Dionysos Rising

2012.sze.01.
Írta: Dionysos 3 komment

Danilo Šajnović: Bilo Jednom... (Once Upon A Time) (2012)

Danilo Sajnovic.jpg

Kiadó:
SMP

Honlap:
www.danilosajnovic.com
myspace.com/danilosajnovic

Gyakorlatilag semmit sem tudok erről a szerb fiatalemberről, szokásom szerint blindre töltöttem le az cuccot. Némi utánajárással sikerült megtudnom, hogy a közel 50 perces bemutatkozó anyagot egy SMP nevű online kiadó jelentette meg, és még magyar vonatkozásai is vannak, hiszen a zentai Chainroom Studio-ban rögzítették, a Dreyelandsban éneklő Nikola Mijić producerelte, a bőgőt pedig Ispán András kezelte. A "Bilo jednom…" különben Šajnović hivatalos honlapjáról ingyenesen letölthető.

Furcsa élmény volt átrágni magam a mindössze négy hosszú, instrumentális dalt tartalmazó "csomagon". Először is, azonnal levettem, hogy tehetséges, szorgalmas, jó kezű gitárossal van dolgunk, de ez nem olyan nagy meglepetés, hiszen tudjuk, hogy Szerbiában komoly rock zenei élet van. Elég Srdjan Branković "Expedition Delta" projektjére és az Alogiára gondolni. Rögtön utána elkezdtem kapkodni a fejem, hogy "Hú, meg há! Én ezt már hallottam valahol! Ezt is, no meg ezt is!" A végén azt se tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek? Ez komoly vagy valami tréfa?danilo sajnovic-portrait.jpg

A félreértések elkerülése végett sietek már most leszögezni, hogy egy kellemes, magát kifejezetten hallgattató, kvázi hibátlan anyagról van szó, csak éppen szinte egyetlen önálló hang sincs rajta! A "Bilo Jednom…" ugyanis nem több egy John Petrucci stílusgyakorlatnál. Nagyjából úgy képzelem, hogy Šajnović elővette Petrucci "Suspended Animation" (2005) című szólólemezét, és a kész alapokra ő is elkezdett pengetni, mondván: "Hadd lám! Vajon megy ez nekem is?" Egyébként megy, s ez már önmagában is nagy szó, de ezt saját néven megjelentetni – hacsak nincs kezdettől fogva deklarálva, hogy az anyag az önállóság leghalványabb igénye nélkül született – minimum pimasz dolog.

Akkor nézzük tételesen: a "Ruza (Rose)" egyértelműen a "Curve", a "Bes (Anger)" a "Jaws Of Life", a "Promena (Change)" az "Animate-Inanimate" szerb megfelelője, az "U Scru Zveri (In The Heart Of The Beast)" pedig a "Wishful Thinking" és "Lost Without You" egyébként ízléses keveréke. Az egyezések olyan durvák, hogy nyugodtan tehettem volna egyenlőség jelet is a számcímek közé, maximum azzal a megjegyzéssel, hogy Šajnović szereti Petrucci tempóit egy kicsit belassítani és a Dream Theater lemezek (főleg a "Scenes...") hatása is erősen érződik.

Meg vagyok kettőzve: Šajnović ügyes gitáros, zenésztársai is kiválóan teljesítenek, az anyag jól szól, ezért nyilván kijár a dicséret, de tisztességesebb lett volna "Bilo Jednom John Petrucci" vagy valami hasonló címen megjelentetni. Ennek ellenére szurkolok neki, össze kell rittyenteni egy bandát, mondjuk Nikolával a mikrofonok mögött, és saját dalokat szerezni!

Tartuffe

2012.aug.29.
Írta: Dionysos 1 komment

Siggi Schwarz: New Love Songs (2012)

Siggi Schwartz - New Love Songs.jpg

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.siggi-schwarz.de

Siggi Freud mondta egyszer: "Már az is jelent valamit, ha az ember tudja, hogy a saját erejére van utalva. Akkor megtanulja azt helyesen használni." Druszája, Siggi Schwarz (Schwarz bácsi legkisebbik fiacskája) megfogadva e tanácsot, saját erejéből lett helyi gitárhős szűk lakókörzetében, megismerte és megtanulta a legjobban kihasználni gitártudását. Schwarz bácsi filozófiája ennél sokkal prózaibb volt: ha rövid a farkad, toldd meg egy Mercedes-szel! E két bölcsességet Siggi gyakorlatiasan hasznosította, vagyis: önmagánál tehetségesebb zeneszerzők már befutott számait játszotta/dolgozta fel, és lemezeire önmagánál tehetségesebb, már befutott gitárosokat hívott maga mellé húzónévnek. Jó terv.

