Kiadó:
Metal Mind Productions

Honlapok:
www.wamiband.com
facebook.com/WAMIband

WAMI??? A lehetetlenül béna név mögött komoly, sokat látott zenészek rejtőznek: W - Doogie White (Rainbow, Michael Schenker, Malmsteen, Cornerstone), A - Vinnie Appice (Black Sabbath, Heaven & Hell, Dio), M - Marco Mendoza (Whitesnake, Thin Lizzy, Black Star Riders) és I - Iggy (vagyis Igor) Gwadera. Hogy ki? Ja, ő ebből a "Három pasi meg egy kicsi"-ből a kicsi. Szó szerint. Gwadera ugyanis mindössze 16 éves és egy Anti Tank Nun nevű lengyel metál banda hipertehetséges gitárosa. De hogy került a légy a levesbe? Izé... az I a WAMI-be, vagyis Iggy egy ilyen szupergrúpba? Hát úgy, hogy Gwadera és társai két évvel ezelőtt fölléptek a Thin Lizzy egyik lengyel koncertje előtt előzenekarként. Mendozát lenyűgözte a technikás, a színpadon gyerekkora ellenére is rutinosan mozgó fiatal titán, és a Metal Mind kiadó támogatásával befűzte pár sztár-haverját egy kis projektezésre.

Szóval a képtelenül badar név mögött nemzetközileg ismert és elismert zenészek bújnak meg, mögöttük egy hihetetlenül fiatal gitár-tehetség, mögötte Wojtek and Piotr Cugowski mint zeneszerzők, mögöttük pedig Jarek "Chilek" Chilkiewicz, a Metal Mind által megbízott producer. Az ember minél nagyobb betekintést nyer a mögöttes tartalomba, annál elveszettebbnek érzi magát, mert a nevek egyre ismeretlenebbnek tűnnek előtte. Igen, hát nagyjából erről is van szó: Ha megjelenne a hír, miszerint Igor Gwadera új lemezt adott ki a Cugowski testvérek szerzőpárosának háttérmunkájával, akkor (Lengyelországot kivéve) sehol sem lehetne eladni a lemezt, így viszont tök jól hangzik a dolog... a banda nevét leszámítva.

Mendozától és az általa beszervezett neves előadóktól nagyon jópofa dolog volt, hogy renoméjukat kölcsönözve esélyt adtak egy tehetséges lengyel kamasz bemutatkozására a szélesebb (világ)közönség előtt. Mindazonáltal a sokadik hallgatás után is úgy érzem, itt ennél többről nem igen van szó. A "Kill The King" semmilyen tekintetben sem kiemelkedő alkotás, átlagos, szürke hard rock anyag  - a címéhez híven és Doogie White közreműködésének köszönhetően - föltűnő Rainbow áthallásokkal. Jó a csomagolás, de a tartalom izgalmaktól mentes középszer. Appice soundja erőtlen, White pedig nincs csúcsformában. Szinte hihetetlen, de a legmeggyőzőbb alakítást a 16 éves Gwadera nyújtja, illetve a "Guardian Of Your Love" című balladában White-tal duettet éneklő Piotr Cugowski (a szerzőpáros egyike), aki nem hogy méltó partnere a híres brit énekesnek, de nekem még jobban is tetszik a hangja. A Thunderstone-ból ismert Pasi Rantanenre emlékeztet (aki - úgy tűnik - időközben visszakerült a finn power-csapatba).

A nem túl jól sikerült névválasztás mögött (az ötlettelenség mellett) azt sejtem, hogy a WAMI föltűnően hasonlít az angol "whammy" szóra, ami nagy erejű csapást, illetve varázsütést jelent. Nos, az az album engem most se el nem varázsolt, se le nem taglózott, míg Iggy Gwaderának biztosan egy életreszóló élménnyel szolgált.

Tartuffe

...is lehetne értekezni itt, ami persze egyáltalán nem üres szócséplés, ugyanis meghatározhatja az ember egész hátralévő életét és viszonyulását a művészetekhez. Az igazi zenei nevelés az érték és értéktelen megkülönböztetésén alapszik, amely kulcsfontosságú lépés a későbbi helyes értékítélet kialakításában.

