Honlapok:
www.liarsymphony.com
facebook.com/liarsymphony

Azt talán jó szem előtt tartani, hogy mi családi, szakmai és szociális elkötelezettségeink mellett, szabadidőnkben, anyagi ellenszolgáltatás nélkül (sőt, komoly saját befektetések árán) írogatjuk, gondozgatjuk ezt a blogot, míg mások esetleg zöldségeket termesztenek vagy állatokat tenyésztenek "okos" telefonjaikon. Gusztus kérdése... A lényeg, hogy néha tényleg nagyon fárasztó naprakésznek lenni (főleg, hogy mostanában csak mi ketten, Garael kollégával végzünk érdemi munkát), és még saját célkitűzéseinknek sem tudunk megfelelni, nemhogy egyes olvasói kéréseknek. Így gyülemlik föl a sok adósság, a teljesség igénye nélkül pl. Silent Call, Amaranthe, Pendragon, Rated X, Alogia... stb. Tartok tőle, hogy ezek nagy részével adósok is maradunk mindörökre.

Azért olykor-olykor belefér egy tök ismeretlen, nevesincs zenekar ismertetése, hiszen kezdettől fogva igyekeztünk esélyt adni az esélyteleneknek, és nem csak a mainstreamben úszkálni (úgy könnyű jelentős olvasottságot produkálni). Szóval, nem prédikálni akarok, de önkéntelenül is az a bibliai jelenet jut eszembe, amikor Krisztus ördögöt űz a gadarai megszállottból. Idézem: "Ekkor megkérdezte tőle: 'Mi a neved?' Az így válaszolt neki: 'Légió a nevem, mert sokan vagyunk'." (Mk 5,9) Valahogy így vagyok én a brazil metál csapatokkal: "Mi is a nevük? Kik is ezek? Fogalmam sincs; légió a nevük, mert sokan vannak."

A brazil zenei életet dicséri azonban, hogy bár tényleg sokan vannak, a mennyiség nem megy a minőség rovására. Európában tökéletesen ismeretlen - jóllehet, alapvetően európai stílusirányzatok által ihletett - bandák tömegében szállítják a jobbnál-jobb lemezeket. Nagyon komoly klubélet lehet arrafelé: caipirinha és prog-power muzsika, igazán ütős páros!!!

A Liar Symphony 2000 óta aktív, de még én is (aki folyamatosan kutakodom érdekességek, kuriózumok után az internet süllyesztőjében) most hallok róluk először. De remélem, nem utoljára! Ugyanis a brazil szakma minden jellegzetessége megtalálható itt: hatalmas, karcos torok, fogós dallamok, reszelős riffek és ügyes gitárszólók. Nem mondanám ugyan kiemelkedőnek a power metal műfajon, vagy akár a brazil szcénán belül, de azoknak, akik ezt a fajta muzsikát figyelemmel kísérik, szeretik, mindenképpen érdemes belehallgatni. Csak azt sajnálom, hogy ezeket a lemezeket (mint pl. Bad Salad, Maestrick, Seven Side Diamond, Anaxes stb.) gyakorlatilag lehetetlen fizikai valójukban beszerezni.

Tartuffe

Honlap:
www.ignaziodisalvo.com

Az instrumentális gitár-lemezek hősi korszaka a '80-as évek vége és a '90-es évek eleje volt; akkoriban hatalmas étvággyal fogyasztottuk a műfaj óriásainak (pl. Joe, Satriani, Steve Vai, Tony MacAlpine, Vinnie Moore stb.) és kevésbé ismert, csak népszerűségben, de nem hangszeres tudásban szürke eminenciásainak kiadványait (pl. Andy Timmons, Michael Lee Firkins, Patrick Rondat stb.). Azután történt valami, ami miatt már nem volt olyan menő ilyesmit csinálni, az ún. shredderek korszaka leáldozott, és még az egykori rajongók közül is többen elpártoltak az instru gitár-lemezektől, mondván: mennyivel jobban ütne az egész egy énekessel. Nehéz lenne megmondani, hogy mi történt (azon túl, hogy a Tesco-gazdaságos '90-es években divat volt az ilyen muzsikát egyszerűen agyatlan tekerésként aposztrofálni). Alighanem maguk az ünnepelt bárdisták is érezték, hogy a műfaj kezd egyszerre telített és kiüresedett lenni, hiszen elkezdtek kísérletezni és más stílusok, főleg a jazz felé kacsingatni.

