Kiadó:
Nocturnal Productions

Honlap:
www.davidrosenthal.com

"Vörös hajnal" - nekünk, magyaroknak, akik négy évtizedet húztunk le a vasfüggöny keleti oldalán, ez a kifejezés meglehetősen baljóslatú és rossz emlékű. Az USÁban az embereknek erről pár C kategóriás film juthat eszébe, a mai rock rajongóknak pedig esetleg az az Új Zealand-i metál horda, akik hazájukban éppen a Dragonforce-szal turnéznak. Ha azonban megerőltetjük az emlékezetünket (mi, akik a kommunizmuson kívül sok minden mást is személyesen átéltünk), talán beugrik az a hard rock/AOR csapat, amit a Rainbow 1984-es föloszlása után a billentyűs, David Rosenthal verbuvált össze régi Rainbow és Alice Cooper tagokból.

A Red Dawn szerencsétlen csillagzat alatt, pontosabban rosszul időzítve született, hiszen 1993-ban már csúnyán elkésett belépőnek számított egy tupírozott hajú, motoros bőrdzsekibe bújtatott arcokból álló dallamos hard rock produkcióval előállni. Akkoriban Seattle felől fújt a szél, és borús felhőkkel szórta tele az eget a metál rajongók feje fölött. Meg sem lepődünk azon, hogy a lemezt akkor japán producerek hozták tető alá, hiszen a távol-keleti szigetországban akkor is volt, azóta is folyamatosan van becsülete az ilyen dallamos, életvidám rock muzsikának. Persze azon sincs okunk meglepődni, hogy a Red Dawnnak esélye sem volt a debütáció után még egyszer bizonyítani. Ennek ellenére a "Never Say Surrender" egyfajta kult-státuszt kezdett élvezni a súlyos kisebbségbe szorult, de a földalatti élethez jól alkalmazkodott öreg rockerek között (csakúgy, mint pl. a svéd Treat Mats Levénnel kiadott 1992-es albuma, vagy Neal Schon Soul SirkUS projektje).

A Red Dawn zenéjét nagyon könnyű körülírni: teljesen olyan, mintha a Joe Lynn Turneres Rainbow készített volna lemezt a '90-es években, talán egy iciripicirit még több amerikás, AOR-os beütéssel (amúgy Journey módra). Ehhez - nyilván ez is volt az alapító gondolat - Rosenthal megtalálta a tökéletes társakat, Larry Baud hangja tetszetős keveréke Graham Bonnet és Joe Lynn Turner orgánumának (a hangsúly inkább Turneren van), míg Tristan Avakian nem csak technikás gitáros, de képes légies, szépen kivitelezett, szuper dallamos szólókat is komponálni. Rosenthal már a Rainbowban is bebizonyította, hogy van érzéke a dalszerzéshez, hiszen társszerzője volt több emlékezetes nótának is (ilyen pl. "Can't Let You Go", aminek - megjegyzem - egyenes folytatása itt a "Liar" című dal).

Mostanában egyre nagyobb az érdeklődés a '80-as, '90-es évek zenéi iránt, már nem ciki egykori "hajbandák" koncertjeit látogatni, és a tendenciát fölismerve Rosenthal sem akart kimaradni a retró hangulat áldásaiból. Ezért jelentette meg újra a méltatlanul elfelejtett Red Dawn albumot, amit így már nem kell japán kiadásban komoly összegekért az ebayről levadászni. El tudtam volna viselni több húzós nótát a lemezen (kicsit sok a líra) és Rosenthal is szólózhatott volna bátrabban (mint pl. a lemezt indító "Flyin' High"-ban), de az olyan szerzemények, mint az "I'll Be There", "Dangerous Child", "Christine", vagy a címadó bőven igazolják az újra kiadást.

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.georgelynch.com/wordpress
facebook.com/LynchMobOfficial

Gyenge matekosként elég komoly gondot okoz a George Lynch által fémjelzett lemezek nyomon követése, fejben tartása; se szeri, se száma a projekteknek, formációknak. Óriási szerencsémre nemrég érdeklődésem fő alanya, az anyabanda, a Lynch Mob is villantott valami újat. Cirka 30 éve van a szakmában Mr.Scary, aki nem igényel különösebb bemutatást, csúcsragadozó, az ultimate guitar hero! Fõszereplõnk fáradhatatlanul tépi a húrokat, talán még jobban pörög, mint 20-25 évvel ezelõtt, és mivel az aperitif már megvolt a "Sound Mountain Session" EP-vel (ami kifejezetten ígéretesnek hatott), már nagyon vártam, hátha kikerekedik, felduzzad egy egész lemeznyi anyag. Imám meghallgatást nyert, 2014-ben jött ki "Sun Red Sun" címmel a CD, amin helyet kapott az újrakevert "...Mountain..." EP négy száma, egy Bad Company” feldolgozás és hat új dal.

