Van az úgy, hogy egy együttes tehetsége, zeneszerzői készsége alapján többre hivatott, egy maroknyi fanatikuson kívül mégsem ismeri őket szinte senki. Tudjuk, hogy a metál színtéren a taljánok igen jól teljesítenek, kiváló hangszereseik vannak és vállalkozó kedvű kiadókban sem szenvednek hiányt, a toszkán származású (közelebbről Pisa-i) Etherna mégsem tud az árnyékból a világot jelentő deszkák reflektorfényébe lépni, pedig tényleg profin muzsikálnak.
Ez azonban sajnos nem elég. Olaszországban meglehetősen sok olyan európai prog-power banda működik, mint az Etherna, így a piac eléggé telített. Nincs azonnal fölismerhető, védjegyszerű stílusuk, és a mai dömpingben így bizony komoly kihívás közismertségre, hírnévre szert tenni – ha nem éppen lehetetlen. Pedig a srácok nagyon sokat fejlődtek a 2008-as bemutatkozó lemez óta, ráadásul a "Forgotten Beholder" kegyetlenül jól szól és az alapító Lucatti testvérek gitár-billentyű párbajai majdnem olyan hajmeresztőek, mint a DGM-ből ismert Mularoni-Casali kettősé. Ez pedig nagy szó!
Ha már kritikának csúfoljuk zenei ismertetőinket, engedtessék meg nekem egy kritikai megjegyzés – vagy nem is: inkább egy "szakértő" javaslat! Akármilyen büszkék is énekesükre, Andrea Raccóra (erről ez év május 8-i facebook bejegyzésük árulkodik), addig nem lépnek tovább, míg egy szerethetőbb hangtónusú, jobb adottságú dalnokot nem találnak. Az instrumentális részek kimondottan jók, a hangszerkezelés virtuóz, de ez az általam egyébként hőn szeretett stílus igényli a profin kezelt, bivaly (de nem aranyérgyanús) hangorkánt. Talán ezt ismerte föl a csapatból időközben kilépett dobos, Matteo Amoroso is. Amondó vagyok, inkább frontembert kellene cserélniük és nem dobost, akkor több eséllyel futhatnának neki a következő megmérettetésnek...
Soha nem voltam igazán az a kimondott Omen fan – ez persze nem az együttes munkájának, hanem az általa képviselt, thrash-be hajló power/speed metallal szembeni attitűdömnek köszönhető: nem feltétlenül tudtam elfogadni a riffek főszerepét a dallamokkal szemben, melyek gyakran a gyermekmondókák ritmizálásával és "progresszív bonyolultságával" rendelkeznek, már ha a gitárok morgása nem zavarja a refréneket Kukutyinba zabot hegyezni.
Talán éppen ezért tetszett a csapat legutóbbi albuma, ahol a hard rock-vizekről ideevezett Koroknai Árpinak sikerült értékelhető dallamokat préselni a fémlemezek közé – ez a trend szerencsére jelen albumon sincs másként, még akkor is, ha van egy-két olyan megmozdulás, amire hat éves fiam is boldogan mantrázhatja az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz", vagy a "Kertbe mentek a tyúkok, mind megették a magot" rigmusait – ez utóbbit szó szerint, mert a zenekarnak sikerült eme örök klasszikust a Tébolydal sorai közé csempésznie, amire nyugodtan lehet kiáltani, hogy kész téboly. Ebben a "fogásban" persze lehetne érezni némi társadalomkritikai fricskát, de megmondom őszintén, vagy a vicc lett szar, vagy nekem nincs humorérzékem, úgyhogy eme momentumról Pósalaky úr szavaival élve – ugorjunk!
