Kiadó:
American Recordings

Honlap:
www.zztop.com

Egyszer volt, hol nem volt, az olajmezőkön innen, a marhacsordákon túl, amikor Jockey Ewing még kósza gondolat se volt, élt néhány szakállas a "barátok földjén" (Texas az indián tejas - barátok szóból ered), akik a posta, vagy talán a Mikulás hibájából hangszereket kaptak cowboykalap helyett gyerekkorukban, így egész életük rossz vágányra futott, s míg osztálytársaik suli után rohantak a földekre, hogy mihamarabb nyeregbe pattanhassanak, ezek az elkorcsosult kölykök apa garázsában nyomták a bluest.

A három "szakállas" közül igazából csak kettő volt szakállas, a harmadik kackiás bajsza alatt somolyogva így mutatkozott be: "Szakáll Feri (Frank Beard) vagyok, aki a Fort Worth Strip Club-ban szokott dobolni esténként. Korábban Dustyval és egy Rocky nevű fiúval nyomultam a "The Cellar Dwellers" nevű bandámmal a Fort Worth Cellar-ban. De mióta Dustyval átköltöztünk Billy garázsába, Rocky sörbe fojtotta bánatát, és létrehozta a Rocky Cellar-t."

Z.Z. Hill blues énekes és B.B. King blues gitáros tiszteletére, akik Gibbons faláról lesték a történéseket, a zenekart először ZZ Kingnek akarták elnevezni, aztán egy svédcsavarral megtoldva a dolgot végül a ZZ Top-nál kötöttek ki, mert a poszterek közül BB King volt felül. :)

Különleges alakú, torzított gitárok, egyenletes döngő ritmusok és texasi szlengben elsütött piszkos viccek, ez lett a banda védjegye, és létrehozták a "Texas boogie-blues-rock"-nak nevezett összetéveszthetetlen stílusukat. Legnagyobb sikereiket azonban mégis akkor aratták, amikor a '80-as évek új hulláma elöntötte blues-zenéjüket, ők meg egyesültek néhány nyuszilánnyal egy közös filmezés (nem pornó!) erejéig, miközben a Dean Guitars-nak köszönhetően büntetlenül és nyilvánosan a szőr között matathattak vadonatúj nyuszis gitárjaikon, amit azóta is emleget a világ!

Emlékszem, a katonaságnál Zsolti barátommal, akivel akkor az általános iskola után már másodszor hozott össze az élet, kint feküdtünk a sportpálya szélén és élveztük a semmittevést a "Gimme All Your Lovin'" és a "Sharp Dressed Man" dallamaira, miközben a harckészültségi gyakorlat miatt kiürült laktanyát akár el is vihették volna a hátunk mögül. Később megtudhattuk azt is, hogy a kötött sapkás szólógitáros "Angela Montenegro" édesapja (legalábbis a Dr. Csont sorozat szerint), és hogy önként vonult be a Stillwater börtönébe 2005-ben (legalábbis szerintem, amikor feleségül vette barátnőjét, Gilligan Stillwater-t).

Nem tudom, mennyire szerencsés választás a szeptember 11-i megjelenés, remélem nem dől romba ettől a bő 40 éves házasság. Összességében szép a gyerek, még ha három feje is van, és szakállasan jött a világra, mint a Gyűrűk Ura törpjei, csak megint eszembe jutottak róla a nyuszik. Nem a nyuszilányok vagy a nyuszigitárok, hanem a tartóselem reklámban szereplő felhúzható plüssnyuszik. A fiúk kicsit lelassultak mára, ideje lenne elemet cserélni!

Honlap:
www.grave-digger.de

Van olyan, hogy ragaszkodsz valamihez, ami kifejezetten ciki. Mint keletnémet turista a zokni-szandál kombinációhoz. Mi, idősebb fémhívők szerintem gyakran belefutunk a felhúzott szemöldökökbe, ha kiderül, hogy még mindig nem "nőttük ki" ezt a fajta muzsikát, és nem vagyunk hajlandóak a tisztes családi-polgári léttel kompatibilis zenét hallgatni. Hát még ha kiderül, hogy rockblogot is szerkesztünk...

Ezeket az előítéleteket nyilván az Akela-Pokolgép-stb. ősmetal zenekarokhoz köthető, buta szövegekre, primitív hangszeres megoldásokra és ápolatlan külsejű, a társadalom perifériáján élő zenészekre és közönségre asszociáló sztereotípiák teremtették. Mit lehet tenni ilyenkor? Vagy előkapod a Dream Theatert és megpróbálod bizonyítani, hogy ezen prekoncepciók nem általánosíthatók az egész műfajra, vagy egyszerűen csak leszarod a sok okostóbiást. Az első módszer limitált sikerei okán személy szerint én idővel egyre jobban preferálom az utóbbi megoldást.

