Kiadó:
Generation Prog Records

Honlapok:
www.circleofillusion.com
facebook.com/circleofillusion

Olvasói megrendelésre! Csak hogy ne érjen minket kritika, amiért nem vagyunk nyitottak az olvasók igényeire, vagy figyelmen kívül hagyjuk ajánlásaikat. Ez persze nagyjából pontos diagnózis lenne, csakhogy lelkes olvasónk ízlésével most történetesen egybeesik az enyém, így az ajánlás tárgya, a sógor-koma osztrák Circle Of Illusion bemutatkozó lemeze mellett a világért se mennék el szó nélkül. Pedig majdnem megtörtént ez a gyalázat, mert - amint ezt korábban már többször férfiasan beismertem - a metálban hímsoviniszta vagyok, így a csajos prog-rock címkével hirdetett albumot (telve előítéletekkel) ad acta tettem.

Mint kiderült, az esetek túlnyomó többségében kiválóan működő szimatom ezúttal cserben hagyott: a Circle Of Illusion nem egyszerű (és immáron milliomodik) Nightwish kópia, hanem végtelenül intelligens progresszív rock/metál opera nagyszabású hangszereléssel és a stílusok lenyűgöző, bár néha már-már fárasztó kavalkádjával. A rokonságot tehát nem a Nightwish vagy a Within Temptation környékén kell keresni, hanem az általam már megannyiszor magasztalt Beyond The Bridge és Flaming Row háza táján. Ez valami germán specialitás lehet..

A Circle Of Illusion szülőatyja és vezérelméje egy fiatal, a klasszikus zene és jazz terén alaposan képzett bécsi billentyűs, Gerald Peter, aki nem csak a zongorához ért, de a gazdag hangszereléshez is. Ráadásul tagadhatatlanul tehetséges társakat talált maga mellé: Rupert Träxler gitáros sokhangszeres, iskolázott zenész, aki hosszú évekig a klasszikus és jazz műfajokban képezte magát, Aaron Thier dobos ritmusai pedig változatosak, izgalmasak, méltóak egy ilyen összetett stílushoz (vagy inkább stíluskavalkádhoz). Mert senkinek se legyen kétsége felőle: amit a fura lélektani tematikájú koncept-albumon hallunk, az színes keveréke, sőt inkább lélegzetelállító tornádója a különböző műfajoknak. Mint a tornádó, minden magába szippant, majd elképesztő erővel vet ki magából...

A Jeremias nevű fő karakternek egy számomra ismeretlen, de kifejezetten jó adottságokkal rendelkező Taris Brown kölcsönzi a hangját, de mellette szerepet kap még két hölgyemény is, akiknek a bevezetőben taglalt okok miatt annyira nem örülök (de ez a kijelentés nem a teljesítményüket hivatott értékelni). A több mint 70 perc hosszú, rendkívül változatos anyag sok meglepetést tartogat, de aki nem rendelkezik kellő nyitottsággal a stílushatárok semmibe vétele és a kiszámíthatatlan csapongás iránt, az hozzá se kezdjen a hallgatáshoz, mert türelem, megértés és egyfajta non-konformizmus mindenképpen szükségeltetik hozzá. A banda bandcamp oldalán (itt) egyébként az egész lemez meghallgatható.

Egyértelműen figyelemre, sőt bámulatra méltó bemutatkozás, s mindez innen a közvetlen szomszédságból! Érdemes lesz Gerald Peter nevét megjegyezni és jővőbeli munkásságát árgus szemekkel követni. Szerintem Peter most nagyon meg akarta mutatni, hogy mit tud, s talán egy kicsit a kelleténél is többet sűrített bele a debütációba, de ezt könnyű szívvel elnézzük egy elsőlemezes, mindössze 28 éves titánnak. A következő album remélhetőleg már fókuszáltabb lesz, letisztultabb (és személyes preferenciáimnak megfelelően: férfisabb) képet mutat. Prima! Gut gemacht! - ahogy a sógorok mondják.