Ámde a Gary Moore tribute lemez után a Sony Music nagyhatalmú urainak unszolására gitárhősünk saját dalaiból adott ki végre egy csokorra valót. Most aztán kiderül, hogy miből lesz, és mitől döglik a cserebogár! Szerencsére nem sikerült rosszul a lemez. Persze igen kevés eredetiség van benne, az is leginkább a hetvenes évek semmitmondó szerelmes enyelgéseire hasonlít, hallgatása közben többször eszembe jutott Billy Mysner "One Fine Sunshine Day" című dala, melyet egy régi Polskie Nagrania bakelit válogatáslemezen hallottam, amit még a Zsarnai piacon vásároltam megboldogult fiatal koromban (miskolciak tudják, miről beszélek). Ide tartoznak az "I can't Live Without You", a "New Love", vagy a "Loving Every Minute". Az énekes Ralf Damrath ezekben néha egészen Jimmy Helms-es hangokat ad ki magából (Londonbeat: I've Been Thinking About You). A jobban sikerült dalokat akár Ken Hensley szerelmes albumán is el tudtam volna képzelni (Best Thing, Love Of My Life, Little Dreamer).

De a legjobb formáját akkor hozza, amikor időnként kedvenc gitárosaitól vesz kölcsön motívumokat. Vannak itt latinos ritmusok Santana módra (Rhythm Of Life, Love Is A Beautiful Thing), vagy remek blues-balladák, melyekből süt, hogy a kis Siggi a "Still Got The Blues"-on nőtt fel (Raining In My Heart, Still In Love With You). Ez utóbbit már 2004-ben is elsütötte egyetlen saját szerzeményként az "Electricguitar Legends" lemezén, azt a verziót találtam meg a Youtube-on (jelzem, az új verzió sokkal jobb):

A korábbi nagy nevek közül csak a régi barát, Geoff Whitehorn (Procol Harum) gitáros és Bodo Schopf (MSG, The Sweet) dobos maradt a csapatban, de úgy érzem, Siggi így is megállta a helyét. Verebes István mesélte egyszer, hogy egy interjúban egy homoszexuális férfi azt mondta neki, csak az első húsz-huszonöt alkalom fájdalmát kell kibírni, utána "valami isteni". Nos, én már meghallgattam annyiszor ezt a lemezt, hogy kezdek eljutni a "valami isteni" szintre! De a Santana-koppintások magas szinvonalát tekintve gyanítom, mi lesz s következő lemezének iránya. (Egy 30 másodperces "gyors menet" itt.)

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika
2012.aug.28.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Andre Matos: The Turn Of The Lights (2012)

ANDREMATOS.jpg

Kiadó:
Avalon Online

Honlap:
www.andrematos.net

Voltaképpen megtisztelő, mikor egy diplomás karnagy a heavy metalt választja zenei önkifejezése színteréül, még akkor is, ha muzikális szocializációja első állomásaként a kultikus, szimfo-power Viper szolgált. Mert hát az iskolai évek nem mindig fémsúlyos, ám annál inkább fajsúlyos világot tágítanak ki a betévedők előtt, akiknél érthető lehet, hogy a Helloween helyett Bartók fogja megpendíteni azokat a bizonyos érzelmi húrokat...

Persze az sem véletlen, hogy Matos azért a metál szűk szegmensében mozgott és mozog, mégpedig ott, ahol a szimfonikus, netán klasszikus elemek találkoznak gyerekkora meghatározó brazil gyorsgalopp favoritjával. A brazil tehetség-gyárra azért jellemző, hogy egy Andre Matos kaliberű zeneszerző-énekest úgy tud felváltani az adott banda, hogy akár hasmánt ugorva is képesek átugrani a profi karnagy által "közreműködött" éra színvonal lécét: az Angrának ez szerény számítások szerint háromszor is sikerült, jóllehet a Shaman már nem tudta reprodukálni első két albumának színvonalát.

