Kiadó:
Cooking Vinyl

Honlapok:
thecult.us/HIDDEN_CITY/
facebook.com/officialcult

A The Cult ezzel a lemezzel úgy látszik, önként vonult el abba nosztalgia világba, amit utóbbi két lemezén építeni kezdett, és amelynek végeztével talán még Madách szavait is idézhetném: "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen." A csapat persze nem pihent meg, bár ezen a lemezen csak nyomait fedezhetjük fel a valamikori rocksztáros csikóviháncnak, vagy alternatívos zúzásnak: a lényeg a csöndes szemlélődésé, és az olyan zenei elemek hangsúlyosabbá válásáé, melyek akár valamilyen szentimentális film aláfestő dallamaiként is megállnák a helyüket. Az, hogy az egész nem fordul önsajnáló giccsbe, sőt, tulajdonképpen ha egy más formában is, de értéket közvetít és szórakoztat, a csapat kreatív zenei agyainak köszönhető, hiszen úgy formálják ezt a kissé önsajnáló, visszafelé tekingető attitűdöt a saját, jellegzetes képükre, ahogy azt csak azok tudják, akiknek a közvetített produktum nem csak szerepbe merevedett, felvett póz, hanem maga a valóság, és a megélt érzések áradata.

Az album tehát, az ígérteknek megfelelően hiába lett gitárorientáltabb, mint elődje volt, az olyan, szinte a "Tito And Tarantula"-t idéző, szomorkás, füstbe révedő zenei merengések, mint a "Birds Of Paradise" egyértelműen jelzik a hallgatónak, hogy Ian Astbury és Billy Duffy egyértelműen leszámolt egy számukra fontos korszakkal. Mondhatnám azt, hogy barátságtalanabb, netán nehezen emészthetőbb a lemez a megszokottnál, de ez nem így van: a dallamok – melyekben fontos szerepet tölt be a zongora – szinte első hallásra megjegyezhetővé, sőt, dúdolhatóvá teszik a számokat. Azt persze nem merem állítani, hogy egy-két fordulat ne lenne ismerős, de a mindent átütő szomorkás, révedező hangulat úgy formálja át ezeket, hogy ne lehessen az újraidézés vádját kiáltani – mégiscsak kultikus együttesről van szó, kérem.

Bob Rock persze érti a dolgát, és ha ebben a kissé lassúbb, öregesebb formában is, de megpróbálja kiszolgálni a csapat legsikeresebb korszakainak rajongóit, ráadásul a hangja-kopott Astbury is hallhatóan könnyebben birkózik meg az így kialakított dallamokkal, mint a 2012-ben kiadott "Choise Of Weapon"-ön. Van hát itt minden, ami kitűnően játszhat alá a nosztalgia faktornak, de hatásvadászatról mégsem beszélnék, hiszen a The Cultban mindig is volt valami belülről fakadó színpadiasság, amit ha nem szerettél, nem szeretted a csapatot sem. Az tehát, hogy a színpadon jelenleg a szakma minden rutinjával rendelkező, öregedő művész áll, aki a pályán tanult összes manírt beveti a maga nyugodt, lassú tempójában – ám azt a legmegfelelőbb pillanatokban időzítve –, a lemez szempontjából abszolút nem hátrány, a műkedvelők megszólított közönsége valószínűleg tapsolni fog neki, a többiek pedig úgysem számítanak.

Mindent összevetve: vannak slágerek? Vannak. Csak kissé más formában, ám a csapat lényegétől nem elszakadva, szabadon rád hagyva a döntést, hogy ezt hogyan értékeld: megfáradt összegzésnek, vagy a letisztult rutin megkapó produktumának. Én az utóbbira szavazok.

Garael

Kiadó:
Universal/Spinefarm

Honlapok:
www.recklesslove.com
facebook.com/RecklessLove

Aki nem látja, mi történik manapság (főleg) Skandináviában, az vagy fogalmatlan, vagy a világ zajától végleg visszavonult remete. Nem lehet nem észrevenni, hogy ott fönn északon mozgalommá nőtte ki magát a '80-as évek hajmetáljának föltámasztása. Biztos, hogy közrejátszott az egykori amerikai rocklegendák mesterséges, üzleti szempontok által vezérelt reanimációja, de meggyőződésem, hogy jelen esetben ennél többről van szó. Itt nem a kiüresedett amerikai rockipar trendjeinek leutánzásáról van szó, hanem egy sajátosan skandináv jelenségről – talán a hosszú, borongós esték okozta levertség és unalom tudatos elűzéséről, vagy egyszerűen egy szép, dallamorientált zenei hagyomány ápolásáról.

