Kiadó:
IceWarrior Records

Honlap:
facebook.com/flashbackofanger

A Flashback Of Anger azon olasz power/prog bandák közé tartozik, akiknek ezen az oldalon már illett volna áldozni némi – ha nem is kitüntető – figyelmet. Ha másért nem, hát azért, mert a hasonló formációk megjelenéseiről akkurátusan beszámoltunk. Ezek közé tartozik a Rhapsody (mindkét inkarnációja), a Vision Divine, a Secret Sphere és a Thy Majestie. Az ő rajongóik figyelmébe ajánlom ezt a fiatal firenzei együttest is.

Az előző lemezüket, a "Splinters Of Life" (2009, Limb Music) című albumot jól ismerem, egy példányt iktattam is belőle a CD gyűjteményembe. Valami oknál fogva akkor elmaradt a kritika, pedig hangszeresen elképesztően fölkészültek ezek a taljánok – bár ezen aligha lehet meglepődni, ha alaposabban szétnézünk az itáliai "hadszíntéren". 2009 óta történtek náluk személyi változások, a korábbi billentyűs, Emanuele Giorgetti nem bírván az iramot személyes okok miatt távozott, így az énekesre, Alessio Gorira hárult a feladat, hogy a szintiket kezelje (nem mellesleg kifogástalanul abszolválta a feladatot). Fiatalon elhunyt egykori zenésztársuknak, Francesco Masininek emléket állítva pedig írtak a lemezre egy lírát is "Don't Let Me Fade" címmel.

Az új album címe a "Terminate And Stay Resident" rövidítése. Nem világos előttem, hogy miért nem írták ki a teljes címet, de ennek nincs is különösebb jelentősége. A lényeg, hogy instrumentálisan kifogástalan euro-power anyagról van szó, pörgős ritmusokkal, két több mint kompetens gitárossal, gazdag hangszereléssel, és más olasz csapatokra is jellemző magas hangfekvésű, "hősi" dallamokban gondolkodó énekessel. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy nekem pont ez jelenti az együttes gyenge pontját. A hideg ráz ki ezektől a vékony, agyonvibrátózótt orgánumoktól, amivel – valamilyen okból – szinte mindig együtt járnak a kicsit hisztérikus dallamvezetések. Ez viszont – objektivitásra törekvő kritikusként belátom – egyéni szocprobléma, hiszen sokan pont erre izgulnak. Garael kollégám például ezeket hallgatva szokott elalélni a gyönyörtől. Nem véletlen, hogy a "Black Prince" című nóta két változatban is fölkerült a CD-re, s az egyiket épp a stílus adu ásza, Fabio Lione énekli.

Kár, hogy nem adták ki a lemezt instrumentális változatban is (mint tette azt a Dream Theater a "Black Clouds & Silver Linings"-szal, vagy a Solid Vision a "Sacrifice"-szal), azt biztos gyakrabban hallgatnám. Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy ebben a stílusban ma senki sem veri az olaszokat, s ez többek között éppen a Flashback Of Anger érdeme.

Tartuffe

Kiadó:
Epic, Columbia

Honlap:
www.judaspriest.com

Az öregedés, a doommal ellentétben, ahol a fiatalkori feszesség eltűnése és a romlás tudata nem feltétlenül hátrány, nem tesz jót a heavy metalnak. Vagy csak nagyon kivételes esetekben. Mondjuk a Judas Priest esetében a "Nostradamus" ilyen volt, de egyrészt ezzel az állításommal a rajongók mintegy fele nem ért egyet, másrészt a "Redeemer Of Souls" olyan fémveretes koncepcióban született, aminek életút-összegző jellegébe nem fér el a kísérletezgető kalandozás.

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan legenda, metal-origo csapat új albumáról kell írni, amely legalább három alapvetés fém albumot vésett az asztalra, jóllehet ezek közül az utolsó is mintegy negyedszázada íródott, és az eltelt idő "porát" ha nagyon akarom, sem tudnám nem észrevenni az elkészült produktumon. Lehet-e egy, működése alatt is legendává vált zenekar új albumát az életműből kiragadva, önmagában értékelni, helyes-e, ha a csúcsalkotásokhoz mérek, hozzávetőleges értékekkel ruházza-e fel jelen alkotást pusztán az a tény, hogy a Judas készítette? Csupa olyan kérdés, amire nem lehet mindenki számára tetsző magyarázatot adni, így kritikai attitűdöm vagy kiinduló pontom is biztos hibásnak bizonyul a rajongók – és nem rajongók – meghatározott csoportja számára.

