Mike Portnoy sok projektje közül talán a Sons Of Apollo állt legközelebb a zűrös körülmények között otthagyott anyabandához, a Dream Theaterhöz. Teljességgel érthető, hogy amint az előre sejthető és sokak által türelmetlenül várt kibékülés megtörtént, a Sons of Apollo létjogosultsága (a franciák fellengzősen úgy mondják: raison d'être) megszűnt. Derek Sherinian billentyűs és Ron "Bumblefoot" Thal gitáros nem nyugodhatott bele abba, hogy kiszervezték alóluk a zenekart, így inkább a SOA alapjaira fölhúztak egy új "épületet" Whom Gods Destroy néven (a névválasztást alighanem egy Star Trek epizódnak köszönhetjük).
Amikor frontembert keresvén az Animal Drive-ból, Michael Romeo és George Lynch mellől (Dirty Shirley) ismerős Dino Jelušićra (Jelusick) esett a választásuk, szerintem sokan fölujjongtak, hiszen a Sons Of Apolloval szemben gyakorta megfogalmazott kritika volt (jogosan vagy jogtalanul, ennek eldöntése ízlés kérdése), hogy Jeff Scott Soto AOR-os hangja kicsit tájidegen volt ebben a közegben. Jelušić karrierje most épp nagyon felpörgött, és nem tagadható, hogy Sotonál jobban is illik ebbe a műfajba. A Yas Nomura és Bruno Valverde (Angra) alkotta kőkemény ritmusszekció pedig képes arra, hogy – ha nem is feledtesse – legalább kompetens módon pótolja a Mike Portnoy-Billy Sheehan-féle páratlan párost.
Zeneileg az új formációnak két elég markáns oldala van: egy kimondottan dallamos (pl. Decision, Find My Way Back) és egy kőkemény, már-már brutál arca (Over Again, Crucifier), a számok zöme pedig e végfokok között vacillál. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Whom Gods Destroy a nyilvánvaló előzmények ellenére nem is annyira a Dream Theaterre vagy a Sons Of Apollora hasonlít, hanem – s ebben nyitott vagyok az érdemi vitákra – a tiszavirág életű Dali’s Dilemmára, amelynek első és egyetlen lemeze szolgáltatta az ürügyet az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatunk beindítására.
Az eredmény egy meglehetősen sötét, sűrű valami lett. A WGD nem éppen habkönnyű, rádióorientált muzsika. Bár szerintem zeneileg alighanem a Bumblefoot/Sherinian tengely körül forog itt a szerkezet, Jelušić hallhatóan nagyon sokat tesz hozzá a dologhoz. Én persze jobban örülnék, ha nem acsarkodna annyit, de nyilván ez is a koncepció része, a megcélzott "gyilkos" hangulat megteremtésének eszköze. Az "Insanium" a címéhez méltóan elég őrült lemez, mind az 53 perce osztatlan figyelmet és jó adag türelmet követel meg. A teljes anyag meghallgatása után pedig sokszor éreztem úgy, hogy átment rajtam valami több tonnás szerkezet.
Nem tudom, hogy lesz-e jövője ennek a csapatnak, egyáltalán beszélhetünk-e a szó szoros értelmében véve együttesről, vagy csak valami projektről van szó, ahol "Dongóláb" és Sherinian kiírhatta magából, ami a Sons of Apollo szessziók alatt bennük maradt. A komoly tartalom és minőség vitathatatlan, bár ahhoz még sok-sok hallgatásra – tartós ülepedésre – lesz szükség, hogy végérvényes ítéletet mondhassak róla. Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Bumblefoot őrült egy zseni, az "Insanium" pedig a műfaj egyik legjelentősebb megjelenése az idén.
Micsoda hír! Új Télenszületett album! Erre nem voltam fölkészülve! Nem hiszem, hogy ez a hír megugorja majd a hazai rockújságírás más felületeinek ingerküszöbét. Nekünk - legalábbis Túrisas cimborának és nekem - mindenesetre örvendetes ez a fejlemény, hiszen a 2009-es "Farewell To Saints" nálunk nagy becsben van tartva, még annak ellenére is, hogy már akkor sikk volt őket ledorongolni. Fogalmam sem volt, hogy még léteznek, illetve újra aktívak, a kiadvány hatalmas meglepetés még nekem is.
A Winterborn szoros szálakkal kötődik a Sonata Arcticahoz, hiszen az a Pasi Kauppinen nyüstöli itt a basszusgitárt és alkotja a csapat nukleuszát, aki 2013 óta játszik Tony Kakkoékkal, valamint jelenleg a Sonata Arctica és a Silent Voices billentyűse, Henrik Klingenberg segíti ki a srácokat (nem világos, hogy teljes értékű tagként vagy csak besegítőként). Ugyan - ami a tagokat illeti - láthatóan szabad átjárás van a Sonata Arctica, a Silent Voices és a Winterborn között, ennek ellenére a muzsika más jellegű, a Winterborn inkább szórványosan progresszív elemekkel tarkított, dallamos, jellegzetesen skandináv power metalt játszik (s ebbe még némi neoklasszicitás is belefér, lásd az "On The Greatest Day" gitárszólóját!), nagyjából abban a stílusban, amiben a jobb sorsra érdemes Silent Voices is alkotott.