A lemez az említett jellemzők ellenére tetszik – még akkor is, ha az US-power-german metal örök barátságába belefeledkezett hallgatók szerelmesei "ki mit tud"-ot játszhatnak a riffek hallatán, hogy hol, melyik dalban hallották annak ősváltozatát: jelentem, én egyet máris jeleznék, mégpedig a "Most, amíg vannak" - "Rust In Peace"-es Megadeth "ihletét", ami ugyan megbocsátható, de nem feltétlenül szép dolog. Szerencsére a hangzás bivaly jellege és az adrenalinpumpáló ritmusok segítenek a gonosz tükörképek elűzésében: a dalok ütnek, mint az ötkilós népszava kalapács – és úgy gondolom, ezzel a stílus lényegét sikerült tökön ragadni. Nagy Máté a lelkét is kigitározza, Kori pedig a viszonylag szűk mozgástérből kihozza, amit lehetséges. Horváth Attila dalszövegei jól idomulnak a csapat megszokott világszemléletéhez, bár a nyitónóta úgy illik bele ebbe a képbe, mint kubizmus a Versailles-i kastélyba, de így legalább tudjuk, hogy tudnak ilyet is a fiúk – ők pedig most már tudják, hogy mi is tudjuk.
Újdonságot ne keress az összegzésként is felfogható 25 évben – ha ez lett volna az alkotók szándéka, akkor a lemez címe is "A következő 25 év" lett volna – amit azonban nyújtanak, az mindenképpen szórakoztató és szívből jövő. Akinek pedig ez nem elég, menjen inkább tyúkokat etetni a hátsó udvarba.
Úgy látom, hogy a Stratovarius rajongók manapság lényegében két táborra oszthatók. Az egyiket Garael kollégám képviseli, aki a mai napig türelmetlenül várja és szívesen hallgatja az újabb albumokat, de siet megjegyezni, hogy Timo Tolkki zeneszerzői képességeihez (vagyis a klasszikus éra lemezeihez) az új formáció nem tud fölnőni. A másik tábort többé-kevésbé én képviselem, aki szerint az új tagokkal, de főleg Kupiainennel, a Strató jobb mint valaha; nem igazán hiányzik Tolkki (és ezt szerintem igazolják a lelkileg kicsit kiegyensúlyozatlan gitáros ilyen-olyan néven azóta kiadott munkái, de még a nem régen megjelent Allen/Lande korong is!).
Abból a szempontból azonban nem vagyok a második típusú rajongótábor reprezentatív tagja, hogy a "Polaris" némileg egyenetlen útkeresése után én diadalittasan köszöntöttem az egyre markánsabban megjelenő progresszivitást, az ún. Kupiainen vonalat, amelynek lehengerlő, emblematikus alkotása volt az "Elysium", azon belül is a közel 20 perces, gyorsan ügyeletes kedvenccé avanzsált címadó. Sőt, a kezdetek sebesen sodródó, könnyen megjegyezhető refrénű power himnuszaihoz visszanyúló "Nemesis"-t kimondottan visszalépésnek éreztem, és ezt az érzést csak fokozta bennem az Amaranthe-ra hajazó "diszkó ritmusok" és digitális vértyogások szórványos alkalmazása. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy alapvetően szorongva, ugyanakkor megalapozatlan reményektől táplálva vártam, hogy a banda az idei lemezzel vajon milyen irányba mozdul el.
Meg kell állapítanom azt az én szemszögemből nézve sajnálatos tényt, hogy az "Eternal" tulajdonképpen szerves folytatása a "Nemesis"-nek, mindössze annyi változott, hogy Johansson elővette kevésbé kísérletezős, kevésbé "digitális" énjét, jóllehet egy-két szinti tónus azért itt is elég idegesítő. Ezt nem nagyon értem, hiszen Johanssonnak Yngwie óta volt egy védjegyszerű, klasszikus hangszíne, amire nem kis nosztalgiával gondolok vissza. Egyébként pedig az új album egy leheletnyivel jobb lett elődjénél, bár kétségkívül kevésbé slágeres. Az "Eternal" legjobb nótája most egy Lauri Porra szerzemény (Lost Without A Trace), de nagyon süti a változatos, nagyszabású (közel 12 perces) "The Last Saga" is, melyet Kupiainen jegyez.
Valahol ott látom a problémát, hogy a zenekar új fölállása nem közösen komponál, hanem mindenki külön-külön hozza a dalait (ezt a szerzőséget jelző booklet alapján mondom). A prímet Kotipelto viszi egy külsőssel, a Sonata Arcticából és a Cain’s Offeringből ismert Jani Liimatainen gitárossal. Pedig ha Kupiainen nagyobb teret kaphatna és a többiek (Johansson és Porra) is kivennék a részüket minden egyes dal végső formába öntéséből, a végeredmény meggyőzőbbre sikerülne. Ezt a megállapítást persze a helyén kell kezelni, mivel a lemez még így is nagyon jó, és az október 14-i budapesti koncerten biztosan nagyot fog dörrenni, másrészt elfogult "progresszista" vagyok, aki folyton egy újabb "Deep Unkown", "Darkest Hours" és "Elysium" után ácsingózik.
