Kiadó:
Island Def Jam

Honlap:
www.bonjovi.com

Bon Jovi barátomat nem kell bemutatni senkinek. Még a főiskolán ismerkedtünk meg, amikor befutott a "Runaway" című slágerével. Én persze rohantam a helyi lemezboltoshoz, ahol a törött kis Polskimat elcseréltem a Bon Jovi első lemezére (meg még pár másikra). Rongyosra hallgattam azt a lemezt, és a "Shot Through The Heart" még inkább elmélyítette ezt a barátságot. Amikor már 7800 Fahrenheit-en izzott a kapcsolatunk és a rockszikla is megolvadt körülöttünk, akkor jött egy Desmond Child nevű producer és elsütött egy már másnál megbukott poént ("If You Were A Woman And I Was A Man" - Bonnie Tyler), amiből Bon Jovi egy új szöveggel és kicsit dögösebb hangszereléssel toplista vezető dalt csinált ("You Give Love A Bad Name").

New Jersey-ben még együtt üvöltöttük, hogy "Born To Be My Baby", de aztán egyre ritkábban találkoztunk. Mégis mindig számíthattunk egymásra. Én feltétel nélkül megvettem a lemezeit, ő pedig holtbiztosan szállított egy-két olyan slágert, ami életben tartotta a barátságunkat. A "Keep The Faith" címadó dala és az "I'll Sleep When I'm Dead" is megmozdított bennem valamit. És akkor végre élőben is találkozhattunk, az MTK pályán egy koncerten. Ez volt ismeretségünk csúcspontja. Aztán eljöttek a keserves napok a "These Days" albummal. Gyenge nóták, stílusváltás, néminemű el-grandzs-osodás, csak a bónusz lemez miatt vettem meg az albumot. Az a bónusz anyag adta vissza a hitemet! Jon Bon Jovi Simon & Garfunkelt és Boomtown Rats-feldolgozást énekel zseniálisan ("Mrs. Robinson" és "I Don't Like Mondays"), Tico Torres mély baritonján elbúgja a "Crazy"-t Patsy Cline-tól, David Bryan (született Rashbaum) elnyomja a Rolling Stones klasszikusát (Tumblin' Dice), végül Richie Sambora az ő nyers hangjával ad új értelmet a "Heaven Help Us" című Stevie Wonder slágernek. Biztos vagyok benne, hogy tízszer többet volt a lejátszómban, mint a lemez, amelynek ez csak a "melléklete" volt.

A Crush / Bounce / Have A Nice Day hármas az "It's My Life"-fal indítva új értelmet adott barátságunknak. Emlékszem, amikor először leadták a rádióban, félre kellett állnom a kocsival, annyira megrendített, hogy 14 év után ismét egy "Livin' On A Prayer"-rel egyenértékű klasszikust hallhatok tőle. Persze a fénykor már nem tért vissza, de kellemes órákat töltöttünk újra együtt. Aztán Bon Jovi bekattant. Azt találta ki, hogy Amerikában mennyivel népszerűbb lehetne, ha egy kis country-t vegyítene a zenéjébe. (Ez valószínűleg a "Who Says You Can't Go Home" country verziójának sikere miatt fordulhatott meg az elméjében. Szerencsére az a verzió csak bónuszként került rá a "Legyen Jó Napod" lemezre, így nem rontotta el teljesen a címbéli jókívánságot.)

Nos, hát "Lost Highway". Elveszett országúton elveszett barátságok száguldanak egymás mellett párhuzamosan. És ezek a párhuzamosok a végtelenben sem fognak találkozni. Ezt éreztem akkoriban, és Bon Jovi számításai sem váltak be, mert felére csökkentek az eladásai az előző albumhoz képest. Ez a durva váltás új rajongókat nem nagyon hozott, de a régiekből sokat veszített. A "The Circle" ezért visszakanyarodott a jól bevált "Born To be My Baby" recepthez, és én újra örömmel öleltem keblemre.

De az új lemezzel nem tudok mit kezdeni. Bon Jovi új stílust kreált. Mintha a felvett teljes albumot lelassították volna és úgy vésték volna kőbe (akarom mondani: polikarbonátba). Még a "slágerszám"-nak kikiáltott "Because We Can" is olyan, mintha egy megfáradt dobos lanyhuló ütemére egy paralízises gitáriskolás nebuló játszaná rá a szólót, és ezt nem tudja ellentételezni az igazi Bon Jovis vokállal előadott gyermekrigmus-szerű refrén sem.

A többit meg borítsa jótékony félhomály. Már megszokhattam, hogy az utóbbi években nem sikerült csak 2-3 nótányi időre felkelteni az érdeklődésemet, de ez a lemezenként 10-15 perc elegendő volt arra, hogy a barátságunk megmaradjon, ha csak takaréklángon is. Ám ezt az anyagot már vagy ötödször hallgatom, és nem találok fogódzót, amibe kapaszkodva megérthetném a koncepciót és élvezhetném a muzsikát. Csak nézek ki a fejemből és kérdem a lemez címét visszhangozva: Most mi van?