Mert bevallva, vagy bevallatlanul, mit is vár a kritikus és a rajongók zöme? Természetesen egy újabb "Painkiller"-t, "British Steel"-t, vagy "Defenders Of The Faith"-t, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ezek az albumok olyan kvalitásokat – vagy életkori szemléletet – kívánnak, melyek az évek múltával, a korral együtt tűnnek a semmibe. A Black Sabbath-nak ugye szerencséje van azzal, hogy a múlt nagy dicsőségének reprodukálásához a ködbe veszett képességek nem feltétlenül szükségesek: a lassú, súlyos riffek a genetikai kreatív állomány idősebb részéből is előhívhatóak, Ozzy énekhangja pedig fiatalon sem volt olyan meghatározó eleme a zenének, amit ne lehetne nélkülözni így, hetven felé közelítve sem.

A Judas Priest-tel azonban más a helyzet, hiszen annak a pőre, néha powerbe futó heavy metalnak, amivel több lépcsőben is elfoglalhatták a maguk királyságát, korszakonként lényegi elemét jelentette a fiatalkori tűz, a tapasztalatból adódó feszesség, és a kirobbanni kész energia hangjegyekbe oltott sugárzási képessége, ami képes arra, hogy megemelve az adrenalin szintet büszkén hirdesse a műfaj zenei lényegét és alkotó elemeit. Ezek nélkül azonban hiába egy életpálya rutinja, az elkészült produktum attól fog bűzleni, és nem a lőporfüsttől, ami a gyomordöngető ágyúlövések sorozatából fakad. Mert hiába is jók az új album dalai, a hangszeresek visszavett instru-munkája (én azért érzem a megszokott páros kreatív szellemének hiányát), a jellemző biztonsági középtempó, Halford megkopott hangja és fáradtnak tűnő előadásmódja, a számomra érthetetlen vintage-re vett hangzás azt az érzetet keltik az emberben, amitől azt kívánja, bárcsak a húsz évvel ezelőtti csapat adta volna elő őket, és akkor nem csak a "Halls Of Valhalla", a "Metalizer", és a "Battle Cry" ütné le a szinkópát a fejekben, amúgy egy utoljára erejét összeszedő harcos módjára. Pedig vannak nagyon is megbecsülendő értékei az albumnak, ami viszonylag koherensen kívánta összefogni az életpályát, melyben ott figyel a korai évek blues-alapú próbálkozása, a fiatal együttes csikóéveinek stílusteremtése, és a tapasztalt, ereje teljében lévő szuperprodukció végletekig csiszolt, ám mégis ösztönös vadulása – ez pedig sem célként, sem annak megvalósításaként nem tűnik könnyű dolognak. Szinte minden dalban találunk utalást az elmúlt sikerekre, hol egy riff, hol egy dallam, vagy hangszeres kiállás képében, a hangulatvarázslás tehát sikerült, még ha kissé rutinszerűnek is tűnik a dolog. (Ebben a legutóbbi Halford album koncepcióját is visszakacsintani látom.)

Egy valami ugyanis már hiányzik innen, amit nevezhetünk éhségnek, művészi tűznek, vagy inspirációnak, a bizonyítás hajtó erejének, esetleg az útmutatás váteszi szereptudatának, és ami ebben a műfajban igenis értékteremtő erő. Nem, ezt hiába is keresnénk az új albumon, ami e nélkül megmarad annak, amire talán hivatott – hiszen nem gondolom, hogy a Judas még mindig akarna valamit is bizonyítani –, mégpedig egy kissé fáradtnak, vagy rosszabb esetben közönyösnek tűnő, ám korrekt összefoglalásnak, és ami ha már nem is tud újat felmutatni – vagy múltidézést erővel telve végrehajtani – még mindig elegendő arra, hogy a zenészek felemelt fejjel nézzenek a rajongók szemébe. Ez pedig egy ilyen szintű csapat esetében többet jelent harminc ezüstpénznél…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.teslatheband.com

A Tesla a kultúr-metálosok "szent tehén" csapata, melyet kritizálni lehet, ám obligát módon az első pár album sikerének felemlegetésével, és a zenében megnyilvánuló intellektus – esetleg szarkazmus – említésével ennek élét azonnal tompítani kell. Még szerencse, hogy én nem vagyok kultúr-metálos, úgyhogy az elvárások terhe nélkül jelenthetem ki, hogy a király meztelen. Persze ez a meztelenség a Tesla hívőknél többet jelent, mint egy egész ármádia true metal banda talpig vértbe/szőrbe (ki-ki választhat kedvére) öltözve, én azonban, jóllehet inkább az utóbbi tábor szimpatizánsait erősítem, a tényleges erények elismerése mellett a nosztalgia és elfogultság nélkül írhatom le, hogy nem vagyok teljes mértékben elégedett az új albummal.