Ezen a ponton viszont elbizonytalanodtam, mert, hogy ez itt érték avagy sem, abban még magam sem vagyok biztos (az éneklésem pl. egészen biztos nem az...), mindenesetre mi jól szórakoztunk és ártani talán nem ártottunk vele senkinek....

A szöveg a videó leírásban olvasható a Youtube-on.

Túrisas

Kiadó:
INgrooves

Honlap:
www.rubiconcross.net

A napjainkban tapasztalható flitteres szigorodási folyamat véleményem szerint jót tett a glam metál csapatoknak: a puhapöcs jelleg eltűnt, a zenei viagra hatására pedig olyan keménységet fitogtatnak a heavy metal felé forduló fiúk, ami egy egész Kovi életmű hímoldalas dicséretére válhatna. Itt aztán nincsen nőies picsogás, bolondozó hancúr-hiszti, női ruhák alá temetett tesztoszteron: nem, kérem, a fajsúlyos elmozdulás kisöpörte azokat az elemeket, melyek a kilencvenes évek kezdetére véget vetettek a glam-metál zenei karrierének, ráadásul nem is a grunge, hanem a szigorúbb hangvételt követő, és szupersztár státuszba emelkedő – ezáltal a hivatalos kánon alakítóivá váló – Axl Rose és Sebastian Bach pályatársak hathatós közreműködésével. Mert mi is lehet őszintébb, mint a lázadók lázadása, akik kijelentéseikkel többet ártottak pomádés társaiknak, mint az egész Parents Music Resource Center szervezet, akiknek az egyébként glam-attitűdtől oly távol álló Dee Snidert is sikerült kongresszusi bizottság elé citálni, mondanom sem kell, hogy a szándéknak teljesen ellentmondó eredménnyel.

Nos, itt van hát a Firehouse énekesének, CJ Snare-nek, és a gitáros Chris Green-nek az új bandája, ahol ékesen bizonyítják, hogy a glames dallamok nem csak a heavy metal riffekkel, de az új évezred szülötte groove-okkal is összeegyeztethetőek, és a dallamosság nem a nehéz-fém súlycsökkentőjének zenei megtestesülése. Mert ugyan az új Rubicon Cross lemez első felében fel lehet ismerni a könnyedebb oldalról hozott dallamvilágot, de a környezet már inkább idézi a bőrt és szegecseket, mintsem a flittereket. A riffek és a gitármunka terén nincs miért panaszkodni, Green nem hiába szocializálódott a gitárhősök lemezein, szólóiban nyoma sincs a fakezűségnek, és ha a hangsúly ugyan inkább még mindig a dallamokon van, a jó helyen elsütött szólók, valamint a gyémántkeménységű megszólalás egyértelműen a heavy metal felé tolják az egész hóbelebancot.

A lemez mégsem ezért különleges: a "Moving On"-tól ugyanis a fiúk még egyet csavarnak a zenei irányfonalon, és a countrys, akusztikus alapokra olyan groove-okat hajigálnak, amitől egyből délies hangulata támad az embernek (Load korabeli Metallicás deja vu-t okozva a hallgatónak), és ha létezhet a southern rock és a glam metal lehetetlennek tűnő szimbiózisa, akkor a csapat most megvalósította azt, ékesen bizonyítva, hogy a Rubiconon át lehet, sőt, át is kell kelni. Snare ráadásul kiváló énekes, magasan kitartott hangjaiban nyoma sincs az erőlködésnek, és a "Kill Or Be Killed"-ben sikerül megmutatnia, milyen lenne, ha Hetfield adottságait bővítenénk két oktávval – mindezt egy olyan zenei környezetben, ami a "napfényesebb" Soundgardennek is becsületére válna.

Mindent összevetve több stílus kedvelőinek megfelelő albummal debütált az együttes, olyan szokatlan elegyet alkotva, amivel abban a korban sikerült meglepetést okozni, amikor elméletileg már nem szabadna meglepődnünk semmin. Még a lemez utolsó számaként odarittyentett punk nótán sem.

 Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Igen, ez az, aminek látszik. Benne van a nevében... Válogatás lemez, de a mai divatnak megfelelően pár plusszal. Jelen esetben a csábos adalék nem más, mint 2 korábbi dal újrakevert változata (Chains Of Temptation, Take Me Now), valamint 3 vadonatúj dal (Live For Today, The Beacon, For The Rest Of My Days). A csapat facebook oldalán valami troll azon méltatlankodott, hogy miért kell neki 3 új szerzeményért megvenni egy AFM módra túlárazott dupla válogatás CD-t. Erre az együttes azt írta vissza (jogosan!), hogy aki csak az új dalokra kíváncsi, az célirányosan letöltheti pl. az iTunesról. Hozzáteszem: a válogatás albumok tipikusan nem a hardcore rajongóknak készülnek, hanem az olyanoknak (mint én), akik figyelemmel kísérik ugyan az együttes munkásságát, ha egy lemez nagyon jól sikerül, talán meg is veszik, de nem érzik kötelezőnek, hogy a "The Complete Works" ott figyeljen a szobapolcon.

Nem nehéz a megfejtés, a dupla CD arról kapta a nevét, hogy összesen 33 szám szerepel rajta. Amint az a bevezetőmből kiderült, a számokat (2 kivételével) nem keverték vagy vették újra, így a hangzás nem éppen egyenletes, az olyan nótáknál, mint pl. a "Walk On Water" vagy "Now Or Never" hallhatóan esik a színvonal. Mint minden egyes válogatás album esetében, itt is lehetne azon csámcsogni, hogy szívesebben hallgattam volna ezt vagy azt, de ez a hozzáállás nem vezet sehová (It is what it is - mondják angol nyelvterületen...). Azt gondolom, hogy ez a "Best Of" híven tükrözi a svájci gárda munkásságát, pl. kiderül belőle (legalábbis nekem), hogy mostanában egyre jobban teljesítettek (itt), az új nóták pedig elég jól sikerültek.

Ezt figyelembe véve nem egészen értem, hogy a hivatalos megjelenés előtt (ami ma, május 9-én van) mindössze két héttel John Prakesh, a banda indiai származású énekese miért jelentette be kilépését a csapatból. Jó szerencsét kívánva kollégáinak kijelentette, hogy a jövőben új utakon kíván járni (majd meglátjuk, hogy ez pontosan mit jelent). Prakesht 2009-ben több mint 100 meghallgatott jelentkező közül választották ki, most pedig kezdhetik előlről az egész cécót. Nincs szerencséjük, először Mark Fox, most meg Prakesh... Remélem sikerül találniuk egy hasonlóan tehetséges frontembert, hogy folytathassák a zenei értelemben még mindig ígéretes, áldásos ténykedésüket.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Mit lehet írni arról az albumról, ahol a nyitószámot felvezető dallam egy az egyben az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" gyermekmondókát idézi, és aminek a magyar Sallai Péter alkotta borítóján olyan pofon csattan a vélhetően német katona állán, amilyet legutoljára Amerika kapitány osztott ki a képregény univerzumokban is megjelenő náciknak? Természetesen azt, hogy klafa! No, persze azért nem mindegy, kinek a tetszését – és fantáziáját – ragadják meg ezek a momentumok, de mondja azt bárki, hogy az öt éves fiam nem rendelkezik kifinomult ízléssel. A korának megfelelően persze. Mert neki nagyon tetszik a Sabaton új albuma, hiszen: hősökről szól, elverik a gonosz náci bácsit, a dallamok hasonlóak a téren, meg apa munkahelyén hallott katonaindulókéhoz, nincsenek unalmas és bonyolult gitárszólók, a dob pedig végig olyan ütemmel szól, mintha a Terminátort 175 bpm-es metronóm-alkalmazásra állították volna, így kiválóan alkalmas a fazékból összeállított ütős-szetten történő utánzásra.

