Kiadó:
Knife Fight Media/UDR Music

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassins

Mike LePond, ott a pont! A leginkább a Symphony X-ből ismert basszusgitáros végre megmutatta – no, nem a tehetségét, mert azt bizonyította már eleget –, hogyan is kell a tradicionális, brit/amerikai metált manapság játszani. Illetve hogyan kellene. No már most, aki ebből arra következtet, hogy Mike barátunk progresszív köntösbe öltöztette a kocka sémákat, amiket így most már gurítani is lehet, az nagyot téved. Ez bizony klasszikus fém, és ha nem is az a szögegyenes fajta, biztos vagyok, hogy NWOBHM emlőkön nevelkedett nemzedék minden feketeöves véleménymondója elolvad a gyönyörtől, ha végighallgatja az albumot. Ez persze nem csak és kizárólag LePond barátunk zenei talentumát dicséri: a választott társak legalább annyit tesznek hozzá az eredményhez, mint a dal- és szövegíró basszgitáros. Alan Tecchio énekes ugyan nem az Allen-féle bajnokságban játszik, feladatát mégis úgy oldja meg, hogy abban hibát nem lehet felfedezni, "Metal Mike" Chlasciak gitárosról azonban ki merem jelenteni, hogy ugyanolyan mester ebben a tradicionális fém stílusban, mint Symphony X-es Romeo kollégája, aki jelen lemezen egy új – dobosi – oldalát mutatja meg. Nem, Michael nem a dobok, hanem a computer mögé ült, hogy japán barátjának megmutassa, hogyan is képzeli el a megtévesztően élő hangzást, Casio pedig érti a csíziót, kétnemzedéknyi utánzási képesség genetikai – bocsánat, processzori, illetve professzori – tartalékával próbál partiban maradni a ritmusszekció élő tagjával.

Ez azonban nehéz feladat, LePond ugyanis nem igazán tud megmaradni azoknál a fránya ritmusoknál, hangszerét Chlasciak mellé helyezve pengeti a virtuális hetedik és nyolcadik húrt, konkrét dallamokat préselve-búgatva ki az elektronikus bőgőből, a hangszeres tudás magasiskoláját és mély hangkészletét prezentálva.

A dalok pedig remekül összegzik Mike heavy metal hatásait, és ha a nyitó szám dallamában még füstszerűen ott is lebeg az utóbbi, agresszívebb Symphony X, a továbbiakban már az angolszász fémé a terep, még akkor is, ha szinte mindegyik szerzeményben fellelhető az a plusz, amitől a múlt és jelen tehetségkutató műsoraiban szereplő összes zsűritagnak izzó fáklyákkal kellene felfesteni az égre a nagy X-et (ami a barátunk anyacsapatának még a nevéből adódóan is nyilvánvaló.) Hallgasd csak meg a "Red Death" arabos, majd barokkos ütemeiből kinövő törzsi dobpulzust, amire úgy úszik rá a középtempós Accept feeling, mint Udora a bűnbánat a "Blind Rage"-et hallgatva, vagy a "The Outsider" játékos-riffelős Judas Priest idézését Chlasciak füstölgő szólójával, és egyből tudni fogod, mire is utaltam. Ha pedig kissé nehezebb a felfogásod, bocsánat, kevésbé vagy fogékony a kikacsintós zenebohóc tréfáira – tudod, aki két trombitán és zongorán eljátssza neked a klasszikusok összest, mindezt egykerekű biciklin egyensúlyozva –, akkor ott a három nyilvánvaló stílusbravúr. A "The Quest" nyitja a sort, ami a matematikai sejtések analógiáját követve bizonyítja azt a sejtésünket, hogy Blackmore mester reneszánsz látomásait sokkal érdemesebb lenne thrash/power (Iced Earth) köntösben játszani, manósapka és papucs helyett. Aztán ott van a "The Progeny": ez tulajdonképpen egy fluxuskondenzátor nélküli időgép, melytől rögtön a fénykorát élő Metallica birodalmába csöppenhetünk vissza, az öreg iszapszemű ráják pedig egyből belekezdhetnek a "régen minden jobb volt" mantrába, ami a számot hallgatva nem is tűnik akkora ostobaságnak, már ha Hetfieldéket vesszük alapul.

Zárásul a tízpercen túlnyúló "Oath and Honor" mutatja meg, milyen az, amikor az epikus Maiden találkozik a korai, menetelős Manowarral és vadnyugati korszakát élő Morriconéval, olyan himnikus gitárszólót kerekítve, amilyet a két említett csapat is csak akkor ír, ha kétszer végighallgatja a spagetti westernek zenei királyának best of-ját.