Naná, hogy nem a Manowart kapod elő egy ilyen vitában, már ha belemész egyáltalán. De nem is a Grave Diggert, azt tuti. A "Heavy Metal Breakdown" úgy lett klasszikus, hogy felvonultatta a műfaj összes "elítélendő" kliséjét, kezdve a külsőségekkel, folytatva a germán szögletességgel és a jazz-konzis diplomát nem igénylő muzsikával, majd betetőzve mindezt Boltendahl úri körökben vállalhatatlan orgánumával. Mégis szívemhez nőtt az korong, mert tele van olyan jobb- és balegyenesekkel, melyek az idők folyamán metal-himnuszokká nemesedtek, és mert a sírásók egyszerűségükkel, lendületükkel amolyan germán manóvárként testesítették meg a metal őserejét és leg-lényegét. (Nemhiába voltak az elsők között, akik kapcsán a speed és power jelzőket is gyakran hallani lehetett, holott mai fogalmaink szerint egyértelműen tradicionális heavy metalt toltak akkoriban.)

Később aztán tényleg nyitottak a dallamosabb, poweresebb megoldások felé, némi kilengés után azonban rátaláltak a saját világukra, ami nincs is olyan messze a kezdetitől, és amelyen németes precizitással haladnak azóta is. Ahogy az egy szép hosszú pályafutásnál természetes, óvatosan kísérletezve feszegetik határaikat a mai napig, hol epikusabb, hol direktebb albumokat útjukra bocsátva; mindezt azonban nagyon óvatosan teszik, másfél méternél messzebb nem eltávolodva fő kompetenciáiktól, melyek leginkább a tökös riffekben és a könnyen megjegyezhető, együtt óbégatható refrénekben keresendők.

A műfaj megváltását nem tőlük várjuk, ez világos. Csak azt, hogy leszállítsák a soros élvezetes, könnyen befogadható, húzós riffekkel és metal-himnuszokkal megtűzdelt sorlemezüket. Amit ők jó iparoshoz méltóan tökéletesen meg is valósítanak. A Digger zeneileg erősebb, mint valaha, mely picit változatosabb, hangyapöcsnyit rétegzettebb zenét takar, mint a '80-as években, de ezen túlmenően nagy változások itt harminc éve nincsenek. Ha kihagytad az előző 12-13 korongjukat, ne aggódj, simán felveheted a szálat újra.

Ergo, egy agyzsibbasztó munkanap után, a munkamániás főnöktől kiszipolyozva pontosan erre van szükséged, nem többre. Úgyhogy ez a banda és ez a CD rendben van, mondjon akárki akármit. Az okoskodók pedig elhúzhatnak a búsba! Sőt, még az is lehet, hogy a szandál zokniban praktikus és kényelmes viselet – ezt tapasztalatból megerősíteni ugyan nem tudom, mert nincs az a pénz, amennyiért egy ilyen full gáz viseletet valaha is magamra vennék.

Kotta

Honlap:
www.arthemismusic.com

Ez igen! Mert hogyan is kell egy "Harcolunk" című albumot nyitni? Az Internacionáléval! Bocs, a borítón lévő, vörös lángokban álló ötágú csillag megtévesztett. Tehát természetesen harci dobokkal, csak hogy pezsdüljön a vér, és ritmusra lépdeljünk az alakzatban. Mert a büszke Római Birodalom légiósai is büszkék lehetnek arra a morálra, amivel kései utóduk, Andy Martongelli rázta gatyába a zenei csapatokat: ez kérem power metal a javából, és nem bizony a dallamosabb, eu-galoppozós fajta. Ahogy az agyba döngölő "Apocalyptic Nightmare" megadja az alaphangot, arra már csak egy szigorúbb alstílus képviselői hajlandóak, és hajlanék is thrashnek titulálni a felcsendülő szerzeményeket, ha nem egy bikahangú, csatatereket is átívelő képességekkel megáldott énekes osztaná a parancsokat, olyan dallam-műveleti tervekkel, melyek viszont a thrash eszköztárából hiányoznak. Az Arthemis tehát annak a skandináv vonulatnak a híve – pedig hát olaszok ugye –, akik az angolszász heavy metálra a modernitás lapátjából rádobva  szaratják össze az ellenséget, tisztelettel europizálva az amerikai metál kedvelt stílusait.