Egyszer már megmérettetett és nem találtatott könnyűnek nálunk a zenekar, ami elsősorban Garael érdeme volt. Ha elolvassuk a kritikáját rögtön az elején említésre kerülök, igaz inkognitóban. "A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét." No, ez én voltam...
Azóta elkészült a lemez is, amit olyan promóciós csomagban kaptunk (kaptam….) meg, ami minden kritikus álma: lemez, póló, hűtőmágnes. Mindezt úgy, hogy nagyon is tisztában volt azzal a zenekar, hogy mindezzel nem vettek meg; azt fogom írni, amit gondolok. Köszönöm, és egyben le a kalappal!
Térjünk tehát akkor vissza arra a bizonyos mondatra. '80-as évekbe ragadt, tipikus magyar heavy metal. A helyzet az, hogy ha a zenekar nem csak pólót és hűtőmágnest küld, de felkérnek tiszteletbeli tagnak és vendégszólókkal nyomhatom tele a nótákat, rosszabb esetben elrabolnak és tűket döfnek a körmöm alá, akkor sem tudok mást mondani. Jó, annyit elismerek, hogy a megtiszteltetés/félelem miatt mindkét esetben a "ragadt" jelző helyett a "táplálkozó" hangzana el... Abban ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy ezen a srácok olyan nagyon felhúznák magukat, még abban sem, hogy ez nekik esetleg nem hízelgő. A NWOBHM ikergitárjai és bólogatós középtempói, esetleg maidenes galoppozásai olyan szinten határozták meg a belőlük kisarjadó magyar heavy metal stílusjegyeit, hogy az változatlanságában a mai napig a legnépszerűbb ága a hazai (metal)kínálatnak. Ez szerintem egyszerűen ténykérdés. (Lásd: Ossian, Kalapács. ) Szerintem az EOP ezt büszkén vállalja és maguk sem gondolják azt, hogy tiszta, őszinte fémen kívül modernebb hatásokkal is kacérkodnak.Tiszta sor, ezen keresztül tudják kifejezni magukat leginkább és a stílus keretei között mindezt tényleg kiválóan teszik.
Amin még el-elcsúsznak a hazai bandák, az a rendkívül rossz prozódia, de az EOP ebben is kiválóan teljesít. A zene szövegcentrikus, hosszú sorokkal, de alig találtam bennük prozódiailag kifogásolható szavakat, sorokat. Ennyi szöveg megírásánál ez borzasztó nehéz feladat. Azt viszont itt sem tudom elhallgatni, hogy a sok szöveg egyszerűen rátelepszik a dalokra, dallamokra, ezért a dallamformálás olykor nehézkes.
A CD kiállítása pazar, az artwork (Menyhárt Mihály) kifejező. Hangszeresen rendben vannak a srácok, minden jól és érthetően szól (Denevér Stúdió), bár a szólók terén érvényesülhetne jobban a "dal a dalban" elv. Technikailag alapvetően nincs gond, de sokszor érzem a pentatóniában mozogva gyorsan és kötelezően letudottnak a feladatott. Feltein Attila énekest és dallamait hallgatva nekem sokszor még a Molics Zsolt és Ángyán Tamás vezette Mamut is beugrott.
Összességében tehát azt mondhatom, hogy nagyon korrekt, egyenletesen magas színvonalú, szerethető, igényes anyagot tett le az asztalra az EOP mindazoknak, akik szeretik a jellemzően '80-as évekből táplálkozó, alapvetően szövegcentrikus hazai heavy metal muzsikát. Kizárt dolog, hogy ezzel a lemezzel megcéloznának bármilyen külföldi kiadót, ez egy angolszász zenei alapokon létrejött zenei hungarikum. De jól van ez így, ha oly sok hazai metalhead számára ez a stíluság ennyire kedvelt, miért is kellene ezt szégyellni?