A hangzás persze hűen tükrözi, ki a főnök a csapatban, de szerencsére Metal Mike vijjogtató, sikoltó, élvezetes szólói sem tűnnek el a bassz-futamok hátrapenderítő orkánjában, ez pedig tényleg azt mutatja, hogy a liberális demokrácia nem ördögtől, illetve metaltól való. De ez már egy másik terep, ami helyett nyugodt szívvel tudom ajánlani az albumot, és nem csak a nyugdíjas asszaszinoknak.

Garael

"Sípolást hallottam, és egyre erősödő morajt - írta később Gagarin -, s éreztem, ahogy a rakéta megremeg, majd lassan elszakad az indítóállomástól. A zaj nem volt erősebb a sugárhajtású repülőgépeknél, viszont nagyon sok volt benne a zenei hang is."

53 évvel később e szavakat mutatóujjamat lóbálva idézem, amikor egy roppant fontos dologra próbálom felhívni szerény számú kocsmai hallgatóságom figyelmét egy aktuális demó kapcsán. Ez a dolog a zenei fogékonyság. Egyfajta személyes, mélyen gyökerező meggyőződés, értékrend az "igaz", és a "hamis" megítélésére, többnyire hangszerek (esetenként rakéták) által kifejezésre juttatva. Gagarin nyilván kivételes érzékkel élte meg azokat a pillanatokat, egy igen feszült helyzetben is.

Túri Csaba hódmezővásárhelyi gitáros napokban közzétett 2014-es demója a "Rest Days Are Comin'" címmel mintha szolidan kategorizálná magát, mint hobbi-, avagy hétvégi gitáros. Illetve multi-instrumentalista, ugyanis a gépi dobokat leszámítva minden hangszert ő szólaltat meg. Hallani, hogy nem 3 évesen kapta első gitárját versenyzongorista édesapjától, ám az nyilvánvaló, hogy egy érett zenészt hallgatunk. Rögtön az első dalban (Schizoid Meets Bipolar) kiderül, hogy itt bizony bőven lesz információ. Az önkifejezés az hagyján, Csaba már a címben felkészít valamiféle egészen sajátságos gondolatmenetre, amit hitelesen le is fordít gitárra, és nem mellesleg videoklipre. Miközben én még a "bipoláris zavar"-t értelmezem a Wikipédián, ő már a Rest Day's Coming dalt kezdi pengetni, amit olyan rohadtul csípek, hogy első hallásra felhajítottam a "holy playlist"-emre.

Aki szerint Pachelbel valami olyasmi lehet, mint a Pókember, az kifejezetten örülhet a számára eddig ismeretlen, légies, fülbemászó D-dúr kánon rock átiratának, mielőtt kib..öhm..kapja a CD-t a következő, "Glades In The Maze" című zenei aknamezőre tévedve, mely bizony megköveteli a hallgatói intelligenciát. A sok mondanivalóval rendelkező emberek ismérve a hadarás, ezért lehet, hogy Csaba egy laza groove-ot némi thrash-riffel vezet át egy ritmusszekciót nélkülöző tapping chorus-ba, elszáll egy egy kis szintiben, majd belerobban egy metál szólóba, barokkos fricskákkal. Mivel én zeneileg szuperintelligens vagyok, és szerénység sem korlátol, természetesen imádtam a koncepciót! A fincsi basszusfutamokra remekül építkező téma kicsit a tavalyi "Dancefloor Damage", vagy a mostani "Schizoid Meets Bipolar" kérdezz/felelek vonalán mozog, jelzem, borzasztó szimpatikusan.

Mégis könyörtelen kritika következik: a 2013-as dalgyűjteményben szerepelt egy kiváló nóta a szomorúságról, ahol Csaba gitárja 1:30 körül már annyira szomorúan fájva sírt, hogy nem bírtam vele tovább sírni, és elmosolyodtam. Ezért lehetett déjá vu a "Remembering McEwan's (Song for Scotland)", melyet hallgatva a kelta vár tornyába még hősiesen felküzdve magam lefejezni a hegylakót már nem volt inspiráció... A "kevesebb néha több" szabályát a kreatív elmék nehezen implementálják az alkotói folyamatba, Csaba jellemzően sehogy; ami a szívén, az a bundján.

Nemrég egy Rockbook interjúban magyarázta bizonyítványát, melyben arpeggio-ból ötös, de vibrato-ból csak afféle gyenge hármas szerepel. Lassan bár, de elérkezett az idő az újabb értékelésre; a korábban említett címadó dal dicsőséges vizsgamunka, a játéktechnika a zenei mondanivalóval karöltve az amatőr gitárost simán a középszerűség felsőbb berkeibe röpíti - jóval közelebb a halhatatlan nagyokhoz.

