azért kíváncsi vagyok, hogy június 25-én a Barba Negrában milyen élő teljesítményt nyújt majd. A jegyem már megvan.

Azt kell mondjam, a "Flesh & Blood" méltó a nevéhez, van benne testesség és vérbőség is rendesen; szól, mint az atom, tele van húzós nótákkal és briliáns gitárszólókkal. Szerintem a 2000-es évek legjobb Whitesnake albuma, még úgy is, hogy a régi slágerekhez fogható, kiugróan fülbemászó, "instant klasszikus" dalokat ez sem tud fölmutatni. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, ha figyelembe vesszük a történelmi kontextust. Simán elképzelhető, hogy ha ez a lemez valamikor '90 környékén jelenik meg, ma már áradozó nosztalgiával emlegetnénk. Ki tudja?

Nagy meglepetések nem fogják érni a rajongókat, bár akad a lemezen pár érdekes fordulat: pl. az "Always & Forever" mintha a Black Star Riders átható Thin Lizzy illatot árasztó konyhájában sült volna ki, a "Get Up" kifejezetten David Lee Rothos lett, az "After All" című akusztikus ballada meglepő country hangulatot áraszt (ettől még jó), a "Sands Of Time" pedig elég zeppelinesre sikerült (talán tudatos utalás az 1993-as Coverdale/Page lemezre?).

A "deluxe" kiadáson helyet kapott öt bónusz nóta, két új stúdió dal (ezek a felejthető kategóriába tartoznak) és három alaplemezen szereplő szerzemény alternatív mixe. Véleményem szerint tökéletesen kielégítő az alapkiadás, majdnem pazarlás a "deluxe" verzióért kiadni a plusz pénzt. Nyilván nem akarok belepofázni más dolgába, de azt azért le akarom szögezni, hogy aki szereti a fehér kígyót simogatni, annak gyakorlatilag kötelező az új album beszerzése.

Tartuffe

Honlapok:
www.aeonzen.com
facebook.com/aeonzen

A brit Aeon Zen amolyan egyszemélyes projektként kezdte, a sokhangszeres Rich Hinks (aki egyébként leginkább basszerként vitézkedik a lemezein) mellett sok zenész és vendégénekes megfordult, de újabban - lényegében a 2014-es "Ephemera" című lemez óta - stabil négyesben nyomja Andi Kravljaca énekessel, Alistair Bell gitárossal és Steve Burton dobossal. Én a 2012-ben megjelent "Enigma" albummal vesztettem el a fonalat, mert a rendkívül szimpatikus debütáció után elmentek egy olyan modern metal és - nem félek kimondani - dallamtalan irányba, ami már nem tudta fölpiszkálni az érdeklődésemet.

Most mégis tettem velük egy próbát, mert öt hosszú évig dolgoztak az új lemezen, és Hinks nyilatkozata szerint most először nem zsarnoki magányában írta meg az anyagot, hanem valódi együttesként, közösen szerezték a dalokat. Nem tudom, hogyan teremtették elő a fölvételekhez és a kiadáshoz a szükséges monetáris alapot, de a megszólalásra igazán nem lehet panasz. A hangzás és a produkció kifogástalan, pedig magánkiadásról van szó.

Az új munkamódszerrel nagy irányváltás nem történt, továbbra is kifejezetten modern fölfogású progresszív metált tolnak szórványos extrém, dzsent elemekkel, de olykor belefér némi hagyományos jazz ciráda is, amit gyorsan legyalulnak pár taktus blast beat-tel (lásd: Another Piece That Fits). Azt kell mondjam, ez az eddig megjelent öt lemez közül érezhetően a legérettebb, legkimunkáltabb anyaguk. Közel sem könnyen hozzáférhető, magát gyorsan szívünkbe lopó muzsika; bonyolult, sokszorosan tagolt, szinte csapongó dalszerkezetekben gondolkodnak, amit még nehezebben emészthetővé tesz a már említett rákfene, tudniillik, a szerethető dallamok hiánya, és ez vonatkozik úgy Kravljaca egyébként kellően karcos énekére, mint Bell technikailag polírozott, de túlságosan körmönfont, zegzugos gitárjátékára.