Pár szót a csapatról: Robbie Crane (Ratt), ill. Scott Coogan (Vinnie Moore, Ace Frehley) alkotják a ritmusszekciót. Sokat megélt profikkal állunk szemben, ami viszont sokkal fontosabb, hogy az előző Mob turné előtti szakítást úgy látszik, sikerült megbeszélni az énekessel, így az aranytorkú Oni Logan szerepel az albumon, aki nem kicsit tette oda magát. Nem titok, talán a legkedvencebb rock hangom, akinek a nem kevés tüzes víz fogyasztása ellenére sem kopnak olyan ütemben a hangszálai, mint sok egyéb szakmabélinek, sőt azt kell mondjam, kifogástalan torok még napjainkban is.

Az album két legerősebb dala a nyitó "Believers Of The Day" és a "Sucka", korhű hangzással mindkettő csont nélkül felférne az első két albumra. Előbbi dögös hard rock szerzemény, a refrén iszonyatosan húz, Oni óriásit énekel benne, a versszak rész tiszta, effektekben úszó gitárkísérete is remek, a szóló pedig felteszi a koronát az egészre. A "Sucka" piszkos zakatolással indít, itt is szépen kikerekedik egy dallamos refrén, Lynch mester szólója azonnal, az első hang után felismerhető, iszonyatosan illik ebbe a hömpölygő riff-folyamba ... zseniális.

Szintén nagyon erős a Ray Gillen emlékére írt "Sun Red Sun" című tétel, amely egy érzelmekkel csordultig töltött ballada. Logan ismételten fantasztikusan énekel, méltóképp emlékszik egykori jó barátjára; a női kórus is óriási ötlet volt, sokat hozzátesz az összképhez. A feldolgozás "Burning Sky" az egyik legvagányabb tétel a korongon, laza blues rock, egyszerűen jó hallgatni. Az "Erotica" zaklatott vonaglása tipikusan tartalmazza azt az ősi, törzsi mojo-t, ami a Lynch Mob sajátja; autentikusan jeleníti meg Lynch gyökereit, származását.

Felkerült egy instrumentális darab is "Black Waters" címmel, hangulatban az előbb említett dalhoz köthető. A "Play The Game" és "Subliminal Dreams" páros nem hagyott túl mély nyomot bennem, szerintem a lemez leggyengébb pontjai. A végére maradt az EP-rõl már ismert négy dal. Egyet már kiveséztünk, maradt a "Slow Drag", ami, egy roppant dögös, húzós darab; a rock zene őskorát idézi blues gyökerekkel, groove hegyekkel. A "World Of Chance" jóval érdekesebb, finom akkordbontásoktól indulva jutunk el egy horzsoló gitártémáig, a refrén és a versszak alatti ének kórus is könnyen megragad (utóbbi kísértetiesen emlékeztet Gilby Clark "Let's Get Lost" dalának szólamaira).

Utoljára maradt a "City of Freedom", ami felépítésben hasonlatos az elõzõ szerzeményhez, a finomabb részektõl épülünk a vadulásig. Ami beugrott róla, az a '94-es Mötley lemez, ill. az Alice In Chains "Dirt" korong. Egy grunge-szerű, a műfajra jellemző keserűség végig ott van a lemezen, mind a hangulatot, mind a ritmusgitár témákat tekintve; ez szerintem abszolút természetes annak tükrében, hogy a két főhős már jócskán túl van a féltávon és az évek alatt bizony nem csak a jóból jutott ki nekik. Erős anyag lett, állítólag hamarosan jön a folytatás is a Frontiers Records gondozásában. Kíváncsian várom, hátha sikerül túlszárnyalni ezt a teljesítményt is.

