Erős kezdés után némi visszaesés. Talán így jellemezhetnénk ennek a brazil zenekarnak eddigi munkásságát. Két legendás underground erőmetal album után – a rajongóik szerint legalábbis – a "Blind Ride" (2011) már nem volt olyan bivalyerős, mint elődei. Bár én ezt éppenséggel vitatom, csak a történeti hűség kedvéért égettem bitekbe a közvélekedést.
A tavalyelőtti "Silent Revenge" viszont tényleg kicsit gyengébb lett, ezt kár lenne tagadni. Valószínűleg nem a miatt, hogy végre egy nagyobb kiadó is felfigyelt rájuk, hanem azért, mert az egyik meghatározó tag (Diego Kasper – gitár) távozott köreikből. Így körmünket rágva vártuk ezt a megjelenést (ugye?), mely azt hivatott eldönteni, végleg lejtőre kerülnek-e kedvenceink, vagy csak átmeneti volt a megingás.
Most lőjem le a poént? Na jó, legyen… Rendezték a sorokat, és megint leszedik az arcunkat a technikás, lendületes muzsikájukkal. Ez lenne a verdikt. Vagy csak simán összejött újra minden, vagy tudatosan tették picit változatosabbá a zenéjüket. Mert mintha nyitottak volna egy cseppet a progresszivitás felé, a tempó kiszámíthatatlanabb, a thrash közeli durvulásoktól a málházósabb tételekig (akár egy számon belül is) sok mindent felvonultatnak. Még modernebb groove-okat, női éneket és metalcore elemeket is. (A japcsik pedig megérdemelnek egy kis funkyt is, amúgy hibriásan persze.)
Nem kell megijedni, módjával adagolják mindezt, épp csak annyit eresztenek ránk belőle, amennyi még jól esik. Ráadásul jobban is szólnak most, mint eleddig bármikor. És azok a gitárszólók, ó anyám! Már csak azok miatt is érdemes beszerezni ezt a korongot. És persze Iuri Sanson eszelős éneke okán. De a hibátlan alapokat iderittyentő ritmusszekcióról se feledkezzünk meg! Értitek már? Nincs gyenge pont, így kell hithű metalt játszani 2015-ben.
A legutóbbi, nagy port felkavaró Alföldi Róbert féle rendezés nem azért nem tetszett, mert a politikai érték-állásfoglalás fontosabb volt a rendező számára, mint maga a mű – illetve pusztán eszköz volt a kinyilatkoztatáshoz, ráadásul az én ízlésemnek kissé harsányan és szájba rágósan –, hanem mert a színpadra állított vízióban és szándékolt drámaiságban (ami sokak szerint teljesen mást közvetített, mint amit eredetileg a szerzőpáros annak idején neki szánt) elveszett, illetve bőven háttérbe szorult a zeneiség. Ez pedig hiba, még akkor is, ha a téma olyan örök kérdéseket vet fel, melyek túlmutatnak egy adott korszak sorsfordító döntéskényszerén, és a történelmen átívelő, alapvető társadalmi parabolát vázolnak fel.
Hiszen az István, a király nem színdarab, illetve nem csak az: rockopera, ahol a történetet alkotó dalok az elmúlt évek alatt a magyar zenei kultúra klasszikus monolitjaivá váltak, ráadásul egy olyan zenei produkciót az agyakba-fülekbe véső előadással, amit élőben lehetetlen felülmúlni. Mindezektől függetlenül, a hivatalos kánonnal ellentétben én nem tartom hibátlannak az eredeti zenei anyagot – és itt most hagyjuk a filmet –, a profi énekesekkel és színészekkel vegyes szereplőgárdában bőven akadt félresikerültnek bizonyuló választás, én például a mai napig nehezen tolerálom a Saroltot alakító Berek Kati ripacskodó hamisságát, vagy a három pártoskodó nagyúr lelkes, ám amatőr énekteljesítményét. (Amit a lemez felvételének maximalista törekvései fényében ma sem értek.)
Az "eredeti" változaton kívül jó pár újrafeldolgozást láttam/hallottam – ezekből nekem személy szerint a Társulaté tetszett a legjobban –, ezt sajnos a Novák Péter-féle értelmezés sem volt képes felülmúlni, és a régi ikonikus alakok újra csatasorba állításával sem győződtem meg arról, hogy lehet-e versenyre kelni – mert nekem ne mondja senki, hogy a szándék mákszemnyire sem volt meg – az ősbemutató korszakának jelképes rocknyitását hivatalosan is jóváhagyó, illetve abból fakadó, revelációs teljesítménnyel.