Tartuffe

Kiadó:
King Records

Honlapok:
www.kellysimonz.com
facebook.com/KellySimonZ

Kelly Simonz nevét kétlem, hogy sokan ismernék mifelénk, pedig szólóalbumai évek óta leárazva porosodnak a lemezboltok polcain. Túrisas kolléga egy "ügyeletes kedvenc" erejéig már foglalkozott a témával, és akkor a japán multihangszerest olyan túlcsorduló zeneiséggel megáldott tehetségnek mutatta be, akire ugyan egyértelműen Yngwie J. Malmsteen neo-klasszicizmusa volt a legnagyobb hatással, mégis biztos érzékkel nyúl más stílusokhoz is, alkalmasint olyan zenészek nyomdokaiba szegődve, mint Gary Moore (Isten nyugosztalja!) vagy Sting.

A japán gitáros - úgy tűnik, ebben is Ritchie Blackmore-t és Yngwie-t utánozva - Kelly Simonz's Blind Faith néven jelenteti meg lemezeit, jóllehet lényegében egyszemélyes projektekről van szó. Persze időről-időre csapódnak hozzá muzsikus társak, mint pl. most egy YAMA-B nevű japán énekes. De vajon minek? - vetődik föl bennem a kérdés. Lehet, hogy otthon nagyon népszerű előadó YAMA-B, de nekem nagyon nem jön be, még Simonz (egyébként tónusában olykor Göran Edmanra emlékeztető) hangja is szerencsésebb megoldás nála.

A "Blind Faith" teljes egészében a korábbi lemezek nyomdokán lépked, mint ahogy mesterére, Yngwie-re, úgy Simonzra sem jellemző a divathajhászás, az alkalmazkodókészség. Hosszú évek óta ugyanazt csinálja, de azt legalább magas - és a Maestróval ellentétben - egyenletes színvonalon. A svéd-amerikai mimóza odaadná az egyik Rolexét vagy Ferrariját a sok közül, ha még mindig olyan tökös kis neo-klasszikus himnuszokat tudna gyártani, mint itt pl. a lemezt indító "N.W.O." vagy a bónusz-nóta (Now Your Turn). Persze Yngwie erre nyeglén azt mondhatná, hogy Simonz csupán egy általa előre legyártott elemekből építkező epigon, és alighanem igaza lenne...

Az album egyébként több mint fele arányban énekes szerzeményeket tartalmaz, melyeket hol Yama-B, hol Simonz maga énekel. Ezek azután kiegészülnek néhány instrumentális, jobbára a neo-klasszikus virtuozitás jegyében fogant szösszenettel, de akad itt majdnem-Van Halen nóta (Burning In My Soul), Gary Moore utánérzés (The End Of The Beginning), sőt hangulatos, akusztikus merengés is (Nocturne, Silent Sorrow). Egy tehetséges zenész érdekes, magas szintű stílusgyakorlata ez, de aki nem barátja a műfajnak, kerülje el messzire.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Ranger sokat látott, öreg motorosokból álló amerikai hard rock csapat, akik a '80-as évek óta hellyel-közzel aktívak. A hőskorszak a '80-as évek eleje volt, jó néhány rádió megaslágerrel, amelyeket ma is sokat játszanak (na, nem nálunk, hanem az USÁ-ban) a klasszikus rock rádiócsatornák. Más jellegzetesen amerikai zenekarokkal egyetemben (pl. Grand Funk Railroad, Kansas, Bad Company, Steve Miller Band, csak hogy egy párat említsek), mifelénk, Európában ők sem tettek szert túl nagy népszerűségre. Persze ma már az Egyesült Államokban sem számítanak igazán húzónévnek, amit jelez, hogy kiadójuk a nápolyi központtal működő Frontiers Records (világos, hogy az itáliai Nápolyra gondolok és nem a floridai Naples-re).

Az én figyelmem is úgy terelődött a zenekarra, hogy egy cimborám ajánlására kemény ezer aranyforintért kikukáztam egy nagy médiaüzlet leértékelt CD-i közül a 2011-es "Somewhere In California" albumot. Volt ám nagy meglepetés! Egy teljesen modern hangzású, fiatalos, lendületes és nem utolsó sorban hibátlan lemezre tettem szert mindössze egy rongyért! Amikor azt mondom fiatalos, ez alatt nem azt értem, hogy modern stílusú, újító jellegű, vagy ilyesmi, hiszen a Night Ranger most is azt játssza, mint annak idején: életvidám, a napsütötte Kalifornia hangulatát idéző klasszikus hard rockot, fülbemászó refrénekkel, kórusokkal és egyáltalán nem öregurasan kivitelezett gitárszólókkal (manapság Brad Gillis és Joel Hoekstra jóvoltából, de korábban megfordult itt Reb Beach is). A hibátlan jelzőt sem úgy kell érteni, mintha korszakalkotó, a nagy klasszikusokkal egyenértékű alkotás lenne, egyszerűen csak olyan lemez, amit az ember elejétől a végéig szeret végighallgatni, miközben egyszer sem érez késztetést arra, hogy a >> jelű gombot nyomogassa hisztérikusan.

