Kiadó:
Legacy Recordings

Honlap:
www.jimihendrix.com

Tényleg nem értem, hogy a túróba lehetséges, hogy majd' 50 évvel a gitáros halála után kerülnek a boltok polcaira a Hendrix-hagyaték legértékesebb dokumentumai. Már 2001-ben, a szomorú évfordulón megjelent "West Coast Seattle Boy" kapcsán ezt írtam: Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

No, ehhez képest megint eltelt 5 év, és nemhogy nincs vége, de mit kapunk? Az egyik legjobb Hendrix koncertfilmet, a szerény félmilliós (!!!) közönség előtt az Atlantai Pop Fesztiválon óriási formában, felszabadultan tolt buli felvételét. A koncert után két hónappal pedig már nincs közöttünk… A most megjelent DVD kivonatos része megélt ugyan anno egy televíziós közvetítést, de ebben a hangban és képben is feljavított formában most lett először elérhető. Hát ne szarjon az ember maga alá az örömtől? És milyen lett már! Nem, tényleg nem az a dolgom, hogy értsem, hová sikerült fél évszázadon keresztül ezt eddig elsuvasztani. Én a fogyasztó vagyok, egy a dolgom, fogyasztani a Hendrix post-mortem megjelenéseket, ha lehet akkor nagykanállal. – Lehet.

A klasszikus "Live At Monterey" képben ugyan jobb volt, ám ott a setlist lényegesen karcsúbb, de az állandó hivatkozási alapként számon tartott, valójában azonban sok-sok gyengélkedéssel fűszerezett woodstocki bulit is – számomra legalábbis – minden tekintetben messze felülmúlja. Aki a koncertet megnézi és továbbra sem érti, hogy Hendrix miért lett legenda, az menthetetlen. Tény, hogy egy-két megmaradt Hendrix-felvételt a Youtube-on megnézve belefuthatunk mai szemmel már furcsának tűnő szólójátékba, sőt még az a megállapítás sem szentségtörés talán, hogy szigorúan szakmai szemmel és a játéktechnika felől megközelítve, mondjuk Blackmore ugyanebben az időben már minimum így, de lehet hogy pontosabban játszott, de a lényeg abszolút nem ez. Nem volt előtte és utána sem nagyon olyan gitáros, aki ennyire eggyé vált a hangszerével. Az ő esetében tényleg nem túlzás, hogy a hangszer nem eszköz a kezében, hanem a keze folytatása, a teste része. Úgy nyúl a gitárhoz, ahogy más halandó pl. gondolkodás közben végigsimítja az állát. Nem arra fog összpontosítani, hogy sikeres legyen a mozdulat, merthogy ösztönös. Nem tud nem sikeres lenni. Az egész színpadi megjelenése, mozgása (szinte végig őt veszi a kamera) rendkívül szuggesztív, ahogy a dalok alatt ritmusozik és az éneklés közben játssza a csak rá jellemző, ott helyben rögtönzött figurákat, filleket, az teljesen egyedülálló, virtuóz és utánozhatatlan.

Elég sok koncertrészletet láttam már tőle, de ennyire összeszedett előadást még nem. A "Red House" egyszerűen káprázatos, szavakkal leírhatatlan élmény, de itt és most hallottam először, hogy az "All Along The Watchtower" sem össze-vissza szól (legalábbis a stúdióváltozathoz képest), hanem vadul és ösztönösen ugyan, de a lemezen megjelenthez méltó módon, gatyába rázva. És ebbe még az is belefér, hogy Jimi rossz hangnemben kezdi el a dalt, de két ütem után oldalra pillant – a mondani sem kell, kiválóan teljesítő társakra (Mitch Mitchell dob, Billy Cox bőgő) – és megy minden tovább egy gyors hangnem váltás után a maga medrében. Egy ilyen hibát leállás és zavart magyarázkodás nélkül úgy kijavítani, hogy közben nem tesznek egy kört az "erdőben", csak a legnagyobbak tudnak…óriási momentum, látni kell!

Nem vesézem tovább az anyagot, a koncert mellett bőven van kor- és eseménydokumentáció, megszólalnak a zenész- és pályatársak, de ami a legfontosabb: a legjobb, leghíresebb Hendrix dalokat hallhatjuk, elejétől a végéig, koncertbe-belepofázás nélkül egy varázslatos előadásban, magától a Legnagyobbtól. A Jézuska még pont megérkezik vele, írjatok neki MOST!!!