Annak megítélését, hogy Novák Péter milyen koncepcióban gondolkodott, és azt mennyire sikerült megvalósítani, meghagyom a profi esztétáknak, bölcsészeknek: egyrészt, mert ők felkészültségüknél fogva minden bizonnyal belelátnak olyan dolgokat is a produkcióba, amiket én nem, másrészt pedig csak zenei blog vagyunk, és az olvasókat nem biztos, hogy érdekli, milyen párhuzamokat vélek felfedezni a színpadon látottak és jelenünk politikai- és közélete között.
Kezdjük hát a szereplőkkel: az összeállított névsor impozánsnak mondható, főleg annak fényében, hogy a rockerek többségével ellentétben nem hányok hupililát a tehetségkutatókban feltűnt győztesektől. A "régi nagyokból" természetesen Vikidál Gyulát hiányoltam – mint szerintem mindenki, aki szereti a rockot –, hiányát Feke Pál hangi adottságai ellenére sem tudta pótolni: ezen persze nincs mit csodálkozni, az ellenlábas magyar vezér alakját metálból öntötték annak idején az énekesre, aki mind kinézetében, mind habitusában – megfejelve akkori zenei lázadói szerepével – maga lett a minden képzelet megtestesült Koppánya. Nem ismerem a távollét okát, de lehet, hogy jobb ez így, hiszen az idő vasfoga csak a lélekben nem kezdi ki a legendákat, a fülben sajnos igen: Deák Bill Gyula karizmája hiába nem kopott meg az évek folyamán, én mégis feszengve hallgattam a valamikori blues bömbölés maradékát, és Varga Miklós is hiába játszotta el kiválóan a szerepet – minden érzelmi árnyalatot tökéletesen prezentálva –, a valamikori teljesítmény etalon színvonala önkéntelenül is a jelen valóságára terelte a figyelmet. A régiekből egyedül Nagy Feró volt képes egykori önmagát reprodukálni, ez persze annyiból volt könnyebb, hogy őt sosem énekhangjáért szerettük: az évek alatt felhalmozódott élettapasztalattól nem vált öregessé a szerepformálás, valószínűleg azért, mert Ferónak igazából önmagát kellet adni – akkor és most is.
Radics Gigi hangi adottságai ellenére súlyos hibának bizonyult, sem a Rékához köthető lelki vívódás közvetítéséhez, sem az eredeti népies/folkos megformáláshoz nem tudott felnőni, és hiába oldotta meg feladatát technikailag hibátlanul, a szerep túl nagy kabátnak bizonyult, amit a rutinos Novák Péternek mindenképpen észre kellett volna venni.
Hasonlóan mellélövésnek bizonyult a Koppány feleségeit megformáló asszonykórus – nem, nem a veresegyháziak voltak –, előadásukból körülbelül annyi erotika és férfivágyat bizsergető varázs áradt, mint az MSZMP XX. kongresszusából, ahol a fő téma a világbéke volt. Nem tudok jót írni a köpönyegforgató urakról sem, sikerült két olyan Miki egér-hangú énekeset kiválasztani, akikről nem a Rokonok, hanem a reggeli gyermekmatinék világa jutott eszembe.
Feke Pál teljesítményét igen nehéz objektívan megítélni: bár az énekprodukcióban tulajdonképpen kevés hibát találtam, az énekesnek nem sikerült elhitetni, hogy ő a sámán múlt vezéralakja – hiába, a karizmát nem lehet tanulni, az vagy van, vagy nincs. Esetünkben inkább nem volt.
Már annak idején is sajnálatosan kevés szó esett Asztrik zseniális megformálásáról, pedig Victor Máté világszínvonalúan alakította örök mércévé a szerepet, ezt a lécet pedig a jelenlegi megformálónak, Aradi Imrének nagyon nem sikerült megugrania. Victor szuggesztív, egyéni előadásmódja méltó ellenpárosa volt Deák Bill Gyula sámán-révületének, ennek az egyensúlynak itt a nyoma sem maradt.
Keresztes Ildikót – a már említetteknek megfelelően – nem nyomasztotta a múlt elvárása, mind fazonban, mind énekteljesítményben jól hozta az elvártakat, hasonlóan a Vecellint játszó Kocsis Tiborhoz. Danics Dórát sokan modorosnak tartják, ám Gizella szerepében remekelt: a tehetségkutatókban felfedezettek közül, de az összes eddigi feldolgozást tekintve is kimagaslót produkált.