Sosem volt jellemző, hogy az ilyen zenészek egész arénákat töltsenek meg, de manapság már tényleg csak a legelszántabbak adnak ki hasonló CD-ket, tudatosan vállalva a szinte láthatatlan kisebbség sorsát. Szerencsére van egy "underground" réteg, amely biztosít némi keresletet: ezek között nagy számmal képviseltetik magukat a szakmabeliek, valamint azok az öreg "motorosok", akik annak idején teljes elragadtatással hallgatták - mondjuk - Satriani "Extremist" című lemezét, és az élmény még ma is hatással van zenehallgatási szokásaikra, ízlésükre. Egyébként meg, ahogy Túrisas cimbora időnként posztolt szösszenetei is jelzik, a zene - főleg az ilyen - önkifejezés, az ember belső világának, érzelmeinek, hangulatainak, gondolatainak túlcsordulása, ami maximum a barátok véleményére kíváncsi, nem az eladási mutatókra vagy a látványos koncert-sikerekre.

Ignazio Di Salvo olyan országból származik, ahol kiemelkedő hangszeresek élnek és az instru gitár muzsikának nagy becsülete van (lásd pl. Giacomo Castellano, Roberto Priori, Marco Sfogli, Tommy Ermolli stb.). Ezeket a szép talján hagyományokat folytatja Ignazio Di Salvo is, jóllehet már egy ideje Belgiumban él, alkot és tanít. A "Gift To The World" Di Salvo első ajándéka a világnak, és - jóllehet debütről van szó - stílusos, kiforrott, szépen megfogalmazott muzsikát hallunk rajta. A bemutatkozásban segítségére volt pár ismertebb zenésztárs is, mint pl. Dario Ciccioni a doboknál (Twinspirits, Empty Tremor) és a nagyszerű Alex Argento billentyűn, aki egyszersmind keverte és maszterelte az albumot.

Nem esünk ugyan seggre tőle, de azért valóban szép ajándék ez a kiadvány. Ha eleddig ismeretlen is volt előttünk Di Salvo, a közreműködők neve garancia a minőségre. A lemezt indító színes, változatos "Dramatic Chess Game", az akusztikus, fretless bőgővel kísért címadó, vagy a legvégén helyet kapott érzelmes ballada, a "Conflict" kimondottan szemre (vagy fülre?) való darabok.

Tartuffe

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/mobilmaniaofficial

A Mobilmániát a fennállás óta bekövetkezett változások rendíthetetlen folyamatossága miatt akár "Személyi-Mobilmániának" is nevezhetnénk, az, hogy ezekből a csapat általában jól jött ki, valószínűleg nem csak a szerencse dolga, még úgy is, hogy a második album négy évnyi távlatból nem bizonyult olyan erősnek, mint a debüt.

Mikor meghallottam, hogy Szentkirályi János és Rudán Joe is otthagyja a bandát, titokban keresztet is vetettem az egész koncepcióra: ezt a csapást csak egy doom banda viselné el, akiknek legfőbb céljuk úgyis hat láb mélyen található, nos, bőszen temetni is kezdtem a zenekart. Szerencsére jól döntöttem annak idején, hogy nem a kegyeleti szakmát választottam, most dolgozhattam volna duplán – bocs a morbid metaforáért –, mert a Mobilmánia feltámadást, sőt, "fel! támadást!" is produkált. Hogy mi ellen? Nyugi, nem a kiharcolt jó hír került veszélybe, mert az bizony megerősödött, méghozzá olyan mértékben, amit az újkori P. Box "Pangea" albuma óta nem tapasztaltam magyar-rock fronton, így aztán örömmel írhatom le: igen, így kell a hetvenes-nyolcvanas évek Hammond-orientált zenéjét az új évezredbe adaptálni. Mert Zefferék nem nyugodtak bele a nosztalgia-faktorból eredő jótékony szemet hunyás – vagy összekacsintás – álvigasztaló jelenlétébe, itt bizony olyan melldöngetős kivagyisággal fogalmazódott meg, mit is ért a csapat 2014-ben a magyar-brit hagyományokon nyugvó "őszinte, kemény rockon", aminek mértéke demonstrációs erejét tekintve csak a legkorszerűbb anyahajó-flottákban mérhető.