Sambora nyilatkozata szerint "különböző stílusbeli elemeket válogattak össze" az albumra. Nos, én ezt úgy fogalmaztam volna, hogy az előző évekből "megmaradt" dalok gyűjteménye ez a lemez. Ez magyarázhatja a koncepciótlanságot és a dalok gyenge színvonalát. Hagyjuk a "Wanted Dead Or Alive"-ot, azt úgysem lehet überelni, de egy "Always" kaliberű balladát sem tudtak írni már vagy húsz éve, most is csak amolyan "Diamond Ring" vagy "Bitter Wine" stílusú nyavalygásokat kapunk, mint az emlegetett (és nem pozitív példaként) "These Days" albumon (pl: Room At The End Of The World). Még a gyorsabb (mert gyorsról az említett mesterségesen lelassított tempó miatt nem beszélhetünk) nóták közül a leghallgathatóbb a címadó dal, bár nekem kicsit "Lost Highway" ízű, de szerencsére a hegedűt most elhagyták, csak a szintivel tesznek alá nemi kis vonós hátteret. Aztán van a "That's What The Water Made Me", meg a vége felé a "Beautiful World", de tönkreteszi mindet ez az egy hangot pengető minimalista gitározás, amely az idegeimre megy. Nem igaz, hogy nincs egy tisztességes gitárszólója az egész lemezen Samborának!

A kubista jellegű borító minimális verbális tartalommal büszkélkedhet, a szerzőkön és a producereken kívül semmit sem tüntet fel, ami számomra megint csak egy agyrém. Még a zenészek neve sem szerepel a lemezen! Pedig ha abból indulunk ki, hogy a zenekar tagjait a rajongók már úgyis ismerik, legalább azt a Hugh McDonaldot illett volna megemlíteni, aki legrégebben zenél együtt Jon Bon Jovival, (már a "Runaway" kislemezen is közreműködött, amelynek sikere kapcsán hoztak létre egy zenekart Jon köré, s csak ekkor került képbe Richie Sambora meg a többiek) de egyetlen lemezen sem szerepel, mint a banda tagja. Pedig a magyar származású Alec John Such (eredetileg Szűcs) távozása óta, lassan húsz éve bazsevál újra együtt folyamatosan a legénységgel.

A "Lost Highway"-nél azt mondtam: itt a vége a barátságunknak, ennél mélyebbre már nem süllyedhet Bon Jovi, mint hogy LeAnn Rimes-szal énekel duettet. Aztán később mégis megbocsátottam neki és megvettem a lemezt (igaz, csak a Tour edition bónusz koncertlemeze miatt), de most megint azt mondom: Itt a vége, fuss el véle! Aztán talán majd egy év múlva megveszek valami "turbó edisönt", ahol eredeti sebességükön játsszák el a dalokat.

CsiGabiGa

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
facebook.com/mysoliloquy

Úgy ficánkol a gitár a dús billentyűtengerben, mint pisztráng a hűs hegyi patakban. Ez volt az első gondolatom a szigetországi projekt bemutatkozó albumának hallgatása közben. Projekt, mert igazi zenekarról beszélni itt nem lehet: Pete Morten, aki leginkább a Threshold ritmusgitárosaként lehet ismerős az egyszeri proggernek, egyetlen dobos (Damon Roots) segítségével öntötte formába régóta érlelődő ötleteit (a megjelenés óta bővültek koncertképessé). Régóta formálódó ötletek, igen, mert elviekben 10 éves ez a "banda", de szerintem Ti sem hallottátok az eddig megjelent 2 EP-jüket. Nem is baj, mert azok krémje emitt újra rögzítésre került.

Nem, a zene amúgy nem thresholdos. Na jó, egy kicsit. De legalább ugyanannyi van benne az "FWX"-es, kísérletezgető Fates Warningból, vagy az "Empire" korabeli Queensryche puha intelligenciájából. (Az utolsó két Galahad opus is jó kiinduló pont lehet amúgy – ismertető ITT és ITT.) Morten egyébként jobb muzsikus, mint amilyen gitáros. Pont a gitárszólók nem túlzottan technikásak ugyanis, inkább fílingesnek mondanám őket. Dalszerzőként azonban nem érheti panasz, és énekesként is szépen megállja a helyét. Magasabb fekvésű, érzelem-gazdag hangja elmenne bármely neo-prog zenekarban. Bele tud vinni továbbá némi pimaszságot, angol kocsmakiejtést is az énekstílusába, ami kifejezetten tetszik nekem.

A lemez jól szól, külön köszönet a hangmérnöknek azért, hogy a basszusgitár pulzálását végig tökéletesen hallani. A ritmusszekció ugyanis finom, rafinált tört ritmusokra épülő alapokat tesz a fent említett ficánkolás alá – mindez a túlcsorduló elektronikával nagyon modern, táncos jelleget kölcsönöz a történetnek. A végeredmény helyenként amolyan Ministry meets Queensryche jellegűvé válik ezáltal – igazi kuriózum, azt gondolom.

Nem nehéz tehát rákattanni a "The Interpreter"-re, nálam 2013 első igazán kellemes meglepetése. Valahol azt olvastam, egy brit másodvonalas mozi is felhasználta az egyik számot innen. Tökéletes választás, tényleg amolyan filmzenés az egész korong, aminek elsősorban hangulata van. Másodsorban pedig egy élvezetes, kísérletező, előremutató progresszív metal/rock alkotás.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jeffscottsoto.com

Ki mint W.E.T. úgy arat! A zenekar megW.E.T.ette lábát a rock-birodalomban 2009-es albumával, és most, 2013-ban W.E.T.ték a bátorságot, hogy továbblépve, köW.E.T.kező albumukkal a zseniális első lemezt túlszárnyalva olyan produkciót hozzanak létre, amely méltán esélyes az év melodikus rocklemeze címre, így most neW.E.T.ve learathatják a babérokat.