A Lancer recenzió kapcsán azt mondtam, nem várom, és nem várok sokat az új Maidentől. Utóbbi még igaz is, nem ringatom magamat ama hiú reményben, hogy a kreativitásuk valaha is újra felszökik a fiatalkori magasságokba, nem ők fogják megújítani a metalt, de még saját magukat sem – ebben a korban ez már nem is elvárható. Az állítás első része – bevallom – azért tartalmazott némi túlzást. Dehogynem vártam, nagyon is! Ha őszinte vagyok magammal, akkor el kell ismerjem, éppenséggel még mindig a legrégebbi nagy kedvenceim aktuális megjelenéseit lesem tűkön ülve. Idén eddig ezek az Iron Maiden, a Motörhead, a Faith No More, no és persze a Royal Hunt.
Ha jobban belegondolok, van azért olyan fiatalkori favoritom, akinek az új albumai már TÉNYLEG teljesen hidegen hagynak. Yngwie papának például sikerült ilyen mélyre küzdenie magát, és a Metallica is határeset. Azaz, ha el is tudom fogadni az ifjonti hév és az újító szellem megkopását, a minőségre való törekvést látnom-éreznem kell az adott zenekarban, hogy még ma is tűzbe hozzon az x-edik megjelenésük. (Ezt a minimális elvárást egy St. Anger és a Lulu, vagy Malmsteen új munkái nem tudják megugorni.)
Hogy rátérjek végre a dánokra, ennek a kritériumnak ők viszont maximálisan eleget tesznek. Sok negatívumot lehet velük kapcsolatban felhozni, kezdve a műanyag hangzással és a bevált zenei sablonok pufogtatásával, de az elvitathatatlan, hogy a saját markáns zenei világukon belül – pedig fordult egyet-kettőt közben a muzikális közízlés kereke, így az anyagi lehetőségeik is – mindig színvonalas produkcióval álltak elő. Most sincs ez másképp: a "Devil's Dozen" nem több, mint a következő Royal Hunt CD, a megszokott hangzással, fordulatokkal, hangulattal és minőséggel.
Egy rajongónak pedig nem feltétlenül kell ennél több. Ezt a lemezt be lehet illeszteni a sorba, logikus folytatása az utolsó három D.C. Cooper-es albumnak, amely hozza a bandára jellemző dallamokat, megoldásokat, színvonalas szórakozást nyújtva az arra vágyóknak. Megújulni tehát már nemigen fognak, ahogy a Mötörhead, a Faith No More, vagy a Maiden se, de korrekt, élvezetes, karakteres produkciót még nyújtani tudnak mindannyian. És ez szerintem tiszteletre méltó.
Kicsit szívtam a fogam, mikor olvastam az új album dupla-lemeznyi hosszáról, és a Maiden történelem leghosszabb számának felvételéről: az eposzi méretek az utóbbi években egyet jelentettek a refrének végtelen és felesleges ismételgetésével, ami egy idő után akkor is fárasztó volt, ha a dallamok egyértelműen továbbra is a csapat legerősebb pontját jelentették. Ugyanakkor a "The Final Frontier" öt hosszú évvel ezelőtt jelent meg, ami elegendő idő egy Maiden kaliberű csapatnál is az elvárásoknak megfelelő ötletek összegyűléséhez, ráadásul a dalszerzésben a dobos, McBrain kivételével minden tag részt vett – talán ezek a tényezők azok, melyek miatt a reunion óta a legsikerültebb, igazából üresjárat nélküli album született, ami a hagyományos jellegzetességek mellett minőségteremtő újításokkal is képes meglepni a hallgatókat.
Ha megkérdeznék tőlem, mi a legnagyobb különbség a klasszikus éra, és a reunion utáni lemezekben, akkor minden bizonnyal a dallamformálást emelném ki: Dickinson vonzódása az angolszász folkhoz már szólómunkásságában is nyilvánvaló lett, amit aztán az utóbbi idők Maiden albumaira is sikerült "transzportálnia". Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy a szellősebb, lebegtetősebb témák már jobban állnak a korosodó énekesnek, mint a csikóévek szirénázós áriái, mindenesetre úgy érzem, most sikerült legjobban egymásba integrálni a Maiden tradicionális basszütemeit és az énekes "újkori" dallamait – még akkor is, ha a védjegyszerű galoppozás önmagában sem áll távol az ír-kelta-angolszász folk alapvető ritmizálásától.