 Túrisas

Kiadó:
Fireball Records

Honlap:
facebook.com/DividedMultitude

Nekem mindig gyanús, ha egy zenekar ún. "self-titled" albumot ad ki, magyarul nem ad igazi címet a lemeznek, vagy egyszerűen csak megduplázza az együttes nevét. Nem mondom, sült ez már el jól is (pl. a Metallica fekete albumával), kevésbé jól (pl. a 2013-as Dream Theaterrel), meg egészen hervasztóan (pl. a Portnoy-féle Metal Allegiance-szel). A norvég prog-powert játszó Divided Multitude mentsége az, hogy éppen ma 20 éves a zenekar, így az ötödik album egyfajta ünneplés: köszönet a rajongóknak, vállveregetés a muzsikusoknak.

Alapból kitüntetett figyelemmel kísérem a skandináv progresszív hajlamú zenekarokat, azon belül is nagyra becsülöm a norvégokat (Pagan's Mind, Circus Maximus, Magic Pie), de a DM valamilyen okból mégsem tudta rocker szívem kemény kérgét föltörni, pedig jól muzsikálnak, és minden adott ahhoz, hogy fölébresszék az érdeklődést: míves gitár- és billentyű szólók, kristálytiszta, erőteljes hangzás, nagyszabású kórusok stb.

A Harøy testvérek (Christer és Rayner) régi és neves szereplői a műfaj tiszteletet parancsoló skandináv szekciójának, amelyen belül ráadásul képesek is voltak egy sajátos megszólalást kialakítani, amit nem annyira a szokásos Dream Theater kopírozás jellemez, hanem inkább az egykori Nevermore európai adaptációja, némi tipikusan északi arcvonással. Túrisas 2010-es, valamint Kotta 2013-as kritikája olyan jól sikerült és olyan egybehangzó végkövetkeztetésre jutott, hogy tulajdonképpen egy az egyben be is illeszthetném ide az ominózus recenziókat.

Magam is ugyanazt a véleményt vagyok kénytelen képviselni, mint kollégáim: egyes elemeiben szinte képtelenség fogást találni ezen a muzsikán, összességében mégsem taglózza le az embert, sőt, nagyon hamar telítődik vele. Az egy dolog (mondhatnánk: egyéni probléma), hogy Sindre Antonsen énekes hangja és stílusa nagyon nem fekszik nekem, viszont a dallamok (kidolgozottságuk ellenére is) "tünékeny" volta, a stíluselemek szintézisének hiánya már több olyan jó fülű kritikusnak is föltűnt, akiknek tényleg adok a véleményére.

Bár továbbra is állítom, hogy van objektíve jó és kevésbé jó muzsika, tagadhatatlan, hogy egy szinten már egyéni ízlés, szubjektív hozzáállás kérdése a dolog. Nem lennék tehát egyáltalán meglepődve, ha valaki totál rá tudna kattanni a Divided Multitude lemezeire, főleg az idei megjelenésre, mert azt meg kell mondjam: ez messze a legütősebb, legérettebb anyag, amit tőlük valaha hallottam.

Tartuffe

Kiadó:
Vanity Music

Honlap:
www.zierler.net

Progresszívnak tekinthető az a zenei megoldás, amely eszközeiben a matematikát oltárra emelve akarja mindenki számára érvényesen megmondani, hogy 2+2 az 4? Oké, a zene és a matematika kapcsolata már régóta ismert és használt tényező, de a káoszelmélet eddig inkább volt a társadalmi folyamatok leképeződésének számtani modellje, mintsem a zenéé, és a törvényszerűségek csak a matematikában objektívek – mint ahogy a Zierler jelenlegi albuma mutatja. Ebben pedig számomra 2+2 nem 4, hanem jóval kevesebb.

A dán billentyű mágus a kult státuszt kivívó Beyond Twilight-tal már bizonyította, hogy nem idegenkedik a disszonanciától és eklektikától, bár megmondom őszintén, utolsó, egyetlen összefüggő muzikális láncot alkotó albumuknál mindig az volt az érzésem, hogy hatásvadász, amiben a zenészek remekül ismerték fel a taplósággal gyakran vádolt metal zenei közönség igényét valami absztraktan elvontra, amit aztán a hallgató pajzsra emelve mutogathat: mi ezt is szeretjük és értjük! Nem mondom, hogy nem voltak értékei annak az albumnak – például a zenészek instrumentális teljesítménye, vagy maga a koncepció –, de ma is azt vallom, hogy erősen túlértékelt, kultikus státuszú lemezzé válásában jelentős mértékben ott van az "ezt kötelező szeretni, ha igényes progger vagy" elvárása, ez pedig véleményem szerint nem sokkal jobb az egyszerű parasztvakításnál.  

Nos, valami hasonló indukáló kiindulópontot érzek jelen lemeznél is, még akkor is, ha egyes részeiben valóban vannak figyelemre méltó aspektusok – például a feljátszó zenészek munkájában –, ám a kinyilatkoztatott ars poetica, miszerint "át kell lépni a tipikus nézőpontot, és bátran bele kell vágni a szokatlanba, ami túlmutathat a megszokotton, a konvencionális dolgokon" számomra ugyanolyan közhely, mint aminek az antitézisét próbálta megfogalmazni a szerző.