Akárhogy is, ez a mozgalom igen fölkészült és kifejezetten szórakoztató együtteseket adott eddig a világnak, akik ráadásul nem is föltétlen sorolhatók egyetlen kategóriába – azaz, van közöttük némi differenciáltság. Pl. a H.E.A.T , vagy a The Poodles igyekszik modern köntösbe öltöztetni és keverni az eredeti hatásokat (pl. Def Leppard), az Eclipse és a Nordic Union egyfajta modern, AOR/glam rock-alapú euro-diszkót képvisel, míg akadnak minden mentegetőzéstől mentesen sleaze rock reinkarnációk, mint a Crashdiet, a Crazy Lixx, és a Santa Cruz. Leginkább ez utóbbi kategóriába tartozik a finn Reckless Love is, bár vannak durván (már-már vállalhatatlanul) diszkós elhajlásaik is, mint pl. a "Child Of The Sun" ezen az albumon.

A helyzet az, hogy nekem a műfaj hőskorában sem a legdurvább "glam", leginkább "sleazy" jelenségek tetszettek (Mötley Crüe, Poison, stb.), hanem pl. a White Lion, így ma sem elsősorban ehhez a változathoz vonzódom, hanem inkább ahhoz, amit a Dynazty és a H.E.A.T képviselnek. Ennek ellenére olykor szórakoztatónak találom az olyan pofátlan és egészen komolyan aligha vehető csapatokat is, mint a Reckless Love.  A "Hands" vagy a "Let's Get Cracking" pl. nagyon ülnek, de nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy a klipes "Monster" csúnyán lenyúlta mind a Nirvana "Smells Like Teen Spirit"-jének méltán vagy méltatlanul halhatatlan riffjét, mind pedig az Aqua rettenetes "Barbie Girl"-jének egyik "örökzöld" sorát: "Come on, Barbie, let's go party" (persze kicsit más szöveggel). Sajnos akad itt még néhány momentum, ami kimondottan idegesít, elsősorban a Kiss "I Was Made For Lovin' You"-jához hasonló diszkós szörnyetegek (Child Of The Sun, Scandinavian Girls), vagy az egyszerre rappes-technós zagyvaságok (Pretty Boy Swagger, Rock It).

A korábbi lemezeknél is kommerszebb "InVader"-t képtelen vagyok komolyan venni, ez vagy egy nagyon alaposan kidolgozott, jó marketinggel népszerűsített zenei vicc (mint pl. a zeneileg sokkal szimpatikusabb Steel Panther), vagy egy teljesen zagyva, célközönséget tévesztő komoly próbálkozás a sleaze modernizálására. Ettől függetlenül nagyon örülnék annak, ha a tehetségkutatókon, dalfesztiválokon ezek a csapatok nyomulnának (mint teszik azt a skandináv régióban), de az sem lenne ellenemre, ha bárokban, szórakozóhelyeken nem a kötelező tucc-tucc tépdesné az idegszálaimat, hanem valami ilyesmi késztetne szubliminálisan a térdcsapkodásra – na meg az önfeledt sörfogyasztásra.

Tartuffe

Kiadó:
Tradecraft/Universal

Honlapok:
www.megadeth.com
facebook.com/Megadeth

Vannak nekünk kivételezett, mindenkor győzedelmes metal-harcosaink, hőseink itt a blogon – ezt nem tudjuk, de nem is akarjuk tagadni. Nem, nem Mustaine az. Őt csak elismerjük, és természetesen életművét is megsüvegeljük, lám-lám, hová el tud jutni az ember akár énekesként is kellő kitartással, hiába nem kapott erre tálentumot a Teremtőtől…

Kikoról lenne szó, erről a brazil zseniről. Nem tudom, követte-e az országban bármelyik laptárs oly figyelmesen és lelkesen a karrierjét, mint a Dionysosrising blog? Nem hiszem. Tartuffel pl. egy emberként csaptunk le a koncert DVD-jére és rendeltük be azonnal az "elektronikus-öbölből". Meg is írtam a recenziót, annak biztos tudatában, hogy magyar nyelven ez lesz az egyetlen kritika az anyagról, ezért javaslom is, hogy olvassa el ezt mindenki, hogy képben legyen a fickó kvalitásait illetően. Már csak azért is, mert lehetett látni egy-két orbitális nagy marhaságot hozzászólásokban a képességeiről, miután kiderült, hogy nem lesz "Rust In Peace 2.0" és Marty Friedman marad inkább a maga ura, továbbra is kötésig a japán kultúrában.