Nehéz megmondani, hogy ennek a mostoha sorsú formációnak a 15 éves hiátus ellenére sikerült-e szinten tartania magát, s ennek egyetlen oka van. A kiadványról ordít a pénztelenség, a föld alá szorult stílus minden kilátástalansága. Ma már Finnországban is divatjamúltnak, túlhaladottnak számít egy ilyen csapat, és a hasonló zenészek mind teljes állásban civil munkahelyeken gürizve tartják el magukat és családjukat. Tanulságos a mellékelt videoklipet végignézni. Rémült tekintetű, darabosan és ügyetlenül mozgó, középkorú, vízvezetékszerelő-ábráztú apukák csetlenek-botlanak egy olyan fölvételen, amit valószínűleg egyetlen telefonkamera és zseblámpa segítségével, fekete-fehérben, a kertvégi fészerben megbújva forgattak. A "low budget", illetve kiábrándító nem kifejezés!
Az egykor Japánban is megjelenő, valaha a Massacre istállójába tartozó banda most minden bizonnyal saját spórolt pénzből finanszírozta a stúdiómunkát, kiadói támogatás (RFL Records, what?), promóció nélkül küzdenek, mint disznó a jégen. Méltatlan körülmények között, becsülettel vitézkednek, de a hangzás annyira hitvány és erőtlen, hogy nehéz kibogozni: vajon jó ez a zene?; ha jól szólna, vajon beütne?; hősies vagy szánalmas ez a kiállás?
Személyes véleményem az, hogy az albumon egyértelműen hallatszik, hogy a Winterborn nem vette a dolgot félvállról, akadnak kifejezetten briliáns pillanatok, vannak jó számok, de a produkció-érték bántóan alacsony, így a nosztalgiafaktoron kívül nem sok minden szól mellettük. Ennek a lemeznek bizony 12-13 évvel ezelőtt kellett volna megjelennie, és már akkor sem lett volna sem naprakész, sem előrelépés a "Farewell To Saints"-hez képest. Sajnálom őket, ugyanakkor mélységes szimpátiával követem a fejleményeket... Már ha lesznek...
Nem hiszem, hogy ettől kollégáim vagy rendszeres olvasóink lázba jönnek, de szerintem hatalmas és örvendetes hír, hogy a Fekete Varjak (értsd a The Black Crowes kemény magját alkotó Robinson fivérek) 15 év szappanoperázás és projektelés (pl. The Magpie Salute) után újra összeálltak. 2019-től kezdve a korábbi ellentéteket immár érett férfikorba lépve félretették, és turnézni indultak a remekül sikerült bemutatkozó lemezük (Shake Your Money Maker, 1990) 30. évfordulójára. Ezen alkalomból a debüt-anyagot újra kiadták remaszterelve és alaposan megextrázva, de ennél még jelentőségteljesebb, hogy hosszú szünet után stúdióba vonultak egy vadonat új lemez elkészítése céljából.
És miért nem hiszem, hogy kollégáim, illetve törzsolvasóink erre fölkapják a fejüket? Nos azért, mert amikor a ’90-es évek elején a Fekete Varjak megjelentek, az olyan régisulis hard rock/heavy metal rajongók, mint mi (akik pl. Iron Maidenen és Van Halenen szocializálódtunk) hajlamosak voltunk egy kalap alá venni a The Black Crowes-t és a kedvenc műfajunk antitéziseként éppen akkoriban világhódító útjára induló grunge bandákat (Pearl Jam, Alice In Chains, Nirvana stb.). Pedig ez égbekiáltó igazságtalanság volt – mondjuk én speciel nem is álltam be a sorba. Persze a BC is egyfajta tagadása volt annak, ami a pufihajú ’80-as években történt, a bokalengetős bordó bársonynadrágok is túlzásnak tűntek (lásd az egyébként zseniális "Remedy" videóját!), de én már akkor is tudtam, hogy itt a ’70-es évek tengelyperiódusának legnagyobb zenéi köszönnek vissza lehengerlően kompetens előadásban.
A The Black Crowes meglátásom szerint mindig is alapvetően három fő hatásból táplálkozott: a Rolling Stones komótos blues rockjából, az európai, blues-alapú hard rockból, elsősorban a Led Zeppelinből és a tipikusan amerikai southern rockból (à la The Allman Brothers Band, The Marschall Tucker Band, Blackfoot, Lynyrd Skynyrd stb.). Ez az egyveleg nem föltétlenül volt szimpatikus, főleg versenyképes egy olyan hajthatatlan fémarcnak, akinek Eddie poszterek borították a szobafalát és azzal tett tönkre több magnókazettát, hogy a "Wait" és "Little Fighter” szólóját ezerszer visszatekerte. Utólag szerintem már sokan belátják, hogy ez nem igazán volt védhető álláspont.
Nem állítom, hogy az adiktív szubsztanciák és hisztérikus testvérháborúk által alaposan megtépázott Robinson fivérek tévedhetetlenek. A több mint 30 éves karrierből nekem csak az első két album és a későbbi, kísérletezős időszakra egyáltalán nem jellemző, nem mellesleg hibátlan "By Your Side" (1999) jött be igazán. Az új lemez megjelenésének tétje tehát az volt, hogy a friss anyagon a hőskorszak, vagy az "Amorica"-val (1994) beindult nyűglődés köszön vissza. A meglátásom az, hogy tulajdonképpen mindkettő és egyik sem. Mindkettő, mert megvannak a dögös rock n’ roll számok (Rats And Clowns, Wanting And Waiting, Dirty Cold Sun), de a lassabb, meditatívabb tételek is (Wilted Rose, Bleed It Dry, Kindred Friend), ugyanakkor egyik sem, mert itt minden korábbinál erősebben érvényesül a Rolling Stones hatása. Mintha megihlette volna őket a nagy öregek meglepően jól sikerült, egyáltalán nem tatás tavalyi lemeze, a "Hackney Diamonds".