Kezdjük azonban a valóban dicséretre méltó dolgokkal: a csapat lelkét jelentő Keith-Hannon páros dallamalkotói tehetsége vitathatatlan, a lemezen szereplő dalok kivétel nélkül már első-második hallásra, fülbemászó módon hirdetik, hogy Tesla számtalan találmánya mellett a slágeralkotói gépet is feltalálta, melyet kései tisztelői professzionális módon alkalmaznak. A ragadós refrének úgy burjánzanak, mint méhtelepen a kasok, hogy aztán mézzel töltsék tele a hallgatók fülét és lelkét. Ehhez járul hozzá az a hangulatteremtő képesség, ami miatt a "szomszéd fiúk átjöttek a tábortűzhöz zenélni"-feeling tör rá az emberre, ráadásul Hannonék mernek és tudnak bolondozni, szinte hallani, ahogy felszabadultan nevetnek fel egy-egy apró ötlet, geg, vagy utalás elsütése közben, és hát azt mindenképpen ki kell jelenteni, hogy elég gyakran pufogtatnak. Sajnos azonban éppen ez a "tábortűz" jelleg szorítja keretek közé az albumot, és ezért érzem úgy, hogy a zenészek nem merészkednek ki a meleget adó lángok komfortzónájából. A számtalan ötlet ellenére mégis monokrómnak tűnik az album, a delta-blues riffek és a metálos groove-ok közé bőven adagolt akusztikus részek ugyanis a teljes 'Simplicity'-re rányomják bélyegüket, és ha nem áradna a dalokból a természetes optimizmus, némi derűvel megspékelve, a grunge éra fineszesebb képviselői is eszembe juthatnának (a Cinderella "Heartbreak Station"-jének hasonló felfogásaiban íródott próbálkozásai mellett). Ez persze nem baj, hiszen a Tesla sosem tartozott a pomádés metál csapatok közé, és a hetvenes évekből származó gyökerek tulajdonképpen közösek a kilencvenes évek eleji garázsrock bandáékkal, de azért irgum-burgum, hogy az egyetlen "Break Of Dawn"-on kívül nem izzítanak rá kicsit a hunyorgó parázsra, rebbenjenek már az összebújt párocskák andalgásból táncba, vagy legalább egyszer legyen késztetésük arra, hogy a tábortűzből kikapva egy ágat, az égre írják: long live rock n' roll.

Érdekes módon, több részletben hallgatva az albumot, egyetlen szám sem tűnik tölteléknek – ez mindenképpen a csapat tehetségét dicséri, hiszen 14 dalról van szó – a kevesebb több lett volna elve ennek ellenére itt is fennáll, és a kialakított, erőszakosan terjeszkedő hangulat, illetve annak rendíthetetlen és változatlan jellege hajlamos az emberre rátelepedni, úgy, ahogy a túlzott anyai szeretet, ami állandó intenzitása miatt egy idő után, illetve egy adott életperiódusban már terhesnek tűnhet. (A bizonyos aspektusaiban hasonló felfogásban íródott, méltatlanul alábecsült "Slang"-gel a Def Leppard nem követte el Tesláék hibáját, és mind lemezhosszban, mind az impulzivitás variálgatásában tudták, mitől döglik a légy, illetve mitől hall a süket leopárd.) A "Time Bomb"-ból is mintha szándékosan fognák vissza a nekidurranó energiát, és a visszafojtottság éppen azt a feszültséget öli ki a számból, ami a koncepciót inkább előre-mintsem hátramozdította volna – hallgasd csak meg a gyorsulós rész gitárszólós rövid vadulását, egyből érteni fogod, mit is hiányolok a lemezből. (Többek között a játszadozás között egy-két komolyabb hangszeres szólót.)

Kár, hogy nem kockáztattak kicsit a fiúk, és "beleültek" az ötleteknek keretet adó kényelmességbe, ami – hiába a zeneszerzői virtuozitás és az évtizedes tapasztalat – nem engedi kibontakozni a csapatból a bennük rejlő potenciált, mint ahogy Tesla is megijedt saját találmányai várható hatásaitól – legalábbis a konteo-blog szerint. A "Simplicity" azonban nem konteo, hanem az érzékelhető valóság, és az, hogy kinek mit jelent ez, nem a rejtély megoldása, pusztán lelkialkat és ízlés dolga.

 Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.sagaontour.moonfruit.com

Úgy tűnik, a nagy nyári pangásban csak az olyan öreg proggerek mernek lemezt kiadni, mint a Yes és a Saga, hiszen náluk egy ilyen megjelenésnek már nem igazán van tétje. Évtizedek óta teszik, amit tenniük kell, már régen megalapozták karrierjüket, kialakult rajongótáborra támaszkodnak, új fanokkal nemigen számolhatnak... Ha az éppen folyó foci világbajnokság szókészletével akarnék élni, azt mondanám: a garantált továbbjutás tudatában biztonsági játékot játszanak. Talán túlságosan is...

Le kell szögeznem, hogy nem vagyok ortodox Saga-fan (Sava-fan annál inkább!), alkalomadtán olyan merész, sőt hajmeresztő kijelentésekre is ragadtatom magam, minthogy az egykori kollégánk, CsiGabiGa által fölállított egyenlet (miszerint Saga = Sadler) logikailag nem következik. Olyannyira nem, hogy az én kedvenc Saga lemezem a Rob Moratti által fölénekelt "The Human Condition" (2009), és a "Heads Or Tales Live" (2010) régi slágerei is jobban ülnek nálam Moratti hangjával. Ez van. És ez nem egyszerűen a két énekes hangja közötti különbségről szól, hanem arról, hogy Sadler dallamai nekem sokszor túl nyakatekertek. Nem találok rá jobb szót.

Lehet hogy nem tökéletes a hasonlat, de ez a dilemma nekem kicsit olyan, mint a David Lee Roth vagy Sammy Hagar vita, kivéve, hogy Moratti nem igazán kapott esélyt a bizonyításra. Sadler persze fix ember a Sagában, ehhez kétség sem férhet, és visszatérése óta - a "20/20" megjelenését követően (2012) - a "Sagacity" már a második lemezük (összességében meg a 22-ik!).

Csak hogy az albumról is mondjak valamit: Sadler szerint (minő meglepetés!) ez karrierjük legjobb lemeze, de ebben nem tudok vele egyetérteni. Sőt még csak annyira sem tartom jónak, mint a "20/20"-t. Természetesen virtigli Saga alkotásról van szó, minden rájuk jellemző zenei lenyomattal: progresszív rockos dalszerkezetekkel, Sadler rapszódikus dallamaival, gazdag szinti aláfestéssel és kórusokkal, Ian Crichton agyontremolózott gitárszólóival stb.

A lemezindító "Let It Slide" talán a legjobb, leglendületesebb nóta, de ezen kívül max. a "No Two Sides" kerül föl az iPodomra. Nekem elsősorban a dinamizmus, az életerő hiányzik innen, túl sok a töltelék, a "Press 9" meg egyenesen értelmezhetetlen számomra. Akinek - mint nekem - nem jönnek be annyira az új dalok, vigasztalódhat a "special edition" második CD-jével, amelyen egy 9 nótás koncertfölvétel kapott helyet a tavalyi SWR1 Rockarena Fesztiválról.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

A progresszív rock egyik legendás őseként számon tartott Yes – egy évtizedes pihenő után – 2011-ben jelentkezett utoljára teljes lemezzel. A "Fly From Here" annyiból volt újdonság az együttes hosszú történelmében, hogy fő dalszerzőként visszajött Geoff Downes billentyűs (The Buggles, Asia), akivel annak idején a "Drama" (1980) lemezt készítették, és Jon Anderson helyett a kanadai illetőségű Benoît David (Close To The Edge, Mystery) énekelt.

Időközben sajnos (valamiféle betegségre hivatkozva) ejtették szegény Davidot és a Glass Hammerből magukhoz édesgették a szinte tökéletes Jon Anderson-klónnak minősíthető Jon Davisont, aki a zeneszerzésből és szövegírásból is kivette a részét. Ez papíron jól hangzik, de nekem David hangja jobban tetszett; kicsit talán több saját karakterrel rendelkezett.

A "Heaven & Earth" kb. 50 percben a Yes direktebb hangvételű, sőt – kimondom kerek-perec! – poposabb oldalát domborítja ki. Bár akad rajta pár 9-10 perces szerzemény, valódi progresszivitásnak, szimfonicitásnak (talán a "Subway Walls" kivételével) nem sok jelét látom-hallom, még annyit sem, mint amennyit a "Fly From Here" nyújtott nekünk. Talán kegyetlenül hangzik, de ez az őszinte véleményem: ez az egyik legunalmasabb tingli-tangli nyavalygás, amit a Yestől valaha hallottam. A hangzás is erőtlen, száraz, különösen a ritmusszekció tűnik nagyon enerváltnak. Steve Howe hozza a saját formáját, de Davison egyszerűen elégtelennek tűnik: talán van olyan hangja, mint Jon Andersonnak, de közel sem olyan jó dalszerző.