Nos, röviden azt kell mondjam, hogy a pártatlanság elvárásainak nem megfelelve ugyan, de Kiko csatlakozásával nálam el is dőlt a lemez sorsa. Csupán a kíváncsiság hajtott, hogy ebben a szögletesebb zenei közegben, hogyan mutatja meg káprázatos tehetségét. Gyakorlatilag uralja a gitárjátéka a lemezt. Sokszor két versszak között is beindul a szólóhenger, a címadó dalt meg egyenesen annyi gitárszóló ékesíti, amennyi talán összesen nem volt a nagy kiadók által kiadott rocklemezeken a '92-'98 között pusztító Nagy Szólóínség idején. Helyes. Így is kell ezt csinálni. Nem lehet elvitatni, hogy ebben Mustaine igazi partner. No, nem a szólójátékban, abban Mustaine néhány ligával lejjebb focizik, hanem abban partner, hogy ezt a saját zenekarában – úgy tűnik, megkötések nélkül – engedi. Még egy instrumentális dal is zöld utat kapott. Egyébként meg nem is annyira fura ez, nem egyszer nyilatkozott már arról Dave, hogy ritmusgitárosként szerényen (egyébként jogosan) a világ tetejére pozicionálja magát, míg szólósként a "futottak még" kategóriában küzd az elismerésért. Jó, ő ezt úgy szokta mondani, hogy a mindenkori szólógitárosai nála lényegesen jobbak…

Ha közepes színvonalú Megadeth dalok sorjáznának itt Kiko túladagolt gitárjátékával, én akkor is simán el tudnám hallgatni a lemezt, de erről szó nincs! Meg arról sincs szó, hogy egy újabb klasszikus született volna, de nagyon tisztességes és vállalható a végeredmény, az egy-két töltelék dallal együtt. Idesorolom az instrumentálist is, mert ha valaki Loureirót szólóban szándékozik hallgatni, rendelkezésre állnak a szólólemezei, ennél sokkal jobb dalokkal. És az is igaz, hogy van a dallamokban önismétlés, nemegyszer befejezem a sort a "The bite of the she-wolf" idézettel és dallammal, merthogy mintha éppen az következne. De rendben, ez is bocsánatos, ugyanis Mustaine hangterjedelme stúdiós trükkökkel max. 5-6 egész hang, ami koncerteken felére csökken. Nem sok, viszont kevés, de ebből sáfárkodik, megjegyzem kiválóan.

Jobban tetszik, mint a két legutolsó lemez (sokkal jobban), dalok minőségében én az "Endgame" mellé helyezem, de a Broderick-Loureiro mérkőzés győztese egyértelműen az utóbbi, noha Broderick is kb. mindent tud a gitározásról, ami megtanulható. A Lamb Of God ütősével, Chris Adlerrel megerősített csapat élőben is megbízhatóan nyomul, sikeres az album, úgyhogy kijelenthetjük, egy erős Megadeth jutott nekünk 2016-ra.

Túrisas

Honlap:
www.virtualsymmetry.com

Amikor egy pár évig Rómában laktam, első kézből tapasztalhattam, hogy bizonyos körökben ott milyen kultusza van a progresszív muzsikának, főleg a Dream Theaternek. Ez a koncerteken különösen is "tapintható" rajongás természetesen megjelenik abban is, hogy megannyi banda játszik arrafelé ilyen muzsikát, van köztük simán elsőligás, de persze akadnak igen tehetséges epigonok és kevésbé tehetséges, de legalább eredeti csapatok is. Aki követi blogunkat, tudja, hogy előszeretettel "jelentünk" az olasz "versenyzőkről".

Nem tudom, emlékszik-e valaki a nápolyi illetőségű Mind Key nevű együttesre, akiket (gondolom, mivel helyi srácok) a Frontiers karolt föl annak idején. Utoljára 2009-ben jelent meg lemezük, amiről írtam is, azóta viszont nagy a csönd a brigád körül. Csak azért említettem őket, mert a Virtual Symmetry – bár ők északiak, pontosabban Milánóban székelnek – fölöttébb emlékeztet rájuk. Tipikusan olasz karakterű progresszív metált játszanak, ügyes, de nem káprázatos hangszeresek, és még a furcsa, de nem emészthetetlen dallamviláguk is nagyon hasonló.