Nos, mielőtt a Sabaton fanok a szívükhöz kapnának – vagy inkább az enyémhez – gyorsan ki kell jelentenem, hogy igenis becsülöm azt, ahogy a csapat saját útját járja. Nem is tehetek mást, hiszen a tények magukért beszélnek: bemelegítő státusz az Iron Maiden előtt, turné Amerikában az Iced Earth-szel – ahol általános tetszéssel fogadja őket a közönség (naná, hiszen Schaffer mester is szereti zenei csatákban gyepálni az ellent) –, markáns és egyre növekvő rajongótábor Európában…Mi kell még? Hát mondjuk jó zene, mondhatnám, ha gonosz lennék, vagy kevesebb empátiával rendelkeznék, de így, jólelkűen, és elegendő beleérző képességgel nem tudok igazán rosszat mondani az új albumról. Pedig ugye nem volt problémamentes az utóbbi időszak a banda életében: a Ciwil Wart megalakító Sabaton többség dezertálása, a dobosok kálváriája, a legutóbbi album megosztó fogadtatása nem igazán kedveznének a kreativitásnak, de Joakim, a csapat vezetője nem hiába rendelkezik egy egész századnyi kuruc virtusra kész bátorságával, az új lemez képes volt megfejelni a debüt album színvonalát.

Persze nem azzal, ami eddig is hiányzott a Sabaton zenéjéből – mondjuk a virtuozitással, a szellemességgel, a meghökkentést kiváltó fifikával –, hiszen Joakim nagyon is jól ismeri önmaga korlátait. Nem, kérem szépen, a "Heroes" abban jó, ami olyan népszerűvé teszi az újhullámos, gitárszólók nélküli, kalapálós, tuc-tucolós power metalt, vagy a már említett katonai indulókat: az adrenalin pumpáló, masírozásra késztető primitív ütemek felett szárnyaló egyszerű és megjegyezhető dallamokban, melyek a génállományra hatva lökik ki az öklöket a levegőbe, boldog ifjúkommunistaként szabadságharcosként erősítve a konformitás biztonságot adó és lelkesítő tudatát.

Önkritikát gyakorolva és végigpörgetve az albumot még azt is mondhatnám, hogy tetszene az új anyag, ha…Ha mondjuk lenne egy jó énekes, egy-két ötletes gitárszóló, esetleg az egyébként kiváló dallamokban némi játékosság, és ne bizonyulna az egész ennyire csizmacsikorgatóan szögletesnek és alakiasnak – vagyis rendelkezne mindazzal, amivel jelenleg a Civil War –, nos akkor felhőtlenül tudnék örülni, és nem csak percekre, mint a Morricone westernfilm-zenéket a powerrel ötvöző és némi ötletességet felvillantó "To Hell And Black" alatt. Így azonban átadom a terepet a fiamnak, és itt ugrik a majom a vízbe: az, hogy őt boldoggá teszi az album, a csapat máris nyert plusz egy rajongót – engem!

Garael

Kiadó:
Dark Minstrel Music

Honlap:
evilmasquerade.com

Úgy látszik, nem csak Tartuffe fedezte fel Tobias Janssont, hanem Henrik Flyman, az Evil Masquerade tótumfaktuma is. Apollo Papathanasio háza táján komolyabb lehet a baj, mert ezek szerint nem csak a Firewindből szállt ki, hanem innen is. Mivel Flymanék utóbbi lemezeiken ügyesen átlavíroztak power metalból hard rockba (láttunk már ilyent, ugye?), kulcskérdés az énekes személye. Szerencsére Janssonnal nem nyúltak mellé, helyenként hátborzongatóan hozza Ronnie James Dio énekstílusát.

