Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

A magyar doom metal térképét egyszerre könnyű és nehéz felrajzolni, mert ad 1: van a Nevergreen – akik azért ugye jócskán vegyítenek a "háborús" gótikából is –, illetve ad 2: van a Mood és annak "osztalékai". És hát mi ebben a bonyolult? Próbáld csak meg az utódcsapatok permutációit és variációit kiszámolni, az ide-oda vándorló tagok nevét hálózati mátrixba fogni, és garantálom, a stílushoz adekvátan nem kacagni, hanem sírni fogsz a végére.

Előre is elnézést kérek azoktól a doom rajongóktól, akik az undergroundban teljesen jogosan királyi státuszt kiváltó csapat(ok) teljes diszkográfiájának ismeretét kérik tőlem számon: ez sajnos nem megy, mivel hiába is adta szívét-lelkét Holdampf Gábor (illetve társai) a zenébe, ha hangját nem tudta, én pedig még ebben a kegyetlen, fájdalommal teli műfajban sem tudom elviselni, ha az énekes fő eszközét nem fémből, hanem fából készítették, ezt az anyagot hagyjuk csak meg a színpadi kelléknek számító koporsónak.

A helyzet azonban jelentősen megváltozni látszott, hiszen hirtelen – ezt a jelzőt persze kéretik doom mércével érteni – dupla váltás is történt az énekesi fronton: az ezt megelőző két lemezen Cselényi Csaba, a jelenlegin pedig a talán ismertebb Bátky Zoltán áll a mikrofonnál, ami nemcsak a dallamok terén, de a stílusban is okozott némi változást. Nem, ne gondoljon senki arra, hogy az X-faktort is megjárt hősünk hatására egy amolyan crossovert kapunk doom és progresszív metal vonalon; nem, ezt a hibridet a magyar paletta még nem találta meg, de az énekes markáns zenei világát itt sem tudta "letagadni", az pedig egyértelmű módon befolyásolta a korábbi lemezek szikárabb dallamvilágát, és az abból fakadó zenei megközelítést.

Az előző album kritikáit olvasva a recenzorok egy része már akkor elmozdulást érzett egy kevésbé tömény, kissé szellősebb, rockosabb világ felé, amiben a billentyű szerepe amúgy Uriah Heep vagy Dio módon nőtt meg, egyöntetűen elmarasztaló evolúcióként élve meg a hallottakat, én azonban nem lennék ennyire szigorú. Az biztos, hogy Bátky Zoltánnak az énekdallamok tolmácsolása nem jelent gondot – sőt, néha a komfort-zónáján túllépve énekel, alkalmazkodni próbálván a basszus gitár prior mélyéhez, és mint ahogy említettem már, az általa tolmácsolt dallamokban is érzek a "könnyebb" stílusokból hozott ízt – ez azonban az olyan dallam-fetisisztáknak, mint én vagyok, egyáltalán nem jelent gondot. Az is igaz, hogy az átlagtempó sem kimondottan a stílus által megkövetelt nyugalmat, vagy vontatottságot képviseli – inkább hasonlatos egy birodalmi lépegető század megfontolt menetélésből származó súlyos poroszkára, mintsem a dallamokat eltemetni szándékozó gyászmenetre – de ez így van jól.

A leírtakból aztán egyenesen következik, hogy a csapat lényegét mindig is adó riffek mennyire képesek a több tonnás harckocsi képét szemünk elé vetíteni – hát mit mondjak, Guderian vagy Tuhacsevszkij minden bizonnyal elismerően bólogatna, ha támadás közben ennyire visszafoghatatlan érzést közvetítve robogtak volna az általuk vezényelt harckocsik. Ennek ellenére, illetve mindezek mellett tagadhatatlan, hogy a groove-ok, és a felsejlő southern elemek a hard rock felől közelítik a csapatot, és ha a "Deserter"-re azt mondod, hogy ez egy tökéletes doom n' roll, amire az úri közönség is szívesen táncol – illetve bólogat – akkor nem tévedsz nagyot.

Bár szűz fülként nem biztos, hogy releváns a véleményem – az objektivitás legyen azoké, akik otthon vannak a zenei családfa termésében –, de azt hiszem, hogy a digitális korszak ellenére ezek a hangjegyek nem bitekbe, hanem ólomba lettek nyomva, ráadásul a fiúk könnyedén cipelték el ennek súlyát. Az erő legyen ehhez velük!