A demót záró napi cukiságot pedig imádtam, sokadjára is. "Még játék az Élet" címen az alkotói excentrikusság addig merészkedik, hogy a mester mikrofont ragad, és (valóban, teljesen, véresen) könyörtelenül leszámol instrumentális hagyományaival, s bár érzi, hogy a "vállalhatósághoz" kell némi effekt, mégis Turi Klára Borbála művésznő az, aki helyreteszi a mérleg kibillenő nyelvét. E dal - főleg felnőve, szülőként értelmet nyerő - üzenete nem a dalszövegben rejlik, hanem a dalban és videoklipben együtt. Segítek: egy szó, és szívből jön. Nem "vér".

Csaba egy olyan generáció tagja, akik évtizedekkel ezelőtt "analóg jellel" élték meg a rock fénykorát. Zenekarok, zenészek hada emelkedett ki a semmiből, emberek, akik kivételes képességekről tettek tanúbizonyságot élőben, napról napra tömegeket állítva maguk mellé. Dalaik a klasszikus zene rendíthetetlen pilléreire állva a szabadságot - jó hangosan - hirdetik. A zene digitális korszakának eljövetele kétségtelenül megreformálta a piacot, az okozott károk ellenére a zenei progresszió mégis határozott lendületet kapott, lehetővé téve az egyszemélyes zenekarok (igazi) eljövetelét. A 21. század talán leghasznosabb ajándéka a személyi számítógép, mely a dalszerzést képzőművészeti magaslatokba emelve immár Palikának is lehetővé teszi az önkifejezés vizuális alátámasztását. Ezt a lehetőséget Csaba olyannyira nem hagyta ki, hogy minden (!) dalához készített/készíttetett videoklipet. A szocio-digitális csatornáira feliratkozottak az elsőként feltűnő úttörőkben még halántékvakarós kézfogásokat láthattak valami felhasználóbarát Movie Maker-rel, ötletes vágásokkal, alapszintű effektekkel és kissé arrogáns színszűrőkkel, ám ő nem volt rest szorgalmasan pótolni a leckéket, és több igényes, vérprofi segítséggel megalkotott filmecske után saját, sztori alapú, rendezett, vágott, utó-szerkesztett formába öntötte elképzeléseit a demó címadó dala kapcsán, sőt minden eddiginél messzebre merészkedve, egy csinos, és fedetlen női jobb térd erejéig eddig tőle szokatlan stíluselemekkel is operál, így taszítva Miley Cyrus "Wrecking Ball"-ját végleg a semmibe.

Bár a demót hallgatva a legváltozatosabb hatások érvényesülnek, mégsem látom értelmét a nevekkel dobálózásnak, a hangképzési nüanszok elemezgetésének, ritmikai kalibrációnak - hisz' az üzenet egyértelmű a Gagarin-fülűek számára. Csabával jellemzően a mai napig koncerteken, rock-kocsmákban, Rockinformokban futok leginkább össze, a demóját hallgatva pedig egyre inkább érik egy Turi CD (DVD?) dedikáltatása, ki tudja mi fog majd egyszer egy vagyont érni, lehet nem csak Csaba klasszikusan extravagáns dallamvilága van teli meglepetéssel.

(Solymár)

Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.skidrow.com

Sosem tartottam bődület nagy zenészeknek a Skid Row tagjait (Bach már '90-ben is hamisan énekelt élőben, meg amúgy is un blokk szét voltak csúszva rendesen akkoriban), de olyan piszok jó számokat pakoltak az első (két) lemezükre, hogy nem lehetett nem szeretni őket. (Megjegyzem, mindezekben nyílegyenes párhuzam vonható köztük és Guns N' Roses között.) A "Subhuman Race" azonban – mondjon bárki bármit – szar lett, de még ha nem is lett volna az, akkor sem tetszett volna, hogy beálltak a grunge-divatot követők táborába, úgyhogy eztán, bevallom férfiasan, elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Azt a CD-t azóta is kerülgetem csak, teszem ide, teszem oda, kidobni azért nincs szívem..., annyira mégsem nem rossz, mint mondjuk a "St. Anger", amit nemes egyszerűséggel pont 12 perccel az után vágtam a kukába, hogy először lenyomtam a play gombot.