Mádi N.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/TrondHolterOfficial

Ahogy nézem az eddig megjelent recenziókat, a kritikusok többsége kimondottan  jól fogadta Lande és Holter drakulás rock operáját. Most akkor megint én leszek (kénytelen lenni) a bunkó, kötekedő, örök-elégedetlen, kákán is csomót kereső, szakmailag fogalmatlan, elfogult, epebeteg troll. Már várom a fölháborodott kommenteket... Ide lőjetek!

A projektre vonatkozó első hírek hallatán még reménykedtem, mivel esélyt láttam arra, hogy Jorn végre kimozdul abból a Coverdale-Dio hasonmás szerepből és abból az egyre inkább állott, langyos lábvízként bűzlő hard rock skatulyából, amibe saját magát száműzte az elmúlt években. A "Dracula" részben igazolta is a reményeimet, amennyiben Lande - amint egyébként szokása is - piszkos nagyot énekel, ráadásul nem egykori kedvencei hangján és manírjait villogtatva, hanem úgy, ahogy annak idején az első három szólólemezen és az Ark albumokon.

Ez önmagában még jó hír, de a dalok sem külön, sem összességükben nem különösebben érdekesek. Landénak és Holternek sajnos sikerült egy zeneileg kiszámítható, laposkás és végtelenül sablonos ötlethalmazt rögzíteniük, amiben előfordul - minden általam fölfedezhető logika nélkül - indusztriális hangulatú üllőkalapácsolás (ami eredetileg valószínűleg inkább harangszóra akart hasonlítani - Hands Of Your God), kelta népzenei hatások (Walking On Water), boogie-s bárzongora (Swing Of Death), balalajka-szerű gitárpengetés (Masquerade Ball), körhintás zenedoboz csilingelés (Under The Gun) stb. Minden bevethető zenei közhely szerepet kap: ráadásul bármiféle koncepció, koherencia és konzekvencia nélkül.

A rémesen klisé Drakula történetet még meg tudtam volna emészteni, de - fájdalom! - a "Swing Of Death" zeneileg még ennél is banálisabb. Nem állítom, hogy igénytelen a produkció: a lemez jól szól, Lande kiválón énekel, Holter jól gitározik, Lena Floitmoen Borresen személyében még egy énekes hölgy is igyekszik változatosabbá tenni az összképet, akadnak is jobban sikerült dalok, de a végén mégis azon kapom magam, hogy semmi sem ragadt meg bennem az elmúlt kb. 45 percből. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy sokan fogják kedvelni... Elvégre kedvelni lehet is, rajongani érte már aligha.

Tartuffe

Kiadó:
Gloriarecords

Honlap:
www.starchildband.com

Az éves listám elkészítése óta gyötör a lelkiismeret – igen, nekem olyan is van –, hogy a Starchild nevű együttes lemezét nem soroltam előrébb, pedig a kulcsszavak – Unisonic, Bruce Dickinson és annak szólómunkássága, Michael Kiske, duett – olyan, Németországban all-star csapatot rejtenek, amit mindenképpen érdemes nekünk is megismerni.

Az együttes lelke és motorja Sandro Giampietro, aki amolyan csodagyerekként lett emilyen csodametallista, hiszen nem csak gitártudását fejlesztette elismerésre méltó szintre, de hangját is képes volt Dickinson és a fiatalkori Tobias Sammet vokális lenyomatává fejleszteni, és ha mindez nem elég, dalszerzőként is kiválónak bizonyult. No, nem mintha a Michael Kiskével "elkövetett" Suparedre lehetne annyira büszke, de hát az igazán tökéletesség sem létezhet valami apró hiba nélkül, hadd tudjon valamibe belekötni az a fránya kritikus. Az viszont bizonyos, hogy később sikerült ihletet lehelni "nemleszekkurva" Misibe, mert együttműködésük a Unisonic albumokon igazán elismerésre méltó – nem véletlen, hogy ezen információk birtokában a lemez borítóján lévő "Starchild" koponyát először valami elvetélt tökfejnek néztem, bájos utalásként egy esetleges Helloweenes áthallásra, de aztán a konteoblogos emlékeimre hagyatkozva már magamat tarthattam tökfejnek, hogy nem ismertem meg a nevezetes "alien-produktumot". (Persze ha még egy gyíkember, vagy egy nagyfejű-szemű ufoanuta is ott szerepel, egyből vágtam volna a tutit…)

Az elkészült daloknak nincs is sok közük a Helloweenhez, és ha gyökeret kellene keresnem – no, azt találnék elég hamar, csak körbe kell nézni néhány fórum hozzászólói között – akkor leginkább egy rockosított, happy-metal hangulatú Dickinson szólócsokrot említenék, amelyben ott bujkál a Unisonic, vagy az Edguy dallamveretes derűje, illetve a Maiden light verziója, úgy, mintha Eddie-t az idők szavának engedelmeskedve „"polkorrekt" tanfolyamra küldenék.