A főszereplő, vagyis a parancsnok az eddig leírtak ellenére mégsem a frontember – ezt nevezik ugye az ellenség megtévesztésének –, hanem a shred gitárosként aposztrofált Martongelli, aki a ráaggatott címke ellenére nem csak a fürge ujjak tansegédlet eminens bebiflázója – a beton alapozás és riff-teremtés ugyanúgy megy neki, mint a cizellált szólózás, talán éppen ez a kettősség viszi leginkább előre a dalokat, és ad némi modern metálos ízt a hagyományos power elemeknek. S hogy ez mennyire így van? Hallgassátok meg a bónuszként felrakott két feldolgozás nótát, melyek ékesen bizonyítják az alternatív hadászati módszerek eltérőségükben is hatékony voltát. A "Tornado Of Souls"-t, ami ugye kötelező klasszikusként vonult be minden shred-gitáros repertoárjába, inkább az ének viszi ugyan előre – végre egy oroszlán bőgi a dalokat Miki egér cincogása helyett – mert a modern, bikabőgető hangzás ellenére inkább csak ügyes "kopi", az eredeti szerzemény okosan építkező, érzelmi fokozásának kihagyásával,  ám a Judas Priest-féle klasszikus "United" besúlyosítása és betonozó riff-gyomrosai telitalálatként görnyesztik össze az ellenséget.

Nem hinném, hogy a leírt attitűd és a mellékelt video elrémisztené akár a hagyományosabb felfogásban játszó Manowar híveiket, halld az ökölrázós, tufaságában is gyönyörű refrént: az olasz csapat úgy tudta aktualizálni a tradicionális powert, ahogy az Accept tette azt mostanában a heavy metállal. Ehhez pedig csak gratulálni tudok. The mission is NOT impossible!

Honlapok:
www.heartofcygnus.com
myspace.com/heartofcygnus

Ez a Jónás, nem az a Jónás. Legalábbis nekem nem rémlik, hogy vargok támadásával kellett volna szembenéznie utazásai során, miközben a Fehér Boszorkányt hajkurássza, igaz, nem ma forgattam az Ószövetséget. Azért valószínűleg a bibliai szereplő szülte az alapötletet, de jócskán eltérve a sztoritól, a kaliforniai csapat – legutóbbi mini-űroperája után – ismét egy saját kiadású koncept-lemezzel lepte meg rajongóit. Amolyan epikus, sárkánymetal ízűvel-bűzűvel, de a tematika és a borító ne tévesszen meg senkit, mert a muzsika egyáltalán nem olyan.

Miért, milyen? Ahogy azt már korábban is írtam, a játék neve alapvetően "a korai Rush találkozik a Maidennel", nem kevés hatvanas-hetvenes évekbeli progresszív rock beütéssel megspékelve. Utóbbi vonalon – lévén helyenként folkos dallamok is felütik a fejüket – nekem legtöbbször a Jethro Tull ugrik be, de lehet, hogy neked más fog. Ez a paletta újabban tovább bővült a Queennel, tudniillik gyakran vélem felfedezni Brian May gitárhangzását és dallamait is a sorok között megbújva.

Rush, Iron Maiden, Jethro Tull és Queen. Ez olyan rossz akkor már nem lehet, ugye? Feltéve, hogy ezen hatásokat sikerül egységbe forrasztania a fiatal titánoknak. Elárulom, még annál is jobb a végeredmény, mint amire előzetesen számítani lehetett. Ha korábban érhette is őket az a vád, hogy példaképeik túlzottan karakteres lenyomatot hagynak a zenéjükön, erre a korongra teljesen összeért a zenekar és kikristályosodott a saját stílusuk.

Már ha jelen esetben beszélhetünk egyáltalán zenekarról. Ugyanis a dobok kivételével Jeff Lane egymaga kezeli az összes hangszert, és lévén a dalszerző is, nyugodtan egyenlőségjelet tehetünk ő és a Heart Of Cygnus közé. Mindez csak azért fura, mert a Twitter és Facebook posztjaik szerint már jóval a felvételek előtt megtalálták az állandó basszusgitárosukat (sőt idő közben már négyfősre bővültek), de az új tagokat, úgy látszik, egyelőre még nem engedik be a stúdióba, csak élőben erősíthetik a bandát.

Én könnyen rá tudok kattanni az olyan muzsikára, mely úgy agyas, hogy nincsen túljátszva, úgy átgondolt, hogy a spontaneitás és az érzelmek sincsenek kiölve belőle, művészi, de nem művi és/vagy művészkedő és úgy tud izgalmas, modern lenni, hogy hozzáállás, hangzás tekintetében nagyon is hagyományőrző marad. Progos vonalon ilyen még a While Heaven Wept; ha őket szereted, akkor itt is meg fogod lelni ugyanazokat az értékeket, hangulatot, amit Tom Phillipsék közvetítenek.