Az idén ezek szerint nemcsak az Asia, hanem a "rokonnak" számító Yes is csúnya csalódást okozott (nekem biztosan!). Geoff Downestől azt vártam, hogy talán könnyebben megközelíthető, dallamosabb, de keményebb hangvételt honosít meg a csapatban. Ezzel szemben csak lassabb, csöpögősebb, poposabb lett az egész. Ej, be kár!

Tartuffe

Kiadó:
Radtone Music

Honlap:
www.qantice.com

Jóllehet, a Qantice-t a reklámszlogenek a legjobb francia power metal csapatnak titulálják a Heavenly óta, nagyot csalódhat az, aki a Gamma Ray iskola eminens tanulóinak reprodukált világát várja: a dalok ugyan tartalmaznak minden olyan klisét, amivel az euro-power birodalmában találkozni lehet – és ezt itt jó értelemben mondom –, a kialakult végeredmény mégis inkább idézi a túlszimfonizált, barokkosított Kamelotot és a Sonata Arctica kommersz, musicales próbálkozásait, mintsem a szeretett germán kardcsörtetést. Amit, mint tudjuk, amúgy is utálnak a franciák.

A kulcsot – nem, amit beadnak, hanem ami megfejtésül szolgál – elsősorban az énekes, a norvég PelleK szolgáltatja, akinek hangja szerencsére nem annyira szentimentális, mint Tommy Kareviké, és sajnos nem annyira heroikus, mint Fabio Lione-é, ám tökéletes pótszerként szolgálhatna mindkét csapatban. Ehhez járul hozzá, hogy a Qantice a klisék felhalmozása mellett szívesen nyúl a musicalekben kipróbált, hatásvadász stílusmixeléshez, ami a nyilvánvaló giccsfaktor mellett – a dallamok kiválóságának köszönhetően – mégsem válik ízléstelenné. A címadó "Phantonaut"-ban például egyszerre keveredik a XX. század elejének geil tánczenéje a francia újhullám filmes audio-zokogásaival, mindez kétlábdobos, speedelős-szimfonikus környezetben: ha nem hallod, nem is hiszed el, hogy működik, ha meg hallod, nem hiszed el, hogy merték ezt megcsinálni. De merték, és legalábbis nálam, működik a dolog.

A Kamelot hatása természetesen nyilvánvaló, ám a Quantice nem merevedik bele a zenei melodráma önsajnáló szerepébe, és nem is akar művészinek álcázott ötlettelenséget sugározni: ha kell, elropja a táncot – Slayer Jig –, de ha kell, cirkuszban mutogatja magát – The Last Circus –, ahol PelleK a szomorú bohóc szerepében játszik kettős játékot, hiszen nem tudni, most Harlequin énekel, vagy a tökéletesen megidézett Lione?

Csaponganak hát a fiúk a szimfonikus-teátrális partok között ide-oda, mint a hánykolódó hajó a hullámos tengereken, és az, hogy nem lett borulás a vége, mindenképpen dicséretre méltó. Ahhoz persze, hogy élvezni tudd, nem kell hupililát hánynod a tengeri-betegségtől, illetve a sablonok által felépített világtól, amiben ott a "túljátszás" minden eszköze, az érzelmi ömlengéstől kezdve az ezzel tulajdonképpen éppen ellentétes kétlábdobos menetelésig, a sci-fi ihletésű szinti témáktól a kamarazenészi szólókig.

A stílusok keveredéséből adódóan úgy érzem, mégsem lett eklektikus az eredmény, azonban a "The Phantonauts" nem feltétlenül fog tetszeni még a szimfonikus metal hívőknek sem, ahhoz egy csipetnyivel több fém kellett volna, a musicales ujjgyakorlatok rovására, és a hangzásban is jobban előtérbe kellett volna hozni a gitárokat. Hiába, no, nem minden csapatnak adatik meg egy Luca Turilli, aki a filmzenét is barokk-powerbe képes varázsolni, így azonban kevés a menetelős, ökölrázós téma ahhoz, hogy ne emlékeztessen az egész inkább egy gitárokkal megtámogatott színpadi előadásra. Még szerencse, hogy szeretek színházba menni, és ha Te is így vagy vele, nyugodtan tegyél egy próbát a Qantice-szel.