Ha zenei technokraták lennénk, akkor mondhatnánk, hogy egy ilyen felkészültségű ember kisujjából rázza ki a slágercsinálás szabályainak megfelelő dalokat, mindezt úgy, hogy ne kelljen a hátsó felét kitörölnie a diplomával. Tulajdonképpen ez így is van, hiszen az első szóló album, a "Time To Be Free" maga volt a művészi zabola és metálos zabolátlanság karnagyi pálcával levezényelt hangversenye, és még akkor sem kámpicsorodtam el nagyon, mikor a "Mentalize" az adott év egyik legnagyobb csalódásaként adta tudtomra, hogy Matos nem nekem írta személyesen a dalokat.

Itt van hát a harmadik album, amin szakmailag nem tudok fogást találni; nincs olyan, amit sablonnak, egyhangúságnak, netán parasztvakításnak hívnának, mégsem vagyok teljesen elégedett. Miért is? Mert Matos szólóvilágából véglegesnek kitöröltetett az a fajta játékosság, ami a folkban gyökeredző dallamokat helyezi német pajkos-játékos társaik fölé. Persze lehet, hogy mostanában én hallgattam túl sok névtelen, ám egyedi dallamorgiával lefegyverző brazil csapatot, és ebben a Matos-féle, kissé túlszerkesztett és steril világban már nem érzem olyan jól magam, ám ahogy az írás közben pörgetem az albumot, kissé bizonytalanná is válok. Az "Oversoul" hagyományos dübörgésébe beleszteppelő játékos big-band hangzás a Helloween legutóbbi albumán szereplő fuvolás kísérletre emlékeztet, aminek aztán az év albuma titulus lett az eredménye - legalábbis nálam. Ugyanakkor Matosnál a hangszálak kopása úgy látszik, fordítottan megy végbe: társaival ellentétben Andre a mély hangokat hagyja fokozatosan el, és hiába a magasak falzett nélküli prezentálása, ha az énekből hiányzik a súly és az alap, az orgánum monokromitásáról nem is beszélve

Most aztán mondhatjátok, hogy ennek a faszinak – mármint nekem – még a torta is keserű, és lehet, hogy igazatok van: ha az albumot egy szintén névtelen társ-csapat teszi le az asztalra, minden bizonnyal a padlót nyalom fel előttük, de mit csináljak, ha Matos hangjának "speciális" alakulása mellett van vagy három szerzemény, amit én tölteléknek érzek, és a szilajságot még 40 évesen is többre becsülöm, mint a megfontolt  rutint.

Garael

Címkék: lemezkritika
2012.aug.26.
Írta: Dionysos 3 komment

Threshold: March Of Progress (2012)

threshold-march-of-progress.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
myspace.com/threshold

Mint oly sok tehetséges zenekar, a Threshold is cover-bandaként kezdte karrierjét több mint 20 évvel ezelőtt, azóta 2-3 évenként jelentkeztek egy-egy saját anyaggal, de a mostani korongra öt évet kellett várni. Ennek hátterében Andy McDermott énekes kilépése, majd sajnálatos halála, illetve a tagok oldalirányú elfoglaltsága állhat, Johanne James dobos pl. Kyrbgrinder nevű bandájával jelentetett meg lemezt 2010-ben.

"Mac" kilépése és halála után kézenfekvő volt, hogy azt a Damian Wilson-t hívják vissza az együttesbe énekelni, akivel már két lemezen is dolgoztak együtt; a debütációt jelentő "Wounded Land" (1993) és az 1997-es "Extinct Instinct" albumokon is ő szerepelt. Wilson időközben, köszönhetően Arjen Lucassen Star One projektjének, nagyobb ázsiót szerzett magának, olyannyira, hogy az új brit progresszív rock/metal szupergrúp, a Headspace élére is őt hívták meg.