A W.E.T. mint tudjuk, egy mozaikszó a tagok zenekarainak kezdőbetűiből. Robert Säll nagyon tudja a David Paich-féle Toto stílust és ezt kamatoztatja itt is, ahogy zenekarában, a Work Of Art-ban is. Erik Martensson nagyon otthon van abban az aréna rockban, amit a Harem Scarem az első lemezein képviselt, s amit az Eclipse átörökített a XXI. századra. És Jeff Scott Soto nagyon tud énekelni, ahogy azt bizonyította szólóban és a Talismanban egyaránt. Sajnálatos, hogy a Talisman pályafutása éppen akkor ért véget, amikor a W.E.T.-é elkezdődött. Marcel Jacob tragikus halála előtti utolsó szereplése éppen a W.E.T. bemutatkozó klipjében való szereplése volt.

Míg a 2009-es albumon az Eclipse házi költője, Mikael Persson "köW.E.T.te el" a szövegeket, most maga JSS tört írói babérokra, mindeközben a zene a másik két tag (bár inkább Martensson dominál) közös munkája.

Az első lemez borítója a formáció nevéhez igazodva a liquiditást szimbolizálta (nem a likviditást, azzal az eladási adatok alapján semmi problémája nem lehet a zenekarnak!). Az új album artisztikája a tüzet W.E.T.te célba, mégpedig az elcsépelt (utoljára a Gotthard által ellőtt) főnixmadár utalással. Őszintén szólva számomra ez a lemez legelW.E.T.éltebb pontja. Nem értem a koncepciót sem. Manapság már nem természetes, ha valaki évente ad ki új anyagot, mint régen, úgyhogy a négy év utáni "feltámadás" gondolatvilágával nem tudok mit kezdeni. (Ezen az alapon a Rush vagy Deep Purple is készíthetne minden albumához egy főnix grafika terW.E.T., olyan ritkán adnak ki az új évezredben stúdiólemezt.) Érdekes egyébként, hogy míg az angolszász zenekarok 4-5 évente küszködnek ki magukból egy albumot, ezek a skandinávok csak ontják magukból a több albumnyi slágert, nem várva egy éW.E.T. se, mint annak idején Dieter Bohlen. Erik Martensson tavaly készített egy remek lemezt saját csapatával, amit Tartuffe az egekig magasztalt, majd írt egy másik albumot Jimi Jamisonnak, ami bekerült az év végi Top 15-ömbe "az év legjobb AOR albuma" lábjegyzettel, és pár hónapra rá itt ez a lemez, ami még a tavalyi Soto albumot is kenterbe veri.

Előferdülhet az is (a Sotoval készített interjú inkább erre utal), hogy ez a "főnixként újjászületés" koncepció és a "Fel! Támadás!" cím arra próbálja köW.E.T.kezetesen rávezetni a gyanútlan hallgatót, hogy míg az első anyag egy egyszeri projektnek indult, most már egységes csapatként tértek vissza, hogy porrá zúzzák a rock arénában a többi gladiátort. Csak azt nem tudom, mennyire lehet komolyan venni ezt a próbálkozást, ha az Eclipse zenészeivel (Robban Back: dobok, Magnus Henriksson: gitár) kiegészült csapat turnéra indul, "Tesco-gazdaságos" megoldással az Eclipse előzenekaraként? Nos, legfeljebb az történik, mint amikor a Gotthard "kvázi előzenekarként" (hivatalosan co-headliner tour volt) lemosta a Tony Martin Band-et a színpadról.

A "Walk Away" egy Journey-ízű AOR-remekmű, óriási vokálokkal és egy rövid, velős, de Schenkeresen egyszerre dallamos és technikás gitárszólóval, már most klasszikus! (Van, aki Magnus Henriksson technikáját Noruméhoz hasonlítja, de ha figyelembe veszem, hogy Norumnak nyilatkozatai alapján Schenker a példaképe, akkor egyikünk sem lőtt nagyon mellé.) A "Learn To Live Again"-ben pedig egyenesen arra W.E.T.emedtek, amit az első lemezen nem mertek meglépni: hallhatunk egy Martensson-Soto duettet. És bár nem kétséges, hogy a két versenyző nincs egy súlycsoportban, Martensson egyáltalán nem vall szégyent. Legalábbis nem kell K.O.-val elkullognia a dal után.

A címadó "Rise Up" hasonlít leginkább az előző lemez slágerére, a "One Love"-ra, kicsit lazább szerkezetű, mint társai. A "The Moment" meg olyan, mint amilyen egy Journey-sláger lett volna, ha Soto marad az énekesük 2006 után. A "Fasírt-szagú" "Bad Boy" után már azon sem csodálkoztam volna, ha a '80-as évek aréna rockjának teljes menüje megjelenne az étlapon, de valahogy csak ez a "Bon Józsi Utazása" feeling dominál az albumon. És a korszak nagy dalszerző-producereinek szelleme is ott lebeg a dalok felett. Gondolok itt Desmond Childra, vagy Robert John "Mutt" Lange-ra.