A színpad adta térbeli korlátok természetesen nem tudták a film tágas dimenzióinak lehetőségeit prezentálni, de a táncosok koreográfiája tetszett – ez Novák Péter családi gyökereiből kiindulva természetes – és alapvetően a hangosítás is rendben volt, már amennyire ezt a fotelból ülve meg tudtam állapítani. (Azt halkan jegyzem meg, hogy a darab rockos részei ordítanak a hangsúlyosabb gitárhangzásért, de elfogadom, hogy esetünkben egy rockoperáról, és nem egy koncept-rockalbumról van szó.)
Mindent összevetve alapvetően pozitív érzésekkel álltam fel a fotelből, értékelve a régi szereplőknek adott lehetőség biztosítását, és a darab zenei oldalának méltó kihangsúlyozását. (Még akkor is, ha ez valakinek a szemében a szórakoztatás és nem a gondolkodtatás felé tolja a rendezői szándékot.) Remélem, hogy a decemberi veszprémi előadást élőben is meg tudom hallgatni, jelen hibákat a koncertélmény "morfiumával" törölve. Csak aztán nehogy szenvedélybeteggé váljak!
Én sem vagyok egy matyó hímzés, de a Spock's Beard legújabb sajtófotóit nézve kuncogva gondoltam arra, hogy a közönség őket (sem) azért szereti, mert szívdöglesztően festenek a színpadon. Ilyen adottságokkal nyilván jól teszi az ember, ha piszkosul megtanul muzsikálni és a zeneszerzés terén is igyekszik valami extrával előrukkolni. Mondjuk, ebben a tekintetben tényleg nincs szégyenkeznivalója a bandának, mivel ilyen-olyan fölállásban immár 20 éve sikerül nekik a progresszív rock rajongókat – nem középiskolás fokon! – tanítani.
Elképesztő tartalékaik lehetnek, hiszen már kétszer is túlélték azt, ami a legtöbb együttes gyors és biztos szétszéledéséhez vezet: elvesztették frontemberüket, legfőbb dalszerzőjüket. Valahogy mégis képesek újabb és újabb erőket mozgósítani, mostanában éppen Ted Leonard segítségével (aki az Enchantből érkezett). A 2013-ban megjelent "Brief Nocturnes And Dreamless Sleep" ékes bizonyítéka annak, hogy van föltámadás, az új album megjelenésének pedig az a tétje, hogy igazolja: ez az újdonsült életerő fönntartható, megőrizhető.
És Spock szakállára! Ezek már megint megcsinálták! A "The Oblivion Particle" mind hangzásában, mind kiszerelésében, de – ami a legfontosabb! – zenei tartalmában csúcsteljesítmény, – ha nem is etalon értékű. A két új taggal természetesen érkeztek új hatások, de az együttes megtartotta identitását, zenei kompetenciáját, kompozíciós képességeit és – nem utolsó sorban – a tőlük megszokott színvonalat. Ismerve az új igazolásokat, ez azért nem olyan hatalmas meglepetés, hiszen többhangszeres, kipróbált muzsikusokról van szó; Jimmy Keegan pl. a "Bennett Built A Time Machine" című nótában bebizonyítja, hogy a dobok mögül kilépve akár frontemberként is megállná helyét – ennek vannak hagyományai a csapatban.
Egyedül a "Get Out While You Can"-t találom üresjáratnak és a kicsit hisztérikus (de zseniálisan ledobolt) "Better Way To Fly"-jal még barátkoznom kell, de így is tuti toplistás az anyag. Valami nagyon váratlan, kikerülhetetlen és irritáló dolognak kell közbejönnie ahhoz, hogy kihagyjam a Szent Máté apostol és evangelista napjára, azaz szeptember 21-re, kitűzött budapesti koncertet.
No, halljuk, mihez is kezdtek magukkal a hollóháziak – nem, nem a porcelánfestők, hanem az olasz prog-power metálosok –, kiknek előző lemezéről is jómagam számoltam be. Naná, hiszen a jól sikerült "Countdown To Revenge"-en maga a fő itáliai pátosz-mester, Fabio Lione szerepelt vendég énekesként, aki a Rhapsody legutolsó produktumán tapasztaltakkal ellentétben jól is teljesített, és a hangfalakból csak úgy áradt a vokális könnyzuhatag. Úgy látszik azonban, hogy a csapatot alkotó három állandó tag még nagyobbat, vagy sokrétűbbet álmodott, ezért jelen albumon Lione már a múlté, helyét pedig Mats Levén vette át, akit négy másik vendégénekes is támogat. Rick Altzi szerepét mondjuk nem értem, mert hiába képes a tisztes helytállásra, Levén mellett azért csak ügyes iparosnak tűnik: úgy látszik, szegénynek az a sorsa, hogy énekes-ikonok light verziójaként nyugtassa meg a tisztes középszert, miszerint nekik is van kitörési lehetőségük. A másik három vendég Amanda Sommerville, aki mára az egyik legfelkapottabb session szereplőjévé vált a színtérnek, illetve a számomra ismeretlen Ivan Giannini, valamint Claudia Layline – róluk annyit tudok, hogy ha nem szerepelnek az albumon, akkor sem történt volna semmi rossz. (Oké, ez cinikus megjegyzés volt, mert néhány dal szövegénél fogva megkívánta a többszereplős jelenlétet.)