Garael

Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook/Istvan Alapi the guitar player

Legutóbb a "niXfaktor" lemezéről született nálunk recenzió és ezúttal is idéznem szükséges saját magamtól, merthogy kihatással van a jelenre: "Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlenné maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…"  Az érdekesség, hogy ezt egy fúziós lemez kapcsán írtam le, márpedig Steve most deklaráltan egy kompromisszum-mentes rocklemezt készített. Nos, ha a fúziós világában is ennyire zabolátlanul tudott szólni a hangszere, akkor gondolom, senkit nem ér váratlanul, hogy most aztán tényleg nincs pardon.

A címadót előzetesen elképzelve egy lényegesen szellősebb darabra számítottam. No, ehhez képest alig kaptam levegőt, Steve ugyanis rögtön ráült a mellkasomra, persze szigorúan csak zenei értelemben. Elsőre nem egy kimondott slágertéma, az biztos és kb. rögtön meg is értettem, hogy itt aztán semmiféle megfelelési kényszer és motívum nem lengte körül az alkotói periódust. Szigorúan ami jött és amit jólesett kijátszani magából. Alapvetően tehát nem egy simulékony, egyhallgatásos lemez ez, és azt gondolom, hogy aki a gitár-instrumentalizmusnak nem feltétlen szerelmese, az nehezen fog kapaszkodót találni a dalokban, legalábbis a papírforma szerint. De ez igazán nem baj, mert a célközönség nyilván mi, gitárbarátok vagyunk, ez nekünk készült. Onnantól pedig, hogy az esetleges első rácsodálkozás és megkapaszkodás után összekapjuk magunkat, nyugodtan lehet kincskeresni, mert az azért bőven akad. Minden dalnak van saját arca és karaktere, nagyszerű témák sorjáznak, a sokadik hallgatás után pedig megérezhetjük, hogy milyen egy vadlovat betörni. Megmarad ugyanaz az erő, ösztönösség és kiszámíthatatlanság, de összességében már mi uraljuk, engedelmeskedik nekünk. Ehhez azért az is kell, hogy ne legyen a lemez túl hosszú, ebben a félórás időkeretben azért jogosan elvárható egy gitárbarát hallgatótól, hogy beleálljon a kihívásba, "megülje" a zenét és az anyag szégyenszemre ne dobja le a hátáról a porba. 

Időközben én slágeresre hallgattam a CD-t, még a címadót is, a "When It's Over" és az "On My Way" nagy kedvenccé lettek, a "Blue Whale" pedig ténylegesen egy bálnasúlyú riffre épül. A leg-leg viszont a "Pain Of My Soul". A dalt hallgatva mindig az a kép jelenik meg előttem, hogy a végén szegény gitár erőtlenül, zihálva lerogy a sarokba, miután Steve a lelkének fájdalmát rajta keresztül elmondva a szart is kitaposta belőle.

Alapi (majdnem) egyszemélyes projektjének (gitár, basszus és billentyűs hangszerek) másik hajtómotorja az a Borlai Gergő lett aki kimagasló tehetségével mára világhírnévre tett szert, teljesen megérdemelten. Szenzációsan dobolta fel a dalokat. Mint ahogyan már írtam fentebb, tömény lemez, nagyon sok hanggal, de emellett rövid, ezért mindenképpen érdemes rászánni az időt, meghálálja a törődést. 

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/TrondHolterOfficial

Utólag végigolvasva Trond Holter (Wig Wam) Jorn Landéval közösen készített 2015-ös lemezének kritikáját, ma már úgy gondolom, kicsit szigorú voltam. Mentségemre legyen mondva, hogy a hideg ráz ki (és nem a jó értelemben) a drakulás, vámpíros történetek közhelyességétől (hogy ne mondjam: ostobaságától). Nem mellesleg akkori zenei ítéletemet alapvető megállapításait tekintve ma is helytállónak tartom: Jorn Lande kiváló teljesítménye ellenére (ezen mondjuk olyan rettenetesen nem lepődünk meg, ugye?) a "Swing Of Death" kicsit egyenetlen, csapongó, inkoherens anyag lett, amit viszont darabjaiban alkalomadtán tök jó hallgatni.

