Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.rage-official.com
facebook.com/RageOfficialBand

Bár például a "Reflections Of A Shadow" is megvan bakeliten, a korai, speedster Rage-re annyira azért nem kattantam rá anno. A Terrana-Smolski korszakban szerettem meg úgy igazán őket, és ekkor fedeztem fel újra a '90-es évek második felének egyébiránt remek albumait is. A szupergrúp felállás feloszlását követően aztán megint a pálya szélére kerültek, nem is tudom, meguntam őket talán. Azok a lemezek nem voltak igazán jók, és élőben sem csavarták le a fejemet már. Azt hiszem, leginkább a visszafejlődés, a hátrafelé lépkedések zavartak igazán. Peavy alighanem elvesztette a fonalat akkoriban, újra speed metalt játszunk, várj csak, ez mégse jött be, inkább legyen a kétgitáros korszak. Hááát, rendben, de rám ebben ne számítsatok!

Ezek után egy dupla CD-t meg se hallgattam volna szerintem, ha Laci barátom nem állítja, hogy igen jól sikerült az új cucc (legalábbis a közelmúlt fényében). Ezért adtam neki egy esélyt, és igazat kell adnom neki. Fene se gondolta, hogy így összekapják magukat, és a negyvenéves pályafutásukat egy korrekt, pályaösszegző koronggal (pontosabban kettővel) ünneplik meg. Jean Bormann, a magára maradt gitáros (Stefan Weber személyes okok miatt szünetelteti a jelenlétét a zenekarban) csak úgy lubickol az ölébe esett lehetőségben. Mindent is eljátszik, amit a banda bármelyik korszakában képviselt, és dalszerzőként is oda tette magát rendesen. Kiderült: még ha nem is egy Smolski, de nagyon érzi a Rage zenei világát, legyen szó bármelyik periódusról.

Merthogy megidézésre kerül itt minden időszakuk. A srác a kezdeti speed témákat épp olyan könnyedén rázza ki a kisujjából, mint a smolskisan rafinált riffeket, vagy a '90-es évek groove-osabb témáit. A második részen pedig felvillantják a szimfonikus világukat is. Van azért gyenge pontja a produkciónak, mégpedig Peavy maga. Nem, az énektémákat ezúttal gondosan kidolgozta, azokba belekötni nem lehet. Csak éppen az előadásukkal küzd meg piszkosul. Rendesen megkopott a hangja, hiába, az idő nagy úr. Úgy énekel itt, mintha végig náthás lett volna a felvételek alatt. De az is lehet, hogy csak nem az "End Of Illusions" magasan üvöltős témáival kellett volna kezdeni a zúzást, mert az első benyomás mindig meghatározó, utána már hiába javul az összkép és a teljesítménye, a kezdeti rossz szájíz makacsul beragad, mint a fogak közé a friss kolbász izomrostjai.

A hangzással sem vagyok teljesen kibékülve, pedig meglehetősen organikus, és hűen adja vissza a csapat élő megszólalását. Ennek elvileg pozitívumnak kellene lennie, de sajnos valahogy megszoktuk már, hogy stúdióban mégiscsak letisztultabban, szofisztikáltabban szólnak a zenekarok, mint élőben. A szimfonikus betétek is műanyagok kicsit, de nyilván nem tudnak ma már megfizetni egy igazi klasszikus zenekart. Ezeken kívül viszont nemigen találok fogást a közel 100 perces anyagon, harmadszor pörgetem az elmúlt néhány napban, mert tényleg élvezem hallgatni (pedig ezalatt hat másik lemezt ledarálhattam volna…). Így nemigen tudok mást tenni, mint gratulálni a főnöknek ahhoz, hogy ismét kikecmergett a gödörből, legalábbis annak a legaljáról, és így nagyrészt méltó módon sikerült a csapat négy évtizedes pályafutásának mementót állítania! Egyúttal ajánlani egy tüdőfűleveles teakúrát (ami, mint tudjuk, a torok barátja). Hátha…

Kotta

Kiadó:
Galactic Receiver

Honlapok:
www.benjamincroftmusic.com
facebook.com/BenjaminCroftMusic

Nem fogok hantázni, pár nappal ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Benjamin Croft, vagy hogy létezik-e ilyen személy egyáltalán. Szerencsére a világhálónak köszönhetően az ilyen információ már csak néhány kattintásra van tőlünk, a keresőprogramok egy szempillantás alatt elvégzik helyettünk a fáradságos "bányászmunkát".

Szóval - mint kiderült - Croft brit multihangszeres/komponista, aki a Leeds College of Musicon tanult zeneszerzést, s végzett zongora és trombita szakon. Karrierjét műfaji megkötések nélküli kalandozás jellemzi a klasszikus, jazz, rock, country és pop világa között. Számtalan neves jazz muzsikussal dolgozott már együtt, pl. olyanokkal, mint Bellinda Carlisle, Randy Brecker és Frank Gambale. Az eddig megjelent két albuma is inkább a fúzió kategóriába sorolható.