Wilson visszatérésének én személy szerint nem örültem annyira, mert McDermott-nak rockosabb, férfiasabb hangja volt, ami sokat javított az összképen. Ugyanakkor Wilson tagadhatatlanul jó énekes, néha ugyan idegesítenek a vibrátói, de van egy hangfekvése, ami szakasztott Robert Plant. Meg is hallgatnék pár Led Zeppelin klasszikust az ő interpretálásában!

A 2007-es "Dead Reckoning" egyértelműen a Threshold pályafutásának legjobb albuma volt, ami új  távlatokat nyitott előttük. Dan Swanö (Edge Of Sanity, Nightingale) hörgéseivel megtámogatva egy metálosabb arculatot vettek föl, és egészen a nagy áttörés küszöbéig jutottak vele. De sajnos csak a küszöbig. Kegyetlen dolog egy kritikusok által is kedvelt album és nem kevés személyes turbulencia után tovább vinni azt, ami évekkel azelőtt megszakadt.

A "March Of Progress" címe ellenére nem tudta folytatni a "Dead Reckoning" által kijelölt fejlődést. Szerintem a kitörés fő csapásiránya a túlságosan digitális, kicsit steril hangzás elhagyása lehetett volna, de sem hangzásban, sem kompozíciókban nem tudtak előrelépni. Ez a lemez legalább olyan jó, mint volt pl. a "Critical Mass" (2002), de a "Dead Reckoning" által ébresztett reményekhez képest csalódás.

Nyilván itt is vannak vérbeli Threshold slágerek (Ashes, The Hours), de a vége felé már lanyhul a figyelem, elsősorban a sok középtempó és a több mint 70 perces játékidő miatt. Értem én, hogy 5 év hallgatásért bőségesen kárpótolni akarták a rajongókat, de egy rövidebb, koncentráltabb album nagyobbat szólt volna. Egyébként is a Threshold akkor tud érdekesebbet, fogósabbat alkotni, ha nem húzza el nagyon a nótákat. Ügyes hangszeresek, de nem akkora virtuózok, hogy az elnyújtott instrumentális betétek tartósan lekössék a hallgatót.

Akármit is gondolok erről az albumról, az nem kérdés, hogy be kell szerezni, tovább dagasztva ezzel a már így is tekintélyes gyűjteményemet. Hangsúlyozom, a "March Of Progress" simán van olyan mint a "Hypothetical" (2001) vagy a "Subsurface" (2004), és ha azok a polcon figyelnek, ennek is ott a helye!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.aug.26.
Írta: Dionysos 1 komment

Mystery: The World Is A Game (2012)

FOLDER.jpg

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.unicorndigital.com/mystery
myspace.com/unveilthemystery

Ez tényleg misztérium, mármint az, hogy egy 1986-ban életre keltett, és 1992 óta hat lemezzel jelentkező együttes, ráadásul az általam igen kedvelt és jól ismert neo-progresszív rock műfajban, hogyan kerülhette el a figyelmem. Mindössze annyi mentségem van, hogy hagyományosan ennek a zenei irányzatnak táptalaja Nagy-Britannia és nem a francia kivándorlókkal benépesített Quebec.

A "titokzatos" zenekar voltaképp egy személyben Michel St-Pere, aki kezdetben egymaga kezelte az összes hangszert. Később inkább a gitárra koncentrált, és az évek során vagy egy tucat muzsikus segítette zenei látomásainak megvalósításában. Az idei korongon Antoine Fafard zsíros bőgőhangzása, Nick D'Virgilio (ex-Spock's Beard) furfangos ritmusai támogatják, miközben a mikrofon mögött a legutóbbi Yes lemezen is éneklő Benoît David-ot találjuk. A Yes-ben kvázi Jon Anderson klónként szerepelt, itt viszont megmutatja, hogy van saját hangja is.

Nem tudom megállni, hogy e helyen ne szóljam meg legalább egy kicsit a műfaj nagy klasszikusának (egyébként személyes kedvencemnek), a Marillionnak manapság nyújtott teljesítményét. A Marillion fáradt, önismétlő, digitális nyűglődésével összehasonlítva a Mystery kimondottan friss, és bár az irányzat jól ismert elemeiből építkezik, mégis ötletes, modern, olykor a keményebb hangvételtől sem visszariadó vállalkozás.