A hasonlósághoz persze nagyban hozzájárul az említett hangszín, és a jellegzetes, szirénázó, elnyújtott vokalizálás, de akinek nem ismerős az "Eyes of History" kezdő gitárfutama valahonnan a "Seven Son Of A Seven Son"-os időkből, az jelentkezzen metal-továbbképzésre, vagy Manowaréknál egy méretes seggbe rúgásra, mivel úgy áruló, ahogy van.

A lemez tulajdonképpen orbitális slágerek gyűjteménye, a "Reaching The Stand" refrénjét például akkor sem fogod tudni kitörölni a fejedből, ha két csapatnyi alien mossa át az agyadat, a "Black and White Forever" pedig a maga ravasz, Kiske-duettes módján veri át az egyszeri hallgatót, aki a dal elejét hallgatva szabvány Misi-kesergőt vár, aztán a végére tempós, Dickinsonos tockost kap. Már ha szereti a két énekest, és az általuk képviselt dallamvilágot. (Aki nem, az tudja, Manowar…)

Az persze egyértelmű, hogy a galoppos ütemek felett remek, fémes gitárszólókat is hallhatunk, ami nem is lenne annyira természetes, hiszen a két gitáros – Giampietro és Hormes – a jazz, illetve blues érában is ismert, a bőgőt azonban egy echte metálarc kezeli, a Grave Diggerben és Running Wildban is megfordult Jens Becker. A dolog pikantériája, hogy billentyűs helyett egy orosz származású hölgy húzza el a nótát – szó szerint, mivel a metálbandákban szokatlan módon elektromos hegedűvel hadakozik, nem is akárhogyan!

Kellemes meglepetés hát a képzett zenészekből álló Starchild debütalbuma, aminek sikerült elsikkadnia a dömpingben, még szerencse, hogy azonnal – no, egy kicsit talán késve – reagáló kukabúvárként megismertethettem az olvasókkal. Remélem, nem fog érte a bájosan Ed Wood-jellegű klipben szereplő Marslakók haragja lesújtani rám.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.serious-black.com
facebook.com/seriousblackofficial

"Komoly Fekete" - úgy hangzik, mint egy hírhedt kalózkapitány ragadványneve. Együttesnévnek viszont gagyi - ezt leszögezhetjük. Szerencsére a rossz ízléssel megválasztott név (és lemezborító) a szó legnemesebb értelmében komoly csapatot takar. Roland Grapow (Helloween, Masterplan) és Urban Breed (Tad Morose, Bloodbound, Trail Of Murder, Project Arcadia) már önmagukban garanciát jelentenek a minőségre. Eredendően már annak sokkal jobban örültem volna, ha a legutóbbi Masterplan lemez (Novum Initium, 2013) Urban Breeddel jelenik meg a ráspolyos torkú Rick Altzi helyett.

A tagok a honlapjukon váltig esküdöznek, hogy nem a mostanában divatos rögtönzött és ideiglenes projektről van szó, hanem valódi együttesről, akik együtt és közösen szerezték a dalokat, s akik már alig várják, hogy megturnéztathassák az új anyagot. Majd meglátjuk! Az utóbbi kijelentés már dugába is dőlt, hiszen különböző betegségek okán (Thomen Stauch dobos porckorongsérv, Roland Grapow pedig krónikus fülcsengés miatt - igazi metál zenész betegség, igaz?) nem tarthatnak a többiekkel. Grapow helyett a Firewind billentyűs-gitárosa, Bob Katsionis muzsikál majd velük, a dobszerkó mögött pedig a Freedom Call dobosa, Ramy Ali fog ülni. Szerintem megoldják...

A tagok korábbi munkásságának ismeretében nem lehetett kérdés, hogy a debüttől vérbeli power metalt várhatunk, méghozzá a jól ismert európai recept szerint. A lemezen megjelenik a Masterplan, a Bloodbound és a Trail of Murder minden erénye: a súlyos riff-munka, az együtténeklésre ösztönző, fogós dallamok, a több-mint-kompetens szólók, s végül a pattogósabb power himnuszok (I Seek No Other Life, My Mystic Mind) mellett az érzelmes(gős?) balladák (As Daylight Breaks, Listen To The Storm).