A legszámottevőbb és fülbetűnőbb különbség, illetve továbblépésnek minősülő aspektus azonban nem a dallamformálás – aminek fő jellemzőit bőven megtalálhattuk a "The Final Frontier"-en is –, hanem a sokszor már-már progresszívnek is minősülő instrumentális betétek megnövekedett szerepe, ami a refrének unalmas ismételgetésétől vette át a "monstrumizálás" alkotói bázisát, mindezt olyan dramaturgiai-érzelmi építgetési stratégiával, ami példát mutathat bármely befutott progresszív metál, vagy rock csapatnak. És ez bizony ebben a műfajban kiemelkedő képességnek minősül. A gitárszólók kiváló egymásba építettsége és rétegzettsége végre elhitette velem, hogy szükség lehet a csapatban három gitárosra, a ritmus-dallamformálás-szólisztikus részek élvezetes, átgondolt koncepciójának megteremtésével és a dalok hangulati-érzelmi kavalkádjának büszkén vállalt vezénylői szerepével.
Kissé féltem egyébként attól, hogy Dickinson betegsége rányomja bélyegét a hangulatteremtésre, ám a kezdő szám hallatán – melynek felcsendülő nyitótaktusai akár egy Lucassen rockoperának is becsületére válnának – megnyugodtam: a refrén a szöveg ellenére optimista és magával ragadó hangulatban űzi el az "X faktor" nyomasztó szellemiségét. Arra persze lehetett számítani, hogy a korai évek punkos lendületéből már nem, valamint a fénykor erőteljes galopp-hancúrjaiból is csak módjával kapunk, ám ennek én már nem is nagyon éreztem szükségét. Az átgondoltan építkező hosszabb számok ritmizálási játéka, a lassú, szemlélődős, vagy moralizálós részek és a középtempóba gyorsuló percek ötletes tálalása bőven megteremti azt a feszültséget, amire egy monokróm vágta képes lenne, ráadásul a már említett, fel-feltűnő space-rockos témák, valamint a hangszerelés unikum elemei – zongora, vonós hangszerek – bőven adagolnak izgalmat hangjegyverseny nélkül is.
Kedvenc szerzemény persze bőven akadhat, hiszen a lemez hossza ellenére nem érzem egyetlen dalnál sem a töltelék-effektust, vagy az öncélú időhúzási szándékot – ennek ellenére azt a patikamérlegen adagolt mesterkéltséget sem, ami túl matekossá és kiszámíthatóvá tenné a végeredményt. Ismerős minták persze akadhatnak – ez egy ilyen markáns életművel rendelkező csapatnál, mint a Maiden, elkerülhetetlen – de a dalok kompozíciós ötletessége nem engedi a deja vu-t unalomba fárasztani. Meggyőződésem, hogy a lemezen szereplő eposzi méretű számok – amennyiben a fénykorban születnek – ma már bőven klasszikusnak minősülnének, és ha egy 18 perc felüli szerzemény úgy képes végig lekötni a figyelmet, hogy az egy pillanatig se legyen unalmas, akkor ott többről beszélhetünk, mint egy pusztán jó albumról. Dalokat, mint írtam, nehéz kiemelni, és pusztán szubjektív kedvencekről beszélhetünk – ami az egyenletes színvonalat dicséri –, nálam talán a nyitó, már említetten agybaégető refrénnel rendelkező "If Eternity Should Fail", a latinos hangulattal indító, és elképesztően hangulatos gitárszólóval bűvölő, a feszültséget mesterien adagoló "The Red And The Black", valamint a Maiden életműben több szempontból is egyedülálló "Empire Of The Clouds" a favorit, de ugyanígy említhetném a jellegzetes klippel bemutatkozó Maiden-sztenderd "Speed Of Light"-ot, vagy a "The Book Of Souls" a "The Final Frontier"-re visszamutató, ám a tradíciókat is tisztelő dallamtöménységét.