Az alapító gitáros, zeneszerző, producer Valerio Æsir Villa hosszú évek óta keményen dolgozik ezen a lemezen, a hangzás pl. ennek megfelelően kifogástalan, de még nagynevű vendégeket is sikerült "szerződtetni". Rövid epizódszerepre beugrott Jordan Rudess (Dream Theater), Alessandro del Vecchio (Hardline, Voodoo Circle, stb.) és Marco Pastorino (Secret Sphere) is.

A lemez mindössze hét szerzeményt tartalmaz, ebből az első egy rövid szimfonikus intro, a negyedik pedig egy elég közönséges akusztikus zongoradarab, van viszont a végén egy három részes, 23 perces "szvit". Azt kell mondjam, ez a címadó tétel viszi el a hátán az egész albumot. A szimfonikus betétek igaziak, ízlésesek, nem tolakodóak, és az inkább rockos, mint metálos hangvétel is jobban áll az együttesnek. Ígéretes bemutatkozás, remélem nem jutnak a kvázi tetszhalott Mind Key sorsára...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.wisdom.hu
facebook.com/wisdommusic

Kezdhetném jelen kritikámat a közkedvelt Nietzsche idézettel, miszerint ami nem öl meg, az megerősít, de a Wisdom esetében ez csak félig-meddig igaz. Mert tény, hogy a csapatot az utóbbi időkben rengeteg "csapás" érte, kezdve a kényszerű tagcseréktől az orwelli deja vu-t okozó Facebook-incidensig, melyekből egy is elegendő indok – vagy ok – lehetett volna a csapat tartós válságából eredő feloszlásához, de szerencsére nem így történt: az Alestormba távozó Bodor Máté helyett – nemzetközivé téve a bandát – a "B színteret" meghódított Battle Beastből zenei okokból kiebrudalt Anton Kabanen érkezett, igaz, jelen lemezen még elődje játékát hallhatjuk – remélve, hogy hoz némi friss szelet a bölcsesség portájára, mert… Mert – és visszautalva a Nietzsche-i idézetre – a "Rise Of The Wise" egy cseppet sem lett erősebb, mint elődje – igaz, gyengébb sem –, de megmondom őszintén, akármennyire is szórakoztató dalcsokrot állítottak össze a fiúk, az az érzésem, hogy egy helyben topognak, esetleg a kialakult "komfort-zónából" nem akarnak kilépni. Ez mondjuk részemről nem lenne baj, de a dalok még az én toleráns ízlésemnek is eléggé egyformára sikeredtek, és tulajdonképpen újat nem hozó, csak a múlt album bevált paneljeit visszaidéző klónját jelentik a 2014-ben már hallottaknak.

A fiúk tehát belemerevedtek abba – az egyébként szórakoztató – zenei világba, amit a Hammerfall testesít meg, profin és tulajdonképpen hibátlanul idézve a példakép zenei világát, csak hát… Az ember várna némi meglepetést, vagy az eddig sulykoltaktól eltérő – esetleg eltérni szándékozó – megoldást, de azt bizony nem kap. De mit is kap akkor? Azonnal ható, remek kórusokkal kísért, dallamos heavy metalt, izgalommentesen, ám tulajdonképpen hibátlanul elővezetve, és ha nem hallottam volna százszor a hangszerekből kiugratott fordulatokat, akár még elismerően is csettinthetnék. A hiba azonban ott van, hogy erre már nem visz rá a lélek – lehet persze, hogy csak én vagyok rossz passzban, és nem hat rám olyan mértékben ez az indulós, ismerős közeg, mint ahogy kellene – de mit csináljak, ha a dallamokat minden szórakoztató, és magával ragadó voltuk ellenére is a gatyáig ismerősnek találom, és ha nem tudom, akár az ezelőtti album valamelyik darabjának is gondolhatnám őket.

Nehéz tehát objektív értékítéletet mondani az albumról, mert a maga nemében kiváló és szórakoztató darab, de ha az újra rákapó attitűddel rendelkezel, akkor nem biztos, hogy teljesen elégedett leszel, annak ellenére sem, hogy a szokásos vendéggel – jelenünkben Joakim Brodennel, a Sabaton frontemberével – elővezetett "Rise Of The Wise" minden igényt kielégít, amit egy igazi, csata-metál himnusztól elvárhat az ember.