A Robinson fivéreken kívül egyedül Sven Pipien van meg a régi gárdából (így hárman alkotják jelenleg a csapatot). Ezzel nincs is különösebb baj, hiszen mindig is Robinsonék irányították a kreatív folyamatokat, de nekem kifejezetten hiányzik Steve Gorman dobos mindig kifogástalan, erőteljes és ropogós hangzása. Ezt leszámítva a baksásan rövid, 37:54-es játékidő egy élvezetes, ötletes anyagot tartalmaz, ami miatt a régi rajongóknak minden okuk megvan az ünneplésre. A lemezborítót meg jobb, ha elengedjük; összpontosítsunk a pozitív dolgokra!
Nemrég részt vettem egy biztonságpolitikai előadáson - azt nemzetbiztonsági okokból nem árulhatom el, milyen minőségben :) -, amelyben szó esett az ún. "arab tavaszról", s erről az előadó megjegyezte, hogy valójában nem volt se arab, se tavasz. Nekem az igazi arab tavasz az volt, amikor a Myrath első lemeze (Hope) megjelent. Ez az arab tavasz nyitott most új rügyet a libanoni Turbulence - szinte hihetetlen! - immár harmadik lemezével. (Megjegyzem, a szó legszorosabb értelmében sem Karthágó, sem Főnícia népe nem arab.) Az előző albumról (Frontal) elismeréssel nyilatkoztam, s nem lesz ez másként most sem.
Az a helyzet, hogy a Myrath minden zsenialitása ellenére az én ízlésemnek egyre kommerszebb, hatásvadászabb, kiszámíthatóbb lett, s ez a folyamat mintegy kicsúcsosodott a legutóbbi lemezükben (Karma), amely március 8-án, hosszú nyűglődés után végre hivatalosan is megjelent. Pont ezért kimondottan vigasztaló, hogy az "arab tavasz" új, életerősebb hajtásokat is hoz. Ugyan a Turbulence előző lemezével kapcsolatban kijelentettem: "hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat", és ez a kifogásom továbbra is él, a harmadik nekifutásra nagyon összekapták magukat.
Ha a Myrath új albumával hasonlítom össze, ez az anyag sokkal modernebb, invenciózusabb, színesebb, változatosabb, izgalmasabb, ígéretesebb, de egyben borúsabb, sűrűbb is. Nem olyan könnyen emészthető, mint a "Karma", de lényegesen tartalmasabb, így a hamisítatlan "orientális" progresszív metálra kiéhezett hallgatók étvágyát sokkal hatékonyabban kielégíti. Továbbra is csodálkozom, hogy ezt a csapatot a nápolyi Frontiers karolta föl, ami azért nem a kísérleti zenék kiadójaként ismeretes.
Azt kell mondjam, a Turbulence átvenni látszik a stafétát a műfaj eddigi babérkoszorús bajnokától, a Myrath-tól. Míg ott véleményem szerint már leáldozóban van a nap, itt még ereje teljében, sőt, talán a zenitet sem érte el. A Turbulence igazi színpompás virág, ami egy egyébként gyönyörű és izgalmas ország, a Közel-Kelet Velencéjeként emlegetett Libanon romjain bontotta ki szirmait. Bravó!
Az élet három nagy, megválaszolhatatlan kérdése. Hogyan keletkezett az univerzum, lett a semmiből valami? Van-e lélek, testtől független szubsztancia? Valamint, az Iron Maiden vagy a Judas Priest az ultimate heavy metal banda? Az első két kérdésben nem érzem kompetensnek magamat (véleményem azért persze ezekről is van :D), de a harmadikról szívesen elmerengek veletek.
Kezdjük azzal, hogy a "Killing Machine" az első igazi heavy metal album. Tudom, most majd jöttök azzal, hogy Black Sabbath, Kiss, Thin Lizzy, UFO, AC/DC, Black Sabbath…, ja és mindenképpen a Black Sabbath; de ha arról a tradicionális heavy metalról beszélünk, ami már hangzásban, zenei eszköztárban és külsőségekben is véglegesen maga mögött hagyta a hard- és pszichedelikus rock gyökereket, akkor nem lehet kérdés, hogy igazam van. Egy pont oda.
Az, hogy ennek ellenére mégis a Maiden a nulla kilométerkő, a kiindulási pont a metal legtöbb alstílusában, köszönhető annak, hogy változatosabb, rétegzettebb a zenéjük. A Judasból maximum a speed metal vezethető le, de Harrisékban a tempós, trappoló témák mellett mindig is ott volt a monumentalitás, az epikusság, a teatralitás és a progresszivitás is (lásd pl. Rime of the Ancient Mariner, Revelations stb.). Így hivatkozási pont, referencia lehet akár a power, akár a progresszív metal számára is. Egy pont ide.
Hajdanán a Judas Priest alighanem sikeresebb volt kereskedelmileg, köszönhetően a kommerszebb megközelítésnek, amivel az észak-amerikai piacot – teljesen tudatosan – bevették. A Maiden ezzel szemben zeneileg kevésbé kötött kompromisszumokat, kevésbé fordultak el a gyökereiktől és a vén kontinenstől. Ezért lassabban építkeztek, Európán kívül még Dél-Amerikában nagy királyok, de az a piac alighanem – anyagi és presztízs szempontokból egyaránt – kevésbé számottevő. (Japánban gondolom mindkét zenekart kajálták.) Ízlés kérdése, de nálam ez inkább a vasszüzek felé hajlítja el a preferenciát. Még egy pont ide.