Bár Dickinson úgy nyilatkozott, hogy nem ez a lemez lesz a csapat utolsó albuma, úgy gondolom, hogy a Maiden keretei között ezt a produktumot már nem lehetséges túlszárnyalni. Erre persze jöhet a fanok felháborodott tiltakozása, és tudjátok mit: hiszek nekik. Mert ebben az univerzumban Eddie az úr, és ahol ilyen baltás a rend, bármi megtörténhet.
Ismerős volt nekem a csapat, feltúrtam hát az évek során jelentőségteljessé hízott archívumunkat, és tessék; egyszer már jól meg is írtam, meg is dicsértem őket! Az mondjuk nagyon nem értettem, hogy miért kell egy dalból "radio edit" változat is, ami a rövid gitárszóló elhagyásából állt, nehogy sértse a kényes ízlésű rádióhallgatók érzékenységét, egyem meg a szívüket meg finom lelküket. Ezért tehát kiosztottam a zenekarnak egy virtuális koki- és saller kombót, pusztán szeretetből, nevelő célzattal, merthogy seggfejek kedvéért nem vágunk ki egyetlen dalból sem gitárszólót, ez elvi kérdés.
És milyen jól tettem! Mert hát mit látok a promó lemezen? Felsorakozott egy szekérderéknyi ismert és kevésbé ismert vendég húrnyűvő, hogy minden nótában hitet tegyenek azon alapigazság mellett, hogy a gitárszóló nem valami szükséges rossz a dalban, ami egyetlen célt szolgál, jelesül, hogy a gyanútlan rádióhallgatók pszichéjében helyrehozhatatlan károkat okozzon, ha a technikus véletlen nem keveri le időben (de nyugi, lekeveri mindig, időben…), hanem igazi "ékkő" is lehet, amely a dalhoz csak ad, értékéből semmit el nem vesz.
Na, ez így elég patetikus lett egy kicsit, de ha meghallgatjátok, hogy a nyitó "Ezer szó"-ban Jung Norbi (EGO Projekt, Pokolgép, stb.) mit "tesz oda", aligha vitatkozhattok velem. De ugyanez vonatkozik Nagy Máté, ifj. Tornóczky Feri és a többiek vállalásaira is, kivétel nélkül. A gitárszólók számomra egyértelműen a korong erősségét jelentik.
Ugyanakkor igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy kizárólag a vendégek (merthogy vannak itt nem csak gitárosok, de pl. Bölcsföldi Zoli is, a Cadaveres kitűnő torka) viszik a hátukon a produkciót, mert a zenekar érdemei önmagukban is elvitathatatlanok. Nagy munka van a lemezben, szól a 8 nóta, mint a disznó (SuperSize), jók a riffek, ötletesek a szövegek, hihetetlenül profi és sokrétű a vokálmunka. A szövegeket dicsértem ugyan, mert összességében valóban jól megírtak, de továbbra is előfordulnak kisebb prozódiai hibák (pl. lomha mózdulat), ezek zavaróak.
Jellegzetes dallamvilággal rendelkezik a Flúg erőteljes, lendületes, minden negatív áthallás nélkül jellemzően magyar rockmuzsikája, ettől sajátossá, egyedivé válik a zenekar, bár hozzám éppen emiatt nem tudnak túl közel kerülni. Lehet, szubjektív meglátás és másnak pedig éppen ezért fognak nagyon tetszeni, de nekem néha túl sok a szöveg egy-egy refrénben, emiatt el-elmennek mellettem a dallamok. Azt érzem, hogy tömörebben fogalmazva nagyobbat ütne, többet adna egy-egy dal, de hangsúlyozom, ez már ízlés kérdése. A zenei minőséget semmiképpen nem kérdőjelezi meg.
Jó szokásom újabb és újabb skandináv tehetségeket kikutatni. A fiatal finn zenészekből álló Simulacrumot is kerülgetem egy ideje, de új "concept" albumuk, a "Sky Divided" meghallgatása után már úgy éreztem, nem lehet elodázni a bemutatást. Főleg azóta figyelem őket, hogy egyik nagy kedvencem, az Adamantra leigazolta alapítójukat, billentyűsüket, legfőbb zeneszerzőjüket, Christian "Chrism" Pulkkinent.