Mondjuk ők sem erőltették meg magukat azért, hogy ne hanyagoljam a bandát: az elmúlt közel 20 évben 2 nyamvadt albumot sikerült kiadniuk az új énekessel (2003 és 2006). Mostanság, úgy modernesen, már le is tojják a nagylemezeket, és az EP divatnak (meg a TV sorozatok újkori sikerének) hódolva (felgyorsult, kompakt fogyasztás, ugyebár) tervezik a "United Word Rebellion" címre keresztelt sztoriból a legtöbbet kihozni az elkövetkező néhány évben. A második felvonásnál tartanak éppen, tavaly jött ki a "Chapter One".

Véletlenül futottam bele az új epizódba, és azért ragadtam rögvest tollat, hogy a hozzám hasonlókat figyelmeztessem: lehet, érdemes felvenni az elejtett szálat, mert a Skid Row megint épp olyan tökös, mint az első két korongja idején volt. Megkockáztatom, végre feszesen tolják, a sound is huszonegyedik századi, azaz dögös, és épp annyira koszos, természetes, amennyire azt egy sleeze bandánál el is várjuk. A dalok pedig zászlóként tartják magasba a mottót: továbbra is mi vagyunk legjobbak abban, amiben '90-ben is – a punkos lelkületű-lendületű, odaba...bázós dallamos metalban. Az öt új nóta végére odabiggyesztett feldolgozásokban (Queen, Aerosmith) épp a cikk elején emlegetett G'N'R legendásan dinamikus lazaságát vélem felfedezni. Oké, nem alaplemez, már csak azért sem lehet az, mert még csak nem is "lemez", de egyáltalán nem gáz, még a klasszikusok fényében sem. Megyek is, ráúszok az előző részre.

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.wolf.nu

Azt a kutya-, izé, farkasfáját, hogy a Powerwolf név már foglalt, hiszen a Hammerfall oldalágán feltűnt csapat ereje olyannyira nyilvánvaló, mint amilyen nyilvánvalóan ver új albumuk köröket az általam múltkoriban recenzeált kalapácsosok legtöbb lemezére. Csak úgy, farkas vágtában és ha már farkas, akkor persze lóhalálában is.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a svédek egy jóval komplexebb, sötétebb ágát képviselik a hagyományos heavy metalnak, amiben a Judas-féle agresszió mellett ott bujkál – mit bujkál, riogat – a Mercyful Fate progresszív megközelítésű, nyomasztó világa is, ez a játszótér pedig azért több lehetőséget biztosít a próbálkozásoknak, ráadásul nem panelekből épült mászókával… (A lemezborító nem véletlenül Thomas Holm kezét dicséri, bár a dicséret szó az elkészült produktumot nézve keleties túlzás.)

Wolfék falkakohéziója az utóbbi években nem volt éppen farkaspéldás, a tagok menését, jövését Akela, a ridegfarkas sem tudná számon tartani, az viszont mindenképpen érződik az eredményen, hogy a legutóbbi igazolással Simon Johansson került a gitárosi posztra, aki a Steel Attacken és Abstract Algebrán kívül a Memory Gardenből is ismerős lehet. A fiúk nem is hagyják ki a lehetőséget, az ikergitáros felállásból eredeztethető minden előnyt kihasználnak, de nem amolyan barázdabillegető módon: a hagyományos refréneket gyakran hanyagoló, és inkább verzékben erős dalok nagy részének fő építőelemét a fortélyos, hátat borsoztató szólók adják, olyan gonoszkodós hangulatot teremtve, amitől az embernek rögtön a gyermekkori félelmek ugornak be – tudod, mikor meg KELLETT enni a spenótot. Hallgasd csak meg a "The Dark Passenger" felvezető gitárdallamát, és pszichedeliába forduló lidércnyomásos verzéjét – aminél alig várod, hogy felvisítson King Diamond halottsirató hangja – és szinte tapintani fogod a hangfalakból áradó, hömpölygő horror-hangulatot.

Érdekes egyébként, hogy a lemez dalai eléggé elkülöníthetően két farkascsapáson haladnak: a hagyományosabb powerrel – itt a Tad Morose neve is beugorhat – és az említett, fortélyosabb, inkább a lélekre, mintsem az izmokra ható csűrcsavarással aztán meg is bonyolítják kissé a helyzetet, nekem legalábbis kellett pár hallgatás, hogy a profán, adrenalin-bomba "Shark Attack"-től eljussak a "Surgeons Of Lobotomy" – szívderítő téma, nem igaz? – fogvacogtató Diamond utánérzésének élvezetéig. Azt bevallom, nem bánom, hogy nem a nyilvánvalóan példakép ördögmester fejhangja visítja szét a sorokat, bár az énekes, Niklas frazírjaiban könnyű felismerni a hatás-gyökereket, ráadásul a gyakran pulzáló, belassuló, majd felgyorsuló gitármunka felett az ének azért nem tud annyit hozzátenni a hangulathoz, mint a hangszeresek jóval színesebb, és iskolázottabb munkája. Természetesen jó dalok nélkül ez sem érne semmit, és magam is meglepődtem saját magamon, hogy a hagyományosabb zenei megoldásokat, és dallamokat szerető énem nem utasítja el Wolfék kissé széttördelt metódusát – hiába, az ötletesség még absztraktabb formában is utat törhet magának.