Talán éppen ez is az album gyenge pontja, a kiszámíthatóság és a stílus jól ismert sablonjainak sorjázása. Nincs meglepi, nincs csavar, nincs igazi libabőr, csak kikezdhetetlenül profi iparosmunka. Ez persze nem föltétlen baj, ettől a dolog még működik, sőt kéredzkedik vissza a lejátszóba újra és újra, de mély barázdát nem fog maga után hagyni a rocktörténelemben. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy a gyűjteményben helye van... még lehet, hogy az éves toplistán is. Ki tudja?

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Értem én, ha a producer vicces kedvében a csapat új albumának echte diszkószámát teszi meg az első klipnótának, bár a poén az, hogy valóban ez a legjobb szerzemény a lemezen. Nem, csak vicceltem, ám így, poénos kedvemben tenyerelném taknyán (ha hölgy, akkor seggre pacsiznám – nesze neked szexizmus) az említett úriembert, hogy egy ilyen, elképesztő power torokkal felálló (nem, nem erektáló), és az első etapban valóban erőmetálban utazó csapatot úgy próbál a sramlirock útjára terelni – mindezt egy rossz Nightwish kópiába oltva –, hogy ott lenne a lehetőség egy új female Judas/Accept-féle üdvöske megteremtésére is. De nem, marad a tuc-tuc féle minimál ritmika, ami mellé odacsendül a már a nyolcvanas években is tré szintihangzás, hogy foghassa a fejét a stílust szerető hallgató, mikor hallja, mivé is váltak, illetve válhatnának a magjukban kiváló dalok.

Nem értem – illetve értem, csak nem fogadom el – hogy miért kell az olyan gitárost háttérbe szorítani, aki tulajdonképpen mindenre képes lenne, amit a műfaj megkövetel, és miért állítják a dobost metronóm üzemmódra, ráadásul a techno csapatokat is megszégyenítő gépiességgel. Aki ilyet szeret, az hallgassa az Amaranthe-ot, ahol az alapkoncepció nem a Judas-féle rifforientált mozdony robogás: ehhez úgy illik a Nightwish-ből ellopott egyenütem, mint karácsonyfához az AK géppisztoly-dísz (van ilyen, csak mondom…). Mert ha már Nightwish, akkor inkább a dallamok idomuljanak, abban eléggé erős a finnek első számú csapata, csakúgy, mint csatabestiás társaik, ami már csak azért is könnyű, mert konkrét Tarja melódiákat lehet együtt bömbölni némely Battle Beast refrénben, de oda se neki, ez legyen a legnagyobb baj: a lopást nem csak a zenei szakmában intézményesítették manapság.

No, most, hogy vicces kedvemben kidühöngtem magam, jöjjenek a jó dolgok: a lemez alapdalaiban erősebb, mint kissé útkereső elődje, ráadásul nem csak a producer, de a fiúk (ölében a lányok, illetve a lány) is vicces kedvükben leledzettek. Ezt nem csak a már említett C.C. Catch-be oltott bestiális diszkó vernyák, hanem a gótikus szopránkákat direkt nyafogással kicsúfoló "Unholy Savior" is bizonyítja, melyben a női metálénekesek trónjára hirtelen felülő Noora Louhimo úgy vált át az affektáló angyalhangú szendikéből nemi identitását két teuton egység harciasságára cserélő bömbölő metál-bestiává, hogy arra csak a kalapomat tudnám megemelni, ha nem az államat keresgélném helyette. Mert úgy gondolom, egy régebbi klipjében mazochista áldozatot játszó UDO mester a "Madness" hallatán ismét szerepjátszásra jelentkezne, a bőrfétist a metálban meghonosító Halford pedig a "Speed Of Danger", vagy a "Far Far Away" echte Judas témáira csak egy választ adhat: igen, elismerem, a Metal God ezentúl női kiadásban is létezik!