Több aspektusból is örömet szerzett az új album. Egyrészt bebizonyította, hogy hazánk igenis tud szolgálni remek énekesekkel, hiszen Molnár Péter oly módon idézi fel nekem Vikidál Gyula frazírjait és hangszínét, hogy az már-már plágium-gyanús (ebben az esetben azonban az idézési anyag markánsan jelölve volt), másrészt az aréna rock – sőt, tovább megyek, a heavy metal – oldaláról tudta úgy megközelíteni a forrás zenei stílust, hogy a nosztalgia faktor és a kaptafa feeling – a hozzá tartozó suszterrel együtt - sebesen repülve tűnjön el a korszerű hangzás és instrumentális megközelítés orkánszerű erejében.

Pedig 15 szerzemény nem kevés, és féltem is az ilyenkor óhatatlanul feltűnő töltelékektől, ám ha vannak is pillanatnyi megingások a színvonalban, a számomra gyengébbnek ítélt darabok is bőven fityiszt mutathatnak a stílus-társak utóbbi években asztalra tett legjobb szerzeményeinek. Köszönhető mindez elsősorban a jó daloknak, melyek a jelenkor keménykötésű marcona attitűdjével írták meg a "hogyan kell hard rockot játszani 2014-ben" kemény kötésű szabályzatát, példás naprakészséget produkálva a színtér trendjeit illetően – igen, ez az a nyitottság, ami messzire űzi az avíttság bűzét. S mi van még? Minden jó, amit el tudsz képzelni. A dallamok a horzsoló, modernül szaggató riffek mellett elsősorban a nyolcvanas évek – és az új évezred felélénkülő aréna rockjának – magával ragadó, indulós dallamosságával késztetnek együtt éneklésre, és ha mégis nosztalgiázni támadna kedved, Hammond mester gondoskodik a Purple életérzés újbóli átéléséről. Persze lehetnek olyanok, akik hiányolhatják a klasszikus megközelítés szólóközpontúságát, de a két új gitáros, úgy gondolom, egy más fajta hozzáállással felel meg a modern hard rock talán egyszerűbb, de agydöngölőbb követelményeinek.

S melyek azok a dalok, melyeket mindenképpen kiemelnék? Hát erre nehéz választ adnom, hiszen mint írtam, a színvonal viszonylag egységes. Talán a nyitónóta bődületes énektémája, a "Szeba Timba" és a "Bárhová magaddal viszel" elragadó sodrása, a "Kocsmasellő rock" ironikus boogie-ja, vagy a Vikidál Gyulával duettben előadott "Az ördög itt belebukott" jó értelemben vett szentimentalizmusa jelentették számomra a csúcspontokat, de biztos vagyok benne, hogy itt aztán mindenki megtalálhatja azt, amiért szeretni tudja az albumot.

És végezetül még egy figyelemre méltó jellemző: Horvát Attila dalszövegei olyan derűvel fogalmazzák meg a stílus sztenderd témáit, melyek önirónikusan, és méltatlan acsarkodástól mentesen hirdethetik a magyar nyelvű szövegek létjogosultságát. Ez bizony eddig vastagon az év hazai albuma, avatott örökmozgó, ami a folyamatos újrajátszásért kiált!

Garael

Kiadó:
Retro Média

Honlap:
www.pmobil.hu

Bevallom, nagyon meglepődtem azon, hogy az új P. Mobil albumról a megjelenés után bő egy hónappal sem találtam még kritikát, sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban, bár én is elég nehezen szántam rá magam, hogy klaviatúrát fogjak és bitekre vessek pár gondolatot. Hogy miért? Egyrészt, mert semmi kedvem végtelen hadakozásra azzal a rajongói réteggel, akiknek más a véleményük az albumról, mint nekem – már ha felkeresik oldalunkat, aminek látogatottsága olyan, amilyen –, másrészt Schuster Lóránt betegségének híre természetesen csökkentette az objektivitás mértékét: hiába, no, miért én legyek az, aki – elismerve és hangoztatva Lóránt rocktörténeti szerepét – esetleges kritikai észrevételeivel akár egyetlen rossz pillanatot is szerezzen a hírek szerint súlyos műtéten átesett művésznek?