Persze annyira még nem profi, hogy mindig tökéletesen teljesítsen, ez Dio színvonalán amúgy is szinte lehetetlen, de többször is igen jól elkapja a fonalat (pl. „"Bad News"). Ahogy a többi zenészt is meg kell dicsérjem: a mai lélektelen, magunkat szétprojektező, még a stúdióban sem találkozunk munkamódszerrel szemben, itt mintha rendesen odatette volna magát mindenki. Még a ritmusszekció is ötletesen, kidolgozottan játszik, Artur Meinild billentyűfutamai is kifejezetten üdítőek. Flyman pedig jó dalszerző, ezt a Rainbow-MSG-Black Sabbath vonalat ráadásul piszkosul érzi.

A lemez változatos, 2 perc körüli számok éppúgy vannak rajta, mint hosszabb lélegzetű, epikusabb szösszenetek (mondjuk utóbbiak is max. 6 percesek). Van gyors, közepes, lassú, jól kitalált dramaturgiával és könnyen memorizálható énekdallamokkal. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik, mint mondjuk a hasonló stílusban mozgó Axel (Rudi Pell) kissé egysíkú új korongja. Abból a szempontból pedig a Vandenberg's Moonkingnél csípem sokkal, de sokkal inkább, hogy nem poros hangzással és direkt nyúlásokkal akarja megidézni a '70-es éveket, hanem csak annak a szellemiségét ápolja, de a mai ízléshez, fülhöz igazítva.

Szóval kellemes hallgatnivaló ez, mondjon bárki bármit. Üdén régisulis a megközelítés, már ami a lényegre törő sokféleséget (Sabbath, Maiden, Dio, Rainbow, Gary Moore, MSG, Uriah Heep hatások, de még a Diablo Swing Orchestra is beugorhat egyik rövid – nyilván poénnak szánt – pillanat erejéig) és a karakteresen elütő számokat illeti. A klasszikus hangszereken (hegedű, cselló, trombita, klarinét) itt-ott besegítő vendégek pedig még habot is rittyentenek erre az ízletes vegyes-gyümölcs tortára. Kérem őket Magyarországra!

Kotta

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlap:
www.iq-hq.co.uk

Bár nagyon kedvelem a brit neo-prog muzsikákat, meglehetősen régen esett szó róluk ezen az oldalon. Bárcsak tudnám feledni a Marillion jelenlegi gyengélkedését! Pete Trewavas jól teszi, hogy inkább a Transatlantic-kal asszociálja magát, Rothery meg hiába szólózik, az előzetesen elérhetővé tett ízelítő szerint igen halovány lesz az album (The Ghosts of Pripyat). Fish legutóbbi szólólemeze (A Feast of Consequences, 2013) köröket vert rájuk! De elég is a Marillionból!

Szerencsére itt van nekünk az IQ, akik a mozgalomnak ugyanúgy alapító atyjai, sőt tulajdonképpen egy évvel korábban is kezdték a Marillionnál. Harminc éves karrierjük alatt ez a 11. stúdió albumuk, és - haladván a korral pl. a hangzás tekintetében - az utóbbi években egyre jobb lemezeket csinálnak. A "Dark Matter"-t (2004) pl. nagyon szeretem, de a "Frequency" sem volt gyönge lemez.

A "The Road Of Bones" háromféle kiadásban jelent meg. Van egy kb. 50 perc hosszú egylemezes alapváltozat, egy dupla CD, közel ugyanolyan időtartamú bónusz anyaggal, és egy 3 korongos "Launch Show Commemorative Box" a lemezbemutató koncert fölvételével megspékelve. Nem is tudom, hogy ez most kedvez a rajongóknak, vagy kitol velük. Az biztos, hogy aki képes és hajlandó többet áldozni rá, kívánatos extrákkal lehet gazdagabb (s egyúttal jó pár fonttal szegényebb!).

Mondanom sem kell, hogy a hangzás tökéletes, Mike Holmes gitárja piszkos jól és - öreg játékos lévén - meglepően modernül szól. Peter Nicholls éneke még mindig a stílus tökéletes megtestesülése, pont annyira Pink Floyd és Yes, amennyire kell. Sokáig törtem a fejem amíg rájöttem, hogy kire emlékeztet. Hát persze! Rob Moratti a Saga "The Human Condition" albumáról! Külön dicséret illeti az IQ régi-új bőgősét, Tim Esaut, aki kifogástalan soundot keverve ki magának, szívet melengetően dörmög a dalok alá.