Azt viszont semmiképpen ne vitassuk el Halfordéktól, hogy manapság sokkal tökösebbek, izgalmasabbak, modernebbek, mint az Iron Maiden. Félreértés ne essék, utóbbi a kedvenc zenekarom, de az öröm mellett, hogy egyáltalán még aktívak, elismerem azt is, hogy már csak visszafogott emlékei egykori önmaguknak. A Judas ezzel szemben többször is sikeresen újra-definiálta magát a pályafutása során. A "Painkiller" például egy méregerős kiáltvány a stílus alkonyán, sokaknak máig ez a definitív heavy metal album. De arra aztán végképp nem számított senki, hogy 2018-ban is letesznek még egy nagyon bika korongot. OK, a Maidennek is ott a "Brave New World”, mint combos újrakezdés, de azóta sem teljesítették be igazán annak az ígéretét. Persze a Priest fiatalított, ez is igaz, de akárhogy is, Richie Faulkner egy személyben hitelesen helyettesíti Tiptont és Downingot. Rob bácsi pedig még mindig jó formában van, nem csak a stúdióban tudott Metal God maradni, hanem színpadon is odateszi magát. Nem is értem, hogyan bírja ezt ennyi idősen. Kettő-kettő.
Mindezek után vártam ezt a lemezt, kíváncsian, tudnak vajon duplázni a "Firepower” után? Főleg, hogy a felvezető "Panic Attack” szenzációsra sikeredett. Totál önazonos, hagyományőrző, ugyanakkor dinamikus, modern is egyben, ez igen! Egyedül az egygitáros szappanopera zavarta meg némileg a csít, akkor kicsit megijedtem, hogy náluk is elgurult a gyógyszer. Máig nem értem, hogy mi volt ez a hiszti, talán egy idióta marketinges vélte úgy, fel kell zavarni kicsit az állóvizet, a rossz reklám is reklám. Vagy tényleg annyira megcsappant a koncertbevétel, hogy nem akarják öt felé osztani a gázsit (érezhetően minden alkalommal valamivel kisebb közönség előtt lépnek fel). De hála az égnek, nem lett baj, mert az "Invincible Shield" már megint odab@sz. Ugyanolyan, mint a beharangozó kislemez: hagyományápoló, de mai is egyszerre.
Igen, ismét jó lett a végeredmény, pedig az Elegant Weapons is ébreszthetett kételyeket, ha már... Hiszen Faulkner azon csak meglehetősen közepes számokat tudott összekalapálni. Itt viszont újra működik a mágia, minden a helyén, a hangzástól a dalokig, a gitártémáktól és -szólóktól az énekdallamokig bezárólag. (Még a szövegek is rendben vannak.) Újdonság persze nemigen akad, de ki a fene várja el ezt igazán ezektől a vén csatalovaktól? Teszik a dolgukat, azt, amihez a legjobban értenek. Nálam majdnem tökéletes a cucc, még a három számmal kibővített verzió sem fullad unalomba. Egyedül egy epikusabb, lassabban építkező és fokozatosan kiteljesedő számot hiányolok innen, volt azért ennek a zenekarnak egy ilyen oldala is. Ha ezt is felvillantanák, akkor egyszerűen perfekt lenne.
Igazságot nem tudok tenni a Maiden vs Judas vitában, de eléggé úgy tűnik, hogy per pillanat utóbbi valamelyest lépéselőnyben van. Legalábbis ami az albumok minőségét illeti. Élőben Harrisék persze sokkal nagyobb helyeken, látványosabban nyomják, nyoma sincsen egyelőre az érdeklődés lankadásának irántuk. Na, most akkor megint nem vagyunk előrébb… De nem is kell, kinek a pap, kinek a szöges kalodába zárt papné. Nekem meg mindkettő.
Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a finn euro-thrash/power formációra, amit anno valamiért (mindenesetre nem minden irónia nélkül) Kiuasnak, azaz szaunakályhának neveztek el. Túrisas kollégával nagy kedvencünk lett egy Firewinddel közös pesti hangverseny után, de ahogy - sajnos a szélesebben és zeneileg értelmezett Skandináviában is - kezdett leáldozni a metál csillaga, bedobták a törülközőt. A szétesés első jele az volt, hogy a 2010-es és egyben utolsó lemezük (Lustdriven) megjelenése után az énekes, Ilja Jalkanen "stílusváltás" miatt kilépett a bandából. Értsd: inkább egy szál akusztikus gitárral előadott blues-estekkel járta a finn kocsmákat. Végül néhány szerencsétlen próbálkozás után a formáció 2013-ban hivatalosan föloszlott.
Nem értem hogyan, de még az én, leginkább Szauron folyton kutató szeméhez hasonló figyelmemet is elkerülte a hír, hogy az együttes 2021-ben újraalakult az eredeti tagokkal. Talán sohasem értesülök erről az örvendetes fejleményről, ha szinte véletlenül nem találom magam szemben ezzel az EP-vel, ami március 1-én jelent meg a streaming szolgáltatók platformjain.
Az együttes gitárosa és legfőbb zeneszerzője, Mikko Salovaara azt nyilatkozta, hogy: „Ez az EP több szempontból is monumentális mérföldkőnek tekinthető, hiszen ez az újjászületett Kiuas első kiadványa és a zenekar első konceptalbuma, amely Samooja epikus mondájába kalauzolja a hallgatókat” A furcsa finn cím tehát senkit se ijesszen el, a mindössze négy dalt tartalmazó EP-n végig angolul énekelnek, kivéve egy rövid részt a "The Pilgrimage" című tételben. Az anyanyelvük használata a címben egyszerűen annak tudható be, hogy az album egy nemzeti mondát dolgoz föl (amiről egyébként mit sem tudok, de nem is érdekel különösebben).