Mert az egyértelmű hangszeres és zenei erényei mellett nem mondhatnám hibátlannak az albumot. Az biztos, hogy ennyire komor és búcsúzó jellegű lemez még nem került ki a Mobil-műhelyből – bár lehet, hogy csak én magyarázom bele a szövegekbe az elégikus hangulatot –, és a csapatra olyannyira jellemző szarkazmus relatív visszaszorulása nem igazán tett jót a hallgatói kedvnek, mert mit is vár az egyszeri rajongó egy legendától? Természetesen olyan rockhimnuszokat, melyekre évtizedeken keresztül hivatkozhat a hallgató, és mint amilyenek bőven teremtek a Mobil klasszikus és "neoklasszikus" időszakában. Nos, ilyen kevés van, és ha a "Nyomjad Papának" ezt a szerepet is szánták – amivel annyiban történelmet írtak, hogy eddig még nem született sperma-induló –, akkor rosszul tették: úgy gondolom, még a "kutyamentalitás" sem bírja el a téma ilyen formában történő tálalását. Ez bizony, hogy stílusos – vagy a számhoz mérten stílustalan – maradjak, egyértelműen "mellélövésnek" bizonyult.

A zenei aláfestés végig remekül idomul a "felvázolt" szövegi hangulathoz, a Cream-Hendrix fémjelezte heavy blues riffek és szólók egyértelműen a lemez erős oldalát képezik, jóllehet, a vintage jelleg mellett én elbírtam volna több, a "Szexrabszolgához" hasonló, derűsebb, tempósabb szerzeményt is, a "Ne játszd újra, Sam" játékos, ötletelős-felelgetős pillanatairól nem is beszélve. S ha már zenei ötletek: a csapat instrumentális, valamint vokális szekciója a kissé monokróm muzikális világ mellett egyértelműen az album központi súlyponti elemét képezik, és ha a billentyű az én ízlésemhez mérten kissé hátra is lett keverve, az élvezetes gitármunka mindenképpen a veterán Sárvári és társai tehetségét dicséri.

De pár szót még a számokról. A Honfoglalás egyfajta nézőpontba foglalt folytatásának felfogható nyitó szerzemény a torokénekkel dúsított "sámán-elemek" jelenlétével, ha nem is induló jelleggel, de egyértelműen zászlóshajóként vezeti fel az elkövetkezőket: a politikai állásfoglalást szerencsére a történelemre hagyja a szövegíró, bár a Kádár fricska mellett én a nyilas terrornak is adtam volna egy seggbe rúgást. A "Nyomjad papa" sokkja után felcsendülő lüktető, örvénylő "Nagyon Fáj”, vagy a kissé monoton, ám jellemző vintage riffel nyomuló "Nem akartam megszületni" a P. Mobil hagyományok remek közvetítői, a Zeppelin-hatású "Élve vagy halva" pedig a téma nyomasztó jellege ellenére is élvezetes. Azt azonban kénytelen vagyok megjegyezni, hogy véleményem szerint az alkotók majdnem minden számot "túlírtak", a refrének sokszori ismételgetése a kevesebb több lett volna képzetét kelthetik: meggyőződésem, hogy az öt perces átlag hosszat lehetett volna szűkebbre is szabni. Mindezek mellett érződik, hogy a zeneszerzés során rengeteg apró ötletet sikerült elrejteni, melyek felfedezéséhez ezúttal nem elég egy-két hallgatás, de ez ugyebár mindenképpen az erényekhez tartozik, főleg egy ilyen ösztönös műfajban.

A bónusz számokból számomra a "Kétforintos dal" akusztikus verziója bizonyítja be igazán, hogy Baranyi László torkában ott van a nagy elődök öröksége (némi Tony Martin-féle párhuzammal) – ez bizony mesteri (és nem farkasüvöltéses) lezárása az albumnak.

Összegzésként mégis, mit írhatnék? Természetesen mielőbbi gyógyulást Schuster Lórántnak, és a lemezen szereplő dallal ellentétben, igenis, játszd még újra, Sam!

Garael

Kiadó:
Parlophone UK

Honlapok:
www.pinkfloyd.com
facebook.com/pinkfloyd

Nem gondoltam volna, hogy valaha alkalmam nyílik még egy vadonatúj Pink Floyd stúdió soralbumról írni ezen az oldalon. Ez lehet a világ egyik legnagyobb megtiszteltetése; nekem főleg az, mivel mega-hiper-szuper-giga rajongó vagyok! Emlékszem, amikor először föltettük a "Wish You Were Here" lemezt a bakelit lejátszó korongjára, szertartásosan ráengedtük a tűt, és a varázslattól földbe gyökerezett a lábunk! Az igazán döbbenetes az, hogy ez az élményem még ma is megvan, az x ezredik hallgatás után is.