Az biztos, hogy szokatlan, és összetett mű született, amiben ott van a vitathatatlan zenei képzettség, de hogy ez mennyire konvertálódik át a figyelem megragadásába, vagy az érzelmi azonosulásra, már más kérdés. Nálam például nem működik a dolog, talán azért, mert alapvetően idegenkedem a mű által sugallt attitűdtől, és hát bevallom, nehezen birkózom meg a refrének hiányával, valamint a néha öncélúnak tűnő zenei téma-dobálással. Kevés a zenei kapaszkodó, még akkor is, ha jóra hallgatod az albumot, ráadásul Carpenter a lemez háromnegyedét monokróm módon üvölti végig (ahol nem, ott Truls Haugen énekel): innen bizony hiányzik a hangulati összetettség. Úgy érzem, ha Zierler megmarad az "A New Beginning", vagy a finomabb vizekre evező "Water" vonalán, és nem akar absztraktabb lenni a kockánál, még azoknak is élvezhető mű született volna, akik a hagyományosabb dalszerkezetekben gondolkodnak, de nem is ez a legnagyobb probléma. Meggyőződésem, hogy az összerakott zenei témák egyszerűen nem állnak össze egésszé, ráadásul nem is egyenletes színvonalúak, ez pedig hiba, amit a jól sikerült részek sem tudnak elfedni. Miért is? Talán éppen a kiinduló koncepció miatt, hiszen Zierler szerint az album nem más, mint zenei hangulatainak lenyomata, ebből fakadóan pedig – ahogy az emberek hangulatváltozásai sem mindig vezethetőek vissza egy lineáris mentális egyenesre – csapongó, és heterogén vonalvezetés jellemzi.

Biztos lesznek olyanok, akiket meg tudnak ragadni a dalok, de számomra az önkifejezésnek ez a formája nem igazán tolerált, még akkor sem, ha a szokatlanra azt mondjuk, hogy művészi. Mert a dolgok a művészetben nem így működnek. Sőt, még a matekban sem.

Garael

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.saffire.se
facebook.com/saffiresweden

Saffire? Who the fuck is Saffire? – a kérdés jogos, még akkor is, ha zenei érdemei alapján ezt a svéd hard rock brigádot bizony mindenkinek – igen! mindenkinek! – ismernie kellene. A "From Ashes To Fire" című bemutatkozó lemezük egy nukleáris detonáció pusztító erejével robbant be a 2013-as toplistámra és gigantikus felhője egészen annak második helyéig emelkedett. Magam is csak földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Körülbelül így jártam akkor is, amikor megláttam, hogy hivatalosan folyó hó 27-én új lemezük jelenik meg. Úgy vetettem rá magam, mint Charlie Sheen a crack kokainra…

Ezek a fiatal svédek hihetetlenül fölkészült hangszeresek, Tobias Jansson az egyik legígéretesebb hard rock/metal torok a szakmában, és a '70-es évek zenei örökségéből úgy táplálkoznak – ellentétben pl. az előbb recenzált Voodoo Circle-lel –, hogy az egész egyáltalán nem lenyomozható, nem korábbról ismert paneleket tologatnak, hanem saját hangon szólítják meg a műfaj kortárs rajongóit. Az előző lemez a végére kicsit összetettebbé vált, ezért is állhatott elő az a helyzet, hogy egyes kritikusok – tévesen – progresszívnak titulálták őket. Az új album már végig direktebb, hogy ne mondjam slágeresebb – bár közel sem az Aerosmith vagy a Bon Jovi stílusában, hanem alapvetően egy füstösebb, karcosabb mentalitást tükrözve. Az új kiadó neve egy kicsit rám ijesztett, de aggodalmam alaptalannak bizonyult.

A borítóra ezúttal kapnak egy hatalmas elégtelent – érthetetlen, hogy miért kell az amerikai slugde és groove metal csapatok tipikus grafikai megoldásait majmolni. Zeneileg viszont – most jön a L’art pour L’art Társulat klasszikus Osztályfőnöki órájának inverze - négyes fölé, ötös, csillagos ötöst írtam be. Engem ugyan nem zavartak az első lemez komplexebb témái sem – sőt! –, de az idei megjelenés dalcsokra egyszerűbb fölfogásban fogant mivolta ellenére sem smafu. Egyelőre kiváltképp a Ronnie James Dio szellemét idéző, Black Sabbathosan középtempós "Wake Up The World" tetszik, de biztos vagyok benne, hogy később más kedvenceket is avatok majd. Jelentem: sűrűsödik a toplistás mezőny!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Az idén alaposan megvuduztak. A Karib-térség zagyva és lényegében sátáni eredetű vallás(pótlék)ához ennek semmi köze. Egyszerűen csak jött két Voodoo előnevű társaság, a Hill meg a Circle, és mágikus, hipnotikus erejükkel varázslat alá helyeztek szőröstől-bőrőstől. Ez a vudu alapvetően más, nem sátáni praktikákkal, gonosz átkokkal, ártó rontásokkal operál, hanem a muzsika tiszta szellemi erejével. A Hill papjai, Dario Mollo és Glenn Hughes, "Waterfall" című lemezükkel bebizonyították, hogy az alapvetően '70-es években gyökerező hard rockot lehet egészen modern hangzással, fölfogásban is művelni, a Circle kuruzslói pedig immár negyedik alkalommal olvasták (énekelték) rám varázserejű igéiket.