Már néhány hallgatás után nyilvánvaló, hogy egy egyéni csapat (?) fontos munkájáról van szó, amely nyugodt szívvel ajánlható a progresszív rock szerelmeseinek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy még jó néhány hallgatásra van szükség ahhoz, hogy teljes pompájában feltárulkozzon előttem ez a mű, az összes finomságával, apró részletével egyetemben. Márpedig mi mást kívánhatna az ember fia egy epikus utazást ígérő albumtól, nem igaz?

Kotta

Nagyszabású hazai internetes gitárverseny indult el augusztus 31-én. A verseny létrehozója és névadója Jónás Tamás, aki a világhírű amerikai gitáros, Steve Vai kiadójánál van szerződésben. A hazai és külföldi támogatóknak köszönhetően a verseny több mint negyedmillió forintos összdíjazással várja a gitárosokat.

A Jónás Tamás Gitárverseny egyik különlegessége, hogy a debreceni Rocksuli a verseny legjobb fiatal tehetségét féléves ösztöndíjjal jutalmazza. Erre a hazai gitárversenyek történetében korábban még nem volt példa.

A verseny további érdekessége, hogy a résztvevők nyolc kategóriában is kaphatnak elismerést, így ezen a versenyen azok is díjakban részesülhetnek, akik hobbiszinten gitároznak, vagy nemrég kezdtek zenélni. A zsűri többek között a Legjobb Gitáros, a Legjobb Fiatal Tehetség, a Legjobb Rock Szóló, a Legszebb Téma, a Legötletesebb Momentum és a Legjobb Előadás kategóriákban hirdet győztest.

A versenyre Jónás Tamás neves zenészekből álló nemzetközi zsűrit hívott össze. A zsűritagok között megtalálható az amerikai Troy Stetina, a világ első számú gitár-instruktora, akinek gitároktató könyvei és DVD-i több mint egymillió példányban keltek el világszerte, és évtizedek óta jelentkezik gitár-rovatokkal a legnagyobb amerikai gitármagazinokban. Szintén zsűritag a svéd Mattias IA Eklundh és az ausztrál Brett Garsed, akik Troy Stetina mellett szintén a világ legjobb és a szakmán belül legelismertebb gitárosai közé tartoznak. Stetina, Eklundh és Garsed Jónás Tamás nemrég megjelent második nagylemezén is szerepelnek.

A gitárverseny szeptember 30-ig tart, és a Hangfoglalás kiállításon, 2012. október 6-án lesz a hivatalos díjkiosztó gála.

A verseny támogatói: Árkádia Hangszerbolt, Echo Hangstúdió, Eldorádó Hangszerbolt, Guitar Master Class, Jam Track Central, Kasleder Effects, Lukinserv, Mezzoforte Hangszeráruház, Oroszlánbarlang, Riff Axelerator, Rocksuli, Sublime Pickups, Vintage'52 Hangszerviz.

A Jónás Tamás Gitárverseny hivatalos videója:

Hivatalos honlap, a nevezés részleteivel:

www.gitarverseny.wordpress.com

Nos, a tavalyi Toto-kavalkád után az idei HáziX Faktoros megmérettetésünk tárgyai (vagy inkább alanyai) az a két ember, akiknek neve úgy összeforrott, mint Lennon és McCartney, mint Jagger és Richards, mint Stan és Pan vagy Zoro és Huru, vagy mint Harem és Scarem: Hess és Lesperance.

Egyik összevitatkozásunk után egy "barátom" azt mondta: "Egyébként bírom a búrádat!" Ja, én meg azt hittem, barátok vagyunk! Így vagyok én a Harem Scaremmel is. Egyébként bírom a zenéjüket, de össze nem töröm magam a "barátságunk erősítéséért". Ha láttam egy lemezüket ezerér', megvettem, de nem rohantam a lemezboltokba egy új megjelenés hírére. Ezért aztán a szép csendes feloszlásuk híre sem rázott meg nagyon. Házi szerzőpárosuk két tagja azonban most külön-külön jelentetett meg szólóalbumot, szinte egyszerre, ráadásul barátságuk töretlenségét demonstrálva a zenekar egyéb tagjai is közreműködtek mindkét lemezen.