A "We Are Here To Help" tehát Croft harmadik albuma, melynek gyökerei a pandémia okozta karanténig nyúlnak vissza, a produkciós munkát pedig már két évvel ezelőtt megkezdték. Hogy miért tartott ilyen sokáig elkészíteni és megjelentetni a lemezt? Nos, minden bizonnyal azért, mert Croft elképzelése kezdettől fogva az volt, hogy a jazz rock (és metál!) fúzió legnagyobb arcait kéri föl arra, hogy segítsenek neki megszólaltatni a zaklatott korszakban született új dalait. A koncepciónak megfelelően olyan döbbenetesen nagy nevek sorjáznak az albumon, mint Simon Phillips, Marco Minnemann, Billy Sheehan, Stu Hamm, Greg Howe, Mike Stern, Frank Gambale és Per Nilsson! Amikor megláttam a vendégmuzsikusok listáját, minden további kutakodás nélkül indítottam el a letöltést!

Croft ezzel a kiadvánnyal valami újat, tőle némileg szokatlant akart föltálalni annak a szinte számszerűsíthetetlen rajongótábornak, akik művészi tevékenységét figyelemmel kísérik. Ezen a blogon is jó, ha max. 20 kósza kattintást elérünk majd ezzel az ízelítővel - pedig a mi "közönségünk" igen edzett és közel nem a rock/metál zenei mainstreamet képviseli. Szóval a "We Are Here To Help" egy vérbeli progresszív rock album, amit leginkább a műfaj '70-es évekbeli klasszikusai ihlettek. Croftnak ugyanis nagy szerelme ez a zsáner, mióta 17 évesen meghallotta a Yes "Close To The Edge" albumát.

A lemezen ezúttal fele-fele arányban 4 instru és 4 énekes szerzemény szerepel, kettőt egy korábban előttem ismeretlen, angyalhanggú fiatal hölgy, bizonyos Lynsey Ward ad elő (Caught In The Flypaper, Wrestling With Plato), kettőt pedig a mostanában amolyan jolly jokernek számító Jeff Scott Soto énekelt föl (We Are Here To Help, She Flies Softly On). Szeretem Sotot, főleg egy adott zenei környezetben, de tudomásul kellene már venni, hogy nem illik mindenhova. Szerintem ebből a fúziós, jazzbe hajló környezetből is kilóg - és nem jó értelemben.

Véleményem szerint az intru tételek állnak jobban ennek a projektnek, főleg az albumot indító "The Age Of Magrathea", ahol Greg Howe varázsol az Allan Holdsworth előtt tisztelgő, mégis totálisan egyedi hangzásával. Phú, ebből sokkal többet is el tudtam volna viselni! Valahogy minden híres bérmuzsikus közül ő illik bele ebbe a képbe a legjobban. Ahogy mondani szokták: úgy passzol, mint kesztyű a kézre! Ez a dal is megmutatja, hogy néha neki is ki kellene kacsintania más, valamivel populárisabb műfajok felé.

Elsősorban a jazz rock fúzió felé nyitottabb, az átlagosnál nagyobb kísérletező kedvvel megáldott hallgatóknak ajánlom - nekik azonban nagyon!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Önmagában a tény, hogy a német ősproggerek, a Vanden Plas hétpróbás muzsikusai új lemezt jelentettek meg, nem nagy meglepetés, nem bír túl nagy hírértékkel. Az viszont már igen, legalábbis szerintem, hogy a csapat alapító tagja és alkalmi zeneszerzője, Günter Werno billentyűs 30 év közös munka után minden különösebb ceremónia nélkül kilépett. Semmilyen érdemi információt nem sikerült arról találnom, hogy mi vezetett ehhez az elhatározáshoz. Az sem volt egyértelműen kiolvasható a csillagok állásából, hogy Werno helyett éppen az az Alessandro Del Vecchio jelenik meg a tagok között, aki nemrég jelentette be, hogy 13 év döbbenetesen termékeny év után otthagyja a Frontiers kiadót (legalábbis, ami a produceri, házi zeneszerzői és A&R-os kapacitást illeti), s aki – nem mellesleg – eddig leginkább AOR és hard rock produkciókhoz adta a nevét.

Del Vecchio a március 13-án váratlanul posztolt facebook bejegyzésében kihangsúlyozta, hogy a nápolyi kiadótól való távozása ellenére továbbra is él a saját bandája, az Edge Of Forever, valamint együtt kíván dolgozni a Hardline-nal, Jornnal és a Vanden Plas-szal, melyek egytől-egyig a Frontiers istállójába tartoznak. A Vanden Plas új lemezével kapcsolatban azért mégiscsak az a fő kérdés, hogy Del Vecchio csatlakozása mennyiben befolyásolja a csapat hangzását, illetve, hogy a "mi Sanyink" (aki nem mellesleg egy igazi kaméleon) miként tud beilleszkedni a progresszív műfaj által kijelölt keretekbe. Ez valóban izgalmas kérdés, mert a dolog bizony kétesélyes: tök jól, de borzasztóan rosszan is elsülhetett volna.

Elég furcsa az apró termetű taljánt a hórihorgas germánok között látni, de valljuk be őszintén, hogy a Vanden Plasra már ráfért egy kis vérfrissítés. A legutóbbi lemezükkel kapcsolatban azon tűnődtem, hogy a nagyjából 2002-től 2010-ig tartó időszak három albuma, a "Beyond Daylight", "Christ 0" és a "The Seraphic Clockwork" mai napig viszonylag rendszeresen lekerülnek a polcomról, de ami azután következett, lassan, de biztosan megindult lefelé a végzetes ellaposodás lejtőjén. Egyszerűen kiveszett belőlük szinte minden izgalom; sajnos száraz, futószalagon gyártott precíziós termék lett minden, ami kikerült a kezeik közül.

Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez mennyire köszönhető Del Vecchionak, de a "The Empyrian Equation…"-nel az együttes új erőre kapott, a zenéjük újra szerethetővé vált számomra. Elvileg továbbra is a gitáros, Stephan Lill jegyzi a zenét, Andy Kuntz pedig a szövegeket, de a kis olasz játékával, soundjával emészthetőbbé, játékosabbá, talán még dallamosabbá is vált a zenéjük. Az is vitathatatlanul az új anyag javára vált, hogy nem nyújtották el, mint egy Wagner operát, hanem megálltak a kb. 55 perces játékidőnél. A japán kiadás valamivel hosszabb, mert azon bónuszként szerepel a "They Call Me God" akusztikus verziója is.

Nyilván egy három évtizedes karrier és 10 korábbi album után nem váltják már meg a világot, sőt még a minimális életjeleket mutató, lélegeztető gépre kapcsolt progresszív metál műfajt se. Nem lettek kevésbé németek, értsd: szögletesek vagy bizonyos értelemben zenei technokraták (szegény Andy Kuntznak sem lett kevésbé nazális az orgánuma), de most egy inspiráltabb oldalukat mutatják, a két átláthatatlanul hosszú, két részre bontott teátrális próbálkozás után megint azt az élményt nyújtják nekem, mint annak idején, a kétezres évek első évtizedében. Mindenesetre örvend a szívem, mert én már nem igazán vártam tőlük semmit.

Tartuffe

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.guymanning.com
damanek-gep.bandcamp.com

Ha lúd, legyen kövér... Ha neo-prog rock, akkor Giant Electric Pea... Ha Southern Empire, akkor Damanek (is). Itt, kérem, kikezdhetetelen a logika! Az elmúlt napokban durván beleástam magam az ilyen-olyan okokból elmaradt neo-prog anyagok kiértékelésébe. A Damanek harmadik albumára is így került sor, mintegy véletlenül, a tavalyi Southern Empire anyag farvizén... Az internetes kukaborogatásaim során ébredtem rá, hogy az általam igen kedvelt Southern Empire fölöttéb tehetséges ausztrál muzsikusai ebben a formációban is remekelnek.

A Damanek valójában egy nemzetközi projekt, melynek alapítói a brit multiinstrumentalista-énekes, Guy Manning (The Tangent, Manning), az ausztrál billentyűs, Sean Timms (Southern Empire) és a német szaxofonos, Marek Arnold (Flaming Row). Mellettük azonban föltűnik megannyi hangszeres kiválóság, például a Southern Empire két másik tagja is: Cam Brokland gitáros és Brody Green dobos. Ez alapján nyilván fölmerül a Southern Empire-rel való összehasonlítás, de ezzel bizony rossz helyen kapirgálnánk.

Azt kell mondjam, a Damanek merítése még ennél is mélyebb - megjelenik itt-ott a '70-es évek Genesise (Arnold muzsikált is együtt Steve Hackett-tel), a Steely Dan jazz popja, de Guy Manning Ian Andersonra hajazó énekhangja okán akár a Jethro Tull is. A hangzás viszont teljes mértékben 21. századi, az egyetlen kifogásom (mint a Southern Empire új anyagával szemben is) a kifejezetten műanyagra sikeredett "szimfonikus" kíséret. A fúvósok hangsúlyos szerepeltetése azonban - legalábbis nálam - egy hatalmas, kövér piros pontot ér!

A 72 perc hosszú (!) lemezen összesen 12 tétel szerepel, de ebből az utolsó öt voltaképp a "The Oculus Suite" című, több mint félórás opusz részét képezi, ami egy 10 perces instrumentális nyitánnyal indul. Ez a szerzemény önmagában igazolná a hanghordozó megjelenésének létjogosultságát, nem is beszélve a formációról, amelynek sikerült egy teljesen egyedi hangot, kifejezésformát találnia egy igencsak túltelített műfaji kínálatban. Az egész lemezt szívesen hallgatom - kivéve talán a laposkás, ám igen személyes hangvételű "In Deep Blue"-t (ezt Manning állítólag a súlyos Asperger-kóros kisfiához írta).

Nagyon tetszik, amit hallok, meg is kell kagylóznom az első két lemezt - bizonnyal ott is találok majd csemegéket. Hogy mikre nem lel az ember látszólag céltalan barangolásai közben a szájbertérben! És még a borító is fajna!

Tartuffe

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.southernempireband.com
facebook.com/southernempireband

Tegnap volt a költészet napja, így stílusosan egy Ady vers jutott eszembe: "Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk." (Akik mindig elkésnek) Ha nem is mindenről, de egy csomó dologról elkéstem már életemben, többek között az ausztrál proggerek, a Southern Empire tavalyi lemezét is lekéstem. A szégyen! Történt mindez úgy, hogy nagy rajongójuk vagyok, ráadásul egy kommentben SteveDream olvasónk még említést is tett róla. Valahogy nem jutott el az infó a tudatomig... Akárhogy is, végül csak tudatosult bennem, hogy van új lemez..., persze, ha ez mondjuk tavaly októberben vagy novemberben történik, az album akár kiköthetett volna a 2023-as toplistámon is.