Akkor a kommentekben ért is kritika az ítéletem "elhamarkodott és igazságtalan" volta miatt. Nem kis megelégedésemre, utólag maga Trend Holter is valamelyest igazolni látszik a véleményemet. Amikor ugyanis Norvégiában színpadra állították a rockoperát, Trond is érezte, hogy a történetben (zenei értelemben is) vannak hiátusok. Ezeket új dalokkal igyekezett orvosolni, kiegészíteni, kerekebbé tenni, majd rájött, hogy az új anyagból, némi erőfeszítéssel kijönne egy másik album is. Ebből lett a "Vlad The Impaler".

Ezúttal nem Jorn énekelte föl az anyagot, hanem Nils K. Rue, aki a Pagan's Mind (számomra is) fájdalmas inaktivitása miatt pont nagyon ráért. A csere valószínűleg azért történt, mert a színpadra állított darabban is ő játszotta a főszerepet. Egyébként tökéletes választás erre a posztra úgy hangi adottságai okán (van benne valami gonoszkás és hisztérikus), mint kicsit őrült/ijesztő fizimiskája miatt (lásd a mellékelt videót!). Eva Iselin Erichsen személyében kapott egy női partnert is, aki érdekes színt és egészséges egyensúlyt hoz a mixbe.

A darab koncepciójára továbbra sem vagyok hajlandó időt pazarolni (jót nem tudok írni, rosszat meg minek), de zeneileg érezhetően kompaktabb, átgondoltabb, egységesebb anyag született. Lehet, hogy valakinek hiányozni fog majd Jorn hangjának jellegzetesen "északi", hátborzongató hidegsége, de a maga módján, ha kicsit másként is, Rue simán képes hozni a figurát. A vastagabbra kevert hangzás is része annak, hogy Holter projektjének második fölvonása tett egy fordulatot (ha nem is túl éleset) a hard rocktól a metál felé.

Lehet, hogy a körítés frusztrálna egy picit, de nagyon megnézném élőben ezt a fölturbózott, friss vérátömlesztésen átesett darabot. Mondjuk, ezért nem fogok Norvégiáig utazni...

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.escape-music.com

Rick Altziról – bárhogy is szeretné – nem mondhatjuk, hogy a session énekesek Jorn Landéja. Azt persze nem állítom, hogy abszolút tehetségtelen, hiszen képes volt az eredeti dalnokok után beugrásával kisegíteni egy-két jó nevű csapatot, de valljuk be őszintén, azok az albumok sosem váltak az adott együttes csúcsteljesítményeivé.

Ezúttal azonban némileg másról van szó, jóllehet, a ki- és beugrás ténye itt is jelen van, hiszen az együttes tagjai a Masterplanból és a Jaded Heartból is ismerősek lehetnek, kérdés az, hogy alkalmi projektről van szó, esetleg egy kétségbeesett próbálkozásról, amivel végre Altzi is meg tudja mutatni, milyen minőségű zenét képes összerakni, ha egyszer végre ő a főnök, és nem a pótszer. Úgy gondom, nem vétek nagyot, és már az elején lelövöm a poént: hát amolyan semmilyet, vagy olyan átlagosat, amiből több tucattal találkozhatsz, ha a "heavy metal music" szavakat beírod a YouTube keresőbe.

Az alapok egyébként nem lennének rosszak – az bizony jól megdörrenő, egy-egy modernebb riffet is felmutató power –, de Altzi egyszerűen nem elég jó dalszerző ahhoz, hogy a korábban megjárt együttesek sikertelenebb paneljait messze tudja hajítani, így aztán olyan dalkezdeményeket kapunk, melyek elindulnak valahová, hogy aztán minden izgalom nélkül tűnjenek el a semmibe. A daloknak nincs ívük, nincs megfelelő refrénjük, és előbb-utóbb a kínos erőlködésből fakadó reményt az unalom váltja fel: a "Changes" című szerzeményben, megszámoltam, nyolcszor hangzik fel a refrénnek kissé szegényes szó, ami jelentésénél fogva így válik az ellentétét kihangsúlyozó olcsó poénná.

Mindezen túl Altzi sincs formában, olyan megoldásokba megy bele, amihez legfeljebb Lande-nak lenne meg a hangja – talán korábban, önbizalom növelésként addig-addig sulykolták a haverok az énekesbe, hogy "leszel te olyan jó, mint Jorn", míg önmaga is elhitte a dolgot, kár, hogy a hallgatónak nem csak hite, de füle is van.