A bónuszos dalválasztás sem lehet véletlen: a "Rocka Rolla" fémesebb megközelítésű, lüktető-pumpáló verziója úgy simogatja a füleket, ahogy Maugli tette azt Farkas anyóéval, bevallom, én még a farkam is megcsóváltam volna, ha tudnám. Ezt azonban tegyék meg azok a hallgatók, akik próbát tesznek a csapat gonoszan agyafúrt, erőteljes világában, csak aztán nehogy üvöltés legyen a vége (mint a fába szorult féreg esetében).

Garael

Kiadó:
Pure Prog Records

Honlapok:
www.creationsend.net
facebook.com/creationsend

Ha egy banda azt mondja: egy adott évben megjelenik az új albuma, nagyjából 96 százalék, hogy csak rá egy évre lesz kapható. Így jártunk a Creation's End "Metaphysical" című lemezével is. Az együttes a szinte teljesen ismeretlen Zandelle nevű amerikai banda romjain újraépülve, némi európai segítséggel vigasztalt meg bennünket még 2010-ben (A New Beginning), azt sugallva, hogy talán mégsem olyan nagy a szakadék az amerikai és az európai metal rajongók ízlése között, vagy az USÁ-ban is képesek új formációk a hagyományosabb progresszív műfajban (úúú, képzavar!) a 3.-4. vonalnál tovább jutni. Sajna, pár kerge fecske még nem csinál nyarat.

Már a bemutatkozó lemez értékelésekor is kihangsúlyoztam, hogy a Creation's End elsősorban Mike DiMeo bődületes hangja és Marco Sfogli aranyba önteni való kezei miatt élvezhető, most mégis kénytelen vagyok ismételni magam. DiMeo nálam az a kategória, aki bárhol megállja a helyét (bárcsak az új Masterplanon is ő énekelne!!!), Sfoglit pedig mindig szívesen hallgatom, szerepeljen akár vokálos, akár instrumentális produkcióban.

A "Metaphysical" dalai akár egy időben is születhettek volna a debütációval, mert még leheletfinom változtatásokat, kiigazításokat sem lehet érzékelni: bevált recept, megszokott hangzás - ugyanaz a búvalbélelt, elborult (néhol kicsit orientális beütésű) dallam- és szövegvilág köszön vissza. Egy idő után ez azért elég kiszámítható és egynemű (a rosszindulatúak azt mondanák: fárasztó és unalmas) tud lenni. Még a kedvenc "bugyborékoló" hangeffektek is ismerősen hangzanak. Azt meg végképp nem értem, hogy egy ilyen kvalitású énekes hangját miért kell torzítani (Part Of You, ez a dal a lemez mélypontja, bár a gitárszóló[ka]t itt is jól esik hallgatni).

Ami 2010-ben még frissen, üdítően, vigasztalóan hatott, most egy kicsit fáradtnak tűnik, de lehet, hogy újfent csak az irreális elvárásaim csaltak meg (és újabban túl sok hiperdallamos muzsikát hallgatok). A "Metaphysical" így is messze jobb, mint a legtöbb zene, amit ebben a műfajban az USA zeneipara mostanság kitermel. Valószínűleg le fog maradni az idei toplistáról, de attól még jónéhány nótát előszeretettel fogok az iPodomon tárolni, a "play list"-re föltenni... főleg Sfogli káprázatos játéka miatt.

Tartuffe

Ezúttal egy laza, felszabadult, utazós dal. Legalábbis azt gondolom, hogy ez tényleg dalszerű.