Bele lehet tehát kötni az albumba, de minek? Akik szeretik ezt a fajta zenét, azok minden bizonnyal élvezettel fogják hallgatni a lemez nekik írt számait, a többiek meg úgysem számítanak. Még az én véleményem sem, aminek akár az ellenkezője is igaz lehet.

Garael

Kiadó:
InsideOut/Century Media

Honlapok:
www.headspaceonline.com
facebook.com/headspaceonline

Volt idő, amikor az Egyesült Királyság hard rock/metal élete – a még ma is aktív nagy öregeket leszámítva – konkrétan egy fabatkát sem ért. Mára szerencsére oda jutottunk, hogy arrafelé izgalmasabb dolgok történnek, mint a közönybe és újabb, lemezkiadók által diktált trendekbe ájult tengerentúlon. A brit legújabb hullám egyik legígéretesebb formációja – mindjárt a Haken után – az Adam Wakeman által életre keltett Headspace. Nomen est omen. Adam átvette híres édesapjától a stafétát, és nem meglepő módon éppen a Yes által kitaposott progresszív rock ösvényre lépve akar saját történelmet írni.

Az én szemszögemből vizslatva elég szerencsés fejlemény, hogy az ifjú Wakeman nem kényelmes retro hangulatra, rizikótlan nosztalgiára alapozva akar érvényesülni, s ebben óriási segítségére van Pete Rinaldi gitáros, aki visszafogott, intelligens játékot, de ha kell, kőkemény, metálos csikorgást kölcsönöz a vállalkozásnak. Érdekes módon, számomra ő jelenti a Headspace legüdébb színfoltját (bár a szólóiért nem lelkesedem különösebben), na meg persze a Thresholdban új életre kelt Damian Wilson, aki ránézésre mostanság csak hosszas mustra után különböztethető meg Russal Allentől – jóllehet orgánumuk fényévnyi távolságra van egymástól (itt nem minőségre, hanem karakterre gondolok).

Az előző, sikeresnek mondható debütáció óta mindössze annyi változott az együttes háza táján, hogy Adam Falkner személyében egy új, fiatal arc került a dobok mögé, így a ritmusok – ha lehet – még feszesebbek lettek. A Headspace zenei értelemben egyébként is elég szögletes jelenség, sokszor a dallamok is inkább ritmizáltak, mint simogató, rádióbarát ízlés szerint formáltak. Akit ez, vagy a szinte végig jellemző merengés idegesít, nem fog elájulni a banda új lemezétől sem.

Nem könnyű falat, azt készséggel beismerem, bár azért akadnak rajta könnyebben emészthető pillanatok, mint pl. a Wilson olykor kísértetiesen Robert Plantes hangjára ügyesen bazírozó, bluesos "Polluted Alcohol", vagy az akusztikus címadó. A Headspace jellegzetesen brit jelenség, sem a kontinentális Európára, sem Amerikára nem jellemző ez a merész, art rockos önfejűség. Egyelőre úgy tűnik, az első nagylemez nekem jobban tetszik, de sok-sok hallgatásra, ismerkedésre van még szükség ahhoz, hogy a végső ítélet megszülessék.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
facebook.com/sunburstofficial

Megint itt az ideje, hogy jól hátba veregessem magam! Még mondja azt valaki, hogy a kukázás nem kifizetődő dolog! Valamikor 2010-ben írtam egy képtelenül fiatal görög gitárosról, bizonyos Gus Draxről. A leginkább Jeff Loomis nyomdokain haladó ígéretes tehetség instrumentális lemeze akkor nem taglózott le, de – mint a legjobb producerek – megéreztem benne a potenciált. Lehetett is vagy 4 olvasója annak a cikknek! Lehet ám nem hallgatni rám, csak éppen nem érdemes! "Ez a srác nagyon tud" – írtam – "és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan."

Azt hittem, hogy reményem akkor vált valóra, amikor Drax egy szinte tökéletes Roy Khan hasonmással, a The Chronicles Projectben is szereplő Vasilis Georgiou énekessel Black Fate néven megjelentette az ígéretes, de nem éppen lehengerlő "Between Visions & Lies" (2014) című albumot. Valójában azonban – és ez az én nagy vigaszom! – nem a Black Fate, hanem a Sunburst képzeletbeli produceri énem óhajainak megtestesülése. Ez a nyerő páros, Drax és Georgiou ugyanis Bob Katsionis aktív közreműködésével (a billentyűk és a keverőpult mögött) most hatalmasat lépett előre. A "Fragments Of Creation" sokkal jobban szól és érettebb, tetszetősebb dalokkal lett föltöltve, mint eddig bármi, amihez Draxnek köze volt.