A múltkori album egy elképzelt trilógia első darabja volt, így most a kitalált történet közepébe csöppentünk, melybe minden most divatos hülyeséget belepakoltak, kezdve az egyiptomi mágikus kultúrától az alienekig: a gagyi trash-filmjeiről híres Asylum stúdió minden bizonnyal örömmel venné az itt feltálalt ötleteket, de hát metált én elsősorban nem a sztorikért szoktam hallgatni. Sajnos a koncept-történet szerint alakuló album, ha nem is teljes mértékben, de hozzáidomul a szövegi sekélyességhez, még akkor is, ha ez a műfajnak abszolút nem sajátja. Pedig Levén képes "ellopni" bármilyen show-t, aminek remek példája a két Gus G. szóló – ezeken ugye úgy volt képes tálalni a neki kiosztott szerepet, hogy a sztár-társak zöme rögtön Rick Altzinak érezhette magát.
Hiába hát a figyelemre méltó kezdés, és az alapvetően ügyes zenészek – különösen a gitáros, Nick Savio –, a lemez nem képes fenntartani a figyelmet. Ez persze nem az énekesek hibája – illetve ha a dallamokat ők hozták, akkor igen –, hanem az alapvetően szürke és jellegtelen daloknak, melyekből sokadik hallgatásra is csak az első kettőt tudom felidézni, ez pedig alapvető hiba, hiszen a progresszív elemek rég kikoptak a banda repertoárjából, a maradék hagyományos euro-power pedig igenis megköveteli a mézédes és emlékezetes refrének jelenlétét. Ehhez járul hozzá, hogy az egyiptomi világot felidézni szándékozó szinti futamok a már említett Asylum stúdió veretes minőségét idézik, ahol a CGI nem eszköz, hanem fegyver – a jó ízlés ellen.
Mindent összevetve sajnálom a talján fiúkat és a meghívott vendégeket, mert az album tartalmaz olyan pillanatokat, melyekből el tudnám hinni, hogy itt valami élvezhető is sikeredhetett volna – ezek azonban csak annyira elegendőek, hogy megszavazzam a bizalmat a trilógia befejező darabjára.
Olvasgatva a netre felkerült, csalódott kritikákat, szerencsésnek mondhatom magam, mert én nem csalódtam. Ugyanis nem számítottam semmi jóra: az, hogy ez végül maradéktalanul bejött, persze adhatna szomorúságra okot, de ez semmiképpen nem a csalódottságból ered. DeFeis mester vokális állapotának ugyanis már a 2014-es, Timo Tolkki's Avalon II-n is 'hangot adott', s hogy hát milyet, arról beszéljenek akkori kritikám sorai. A helyzet az óta sem lett jobb, sőt,…de ne szaladjunk előre.
Attól persze még lehetne elviselhető – nem jó, pusztán hallgatható – az album, hogy DeFeis hangja ma már torz karikatúrájává vált egykori önmagának – a túljátszás lehetősége egyébként is mindig benne volt David előadásmódjában –, de sajnos a dalok sem elég erősek ahhoz, hogy elnézzük (elhalljuk) a mester ripacskodásos rikácsolását. Sajnos folytatódott az a tendencia, ami az utóbbi három albumon is megfigyelhető volt, vagyis a musicalbe hajló, ömlengő érzelmi terpeszkedés – olyan paródiát eredményezve, aminek ellenpólusán a Manowar harcos hevülete áll. Ők azonban legalább szórakoztatóak a maguk módján, DeFeis azonban unalmas és irritáló, és hiába szeretné, nem lesz soha még a szegény ember félresikerült Savatage-a sem. (Talán akkor pattant meg a mesterben valami, mikor Iliász témájú, "The House Of Atreus Act" című kétrészes albumát színpadra állították – ez lehetett a pillanat, ami DeFeis elhitte magáról, hogy a musical műfajában is képes maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy ne kelljen a metal-tükörbe nagyot köpni fésülködés közben.)