Egészségetekre!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hammerfall.net

Jó időben jó helyen – adhatnánk választ a Hammerfall késő kilencvenes évekbeli sikerének titkára, ha nem lett volna még akkoriban is pár olyan csapat, akik messzire vágták volna el a bizonyos kalapácsnyelet, ha összehasonlításra kerül sor. Mert ne mondja már nekem senki, hogy a Helloween a "The Time Of The Oath"-szel, a Stratovarius az "Episode"-dal, a Rhapsody a "Legendary Tales"-szel – ami ráadásul egy új alstílus létrejöttét is eredményezte –, a Manowar a "Louder Than Hell"-el nem vert köröket az egyébként ügyes iparos munkát összehozó – de nekem már akkoriban is egy fémes Stormwitch koppintásnak tűnő – svéd fémbrigádra. Az, hogy a klasszikus heavy metal "(r)Evolution"-jét mégis a csapathoz köti a fémközvélemény, olyan faktora a karriernek, ami túlmutat a ráción, de hát a művészetben fene vigye el az ésszerűséget. Vagy sújtson rá egy ötkilós Népszava-kalapács.

Persze az, hogy a "Glory To The Brave"-vel figyelembe álló banda tudott élni a lehetőséggel, mindenképpen a tehetség bizonyos aspektusait bizonyítja, és legyek Faló, aki Hamm, mer' fal – tudom, ez nagyon szar volt –, ha nem élveztem pár ökölrázós slágerüket az évek folyamán. Oké, azt be kell ismerni, hogy ezek a darabok nem a zeneművészet csúcsát jelentik – talán még a közepét sem –, de amolyan egyfogyasztós termékként jól reprezentálták a metal ezen ágának közeli – és egyben távlati céljait.

Ennek ellenére most is azt vallom, hogy Hammerfallék egy más időben, más helyen nem tudtak volna olyan reménység-státuszt kiharcolni maguknak, amivel 2014-ig hülyíteni tudják a jónépet – mielőtt még felhördültök, néha bizony engem is. Rendben, én nem igazán tartoztam soha a vérfanok közé, de azért mindig meghallgattam a csapat éppen megjelenő albumát, hogy az utóbbi időkben megjelentek esetében aztán - a jellemző metal attitűddel - dobjam félre: tudjátok, csalódni jobban szeretünk, mint lelkesedni, bár nálam ez a szó nem éppen megfelelő, mert sosem voltak túlzott elvárásaim velük szemben.

Talán éppen emiatt nem ájultam bele a fémágyba, mikor meghallottam a szokásos fal dumát a "gyökerekhez való visszatérésről", mert ha ez maradéktalanul megvalósul, akkor legfeljebb ismét kiválthatják a bárcát, ja, nem, az másvalaki volt, tehát a céhlevelet a legjobb iparosok közé.

Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó – és ezért a "(r)Evolution"-nel sok jót kapunk, még akkor is, ha a fiúk minden igyekezetük ellenére sem tudják megkötni a hasonló stílusban mozgó Dream Evil cipőfűzőjét – ahhoz Cans-nek egy bajnoksággal feljebb kellene játszani, bár a lemezen nyújtott teljesítménye gyakori énektanár látogatásról tanúskodik, mégpedig példás eredménnyel – de az említett igyekezetet kár lenne tőlük tagadni. Nem is igazán tudok belekötni a panelek tologatásába, melyek valóban a csúcsidőszak deja vu-jét teremtik meg – de számomra túl biztonsági a játék: tudod, olyan, mint Klicskoék boksza, ami vitathatatlanul eredményes és iskolázott, de hiányzik belőle az, amiért az emberek őrjöngeni tudnak a bunyóért. Igen, ebben a műfajban vér kell, és zokogás, még úgy is, ha a hangulat a 300 című film túldramatizált giccsét idézi, és a dalok által keltett joviális, mértéktartó fejbiccentést sosem fogja helyettesíteni a zene hatására kirobbantott léggitárral előadott őrjöngő szólót a tükör előtt.

Ennyi van a csapatban, és nem több – nem is volt soha –, de ez, minden jóindulat ellenére kevés ma már az üdvösséghez, mikor a visszatérés mércéje az Accept, a stabil színvonalé meg a Helloween. Ha pedig nincsen igazam, sújtson le rám a lemezborító kalapácsa, és felejtsd el a kritikát.

Garael

Azért azt nem lehet jó megélni, amikor hosszú éveken, éppen csak nem évtizedeken keresztül, hősiesen, kompromisszum nélkül törsz előre, közben féltve őrzöd a jórészt veled azonosított klasszikus csapat zenei örökségével telt szent edényt, aztán hirtelen a semmiből jön az udvaros (Hoffmann), kiveszi a kezedből, te meg ott állsz megalázottan, apróra összemenve, bár magas, enyhén szólva azelőtt sem voltál… Igen, ez jutott UDO-nak, ráadásul külön szar, hogy úgy kell csinálni, mintha semmi nem történt volna. Nem hát. Lett egy megyekettes kisaccept, meg feléledt a Legenda. Ennyi.