Nem mondom, hogy a lemez végig fordulatos, érdekfeszítő hallgatnivaló. Előfordul, hogy a hallgató figyelme lankadni kezd. Talán ha nem maratoni hosszúságú (a "Without Walls" pl. majd' 20 perces!), hanem kompaktabb és tempósabb dalokban gondolkodtak volna... Persze az alaplemez kezdő és záró tétele mellett így is nagyon szívesen hallgatom pl. a címadót.

Ami a bónusz CD-t illeti, nem is értem miért nem része az alapverziónak, hiszen nem érzem gyöngébbnek az első korongnál. A lényeg, hogy az IQ kb. másfél óra minőségi brit neo-prog muzsikával ajándékozott meg bennünket, és ha egyben hallgatva kicsit sok is lenne, apránként fogyasztva, a megfelelő hangulatban remek időtöltés.

Tartuffe

Kiadó:
Verycords/Warner Records

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi

Yossi Sassit úgy ismerjük - már akik egyáltalán tudják, hogy kiről van szó - mint az izraeli Orphaned Land alapítóját, egyik zeneszerzőjét és szólógitárosát. Amikor 2012-ben megjelent első szólólemeze (Melting Clocks), sietett megnyugtatni mindenkit, hogy ez nem jelenti az Orphaned Land végét, de azt sem, hogy szándékában állna kilépni a bandából. A kijelentés első fele azóta igazolódott, nem hogy nem lett vége az Orphaned Landnek, de kiadták karrierjük alighanem legjobb lemezét (All Is One). Ami a mondat második felét illeti, ebben bizony rácáfoltak az események. A rajongók megdöbbenésére az "All Is One" megjelenése után bejelentette kilépését az Orphaned Landből, hogy saját útját járhassa, saját zenéjére koncentrálhasson.

Meggyőződésem, hogy mi (rajongók) ezzel csak nyertünk, hiszen az Orphaned Land teljesítménye nem romlott le, Sassi pedig immáron második, lényegében instrumentális lemezét készítette el nekünk. A "Desert Butterflies" egyenes folytatása elődjének, dominálnak benne a lassú és középtempós dalok, a gitárjáték visszafogott, ízes, a kompozíciók inkább hangulatteremtésre törekszenek, mint a hallgatók elbűvölésére, káprázatos technikai megoldásokkal való lenyűgözésére.

Az új albumot négy országban, három kontinensen rögzítették, Sassi vagy húsz különböző gitárt és egyéb húros hangszert használt, ráadásul meghívta régi cimboráját, Marty Friedmant is egy kis vendégszereplésre. Friedmanon kívül egy szám erejéig föltűnik Ron "Bumblefoot" Thal (Guns N' Roses) is. Az album elég eklektikus (van benne pl. egy olaszul énekelt dal is [WTF?]), de szerencsére a főszerep továbbra is az orientális (folk) zenei hatásoké. Személy szerint én éppen azokat a nótákat kedvelem leginkább, amelyekben a keleti motívumok kerülnek előtérbe (pl. a zseniális, ügyeletes kedvenc gyanús "Azadi"; nagyon ütős az a zongora szóló a közepén!). Nem kihagyhatatlan, de kellemes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
Steel Gallery Records

Honlapok:
www.psycrence.com
facebook.com/psycrence

Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt a lemezt együtt értékelem ki a kanadai Far From Reality bemutatkozó albumával, de azután rájöttem, hogy semmi közös sincs bennük azon túl, hogy fiatalok, most debütálnak és progresszív metált játszanak. A Psycrense athéni csapat, és mi itt, ezen az oldalon tudjuk, hogy Görögországban nagyon lelkes és izmos kis progresszív metál underground működik. Már első ránézésre, belehallgatásra úgy tűnik, hogy a Psycrence bemutatkozása szebben, valahogy profibb módon lett csomagolva, mint a Far From Reality.