Nem is tudom, hol kezdjem a hibák taglalását, melyek puszta felsorolása is elegendő lenne jelen kritika megírásához, de kezdjük a sajnos megszokottal, a demós hangzással. Nem tudom, hogy gondolja DeFeis ezt a szimfonikus-zongorás, többrétegűnek szánt világot ilyen ótvar megszólalással sikerre predesztinálni, ez még olyan bandáknak sem menne, akik legalább nem rejtették a metalt a billentyűk mögé. Az rendben van, hogy a klasszikus képzettségű zenész zongorÁN írja a dalokat, de hogy zongoráRA is? Nem, kérem, ez nem metal, hanem valami gitárral is előadott, félresikerült Elton John musical, jó dalok nélkül, ahol a koncepciót pusztán a zeneszerző élvezi, a hallgató meg pislog, hogy mi a franc ez. Mert művészethez kevés, szórakoztatáshoz meg főleg, és attól még nem kap plusz értéket egy mű, hogy unalmas és senki sem érti.
A zenészek sajnos megmaradnak a cserélhető sakktábla figurák szintjén, bevallom, nem is értem, hogy minek vannak (illetve nincsenek, mert a dob természetesen nem élő, de legalább tompa és egysíkú): DeFeis instrumentális tehetsége vitathatatlan, nyugodtan feljátszhatná egymaga az egész albumot, a végeredmény ennél csakis jobb lehetne. Persze csak ha nem ő énekelné el az összes szereplőnek szánt szerepet, ami ha valamikor ment is neki, most csak szörnyülködésre alkalmas pillanatokat szül. Hallgasd csak azokat a falzetteknek, vagy minek szánt sikolyokat, a mormogásokat és nyögéseket, komolyan, mint a nyolcvanas évek német pornófilmjeiben, csak azokat legalább élveztem.
Sajnos pozitív momentumokat nem nagyon tudok írni, az elviselhetőbb dalok is mélyen a fénykor átlagszínvonala alatt maradnak és a túlnyújtott, művészieskedő dallamok között hiába is keresnénk a valamikori harcos bátorságot, annak nyomát sem találjuk. Biztos az elrobogó Achilleus szekér pora törölte el, amivel a szánk is tele lett, de szomorúan kívánom, bárcsak a fülünkbe is jutott volna – a Nocturnes produkció helyett.
Veronica Freeman erényei szembeötlőek: nekem például nem éppen a muzikalitás jut róla eszembe, ami nem biztos, hogy hízelgő – mégiscsak egy énekesnőről van szó. Pedig az előző mondatom kezdhettem volna így is: VF erényei fülbeötlőek, mert írásom hőse maga a METAL ÉNEKESNŐ, aki úgy utasítja maga mögé a szoprános-gótikus-popos kompatibilis tucatkópiákat, mint Du Barry grófnő annak idején a királyi kegyért versengő vetélytársakat – no meg a királyt! Veronica ugyanis olyan hanggal rendelkezik, amilyen testtel – és ha a kamasz- és nem kamaszfiúk vágyálmait megTESTesítő alakját nézzük, akkor gondolhatod, hogy mit tud produkálni azokkal a fránya dallamokkal… Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy Freeman maga a női kiadásba született Dio, és csak azt nem értem, mit keres még mindig a középszerű, Black Sabbath utánérzésben iparoskodó Benedictum élén, ilyen képességekkel. Hiába, no, ez nem popipar, sajnos a metalban az, mikor ciciket próbálnak a szádba nyomni, még akkor is gyanús és ellenérzést kiváltó, ha nevezett testrészek gazdája királynő azon a bizonyos vastrónon.
Szerencsére nem csak nekem van szemem és fülem, így Veronica régen várt szólólemezét és a reflektorba kerülés esélyét igazi nagyágyúk segítették – naná, hogy férfiak, el tudnám képzelni, ahogy Tarja ajkára odafagy a mosoly Veronicát hallva –, a meghívott vendégek sorát többek között olyan zenészek alkotják, mint Michael Sweet, aki a társproduceri szerepet is magára vállalta, Tony Martin, Jeff Pilson, vagy Mike Lepond.