A "Broken Wings" kísérete igen erős Bruce Springsteen utánérzés (Born In The U.S.A.), ettől eltekintve remek "headbangelős" dal, azt W.E.T.tem észre, hogy hallgatása közben Gábor létemre "bólogató János" lett belőlem. A két ballada ("Love Heals" és "Still Believe In Us") viszont nem érintett meg különösebben, hiába próbáltak Journey-sen szenvedélyesek lenni, inkább csak szenvelgősre sikeredtek ezek az eposzok.

Talán csak egy hibája van a lemeznek: szinte már túl sok. A dallamok, a vokálok, a hangszerelési ötletek ilyen szintű összezsúfolása azt eredményezi, hogy a végére szinte elfáradok. Ahogy Tartuffe egy korábbi kritikájában írta, néha hatásosabb, ha egy kicsit szellősebb a muzsika. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ezzel az anyaggal még több új híW.E.T. szereznek maguknak.

CsiGabiGa

Akinek esetleg kétségei lettek volna az új magyar progresszív metál formáció, az At Night I Fly (Wendigo, Dreyelands, After Crying, K3) ütőképességét illetően, most a négy számos EP mellé kapott egy video klipet is, amely végképp meggyőzhet mindenkit arról, hogy külföldön is teljes mellszélességgel vállalható produktum született. Nagyon szurkolok a srácoknak!

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/molicsrock

Megmondom őszintén, Molics Zsolt új/régi albuma hallgatásának majdnem prekoncepcióval álltam neki, mikor a beharangozóban a minden bizonnyal jó szándékú énekes rocktestvéreihez intézte szavait – mármint azokhoz a hallgatókhoz, esetlegesen zenészekhez, akik megveszik, meghallgatják az "Ötvözet" címmel ellátott retrospektív lemezt. Ezzel az idealizált képpel – mármint a testvériség, az együvé tartozás, a tolerancia és empátia jellemezte muzikális világgal – pedig már mentorom, H. Sanyi is leszámolt, aki életének egy szakaszában a magyar zenei élet meghatározó alakja volt, és visszaemlékezéseiben így vallott erről az időszakról:

"Jómagam pályám során sokszor kerültem kapcsolatba a politikával, amit aztán a magyar rockzenei életben folytatott tevékenységem során remekül tudtam kamatoztatni: e két területnél több álnoksággal, kétszínűséggel és sárdobálással ugyanis csak a tudományos életben és egy általános iskola csupa hölgyből álló tantestületében találkoztam, ami ellen néha a legnehezebb titkosügynöki mesterkurzus biztosította szuperképességek is kevésnek bizonyultak. Ez persze nem jelentett mindenki számára hátrányt, két Nobel díjra jelölt magyar pszichiáter és három akadémikus szociológus is évekig tartó kutatási forrást talált a magyar zenei rockélet szereplőinek pszichés, mentális és csoportdevianciáit tanulmányozva, igaz, hogy ezen tudósokból a legtehetségesebb aztán inkább a bolondok házába távozott, mivel elege lett az irracionalitásból."

No, persze, Sándor minden bizonnyal nem találkozott azokkal a remek magyar zenész emberekkel, akik éppen zenei tevékenységének időszakában mentek el a kolostorokba a jámbor szerzeteseket a testvériség és az önkritika fogalmára oktatni, éppen ezért ne is vegyük komolyan a szavait, félre hát a fenntartásokkal! Mert azt még a legcinikusabb, modern metállétbe belefeledkezett kritikus is elismerheti, hogy a lemezen szereplő életmű nagy része a magyar metál történelem meghatározó momentumait idézik, és ha a mesékben élnénk, ahol a jó mindig győz, akkor minimum a Classicának, és a Senecának is ott kellene ragyogni a nagy metál zenéskönyv arany oldalain. Az már csak hab a tortán, hogy a Moby Dick egyik legtradicionálisabb metál nótáját egy más osztályban játszó hanggal hallhatjuk – mindamellett, hogy az énekes stílusát már nem jellemzik azok a Tate-i sikolyok, melyek Redneck Imit, a HRM munkatársát és a Tüzesvíz valamikori DJ-jét is libabőrözésre késztették, mikor Zsolt a felhangzó egyik Queensryche nótára spontánul felénekelve a sorokat, tökéletesen idézte meg a magyar királynő birodalmát. Aki tehát elfogadja, hogy barátunk – bocsánat, testvérünk – jelenlegi stílusát nem Kiske és Tate, hanem az amerikai power dalnokok reszelősebb, ám bikabőgetően erőteljes és klasszis tónusa jellemzi, azt minden bizonnyal élvezettel fogja hallgatni a klasszikusokat, még akkor is, ha a fülébe a régebbi verzió égett bele.