Amikor arról értesültem, hogy a Beyrodt-Sinner-Readmen triászhoz csatlakozott a Frontiers kiadó üdvöskéje, Alessandro Del Vecchio billentyűs, egy kicsit bepánikoltam, mert attól féltem, hogy ebből – nem minden előzmény nélkül – mézes-mázos elpuhulás lesz. Szerencsére nem lett igazam (közben Del Vecchio a Revolution Saints fő dalszerzőjeként is bizonyított), sőt kiderült, hogy egészen jó énekhangja van, amelynek csatasorba állításával sikerült megidézni a Deep Purple Mark III-as fölállásának legendás Coverdale-Hughes duettjeit is (pl. Straight Shooter, Devil Takes Me Down).

Ennek ellenére a "Whiskey Fingers" túlnyomórészt nem a Deep Purple '74-75-ös korszakát idézi, hanem inkább a Whitesnake John Sykes által fémjelzett rövid, de annál meghatározóbb periódusát. Már a 2013-as albummal kapcsolatosan is megjegyeztem, hogy az együttes korábban hangsúlyos Deep Purple, Rainbow utánérzései egyre halványabbak, olyannyira, hogy – kihasználva David Readman Coverdale-klónszerű adottságait – mára már szinte teljes egészében egyfajta Whitesnake tribute bandává fejlődtek (lásd a lemezborító kígyóbőrös háttérmintáját!), akik nem földolgozásokat játszanak, hanem inkább saját kútfőből, tökéletes stílusgyakorlatokkal tisztelegnek a nagy fehér anyakígyó előtt.

Nagyon érdekes ez: Magnus Karlsson új Free Fall lemezét lehúztam, mert a svéd gitáros-zeneszerző műhelyében egy ideje meglátásom szerint fárasztóan sablonos sorozatgyártás folyik, a Voodoo Circle új lemeze pedig sejtelmes, bizsergető mágiának tűnik, jóllehet semmivel sem kevésbé klisés, ráadásul az alkatrészek egyértelműen újrahasznosítottak. Miért bágyaszt az egyik és bújik a bőröm alá a másik? Nem hiszem, hogy meggyőző magyarázatot tudnék adni a kérdésre: talán mert fanatikus Purple rajongó voltam-vagyok, vagy esetleg mivel több lélek, lelkesedés, zsiger van az egészben, netán mert mostanában a Whitesnake módfölött gyöngélkedik? Ki tudja? A lényeg, hogy ez a lemez piszkosul bejött, túrja is kifelé rendesen az idei top 15-be való beválogatásra váró nem kevésbé tehetséges vetélytársakat.

Tartuffe

Kiadó:
MCA Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Tőlünk nem idegen, hogy időről-időre nosztalgiázunk egyet, ilyenkor előveszünk a néhai tehetségek, vagy jobb napokat látott előadók közül egyet, leporoljuk a lemezeiket abban a reményben, hogy megkopott hírnevükről is sikerül talán egy pár porréteget lefújni. Legutóbb az ex-Rainbow billentyűs David Rosenthal kiváló bandáját, a Red Dawnt méltattam az 1993-as "Never Say Surrender" újra kiadása okán, most pedig a Gioeli tesók által alapított Hardline-ra esett a választásom, közelebbről az 1992-ben megjelent debüt anyagra.

Johnny Gioeli énekes bombasztikus orgánumával a '90-es évek vége óta Axel Rudi Pell "mesternek" asszisztál, nem ő tehet róla, hogy a góré gitártudásban sohasem tudott fölnőni dalszerzői képességeihez. Gioeli ekkor még egy női szíveket megdobogtató hair metal istenség külsejével rendelkezett és a Hardline sorai közé (testvére mellett) olyan remek zenészeket tudott beszervezni, mint Neal Schon gitáros (Journey, Bad English, Soul SirkUS) és Deen Castronovo (Bad English, Journey, Revolution Saints). A "Double Eclipse" címmel megjelent első album szép sikereket ért el a slágerlistákon és szinte azonnal a legmenőbb Los Angeles-i klubok közkedvelt föllépőivé avanzsálta őket.