Az "Another World" is a Giant Electric Pea kiadónál jelent meg, ami csak a nevében óriási, valójában törpecég, amelyik kimondottan a progresszív muzsikákra szakosodott - olyan előadók szerepeltek/nek az ún. rosterükön (névjegyzékükön), mint az IQ, Spock's Beard, Threshold és az előzőleg recenzált Big Big Train. Azért ez nem rossz társaság, de ide kívánkozik a rám oly jellemző epés szónoklat: egy igazságosabb valóságsíkon az ilyen világraszóló tehetségeknek nagy kiadónál és stadionkoncerteken a helye.

Az előző, 2018-as albumuk (Civilisation) kitüntetett helyet foglal el a CD gyűjteményemben (nem volt egyszerű és olcsó beszerezni!). Azon mindössze négy tétel szerepelt, melyek közül a legrövidebb is közel tízperces volt. A "Civilisation" elképesztően szerteágazó, végtelenül változatos, már-már csapongó zenefolyam. Ehhez képest az "Another World" fókuszáltabb produktumnak tűnik, ráadásul hét szerzemény kapott rajta helyet, melyek között akadnak 4-6 perces "szösszenetek" is.

Az mindenképpen előremutató fejlemény, hogy a Southern Empire egyre kevésbé "olyan, mint...", azaz egyre kevésbé lenyomozhatóak a hatások, sokkal inkább a saját hangjukon szólnak. Ugyanakkor - de talán ez csak az én véleményem - eltűnt belőlük a korábbi kísérletező kedv, egyneműbb a fogalmazás, a hangzás, sőt kevesebb lett az instrumentális "csavargás", a hangszeres szóló is.

Ha már a hangzásról esett szó... Az előző albummal kapcsolatban megjegyeztem, hogy "egyáltalán nem szól rosszul a lemez, de – mi tagadás? – lehetne tisztább, élesebb, dinamikusabb, főleg, ami a dobokat illeti." Nos, most meg átlendültek a ló túlsó oldalára, bántóan élesen, digitálisan szól minden, különösen a dob és helyenként a gitár, de az alkalmi szimfonikus betétek is nagyon műanyagok. Alighanem én lettem a blogon az a "szerző", aki állandóan nyafog, nyűglődve panaszkodik a hangzásra... Tudom, uncsi...

Mindazonáltal egy Southern Empire megjelenés (még ha csúnyán le is késtem róla) mindig piros betűs ünnep. Ha korábban kapcsolok, minden bizonnyal föl is került volna a tavalyi toplistámra. Talán lehetne ez is "+1", mint Martin Miller lemeze, de az sem kizárt, hogy a 20 perces (!) "White Shadows" egyszer még kiköt az ügyeletes kedvenc rovatban.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Ajjaj, ez bizony iszonyatosan kínos restancia… legalábbis egy olyan blognak, ahol büszkék vagyunk arra, hogy a progresszív műfajt megkülönböztetett figyelemben részesítjük. Nekem személyesen talán a leginkább zsenánt a helyzet, hiszen én vagyok az önjelölt prog rock felelős, főleg, ami a brit neo-prog mozgalmat illeti. Márpedig a Big Big Train legalább olyan prominens főszereplője ennek a színtérnek, mint a Marillion, az IQ, a Pendragon, az Arena, s még sorolhatnám tovább.

Az együttes 34 éve (!), azaz 1990-ben alakult meg a dél-angliai kikötővárosban, Bournemouth-ban, recenziónk apropója pedig már a 15. stúdióalbumuk (6 EP mellett!). Tehát semmi sem ment föl bennünket igazán, hogy eleddig egyszer sem esett róluk szó nálunk. Mindazonáltal a felelősségünket (felelősségemet) némileg enyhíti a tény, hogy a zenekar eddig leginkább amolyan projektként működött, ritkán és leginkább csak az Egyesült Királyságban koncerteztek, és lemezeik is javarészt magánkiadásban vagy kis kiadónál (Giant Electric Pea) jelentek meg (s csak a honlapjukon keresztül volt elérhető). Ebben most jelentős változás következett be, hiszen leszerződtek az InsideOuthoz, a progresszív muzsikák vezető kiadójához, így a promóció és a terjesztés is szintet tudott lépni.

Nem nagyon lenne értelme a bandában megfordult, illetve ma is aktív muzsikusokat fölsorolni, hiszen nevük még az elkötelezett prog fanoknak sem mondhat túl sokat. Ellenben mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy 2009 óta már Nick D’Virgilio (Spock’s Beard, Mr. Big) is tagja a kollektívának, nem is csak ütős minőségben, hanem társ-zeneszerzőként, vokalistaként stb. Ezért kézenfekvő a Spock’s Bearddel való összehasonlítás, de a Big Big Train természetesen tökéletesen asszimilálta a brit neo-prog hagyományokat, sőt a skandináv prog rock (lásd The Flower Kings, Karmakanic, Kaipa, Magic Pie stb.) egyes stílusjegyeit is.