Garael

Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

Boguslaw Balcerak újabb bizonyítéka annak, hogy a lengyelek a rock/metal zene területén (is) előttünk járnak néhány mérfölddel. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy Balcerak közel sem olyan ismert és elismert nemzetközi viszonylatban, mint mondjuk a Riverside vagy a Behemoth, de azért mégiscsak rendelkezik olyan ázsióval, amivel képes volt magához édesgetni néhány "nagyágyút", mint pl. Marc Boals, Göran Edman, Carsten Schulz vagy Rick Altzi. (Már csak Joe Lynn Turner hiányzik a brigádból!) Ezek közül az énekesek közül persze akadnak olyanok, akik láttak már jobb napokat, mégsem lehet elvitatni, hogy a szakmában a mai napig jól cseng a nevük.

Boguslaw nevében hiába van ott a "bogus" (aminek magyar jelentése: talmi, hamis), távol áll attól, hogy valami szemfényvesztést sejtsünk a háttérben (mint pl. ARP-nél). A "Gates of Valhalla" valójában a sokadik nem Malmsteen által készített Malmsteen lemez, ami jobb, mint bármi, amit a Maestro az utóbbi 8-10 évben készített. A bemutatkozó "Blood Of The Prophets" után Balceraknak sikerült még nagyobb sebességbe kapcsolnia, nemcsak a dalok, de a hangzás tekintetében is, jóllehet a keverés most sem tökéletesen arányos.

A komoly előélettel rendelkező vendégénekesek mellett igazi meglepetés Ricky Wychowaniec, aki simán világszínvonal! Rick Altzi a "Judgment Day"-ben egy kicsit meghaladja hangi adottságait, de a címadóban emlékezeteset "karcol", és ahhoz a nótához illik is az orgánuma. A Federico Cordera nevű (ha jól sejtem, argentin illetőségű) billentyűs is nagyon ügyes. Balcerak pedig amellett, hogy élvezetes nótákat ír, hitelesen alakítja a lengyel Yngwie szerepét, ha nekem nem is tűnnek mindig száz százalékosnak, kellőképpen kidolgozottnak a gitárszólói.

A "We Came To Rock" Mark Boals-szal mintha Yngwie "Trilogy" albumáról maradt volna ránk (erről mindig az jut eszembe, hogy a "You Don't Remember, I'll Never Forget" videójában látható, a színpadképet uraló böszme nagy Startó milyen k.rva jól nézne ki a nappalimban!). Világos, hogy ez az album nem egy reveláció, de bizton helyet követel magának az olyan csapatok lemezei mellett, mint pl. az Evil Masquerade vagy a Golden Resurrection...

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
facebook.com/noveriametal

Az olaszok tudnak valamit... valamit, amit a mediterráneum többi nemzete, országa nem tud. Elég arra gondolnunk, hogy a régió egyik legnagyobb és legnépesebb országa, Spanyolország évtizedek óta jóformán egy valamirevaló metál bandát sem tudott kiállítani (a Mägo de Oz a szememben csupán a műfaj karikatúrája!). A taljánok azonban egyre több bandával és egyre színvonalasabb produkciókkal kápráztatják el a rajongókat, akik hálásak is érte - személyes tapasztalat alapján mondom, hogy Itáliában mindenképp érdemes egy jó koncertre elmenni: fenomenális a hangulat.

A Scarlet Records - hál' Istennek! - sok tehetséges zenésznek, együttesnek ad intézményes támogatást, lehetőséget a bemutatkozásra, és a most még teljesen ismeretlen új formáció, amolyan olasz szupergrúp, a Noveria is kapott egy esélyt. Az anyag hangmérnöke és producere az a Simone Mularoni, akit jól ismerhetünk a DGM-ből és Empyriosból. Ő atyáskodott a megjelenés fölött, sőt a "Fallen From Grace" című nótában vendégeskedik is egy gitárszóló erejéig. A Noveria azért "szupergrúp", mert zenészei ismert(ebb) olasz bandákból lettek verbuválva, pl. Emanuele Casali (DGM, Astra) a billentyűs! Mégsem ő, hanem Francesco Mattei, a fantasztikus kezű gitáros és Frank Corigliano, a változatos és erőteljes vokális teljesítményt nyújtó frontember a főszereplők.