Mi is mondhatnék még? Ahol az egyik bónusznóta bőven az alaplemez legerősebb dalai közé tartozik, és a Turbo korabeli Júdás papokat képes felidézni, ott valami úri(nős) huncutság bujkál, amit csak úgy tudok gyanakvás nélkül elfogadni, ha a másik függelék W.A.S.P. feldolgozás, a "Wild Child" jobb, mint az eredeti. És jobb, a fene dolgukat. Csak ezt a produceri alapbakit tudnám feledni, a borítóval egyetemben…

Garael

Kiadó:
Jellybeards

Honlap:
facebook.com/bicioleo

Friss megjelenés Bicio mester legújabb lemeze, sorban immár a harmadik (a korábbiakról olvashattok itt és itt). Az előző kettőről született bemutató az oldalon. Nem tartozik az új generációhoz, tapasztalt sokat foglalkoztatott zenészről beszélünk, de még mindig relatív ismeretlen, idehaza legalábbis biztosan. Az olasz gitáros erősorrend nálam a következőképpen néz ki, Sfogli, Leo és a többiek, így kötelező írnom a korongról. Elnézést ezért a végletekig szubjektív és szemtelen kijelentésért, ugyanis a többiek halmaz is tartalmaz minimum 20-25 olyan varázslót, amilyenből nem sok futkorászik a világ metropoliszainak utcáin.

A Jellybeards cég gondozásában jelent meg a lemez, tehát váltás történt ezen a fronton. Teljesen új kiadó, még elég kevés kiadvánnyal, de annál izgalmasabb új arcokkal, fogunk még csemegézni tőlük. Leo mester elmondása szerint a három korong közül ez sikerült a legjobban, ezt érzi a legerősebbnek, lehet benne valami, szerintem is jó cucc. A stílus, az irányvonal nem változott, maradtunk a jazz-rock fúzió világában, bár lehet érdemes megcserélni a két szót, mert szerencsénk(m)re a rock a domináns, a jazz csak amolyan dresszing (néhány daltól eltekintve).

A kezdés erős, az "Alien Abduction" rögtön berántja a hallgatót, pont úgy, ahogy a földönkívüliek sugárnyalábja az óvatlan áldozatot (úgy látszik, nem csak magyar rock sztárokat rabolnak...). Fabrizio a legmagasabb szinten műveli a gitározást, mindenben toppon van, az egyik, amit kiemelnék, az a rendkívül érett, finom tremoló használat, számomra ez azonnal felismerhetővé teszi játékát. A már említett nyitó tételben is jelen van végig a karozás, érdekesen nyúlóssá, ragadóssá teszi azokat a hangokat, amelyeket lebegtet, tényleg hozza ezt a "harmadik típusú találkozás" hangulatot. A fő dallam nagyon könnyen bennragad a fülben, nem kevésbé megjegyezhető a "Spectrum Of My Past", rövidke, ám annál megkapóbb, megint tökéletesen képiesre sikerült, vagy jó a címválasztás.

Az "I Remember You" könnyed, húzós, egyértelműen a '80-as évekből táplálkozó dal, a "Sardegna"-t fülledt, nyári napok, talán a szigeten eltöltött nyaralás ihlette, hiteles zenei festmény a riviéráról. Számomra a lemez csúcspontja a "Laura" című tétel, a fő motívum zseniális, képtelenség nem újrahallgatni, szintén tökéletes a klasszikusnak ható kíséret a vonósokkal és zongorával. Millió réteg, el lehet benne mélyedni, tökéletesen passzolna mind hangulatban, mind szerkezetben egy fekete-fehér klasszikus, romantikus mozihoz, egyszerűen kötelező meghallgatni!

A "Sir Giuliani" egy pillanatra megtréfált a diszkós kezdéssel, de minden hamar sínre került, kapunk egy jazz-rock egyveleget, húzós dallam, komplex futamok, döngölős riff. Ismét egy fél gondolat a "Liquid"-del, hasonlatosan rövidke a "Rufus", előbbi egy dallamocska, utóbbi egy jazzes darab, kromatikus és mindenféle vad futamokkal bolondítva. A kettő közé ékelődik be a "Thirty Nights Fever" és "Marziana" páros, egy zakatoló rock n' roll tétel, ill. ismét egy a lemez első harmadához hangulatban passzoló dal, kicsit sejtelmes, kicsit keserédes. A "Pálinka Szerelem" hoz egy blues-jazz vegyületet, a "Zombie Science" egy metálosabb szám, amit megtámogatott a mester egy kántáló férfikórussal ill. egy csipetnyi neoklasszikus íz is került bele. Az utolsó két darab sikerült a legelborultabbra, latin-jazz-rock fúziós hármas, rengeteg váltással, kiállással; van benne anyag, ahogy szokták mondani.