Csak két tény az előbbi kijelentés igazolására: a lemezborítót Colin Marks (Scar Symmetry, Nevermore, Exodus, Jeff Loomis stb.) készítette, a maszterelést pedig Jens Bogrenre bízták (Opeth, Soilwork, SymphonyX, Paradise Lost stb.). Egyik sem kis név a szakmájában. Bogren kimondottan dögös hangzás kevert a helléneknek, ebben a tekintetben biztosan nem érheti szó a ház elejét.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a progresszív metál műfajon belül alapvetően két fő irányzat létezik: az egyiket lényegében a Dream Theaterre lehet visszavezetni, a másikat pedig nagyjából a Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory forrásvidékére. (Ehhez talán harmadiknak hozzá lehet csapni az Yngwie-féle neo-klasszikát innovatív módon alkalmazó SymphonyX vonalat.)

A Psycrence muzsikája egyértelműen a hellének között egyébként is kultikus státuszt élvező Fates Warningból vezethető le. Fogalmam sincs, hogy a két gitáros közül ki szólózik (talán mindkettő?), de jól csinálja (csinálják?), Takis Nikolakakis éneke pedig lassan, de biztosan szeretteti meg magát velünk. Nincs mese, ez egy bivaly erős bemutatkozás, a fiúk magabiztosan, a félénkség minden jele nélkül tették le névjegyüket a világháló bőségesen megpakolt, csábító ajánlatoktól roskadozó asztalára. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy gyönyörű képzavar... :)

Tartuffe

Honlapok:
facebook.com/farfromrealityband
farfromrealityprog.bandcamp.com

Ez a recenzió nem lesz hosszú, talán nem is annyira kritika ez, mint inkább ízelítő, kedvcsináló. A blogunknak mindig is profilja volt, hogy kevéssé vagy egyáltalán nem ismert, föltörekvő zenészeknek megadja az esélyt arra, hogy néhány ember rajtunk keresztül fedezze föl őket. A Far From Reality olyan fiatal kanadai srácokból áll, akik a Montréalhoz közeli Sainte-Thérèse-ben találkoztak, miközben a Collège Lionel Groulx-ban folytatták fölsőfokú zenei tanulmányaikat. Ennek megfelelően aligha lehet meglepődnünk azon, hogy a szextett minden egyes tagja remek muzsikus.

Facebook oldalukon legmeghatározóbb hatásaik között a következő formációkat sorolják föl: Dream Theater, Opeth, Protest The Hero, Planet X, Symphony X, Avenged Sevenfold, Pagan's Mind, Liquid Tesion Experiment. Ez már önmagában sem rossz ajánló. Mindig mondtam: a madarat tolláról, az embert barátjáról, a zenészt példaképeiről ismerhetjük föl igazán. A Far From Reality tehát - furcsa ezt leírni! - "klasszikus" progresszív metálban gondolkodik. Kézenfekvőnek tűnne a Dream Theaterhöz való hasonlítgatás, de érdekes módon nekem inkább a norvég Above Symmetry (régen Aspera) jut eszembe. Kanada is eléggé északi ország, talán ennek köszönhető a skandináv "rokonság".

A bandában van ugyan két gitáros is, de a prímet egyértelműen a billentyűs Ludovick Daoust viszi. Nagyon tehetséges srác, nem csodálkoznék rajta, ha a zeneszerzésért is javarészt ő lenne a felelős. Sajnos Simon Sullivan énekes hangja nekem nem jön be, de ez nem zárja ki, hogy másoknak tetsszen (a 'tessen' annyival jobb, de manapság az ilyen "archaizmusokért" az embert kiröhögik). Valahogy a hangzás sem tökéletes, de ha egy nagyobb kiadó állna mögéjük, biztosan többet ki lehetne hozni a stúdióidőből.

A francia kanadaiak ígéretes tehetségnek bizonyultak, meggyőző instrumentális teljesítménnyel és kompozíciós készséggel. Idővel akár Kanada legjobb skandináv progresszív metál csapatává is válhatnak... :)

Tartuffe