A "Somewhere In California" tehát a megfelelő hangulatban telitalálat; a "Follow Your Heart" nóta pedig még az "ügyeletes kedvenc" rovatba is bekerült. Ezek után igazolva éreztem azt az izgalommal vegyes érdeklődést, amivel az új albumnak nekiültem. Sajnos azt kell mondjam, hogy a "High Road"-dal a csapat nem tudott duplázni. Persze itt is akadnak kiváló dalok, a 11-ből 6 így is fölkerült az iPodomra, de ha a CD-t teszem föl, bizony szükség lesz a távirányítóra, hogy a lakás bármelyik sarkában sertepertélve is ugratni tudjak a számok között. A "Knock Knock Never Stop" és az "X Generation" így is remekül eltalált, ragadós rock himnuszok, az "Only For You Only" című ballada pedig, ha a "Sister Christian"-nel egyetemben az 1983-as "Midnight Madness" albumon jelenik meg, ma állandó szereplő a klasszikus rock rádiók műsorán.

Tartuffe

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.nevergreen.hu

A Nevergreen újra-összeborulásos korszaka olyan futurisztikus képzetet sejt, amit Isten is Lem tollára teremtett: az idő előrehaladtával a megfontolt, öreges, súlyos-gyászos gyermekkort a fiatalos vihánccal, menetelős romantikával meglátott meglettség váltotta fel, ami a népi-metálos korai kesergőt ropja át legényes szaporába, csak hogy legyen miért vakargatnia az embernek a fejét, hogyan is van ez. Mert értem én, hogy a régebb óta működő csapatok munkásságára ugyanúgy jellemző az evolúció, mint mindennapi környezetünkre, de a doom műfajok esetében a relevanciát mégse a tempó fokozása jelenti – kivéve a minden stílusok ősatyját jelentő Black Sabbath-ot, akik az Ozzy korszakot egy huszárvágással nyisszantották a Dio-jellemezte hard rockba –, és ha az adekvát zokogást a csatakiáltásos ökölrázás váltja fel, akkor jogosan kiálthatnánk fel, hogy "Valami bűzlik Dániában!". Illetve Magyarországon. Még szerencse, hogy szó sincs a kimúlást jelentő dögszagról, a csapat pedig még sosem volt ennyire aktív, már ami a dalok általános sebességét illeti – az már más kérdés, hogy miként érinti az ősfanokat a heavy-power metal és a gótikus rock jegyeinek előretörése, megfejelve azt a kifejtetten hangsúlyos korai Nightwisht idéző attitűddel.

Én személy szerint örömmel üdvözlöm a középtempó súlycsoportját, hiszen a "Végső harcunk vár" olyan himnikusan menetelős darab, amilyet a Paradise Lost is csak jobb napjaiban írt a "Draconian Times" albumára, és amit aztán a "Ha elborít a vágy" fokoz a fejbiccentő izmok Norbi tornájának zenei reklámjáig. Eközben ugyan engem is elborít a vágy, hogy megkérdjem a csapat két szövegíró fenoménját, hogyan következhet egymás után két olyan szerzemény, amiből az első címe a "Szerelemben nem hiszek", a második pedig a nő utáni vágyról szól – oké, ez utóbbi nem biztos,, hogy kifejezetten az Ámor nyila keltette érzelemért kiált, de a gótikus erotikát hagyjuk inkább másra. Illetve ne, hiszen a fülledt testiség elég rég ott bujkál a Nevergreen zenéjében, de mit csináljak, ha az idő előrehaladtával már jobban szeretem az akció, mint a pornófilmeket (azokat természetesen sosem szerettem), így igazán örömmel üdvözlöm az első lemezen megjelenő barbárt, aki mára a "Seregek Urává" válva tereli a gótikát a heavy metal irányába. Mindezt annak ellenére, hogy az operázós áriákat, és a dallamokat egyre inkább hátán, illetve hangszálain cipelő Simon Valentina inkább a gótikus jegyekért felel, de neki meg mindezt kénytelen megbocsátani az esendő kritikus, hiszen régóta hallott olyan ennivalóan ropogtatni az "r" hangokat, ahogy azt hősnőnk teszi a "Szemet Szemért"-ben. Egyszerűen zabálni való!