Nem tartozom azok közé (mint pl. a nagyszájú Mike Portnoy), akik azt állítják, hogy Roger Waters nélkül nem Pink Floyd a Pink Floyd. Az biztos, hogy ott valami végleg elromlott, de akármilyen zseniális a "The Wall", addigra már teljesen elburjánzott Waters egója, a "The Final Cut" pedig már egy durván önismétlő, dagályos soundtrack anyag lett - minden emberi megfontolás szerint egy Waters szólólemez. Tagadhatatlan, hogy az "A Momentary Lapse Of Reason" is szólólemeznek indult, de végül (Mason és Wright bevonása után) Gilmour mégis egy Pink Floyd klasszikust tett le az asztalra; a "The Division Bell" pedig még jobban is sikerült. Amit olyan nóták hallgatásakor éreztem, mint a "Learning To Fly" vagy a "Coming Back To Life" nem volt fogható csak a '70-es évek legendás lemezeinek élményéhez - ha valamelyest el is maradt tőlük.

Természetesen 1994 óta én is sokszor álmodoztam arról, hogy lesz még folytatás, de Richard Wright halála után minden reményt elvesztettem. Gilmour is ebben a szellemben nyilatkozott, így teljesen váratlanul ért, amikor fölröppent a hír, hogy 20 év szünet után új albumot adnak ki. Azután szépen-lassan kiderültek a részletek. Valójában új albumról szó sincs, a "The Division Bell" jam-sessionjeinek utólagos kozmetikázása, kiegészítése történt, amelynek során kb. 20 óra eredeti fölvételt válogattak, daraboltak, újrarendeztek, csinosítottak, turbóztak föl.

Az eredmény kétségkívül érdekes, nagyon Pink Floydos, de végtelenül esetleges. Teljes egészében instrumentális, ambientes hangulatú - hogy ne mondjam! - fércmunka! Az ember képtelen megszabadulni attól az érzéstől, hogy egy ígéretes dal intróját hallgatja, de valamiért a dal csak nem akar elkezdődni! Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a külföldi kritikusokat, akiknek többsége szerint ez jobb, mint a "The Division Bell". Hol? Melyik univerzumban?

A lemezt záró egyetlen kerek-egész, énekes szerzemény, az egyébként bájos "Louder Than Words" bebizonyítja, hogy ebből a 20 órányi ötlethalmazból lehetett volna rendes dalokat is gyúrni, bár az kétségtelen, hogy azokhoz nehezen lehetett volna Wright eredeti billentyűjátékát fölhasználni. Valamit valamiért...

Kimondom tehát: ezt nem szabadott volna Pink Floyd soralbumként kiadni! Nem és nem! Ugyanakkor nagyon szép meglepetés lett volna a rajongóknak egy exkluzív válogatás "box" bónusz CD-jeként. Értem én, tisztelgés ez az egykori barát, kolléga, kivételes muzsikus, Richard Wright emléke előtt, de nem lehetett volna úgy megoldani, hogy közben a legendás Pink Floyd névhez is minden tekintetben méltók maradjanak?

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music Nashville

Honlapok:
www.doobiebros.com
facebook.com/thedoobiebrothers

"Jesus Is Just Alright" - ez itt nem a keresztény propaganda helye, hanem a The Doobie Brothers egyik legnagyobb slágerének címe, amire az együttessel egyébként nagyon kevéssé ismerős európai rock rajongók is emlékezhetnek. Jómagam is az USÁ-ban folytatott tanulmányaim idején ismerkedtem meg ezzel a southern rock bandával, akik előszeretettel kevernek paklijukba country, soul, funk és R&B kártyákat. Amerikai szobatársam az egyetemi kollégiumban sokat hallgatta a "Toulouse Street" (1972) című albumukat, kaján vigyorral mutogatva a bakelit lemezborító belső oldalát, amelyiken az együttes  tagjai - kiverve az akkoriban még nagyon prűd amerikai közvéleményben a biztosítékot - ádámkosztümben, fedetlen keblű hölgyek társaságában pózolnak szemérmetlenül.

Nem állítom, hogy a The Doobie Brotherst meghatározó zenei hatásaim között tartom számon, sőt, azóta sem igazán hallgattam őket - hacsak véletlenül bele nem szaladtam egy-egy slágerükbe a rádión (erre mifelénk elég ritkán nyílt alkalmam). Mindazonáltal örömmel üdvözlöm, hogy most kb. 40 éves pályafutásuk legnépszerűbb nótáit összegyűjtötték, újra, modern stúdiókörülmények között rögzítették, és rengeteg Nashville-ben ismert és elismert muzsikust hívtak meg vendégszerepelni.