Sajnos akkoriban kutya idők kezdtek járni a pufihajú, szűk farmeres rockerekre, így a biztató népszerűség ellenére a piacilag más irányban érdekelt MCA Records utcára tette őket, lemezszerződés hiányában pedig csakhamar szétszéledt az illusztris társaság. Az újjáalakulásra (egy teljesen más muzsikus gárdával) egészen 2002-ig kellett várni (II). Sajnos vagy nem (nekem inkább sajnos) akkor oly sok más hasonló sorsú bandával egyetemben a Frontiers Records vette őket gondozásába, ami - szokás szerint - azt jelentette, hogy az eredeti metálosabb, glam-közeli stílus helyét átvette az AOR(ientáció), a második gitárost (Joey Gioelit) pedig egy billentyűsre cserélték. Innentől kezdve el is vesztettem szinte minden érdeklődésemet a banda iránt, ez viszont egyáltalán nem halványítja el a dögös, vérbeli segg- és hajrázós első lemez kedves emlékét.

Gioeli már itt bebizonyította, hogy a legjobb hard rock/heavy metal énekesek között van a helye, Neal Schon pedig a Journey-hez képest keményebben, metálosabban pengeti a húrokat (talán még Túrisas cimbora csúnyán alulinformált Schon-lekicsinylését is kigyógyítaná - persze látatlanban nagy valószínűséggel föl sem ismerné, hogy ki játszik). A közel egy órás albumon egyetlen gyönge nóta sem akad, még a lassabb, balladisztikusabb tételek is ülnek (köztük a japán bónuszként megjelent "Love Leads The Way) - pedig abban a korszakban divat volt szirupos lassúkkal fárasztani a hallgatóközönséget. A lemez egyébként kimondottan jól, szinte modernül szól, Castronovo dobjai is tekintélyt parancsolóan kalapálnak.

Csak ajánlani tudom olyanoknak, akik már a '80-es évek végén és a '90-es évek elején is nyitott hallójáratokkal jártak-keltek, de azoknak a fiataloknak is, akik a mostanában újra népszerű stílus "klasszikusaival" ismerkednének.

Tartuffe

Kiadó:
Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Szerencsére még mindig érhetik meglepetések az embert, ha fordít rá egy kis időt, és a töménytelen megjelenő lemezből a számára teljesen ismeretleneknek is szán legalább egy belehallgatásnyit. Így találtam rá a szóban forgó csemegére, amely kis képzavarral élve a "metal opera vagyok" kiáltással hívta fel figyelmemet, a többi aztán jött magától. Hogy mi is? Például a szereplők illusztris névsora, mert ha projekt zenei atyjáról, a norvég Marius Danielsenről soha életemben nem is hallottam – csakúgy, mint Darkest Sin nevű bandájáról –, az olyan nevek, mint Mark Boals, Tim Ripper Owens, Edu Falaschi, Timo Tolkki, Chris Caffery, Mike LePond azokat is lázba hozhatja, akik a további, a heavy metal "B bajnokságában" kitűnőt alkotó bandák sorait erősítő közreműködőket nem ismerik: a Heavenly, Falconer, Axxis, Vision Divine, Kaledon, Tygers Of Pan Tang és még számtalan csapatból verbuválódott gárda aztán nem is okozott csalódást.

Maga a műfaj, úgy érzem, túllépte fénykorát, melynek tündöklésében az Avantasianak volt a legnagyobb szerepe, és olyan produktumokkal véste be magát a heavy metal dicsőség-könyvébe, mint a háromkötetes Genius, az Aina, az Ayreon űr-operák, a Soulspell és talán az utolsó, számomra kedves dobás, a Tolkki-féle Avalon – szigorúan csak az első rész! – az utat kikövező Savatage alkotta "Streets"-ről nem is beszélve.

Danielsen nem vállalkozott a műfaj megújítására, de amit kínál, az a megszokott panelek ellenére is szórakoztató és magával ragadó – azoknak persze, akik alapvetően szeretik a germán-skandináv power metalt, annak is a harcosabb, indulósabb fajtáját, ebben a tekintetben talán a Manowart is a hatások közé lehetne sorolni. Barátunk szerencsére erőskezű vezérként vezeti le a számtalan zenei rohamot, melyek között felesleges ellágyulásnak nincs helye, ebben a tekintetben, vagyis a hangulati többszínűségben talán kissé monokrómabb a rokon Avantasia operáknál, de oda se neki, a permanens csatahimnusz-áradat kárpótol ezért. Azt azonban óva intem, aki lesajnálóan legyint a stílus hallatán, darabos paneltologatást képzelve el: a füstölgő gitárszólókhoz nem véletlenül verbuválódott egy kisebb világválogatott, azok bizony ütnek, mint az ötkilós Népszava-kalapács, és ha a heavy metal egyik lényegét, a klasszikus gitárhasználatot nézzük, akkor a "Valley Doom" nem a völgy mélye hanem a hegy csúcsa. Ja, és ne feledkezzünk meg az énekesek teljesítményéről: a főszereplő Boals a lelkét is kiénekli, produktuma hallatán kedve van a hallgatónak két kézzel kikalapálni vasból a scream szót, hadd legyen súlya is, ne csak ereje.