Az album egyetlen erénye, hogy a színvonalat sikerül tartani, ami ez esetben csak enyhe vigasz, hiszen a jellegtelenség konstans volta csak egy fokkal jobb, mint teszem azt a "pusztító alpáriság" (idézve Puzsér Róberttól), a jóra  hallgatás pedig ebben a felgyorsult, felületes világban – bár az albumhoz nem feltétlenül muszáj elmélyedni, anélkül is rossz – már nem igazán jellemző.

Nagyon remélem, hogy az együttes csak egy projekt, amolyan hobbi, ahol a tagok célja önmaguk szórakoztatása – mert az enyém biztos nem –, hiszen ilyen produktummal karriert építeni még underground szinten sem lehetséges, és a hosszú távú tervekhez sajnos nem elég a puszta rutin, ahhoz több kell valamiből – mondjuk a tehetségből.

Garael

Kiadó:
Cleopatra Records

Honlap:
www.icaruswitch.com

Az amerikai csapat 15 éves tetszhalott állapot után, 2012-ben tért vissza, egyöntetű kritikai elismerést kivívva: ebből következően talán szerencsésebb lenne nevüket Phoenix Whitch-re változtatni, hiszen az "új korszak" immáron második albuma minden, csak nem Icarusra jellemző zuhanás. A fiúk ott vették fel a fonalat, ahol hat évvel ezelőtt abbahagyták: az alapvetően sötét tónusú világképben remekül megvan egymás mellett az Iron Maidenre jellemző galopp, az Evergreyre emlékeztető, darkba forduló mélabú, az US-power karcossága vagy a panteisztikus, elszállós merengés – ennél fogva boszorkányos ügyességgel bújnak ki mindenféle kategorizálás alól, és ha az alapvető hangulati tónusok sokszínűségéből megpróbálod kiragadni a leginkább jellemzőt, úgy jársz, mintha vizet markoltál volna.

A sokszínűség persze nem mindig eredményez sikert, hiszen az eklektika folyamán gyakran elveszik a lényeg, esetleg a sok ide-oda csapkodásnak seggre-csüccs lesz a vége, a csapatnak azonban mégis sikerült egy olyan egyedi világot kiépíteni, aminek ösvényein bátran elindulhatsz, és nem fogsz eltévedni. A lemez másik fő erénye a jó értelemben vett ráérősség, ez pedig azért is meglepő, mert a 10 szerzemény hossza nem éri el a 45 percet, ami azonban ne tévesszen meg: itt minden egyes hangnak fontos szerepe van, a kohézió pedig annak a bámulatos csapatmunkának az eredménye, ami vitathatatlan érzékkel találja el az instrumentális és vokális részek arányát.

Persze lehet, hogy a mai fiataloknak már túl ráérős ez a fajta megközelítés, és a "power"-ből is többet szeretnének, de Icarusék tesznek az elvárásokra – ennek természetesen folyamodványa az underground státusz és a behatárolt rajongói bázis, bár a csapatnak elsősorban az önkifejezés, és nem a "like"-halmozás az elsődleges célja. Ez természetesen nem csap át öncélúságba, a megfogalmazott dallamok és instrumentális hangulati lenyomatok első hallásra is képesek a figyelmet felkelteni, sőt napokig a fülben visszhangzó refréneket kerekíteni – ám érdemes többször is nekifutni az anyagnak, hiszen az említett lényeglátás rengeteg apró, zenei csemegét rejt magában.

Az Icarus Witch nem a mai kor terméke, és ez hallatszik is. Ennek ellenére nem tűnik avíttnak, a megfogalmazott szövegi és zenei mondanivaló kortalanul ível át az elmúlt évtizedeken, amihez tökéletesen megtalálták a releváns hangzást, ami olyannyira passzol a zenekar által közvetített hangulathoz. Javaslom, szánj rá egy kis időt, hogy elmerülj benne és megtapasztalhasd az időtlenség zenei erényeit!

Garael

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.southernempireband.com
facebook.com/southernempireband

Amikor egykori kollégánk, Kotta progresszív rock témában megnyilatkozik, akkor az ember hallgat rá. Egyszerűen így van, a fószer szavának súlya van. Kár, hogy már régóta nélkülöznünk kell írásait. Szóval Kotta megüzente egy kommentben, hogy az év prog-rock lemezének kategóriájában nem szabad megfeledkezni a mifelénk szinte teljesen ismeretlen ausztrál Southern Empire legújabb lemezéről, a "Civilisation"-ről. A vétkes mulasztást elkerülendő rögvest bele is vetettem magam az anyagba, és még az sem rettentett el, hogy a közel 70 perces lemezen összesen 4 szám szerepel. Vagyis nem habkönnyű, pop-piacra készült, rádióbarát muzsikáról van szó.