Egyszerűen nem értem a varázsukat, de tényleg, közben meg rendesen a hatásuk alatt vagyok napok óta. És varázslat is van, mert a puszta ész, a "ratio" tök ellenük dolgozik. A visszatérő "Blood Of The Nations" (2010) óta harmadjára adják ki ugyanazt a lemezt, ahogy UDO is kiadta sokszor ugyanazt a lemezt, UDO is rettenet borítókkal, az Accept is. (Ez a bevadult piros bika egy óriási tévedés és nem kicsi bravúr, hogy még mindig jobb, mint a "Stalingrad" kompozíciós nullusza.) UDO ugyan most későbánat alapon erősített gitárfronton, de évekig olyan kiherélt bénázás semmilyen iparos munka folyt a Gianola/Kaufmann páros jóvoltából, hogy ihaj.  

Wolf Hoffmann pedig annak ellenére is kulcs lehet a varázslat mibenlétéhez, hogy szigorúan szakmai szempontok alapján véve, nem kiemelkedő gitáros. Nyilván nem véletlen, hogy nem a zeneipar nyelte el, hanem hosszú évekig fotósként dolgozott. Megkérdőjelezhetetlen dallamérzéke viszont még akkor is eltalálja az embert, ha technikailag többnyire nem túl pallérozottan és meglehetősen hatásvadász módon fogalmaz. De tessék csak utána csinálni, nála sokkal-sokkal felkészültebb gitárosoknak sem fog sikerülni. Ez a titok, azt hiszem: külön-külön, részeire bontva a zenét, nem találunk semmi különöset, valami olyat, ami máshol, másoknál ne lenne meg. Egyszerű harmóniákkal és kórusokkal dolgozó, szögletes germán fém. De az egész egyben hallgatva, nem pedig analizálgatva, hirtelen szárba szökken, mindenkit aláz a saját stílusában, vagy ahhoz közel, és nem is akar kijönni az autó hi-fiből már napok óta.

Valamennyi dal, első hallásra is megragad a fülben, erőteljes, férfias rock-himnuszok egytől egyig. Széles terpesz, nagy mosoly és tényleg azt érezheti a metal fan, hogy ebola ide, Iszlám Állam oda, így kerek és gondtalan a világ, de Accept nélkül legalábbis mindenképpen szegényebb lenne. Andy Sneap neve pedig ezúttal is garancia a megszólalásra.

Van még egy dolog, amiről írni kell. Egy vallomás-féle. Mi (a dionysos staff)  azok közé tartozunk, akik mohikánként még mindig rendszeres CD-vásárlóknak számítanak, de jómagam az utóbbi időben már egyre kevésbé élek e lehetőséggel. Egyszerűen irreálisnak tartom az árakat és ne legyenek senkinek kétségei, ebben az árképzésben olykor jó nagy adag kiadói pofátlanság is van. Nos, az Accept új lemeze, egy mind hangban, mind képben teljesen profi DVD/Blue-ray lemez bónuszt kapott, rajta egy zseniális, teljes chilei bulit megörökítve. Ha ez a jelek szerint megvalósítható és mégsem omlik össze a kiadó, akkor érdemes lenne ebben az irányban elindulni és nem nyafogni, meg 5000 Ft körül árulni a szimpla kiadásokat. Jó, hogy ezúttal én sem haboztam, ahogy szerintem még sokan nem.

Túrisas

Honlapok:
www.mytra.hu
facebook.com/MytraOfficial

Korábban egyes kommentelők részéről fogalmazódott meg velünk szemben olyan kritika, hogy nem foglalkozunk eleget magyar együttesekkel, nem adunk lehetőséget hazai zenészeknek a bemutatkozásra, nem csapunk hírverést egy-egy arra valóban érdemes anyag körül. Ezt akkor is határozottan cáfoltuk (az ilyen témájú bejegyzéseink magukért beszélnek), de hogy bebizonyítsuk, nem a levegőbe beszélünk, következzék most itt egy recenzió a kazincbarcikai Mytra legújabb anyagáról, amelyről már most itt, az elején bátran kijelentem, hogy világszínvonal...

A csapat 1996 óta létezik, és 1999-ben (nem először) beneveztek a Rockpárbaj nevű tehetségkutatóra, ahol 4. helyezést értek el, valamint megkapták a Metal Hammer különdíját. Az Mytra eddig csak EP-kel adott hírt magáról és kizárólag instrumentális megközelítésben művelték a progresszív metált. A "Beta" verzióban azonban már egy teljes nagylemeznyi anyaggal jelentkeznek és énekesük is van Hocza Viktória billentyűs személyében.