Én személy szerint többet szemezgettem volna a két említett klasszikus album terméseiből, a Mamut véleményem szerint túl friss ahhoz, hogy visszatekintsünk rá – még akkor is, ha a vonatkozó két dal élvezetes transzformálódáson ment keresztül –, de talán jobban rá fogja irányítani azon nosztalgiázni vágyók figyelmét is a 2007-ben kiadott lemezre, akik időközben már nem követték hősünk munkásságát. Mert nekik legyen mondva, megéri megvenni az albumot, és nem csak azért, mert a dalokat újra felvették, és hát a mának megfelelő minőséggel dörrennek meg, hanem mert egyfajta korszellemet is belepréseltek a korongba a közreműködő zenészek, ami már csak azért is elismerésre méltó, mert a múltidézés ellenére nem lett avitt a dolog – ez persze a minőség kortalan tulajdonságának köszönhető. Vagy a Sámánok varázserejének…

Garael

"Egyetlen dal nincs a meglehetősen hosszú lemezen, amit alapötleteiben elfuseráltnak éreznék. Ha kemény munkával sikerül a gyermekbetegségeken túllépni, a Stratégia nagy jövő előtt áll." - fejeztem be az előző lemez méltatását 2009-ben és lám-lám, a Dionysosrising próféciájával ismét nem lőtt mellé... Merthogy tessék csak bemenni pl. a MediaMarktba és megnézni, hogy az új Stratégia lemez milyen hetykén dől neki az új Slash-nek. Rendszeres koncertezés, sok-sok-sok meló és el lehet érni, hogy a zenekarnak neve legyen, lemeze pedig kapható legyen jobb helyeken, és egy szerencsés kezdőbetű azonosság esetén, igen, akár Slash mellé téve is...

Én erre személy szerint büszke vagyok, mert földijeim a srácok, és ha távolról is, de azért láttam, hogy egy kézbe vehető lemez létrejötte mennyire nem sétagalopp és természetes dolog. Erre persze lehet rosszindulatúan azt mondani, hogy ácsi, a Stratégia nemzeti rockban utazik, márpedig ha valaki mostanában fingik egy jó hazafiasat, az némi érdeklődést eleve garantál a nagy létszámú nemzeti táborban. Ha teljesen objektív akarok lenni, akkor nem mondhatom, hogy ebben abszolút nincs igazság, de azért a Stratégia sikere nem (csak) ennek szól. Sőt megkockáztatom, valójában ez a sikerük kisebbik összetevője. A zenekar gondolatiságának tengelyében szerencsére nem a sumér-magyar rokonság, és nem Krisztus mint pártus (magyar) herceg áll. A dalszövegekkel, hacsak nem vagyunk a Münnich Ferenc Társaság elhivatott aktivistái, nem nehéz azonosulni.

A "nemzeti" rész tehát megmérettetett és cseppet sem találtatott könnyűnek. Nézzük, elég rock-e van? A Stratégia itt nagyot lépett előre. Ha bárki azért fázna, mert a nemzeti rock általában zeneileg alárendelődik a szövegnek és a forradalmi hevületnek, az ne aggódjon. A Stratégia egy tökös heavy power metal banda, teljesen versenyképes megszólalással (Töfi-Denevér) és nagyon jó dalokkal. Rögtön a lemeznyitó "Miért van ez így?" egy átfogó metal történelem: thrash kezdés, majd egy '80-as évekből átmentett klasszikus "Óóóóó"-s refrén. Kicsikét szájbarágós ugyan, de összességében mégis működik. Arról nem beszélve, hogy koncerteken nagyot tudnak majd ütni ezek a dalok.

"Akarod-e még?" Speed power a' la Sonata Arctica egy nagyon akkut felsőlégúti nyavalyával küzdő Tony Kakkoval a mikrofonnál. Török József ráspolyos, de erős hangja ugyanakkor karakteres, nekem abszolút nincs vele gondom. Személyes kedvencem a címadó nóta. Ha kicsontoznám a dalt, kb. 7-8 zenekart lehetne találni a hatásokban (a '80-as évektől napjainkig), de ez abszolút nem válik hátrányára. Sőt jó, ha nem kizárólag djenten és metalcore-on szocializálódott 40-es tagok is vannak egy zenekarban, legalább van miből szintetizálni.

A zseniális dob- és billentyűtémák, valamint a ritmusgitárok és énekdallamok jelentik számomra a lemez erősségét, azaz leltár szerint majdnem minden. A dalokban legalább 20 év metaltörténelme van szépen és egységesen, saját képre formálva összefoglalva. Kötekedni viszont fogok, mert kell, bár a gondom vélhetően 100 ember közül egyet sem fog zavarni, de velem szívtatok. A gitárszólók zöme kötelező módon van letudva, nem igazán érzem rajtuk a gondos és megformált törődést, pedig ezek a nagyszerű dalok szerintem megérdemelték volna. De mondom, ezt a többség nem fogja meghallani, sőt ha valaki direkt erre figyelve hallgatja meg, akkor sem fogja érteni, hogy miről ugat ez a kretén, merthogy kurva jók, egytől egyig. Összességében viszont csak gratulálni tudok, megérdemlitek.

Túrisas

Ezen az oldalon nem szoktunk "könnyű" zenével foglalkozni, de meg kell hagyni, Adele "Skyfall" című James Bond betétdala meglehetősen jól sikerült. Meg is ihlette egy olasz rock zenekar, az A Perfect Day tagjait, akik készítettek belőle egy igazán tökös földolgozást. Tanulság: (1) Adele tényleg zseniális énekesnő, utánozhatatlan orgánummal és egyedi stílussal, (2) az Oscar-díj talán túlzás, de a nóta tényleg figyelemreméltó, (3) egy rendes (értsd: nem herélt, kommersz, popos) hangzás és merészebb hangszerelés csodákat tud(na) tenni a média által ajnározott dalokkal (kár, hogy egy irgalmatlan gitárszóló még ebből is kimaradt).