A "Jesus Is Just Alright" még csak nem is a legjobb nótájuk, kimondottan szórakoztatónak találtam olyan régi, ismerős dalokat jó minőségben meghallgatni, mint a "Listen To The Music" , a "Long Train Runnin'", vagy a "China Grove". Ez aztán a fajna kocsmazene, amit sörözés és biliárdozás közben szívesen hallgat az ember! Igazi amerikás hangulat, már aki szereti az ilyet! Ráadásul aki beszerzi ezt a lemezt, lényegében minden slágerhez hozzájut, amit érdemes tőlük begyűjteni. Alighanem föl is hívom egykori szobatársamat Oregonban, hogy gyorsan rendeljen belőle egy példányt. Időutazás...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

A Kaipa és én majdnem egyidősek vagyunk, de szavamra, rajtam sokkal jobban látszik az öregedés! Én már kopaszodom, őszülök, a Kaipa pedig hosszú pályafutásának legjobb, legfrissebb albumait készíti. Ehhez mondjuk kellett egy olyan zseni, mint Per Nilsson a Scar Symmetryből, akinek gitárjátékáért élek-halok, s akinek csatlakozása a csapathoz (2006-ban) fölért egy első osztályú, jól sikerült plasztikai beavatkozással. Persze azt is tudni kell, hogy végeredményben nem tőle döglik itt a légy, hanem az alapító-zeneszerző-billentyűs Hans Ludintól, aki annak idején megálmodta a tuti receptet: fuzionálni kell a skandináv népzenét, a jazzt és a progresszív rockot, de az se baj, ha mindehhez a szakma legjobb hangszeresei közül válogat ki néhányat.

Bejött neki, de bejött nekem is, méghozzá nagyon! A 2012-es "Vittjar" című albummal végleg belopták magukat a szívembe, és most olyan rajongásig tisztelt csapatok között tartom őket számon, mint a Karmakanic vagy a Magic Pie, messze beelőzve nem kisebb neveket, mint a The Flower Kings, a Transatlantic, vagy a Flying Colors.

Ludinék most sem aprózták el, egy jó óra tömény zenét pakoltak össze szűk két év alatt, és a hét nóta küzül három is 15 perc körül van. Ez nem az a fajta muzsika, amiről lóhalálában megbízható ítéletet lehet mondani, de egyelőre úgy érzem, hogy a "Sattyg" még az előző albumnál is jobban sikerült. Per Nilsson eddig sem volt leszabályozva, de most úgy szárnyal, mint Petőfi börtönéből szabadult sas lelke, ha a rónák végtelenjét látja. Ha nem lennék gitár-soviniszta, azt mondnám, hogy szétszólózza a számokat, de ezzel úgy vagyok, mint Besenyő Pista bácsi: "Elmondom Önöknek, mi hülyeség, mi nem. Ez kérem hülyeség."

Ha gonoszkodni akarnék, megjegyezném, hogy Aleena Gibson énekesnő hangja továbbra sem tartozik a kedvenceim közé, de ez már tényleg kimerítené a kákán csomót keresgélés minősített esetét. Minek is ezt tovább ragozni? Ez az év egyik legjobb lemeze, és már most egészen világos, hogy a Top 15-ben fogja végezni! Ez nem rossz tréfa vagy huncutság (állítólag a sattyg svéd szó ezt jelenti magyarul), hanem a szín tiszta igazság.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.danswano.com
facebook.com/nightingalesweden

A sas nem kapkod a legyek után (aquila non captat muscas) - mondja az általunk sokszor idézett latin közmondás. A csalogány (más néven: fülemüle) viszont igen, hiszen a légykapófélék családjába tartozik. Ellenben van a csalogányok között egy, amelyik (mint a közmondásos sas) mit sem törődik a legyekkel. Ezt a Svédországban föllelhető madarat még 1995-ben (éppen abban az évben, amikor a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a fülemülét "Az év madarává" választotta) hívta életre Dan Swanö (testvérével Daggal), hogy a gót rock (pl. Sisters Of Mercy) és a '70-es években népszerű AOR stílusjegyeinek ötvözéséből valami teljesen sajátos muzsikát hozzon létre. Nem foglalkozott piackutatással, közönségszolgálattal, vagy kritikusokkal (nem kapkodott a legyek után), hanem egyszerűen megírta és stúdióban rögzítette azt, ami éppen eszébe jutott. A dolog spontaneitása és Dan Swanö ismert asszociációja ellenére a keményebb műfajokkal (black, death, doom) a dolog népszerű lett, a "Retribution" pedig már a 7. soralbum.