El tudom képzelni, hogy az "Inveritas" sokaknak be fog majd jönni, főleg a nálam fiatalabb, modernebb metálon szocializálódott proggereknek. Lehet, hogy itt már generációs lemaradásról is szó van, de miközben érzem, hogy piszkos jók ezek a muzsikusok és elképesztő munka és temérdek szakértelem kellett ehhez a fineszes, kimondottan összetett eredményhez, nekem inkább megterhelő, mint katarktikus ezt a nehéz fajsúlyú anyagot egy az egyben végighallgatnom. Marad az óvatosan adagolt részletekben kóstolgatás, kiváltképp ami a DragonForce-os Vadim Pruzhanov billentyűs akrobatikus szólójával földúsított címadót illeti (lásd a mellékelt videót!).

Tartuffe

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.redrocker.com/circle
facebook.com/SammyHagar

Ez a sokak által hard rock szupergrúpként definiált négyes még 2014-ben alakult meg. A nagyérdemű előtt először csak The Circle-ként mutatkoztak be 2015-ben egy "At Your Service" című koncertlemezzel (CD+DVD). Ezen azonban még nem saját dalok szerepeltek, hanem Sammy Hagar közel négy évtizedes zenei karrierjének legismertebb dalai. A körbe Hagar mellett olyan kipróbált muzsikusok tartoznak, mint a régóta hűséges harcostárs, Michael Anthony (ex-Van Halen), az alázatos és mindig megbízható ritmusfelelős, Jason Bonham (Black Country Communion), valamint egy sokkal kevésbé ismert gitáros, bizonyos Vic Johnson (The BusBoys), aki a hard rock/heavy metal közösség nem túl népes afro-amerikai szegmensét képviseli.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy bármennyire is tisztelem, sőt szeretem a David Lee Roth-os Van Halen albumokat, nekem mégis a Hagar-éra jelenti az igazit. Azt is elmondtam már valahol, hogy ha a belső feszültségek vagy mittudomén miatt tényleg nem tudtak egymás társaságában megmaradni, Sammy Hagar után Gary Cherone helyett sokkal jobb megfejtés lett volna Mitch Malloy a fontember szerepére. Sőt tovább megyek, amikor végre egy kis időre újra aktivizálták magukat, nem Diamond Dave-hez kellett volna visszanyúlni és egy régi demó-állapotban maradt anyagról lefújni a fiókban fölszaporodott port, hanem szépen kibékülni a minden sérelem ellenére készséges Hagarral és Anthonyval, és vadiúj dalokat írni. Szerintem a Chickenfoot is őket igazolta, ha nem is 100%-osak azok a lemezek.

Hagar egyébként igazi örökmozgó, így egyáltalán nem meglepő, hogy most egy újabb gárdával és friss nótákkal mutatkozik be. Alapvetően valami olyasmit vártam tőlük, mint a Chickenfoot, de talán Bonham és a Hendrix-fanatikus Johnson miatt ez egy sokkal zsigeribb, ha tetszik koszosabb blues rock album lett. Azt viszont nem értem, hogy a kimondottan jó képességű Johnson miért nem szólózik bátrabban. Az egyszerű szerkezetű, lényegre törő dalokban alig-alig hallani klasszikus értelemben vett szólót. Ez valami - szerintem elhibázott - koncepció része lehet, nyilván nem arról van szó, amit az általam környezetszennyező hulladéknak tartott Rolling Stone magazin egyik félkegyelmű újságírója állított, miszerint a gitárszólóknak befellegzett, mert egyszerűen áthajtott rajtuk a rocktörténelem kereke.

A "Space Between" igen kurta lemez lett a maga 35 percével, és a tény, hogy így is 10 dal fért rá, világosan jelzi, hogy a dalok sincsenek túlgondolva, végletekig elnyújtva. Valójában épp ez a probléma. Néha az az érzésem, mintha a számokat nem fejezték volna be, vagy nem dolgozták volna ki eléggé, és a hangmérnök idő előtt elkezdte volna a hangerő potiját lassan, de biztosan alapállapotba (nullára) süllyeszteni. Nagyon kár érte, mert akad itt pár igen jó dal, mint pl. a már-már zeppelines hangulatú "Trust Fund Baby". Érdekes módon, nekem épp az anyag második fele tetszik jobban.