Hallga!

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.spocksbeard.com
myspace.com/spocksbeard

A már hírnevet szerzett, rajongói törzsgárdával rendelkező csapatoknak az lehet a jövő ezekben a szűkre szabott esztendőkben, amivel a Spock's Beard is próbálkozik az "X" (2010) óta. A kaliforniai obsitos proggerek "előfinanszírozzák" lemezeiket: meghirdetik, hogy új albumot szeretnének készíteni, amit ilyen-olyan előnyös csomagokban előre meg lehet vásárolni, sőt komolyabb anyagi fölajánlásokat is lehet tenni, amelynek fejében még a donorok nevét is megörökítik (mint pl. tették azt a "Their Names Escape Me" című bónusz dalban). Miután az "X" nekem nagyon bejött (eddig messze a legjobb poszt-Neal Morse SB anyag!!!), úgy gondoltam, hogy az előfinanszírozásból most én is kiveszem a részem. A behatárolt lehetőségeimhez mért kicsiny, de lelkes fölajánlásért kapok egy limitált kiadású lemezt és egy pólót, s amíg a pakk megérkezik, személyre szabott digitális letöltéssel enyhíthetem a várakozás izgalmát...

E szokatlan marketing támogatásához kell némi bizalom a fanok részéről, de ez bennem szikla szilárd volt annak ellenére, hogy nagyon rosszul esett Nick D'Virgilio énekes-dobos kilépése. Helyére Ted Leonard érkezett (Enchant, Thought Chamber, Affector), akit az Enchantben kifejezetten kedveltem tiszta, érzelmes hangjáért, szerethető dallamaiért. Leonard ezen az albumon többet bizonyít annál, hogy méltó utódja Neal Morse-nak és Nick D'Virgilionak a mikrofon mögött, ugyanis a zeneszerzésben is jeleskedett; pl. az egyik kedvenc nótám az albumról éppen az általa jegyzett "Submerged".

Azt kell mondjam, az új énekes üdítő frissességet, szó szerint és képletesen új hangot hozott a Spock's Beardbe, amely így még inkább képessé vált elszakadni Neal Morse zsenialitásának olykor már valóban nyomasztó  hegemóniától. Persze a folytonosság nem szakadt meg, Neal két dalban is kisegítette testvérét (Afterthoughts, Waiting For Me). Még a hangzás is modernebb, gazdagabb, szikárabb lett. A Nick  D'Virgiliot a dobok mögött fölváltó Jimmy Keegen most a stúdióban is bebizonyíthatta, hogy van olyan zenész, mint elődje. A turnékon nyújtott teljesítménye alapján (itt) kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a tökéletes megoldás.

Félretéve a rizsát: a BNADS piszkos jó lemez lett, tuti TOP 15-ös anyag, amely hangzásban, kompozícióban, külcsínben és belbecsben 10/10. Erre mondják, hogy jó befektetés volt (annak, aki előrendelte) és az is marad (azoknak, akik csak most eszmélnek). Május 12 aranybetűs dátum a határidőnaplómban, mert teljesen kizárt, hogy az A 38-as hajóra szervezett buli ne legyen az év koncertje, életre szóló élmény, kutyámfüle, csakúgy, mint 2010-ben. Ez a közel 90 perc (nem tévedés, a 2 CD-s "special edition" tényleg ilyen hosszú, nem is érdemes az 55 perces alapváltozattal bajlódni!) üresjáratok nélküli tiszta muzsika. Punktum.

Tartuffe

Az átlag fogyasztónak nem sok borász ugrik be erről vidékről. Szőke Mátyás talán. Ha egyáltalán. Pedig az ország (területileg) második legnagyobb borvidéke. Szakmai körökben azonban egyre gyakrabban hallani tehetséges, fiatal termelőkről és figyelemre méltó kézműves borászatokról, ezért szedtük a sátorfánkat és egyik hétvégén leugrottunk a Mátrába szemrevételezni. Mit is találtunk ott? Elkötelezett, profi szakembereket, apró családi birtokokat, odafigyelést, szenvedélyt, sok munkát, nagy terveket és a mindezzel járó fáradtságot tükröződni az arcokon. Profizmust, igen - a borkészítésben. Ami a marketing és a vendéglátás részét illeti – hát, ott még lehet azért fejlődni bőven.

Elsőként a Centurio Borházat vettük célba, amely név Ludányi Balázs és édesapja borait takarja. És amely név kicsit fura egy 3 hektáros kézműves borászat esetén, mert arisztokratikus felhangokkal bír és komolyabb kereskedelmi szemléletet sugall. Pedig ízig-vérig családi pincészetről van szó, ahol a varázsszavak a tisztaság, természetesség; a tradíció és a hozamkorlátozás. Ha szeretnél leckét venni a fajtajellegek beazonosításából, akkor látogasd meg Balázst: nála a Hárslevelű nagyon Hárslevelű, a Kékfrankos nagyon Kékfrankos, a Cabernet Franc olyan, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és így tovább. Egyik boráról sem tudnék rosszat írni, még ha akarnék se. Legnagyobb sikert talán a Szürkebarát (2012) és a Cabernet Franc (2011) aratta a társaságban, de mind nagyon rendben van. Szándékai szerint kínozza a terroirt, de szerencsére a mineralitás sosem írja felül a fajta jellegzetességeit, csak finom játékosságot, plusz árnyalatokat visz a borvidékhez képest kifejezetten tartalmas, olajos, mégis izgalmasan gyümölcsös borokba. Ügyes fiú, oda kell rá figyelni!