Tisztelem és becsülöm a Frontiers kiadót, hogy régi jó szokása szerint sztárokkal próbál felvezetni egy arra érdemest, de mint sok alkalommal, sajnos ezúttal sem igazán működik a dolog. Az igaz, hogy ebben a jóval lágyabb stílus-halmazban Veronica több teret kap, hogy hangját csillogtassa, de a dalokat nem érzem annyira erősnek, hogy kihozzák az énekesnőben rejlő teljes potenciált. Oké, a "Now Or Never" Moby Dick nyúlásából kinövő sztenderd '80-as évekbeli aréna rockja, vagy a Stryper világát idéző "Stand In Line" képes arra, hogy elképzeljük, mit is tudna Veronica (bár ehhez nekem nem kell a hangját hallanom), de a felvonultatott nótacsokor túlságosan elhasznált sztenderdeket vonultat fel ahhoz, hogy IGAZI izgalmakkal telítse el a hallgatót. Nem mondom, hogy rossz a lemez, mert azért vannak rajta bármikor meghallgatható szerzemények, de a producerek mintha elégnek találták volna Veronica hangját és külsejét ahhoz, hogy a többit rábízzák a mocskos férfiösztönre… Nos, hát nem, és ha a Tony Martinnal előadott duett gitárszólójának megfelelő színvonalú dalokat kaptunk volna, ráadásul nem ilyen doboz hangzással, most nem is sírnám tele a klaviatúrát az elszalasztott lehetőségen bánkódva.
Remélem, a lemez azért elég lesz ahhoz, hogy többen is felfigyeljenek hősnőnkre, mert ezzel a hanggal több metal stílusban is nagyot lehetne dobni, és ha egy újabb Dio emlékalbumot szándékozik valaki kiadni, kérem szépen Veronica kisasszonyt is szerepeltetni – esetleg egy olyan albumot írni neki, ami több mint az ínyencfalat elhúzása az orrunk előtt. Mert ennek most csak a füstjét kaptuk meg, az ízét nem igazán.
Amikor tavaly Gus G. (Firewind, Ozzy) megjelentette első szólóalbumát, meg kellett a fiatal görög gitárost védenem egyik legnagyobb rajongója, Túrisas cimborám előtt. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem szabad a Firewindhez mérni, hanem saját értékei alapján és úgy kell kezelni, mint egy nem túl hosszú, útkereső szárnypróbát. Az "I Am The Fire"-ről csak két nótát nem tudtam megkedvelni máig sem: a "Dreamkeeper"-t Tom S. Englunddal és a "Long Way Down"-t Alexia Rodriguezzel. Ezektől eltekintve az első szólóanyag nekem jobban bejött, mint a két legutóbbi Firewind.
Amikor megláttam, hogy egy rövidke esztendő elteltével újabb CD kerül a boltokba, félni kezdtem, vajon nem túl korai-e mindez. Összegyűlt-e annyi és olyan minőségű nóta, hogy Gus G. újra megmérettesse magát? Azután arra gondoltam, ez a srác nagyon tudatosan és ügyesen építi a karrierjét, most kell még a tengerentúlon nevet csinálni magának, mert ki tudja meddig koptathatja a színpadot Ozzy mellett. Elég, ha egyszer rosszul néz a "mindenható" Sharon agyonplasztikáztatott, ráncfölvarrott fizimiskájára.
Azért gondolom, hogy Gus G. a tengerentúlon akar elsősorban befutni, mert ez a lemez még az elsőnél is USA-orientáltabb hangvételű. Ezt jelzi, hogy Tom S. Englund ezúttal esélyt sem kapott, és a korábbi fő munkatárs, Mats Levén is valamelyest háttérbe szorult (mindössze három nótában szerepel). Jacob Bunton (Alder) lett a főszereplő, akinek hangja, stílusa egyértelműen jobban fekszik az amerikai közönségnek. Idős Bátyámat kishomoki magányában biztosan fölvillanyozza majd a hír, hogy az általa is igen kedvelt görög "húristen" egy dal erejéig összefogott a szemrevaló svéd amazonnal, Elize Ryddel (Amaranthe). Üröm az örömben, hogy "szíve választottja" egy elég gyönge, drum & bass alapú szösszenetet kapott. Mindazonáltal a "Vadi Új Forradalom" leggyengébb láncszeme mégsem ez, hanem a két Jeff Scott Soto által fölénekelt darab.
Annyit mondhatok, Gus G. most sem bonyolította túl a dolgokat, néhány szám alig 3 perces, és mindössze 12 nóta kapott helyet a korongon. Szerintem a két szólóanyagból kellett volna gyúrni egy erősebb és hosszabb hard rock lemezt. Idővel egyébként is valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a féltucatnyi vendég helyett majd végleg leteszi a voksát egynél... s ha rám hallgat, az Mats Levén lesz. Ez most nekem kevésbé tetszik, mint elődje, de attól még kellemes hallgatnivaló, pont ilyen kánikuláris ernyedtségre való.