Valóban a legjobb munkáját szállította le Fabrizio, az előző két lemez ismertetőjében elhangzott hatások már finomodtak, az összkép is sokkal egységesebb. Ízig-vérig mediterrán hangulat árad a korong minden egyes dalából, életvidám, mélyen rétegzett, mint egy jó bor. Mindenkinek csak ajánlani tudom a beszerzését.

Mádi N.

Honlapok:
shatteredskies.bandcamp.com
facebook.com/shatteredskiesofficial

Valaki emlékszik még a Heavy Metal Ninjas kritikámra? Nem? Akkor itt egy emlékeztető. Nem vagyok arról meggyőződve (enyhén szólva), hogy a progresszív metál stagnálásából a djent jelenti a kiutat, de azért akad ebben a műfajban néhány igen ígéretes jelenség. A Heavy Metal Ninjas instrumentális vonalon és elsősorban gitászóló központű fölfogásban alkot, de most rátaláltam egy Londonban működő, ír származású csapatra, a Shattered Skiesra, akik elsőlemezes banda létükre első hallásra megragadták a képzeletem.

Bár jellemző rájuk a djent furfangosan ritmizált perkusszív riffelése és a zenéjük tele van a stílusban (túl)tengő gitár és bőgő uniszónókkal, itt sokkal többről van szó ennél. A "klasszikus", Dream Theater-féle progresszió és a groove metal is nyomot hagyott a muzsikájukon, ráadásul a djent csapatok többnyire instrumentálisak vagy maximum némi hörgést engedélyeznek a frontembereiknek, de a Shattered Skies énekese, Sean Murphy tiszta, képzett hangon énekel szépen kidolgozott dallamokat. Érdekes kontraszt.

Nem állítom, hogy egy hibátlan, lehengerlő lemezzel van dolgunk (azért a csatolt klipes dal nagyon állat!), a dobhangzás pl. kifejezetten idegesít, az ízlésem több gitárszólót is el tudna viselni, és a djent nekem még így, ilyen tetszetős csomagolásban is túl (jobb szó hiányában) "gépies", mindazonáltal könnyű szívvel kijelenthető, hogy a "The World We Used To Know" nem tucatmunka és az együttesnek már most van saját hangja. Ezentúl Írországról nem csak a Thin Lizzy és a U2 fog eszembe jutni... Éppen ideje volt, hogy metálban is villantsanak valamit...

Tartuffe

Összességében simán elmondható, hogy Tartuffe-fel azonos zenei nyelvet beszélünk, bőven van vitánk azért olykor-olykor. Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy bármelyikőnk is sikerrel győzte volna meg a másikat a vélt (Túrisas) vagy valós (Tartuffe) hülyeségéről. Nekem pl. csont nélkül söpörte a pultot a The Winery Dogs 2013-ban, nála meg nem lett listás, mondván Kotzen túlságosan rátelepedett a zene egészére. Hát kérem, itt van a telepedés feketén–fehéren, de inkább feketén… Igaz, a külcsín még némi fehéret is tartalmaz, mert a filléres és ótvarosan szar lemezborítót e két szín kölcsönhatásában sikerült megálmodni, de a belbecs, azaz a zene olyan fekete, hogy ha behunyom a szemem, rögtön egy apátiába süllyedt Osibisa jelenik meg előttem. És a különbséget alapvetően ebben látom. A hang (Kotzen) ugye adott, de míg a Winery Dogs muzsikája bővérű és virtuóz rockzene volt (van), ez itt sokkal inkább funk & soul, vagy ahogy Tartuffe egy szakmai terminus technicust használva megállapította: életunt nyavalygás.

Mindezt tessék persze abból az aspektusból nézni, hogy mi egy öntudatos rockzenei, sőt metal blog vagyunk, akik azért legalább olyan széles látókörrel bírnak, mint Frei "Kávé" Tamás. Éppen ezért nem mondok egy rossz szót sem a lemezre, mert ha elhagyjuk a rock és metal sérthetetlen territóriumát és egy tágabb zenei-kulturális összefüggésbe helyezzük az anyagot, akkor máris egy minőségi megjelenés van előttünk  (továbbra is szar borítóval, persze.)