A helyzet az, hogy nálam az ilyesmi nem bír elrettentő erővel, sőt a kihívás inkább motivál. Az is jó ajánlásnak számított, hogy ausztrál formációról van szó, hisz korábban már többször merengtem arról, hogy zeneileg tök izgalmas dolgok történnek arra mostanában. A Southern Empire egy lokálisan kult-státuszt élvező Unitopia nevű banda romjain jött létre. Az agytröszt Sean Timms billentyűs, akinek sikerült egy elég ütőképes brigádot összeszednie, külön dicséret illeti a teljesen modern fölfogásban játszó, tehetséges gitárost, Cam Bloklandet (egyébként az énekes, Danny Lopresto sem gyönge gityós).

A műfajt leginkább klasszikus, brit-típusú neo-prog rocként lőhetnénk be, egyértelműen a Pendragon, IQ, Marillion, Arena stb. voltak rájuk legnagyobb hatással, bár a végeredmény meglepetésre inkább a hasonló gyökerekkel rendelkező skandináv art/prog rock csapatokkal mutat közelebbi rokonságot. Most olyan csapatokra gondolok, mint pl. a The Flower Kings, Karmakanic, Magic Pie és az A.C.T. A Southern Empire-rel kapcsolatban a kritikusok előszeretettel emlegetik a "retro-prog" kifejezést, ami csak első ránézésre tűnik oximoronnak (egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmakat szoros gondolati egységbe foglaló retorikai gondolatalakzat). Ez ugyanis valóban progresszív muzsika, de nem kifejezetten modern, másképpen fogalmazva "újdivatú" csomagolásban, mint pl. a nemrég recenzált Haken.

Sajnos a "retro" jelző a hangzásra is illik. Egyáltalán nem szól rosszul a lemez, de – mi tagadás? – lehetne tisztább, élesebb, dinamikusabb, főleg, ami a dobokat illeti. Gondolom, ez leginkább pénz kérdése, a Giant Electric Pea nevű kiadó nem tűnik masszív, multinacionális nagycégnek. Azt sajnos hiába várjuk, hogy ezt a műfajt olyan gigatársaságok karolják föl, mint a Universal, a Sony vagy a Warner, ők most leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy a bevált algoritmusokkal dolgozó házi zeneszerzőiknek jól eladható tinielőadókat hajtsanak föl.

Ezt a lemezt hallgatva igen nagy kedvet kaptam arra, hogy a banda első albumát is fölhajtsam (2016). A csalódás kizárt. Egyelőre nem gondolom, hogy a Southern Empire meg tudná ingatni a Michael Romeo és Haken lemezek primér pozícióját nálam, de ezzel az anyaggal még sokáig ismerkedni, barátkozni kell a végleges ítélet kialakulásáig.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.reddragoncartel.com
facebook.com/red dragon cartel

Vakargattam a tarkóm, miként is lenne illendő egy ekkora (patinás....) név lemezének recenzióját formába önteni, hogy a kritikai észrevételek is a legnagyobb tisztelet hangján szólaljanak meg az összes ellenérzésem ellenére, ám szerencsére a főhős segítségemre sietett. Ő úgy gondolta, hogy lemezpromózási célból lemegy kutyába, és olyan szőnyegbombázással egybekötött mélyrepülésbe kezdett, ahová már egyáltalán nem vágyom követni, ahol már kínossá és kényelmetlenné válik virtuális társasága. Ebben a mélységben, ahová néhány nap alatt pozicionálta magát, már nincs is szükség arra, hogy diplomatikus legyek és különösebben csomagolgassam a mondanivalóm. Kifakadt ugyanis minap ez a jó Jake, hogy Yngwie egy arrogáns fasz (eddig egyébként simán tényszerű is lehet...), bár már nagyon régen nem találkoztak, de aki fiatalon fasz, az később is fasz, de hát mégis mire, hiszen a gitározásnak csak egy szeletkéjét míveli kimagaslóan, de ritmusgitározni nem tud, ergo dalt sem tud írni. Vonatkoztassunk el attól, hogy személyesen mit gondolok Yngwie-ről, szerintem szakmai és rajongói közmegegyezés, hogy az egyik ma élő legnagyobb gitáros ikon és zseni, még ha egy magának való, arrogáns fasz is. 