Nem árulunk zsákbamacskát: a SymphonyX nálunk világraszóló nagy kedvenc, akikkel még akkor is kivételeztünk, ha egy nehezen emészthető, ozmium sűrűségű anyagot tesznek elénk (Iconoclast), amelyiken a világ egyik legzseniálisabb metál torka, Russell Allen, inkább ordít, rekeszt, hörög, mint énekel. Az biztos, hogy ami az én ízlésemet illeti, az utóbbi albumokkal (még az egyébként zseniális "Paradise Lost"-tal is) egy kevésbé szimpatikus irányba indultak el: egyre direktebbek, szikárabbak, panterásabbak lettek, miközben Michael Pinnella a billentyűivel együtt a háttérbe szorult (arra kényszerülve, hogy kiszorult ötleteit szólóalbumokkal mentse át az utókornak).
Ezek után nem nagy meglepetés, ha azt mondom, az első nyilatkozatok hallatán az izgalomtól bizseregni kezdtem, hiszen visszatérést ígértek a korábbi progresszívabb, dallamközpontúbb megközelítéshez. Sajnos közvetlen a (mai) megjelenés előtt már igyekeztek visszakozni, hangsúlyozván, hogy az újdonsült súlyosság azért marad. Hát igen, az maradt, főleg az olyan dalokban, mint a "Kiss Of Fire", "Underworld", vagy a "Run With The Devil", ahol nyomokban előfordul blast beat és "halálos" hörgés is. Úgy látom, végleg búcsút kell mondanom annak az epikus, neo-klasszikus progressziónak, amiért megszerettem őket.
Persze a helyzet közel sem olyan tragikus, mint azt az előbbi (elismerten szubjektív) bekezdés alapján gondolhatnánk, hiszen sem az epika, sem a neo-klasszikus progresszió nem tűnt el nyomtalanul – végtére is pont ezek teszik a bandát azzá, ami. Mindenképp lelkesen üdvözlöm a tényt, hogy Russell Allen ezúttal sokkal többet énekel, a dalok megközelítése érezhetően dallamosabb, mint az előző lemezen. Talán Michael Romeo szólói is könnyebben megjegyezhetőek; amit pl. a "Swansong"-ban művel, tényleg hátborzongató – az ilyesmiből sokkal több volt régen.
Aki az első híradások alapján azt hitte, hogy jön az új "The Divine Wings Of Tragedy", vagy "V: The New Mythology Suite", az csalódni fog. Az "Underworld" inkább a "Paradise Lost" folytatása, tematikusan (most Milton helyett Dantéval) és zeneileg is. Sajnos ugyanezt nem mondhatjuk el a borítóról. Értem én, hogy a tragédiát és komédiát idéző színházi maszkok kezdettől fogva az együttes védjegyének számítanak, de ez a fekete háttérre ültetett ezoterikus szimbólum szerintem kritikán aluli. Úgy látom, most sem kell turné pólóra áldoznom.
Lehet, hogy puhul az a bizonyos altesti szervem, de nekem az olyan nóták jönnek be nagyon, mint a kislemezes "Without You", vagy a régi szép időket idéző, kissé orientális jellegű "Charon" és a korábban már méltatott "Swansong". Azért mielőtt lezárom ezt a recenziót, sietek kijelenteni, sőt kinyilatkoztatni: A SymphonyX továbbra is megingathatatlan, masszív toronyként magasodik környezete fölé, jótékony, lobogó fénnyel mutatva irányt a metál zene óceánján hajózóknak.
Imádom az Iron Maident, az életművük egyszerűen csodálatos, de még csúnyán elfogultan is azt kell mondjam, az utolsó néhány lemezük dagályos és ebből fakadóan unalmas. Úgyhogy a 2015-ös dupla CD-ről szóló hírek éppenséggel nem villanyoznak fel, sőt... A kreativitást epikussággal ellensúlyozni kívánó újkori diszkográfia mondhatni hidegen hagy, még jó, hogy legalább egy tucatnyi fiatal banda ápolja lendületesebb hozzáállással az örökségüket. Kevesebb eufemizmussal: durván nyúlja a munkásságukat.
Nincs is ezzel baj, amíg olyan hitelesen teszik azt, mint mondjuk az Enforcer és a White Wizzard (még ha megcsömörlött kritikusunk, Túrisas le is húzta ezeket rendesen), vagy éppenséggel az ezen recenzió tárgyát összelopkodó, izé, összemuzsikáló társaság. Bár ha egyetlen hatást (nevet) kellene megneveznem, inkább Kai Hansen lenne az: ő már a Helloweennel újraértelmezte a NWOBHM örökséget, épp csak annyira, hogy egy új stílust teremtett, és a Gamma Ray-jel is folytatja az újrahasznosítást – ti. a mai napig szemérmetlenül kölcsönöz Judas és Maiden riffeket, témákat, összességében mégis inkább tartjuk európai power metalnak őket, mintsem egy megfáradt retro vagy true bandának.