Jómagam viszonylag későn ismerkedtem meg velük, a 2007-es "White Darkness" albummal, de azonnal elvarázsolt a dolog muzikalitása és az a teljesen egyedi keveréke a műfajoknak, amibe simán belefért a hiperdallamos, rádióbarát megközelítés, a skandináv merengés, a progresszsív rock és olykor a keményebb riffek (ezek szerencsés vegyítésének  eklatáns példája pl. a "Trial And Error"). A valódi fülemüle gégéje - a Wikipédia szerint - négy hangot képes egyidejűleg kiadni és zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Dan Swanönek ilyen hangi adottságai, ilyen kivételes képességei nincsenek, mélyebb tónusú hangja furcsán is hat ebben a közegben, de valahogy pont ez kölcsönöz némi egzotikus hangulatot a zenének.

A "Retribution" nem egy hosszú album, de tökéletesen beleillik a Nightingale diszkográfiába: teli van merengős, lassabb tempójú dalokkal, de akadnak keményebb hangvételű, gyorsabb tételek is. Sajnálatomra most egy kicsit kevesebb jutott a "progresszív rock"-ként címkézett összetevőből, de így is nagyon kellemes hallgatnivaló. A hangzás kiegyensúlyozott, arányos, s mint ilyen példaértékű egy olyan időszakban, amikor náluk nagyobb nevek adnak ki elképesztően gányul szóló, hányaveti módon barkácsolt lemezeket.

Ismétlem: én még elbírtam volna egy kicsit több proggerkedést, valamivel több hangszeres szólót (mint pl. a lemezt nyitó, kimondottan ütős "On Stolen Wings"-ben), de mindent összevetve nagyon jól sikerült az anyag. Mindazonáltal megjegyzem, hogy ebben a stílusban számomra továbbra is a Wolverine "Communication Lost" című 2011-es lemeze az etalon!

Tartuffe

Ha olyan hosszú kritikát kellene írnom, mint amennyi értelme volt ennek a lemeznek, már rég ki kellett volna tennem a pontot, ugyanis az égvilágon semmi.

Pedig nem vagyok mindenáron az ötlet ellen. Pl. nagyon is meghallgatnék mondjuk egy újravett Trilogy lemezt Yngwie-től. Szerintem lenne számos tanulsága, arról nem is beszélve, hogy 1986 óta a stúdiótechnika is alapjaiban változott meg. Ezt csak azért írtam le, mert érdekes módon én vadásztam a lemezt, nagyon érdekelt, hogy a Sonata kedvenc és ihletett anyaga miként fest 15 év tapasztalatával újragondolva. Intő jel azért volt, hiszen a kétezres évek legelején már megdörrentek a finn bandák, persze ízlés kérdése is, de ez a steril hangzás 15 év alatt olyan sokat nem változott. De mondom, én valamiért kíváncsi voltam. Talán arra gondoltam, hogy ha nem lenne pikáns, érezhető különbség, biztos nem éreznék fontosnak, hogy újra kiadják ugyanazt.

Jelentem, itt aztán semmi, de semmi változás. Ide-oda léptettem az iPod-om, "Unopened" (1999), "Unopened" (2014). Na kérem, ez egy vicc…. Aztán este még egy próbálkozás elalvás előtt. Hallgassuk meg újra hangosan és fülessel a "8th Commandment"-et, mert azért talán így figyelmesen, hátha… És elkezdtem bólogatni, hogy igen, azért ebben az újban mégiscsak van kraft, nagyon feszes, hallatszik, hogy mindenki (aki maradt) jobb hangszeres lett, és hát Viljanen is kevésbé maszatol… Aztán jött a slusszpoén. Rosszul állítottam be a készséget, így nem a revizitált, hanem az 1999-es "nyolcadik" szólt a fülesben. Mondanom sem kell, hogy ezek után pláne kíváncsian korrigáltam a hibát és léptettem, mit tud az új…

És most tényleg befejezem, mert annál többet úgysem tudok írni, hogy a "hibát" nem én követtem el, hanem Tony Kakko, aki valamiért úgy gondolta, hogy jópofa dolog ugyanazt a lemezt 15 évenként, mindenféle többlet-tartalom nélkül megjelentetni. Nem jópofa, de lehúzás és kínos még úgy is, hogy azért a befektetett meló, szó se róla, nagyon odafigyelve érződik: egy picit sikerült a fiatalos lendületet kiherélni.