A koncepció persze a szokásos, a lemez közepén elhelyezett több mint 14 perces opusz mindent összefoglal, amit össze kell, és csakúgy nem roskad össze saját terhe alatt, mint az egész album, sőt. A 12 szerzeményes csokorban töltelék dalt nem találtam, még az outro sámán-énekes megoldása is telitalálat, gondolom, hogy a történet szempontjából fontos szerepe is van, mindenesetre szokatlan, de ötletes zárás, aminek remélem, lesz folytatása. Danielsen szerint mindenképp – én pedig csatabárdokon ülve várom, hogy úgy legyen!

Garael

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.pagansmind.com
facebook.com/pagansmind

Csak hogy bizonyítsam, keresztény ember létemre nem vagyok elfogult, elvakult, vagy ilyesmi (ezt általában olyanok szokták mondani a vallásos emberekre, akik mindenáron ki akarják őket rekeszteni a közéletből), most sokadjára nyilvánítom ki: a norvég pogányok (minden nyíltan vallásellenes kijelentésük ellenére) óriási kedvenceim! Nálam bizony simán belefér, hogy egyszerre magasztaljam a már engem is zavaróan hittérítő Strypert (lásd a legutóbbi lemez dicséretét!) és az ateizmusukkal kérkedő Pagan's Mindot. Van ugyanis egy egyetemes közös nevező, úgy hívják: színtiszta, hamisítatlan MUZSIKA!!!!

A Jorn Viggo Lofstad gitáros-zeneszerző által vezetett norvég progresszív metál csapat 2009-ben már kiadott egy koncert DVD-t "Live Equation" címmel. Ez 2 DVD-t tartalmazott; ez elsőn egy nagyjából órácskányi norvég buli szerepel (Rockefeller Music Hall, Oslo), a másikon innen-onnan szalajtott, ilyen-olyan minőségű élő és próbatermi fölvételek, többek között arról az igen rangos, mindig teltházas ProgPower USA fesztiválról, amelyen az együttes mondhatni rendszeres föllépő, és ahol pár évvel később a "Full Circle"-t is rögzítették.

Sajnos a "Live Equation"-ön (ahogy a címből is nyilvánvaló) szinte kizárólag a szerintem felemásra sikeredett 2007-es "God's Equation"-ra támaszkodtak, a második korong hang- és képminősége pedig borzasztóan egyenetlen (többnyire igen gyönge). Így aligha lehet csodálkozni azon, hogy örömtüzeket gyújtottam akkor, amikor bejelentették: egy több, mint két és fél órás monstre koncert anyagot adnak ki, amit a ProgPower USA XV fesztivál kick-off napján vettek föl 2014. szeptember 11-én Atlantában (előttük a DGM játszott, a többi napon olyan bandák, mint a Leprous, Stratovarius, Seventh Wonder, Divided Multitude, Voodoo Circle, Jon Oliva's Pain, Masterplan, Pain Of Salvation!!!).

Az előadás két etapban lett lebonyolítva, az első szettben a Pagan's Mind definitív "Celestial Entrance" című albumát (2002) adták elő az első hangtól az utolsóig, majd egy negyedórás szünet után következett egy 80 perces (!) válogatás karrierjük legjobb nótáiból. Még belefért a beszédes "Full Circle" címmel egy új instrumentális összegzés (meddley) is, amit korábbi dalaik témáiból fűztek össze erre az alkalomra. A "Walk Away In Silence" és "Eyes Of Fire" szekvenciában meglepiként a Circus Maximus dalnoka, Mike Eriksen énekel duettet Rue-vel. A show tehát zseniális; kellett ez, mint egy falat kenyér!!! Ezzel szerintem végleg bebizonyították minden kétkedőnek, hogy helyük van a progresszív metál legnagyobb alakjai, formációi között, igazi A-listás csapat!

Lehet, hogy a hangulat kevésbé forró, mint a 2008-as norvég bulin (a hazai pálya előnye) és a zenészek is valamivel visszafogottabbnak tűnnek (ami talán érthető a kamerák jelenléte és az esemény súlya miatt), de gyakorlatilag hiba nélkül játsszák végig a két és fél órát – főleg Lofstad lenyűgöző, de Nils K. Rue is nagyon jól teljesít (az utómunkálatokat persze nem lehet kizárni, bár erre utaló jel nem nagyon akad). Lehet, hogy a fényképezés nem mindig tökéletes, de nyilván nem jut mindenhová annyi tehetséges operatőr, mint kis hazánkba.