A hangzásért Nino Laurenne (Thunderstone) felelt a Sonic Pump stúdióban, így nem is lehet rá panasz. A hangvétel a témának megfelelően epikus, akad itt "nagyzenekari" fölvezetés (The Mariner's Poem), virtigli thrash-power izmozás (From The Anchorage), kifejezetten az én ízlésemnek megfelelő középtempós himnusz (The Pilgrimage) és végül klasszikus power ballada is (Through Purgatory). Zeneileg a banda nem változott vagy öregedett semmit, Salovaara tanár úr sem felejtett el gitározni. Azt kell mondjam, hogy ez nagyon ígéretes visszatérés, remélem, futja majd egy teljes albumra és egy Finnország határain kívüli, európai turnéra is (bár nem tudom, hogy Túrisason és rajtam kívül, ki lenne rájuk itthon kíváncsi).
"Nekem hatalmas csalódás. Ilyen primitív, iskolás dobolást nem hallottam az Avenged Sevenfold fekete albuma óta."
"…kimondott csalódás egy 'Chemical Wedding' után."
Remélem, kollégáim nem fognak neheztelni azért, hogy az album "kiosztásakor" előzetes véleményeiket ide idéztem – ugyan az első kritikai megjegyzéssel egyetértek, a második azonban nem ennyire egyértelmű – s hogy miért is gondolom annak, pár, a kijelentés igazságtartalmát nem vitató, bátortalan mondattal próbálom meg elmagyarázni.
1998. Ez az az év, amikor Dickinson magára vette a letehetetlen terhet, a "Chemical Wedding"-ét, ami úgy lett megszületése pillanatában az adott korszak etalonja, hivatkozási pontja, hogy azt túlszárnyalni vagy csak megközelíteni is lehetetlen, ráadásul olyan egyöntetűen, kőbe – mit kőbe, acélba! – vésve, hogy azzal vitába szállni botorság, illetve szakmai vakság – bocs, süketség –, olyan paradigma megkérdőjelezése, ami a metal zene alaptézisei közé tartozik. Ettől függetlenül – elismerve, hogy bennem van a hiba – én legalább annyira szeretem az "Accident Of Birth" Maiden-közeli, ám modern világát, mint az utána következő alapvetés borongósabb, összetettebb, az adott időszak hatásait tökéletes szintézissé avató teljesítményét.
Az érdem azonban már akkor sem egyedül Dickinsoné volt: Roy Z, a Tribe Of Gypsies gitárosa egyedálló producerként tudta megragadni a klasszikus és modern egységét, nemcsak visszahozva Dickinsont és Halfordot a tévútnak bizonyuló szólóirányból, de új minőséget kicsikarva vissza is helyezte a képzeletbeli trónra a két ikont – és akkor még nem beszéltünk a kereskedelmileg ugyan bukásnak bizonyuló, ám kritikailag egyöntetűen csúcsalkotásként predesztinált Helloween albumról, a "The Dark Ride"-ról.
Roy Z tökéletes társnak bizonyult, aki hibátlanul látta az újkori Maiden "feltételezett hibáit", a túltolt epikusságot, a refrének végtelen ismételgetését, a tempóvariálásban megbújó játékosság – amiben ugye az együttes kiemelkedő tehetsége is megnyilvánult – lassú erodálását, illetve a hangzás modernizálásának elvetését. Persze egy lassan fél évszázada működő együttes esetében nem túl sportszerű a kreativitást és innovációs készséget számonkérni, ettől függetlenül úgy érzem, hogy a "The Mandrake Project" annak a többségét meg tudta valósítani, amit az anyacsapatból mára olyannyira hiányolunk.
19 év telt el a legutóbbi "Tyranny Of Souls" című szólómunka óta, a lemez 19 éve készül: olyan lenyomat, ami az énekes életének majd két évtizedét fogja magába, Bruce fizikai és lelki nehézségeivel, személyiségének, behatásainak, szemléletmódjának és alkotói lényeglátásnak változásával. Ebből következően lehetne a lemez széteső, dramaturgiailag inkoherens, kisebb és nagyobb zenei "cetlik" nagy, nehezen képpé varázsolható, pixeles fotója, de nem az! Persze azt sem mondhatnám, hogy egy markánsan kijelölt muzikális nyomvonalon halad, ám az általa teremtett hangulati egység a komponensek tobzódásának ellenére is megvan, és a különböző elemek leginkább Dickinson alapvető kíváncsiságának, érdeklődésének komor vagy játékos kérdéseire adott változatos zenei válaszai.
Az mindenesetre kedvező jelnek tűnt, hogy a 2015-ös "Book Of Souls"-on már megjelent jelen lemez egyik, Maidenre alakított száma, ami az idők folyamán egyik kedvencemmé avanzsálódott. A hangulat mindenesetre már akkor adott volt: sötét, súlyos, kicsit hidegrázós, amiben negatív és pesszimista hullámok örvénylenek, ugyanakkor ott bujkál – valahol a horizonton – a fény felszabadító ereje is.
Az "Eternity Has Failed" kitűnő prezentálása volt a "The Mandrake Project"-nek, ami bár többrétegű és nem igazán lineáris, mégis megragadta a lényeget, csakúgy, mint a lemez nyitódala, a filmzenésen nyomasztó "Afterglow Of Ragnarok", ahol a refrén optimista kicsengése törli le homlokunkról a riffek keltette izzadságcseppeket.