Sajátos stílusukat többen előszeretettel aposztrofálják space prog-rocknak, mert (főleg a billentyűk és a "programming" miatt) van benne valami a Pagan's Mindra is jellemző űrkorszaki hangzásvilágból, na meg egy csipetnyi a djent "poszt-modern" stílusjegyeiből. A ritmusszekció (Zabari László - dobok, Lovas Roland - bőgő) fantasztikusan egyben van és a gitárosok is jól teljesítenek, bár szólóban lehetnének bátrabbak, bőkezűbbek (hiszen hallhatóan nincsenek híján a képességeknek).

A "csajos" bandákkal jobbára úgy vagyok, hogy érdemeik elismerése mellett passzolom őket, de a Mytra esetében a női ének nem tűnik rossz megfejtésnek (ha másért nem, mert mifelénk jó férfi énekest lehet a legnehezebben találni). Mindazonáltal sokkal hallgathatóbb, szerethetőbb (talán népszerűbb is) lenne a dolog, ha Viktória mellett szerepet kapna egy tehetséges férfi énekes is (aki - ha kell - akár meg is köszörüli a torkát egy jól időzített pillanatban).

Ez csak egy tanács ("take it or leave it" - ahogy a művelt franciák mondják), de az biztos, hogy jó döntés volt az ének fölvétele a zenei egyenletbe. A legtöbb esetben a refrének kifejezetten fogósak, bár néhol még érződik, hogy ez az első szárnypróba. Nem tudom, milyen médiafelületen lesz esélye megjelenni, de a banda a "Monolith" című dalhoz videoklipet is készített - mondjuk az én kedvencem pont a "Rabbit", de ez meg kit érdekel, igaz?

Tartuffe

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Csodálom azokat az embereket, akik úgy tudnak szakmailag termékenyek lenni, hogy közben nem fárasztják le magukat teljesen a mániákus erőlködésben. Neal Morse egyike azon keveseknek, akik ezzel a fajta istenadta képességükkel évről-évre le tudnak nyűgözni. A pali évente minimum 3-4 lemezzel jelentkezik; idén már kiadtak egy Transatlantic albumot, szeptember 29-én pedig jön a Flying Colors folytatása. A legújabb Neal Morse szólólemez anyaga (amint azt a lemezcím is sugallja) gyakorlatilag egyetlen hónap alatt (tavaly novemberben) állt össze. Szerintem Morse valami űrből jött idegenek által genetikailag kifejlesztett humanoid, aki oxigént lélegez be, majd zenét présel ki a tüdejéből. Ez valami újféle metabolizmus...

Nem állítom, hogy ez a fenenagy termékenység csak maradandó remekműveket eredményez, azt se mondhatom, hogy minden lemeze a kedvenceim között szerepel, de a neve garancia egyfajta minőségre. A novemberi dalok speciel nem igazán találtak el, mert ezúttal Morse egy meditatív, balladás, progresszív bonyodalmaktól, káprázatos hangszeres szólóktól mentes pop-rock albumot készített, ráadásul nem is a megszokott muzsikusokkal. Persze ezt egy olyan világraszóló tehetség, mint amilyen Morse, simán megteheti, hiszen nem cselekszik bizonyítási kényszer alatt, nem rágják a fülét a kiadók, hogy írjon még pár toplistás lemezt stb.

Tulajdonképpen becsülöm is azért, hogy bevállalt egy ilyen merész, a rajongók előzetes várakozásainak vajmi kevéssé megfelelő irányvonalat. Az albumon szereplő 11 nótából gyakorlatilag 9 tartozik abba a kategóriába, amit mi, ítészek - jobb híján - balladának nevezünk. A tipikus Morse-féle lírák mellett, amelyeket már jól ismerünk a régi Spock's Beard vagy az újabb Neal Morse lemezekről, találunk itt érdekes stílusgyakorlatokat: az albumot indító "Whatever Days"-nek pl. határozottan Billy Joel fílingje van, a "Song For The Free" mintha egy újkori U2 dal lenne, de akad itt seprűvel földobolt, steel gitáros country merengés is (Flowers In A Vase).

Hosszú ideje ez az első Neal Morse lemez, amit nem fogok megvásárolni CD-n, nyilván még az iPodomra sem fogok föltölteni, de nem azért, mert valami silány, színvonaltalan anyag lenne, hanem egyszerűen azért, mert személy szerint nem vagyok oda a pop-rock balladákért, és Neal Morse-tól inkább a 20 perces progresszív, hangszeres villongásokkal teli dalokat várom, kedvelem, részesítem előnyben.

Tartuffe