Nem tudom, mit is mondhatnék még? Az audió változatot tartalmazó két CD-vel együtt kiadott DVD kötelező anyag, ideális ajándék a karácsonyfa alá, csak aztán nehogy az legyen belőle, hogy szentestén öklöt rázva üvöltetjük a "Full Circle"-t bent a nappaliban, míg a család többi tagja morcosan az ebédlőben fogyasztja ünnepi vacsoráját...

Tartuffe

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.defleppard.com

Bevallom őszintén, nem igazán értettem azt az ovációt, ami az új Def Leppard album előre megszellőztetett két dala váltott ki a nagyérdeműből. Illetve értettem én, csak nem éreztem: az előzetesek ugyan lényegében az aranykor csúcsalbumait idézték, ám az igekötő sajnos a fel, és nem a meg lett. A dalok ugyanis két dolgot nélkülöztek, ami nélkül nem lehet őket az említett érához mérni: az impulzív optimizmust, és John Lange-et. Hiába hát a szerintem kissé önlopott dallamváz, ha az adrenalin és a hisztéria – sőt, még az eufória is – a korábbi albumokon maradt, olyan "B oldalas" feelinget marasztalva, amit Mutt minden bizonnyal visszaküldött volna még egy kis polírozásra. A kissé öregesre vett tempó persze nem mindig zavart, hiszen sokakkal ellentétben én szerettem a csapat "grunge"-ra vett lemezét is, de nem véletlenül, hiszen az oda írt dallamokból még az akkori elvárások sem tudták kiölni a leopárd érzést.

Tudom, persze, hogy nem illik a huszonöt évvel ezelőtti kirobbantó hatást várni a csapattól, ám jelen album az életműhöz mérten is csak a "Euphoria" utáni időszak legjobbja, ha pedig egy névtelen csapat hozza ki, biztos vagyok benne, hogy jóindulatú vállon veregetés lenne a legtöbb ítész reakciója. Ügyes, csak hát mégsem az az igazi Def Leppard minőség…

A mézesmadzag tehát el volt húzva, így aztán a végeredmény még inkább megosztó lehet, hiszen az indulás reményt keltő múltidézése után kissé szétesik a koncepció, még akkor is, ha a csapat a lemez megjelenése előtt az album megtervezett ívéről beszélt – remélem, hogy nem ők fogják a legközelebbi autóverseny-pályát tervezni, mert akkor az ívek ott igencsak balesetveszélyesek lesznek. Van hát itt minden, amit el lehet várni a csapattól, meg olyan is, amit nem, funkys Queen idézéstől a hatvanas évek beat-rock-jáig, és ha az "Energized" a címével ellentétben nem lenne annyira punnyasztó, amennyire az, még tetszene is a dolog. Mert igaz, ami igaz, a fiúk nem felejtettek el zenélni, és ha a férfidög jócskán meg is kopott, a bandára jellemző szöszmötölős, aprólékos igényesség megmaradt, ez pedig ebben a kissé vegyes felvágott kínálatban talán még jobban kidomborodik.

Szívom kissé a fogam, mert biztos vagyok benne, hogy Lange produceri munkájával egy késői klasszikus születhetett volna, igaz, lehet, hogy kellett volna még két évet várni rá, ismerve az úriember tökéletesség-mániáját, de ha ennyi ideig volt türelmünk, akkor mért ne lett volna még egy kicsi. Igen, hiányzik kissé a gatyába rázás, az ötletek egységes koncepcióba fogása, és a töltelékek eltávolítása, vagy továbbfaragása – ezek nélkül sajnos azt kell mondjam, nekem kissé csalódás az album, még akkor is, ha három-négy olyan szám azért született, melyeknek helye lett volna a klasszikusokon is. A többinek viszont nem, ez pedig egy 13 darabos albumon kevés, főleg az elvárások tükrében. Talán ha együtt süketültem volna az öregedő leopárddal…, így azonban ez most az elszalasztott lehetőség lemeze lett, öndefiníció ide, vagy oda.

Garael

A karácsonyi ünnepkörben élelmes vállalkozók kezdettől fogva fölismerték a kiaknázható anyagi lehetőséget (a vásárlók hiszékenységét és naivitását nemkülönben). Természetesen a zenészek sem akarnak kimaradni a "jóból", ezért az ünnepek közeledtével a boltokat rendre elárasztják a karácsonyi hangulatú, ihletésű hanghordozók, a klasszikus műfajtól a jazzen át a popzenéig mindenki ízlésének megfelelően válogathat a bőséges választékból. Ha igényes a dolog, nincs is ezzel semmi baj, és amikor a '90-es évek derekán a Savatage mellékvállalkozásaként beindult a Trans-Siberian Orchestra, mi is lelkesen helyeseltünk, mondván, ebben a karácsonyi őrületben miért ne lehetne kedvezni a keményebb, kijezetten rockos stíluspreferenciáknak?