Losonci Bálintnak, aki a következő kóstolót prezentálta, így fel volt adva a lecke rendesen. Ő is kézművesnek tartja magát (élesztőt, adalékanyagokat egyikük sem használ), a birtokméret is bőven családi még, bár körülbelül duplája Balázsék szőlejének. Roppant érdekesnek találtam azt, hogy ugyanazon területen, hasonló hozzáállással mennyire más végeredmény születhet. Nála a terroir és talán még inkább a borász stílusa, kísérletező kedve simán felülírja a fajtajelleget: a Pinot-ja (2011) még véletlenül sem az a klasszikus burgundiai könnyedség (visszafogottabb illat, mélyebb szín és textúra, de játékos azért nagyon), ezzel szemben a Cabernet Savignonnak (2010) van olyan színe, állaga, amilyent a kis-burgunditól várna az ember fia. Olyan különleges fajtákkal kacérkodik, mint a Magyar Frankos, vagy például a fejébe vette, hogy az osztrák csúcsborokkal versenyt felvevő Zöldveltelinit fog készíteni. Utóbbi (2011) tényleg nagy egyéniség, kár, hogy nem éppen olcsó portéka. Összességében: izgalmas, egyedi és komoly borok, melyek értékükhöz mérten is vannak beárazva. A borvidék (el)ismertségéhez képest talán vakmerő is kicsit az árképzés, de Bálint nem az a betojós fajta, úgy látom eddig bejött neki niche-stratégia.

Végül, de nem utolsó sorban Benedek Péter. Róla tudni lehet, hogy egy ideje átvette a Gróf Buttler borászati felügyeletét a Bukolyi családtól, így baromira kíváncsi voltam, miért éppen őt választotta – egy alapvetően más fogyasztói réteget megcélzó fehérboros területről – a prémium vörösekkel komoly hírnevet szerzett cég. Péter hozzáállása kicsit más, mint az eddig tárgyalt borászoké: ő nem misztifikálja túl a kézművességet, nem fél modernebb technológiákat alkalmazni, ha az elősegíti a minőséget. Saját családi gazdasága 15 hektár, mert hisz a méretgazdaságosságban és egy minimális birtokméretben, ami ahhoz kell, hogy optimalizálni lehessen az ár-érték arányt. Szerinte a jó bor az, ami az árához mérten ad sokat – nehéz lenne vitatkozni ezzel az alaptétellel, azt hiszem. Ugyanakkor ő is vallja, hogy a minőség a dűlőben dől el, hogy a hozamkorlátozás fontos, és őszintén: ez a méret azért még nem túl grandiózus ahhoz, hogy a borral való személyes kapcsolat és odafigyelés túlzottan sérüljön.

A végeredmény: a Benedek pince valóban verhetetlen ár-érték arányban. Úgy látom, egy átgondolt koncepció mentén, letisztult termékválasztékkal (melyben a nemzetközi és a hazai fajták jól megférnek egymás mellett), földön járó árazással halad a célja felé. Érti-érzi a komplexebb vendéglátás (panzió, kóstoltató helység, étkeztetés) fontosságát is, ami azért még nagyon nincs a toppon a régióban. Hozzá nyugodtan leugorhatsz televágni egy kombi hátulját az esküvőd előtt – könnyed, divatos fehérektől és rozéktól kezdve komolyabb vörös tételekig és korrekt desszertborig mindent megkapsz, ami egy komplett menüsor lekíséréséhez szükségeltetik. Mindeközben nem kell gatyára vetkőznöd és a pesti ficsúr haverjaid – aki azt hiszik értenek a borokhoz – sem fognak beszólogatni. Meg lesznek róla győződve ugyanis, hogy a tényleges áránál drágább nedűket szürcsölgetnek. Drukkolok Péternek, hogy bokros teendői között tartani tudja ezt a színvonalat! Kiemelni nehéz, mert kiegyensúlyozott, szép tételeket ittunk, talán a Savignon Blanc (Epres dűlő, 2012) és a Pinot Noir (2011) tetszett a legjobban.

Egy szó, mint száz, a Mátra felkerült nálam a térképre. Egy olyan hely, ahová érdemes lesz időnként visszanézni, akár különlegességekre vágyom, akár feltankolni könnyedebb fehérekből a nyári szezonra. A terület jó talajadottságokkal rendelkezik és a klímája is felértékelődik az egyre gyakoribb meleg évjáratokban. De ami mégiscsak a legfontosabb: kiemelkedni látszik onnan egy fiatal, tudatos borászgeneráció, amely megalapozhatja a régió jövőbeni elismertségét. Ehhez persze sok munka és fejlődés szükségeltetik még, főleg a hatékony marketing szintjén. Mert a jó borok már megvannak hozzá.