Nekem van egy olyan gyanúm, hogy ha Kotzen azzal az erős eltökéltséggel futna neki egy jövőbeli munkának, hogy ha törik, ha szakad, gyenge és nívótlan fércmunkát ad majd ki a kezei közül, akkor sem sikerülne neki, márpedig most aligha hiszem, hogy ilyen célja lett volna.

A lemez rendkívül rövidke, kevesebb gitárvillantással, de nem is hiszem, hogy ebben az életszakaszában, - amikor már a pengetője is egy felesleges súly, ami gátolja a művészeti kiteljesedésben és felemelkedésben, ezért meg kellett szabadulnia tőle - mindezt ő már különösebben fontosnak tartaná, főleg akkor, ha rábukkan lánya zongorás zsengéire, amelyből gitártalan (unalmas) számot is írhat.

Richie Kotzen egy zseni továbbra is, a lemez minősége önmagában megkérdőjelezhetetlen, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésébe egy pontosan ugyanilyen anyagot februárban is letennie az asztalra. Meg az sem kérdés, hogy nekem továbbra is a The Winery Dogs kell.

Túrisas

Megbízható és tartósan jóárasító CD-dealerem felajánlotta (miután pótlólag megrendeltem néhány eddig még hiányzó, de kötelező megjelenést), hogy jelképes összegért még egy ismeretlen gitáros lemezét is elküldi. Nyilván beleegyeztem, mert sokat ugyan nem vártam egy "nem jegyzik" gitárostól, de emiatt érdemben nem kellett újratervezni a januári költségvetést, egy kellemes (hátha…) izgalmat leszámítva tehát abszolút tét nélküli volt a bevállalás. Aztán lett egy "hinnye!", kisvártatva egy "hinnye-hinnye!", a végére pedig egy "hinnye-hinnye-hinnye!" is kicsúszott a számon.

Ez a gitáros ugyanis érdemtelenül ismeretlen, mert azt el sem mer(t)em képzelni, hogy az én lexikális zenei tudásomban terül el egy igen-igen szégyellnivaló fehér folt. (Egyébként meg simán lehet, és akkor ezennel vállalom a nyilvános, térdencsúszós, közösségi bocsánatkérést, ugyanis most látom, hogy Pjuan kolléga a passzio.hu oldalon már írt a lemezről, ahol kiderül, hogy szakmailag nagyon is jegyzik ám a csókát…)

Marcus Deml Prágában született, de nagyon hamar kivándoroltak családilag Amerikába és itt vált professzionális zenésszé. A lemez pedig rendkívül érdekes. Van itt minden, kérem! Alapvetően egy rendkívül ízesen és blues megközelítésben (Az a koszos, vastag stratocaster sound, édesanyám!) gitározó muzsikus, aki egyaránt otthon van a '60-'70-es évek blues-rock-pop zenei világától kezdve a modern elektronikáig szinte mindenben, kelettől nyugatig. De ha arra gondolok, hogy a végén egy Django Reinhardt stílusú virtuóz gypsy jazz zárja a korongot, akkor megtoldhatjuk ezt az időkeretet még 30 évvel visszafelé. Azt hiszem, ezt hívják crossovernek, de ha eddig idegenkedtem is a vegyessaláta, olvasztótégely produkcióktól, Marcus és muzsikusainak teljesítményét hallva ez az indokolatlan para most be kell lássam, revízióra szorul. Fejéhez nőtt  sapkájácskáért viszont irgum-burgum, ettől nem tudok eltekinteni.

Van instrumentális szerzemény, van énekes nóta, és összességében mindről elmondható, hogy nincs túlművészkedve, elvonva, sőt kimondottan könnyű hallgatnivaló. Gyorsan rögzülő, mondhatnám slágeres megközelítésben íródtak, de zeneileg egytől-egyig nagyon átgondoltak, telis-tele hangszeres, hangszerelési bravúrokkal. Groove-ban nagyon erős a csapat, hihetetlen húzással indul pl. a nyitó "Connected" (is). Az meg külön tetszik, hogy a lemez úgy van szerkesztve, mintha a stúdióban egy producer folyamatosan instruálná hősünket, hogy mit is és hogyan játsszon éppen... Ha újra belegondolok, hogy mennyiért vásároltam, akkor nagyon mosolygok ám, hinnye-hinnye-hinnye-hinnye!…

(A belinkelt video tökéletesen adja vissza Marcus soundját és játékstílusát. Nem lehet nem szeretni.)

 Túrisas