A Mystery a francia-kanadaiak válasza a német RPWL kihívására: vajon lehet-e a 2010-es években modern hangzással, fölturbózva, egyszerre szemtelenül és tisztelettudóan Pink Floyd-ot játszani? St-Pere erre a kérdésre frappánsan (az RPWL-t megszégyenítően) megfelel pl. a "Superstar" című dalban! Nem eget-földet rengető anyag, de Pink Floyd-Marillion-Arena, valamint The Flower Kings-Transatlantic rajongóknak kötelező!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.aug.23.
Írta: Dionysos 3 komment

Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dyin’ Breed (2012)

lynyrd skynyrd.jpg
Kiadó:
RoadRunner Records

Honlap:
www.lynyrdskynyrd.com

"Léteznek-e tehát velünk született zenei tulajdonságok? Vannak-e génjeinkbe íródott zenei elvek, melyek befolyásolják a zenei feldolgozást? Schönberg óta igen elterjedt az a nézet, hogy konszonancia-disszonancia érzet a környező zenei kultúrától függ, aminek egy növekedő gyermek ki van téve.

Neurológiai kísérletek eredménye szerint a dallamok felidézése során csecsemők és felnőttek egyaránt rosszabbul emlékeztek olyan dallamra, mely kellemetlen (disszonáns) hangközöket (pl. tritónusz) tartalmazott, mint a kellemes (konszonáns) hangközöket (pl. kvint, kvart) tartalmazó dallamra, akár egymásután, akár egyszerre szólaltak meg e hangközök hangjai. Tehát úgy tűnik, velünk született, biológiai alapja lehet a konszonáns hangközök preferálásának. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkori zenészek előszeretettel használták a 'tiszta' konszonáns hangközöket és megtiltották a tritónusz használatát, mint az 'ördög hangközét', hiszen hallórendszerünk nem egyforma módon dolgozza fel a különböző hangközökből álló dallamokat." (Még szerencse, hogy Tony Iomminak nem tiltotta meg senki, így nyugodt lelkiismerettel dolgozhatta be a doom műfaj alapriffjeiként saját trinótuszait...)

(Forrás: Acsády László: A zenetanulás idegrendszeri háttere)

Nyugi, nem mentem át koca-zeneteoretikusba, de az biztos, hogy a hard-rock, metál is kitermelte azokat a "genetikai őssablonokat", amik általában mindenkinek tetszenek. Mert valljuk be őszintén, melyikünk lába nem mozdul meg bármelyik Chuck Berry – vagy lépjünk közelebb a hard rockhoz –, klasszikus AC/DC riff vagy dallam hallatán? Oké, vannak olyan "elvetemültek", akik vonzódnak a disszonanciához, lásd Tartuffe barátomat, aki még abból a zajból is képes kihallani a dallamot, ami számomra élvezhetetlen. Biztos vagyok benne egyébként, hogy a genetika mellett a zenei szocializáció is formálhatja az alapvető dallam és riff vonzódást (nem hiába nőttem fel Szécsi Pál és az ABBA melódiái között, számomra a "konszonáns" egyenlő a mindennapi értelmezés szerinti slágerrel) hiszen vannak olyan zenei-népi kultúrák, ahol a disszonanciát az anyatejjel szívják magukba a gyerekek. Persze mondhatnánk, hogy mennyivel könnyebb a sláger útját követni, de nem biztos, hogy igazunk lenne, hiszen a zenebirodalom eme szegmensében jóval több a versenytárs, és hát a habos melódiákhoz igen könnyű hozzászokni...