A kb. 73 perces albumon mindössze 8 tétel kapott helyet, plusz az egyik szám ún. single editje, a dal egy "rádióbarát", 9 percesre rövidített (!) verziója. Van tehát a lemezen két 10 perc fölötti szerzemény is – a "Beneath The Masts" konkrétan közel 18 perc hosszú. A Big Big Train nem fogja leszakítani a fejünket, s ezzel most nem a megszólalásra utalok, ami szerintem kifogástalan, hanem arra gondolok, hogy jobbára lassan építkező, lassabb vagy középtempós tételek alkotják az anyagot. Nekem a vége felé meg is ül egy kicsit, a "Love Is The Light" és a "Bookmarks" nem rossz dalok ugyan, de így, egymás után nagyon belassítják a végkifejletet.

Egy pörgősebb hangvétel sokat javított volna az összképen, és azt sem értem igazán, hogy miért nincs több hangszeres szóló az albumon. Elárulom, nem a zenei kompetencia hiányzik hozzá… Mindenesetre, amennyire meg tudom ítélni – bevallom: a diszkográfia ismerete elég foghíjas nálam –, ez eddig a legjobb, legizgalmasabb, talán legrockosabb lemezük. Csak ajánlani tudom…

Tartuffe

Kiadó:
Pavement Music

Honlapok:
www.pavementmusic.com/campaign/art-of-anarchy
facebook.com/ArtOfAnarchyBand

A Sons Of Apollo szétszéledése után Ron Thal (Bumblefoot) két szálon is ápolja tovább a tehetséges prog banda hagyatékát. A Whom Gods Destroyban Derek Sheriniannal annak az "agyasabb" vonalát viszi tovább, ebben a csapatban pedig, Jeff Scott Sotoval, a dallamosabbat. Kezdjük az előbbivel: nekem bejött az "Insanium", valamiért a fájóan hiányzó Ark mentalitását érzem benne, még ha annak zsenialitását nem is éri el. Tudniillik, első osztályú zenészek próbálnak valami előre mutatót, nem teljesen szokványosat csinálni, akik ugyanakkor szem előtt tartják az élvezhetőséget is.

Az Art Of Anarchy ehhez képest populárisabb, ebben nyilván Soto orgánuma is szerepet játszik, mint kiinduló adottság. A jelzésértékű progresszivitás ugyanakkor éppúgy megvan bennük, mint mondjuk a legendás, valaha lavinaként lezúduló skandináv prog-power vonalban (Circus Maximus és társai). Vagy, hogy egy testhez állóbb, földrajzilag közelebbi párhuzamot mondjak, az Adrenalin Mobbal is hasonlóságot mutat ez a formáció, amennyiben a remek gitáros-kiváló énekes tengelyen tevékenykedve egyensúlyoz a dallamok, valamint a technikás riffek és szólók között.

Némi kiegészítés kívánkozik azért ide: az Art Of Anarchy nem új zenekar, nem a Sons Of Apollo szétesése után, annak következtében jött létre. 2011-ben alapította Bumblefoot a haverjaival, a Votta testvérekkel (Jon – gitár és Ron dalszerző társa, Vince – dob) és John Moyer (Distrurbed) basszerossal. Három lemezük jelent meg eddig, mindhárom más stílusban, erősen igazodva az aktuális énekes hátteréhez. Az elsőn még Scott Weiland (Stone Temple Pilots) volt felelős az énektémákért, ennek megfelelően az meglehetősen grunge-os lett. A második albumot Scott Stapp (Creed) énekelte fel, ez nálam a modern stadion rock kategóriába esik, erőteljes Five Finger Death Punch áthallásokkal.

Nem gondoltam volna ezek után, hogy ebbe a közegbe Soto egyáltalán meghívásra kerül, azt pedig végképp nem, hogy tudnak akkorát igazítani a zenei megközelítésen, hogy az működni tudjon vele. Ehhez képest jelenleg ez a második jelöltem az év végi toplistámra (a Judas mellett természetesen), annyira jól sikerült a végeredmény (a Whom Gods Destroyt még csak egyszer pörgettem le, de természetesen az is befuthat melléjük). Időtlen, magas színvonalon kivitelezett, eléggé kemény és eléggé dallamos muzsika, amely ugyan se nem különösebben művészi, zenei anarchiáról pedig aztán végképp szó sem lehet (úgyhogy a zenekarnév – a képi világgal egyetemben – igencsak félrevezető), ugyanakkor felettébb szórakoztató.

Kotta

Mick Mars: The Other Side Of Mars (2024)

Namármost tőle frankó oldschool riffeket vártunk, és hogy oda…vágjon rendesen, megmutatva hogyan is válhatott a Crüe a kemény rock egyik legjelentősebb, legsikeresebb bandájává. Hát biztosan nem Vince Neil Mickey egér cincogásától, Tommy Lee kényszeres divatmajmolásától, és végképpen nem Nikki Six "varázslatos" basszusfutamaitól és zenei képzettségétől. Szóval olyan lemezt, ami visszahozza azt a fílinget, ami az első kettőt jellemezte, és amit '89 óta (jelentem, 35 éve) képtelenek voltak megugrani így négyen. Szóval azt, hogy bizonyítsa feketén-fehéren végre, ki volt a zseni a zenekarban.