Az, hogy a lemez dalai mennyire jól sikerültek, jelzi, hogy a két feldolgozás, a csontra koptatott "Sweet Dreams" és a kissé elnyújtott Sisters Of Mercy dal, a "More" igazából nem tűnnek ki sem az egyenletesen slágeresre vett koncepcióból, de ami még nagyobb öröm, a színvonalból sem. A kakukktojást így az a kvázi Type O' Negative szerzemény jelenti, amit Macuráék a négy éve elhunyt Peter Steele emlékére írtak, és ami meghökkentő módon a Vendetta legdoomosabb pillanatait idézi, libabőrt okozó epigon hangulattal valamint énekhanggal.

Nevergreenék nem igazán tudnak hibázni, és ha a melankólia némileg le is lett hagyva a nagy rohanásban, a csapatra jellemző hangulatteremtő képesség megmaradt - de azért remélem, a következő albumra nem kell felragasztani a speed-metal stíluscímkét.

Garael

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
facebook.com/outloudtheband

Most, hogy a görög power ikon, a Firewind beláthatatlan időre jegelve lett (remélem, a bejelentés, miszerint Kelly Carpenter lesz az új énekes, csak "médiahack"), a két zeneszerző: Gus G. és Bob Katsionis ráér oldalági projektekkel foglalkozni. Gus G. az év elején jelentette meg sokszereplős szólólemezét (I Am The Fire), Bob Katsionis érdeklődése pedig egy javarészt instrumentális szóló anyag után (Rest in Keys, 2012) AOR/hard rock szerelemgyermeke, az Outloud felé terelődött, melyet 2009-ben gitártanítványával, Tony Kash-sel hívott életre.

Mára eldőlt, hogy mindössze két fix ember van az Outloudban, Bob Katsionis és Chandler Mogel énekes, mindenki más cserélhető, még Tony Kash is. A legmeghökkentőbb igazolás George Kollias, akit eddig a death metalt igen magas technikai színvonalon játszó Nile-ból ismerhettünk. Hogy kerül egy tőről metszett death metal dobos a szirupos dallamokat előnyben részesítő, AOR-bűvöletben alkotó Outloudba? Magam sem tudom, de az biztos, hogy ez is a legkülönbözőbb stílusok átjárhatóságát igazolja, valamint azt, hogy egymás leegyszerűsítő címkékkel való becsmérlése (gondolok itt olyanokra, mint "nyálas, geil csöpögés" vagy "dallamtalan, kásás robaj") értelmetlen. Katsionis alighanem úgy gondolta, hogy Kollias jelenléte kihagyhatatlan ziccer, így rögtön a lemezt nyitó nótában (Death Rock) kapunk egy vicces turmixot dallamos AOR klisékből, valamint death metalos kétlábgépes gyorsulásokból és torokhangokból. Érdekes...

A "Vegyük magunkat komolyan" cím talán azt sugallja, hogy most nagyobb erőbedobással dolgoztak, s ez annyiban mindenképpen igaz, hogy a lemez holtpontok nélkül, meglehetősen egyenletes színvonalú szerzeményekkel lett megpakolva. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy az erős mezőnyben az "It Really Doesn't Matter" című ballada, vagy a meglepő OMD földolgozás (Enola Gay) a leggyengébb láncszem. Egy majdhogynem észrevehetetlen epizódszerep erejéig (Toy Soldiers) föltűnik a lemezen Mike Orlando az Adrenaline Mobból, sőt akad egy instrumentális szerzemény is (Let's Get Serious).

Katsionis egyébként jókedvűen, biztos kézzel szólózgat, és ma már súlyos anakronizmusnak tűnő, csilingelő szintihangokkal réved vissza abba a korszakba, amikor még a festett, tupírozott haj és a flitteres cicanadrág volt a menő. Pufi hajból itt most nekünk csak annyi jut, amennyit Katsionis barátnőjén látunk, aki sokat sejtető pózban terpeszkedik a borítón. Ha a zene és a csomagolás retrográd jellegét vesszük alapul, a lemezcím végeredményben mégsem olyan találó, hiszen ezt szerintem nem lehet póker arccal végigjátszani, de végighallgatni sem...