Játékos, egyben rockos groove-val indít a folytatás, amit már első hallásra is meg tudsz jegyezni, és ahol Roy Z kissé pszichedelikus szólója kavarja meg az érzelmek állóvizét – a "Many Doors To Hell" a lemez "slágere", könnyen emészthető és végletekig dallamos, ugyanakkor nem lóg ki a sorból, ami az alkotók dallamformálási képességét dicséri. Hasonló szellemben fogant a folytatás, hogy aztán a számomra legkedvesebb szerzemény mutassa meg, mire képes a gitáros és az énekes: a "Resurrection Men" az album egyik legösszetettebb darabja, a maga latinosan induló – és Morricone westerndalait idéző – akusztikájával, a fülből kitörölhetetlen refrénnel és egy csodálatos, Black Sabbathos váltással, ahol Roy Z végletekig torzított gitárja olyan mélyről szól, ahová Dickinson a hallgatót vinni kívánta. A lemez szövegét tekintve "sötét, felnőtt történet a hatalomról, a visszaélésekről és az identitásért folytatott harcról, a tudományos és okkult zsenialitás hátterében" – pragmatikus ember lévén nekem kissé furcsa Dickinson vonzódása a témához, a gonosz mibenlétéhez, az okkult irodalom számomra gyerekes következtetéseihez, de minden bizonnyal vannak olyanok, akiket hasonlóan be tud szippantani a téma, ami tökéletes egységet alkot a lemez zenei oldalával, amit ráadásul egy 12 részes képregény-ciklus egészít ki; ehhez hasonlót valamikor Alice Cooper bűvészkedett össze, és talán a Kiss, de hát mi nem volt, amit ők nem csináltak meg? :))
A "Mistress Of Mercy" mintha az "Accident Of Birth"-ről maradt volna le, és talán ez az egyik legkiszámíthatóbb dal a lemezen, amitől azonban nem kevésbé élvezetes, mint társai. Természetesen kapunk Bruce folkhoz való vonzódásáról is egy adag lenyomatot az epikus "Shadow Of The Gods"-ban, aminek dallamait bármelyik filmzene-író megirigyelhetné, és amitől bizseregni kezd a bőröd, már ha érzékeny vagy az elvágyódást, nosztalgiát kifejező merengésekre. Dickinson hangja ebben a dalban fénykorát idézi, olyan érzelmi hullámvasutat járva be, amitől összehúzódik a gyomrod, nem beszélve a tempóváltások lélegzetelakasztó remekléséről és áttételes érzelem közvetítéséről.
A lezárás méltó a lemezhez, egy majd 10 perces jutalomjáték, amiben benne van az egész "The Mandrake Project" nagyszerűsége: mint a megelőző szerzemény, engem kissé az Ayreon összetettebb darabjaira emlékeztet, pszichedelikus örvénylésével és a refrén ívének feszültségkeltő nagyszerűségével. Nem is folytatom tovább a lemez kivesézését, így is kissé hosszúra nyújtottam az ismertetőt, ráadásul egy olyan korban, mikor bárki azonnal bele tud hallgatni a recenzió tárgyába, apró (vagy kevésbé apró), a szubjektivitásból adódó csúsztatásokon kapva az írót.
S most visszakanyarodva kritikám elejéhez: igazuk van a kollegáknak? Minden bizonnyal, de én úgy gondolom, az album – a hosszúra nyúlt alkotói fázis ellenére – képes arra, hogy ha kissé jobban belefeledkezel, meggyőzzön arról, amit mindnyájan sejtettünk: a Dickinson-Roy Z páros képtelen hibázni – ellentétben velem, aki kénytelen ellentmondani társai véleményének, de talán jól is van ez így, hiszen nem vagyunk egyformák.
Az ön-újradefiniálónak, magyarosabban: új kezdetnek szánt, egyszerűen csak "Firewind"-re keresztelt 2020-as album után itt a Firewind-saga folytatása. Ez a második lemez, amelyiken Bob Katsionis gitáros/billentyűs már nem működik közre és Herbie Langhans (Seventh Avenue, Beyond The Bridge) énekel, de csak az első, amelyiknek megírásában a német dalnok tevékenyen és - mondhatni - hatékonyan részt vehetett. Ezúttal valódi beleszólása volt a dalszerzésbe, jellemzően mind a zenei kompozíció, mind a szövegírás tekintetében a főnökkel, Gus G.-vel közösen jegyzik a számokat.
A felvételekért és a keverésért Gus G. régi "fegyvertársa", Dennis Ward volt a felelős, ennek megfelelően a soundra a meglehetősen dinamikus kifejezés illik ugyan, de az egyedi semmiképpen. A játékidő az újabb trendeknek megfelelően tipikusan "vinyles", azaz belefér a 40-45 perces tartományba. Ráadásul úgy, hogy a korongon szerepel egy viszonylag meglepő földolgozás is: a The Romantics "Talking In Your Sleep" című pop-rock slágere, ami nem rossz ugyan, de a lemez saját számai közé betűzve és nem valami bónusz "fícsörként" szőrős és suta lóláb módjára lóg ki az összképből.
Egyáltalán nem kellemetlen beismernem, megint polihisztor kollégánknak, Kottának lesz igaza. Miközben Gus G. gitározásán továbbra is érződik a főleg Yngwie Malmsteen által fémjelzett neo-klasszikus éra hatása (itt jegyzem meg: mennyivel élvezetesebb lett volna Ozzy "Patient Number 9" lemeze végig az ő játékával!), a dalok egyre kevésbé klasszikus értelemben véve firewindesek. Az utóbbi időben a Firewind lemezek egyre kevésbé Firewind lemezek, inkább Gus G. szólólemezeinek (2014, 2015, 2018) szerves folytatásai.