A Noveria azért erősen magán viseli Mularoni keze nyomát illetve hatását, hiszen leginkább a DGM-re és az Empyriosra hasonlít, az előbbinél talán karcosabb, az utóbbinál viszont kevésbé djentes-elektronikus. Van itt rekesztés, alkalmi jellegű hörgés, káprázatos gitár és billentyűszólók, vastag riffek és pattogós ritmusok. Kicsit olyan, mint egy komoly tesztoszteron-kúrára fogott Almah.

Személy szerint én jobban örültem volna egy kevésbé hangos vagy agresszív hangzásnak, pár jobban megjegyezhető dallamnak és persze néhány nyugodtabb ritmusnak (néhány alacsonyabb bpm értéknek), de van aki pont ezt éli, a célom meg nem az ezekkel az írásokkal, hogy másokra ráerőltessem az ízlésemet (na, jó, azért egy kicsit igen...). Nem tudom, van-e jövője ennek a formációnak, valójában azt se tudom, hogy valódi együttesről van szó, vagy csak egy amolyan projektről. Az biztos, hogy min. Francesco Mattei nevét érdemes lesz megjegyezni, akinek semmi szégyellnivalója sincs egy Mularonival való összehasonlításban, és ez bizony nagyon-nagy szó!

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.falconermusic.com

No végre, itt az a banda, amelyik nem Háry János és Münchausen báró szerelemgyerekeként hazudozik össze-vissza mindenféle marhaságot a gyökerekhez való visszatérésről és a metálba vetett újdonsült hitéről: ha a Falconer kijelenti, hogy pályájuk legriffesebb, legkeményebb lemezével hajtanak minket vadászatra, az úgy is van. Hogy a kánya, izé, sólyom csípje meg!

Bevallom, sokakkal ellentétben én nem örültem teljes szívvel a hírnek, hiszen a csapat lényegét nem a pitbullos acsarkodás, hanem a finom, folkos melódiák, gitárharmóniák és az énekes lágy, romantizáló-historizáló hangja jelenti, ráadásul volt egy időszak, amikor ezen jegyeket elhagyva próbáltak hasonlóan a heavy metal felé közelíteni, aminek szárnyalás helyett ordas seggre ülés lett a vége.

A mostani próbálkozás azonban nem ilyen: a fiúk úgy ütötték tovább a vasat, hogy a csilingelésben nem vesztek el azok a momentumok, melyekért megszerettük őket, az viszont igaz, hogy az énekes dallamai mellett a riffek ugyanolyan dalalkotói pozícióba jutottak, mint a játékáról ezer méterről is felismerhető Steiner Weinerhall gitárszólói, és talán még soha nem használták ki ilyen mértékben a két gitáros felállásból eredő "power-creation" lehetőségét, mint jelen esetben.

Szállnak hát a riffek, mint a klasszikus orosz filmben a darvak, az ember már a nyitónótában is olyan dübörgéssel találja szembe magát, ami majd egy percig nem hagyja szóhoz jutni szegény Mathias Bladot, aki rockoperás pályafutása alatt talán sosem gondolta, hogy powerbe öltött black metalt fog énekelni. Mi? Hogy hülyeséget beszélek? Tulajdonképpen igen, de a nagy keménykedés néha már bizony szinte blast beatbe torkollik, hallgasd csak meg a lemez legdühösebb nótáját, a "Wasteland"-et. A dalt felvezető riff-sorozatot követően az ember szorongva várja, hogy Blad elhagyja simulékony modorát és vért okádva rikácsolja el a sorokat, ám ez sajnos nem történik meg, jóllehet, a Falconer világhoz szokott hallgató szinte lefordul a székről a staccato dübörgésben, és a dobos, Karsten Larsson minden bizonnyal egy X-man mutáns, aki helyzeti előnyénél fogva nem két, hanem háromlábdobos sorozatokkal támogatja a csapásmérő erőket…

Persze a megszokott pillanatok is előjönnek, ha türelmesek vagyunk, hiszen a "Scoundrel And The Squire" a szokásos reneszánsz-beütésű ballada, de ez is úgy besúlyosítva, hogy Blackmore mesternek három lanton kéne játszani az akusztikus erőkiegyenlítéshez, már ha a trubadúrkodás mellett rászokna a zenei body-buildingre. A hagyományok tehát nem szakadnak meg, csak átformálódnak, mint Hulk egy-egy dühroham után, és a mesélő-regélő attitűd inkább idézi a vikingek ragnarökét, mintsem a vadászat utáni tábortüzes pihengetést. A tempó néha szinte fast forwardban munkáltatja a csapatot, de nyugi, a dallamok ugyanolyan erővel csapják mellbe az embert, mint a riffek és a hagyományos technikás powert idéző gitárfutamok – így az egész nem fordul olyan burleszkbe, ahol a fő poénforrást a tortahajigálás jelenti - a gyorsított lejátszás itt igenis a technológia ereje, mintsem kezdetlegessége.