Azt hiszem, ez egy kicsit el lett sietve, valahogy olyan érzése van az embernek, mint amikor a farkaséhes vendég véletlenül betéved egy "nouvelle cuisine" étterembe, és egy képtelenül nagy tányéron elé teszik a gyűszűnyi akármicsodát, ami inkább hasonlít egy kínai gyerekjátékra vagy egy szürrealista Dalí festményre, mint emberi étkezésre alkalmas tápanyagra. Kárrrrrrr...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.enforcer.se

Mivel nem igazán ismertem a csapatot, utánanéztem korábbi albumaik kritikáinak: a Mercyful Fate-NWOBHM keverék titulus elsőre meghökkentett, hiszen a progresszívbe hajló diamondi világ úgy illeszkedik a speed metal egyszerűségébe, mint egyszeri proletár a porcelán kiállításba, így aztán még jobban meglepődtem, mikor az első szerzemény úgy vágott arcba, like a Hurricane. Igen, hiszen a "Die For The Devil" maga a virágkorát élő Scorpions, még a villa-szemüveges ordító pasit is látom, ahogy rágógumiba ragad a keze a mellette ülő hölgy mellén.

A NWOBHM elemek aztán lassan felszínre törnek, bár én végig érzek némi skorpiót a dalok ritmizálásában vagy dallamában, ami úgy látszik nem az ikreket, hanem az elvárásokat ette meg reggelire. De félre a tréfát, a "Zenith Of The Black Sun" már a Judas Priest 2British Steel2-es ikergitáros riffelgetését idézi, aztán a "Searching Of You"-ban megérkezik a várva várt speed metal is, a korai Iron Maident dupla sebességi fokozatba kapcsolva. Persze most Palik Lacit idézve kérdezhetnénk – no, de hová tűnt King Diamond: hát azt bizony sehol sem találom, mert bár a "The End Of Universe"-ben megjelennek a ravasz tempóváltások, gonosz vagy gótikus hangulatnak nyoma sincs, inkább a fiatalság csikóvihánca és zabolátlansága ad alapot a remek dallamoknak.

És ha már dallamok, meg Scorpions: a "Regrets" ugyan nem a németek szellemiségében íródott, de akkora ballada, amekkorát a bajszos speed katonák is csak ihletett pillanataikban írtak. A töményebb NWOBHM-os pillanatokat aztán még egyszer megtörik, a "One Thousand Years Of Darkness"-be még egy kis oózás is belefér, ráadásul a remek, klasszicista iker gitárszóló úgy teszi fel a koronát a szerzeményre, ahogy annak idején Napóleon saját maga fejére.

A "Thunder And Hell" iszonyatos vágtája nekem még egy kis "Kill 'Em All" korszakos Metallicát is idéz, és talán itt bukkan fel egy kis gonoszság a szélsebesen vágtató riffek között – az egymásnak válaszolgató gitárok olyan versenyfutást produkálnak, aminek hallatán Usain Bolt is könnyeket ontana, ráadásul a barokkba mártott akusztikus befejezés olyan, mint amikor a győztes futó levezetésként kocog még egy kört, a nagyérdemű örömére.

A fiúk persze nem tudnak kibújni a hatásaik alól, és a "ForeverWe Worship The Dark" dallamorgiáját egy "Ides Of March"-féle figyelemfelhívással kezdik, hogy aztán az "Ode To Death" összetettebb, váltogatós vicsorával fejezzék be az albumot, amiből viszont már tényleg hiányzik a Scorpions. A lemez nem hosszú, a zenészek negyven percbe belesűrítették, amit közölni akartak velünk, és ez így van jól. Nálam a kissé szürkébb idei év egyik meglepetése az Enforcer, és a gitárszólók miatt talán még Tartuffe is átsiklik a nem éppen kereszténybarát szövegeken, azok pedig, akik a korábbi albumokat kedvelték, próbálkozzanak nyugodtan ezzel is, hátha találnak valami kedvükre valót.