Úgyhogy Jake elérkezettnek látta az időt, ami véletlen (?) éppen egybeesett a lemezmegjelenéssel, és felnyitotta a szemeket. Ő, aki tud ritmusgitározni (tud), tud szólógitározni (tud, bár leszokóban van róla) és tud dalokat írni... Na, itt álljunk meg egy pillanatra, mert azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Ha tudna dalokat írni, akkor nem lenne talán rászorulva, hogy sértettségében szamárságokat mondjon. Akkor jönne a "Patina" és arról beszélnénk, hogy "Te, Úristen, mekkora dalok!" De erről nem fogunk beszélni. Sem most, sem az előző lemeze kapcsán. Legyünk őszinték és mondjuk meg a frankót, a nagy visszatérés, az első RDC is beleállt a földbe rendesen. Akkor még a feltétlen tisztelet szólt belőlem, de olvassátok el a kritikát, nagyon azért nem sikerült becsapni magam. 

Az új lemez kapcsán is ugyanez lehet elmondani, szinte idekopizhatnám a kritikát. Van benne dög rendesen, akinek bejön ez a zsigeri, itt-ott azért rendesen elszállós, messze nem slágerorientált, inkább ösztönös ős-rock, az nagyon is élvezheti, minőségi munka, de szögezzük le: Jake a gitározás vékony szeletkéjét művelő muzsikustárssal ellentétben a saját erejéből soha nem lett volna patinás név. Ehhez bizony Ozzy kellett, aki kihozta belőle a maximumot és tehetségét felismerve gitárhőssé tette. Ne legyünk igazságtalanok, ehhez elsősorban azért Jake E. Lee géniusza adta a fundamentumot, és itt is leírom, igen, számomra sokkal, de sokkal több muzikalitással nyomta a klasszikus szólókat, mint később Zakk Wylde. De amikor magára maradt, már hiányzott valami. Mindig minőségi lemezeken játszott (Badlands, szólóanyagok), de Ozzy után valami elveszett, vagy talán soha nem is létezett.  Ezt alátámasztandó eszembe jut egy réges-régen olvasott Jake E. Lee interjú, ahol elmondta, hogy nem igazán szereti a "Bark At The Moon" gitárszólóját, mert ő oda egy sokkal bluesosabb valamit álmodott, de Ozzy "kötelezte" rá, hogy ne az legyen. Nos, így utólag nehéz elképzelni, hogy oda más épkézláb szóló is szóba jöhetett, főleg nem Jake meglehetősen elvont szólódolgait ismerve. 

Talán lehetett volna itt a lemezt vesézni jobban és alaposabban, mint ahogy talán maga is beszélhetett volna inkább a zenéjéről, de ha ő nem ezt tartotta a legfontosabbnak a megjelenés kapcsán, akkor részemről is elég ennyi.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/NordicUnionMusic

Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy a 2016-os Nordic Union projektnek lesz folytatása. A Frontiers nápolyi istálójában nagy számban és többnyire sikeresen tenyésztik az ilyen és hasonló párosításokból született "öszvéreket". A Nordic Union történetesen egy ifjú svéd titán, Erik Martensson (Eclipse, W.E.T.) és egy dán öregfiú, Ronnie Atkins (Pretty Maids) genomjaiból lett összegyúrva. Elsőre talán nem egyértelmű a "keverék", de a debüt-album lényegében bebizonyította, hogy a dolog működőképes. Már csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e duplázni, képesek-e még egyszer úgy vegyíteni genetikai állományukat, hogy abból valami életképes, pofás utód szülessék.

Rögvest meg is válaszolom a saját kérdésemet: szerintem nem. Én már az első anyagtól sem szálltam el (bár megvettem és időről időre be is kerül a lejátszómba), de a "Second Coming" nagyon langyosra sikeredett. A "második eljövetel" szóösszetétel alapján az ember (aki keresztény kulturális gyökerekkel rendelkezik) valami igazán ütőset, látványosat, világrengetőt várna, ehelyett kap egy eléggé fáradt, lityi-lötyi rutinprodukciót. Ennek tipikus példája a "Rock's Still Rolling" című nóta, aminek címe alapján húzós, pörgős rock n' roll gyalulásnak kellene lennie, de ez is csak egy a sok-sok középtempós, andalító kínlódás közül. Egyedül a "The Final War" hallgatása közben érzem úgy, hogy talán kikerülök az anyag altató hatása alól.