Nos, az öreg (72 éves asszem) ezt rohadtul nem adja meg nekünk. Idetett egy modernkedő korongot, úgy Ozzy módra, majd ezzel mostanság is bekerül a rádióba odaát, gondolhatta. A modern erőteljesen zárójelbe téve, hiszen a Shotgun Messiah már '93-ban ipari hangzással tolta a dallamrockot, szóval hagyjuk ezt. Ha ezen túlteszed magad, egyáltalán nem szar amúgy, de részemről Mars ezen oldalára speciel rohadtul nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.

Exhorder: Defectum Omnium (2024)

Ők a '90-es években adtak ki két "groove-orientált thrash” albumot, s ezzel állítólag komoly hatást gyakoroltak a Panterára. Legalábbis a virtuális nagykönyv, a Wiki szerint. Szóval jó 7-8 évvel később érkeztek a színtérre, mint a nagyok, talán ezért mentek el mellettem akkoriban. Most is csak Kyle Thomas miatt hallgattam bele a legújabb felvonásba, ami a '19-es visszatérő lemezükkel együtt így már a negyedik. Thomas ugyebár elvileg a Trouble énekese jelenleg is, de komoly elfoglaltsággal ez nemigen járhat, alighanem ezért ért rá felmelegíteni a régi bandáját (hovatovább egy újat is kezdeni Aortha néven). És mivel az Alabama Thunderpussyval is gurított egy nagyot a kétezres években (az "Open Fire" erősen ajánlott anyag), ezért talán érdemes odafigyelni rá.

Nem is rossz a lemez, de azt a bizonyos groove-ot én kevésbé érzem benne. Oké, hogy vannak rajta olyan lassú tételek, amiket egy doom csapattól várnánk leginkább, de ilyenek mondjuk az Overkillnél is előfordulnak. A gyors számokat pedig éppen olyan agresszíven tolják, mint a hasonszőrű amerikai vagy német csapatok, kicsit kásás, a '90-es éveket idéző hangzással. A málházós tételeknél derül ki amúgy, hogy Kyle tud énekelni, ha akar, de a pörgős dalokat inkább csak elüvöltözi. Kár, hogy pont ezt az óbégatást nem bírom Anselmó(ék)ban sem. De ez valszeg egyéni szoc. probléma, aki szereti az ilyesmit, nyugodtan próbálkozzon vele.

The End Machine: The Quantum Phase (2024)

George Lynch a modern kori rockzenészek archetípusává vált, álmából felébresztve kétlem, hogy fel tudná felsorolni, hány bandának tagja éppen, és hogy milyen lemezeket jelentetett meg az elmúlt 2 évben. Ennek tükrében ezek nem is lesznek a műfaj nagy klasszikusai, és most próbáltam politikailag korrekt módon megfogalmazni azt, hogy a legtöbb maximum korrekt iparosmunka. Ebben a Frontiers által összetákolt társulásban ugyanakkor Jeff Pilson a szerzőtársa, ami azért nem rossz ajánlólevél, nem titkoltan egy amolyan pót-Dokkent akart összehozni a nápolyi kiadó feje.

Ennek fényében talán nem csoda, hogy így a valamivel jobban sikerült projektek egyike a The End Machine, ami ezzel már a harmadik korongjánál jár. Énekes fronton váltás volt a korábbiakhoz képest, aranytorkú Girish Pradhan cserélte Robert Masont. Nálam működik ez a felállás, az indiai srác odateszi magát, bár némileg komfortzónán kívülre tolva, mert itt kevesebbet repeszt(het), mint ahogyan azt ő szereti. Ezúttal a számok is rendben vannak nagyjából, Lynch pedig hozza a szokásos soundját, futamait, riffjeit. Azaz magát. Szóval pótnak bőven elmegy.

Dragonforce: Warp Speed Warriors (2024)

Sejtettem én mindig, hogy nem fog örökké tartani ez a szerelem. Az a logika, hogy minden albumnak gyorsabbnak, bombasztikusabbnak, vagy dallamosabbnak (de lehetőleg mindezek egyszerre) kell lennie az előzőnél, nem tartható a végtelenségig, főleg, ha már eleve tízről indultál a tízes skálán. Ráadásul az egy csavarra/ötletre, atmoszférára-koncepcióra (filmsorozatokban ezeket úgy is nevezik, hogy "high concept") felfűzött alkotások (esetükben sebesség-technika) eleve könnyebben fordulnak át unalomba egy idő után, vagy éppenséggel a saját paródiájukba, ha túltolják a dolgot.