Drax és Georgiou "zenei személyisége" természetesen vastagon nyomot hagyott az albumon: Drax hozza a Loomis-érzést, a Nevermore technikai polírozottságát és borongós hangulatát, Georgiou pedig a Conception és a Kamelot epikus, szinte rock-operás – mellesleg nem sokkal életvidámabb – attitűdjét. Ütős elegy! A két irányzat legsikerültebb integrációját a lemezt záró, 12 perces "Remedy Of My Heart"-ban hallhatjuk. Személy szerint ugyan el tudtam volna viselni még több progresszivitást, játékosságot (amúgy Conception módra), sőt Katsionis szerepét is hangsúlyosabbra vettem volna (lásd az instrumentális "Beyond The Darkest Sun"-t!), de nem lehetek telhetetlen.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy mit tartogat a jövő a Sunburst számára. Az biztos, hogy ez egy vérprofi, a legnagyobbakkal is egy lapon emlegethető produkció. E kérdés csak az, hogy nem hasonlít-e túlságosan a két meghatározó egyéniség kedvenceire. Én ebben a tekintetben hajlamos vagyok elnéző lenni, de a "szakma" az ilyesmit nem szokta jól fogadni...

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

A kétségbeejtően gyér amerikai progresszív metál színtér egyik utolsó mohikánja a Redemption. A Sensory Recordsnál kezdték, majd az InsideOuthoz igazoltak, de idei lemezük már a Metal Blade-nél jelent meg, a produkciós munkákért pedig a legendás Tommy Hansen volt a felelős. Eddig sem évente dobták piacra lemezeiket, de a "The Art Of Loss"-ra öt évet kellett várni, többek között azért, mert mindkét gitárosuk eléggé legatyásodott egészségileg. Nick Van Dyk, a zenekar vezetője és ritmusgitárosa egy ritka daganatos betegségben szenved (myeloma), Bernie Versailles pedig 2014-ben agyvérzést kapott és sokáig kómában volt. Innen kívánunk nekik teljes fölépülést!

Versailles még mindig nincs olyan formában, hogy régi feladatait 100%-osan elláthatná, ezért vendégzenészeket kértek föl a gitárszólókra: valamiért ex-Megadeth gitárosokra koncentráltak, így hallhatjuk az albumon Marty Friedmant, Chris Polandot és Chris Brodericket, de négy dalban föltűnik a "mindenholjelenvaló" Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Már a két korábbi lemezzel (2009 és 2011) kapcsolatban is kifejtettem, hogy a Redemption muzsikája kezd nagyon egyneművé, kiszámíthatóvá válni. Persze már a kezdetek kezdetén se volt túl változatos, de az elején a jól kitalált képlet még nagyon hatásosan működött. Éppen ezért örültem annak, hogy a neves muzsikusok bevonása esélyt adott arra, hogy némi változatosság, valami meglepi jellemezze az új anyagot. Ez sajnos csak részben sikerült.

A lemez elkészítését segítő új csapat érdeme, hogy a hangzáskép némileg megváltozott (és előnyére!), de az arányok még így sem tökéletesek és a gitárok sokszor szólnak tompán, sőt halkan. Annak sem örülök, hogy Van Dyk mester megint magára vállalta a billentyűs részek följátszását; jobban jártak volna egy nem részidős muzsikussal (Ja, hova lett Greg Hosharian?). Nem vagyok nagy híve annak, hogy egy sorlemezen földolgozások szerepeljenek, de a The Who "Love Reign O'er Me" című klasszikusa John Bush-sal (Anthrax, Armored Saint) igazi telitalálat!