Sokadjára mondom, hogy a Frontiers megállás, pihenés, kikapcsolódás nélkül dübörgő gépezete még a legjobb muzsikusokat, dalszerzőket is be tudja darálni. Nincs az a Magnus Karlsson, Alessandro Del Vecchio, vagy Erik Martensson, aki hosszútávon bírná ezt az iramot. A fáradtság jeleit mutató Martenssonnak is ki kellene vennie némi "szabadságot"; talán kikacsinthatna ebből a műfajból, fölfrissíthetné az eszközkészletét, félretehetné a kiismerhetővé vált sémákat. Pl. a lábdob használatát nem szabadna egy 4/4-es ütemen belül két negyedre korlátozni. A nyolcadok nem az ördögtől valók! Iszonyú egysíkú 50 percen keresztül azt hallgatni, hogy: tá-tá-tá-tá...

Nem zárom ki, hogy a fönt leírtak ellenére (vagy éppen azért) akadnak majd olyanok, akiknek ez a lemez is bejön. Kétségkívül profi munka, tagadhatatlanul dallamos (olykor föülbemászó) és hallatszik, hogy jó muzsikusok csinálják, de nekem ez most túl steril...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

A Hakennél úgy látszik, begyújtották a rakétákat. Röpke két év után (miközben egy dupla CD+DVDs koncert anyaggal kényeztettek minket) már itt is van a folytatás. Talán épp a relatíve gyors megjelenésnek a következménye, hogy az új album 45 perc körüli játékidejével elég szokatlan a Haken-diszkográfia többi darabjához képest. A jóból keveset adnak – szól a mondás. Mondjuk a piros Rorschach tintapaca-tesztes lemezborító alattomos megsértése a jó ízlésnek (csakúgy, mint a Henshall és Griffiths által használt fej nélküli gitárok), de ezt az igényes tartalom miatt hajlandó vagyok elnézni nekik.

A zenei tartalom pedig – már az elején megsúgom – tényleg igényes. Meglehet, hogy nem mindenkinek fog ez tetszeni, de a hangmérnöki és produceri munkába most bevonták a volt Periphery bőgős Adam "Nolly" Getgoodot, aki egy határozottan metálosabb hangzást kevert a brit proggereknek. Elképzelhető, hogy a Mike Portnoy-jal közös színpadon töltött idő nem múlt el nyomtalanul (Portnoy egy Twitter üzenetében "az én fiaim"-nak nevezte őket), egyfajta Dream Theater-esedésnek lehetünk ugyanis fültanúi. Kezdenek kikopni a korábban rájuk erősen jellemző, elszállós brit neo-progos jegyek, még a két évvel ezelőtti "Affinity"-ben is mennyi ős-Genesis, King Crimson, Yes hatást lehetett fölfedezni! A szálkásítás mellett most inkább a "kúlnak" és modernnek gondolt kütyü-mütyüzést tolják. Szerencsére nem dubstepes, technós fölfogásban (mint manapság egyes pop rock/metál zenekarok).

A "Vector" mellesleg egy a műfajra széles körben jellemző zagyva, obskúrus történetre fölfűzött koncept-album. A psycho-horror sztorizást inkább meghagyom a Stephen King rajongóknak, engem őszintén szólva irritál a műfaj beteges vonzódása a témához. Az új zenei irányvonal emblematikus darabja az instrumentális "Nil By Mouth", ami gyakorlatilag minden különösebb teketória nélkül kezd bele a "csűrdöngölésbe”. Ez talán – legalábbis ilyen bőkezű adagolásban – nem volt rájuk jellemző. Én bírom az ilyesmit, de el tudom képzelni, hogy ezzel néhány "lágyabb szívű" rajongót elidegenítenek maguktól. Ki tudja? Aki ilyen zene hallgatására adja a fejét, valószínűleg eleve sokkal nyitottabb az átlagnál.