A 2012-es debütáció (The Master And The Simulacrum) nem ragadott különösebben magával, így mindenképpen akartam nekik adni egy esélyt arra, hogy egy érettebb, kiforrottabb produkcióval levegyenek a lábamról. A borító bizalomgerjesztő, a hangzás bika (talán egy picit nyers), Chrism hangszeres kompetenciája, gazdag hangkép-teremtő ereje vitán fölül áll, de valahogy a dalok nem elég fogósak. Nyilván nem segít, hogy a frontember, Niklas Broman hangját nem tudom megszokni, főleg a magasabb hangoknál lesz nagyon izzadságszagú a mutatvány.
Aki a mellékelt klipes nótán túl fogódzót keres a stílust illetően, nagyjából olyan muzsikát várhat, mint amilyet már megszoktunk az ugyancsak turkui illetőségű Adamantrától, vagy a hasonlóképp honfitárs Winterborntól, esetleg Silent Voicestől. Igyekeztem megszeretni ezt az albumot (mindig is részrehajló voltam a finnekkel), de többszöri hallgatás után sem sikerült rákattani; talán az utolsó 15 perces záró tételt kivéve (A New Beginning). A kb. 62 perces játékidő legélvezetesebb pillanatai az instrumentális részek, de amint elkezdődik az ének, lehervad a lelkesedésem. Megítélésem szerint sem Broman hangja, sem a dallamok nem alkalmasak arra, hogy magasabb ligába juttassák őket. Sajnálom, mert az Adamantra kitűnő referencia volt...
Milyen könnyű dolgom lenne, ha itt, a blogon is működne a szellemi plagizálás tudományos életben sajnos jellemző gyakorlata: elég lenne Tartuffe kolléga legutóbbi kritikáját egy egyszerű Copy+Paste kattintással idemásolnom, megváltoztatni a címet, és máris készen is lennék. Ez azonban két szempontból sem működik: egyrészt, mert az egyetemen belém verték, hogy mi számít nem szép dolognak a kutatásban, másrészt mert jelen album sajnos gyengébb, mint középszerű elődje. Hogy miért? Nos, ez az, amit Tartuffe oly szépen eltalált: a jó dalok hiánya miatt, melynek következtében csak keménykedésbe és zúzásba olvadó masszát kaptunk, hiába a kiváló énekesi és instrumentális teljesítmény.
Megmondom őszintén, kissé szívtam a fogam, mikor meghallottam, hogy Urban breed – illetve a hibernált működést produkáló Joe Comeau – után Ronny Hemlin lesz a "resurrection" új énekese, kinek hiába is tisztelem hangi kvalitásait, már a Steel Attackben is semmitmondó dalformálói képességével bosszantott fel. Az úriember sajnos rosszul bevált hagyományain nem változtatott, és hiába a múlt album még hangsúlyosabbra vett szigora, ami által az ostoba című "St. Demonius" már a power metal kereteit is feszegeti, az anyag nem tartalmaz egyetlen olyan momentumot sem, amit többedszeri hallgatásra is fel tudnék idézni. Megy a darálás, a progresszívnak álcázott ritmustologatás, de a fiúk a refréneket, vagy a megjegyezhető dallamokat zeneszerkesztő programmal vágták ki a dalokból, még szerencse, hogy ezzel együtt a verzék is jellegtelenek, így legalább nem lesz frusztrált az ember, hogy olyan lemezzel találkozik, ami akár jó is lehetett volna.
Nem értem egyébként a dolgot, hiszen a zenészek minden képessége meg lenne hozzá, hogy ne gyilkolják bele magukat az egymáson sorakozó, ám rendszertelenséget sugárzó riffek áradatába, és maguk se tudják, hova is akarnak kilyukadni (így viszont sikerült ezt megtenni, mégpedig egy fekete lyukba) – ide bizony kellene egy olyan külső dalszerző, esetleg producer, aki gatyába rázhatná a megkeveredett fiúkat, és elmagyarázhatná nekik, hogy a bartóki progressziót hagyják a fából faragott királyfinak, nekik ez úgysem fog menni.