Tartuffe

Kiadó:
Power Prog Records

Honlapok:
www.kenziner.net
facebook.com/kenzinerofficial

A Power Prog Records most nagyot nőtt a szememben! Külön hálás vagyok nekik azért, mert fölkaroltak két tehetséges finn bandát a neo-klasszikus power-prog vonalból: az Adamantráról és a Kenzinerről van szó. Mintha csak személyesen nekem akarnának kedvezni, tudván-tudva, hogy egyik abszolút kedvenc stílusomról van szó… A Kenziner, és zenei atyja, Jarno Keskinen gitáros rászolgált erre a támogatásra, de szüksége is van rá, mert hiába dolgozik szinte folyamatosan a '90-es évek óta, a szerencse és az igazi sikerek mindeddig elkerülték.

A Kenziner "Timescape" című bemutatkozó lemeze nagyon ígéretes volt, az Adamantrát és az Anthrielt messze megelőzve küzdöttek a megtisztelő "finn SymphonyX" címért. Sajnos a folytatás (The Prophecies, 1999) érezhetően gyengébb lett, és nem használt nekik az sem, hogy a kis Leviathan kiadóval szerződésben a kifogásolható hangzás tekintetében sem tudtak előbbre lépni. Sőt! Mindezt tetézte, hogy Stephen Fredrick énekes orgánuma egyszerűen elégtelennek bizonyult ebben a komoly elvárásokat támasztó műfajban. Mivel a Kenziner motorja egy ideje már csak az olajat literszámra köpködve kínlódott, Keskinen létrehozott egy új formációt Virtuocity néven. Ők is két lemezt értek meg (Secret Visions – 2002, Northern Twilight Symphony – 2004), de végül ugyanúgy a Kenziner sorsára jutottak – megjegyzem: ugyanazon okok miatt…

Keskinen most új életet lehelt a Kenzinerbe, egy teljesen új csapatot toborzott maga köré (pl. Status Minor és Thunderstone tagokból), és Nino Laurenne (Sonic Pump Studios), valamint a Power Prog Records segítségével – nem akármilyen kitartásról téve tanúságot – újfent rajthoz állt. A Fredricknél jobb képességű Markku Kuikka (Status Minor, Thaurorod, The Ragged Saints) nyerő húzás volt, most végre olyan énekese van a bandának, aki kifogástalanul teljesít. A lemez hangzása is sokkal teltebb, erőteljesebb.

Keskinenben mindig is éreztem a potenciált, de a "The Last Horizon" minden kétséget kizáróan eddigi legjobb alkotása. Nem mondom, hogy minden tekintetben 100 %-os, de ki az? Még a műfaj koronázatlan királyának számító Michael Romeo sem az (különösen mostanában). Érdekes módon a lemez sokadik meghallgatása után sem elsősorban a SymphonyX, hanem a Vitalij Kuprij-féle Artension ugrik be, de itt valahogy jobbak a nóták, és az egyébként nyilvánvaló hangszeres virtuozitás is jó érzékkel alá van rendelve a daloknak. Nincs mese, ez is megy az Adamantrával egyetemben az éves toplistára! Hogy hányadik lesz, azt majd a sok-sok figyelmes hallgatás fogja eldönteni. Végül sietek megjegyezni: bármit is gondoljunk Malmsteenról és a való világgal végképp megszakadt kapcsolatáról, mindez: beleértve a SymphonyX-et, az Artensiont, az Anthrielt, az Adamantrát és a Kenzinert, neki köszönhető, hozzá vezethető vissza, belőle nyerte eredetét.

Tartuffe

Kiadó:
Power Prog Records

Honlapok:
www.adamantra.com
facebook.com/Adamantra

Hát, adamantráék sem siették el a folytatást! A 2009-es bemutatkozó lemez (Revival) úgy lepett meg és borított föl, mint egy gyanútlan halászladikot egy Draupner-féle óriáshullám a nyílt óceánon. Aki nem tudja milyen az, nézze meg a Goerge Clooney főszereplésével készült "Viharzóna" (The Perfect Storm, 2000) című filmet. Mondjuk ez a gyöngém: a skandináv prog-power, jól definiált, SymphonyX-féle neo-klasszikus fölhangokkal. Ebben a stílusban utoljára az Anthriel talált el nagyon, amire szükségem is volt, mert az Adamantra ilyen-olyan problémák, énekesekkel való csiki-csukizás miatt öt évet váratott minket...