A "The Art Of Loss" úgy kezdődik, mint ahogy az összes korábbi Redemption lemez, de szerencsére a lemez második felére túlsúlyba kerülnek a frissebb, dallamosabb, nyugodtabb hangvételű dalok. Lezárásképpen pedig kapunk egy olyan közel 23 perces progos megatételt (At Day's End), amilyet az első két album (2003 és 2005) óta nem hallottunk tőlük. Nem tudok egyetérteni Van Dyk (a szakmában már megszokott) nyilatkozatával, miszerint ez a legjobban sikerült munkájuk. Tény, hogy izgalmasabb, mint bármi, ami 2009 óta megjelent tőlük, de a "Fullness Of Time" és a "The Origins Of Ruin" még mindig viszik nálam a prímet.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.inglorious.com

Az Inglorious az lehet idén, mint tavaly a Saffire: vagyis a klasszikus hard rocck hagyományokat követő év felfedezettje, bár az angolok már most olyan underground hírnevet vívtak ki maguknak , ami megfelelően szilárd alap a továbblépéshez – nem véletlenül hozta a The Winery Dogs magával Budapestre is előzenekarnak a csapatot, vállalva a kockázatot, hogy az Inglorius még képes elvinni orruk elöl a show-t. Hogy mi tartozik a csapat erősségei közé? Hát igazából minden: a kiállás, a hangszeres tudás és egy olyan frontember jelenléte, aki hangi adottságaiban egyszerre idézi meg Coverdale-t és Russel Allent, no és a lényeg: az a fajta dalszerzői képesség, ami képes a Deep Purple, a Led Zeppelin, vagy a Coverdale-Page album legsikerültebb elemeit ötvözni, mindezt olyan korszerű, ám egyben hagyománytisztelő hangzással, ami egyszerre idézi a múltat és a jelent.

Bevallom, a csapatból egyedül az énekes, Nathan James neve volt ismerős a TSO soraiból és Uli Jon Roth mellől, de a hangszeresek, különösen a szóló gitáros, és a billentyűs – apám, azok a vastag Hammond futamok – is megérdemelné, hogy elsőligás sztárok nevei mellett tűnjenek fel. Nathan klasszikus rock torok, aki nem csak hangjával, hanem dallamaival is képes felidézni a brit hard rock legszebb hagyományait, és ha néha ismerős is egy-egy megoldás, azt inkább nevezhetjük ihletnek, mintsem otromba plágiumnak.

A fiúk tehát nem találták fel a kanálban a mélyedést: a recept összetevői adottak voltak, ám az, hogy mi sült ki belőle – vagy főtt? –, már a zenészek érdeme. Van itt hát minden, amit a most divatos retro-hullám a felszínre dobott, ám olyan minőségben, amit az említett neo-rock csapatoknak csak elvétve sikerült reprodukálni. Az Inglorious fiatal zenészei ugyanis nem csak tökéletes arányérzékkel elegyítik a klasszikus éra legendás együtteseinek örökségét, hanem képesek valamit a saját személyiségükből is hozzátenni a kialakított összképhez – azt a kortól független szemléletet, ami nem hagyja a puszta nosztalgia faktorra a siker lehetőségét: biztos vagyok benne, hogy az elhangzó dalokat mindannyian imádni fogják, akik stílustól-kortól függetlenül szeretik a hard rockot.

Dalokat nem is lehet nagyon kiemelni, pusztán pillanatnyi kedvencet: a groove-os megoldásokkal agyat döngető, a "Speed King" erejével mindent elsöprő klip nótát, valamint a lemez csodálatos, szembe könnyet szöktető lírai szerzeményét, a "Bleed For You"-t, amiben Nathan rakétaként lövi magát a ma ismert rock énekesek elit ligájába. Azon persze moroghatnak az örök elégedetlenkedők, hogy igazából újat nem alkotott a csapat, de kérdem én, mikor hallottuk ilyen minőségben a hetvenes évek csúcs brit bandáinak szellemélt megidézni? No, ugye – mert hiába is támad néha deja vu érzés a hol pszichedelikus, hol hintába ültető riffek és dallamok hallatán – a "High Flying Gypsy"  és a "Warning" Zeppelin, vagy a "Holy Water" Whitesnake hatását nehéz lenne tagadni –, az élvezet cunamiként söpri el a feltörni akaró ellenérzéseket – már ha okoz ilyet a vintage szellemidézés.

Biztos vagyok benne, hogy az Inglorious, amennyiben nem fogy ki a múltból táplálkozó, ám a jelenből is merítő kreatív erőből, hamarosan a stílus elit ligájában találhatja magát, mert a tehetség nyilvánvaló – innentől fogva pedig már csak szerencsés konstelláció kell a kitöréshez, amiért én lelkesen szurkolok – akár dicstelenül, de inkább dicsőséggel telve.