Paul O'Neill és Jon Oliva közös vállalkozása rövid úton hangos siker lett, és bár az első lemezeket magam is begyűjtöttem, volt némi keserű szájízem, mert gyanítottam, hogy a grunge időszakban megcsappant népszerűség miatt egyre kevésbé rentábilis Savatage-nak éppen a TSO adta meg a kegyelemdöfést. Az időközben monumentális rockszínházzá fejlődött, milliós lemezeladásokkal büszkélkedő TSO természetesen nem volt előzmények nélkül, hiszen az Amerikában méltán népszerű Mannhaim Steamroller már a '70-es évek óta magas színvonalon művelte a rock-klasszikus fúziót és annak karácsonyi változatait. O'Neill és Oliva ötlete tehát nem volt éppen eredeti, de a káprázatos, nagyszabású megvalósítás végül őket tette etalonná.

Ezek után nem meglepő, hogy a TSO farvizén navigálva mások is igyekeznek révbe érni, ilyen formáció a korábbi TSO vokalistákból verbuválódott The Kings Of Christmas, vagy a TSO tribute bandaként indult és idővel TSO zenészekkel is bővülő Wizards Of Winter, ami – vélelmem szerint – még a nevét is a "Wizards In Winter" című TSO dalból kölcsönözte (The Lost Christmas Eve, 2004).

A TSO szekere manapság olyan elképesztő lendülettel száguld, hogy egy ideje már arra sem kell energiákat pazarolniuk, hogy újabb és újabb kiadványaikkal az eredeti karácsonyi tematikát kövessék. A "Letters From The Labyrinth" is független ettől az ünnepkörtől, maradt viszont a cukros-mázas körítés, a klasszikus zenei közhelyeket kiaknázó olcsó, vásári szemfényvesztés, javarészt szemplerekkel. Mozart, Beethoven, Csajkovszkij után most épp a Bach/Gounod-féle "Ave Maria" került terítékre (Lullaby Night). Hogy meglepődtünk!

Nem állítom, hogy Krisztus születése ünnepének közeledtével nem bányászom elő az interneten nevetségesen olcsón beszerezhető első TSO albumokat, de ez így hatodjára, ráadásul a karácsony bája nélkül halálosan fárasztó. Az amerikai alsó- és középosztályt lehet, hogy meg lehet ilyesmivel vezetni szinte évről évre, de a klasszikus zenei örökséggel közeli ismeretséget szerzett és őrző európai értelmiség (bevallottan egyre szűkülő közönségének) gyomra ezt már nem nagyon veszi be – még akkor sem, ha közben rajongásig szeretjük a jazzt, a bluest és a keményebb, modern műfajokat is.

A Scott Kelly billentyűs és felesége, Sharon által életre hívott TSO klón, a Wizards Of Winter nélkülöz minden szégyenérzetet, még arra sem ügyeltek, hogy legalább ne egyszerre jelenjen meg immáron egyébként második lemezük a TSO soron következő albumával. A szembeötlő hasonlóságok okán kézenfekvő volt tehát, hogy a két kiadványt egyszerre értékeljük. A "The Magic Of Winter" éppen olyan geil, sablonos alkotás, mint eddig bármi a TSO-tól, de kategóriáján belül egyáltalán nem marad el a nagy példaképtől, pedig nyilvánvalóan lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodtak. Sőt, azt kell mondjam, a bátrabb szólók és a kompromisszum-mentesen karácsonyi ihlet miatt sokkal jobban tolerálható.

Azt hiszem, már így is többet írtam ezekről az anyagokról, mint amit ténylegesen megérdemeltek volna. Mindkettő a maga módján minőségi alkotás kiváló zenészekkel, de engem már nagyon hervaszt az év egyik legszebb és lényegében vallási tartalmú ünnepének ez a szisztematikus, pénzszagú kizsigerelése. Persze ez megy minden fronton, elég bekapcsolni a TV-t vagy sétálni egyet a bevásárlóközpontokban. Nem mondom, szentestén halkan duruzsoló "bútorzati" zeneként el tudom képzelni, bár mostanában szívesebben hallgatom olyankor Harry Connick Jr.-t, Diana Krallt, Lee Ann Womacket, vagy – igen, jól látjátok! – Michael Bublét (nem mintha ezek kevésbé üzleti indíttatású vállalkozások lennének).

Tartuffe