Az történt, hogy Tuomas Nieminen énekes az debütálást követően kilépett a bandából. Helyette leszerződtették a Silent Voicesből időközben kiábrándult Michael Hennekent, de valamiért csak nem akart az a fránya lemez elkészülni. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Henneken kikerült a pikszisből, Nieminen pedig visszaigazolt a bandába, ami a kis, helyi Sound Of Finland kiadótól átkerült a Power Prog Records istállójába. Elhárultak tehát az akadályok, s így végre - lelkes előrendelőként - kezemben tarthatom azt a kiadványt (dedikálva és egy hivatalos póló társaságában), amelyre évek óta vártam.

Dramaturgiai értelemben elég rizikós - és ezt több külhoni recenzió is megjegyezte - hogy a lemezt egy közel 20 perces, epikus művel indítják. Lehetséges, hogy szerencsésebb lett volna ezt a "Lionheart" című opuszt az album végére tenni, de hál' Istennek jól összepakolt szerzeményről van szó, így a magamfajta stílus-elkötelezett hallgató figyelme egy percre sem lankad. A CD kilenc nótájából hármat (In The Shadow Of The Cross, Three, The Oracle) már korábbról ismerhettünk, hiszen 2011-ben (mintegy ízelítőként) elérhetővé tették őket honlapjukon. Ezek képviselik az album meghatározó irányvonalát: direktebb hangvételű, de aprólékosan kidolgozott, gazdag hangszereléssel és kórusokkal megtámogatott, az első korongnál valamivel keményebb muzsika lett a "Második fölvonás".

Kicsit bánatos vagyok amiatt, hogy az első lemezre is jellemző éles (treble heavy) hangzás összességében nem változott; egy kövérebb, melegebb sound sokat javított volna a közérzetemen. A hangszerkezelés tekintetében azonban nem lehet panasz, Panu Kiskola nem hogy kitűnőre államvizsgázott a Michael Romeo Tanszéken, de rögvest tanársegédi pozíciót kapott, és Christian Pulkkinen (röviden csak Chrism) billentyűs végleges csatlakozása is kifejezetten jót tett a bandának. A gitár-billentyű "verseny-szólók", ugye, csöppet sem ártanak az ilyen muzsikának. A bemutatkozással ellentétben itt a végére sem ül meg az anyag, sőt a személyes kedvencem éppen az albumot záró "On Ember Remains". Sommás és megkérdőjelezhetetlen ítéletem a következő: kétség sem férhet hozzá, hogy toplistás anyag!!!

Tartuffe

Kiadó:
RCA/Sony Latin Iberia

Honlapok:
www.santana.com
facebook.com/carlossantana

1, 3, 4, 5, 6. Ez nem valami titkos számkód, hanem Santana új lemezén azon dalok sorszámai, melyek érdemesnek találtattak arra, hogy mp3 lejátszóm "szentélyébe" bebocsátást nyerjenek. Ez majdnem a fele... nem lehengerlő, de nem is rossz arány, főleg egy olyan embertől, aki eddigi, hosszú pályafutása alatt már 36 albumot készített. A jobbára instrumentális, amerikai bennszülött spiritualitást árasztó előző szólólemez, a "Shape Shifter" (2012) után Santana úgy gondolta, 37. kiadványával ideje visszakanyarodni a jelentős közönségsikereket aratott latin pop-rock világához.

A "Corazón" lényegében a "Supernatural" (1999) és a "Shaman" (2002) bevált receptjét követi, kivéve hogy sokkal latinosabb, majdnem végig spanyolul (és egy kicsit portugálul) énekelnek rajta. Persze bármihez is nyúl Don Carlos, abban benne van a latin vér, a "hispán csavar", de most nem annyira az MTV közönségét (erről jut eszembe, van még olyan egyáltalán?) célozta meg, hanem - visszanyúlva gyökereihez - az egyre jelentősebb, egyre komolyabb súllyal rendelkező amerikai hispán demográfiát. Így kapott most szerepet, Everlast, Rob Thomas és Chad Kroeger helyett Gloria Estefan, Diego Torres és Samuel Rosa, egytől-egyig neves latino (latina) előadók.