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/RageOfAngelsUK

Matematikából tanultuk, hogy ha a TEN-hez hozzáadunk egyet (mondjuk egy énekest), akkor mindjárt ELEVEN-ebb lesz! De mi van, ha mindjárt 6 énekest adnak hozzá? Az viszont fizikából rémlik, hogy ha több vektort összeadunk, akkor az eredője nem feltétlenül lesz előremutató. Nemrég elmélkedtem a Lover Under Cover nevű zenekarról, mely élén Mikael Erlandsson-nal sokkal dögösebb muzsikát produkált, mint az énekes anyazenekara. Most e banda zenészei Erlandsson nélkül, de 6 másik énekessel játszottak fel egy lemezt, a LUC albumán is közreműködő Ged Rylands, ex-Ten (most már inkább csak Nine) billentyűs vezényletével.

Ex-Ten zenészből van itt még több is, a szólók nagy részét Neil Fraser és Vinny Burns "követte el", akik szintén csak múlt időben beszélhetnek a tízes számról. Hát milyen legyen a végeredmény, ha nem Ten-es? Hiába teszi oda magát Harry Hess (Harem Scarem) és Robert Hart (Bad Company), hiába adja a maximumot Matti Alfonzetti (Impera, Red White and Blues, Jagged Edge) vagy David Reed Watson (Los Angelesben élő "szabadúszó" énekes), nem több ez, mint Paul Hodson (szintén ex-Ten billentyűs) pár évvel ezelőtti próbálkozása, ami ugye végül ment a lecsóba. Mármint a Frontiers 666 forintos lemezleárazásai közé. (Most, hogy belegondolok: fura dolog ez az infláció, fejre állítja a dolgokat. Manapság már ezt a lemezt is inkább 999 forintért lehet megkapni!)

Persze lehet, hogy nem a zenészek a hibásak. Hiszen a Ten énekes-zeneszerzőjének "Once And Future King" című kétrészes rock-eposza is ugyanígy végezte, pedig az tényleg minőségi muzsika volt, és olyan húzónevek is feltűntek rajta, mint Doogie White, Damian Wilson, DC Cooper vagy Bob Catley. Én megboldogult fiatalkoromban még a bakelitlemezeket gyűjtöttem, és ha már a kezemben volt, ki is olvastam. Tudtam, ki játszik a lemezen, ki írta a dalokat, ki volt az egyes dalokban a közreműködő. A mai digitális világban sokan csak letöltik a (legális vagy illegális) mp3-at, kapnak mellé jó esetben egy 300 pixeles borítót "oszt jónapot". Persze manapság ott az internet, ahonnan minden infót meg lehetne szerezni az albumról, de kit érdekel? A bejáratott nevek lemezeit megveszik, de ki tudja, ki az a Gary Hughes, Paul Hodson vagy Ged Rylands? Az intelligensebbje legalább olvas minket (vagy más hasonló témájú honlapot) és kap néminemű nemi útbaigazítást, de a többiek csak azt tudják, amit a rádióban hallanak vagy a Pofakönyvben olvasnak. De nagyon elkalandoztam. Vissza a zenéhez! A zenéhez, ami alapvetően nem rossz, csak néhány tizedesjeggyel marad le a Ten mögött, de nem lesz az év lemeze, ahogy beharangozták.

A sorból kilóg a két Danny Vaughn (Tyketto) szám, az "Over And Over" tiszta Journey, mintha Steve Perry tért volna vissza egy metroszexuális Gary Cherone képében (inkább ne nézd a videót, csak hallgasd!), a másik a "Spinnin' Wheel", egy blúzos lüktetésű aréna-rock sláger, amolyan Y&T-be oltott Europe. (Gondolj bele, milyen lenne egy Meniketti-Tempest közös szerzemény!) Nagyon jó! A két kedvencem az albumról. A harmadik különleges nóta a Ralph Scheepers (Primal Fear) által elénekelt dal, a "Falling".

A lemez legdögösebb nótája, a legdögösebb hangú énekestől. Egy Avantasia albumon is simán el tudnám képzelni, ha visszavennének a billentyűből. De hát ez egy billentyűs lemeze, hogy mondhatok ilyet? Bár, ha belegondolok, a Yoso címadó dalát idéző billentyűjáték még dob is az összképen.

Még egy dalt kell kiemelnem, ebben egyáltalán nincs énekes, van viszont gitáros hegyekben, szinte oda se férnek a hangfalak elé! Ralph Santolla (Iced Earth, Millenium), Martin Kronlund (Lover Under Cover, Reece Kronlund), Vinny Burns (Ten, Asia), Xander Demos (Sabbath Judas Sabbath - nem találjátok ki, milyen tribute band!) egyszerre (illetve egymást követően) nyomulnak az ezerszer elcsépelt Zep-riffekre. De mit mondjak? Egy 6 és fél perces gitárszóló-orgiához éppen tökéletes.

Az album egyik legnagyobb értéke a két - teljesen más karakterű - gitáros játéka. Vinny Burns mindig kedvencem volt a villámkezű szólóival (még a "Burns Blue" lemezét is megvettem), Neil Fraser csupán egy albumon játszott (Stormwarning), az ő stílusa lassabb, de Schenkeresen dallamos, úgyhogy nekem bejön.

A végeredmény végül is nem rossz: aki a Tent szereti, rossz ember nem lehet! Tény viszont, hogy az említett négyesfogat a lemez legjobb pillanatai és ezek egyike sem Ten. A többi viszont olyan "langyos víz". Persze ettől még hallgatható! Hogy is szól a közmondás? Langyos víz partot mos? Vagy nem?

CsiGabiGa