Nos, a Dragonforce kísértetiesen közel jár az utóbbihoz. Helyenként már-már azt hittem, a Nanowar of Steel muzsikál itt. Amikor bőségesen meglocsolják ők is a giccset humorral, még éppenséggel szórakoztató is mindez (Space Marine Corp), de a "The Killer Queen" például már túlzás. Az ötlet a Kisstől (I Was Made for Loving You), a dallam a Boney M.-től lett meglovasítva, és még csak nem is jó. És akkor a Taylor Swift feldolgozásról még nem is beszéltünk. Öröm az ürömben, hogy amikor nem diszkóznak, hanem reszelnek vadul, a szólók még mindig padlóra küldik az álladat. Tudom, hogy ez a fajta, modernkorba transzponált Gamma Ray-Helloween happy metal sok fiatalt vonz be a szcénába, de az idősebbeknél lehet, ledobja a láncot a cukormáz. Szóval kicsit előre szaladtak most a myrathosodás útján, lehet, ideje őket is elengednem lassan.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jamesdurbinofficial.com
facebook.com/DurbinRock

Mi jut eszedbe, ha meglátod James Durbin új albumának borítóját és elolvasod a lemez címét? Gondolom, nem kell hozzá Vágó István barkochba játékába jelentkezned ahhoz, hogy rávágd a helyes megoldást: Judas Priest! Taps, ováció és nyereményként két kis teljesítményű Sokol hangfal. (Aki a nagymacska miatt a Tygers Of Pan Tangra tippelt, az sem tévedett nagyot, sőt, a kult öregek ismerete megérdemel tőlem is egy tiszteletteles főhajtást.)

A végeredmény tehát már a siketek és nagyothallók részére is egyértelmű utalásokkal biztosítja a Frontiers kiadó sztenderd, langyos hard rock/AOR produkcióinak negálási attitűdjét: igen, a lemez a NWOBHM kissé száraz, megcsontosodott terméke, amiben annyi újdonság van, mint Putyin békepárti törekvéseiben, amitől függetlenül mégis jó hallgatni, legalábbis az olyan öreg, iszapszemű rájáknak, mint amilyen sajnos már én is vagyok.

Durbin a Stryper melletti supergroup, a Cleanbreak frontembereként, illetve Alan Parsons vendégszereplőjeként amolyan biztos, mobilizálható moduljává vált a kiadónak, mégsem mondanám szolgalelkűnek ezt a hozzáállást, hiszen az énekes eddigi teljesítményeiből csak úgy süt a stílus mindent elsöprő szeretete és a tisztelet a nagybetűs HEAVY METAL brit úttörői előtt.

A lemez tehát nem nyújt semmi olyat, amit az elmúlt harminc évben ne hallottunk volna, de ahogy öregszem, egyre nagyobb mértékben tudom értékelni a nosztalgiára épülő hatásteremtést; úgy látszik, az évek gyarapodásával az ember még heavy metal kedvelőként is kezd szentimentálissá válni. Durbin pedig ismeri, sőt, maximálisan ki is használja ezt – célközönségét mesterlövészként belőve dobálózik azokkal a szögletes, darabos sémákkal, melyek az idők folyamán annyira elkoptak, hogy gurítani lehet őket. Ennek ellenére mégsem mondanám porosnak, vagy avíttnak a produkciót, mert a stílus lényegi elemét, a mindent elsöprő energiát az énekes 2024-re is transzportálni tudja, és jóllehet, a hangzás nélkülöz mindenfajta cicomát, a maga bájos fapadosságával érdekes módon még hozzá is tesz valamit a produkcióhoz.

A kezdő, "Made Of Metal" már a címében is annyira ciki, hogy az már jó – olyan színpadias kiállás a stílus mellett, amit akár hivatalos fémhimnuszként is bejegyezhetnénk Metalország ének-zenei nagykönyvébe, pedig ott már oldalakat töltöttek meg a hasonló címre pályázó dalok. Aldo Lonobile gitáros, akit a legtöbben talán a Secret Sphere-ből, az Edge Of Foreverből vagy a Archon Angelből ismerhetnek, hozza a kötelező és a Priesttől ismerős, vijjogó gitártémákat, egyedül is próbál megfelelni az ikergitáros követelményeknek – erre, gondolom, a stúdiótechnika is rásegít, bár koncerten nehéz lesz egy gyorsan megteremtett klón nélkül hozni a kötelező formagyakorlatokat.

A folytatás hasonló szellemben fogant – "Screaming Steel", hát nem bájos? – bár a papok randomként működő címgyártó gépét idéző szóösszetétel ezúttal egy csöppnyi Iron Maidenes lopkovárival indul, de aztán bepöffen a gőzhenger, majd masírozni kezdenek az ismerős riffek és dallamok, amiket Durbin magabiztosan formál szerethetővé, minden izgalommentességük ellenére. Az album folyamán kapunk még egy adag Dio-féle mágiát a "Power Of The Reaper"-ben, sőt, a "The Worshipper 1897" doomolásával még egy, a Black Sabbath "Dehumanizer" albumáról lemaradt kvázi bónusz tételt is.

James Durbin nem akarja megváltani a világot, ugyanakkor élvezetesebb produkciókkal tudja betölteni azt a szerepet, mint amivel Tim Ripper Owens évek óta próbálkozik, s amíg ilyen zenészek bukkannak fel még az American Idolban is, addig ne sopánkodjunk a heavy metal underground jellegén. Vagy kezdjük el ismételten hallgatni az elmúlt harminc év klasszikusait – van belőlük jó pár évre való, hogy aztán újrakezdhessük a zenei történelem leckét.

Garael

Kiadó:
Sony

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

De most aztán tényleg visszatérünk a gyökerekhez, hangzott Kakko ígérete, a tévútnak bizonyuló, progresszív behatásokkal játszadozó "Unia" után – ami egyébként kritikai szempontból sikeresnek bizonyult, csak az ősfanok nem így gondolták: igen, ők továbbra is azt a csikóviháncos, szélsebes tempóval rohanó, játékos és a komolyságot messze kerülő euro-powert akarták hallani, melyek a Stratovarius kisöccsévé avatták a bandát.