Santanát - és éppen ettől legendás gitáros - pár lefogott hangból föl lehet ismerni, de dalszerzőként soha sem volt igazán termékeny. Ezen az albumon is mindössze egy dalt jegyez (Yo Soy La Luz). A bevezetőben említett öt dalon kívül is akadnak kellemes pillanatok az új korongon, de van olyan is, ami felejthető vagy egyenesen gyalázatos. Az utóbbi kategóriába sorolom az örökzöld "Oye Como Va" földolgozását techno és hip-hop crossover stílusban egy Pitbull nevű rapperrel. Brrr!!! A másik idegesítő momentum Bob Marley "Iron Lion Zion"-jának latinosított változata. Itt viszont elismerem, hogy személyes ellenszenv vezérelt, mert egyszerűen ki tudnám a reggaet fosni a világból. Ez alighanem azért lehet, mert nem füstölök reggeltől estig nagy, kövér spanglikat.

Tartuffe

Kiadó
Frontiers

Honlap:
www.avalonopera.com

Tolkkira nem igazán lehet ráfogni a középutas jelzőt. Vagy klafát, vagy szart csinál, no – ez, gondolom, függ szegény pszichés állapotától is, de a művészeknél sosem lehet tudni, hogy mi okozza az esetleges kreatív deficitet, a hangulat, vagy az ihlet pillanatnyi hiánya. Az ex- Stratovarius főnök tavaly jó passzban volt, annak ellenére, hogy a valóban gyengécske Symfonia és a valóban klassz, ám becsődölt Revolution Renaissance után jogosan mutathatta volna a szülői igazolást a mastermind alóli felmentésről: ennek ellenére a három részesre tervezett metál-opera nyitódarabjában képes volt megidézni a Keeper albumok hangulatát, amit eddig csak egy Tobias Sammet nevezetű zenésznek sikerült, valami Avantasia című projekt kapcsán.

A "The Land Of New Hope" személyes éves top listámon elért helye persze nem csak Tolkkinak, hanem a felvonultatott vendégénekeseknek is köszönhető volt: Kiske a lemez epikus záródarabjában leénekelte a kulcsok őrzőjét az égből, hogy húsz év után újra kinyithassák a hetedik kaput, Russell Allen pedig Rob Rock-kal vívott olyan vokális párbajt, ahol a zsűrit alkotó szirének a felmutatott 10-es után önként lemondtak a bajnoki címről, és elmentek inkább egy kovács műhelybe üllőt kalapálni.

A folytatás sikeréhez tehát a lelkiállapothoz szükséges motiváció adottnak bizonyult, és a várakozás izgalmát csak az törte meg, hogy Tolkki a folytatást már egy más, hölgyközpontú énekes gárdával képzelte el. És itt álljunk meg egy szóra! Mielőtt bárki hímsovinizmussal vádolna, önmagam teszem ezt meg: igen, számomra a metál a hímek tökvakarásos, erőfitogtatásos, melldöngetéses terepe, ahol nőknek nincs igazán keresnivalója, kivéve azoknak, akik hangszálaikat egy falka nőstényoroszlántól kapták, nem pedig a IX. kerületi Operaiskola szűz-szekciós szoprántagozatától. És szórhatok én hamut a fejemre, a Nightwish egyedi operaénekesi ötlete mellett – ami szokatlanságánál fogva valóban ütött –, a jelenlegi gótikus/pop/progresszív metálos csajbrigádokat hallgatva – már amikor ez a ritka alkalom előfordul – nem a metál, hanem egy formaruhába öltöztetett templomi leánykórus jut eszembe, akiknek mindig is jobban állt az iskolás zenei áhítat, mint a metál harcos-hisztérikus nyersessége. Most az Epica és Nightwish rajongók minden bizonnyal átkot szórnak a fejemre, de meggyőződésem, hogy az Avalon II. nekik sem feltétlenül tetszik. S hogy miért? Mert Tolkki képtelen volt olyan ragadós refrénekkel megtámogatni az elődnél komorabb világot felépítő szerzeményeit, melyek tulajdonképpen a gótikus műfaj lényegét is jelentik, és az új vendég férfiénekesek – Fabio Lione, David DeFeis, Zachary Stevens – szájába adott dalok csak light utánérzését keltik a Rhapsody, Virgin Steel, CIIC akár közepesebb darabjainak is. Ehhez persze hozzájárul, hogy Leone és DeFeis vokálisan sincs csúcsformában, Fabio hiába rekeszt, neki az áriázósabb, érzelmesebb darabok állnak jól – vagy ahol black-metálosan károg –, DeFeis pedig miután nem vetheti be az utóbbi években szokásává vált éneknek álcázott suttogást, kénytelen leleplezni önmagát, illetve hangjának tovatűnését.