Az persze igaz, hogy kell pár hallgatás, amíg az ütészáporból kihalljuk a slágert, aminek léte elsőre csak a "Halls And Chambers"-nél nyilvánvaló, de ha a riff-fa rázása közben időt szakítunk a lehullott termést is szemügyre venni, akkor szinte csak érett és ínycsiklandó dolgokkal találkozhatunk. Töltelék itt nincs, legfeljebb az egyéni ízlés találhat egy-két véleményesebb darabot, ami nálam az "In Ruins", ahol a gonoszkás, groove-os gitárjáték mellé nem találtak megfelelő dallamot.

Úgy gondolom, a Falconer 19-re lapot húzott, és most viszi a bankot. Dühös, agresszív, de az eddigi lényegi jegyeket is megtartó, a folkot és a powert valóban szintézisbe préselő pörölymunka született, ami több fémet tartalmaz, mint két páncélvonat együttesen. De ha nem, ereje biztos van annyi, ha nem hiszitek hallgassátok, a kerekek már itt zakatolják a dallamokat a síneken… És csak közelednek, csak közelednek…

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.uriah-heep.com

Nem biztos, hogy ezt a kritikát nekem kellene megírnom, mert elfogult vagyok Uriah Heep ügyben. Bevallom, ez van... Sokat töprengtem a dolgon, de azután rájöttem, hogy ez végeredményben csak egy blog, ami nem generációk véleményét akarja befolyásolni, alakítani, hanem egyszerűen saját zenei élményeinket hivatott dokumentálni. Abszolút értékítéletről, megkérdőjelezhetetlen objektivitásról mi itt nem szoktunk papolni, bár - megjegyzem - a stílushatárokon belül azért elég jól értesültek vagyunk, komoly jártasságra tettünk szert az évtizedek alatt... :)

Szóval a Uriah Heeppel kapcsolatban van egy rögeszmém: a "Sea Of Light" (1995) lemez egyszerűen etalon, fix igazodási pont a rocktörténelemben, s úgy magasodik ki az együttes életművéből, mint valami délceg, dacos rádiótorony az enyhén hullámzó dombvidék lapos lankái közül. Persze a Uriah Heepet nagyon régóta ismerem és szeretem, a Byron-korszak minden lemeze megvan, még az 1973-tól folyamatosan romló formát mutató gyengécske albumok is, de minden erőfeszítésem ellenére képtelen vagyok elkerülni, hogy minden egyes lemezüket a "Sea Of Light"-hoz mérjem, hasonlítsam.

A banda egyfajta vérfrissítésen esett keresztül az utóbbi időben, hiszen fiatal(abb) dobosuk és - szegény Trevor Bolder halála óta - új bőgősük van, a muzsikán azonban ez nem igazán érződik. Amikor az "Into The Wild" megjelent (2011), még hajlamos voltam a Frontiers kiadó nyakába varrni ezt a lötyögősebb, ős hard rockosabb hangvételt, de most már inkább úgy tűnik, hogy ez a csapat saját koncepciója: vissza a gyökerekhez! Nem szintizünk, maradunk a régi jó Hammondnál, nem pakoljuk tele sávokkal a fölvételeinket, nem cifrázzuk a dolgokat, a gitár is akkor fasza, ha úgy szól, mint a '70-es években. Elég ha meghallgatjuk a lemez véleményem szerint leggyengébb nótáját, a címadót - mintha a "Wonderworld"-öt hallgatnám 1974-ből.

Értem én, és tulajdonképpen nincs is ezzel baj. A hiba az én készülékemben van, mert sajnos (vagy nem) azzal a monomániával vagyok megáldva, hogy nekem egy "Sea Of Light II" kell. De mán! Tudom, hogy képesek lennének rá! Ez a hóbort természetesen ronda hendikepp, mert közben hajlamos vagyok nem észrevenni, hogy az áporodott hangzás, a kicsit hangosra kevert ének és a rock n' roll sablonok mögött azért tök jó kis nóták vannak, felejthetetlen, kórusban énekelt refrénekkel és dögös, kövér Hammond kísérettel. Idővel egyébként az előző albumot is megszerettem; majd ezzel is megbarátkozom. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy a korábbi lemezhez képest csak a borító lett jobb.

Tartuffe