Kár érte, hiszen a Tad Morose egy lassan kihalófélben lévő alstílusát képviselte a heavy metalnak, ráadásul úgy, hogy kultikus, ám underground státuszát valóban a körülmények kedvezőtlen alakulásának köszönhette, és nem a kifulladásénak – eddig. Itt viszont úgy érzem, elfogyott a valamikori teljesítményből fakadó reputáció, és kénytelen vagyok kimondani a sommás ítéletet: a csapat marad az undergroundban, csak innentől fogva megérdemelten. Ez van, és ezen nem segít semmifajta pokoli őfelsége, még akkor sem, ha szent.
Töredelmesen bevallom, hogy a kezdeti bámulat és lelkesedés lecsengése után némileg telítődtem a Dragonforce-dalok hypersebességével, ezért az utóbbi néhány évben már nem nagyon követtem teljes mélységében és figyelemmel a zenekar körül történteket, noha azt tudtam, hogy az új énekes remek húzás volt, nekem hangban, dallamaiban is sokkal jobban bejön, mint a hajban erősebb, de hangszínében számomra nem igazán izgalmas régi dalnok.
Ha a vulkánszerűen kitörő lelkesedésem el is múlt, a szimpátiám azért megmaradt. Nyilvános fórumokon igyekeztem is őket megvédeni, mert egyszerűen lenyűgözően professzionális, amit produkálnak. Igen, a produkció a legmegfelelőbb szó, hiszen az ellentábor érve, hogy ezzel cirkuszban kéne fellépni, ha gitározás közben Hermann Li esetleg labdával is dekázna, mert ez pusztán kunszt és parasztvakítás, a zene pedig nem erről szól.
Én valahol a két világ közt ragadtam, mert érteni vélem a kritikákat, de ismerem azt az oldalt is, amelyik betegesen retteg a kimagasló hangszeres megnyilvánulásoktól, hosszú gitárszólóktól, merthogy az, ha mára már nem is szitokszó, de még valahol mindig kényelmetlen a többségnek. (Ugyanitt lásd: a degradáló sárkány és lovagmetál címkéket és bélyegeket, amit magára valamit is adó, komoly ember már nem hallgat.). Nekik ott a Foo Fighters, az indokolatlan hype netovábbja, én meg maradok a coming out-nál; valójában nem ragadtam a két világ között, nekem ide húz a szívem, ha fakult is a szerelem, még pislákol a láng, amin keresztül kell menni, nincs mese (Through The Fire And Flames…), Erről pedig ez a DVD győzött meg teljesen.
Mert mitől is kéne kényelmetlenül éreznem magam? Attól, hogy hat, zömében gyermekkora óta tudatosan zenei pályára készülő, képzett muzsikus a lehető legmagasabb színvonalon szórakoztat? Attól, hogy a folyamatosan intenzív színpadi mozgás ellenére mindannyian részt vállalnak a többszólamú kórusokból és a lehető legapróbb részletekig kidolgozott kompozíciókban, mind az ének, mind a brutálisan nehéz instrumentális és gitárrészeket mérnöki precizitással szólaltatják meg? (Nyilván volt utólagos editálás, de azon zenekarok, akik azt állítják, hogy nem volt, ott is volt, vagy ha mégsem, általában élvezhetetlenül szar is a végeredmény.)
Amitől leginkább lehetne fázni, jelesül, hogy végigtrappolnak rajtunk egy levegővel és szélsebesen, az sem következik be. Remekül és tempót tekintve kimondottan változatosan áll össze a setlist. A zenekar és a többezres japper rajongótábor interakciója is kiválóan működik. Marc Hudson énekes kérésére mindannyiszor engedelmesen és azonnal indul a circle-pit.
A kép tökéletes, ahogy az operatőri munka és a hang is. Régebben nem szerettem, hogy a koncertet megszakítják kisebb bejátszások, de lehet léptetni, így ez valójában nem lehet kifogás. Nem állítom, hogy egy őszinte "mea culpa" után begyűjtöm az elmaradt lemezeket, de ezt a DVD-t már nagyon sokszor végignéztem és végig is fogom, mert ez minőségi és nagybetűs SÁRKÁNY-METAL, amire büszkének lehet, sőt kell lenni, bár a mindenáron vintage-arcok továbbra se próbálkozzanak vele.
Egyszer már megmérettetett és nem találtatott könnyűnek nálunk a zenekar, ami elsősorban Garael érdeme volt. Ha elolvassuk a 