Merthogy itt is ez a helyzet. Retrónak retro, a hangzás is, az ének is, a gitártémákról már nem is szólva. True-nak is true, elég csak megnézni a borítót vagy a zenekari fotókat. De mégiscsak eltelt harminc év, és ez azért nyomot hagy. A felfogásba, a játékmódba ilyeténképpen belekeveredik a modernebb, poweresebb megközelítés. Akárcsak a Gamma Ray (és még több tucatnyi banda) esetén.
De nem is ez a lényeg, hanem a viszonylag erős dalok. Hiába, hogy mindent hallottunk már számtalanszor, a jól elővezetett fordulatok, a hitelesség és a fiatalos lelkesedés képes újra meg újra eladni – nekem – ezt a zenét. A töltött káposztát is két pofára zabálom, ezredszerre is, ha jól van elkészítve. Ennyi, meg egy bambi. Ha netalán-tán a Maiden legalább ilyen erős számokkal pakolja tele az új albumát, majd mea culpázok. De erre kicsi az esély, valószínűleg többet fog pörögni nálam a svédek második szösszenete, mint az angolok tizenhatodik stúdió munkája. De ne legyen igazam!
Ez Satriani 15. lemeze. A 40 fokos kánikulában kb. annyi inspirációt érzek a kritikaírásra, mint a kemencés kenyérlángos sütésre. És az nem sok. Sajnos a lemez sokadik hallgatása se hozta meg a kedvem, ezért örülnék, ha itt le is lehetne zárni a dolgot: Ez Satriani 15. lemeze. Pedig Satrianiról írni kell, írni illik és írni fogok, ha belegebedek is. Generációk tanulták nála a hangszerkezelést (szerintem Kirk Hammettet letagadná, ha tehetné), személyesen vagy oktató kazettákról, esetleg hallásból próbálva "levenni" ma már klasszikusnak számító dalait.
És itt van Satriani 15. lemeze. A legutóbbi megjelenés kapcsán (Untoppable Momentum, 2013) már elmélkedtem arról, hogy ugyanaz a fickó, aki a '80-as évek végén "mozgósította" a gitáros társadalmat, a '90-es évek végére hogyan tudott ellaposodni, elveszni a céltalan útkeresésben. A két utolsó lemez – bár nem volt tökéletes – reményre adott okot, már-már elhitette velem, hogy Satriani vissza tud találni régi önmagához. Különösen annak örültem, hogy lecserélte maga körül a zenészeket – nem mintha gyönge muzsikusok vették volna körül, de némi változtatás nagyon ráfért az ezerszer körbejárt, unásig alkalmazott formavilágra.
És itt van Satriani 15. lemeze, amelyen nem csak Vinnie Colaiuta és Chris Chaney szerepelnek, hanem a The Aristocratsben zenei tűréshatárokat feszegető Marco Minnemann és Bryan Beller is. Szomorúan mondom: ebből nem sok hallatszik. A The Aristocrats egy másfél perces improvizációs játékában több az izgalom, innováció, mint itt. Jó lenne, ha az egyébként valóban halálosan unalmas Mike Keneally billentyűsön elverhetném a port, de – fájdalom! – ilyen zenészek mellett kénytelen-kelletlen arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy itt a közel 60 éves (!) Satriani az, aki öreg, fáradt, ötlettelen. Az egykor újítóként, kísérletezőként ünnepelt hangszeres zseni végleg beleragadt saját hangzás- és dallamvilágába, fogásaiba és lick-jeibe (frazeológiájába). Nyilván nem azt várjuk tőle, hogy levetkőzve önmagát egy teljesen új hangon szólaljon meg, de ez már tényleg a gépies önismétlés mocsara.
Itt van tehát Satriani 15. lemeze, ami még abban a tekintetben is teljesen szokványos, hogy hagyományosan ronda a borítója és tele van egy bizarr sci-fi tematika szerint ihletett, furcsa című dalokkal. Arról nem is beszélve, hogy az album co-producere megint az a John Cuniberti, akivel a szerintem gyakorlatilag hallgathatatlan "Satchafunkilus" lemezt készítették (na, meg a hőskorban a "Surfing With The Alien"-t).
Kezemben tehát Satriani 15. lemeze, amin akadnak ugyan élvezhető, virtigli satrianis pillanatok (pl. On Peregrine Wings, Stars Race Across The Sky), de többnyire unalmas, ezerszer hallott fordulatokat tartalmaz és egy csomó olyan számot, ami inkább szösszenet, mint igazi dal. Még a nyálcsorgató nagy nevek sem segítettek; a "Shockwave" a Satch életmű azon albumai közé tartozik, amiért soha nem fogok pénzt adni.