Pete Lesperance: Fade Into Stars (2012)

A Harem Scarem gitárosától egy gitárcentrikus lemezt vártam, olyat, mint a 2004-es "Down In It" (melyet 2 évvel később újra kiadtak, mint a Fair Ground zenekar első albumát, egy kissé módosított dalsorrenddel és egy új dallal, amúgy Rubber módra). Nos, az új lemez nem ilyen. Gitárját zaciba vágta, és a kapott pénzből saját kiadásban jelentette meg új lemezét, mely egy befelé forduló, érzékeny ember megnyilvánulása 10 dalban. Ez egy dalszerző és énekes albuma, a gitáros háttérbe szorul. Szelíd, nyugodt, a fúvósokkal néha borsőrmesteresen Beatles-es (Too High), a sok akusztikus gitárral és zongorával meg inkább John Lennon szólómunkásságára emlékeztető (Be The One). Úgy látszik, ebben az évben mindenki az érzelmesebbik oldalát veszi elő (Ken Hensley, Siggi Schwarz is szerelmes dalokkal nyomult). A legjobb (leg-Harem Scarem-esebb) dal a "Love Someone", a legemlékezetesebb gitárjáték a "Satellites"-ban hallható.

Honlap:
www.phantom-x.com

Nem tudom, értelmes dolog-e azon vitatkozni, hogyan lehet fából vaskarikát gyártani, vagy pótolni a pótolhatatlant, de a tudomány rohamos fejlődése – ami ugyebár az első kérdésre hamarosan választ fog adni (vagy már választ is adott?) – óvatosságra inti az embert. Igen ám, de a zene akármennyire genetikai és matematikai alapú, mégis túlmutat a puszta ráción, így el lehet játszani az olyan furcsa kérdésekkel, amiért az ifjú – vagy korosabb – tudósok plenáris ülésén minimum hülyének nézik az embert, ám itt, a Dionysos Risingon rögtön véleményezési és továbbgondolási kényszert szül, legalábbis remélhetőleg. Mert hát ugye itt van a nem régen elhunyt, és általános elfogadottságban a legjobb hangú metál énekesnek tartott Ronald James Padavona, vagy ismertebb nevén Dio, és írásom tárgyául rögtön számba is veszem azokat az énekeseket, akik vagy orgánumban, vagy frazírokban – esetleg módszertani örökségében – képesek pótolni a pótolhatatlant. Bár puszta klónként indult, később aztán rátalált saját hangjára is az az énekes, akit kikerülhetetlen ebben a témában megemlíteni. Nils Patrick Johansson mellett természetesen ott van Tony Martin, aki az epikus, komor metodika nagymestere, és titkos favoritom, Johnny Gioeli, akinek adottságai jelenünk legismertebb hard rock hangjához, Jorn Landéhoz mérhetőek.

Azt nem tudom, hogy Freddy Mercury-hoz hasonlóan felbukkant-e már az interneten valami ismeretlen vokális ikertesó, ám az mindenképpen előzetes gyanúra adhat okot, ha valaki egy Dio tribute banda énekeseként alkot önállót. Igen, a Phantom X frontembere, a kultikus amerikai Omenből ismerős Glenn Malicki másodállásban egy "isten"-tisztelet bandát üzemeltet, ami nem meglepő. Hősünk ugyanis tulajdonképpen egy power metálba oltott Dio, és nem csak hangi adottságait tekintve: a banda eddigi három lemezén bőven találhatunk olyan szerzeményeket, melyek Dio doomosabb lemezein is bőven elfértek volna, és hát aki így tudja a mester szellemét megidézni, mint Glenn az "Enchanted"-ben, vagy az első lemez "Everspell"-jében, az mindenképpen többet érdemel, mint egy elismerő fejcsóva.

Annak oka, hogy a vállveregetés mellett azonban legszívesebben egy jókora seggberúgást is kilátásba helyeznék, nem más, mint a hangzatos és ismerős címmel ellátott jelen lemez, ami félrevezetően az első három album fejezetekre bontott, koncepcióval egybekötött számainak laza összefűzése, megspékelve azt három új szerzeménnyel. Ravasz, mondaná H. Sanyi barátom. Kitolás, mondom én, bár arra mindenképpen jó, hogy amolyan válogatásként ízelítőt adjon a méltánytalanul ismeretlen banda munkásságából. Mert itt bizony az USA-power azon ágának legszebb pillanataival találkozhatunk, ahol az amerikai sztenderdek mellett bőven akad epikus európai elem is, amúgy Jag Panzer, Savatage, vagy Iced Earth módra. Aki tehát szereti ezt a néha sejtelmes, néha dühödt, mesélős-regélős, vagy csontig hatolóan izomba vágó műfajt, az nem fog csalódni, még akkor sem, ha a lemez címe a musicaleket nagy ívben kerülő részére minden bizonnyal rossz ómen.

Garael