Biztos lesznek olyanok, akiknek idegeit borzolni fogja Langhans orgánuma. Elismerem, hogy sajátos (valahogy a Beyond The Bridge koncepciójához jobban illett, itt inkább amolyan 12-egy-tucat power metal hang), de ezen a lemezen szerintem sikeresebben integrálódott, mint az előzőn. Alapvetően az a véleményem, hogy az utolsó két kiadványnál (az előző évtized lemezeinél) ez most erősebb anyag, csak már nem éppen vegytiszta tűzszél...
Végezetül - szokás szerint - hadd adjak hangot a fölháborodásomnak, amiért az újra aktív Masterplannel közös "Masters Of Fire" turnét sem (!) sikerült elhozni Magyarországra! Mivel tudnak többet a jó tót atyafiak, a pozsonyi koncertszervezők?
A korszellemnek megfelelően teljesen átmegyünk interaktívba, ezt a lemezt is egyik kedves olvasónk ajánlotta. Mondván, ebben megvan az a düh és energia, amit az évértékelőmben felemlegettem. Maga az írás tárgya ugyanakkor nem is lehetne kevésbé összhangban a korszellemmel, igazi retro cucc ez, igen markáns korai – első 2 album – Maiden hatásokkal. Hangzásban is, nem csak zenei megoldások terén nyúlik vissza a NWOBHM (h)őskorbába, így meglehetősen kedvelni kell azt az érát ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudd a muzsikát.
Való igaz, energia és lelkesedés az van benne, majd szétfeszíti. A zenei fölkészültséggel sincs probléma, a megidézett korszak sztenderdjének mindenképpen megfelel. Jók a számok, talán éppen a kuriózumnak szánt, anyanyelven előadott cseh doom nóta lóg ki egyedül az albumról. Valószínűleg a tagok egy részének európai kötődése lehet, mert maga az opusz nem olyan erős (és hangulatában sem igazán illik ide), hogy indokolná a választást. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha hiányzik Harrisék kezdeti fékevesztett szilajsága és markáns zenei világa, akkor ez itt egy jó választás lehet nosztalgiázni kicsit.
Eldritch: Innervoid (2023)
Az olaszok munkássága elég alaposan dokumentált a blogon, ez a megjelenés valahogyan mégis elkerülte a figyelmünket. Pedig, ha progos-dallamos muzsikával a DGM az éves listánk élére tudott repülni, akkor a nagyon hasonló erényeket fölmutató honfitársaikról is illett volna megemlékezni, mert színvonalban ezek nincsenek túlságosan távol egymástól. Korántsem vagyok alapos ismerője az Eldritch munkásságának, Tartuffe számít inkább szakértőnek ebben a tekintetben (is), de emlékeim szerint meglehetősen konzisztensen hozták mindig a korrekt színvonalat.
Nagy meglepetés így nem érheti az egyszeri rajongót, de a csalódás is kizárva! Szerintem ez az album kifejezetten jól sikerült; megkockáztatom, a saját - nívós - szintjükhöz képest is valahol az élmezőnyben landolna. Prog-power fanoknak így gyakorlatilag kötelező, úgysem jelenik meg túl sok combos alkotás ebben a zsánerben manapság. Érdekes, mintha az északi vonal gyengélkedése láttán a taljánok vennék át a stafétabotot a stílus életben tartása érdekében. Legyen így, úgy látszik mindenkinek eljön az ideje előbb-utóbb, ha elég kitartó!
The Rods: Rattle The Cage (2024)
Az amerikai Motörhead, ahogy némi túlzással emlegették őket anno, 1980-86 között volt aktív, és az Anvilhez hasonlóan jól beleragadt a másodvonalba. A Lemmyékhez hasonlítás azért volt fals, mert a The Rods sosem volt olyan vad banda, mint a legendás angol trió, s bár mindketten korai heavy metalban utaztak, a jenkik szerintem kevésbé nyersen (dallamosabban, hard rockosabban) nyomták mindig is. Az Anvil pedig úgy jön a képbe, hogy ahogyan Kanadából, úgy New York környékéről sem volt egyszerű ebben a zsánerben rajongótábort építeni. Annyira a jazzről és a musicalről szól ott minden. A kétezres években újra mocorognak, de meglehetősen visszafogottan, mindösszesen három album jelent meg az újabb érában.
Aki ismeri őket régről, tudja nyilván, mire számíthat. Kicsit azért modernizáltak: az egyenes, riff alapú muzsikát helyenként Hammonddal/billentyűvel teszik lágyabbá, monumentálisabbá, és ez kifejezetten jól áll nekik. Ilyenkor olyan, mintha a Grand Magus Ken Hensleyvel jammelne. Én megsüvegelem, amikor közel nyolcvan éves tagok még nem hajlandóak megöregedni (David Feinstein 77) és bőszen nyomják a rock 'n' rollt. Ráadásul nem is rosszul. Ajánlott, de ez is csak az oldschool rajongóinak.
Riley's L. A. Guns: The Dark Horse (2024)
Ez az L. A. Guns kevésbé ismert fele, Tracii Guns a másikban van. Ezt a verziót a dobos, Steve Riley trombitálta össze rutinos arcokat-haverokat maga mellé csábítva. A "The Dark Horse" hasonlatos annyiban az új Magnumhoz, hogy Riley még a lemez megjelenése előtt meghalt (RIP), szóval amolyan poszthumusz cucc ez is. Hiába, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, ez az album nem olyan retro, mint a The Rodsé, határozottan van egy modern stich benne (kilencvenes – kétezres évek). Ugyanakkor a '70-es éveket is érezni itt valami csoda folytán…
Legtöbbször talán a Lillian Axe ugrott be a hallgatása során, de a címadót például a The 69 Eyes is nyomhatná, a záró tétel pedig Quireboys slágernek is elmenne. Helyenként a The Cult is befigyel, szóval nehezen beskatulyázható korong, és ez jó. Kicsit borongós, de bulizós alapvetően, és tudja a rosseb, pontosan miért is, de tökre bejön nekem.