Garael

Kiadó:
Verycords/earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

Ünnep vagyon... Nem, nem a Szent Kereszt megtalálására gondoltam (bár arra is nyugodtan gondolhattam volna, és gondoltam is – nesze neked, szekularizált Európa!), hanem az új Myrath lemez megjelenésére hosszú, három éves várakozás után. Ezt a tunéziai proggerek jól elhúzták, az ígéretekhez híven minimum fél évet csúszott a kiadás, de egyáltalán nem bánom, mert az eredmény nem más, mint karrierjük legjobban megdörrenő, hangzásban csúcskategóriás albuma. A fölvételeket három helyen (Németország, Tunézia és Franciaország) és három producer-hangmérnökkel (Kévin Codfert, Eike Freese, Jens Bogren) végezték.

A tavalyi pozsonyi koncerten már volt alkalmunk meghallgatni pár új nótát, és bevallom, akkor nem fogtam padlót. Volt bennem némi félsz, hogy tovább poposodik az együttes eredendően innovatív, progos muzsikája. Szerencsére a "Shehili" nem ennek a lenyomata, jóllehet a bivaly erős kezdés után a lemez második fele kicsit megtorpanni látszik. Látszik, mondom, mert valójában egy-két kivétellel ezek a lassabb és szellősebb tételek a lemez leginvenciózusabb dalai. De erre majd visszatérünk!

Nem titok, hogy régi kedvencemmel és blogunk alapihletével, a Myrath-tal szemben az utóbbi években voltak bennem ellenérzések. Az ellenérzés talán túl erős kifejezés, inkább tartózkodó voltam, mert nem tudtam 100%-ig azonosulni a sajátos stílusuk egyébként teljesen érthető és szerves fejlődésének irányával. Egyre kevesebb lett a progresszivitás és egyre több a szinte mindent uraló vonós háttér. Ez lényegében most sem változott, de Malek Ben Arbia gitáros riffjei még sohasem haraptak ennyire és szólóban is érezhetően bátrabb. Egyedül Elyes Bouchoucha billentyűs szürke eminenciás szerepbe szorulását nem sikerült visszafordítani. Számomra érthetetlen, hogy miért nem használják ki, hogy neki is bazi jó hangja van; Zaher Zorgati ugyan világklasszis, de sokat dobna a dinamikán egy kis "adok-kapok". A billentyűk –  főleg a szinte folyamatos vonós háttér miatt –  gyakorlatilag minimális szerepet kapnak (az akkord-kíséreten túl), pedig a lemez legnagyobb dalában, a "Darkness Arise"-ban olyan jól esik az a nyúlfarknyi Hammond-szóló! Az olasz DGM-ből ismert Mularoni-Casali-féle duettek összességében szerintem jótékonyan hatnának a Myrath muzsikájára.

Az mindenképpen újdonság, hogy ha rövid időre is, de a "Monster In My Closet"-ben Ben Arbia megvillant egy kis dzsentes reszelést, sőt a lemezen akad egy feldolgozás is: a marokkói Les Frères Mégri egy 1972-es slágere (Lili Twil). Ezen a ponton talán túlságosan összetorlódnak a merengősebb dalok, s ezen nem segít az én ízlésemnek túlságosan lineáris, popos "No Holding Back", ami számomra egyértelműen a leggyöngébb láncszem az albumon. Szerencsére nem kis vigasztalást nyújt a már említett "Darkness Arise", ami végre egyértelmű visszautalás az első lemez elsöprő, SymphonyX-szerű vérbőségéhez. Alighanem az év dala!

Azt kell mondjam, hogy a "Shehili" a Myrath eddigi karrierjének legjobb albuma, még úgy is, hogy a mai napig elfogult vagyok a debütációval szemben. Nekem úgy tűnik, hogy ezzel az anyaggal fölértek a csúcsra: a részletgazdagság, a hangzás, a produkció, az összeért keleti ízek, a zenészek közötti összhang és egyensúly, a kompozíciós képességek... gyakorlatilag minden passzol. Gyanús, hogy az év végi toplistán ott lesz az első három között!

Tartuffe