 Túrisas

Boross László gitáros, gitártanár, megannyi hazai ismert és kevésbé ismert zenekar gitárosa új lemezt jelentetett meg szerzői kiadásban. Magam sem tudtam, de ez már a második anyag. Az első még 2011-ben látott napvilágot "Ébredés" címmel és nagyon is érdemes rákeresni.

Instrumentális gitármuzsika = nehéz kenyér. Minden szempontból. Ahogy egy ismerősöm megfogalmazta, tulajdonképpen lehetetlen küldetés, hiszen a belépőszint is hosszú évek gyakorlásával sajátítható csak el. Ha pedig mégis nekivágunk, tudni kell, hogy a rockrajongó zenehallgatóknak többnyire ez már túl sok (információ), szinte csak a gitárosokat érdekli a végtermék, akik pedig elsősorban a hibákat keresik…

Úgyhogy nehéz itt csatát nyerni… Némi vigasz a mégis lehetetlen küldetésre vállalkozóknak, hogy én a két világ között ragadtam. Több vagyok, mint mezei zenehallgató rockrajongó, mert szakmai szempontokat is figyelembe veszek, de kevesebb vagyok, mint öntudatos, másokat (le)minősítő gitáros/zenész.

Évtizedek óta gyűjtöm és hallgatom az instrumentális anyagokat, bőven képben vagyok a színteret illetően, így azt is látom, hogy van egy tanulságos evolúciója a műfajnak. A '80-as évek közepén már tanúja voltam az instrumentális forradalomnak (Vinnie Moore, Joey Tafolla, MacAlpine, Kotzen stb.) és emlékszem arra is, hogy a mai állapotokkal szemben az instru lemezek népszerűek voltak, és nem feltétlen az újdonság varázsa miatt. Közérthető, klasszikus vagy blues-alapú parafrázisokban fogalmaztak a technikailag már akkor lenyűgöző képességű gitárosok, ezáltal az átlag rockrajongó számára is befogadható, horribile dictu, végig fütyülhető dalok, sőt lemezek születtek. Mindez fokozatosan megváltozott. A zenei fejlődés szükségszerűen hozta magával, hogy egyre agyasabb, rétegzettebb zenei látásmód köszönt vissza a szerzeményekben. Én hajlandó vagyok elismerni, hogy ez valóban a zenei fejlődés eredménye és bizonyos értelemben "zeneibb" lemezek születtek, de egyúttal mindez a befogadhatóság kárára is történt, egyre inkább a zenészeknek szóltak a lemezek és szép lassan a műfaj is elszigetelődött.

Itt tartunk most. Ebbe az instrumentálisan hálátlan világba szülte meg Boross Laci is legújabb gyermekét. Nem túlzó a hasonlat, mert pontosan tudom, hogy neki ez a lemez mennyire fontos, és ő is pontosan tudja azt, hogy ennek ellenére reálisan mit várhat a megjelenéstől. Egy-egy netes portál esetleg hajlandó írni róla… És akkor még sehol az elismerés, amit egyébként bőven megérdemelne. A zenei anyagban iszonyú munka van, Laci soundja, hangszínei szépek, engem legalábbis gyönyörködtetnek. Nem rádióbarát és fütyülni sem fogjuk rögtön a dalokat, de aki rászán legalább három hallgatást, már ismerősként fogja szinte valamennyit üdvözölni. Precízen kipengetett futamok, légies legatók, pontos, erőteljes arpeggiók megfelelő ízléssel elhelyezve és adagolva a gondosan összerakott kompozíciókban. A zongorás "Gentle Things", a Jónás Tamás vendégszereplésével megerősített "Different Colours", és a végén szépen kiteljesedő, de melankolikusan induló "Road To A New Beginning",  mind-mind mestermunka.

Részemről mindenképpen ajánlom az anyagot, és ezúton gratulálok is Lacinak a minőségért és a meg nem alkuvásért! Keep On (Instrumental) Rockin'!

Túrisas