A fölvezető kis szösszenettől (Clear) és a számomra unalmas nyűglődéssé fajuló "Host"-tól eltekintve (egy lassú legyen szép vagy patetikus, de ne baljós!) egyébként a lemez hibátlan. Nem igazán tudok vitatkozni Mike Portnoy-jal, aki a már idézett Twitter üzenetben az év prog-albumává kiáltotta ki a "Vector"-t. Eddig egyedül Michael Romeo szólómeze veheti föl vele a versenyt, és ez már valószínűleg így is marad, mert úgy tűnik, sem a The Paralydium Project, sem a Teramaze nem fogja már idén kiadni az új anyagát.

Tartuffe

Kiadó:
Prosthetic Records

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

Igen, jól látjátok, az ott egy névre szóló, dedikált CD booklet a képen, amit Gábor cimbora intézett nekem tegnap előtt Los Angelesben a Mesterrel, majd felhívta a figyelmem, hogy Marty emlékei szerint a turnéjuk tavasszal Budapestet is érinti, és ha akarok csodát látni, hát menjek el.

Nos, nem tudom, hogy jól emlékezett-e, még nem néztem utána, de az biztos, hogy legutóbb sem érdekelt sok embert a pesti koncert, pedig azóta érdemben nem sok minden változott. Neki még mindig nagyon sok, nekem meg még kevesebb... Merthogy akkor ezt írtam: "Mióta felfedezte magának a japán popzenét és a mechanikus ritmusokat (értsd: csűrdöngölős technót!), azóta nekem is sikerült néha összekötni véle a bajuszt. Illetőleg inkább hajat, mert az mindkettőnknek van, igaz, a világ legigazságtalanabb leosztásában. Iszonyú rőzse nőtt ennek az apró embernek a fejére. Csupán az a hajtömeg, ami az irdatlan headbang közben a hangolókulcsokra csavarodott és kitépve ott lifegett immár gazdátlanul, mennyiségében szinte versenyképes volt az én összesemmel, minőségében pedig alázta." – Jó, az is igaz, hogy alábbhagyott a gépi ritmusok iránti rajongása, de ez az instrumentális művészet tényleg szinte csak a szakmának szól, techno ide, riffek oda. Ha van jó énekes és jó dalok, akkor eladható a banda szar gitárossal is, nevet nem írok (de vasárnap éppen nálunk koncerteztek...), ha pedig instru a játék neve, akkor szinte csak Vai és Satriani, esetleg G3-ra hízlalva plusz egy fő...

Mindegy, mi itt szívesen írunk 10 embernek is, akkor meg pláne, ha törzskommentelőnk felhívja a figyelmet, hogy zseniális az új Friedman koncert, amiről maga a Mester is akként nyilatkozott, hogy "főhajtás azon élő albumok előtt, amelyek gyerekként ledöntöttek a lábamról. Maga a zenei tartalom modern és korszerűen erőteljes, de ahogy mindezt prezentáljuk, az mindenképpen old school: a show felépítése, a közönség részvétele, a dalok különleges, élő hangszerelése volt az, ami kölyökként lenyűgözött, és én is azt szeretném, ha a közönség úgy érezné a lemez hallatán: valami különlegeset kap."  Elfogult vagyok és fülig érő szájjal oda-vissza hallgatom az anyagot, de azért őszintén megmondom, hogy a fenti lelkesedés után a dalok egy kicsit szabadabb értelmezésére számítottam, több impróval, váratlan pillanattal. Mondjuk úgy, ahogy a Deep Purple tette, amikor még Marty gyerek volt. Mondanám, hogy ilyen mágikus pillanat a "Tornado Of Souls" szólójának és Slade-klasszikus (My Oh My) megidézése a "Mutation Medley"-ben, de egyrészről a "Souls" már a pesti koncerten is előkerült a "semmiből", másrészt azért kevés az anyagon az ehhez fogható, dalszerkezetből kilépő váratlan libabőr. A mexikói közönség kétségkívül ad egy pluszt a folyamatos és hangos "Marty-Marty!" -kórussal, de ez megint csak kötelező elem, ha az USA-tól délebbre rögzít az ember élő anyagot.

Félreértés ne essék, a lemez számomra abszolút csúcsteljesítmény, mert annyira szeretem a dalait, hogy nagyon-nagyon, a "Wall Of Sound" az éves toplistám ezüstérmese és tény, hogy hangulatában így is köröket ver az előző "Exhibit Live In Europe" című koncertanyagára, de akit eddig hidegen hagyott a játéka, azt ez a lemez sem fogja meggyőzni.

 Túrisas