A gyökerek említése – nem, itt nem a kritikusokra gondolt a csapat vezetője, akik a további lemezeket focilabdákká avanzsálták, melyekbe a legtehetségtelenebb ítész is akkorát tudott rúgni, amekkorát akart – aztán állandósult, hogy az eleinte magasabb, majd ténylegesen egyre alacsonyabb színvonalon működő együttes Kakko szócsövévé váljon, és vagy lelkesen, vagy kényszeredetten kövessék a főnök agymenéseit, a musicales stílusváltástól kezdve a műanyag hangzáson át a dalok Kakko szövegeinek éppen csak szükséges kísérő szerepéig.

Jómagam – és itt le is ellenőrizhet az olvasó –, egészen a "Pariah's Child"-ig megfelelő toleranciát tanúsítottam a változásokkal szemben, és elfogadva a kor előrehaladtával együtt járó kísérleti szándékot, még tetszettek is a dallamoktól azért el nem forduló albumok, de a legutóbbi két förmedvény esetében aztán nálam is elszakadt a cérna, és hangos gyökerek felkiáltással csatlakoztam a valamikor Kakko ígérethez – persze a szó másfajta jelentéstartalmával.

Ennek fényében aztán nagyfokú rezignáltsággal vettem tudomásul az újabb, interjúkba vetett ígéreteket – "Több sebességet és olyan dalokat akarunk írni, amelyeket az emberek tudnak és akarnak is énekelni.” – főleg azután, hogy Kakko a Föld elpusztításába játszott szerepünkért kívánt a "Clear Cold Beyond"-dal  a fejünkre koppintani, megrémítve azzal, hogy a téli finn tájakat ezentúl a zöld mozgalom indulói fogják sztereotipizált szövegekkel rock-musicalbe teríteni. Ez így leírva is rossznak hat, hát még meghallgatva…

És láss csodát, ezúttal nem légből kapott szavaknak lehettünk fültanúi, ami olyan ritka a több évtized óta alkotó együtteseknél, mint a hóborította Finnországban a fehér holló: az albumot nyitó "First In Line" azonnal az "Ecliptica" 1999-es kiadásához röpít vissza, szélsebes power-metallal, Henrik Klingenberg billentyűs varázslatával és Kakko fénylő hangjával! A hangzás ráadásul jóval fémesebb, mint amit az elmúlt években megszokhattunk a zenekar albumain, így az anyag is masszívabbnak hat, visszafogva a kicsorduló nyálat, amiből szó mi szó, bőven kaptunk a legutóbbi két lemezen.

A folytatás aztán még erre is rátesz egy lapáttal, és jól tudom, hogy Kakko amatőr futó, a többieket azonban szinte félteni kezdtem, hogyan fogják bírni végig a tempót. A billentyű itt is hozza a maga progresszívnek ható futamait, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a gitár inkább kísérőszerepre van kárhoztatva, hiába, a Sonata Arctica nem a gitárszólókról szóló csapat, na.

Sakk-Matt, izé, Shah Mat – mondhatnák, és mondják is a zenészek – a sebesség nem csökken, ráadásul a kórusokkal sikerül a nagy vágtázásban némi grandiózus jelleget is csempészni, hogy aztán jöjjön a csúcspont, hiszen a "Dark Empath" egybegyúrja az együttes két legsikeresebb korszakát; a power és a progresszív elemek úgy keverednek a dalban, ahogy Kakko fejében a természetvédő gondolatok. A tempóval itt már akként játszadoznak a zenészek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a riffek fölött töredezett dallamformálás úgy tud fülbemászó lenni, hogy ne érezzük a popos fordulatok hatásvadász ízét.

A lemez további részében aztán már változatosabb a kép: néha be-begyorsulnak a fiúk, de az olyan játszadozásnak is van helye, mint a "A Monster Only You Can See", ahol a szerkezeti váltások jól megfigyelhetőek, a végeredmény mégsem esik darabokra, és végre a gitár is képes előbújni a ritmusdaráló munkásember szerepéből.

Az album tehát majdnem mindent beváltana, amit Kakko ígér, ha nem lenne a záró két darab. A "The Best Things" sajnos visszautal az előző lemezek borzalmaira: giccses, sablonos, és sehová sem tart, a kötelező ballada pedig zárszóként nem képes felnőni a kezdetek valóban könnyfakasztó csodáihoz, a "Last Drop Falls"-hoz vagy a "Replica"-hoz.

A lekonyulás ellenére úgy gondolom, már annak is örülni lehet, ha egy zenész a kezdetek sikeres útjának ígéretét ezúttal komolyan gondolja: a "Clear Cold Beyond" minden bizonnyal kellemes nosztalgikus érzéseket fog fakasztani az ezredforduló stílusának újra megidézésével, bár az örömet ezúttal nem lehet pusztán a nosztalgiára fogni, hiszen a dalok önmagukban is megállják a helyüket – sőt, talán még az iparvidékek tulajdonosainak heavy metal szerető csoportjánál is.

Garael