Garael

Kiadó:
Mausoleum Records

Honlap:
facebook.com/sectionatheband

Hat éve már, hogy a Torben Enevoldsen vezette Section A megörvendeztette a prog-power metal fanokat kegyes áldozatával, a "Sacrifice"-szal, jóllehet, az album igazából csak az olyan fanoknak tetszett, mint én, akik a power mellett csak amolyan kisöcsiként szeretik a progressziót. A kemény mag persze rögtön jött a "régebben ez is jobb volt" mantrával, ami annyiban igaz, hogy "régebben kissé más volt": a vitathatatlan egyszerűsödést és a dallamok előretörését az agyas gitár- és billentyűszólók kárára az sem tagadhatta, aki üdvözölte az új irányvonalat, bár ezrekből biztos kevesebb volt, mint a fanyalgókból. A Section A zenéje ugyanis egy olyan határvonalra jutott, ami igen keskeny, és aminek megvannak a maga veszélyei, mégpedig a holt térbe jutással – a power metalt kedvelőknek ugyanis még mindig túl rafinált a zene, a proggerek meg joggal fanyaloghatnak a sokszor lineárisan, és kissé hatásvadász módra felbukkanó dallamosodás hallatán.

A mostani lemez teljesen váratlanul ütött rajtam, igazából sehol sem olvastam hírét, hogy a dán multifenomén új anyagon dolgozik – ez tehát a meglepetés része volt a dolognak, csakúgy, mint a másik, bár ez kissé kellemetlenül ért. A "Wall Of Silence"-en ugyanis nem a több stílusban is remeket alkotó Anders (Andy) Engberg az énekes, hanem egy számomra teljesen ismeretlen fazon, aki ráadásul elsősorban gitáros, bár igaz, a hangja sem rossz. Nichlas Sonne a Defecto zenekarból csöppent Torben mellé, hogy hogyan, azt ne kérdezzétek – a dán színteret nem ismerve nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, ráadásul a gitáros biztos tudott volna maga mellé állítani egy ismertebb nevet is, ha akar. Maradjunk azonban a tényeknél, Andy jelenleg doom metalban utazik, és a Sorcererrel sikerült is kiadni az elmúlt év stílus-albumát, de ezen nem kell csodálkozni, mondjatok valamit, amit ez a vokál-fenomén nem tudott a csúcsra dalolni? Sonne-nak tehát nem volt könnyű dolga, még akkor sem, ha a gitáros olyannyira jellegzetes szólókat és riffeket facsar ki hangszeréből, hogy felsülés esetén lett volna kire kenni a balhét – sietek megnyugtatni a nagyérdeműt, hogy erről azonban szó sincs. Az énekes ugyan hangi adottságaiban nem egy ligában focizik Engberggel, de dallamai – jóllehet hiányolják azt az epikus jelleget, amit elődje a telefonkönyvnek is adni tudott volna – szinte azonnal a fülbe ülnek, és az instrumentális munka mellett valóban markáns építőkövei a daloknak.

A proggereknek azonban van egy rossz hírem: az album felfogásában egyenes folytatása a "Sacrifice"-nak, tehát ugyanaz a könnyedség jellemzi, mint elődjét, ráadásul a dallamok néha szinte a metálból is kilépve, az AOR határait súrolva borzolhatják az idegeket, természetesen azokét, akik számára az édeskés melódiák nem összeegyeztethetőek a keményvonalas progresszív eltökéltséggel. Bizony, az "All That Masters"-t, vagy a "No Tomorrow"-t csak Enevoldsen jellegzetes gitározása menti meg attól, hogy egyszerű, ám annál hatásosabb – és ízléses – hard rock nótákról beszéljünk, ez pedig lehet, hogy csak nekem tetszik. (Az más kérdés, hogy természetesen felötlik az emberben, mit tudott volna Andy kihozni ezekből az alapokból a maga elnyújtott, klasszikus énekével.)

A lemez tehát ambivalens – már ami a megítélését jelentheti, az egyetlen objektíven rossz aspektusa a dobjáték, amit először japán mesternek tulajdonítottam, mind a hangzás, mind a néha fejét felütő tuc-tuc ritmizálás hatására, de az internet szerint egy Dennis Hansen nevű úriember követte el a dolgot – hát el is bújhat a hangszer mögé szégyenében…

Biztos sokan lesznek, akinek hiányozni fog Engberg, és Sonne rovására írják a dallamközpontú és egyszerűbb megközelítést, de azért jó tudni, hogy ebben a csapatban ki a főnök: az ő gitármunkája és billentyűzése pedig olyan szekció, ami bőven meghatározza a többiek munkáját. Tudjátok, amolyan "A kategóriás" módon.

Garael