Hiába hát az ős-Stratovarius billentyűs és dobos szekciójának támogatása, a felcsendülő dalok folyamatosan a korábban többször ellőtt Elements-korabeli riffekre épülve próbálják a monumentalitás látszatát kelteni, ami másodjára még oké, no de tucatjára már azok számára is feltűnő, akik fül-tűnő betegségben szenvednek, vagyis süketek. A férfibrigádból egyedül Stevens próbál meg maradandót alkotni, és a számára kiadagolt dallamokból valami tűrhetőbb CIIC replikánst kihozni, de a "Neon Sirens" is csak társai erőlködésének fényében tűnhet élvezhetőbb darabnak, hiába, no, nem véletlenül mennek a dögös csajok csúnya érdekes arcú lányok társaságában bulizni…

Persze igazságtalan lennék, ha Simone Simmons, Floor Jansen, Elize Ryd és a számomra eddig ismeretlen Caterina Nix teljesítményét elintézném egy udvariatlan legyintéssel: ők legalább vokális értelemben kihozzák magukból a maximumot, és az, hogy a dalok – a klipnóta kivételével, az legalább egy elkoptatottságában is dúdolós sláger – nem tudnak túllépni a sztenderd gótikus-heavy metal patronok puffogtatásán, nem az ő hibájuk. Különösen bántó, hogy a lemez címadó, hosszában is meghatározó, nemi-duettért kiáltó szerzeményét végigszopránozzák a hölgyek, monokrómmá téve az egyébként is kissé túlnyújtott, ám jobb sorsra érdemes darabot.

Tolkki megalkotta hát élete talán első középszerű, se íze-se bűze lemezét, amit a rossztól csak a mester gitármunkája ment meg, és ami sokadjára is bizonyítja, hogy az alkotói kreativitás időleges hiánya nem ragályos betegség – a gitárhősi szerep mint mindig, most is immúnis erre.

Garael

Kiadó:
Metal Mind Production

Weblap:
www.turbo.art.pl

A nagy felfedezésekhez gyakran véletlenek vagy tévedések vezetnek. A kicsikhez meg végképp. Éppenséggel a magyar Turbo új albumába akartam belehallgatni, mert dicsérik sokan, csak félrehordott a puska. Így ebbe a Turbóba is sikerült belefülelni, de végül is nem bántam meg, sőt.

Lengyel ősmetal zenekarról van szó amúgy Ossian, Pokolgép módra, és mint ilyen, esélytelen lett volna egyébként. A tavalyi lemezüket ángliusul is rögzítették, ha már a fél ország azon fáradozik, hogy bevegyék Európát, ők se maradjanak le, ugyebár. Eredeti tagból, azt hiszem, csak kettő maradt a csapatban, úgyhogy fiatalos lendület van azért, nem kell megijedni.

Fene se tudja, mitől lesz szimpatikus, hiteles egyik banda ebben a trú műfajban, a másik meg egyenesen nevetséges, de nekik sikerült a maguk oldalára állítaniuk. Talán azért, mert egyszerűen jó, élvezetes számokat írtak. És mert egyszerre veszik komolyan a műfajt, és mégsem annyira magukat. Lazán, erőlködés nélkül tolják, magától értetődik, hogy ezt játsszák, mert ezt érzik, ezt szeretik.

Tényleg rendben vannak a nóták, ha ugyanez a '80-as évek első felében jelenik meg (persze nem Lengyelországban), most simán klasszikusként őrizgetnénk bakeliten. Szurkolok nekik, hogy bekerüljenek egy nagyobb név elé egy turnéra, akkor még egy kisebb underground siker azért összejöhet nekik. Ezen teljesítmény alapján megérdemelnék, hogy felfedezzék őket még néhányan csupa véletlenségből.

Kotta