Metal De Facto. Először azt hittem, hogy valamilyen paródia, vagy happy metal csapatról van szó, amelyik már nevében is jelzi bolondos hozzáállását az egész lemezhez, de mivel ezt a játékot már maga a "humorforrás" Manowar is eljátszotta, nem beszélve a tényleg burleszk-fémet tortaként arcunkba dobó Nanowar Of Steelről, nevetés vagy egy halvány mosoly helyett olyan kínos érzés fogott el, mint mikor valamelyik trash-vígjátékban azon kell nevetnem, ha a főhős gatyába végzi el azt, amit egyébként WC-ben szokás.
Szerencsére tévedtem, ráadásul nagyot, hiszen a finn csapat olyan tisztelettel nyúlt a tradicionális európai power metalhoz – és egy-egy aspektusában az Iron Maidenhez –, ami mindenképpen figyelmet érdemel, ráadásul a kiadott lemez minősége nemcsak tiszteleg az ihletet adó "nagy generáció" előtt, de a kötelező sztenderdeket olyan magas szinten valósítja meg, amit egyes példaképek ma már sámlira állva sem tudnak megugrani.
A világgá rikoltott végeredményben aztán ott van a Helloween, a Sonata Arctica, a Stratovarius, a korai Avantasia, vagy az Iron Maiden öröksége, de szerencsére nincs ott a lassan minden kontinentális power brigádot elborító diszkó/techno/szintipop kényszer: ez bizony a nyolcvanas évek fémben fogant, dallamos, epikus, ezáltal magával ragadó tisztelgése a stílust megalkotók előtt.
A csapat lelke Aitor Arrastia énekes, aki hangjával Kiske és Scheepers genetikai mixturáját sikoltja az égbe, megfelelve ezzel a műfaji elvárásoknak, illetve a billentyűs Benji Klint-Connelly, aki neoklasszikus futamaival egyszerre idézi a Stratovarius és a csikóéveit élő Sonata Arctica elbűvölő világát. A hangzás ugyan lehetne vastagabb, hiszen két gitáros is felelős a hagyományos brit zenei hangulati elemek megteremtéséért, ráadásul eléggé takarékoskodnak a szólókkal, de a basszust kezelő, az Ensiferumból ismerős Sami Hinkka, aki a "Slave To The Power" c. dalban Harris-i magasságokba emelkedik, pótolja a húrok virtuóz megszólaltatását: talán itt csíphetjük leginkább nyomon a német-skandináv alapú európai power mellett a NWOBHM jótékony hatását, amit úgy sikerült integrálni az alapvetően dallamosabb közegbe, mint az Európában szerencsét próbáló kínai piacosnak a gagyira hajlamos rétegek keresleti várakozásait.
S ha már Ázsia: a lemez dalai a szamuráj hőskorba vezetnek, így természetesen elmaradhatatlan az egyik legősibb monda, a 47 Ronin , a bushido, vagyis a szamurájok etikai/spirituális kódexe, vagy a mongol hordák flottáját többször is elpusztító, és így az inváziót megakadályozó"Isteni szél", a Kamikaze említése.
A dalok legfőbb alkotóeleme a remekül eltalált refrén, ami a stílus paneljeinek megfelelően úgy ragad a fülünkbe, akár Maci méz a műanyag palackba, de nem mondanám azt sem, hogy az instrumentális szekció alárendelt szerepet játszana az egyébként igen erős hangulat megteremtésében. (Jóllehet, ugyan a Japán történelemről, mitológiáról szólnak a dalok, a fiúk úgy döntöttek, hogy hanyagolják az egyébként abszolút testidegen távol-keleti folkzenei elemeket, még úgy is, ha laza szövésű koncept albumként egy-egy zenei átkötő alkalmas lett volna a bivát és a kokjút (hagyományos húros hangszerek), vagy a nemzeti hangzás egyik, az európaiak által is ismert megteremtőjét, a nagydobot jelzés értékűen bemutatni.)
És ha már power metal – a lemezt természetesen egy 12 perc fölé nyúló epikus dal zárja, amiben megtalálható minden "Keeper" örökség, a sebességgel való játszadozástól a himnusz-szerű, együtt énekeltetős többrétegű refrénen keresztül az instrumentális összefoglalóig, amiben mindenki megmutatja, mire is (lenne) képes. (Sajnos sikerült némi, a történetet magyarázó prózai szövegelést is a dalba építeni, ami meg-megtöri a szerzemény ívét: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha mesét szeretnék hallgatni, akkor könyvet veszek elő, és nem egy metal-lemezt, de úgy látszik, a fiúk fontosnak tartották, hogy a 47 Ronin története szövegmondásban is kiemelésre kerüljön – a Kenau Reeves által készített, hasonló című filmfeldolgozás úgyis megbukott a pénztáraknál.)
A lemez azonban egyáltalán nincs erre ítélve, és ha jobban belegondolok, évek óta nem hallottam hasonló színvonalú, hagyománytisztelő euro-power metalt, ami úgy idézi meg a hatásokat, hogy ne kelljen plágiumért kiáltanunk. Várjuk a második részt!