A Lynyrd Skynyrd tipikus esete a közérthetőre formált déli country n' bluesnak, ami önmagában hordozza a mainstream "rádiós sláger-rock" csíráit, annak minden pejoratív árnyalata nélkül. Ahogy hallgatom az új lemezt, szinte minden riff és dallam ismerősen cseng – pedig nem igazán követtem a csapat életművét, a kötelező klasszikusokat kivéve –, ez pedig, azt hiszem, tipikus esete a genetikai determinizmus – bazze, miket tudok – valóságának. Jó az album, akkor is, ha mindig tudom, mi fog következni, de még jobb lehetett volna, ha több olyan tökös blues riff felüti a fejét, mint ami a "Missisipi Bloodot", vagy a "Good Teachert" teszi a lemez szubjektív csúcspontjaivá. Hiába – és itt jön be a zenei szocializáció – a metál rifforientációs környezetében eltöltve vagy húsz évet, már nem biztos, hogy kielégít a sláger puszta léte, de ez legyen az én bajom, hiszen a keménységet bőven pótolhatják az olyan finoman megfogalmazott, önmaguk természetességében is magával ragadó dallamok, melyek a "Life's Twisted"-et teszik a Nickelback-féle csapatok követendő példáivá. Ne szégyelljük hát, ha táncra rándul a lábunk, ez csak a puszta genetika bűne, és nem az ízlésé...

Garael

Címkék: lemezkritika
2012.aug.22.
Írta: Dionysos 6 komment

A teremtő végrendelete, vagy személyes háború? Thrashék választani!

Thrash_Metal.jpgA thrash rajongók nem panaszkodhatnak az elmúlt néhány évben, ezt már megbeszéltük. Idén is megjelent jó néhány említést érdemlő anyag, ezek közül néhányat kiveséztünk mi is (például EZT és EZT), de van azért még min csámcsogni. Vagy inkább mire csápolni. Mielőtt azonban belevetnénk magunkat a Kreator, a Testament és a Perzonal War 2012-es munkáiba, engedtessék meg egy röpke kitérő, egy általános eszmefuttatás.

A "négy nagy" nem véletlenül a Big Four, aki pedig kimaradt onnan, az nem véletlenül ragadt meg a másod (harmad) vonalban. Vegyük például a Testamentet: bár pályafutásukat a "The Legacy" óta figyelemmel kísérem, és az összes lemezükkel megfutottam a kötelező köröket, egyikük sem tudott rám olyan hatást gyakorolni, mint mondjuk a Metallica vagy éppen a Megadeth albumok. Még Skolnick képzettsége és nyilvánvaló gitárfetisizmusom sem volt elég ahhoz, hogy kedvencre hallgassam a kaliforniai zenekar korongjait. Egyszerűen azért, mert nincsenek rajta olyan pöpec számok mint a 'talicska lemezeken, nem tudtak olyan fogós riffeket gyártani, mint a nagypofájú Mustaine, lendületben, energiában meg sem közelítik a Slayert, kísérletezőkedvben pedig az Anthraxet.

kreator-2012.jpg

Nagyjából ugyanebbe a ligába tartozik a teljes ős-germán vonulat is a Kreatorral az élen, az újnémet Perzonal War pedig egyenesen Metallica-klónkélt él a köztudatban (nem teljesen alaptalanul). Azaz, csupa második ligás csapat küzd emitt a leterhelt hallgatók kegyeiért, mely verseny már önmagában is demoralizáló, hiszen a fődíj maximum a következő Big 4 koncertkörút előzenekari posztja lehetne úgy délután öt körül, ha az Exodus be nem előzné őket. Az igazi csata ugyanis eldőlt már évtizedekkel ezelőtt az MTV és a nagykiadók regnálása idején, nincs az a youtube huszár aki ezt a népszerűségi hátrányt vírusmarketinggel ledolgozza.

Szóval úgy látszik, így rendeltetett (testament) a teremtő (creator) által. Vannak azért, akik semmibe sem nyugszanak bele, és vívják tovább a személyes kis harcaikat (personal war) a hőn áhított sikerért, elismerésért. Ebbe az ütközetbe ki-ki lehetőségeihez mért fegyverzettel érkezik, van aki beveti titkos adu ászát, a nagy gitármágust, van aki a régi, jól bevált trükkökben bízik, a harmadik pedig a frissebb haditechnikai szakkönyveket is átlapozta (miután a törzsanyagot már úgyis jelesre felmondta többször is).

00-perzonal_war_-_captive_breeding-2012-cover-free.jpg
És vajon ki az összecsapás győztese? Először is a hallgató, ugyebár. Ezen a klisén túllépve: combos műfaj ez, úgyhogy ha erőfitogtatásról van szó, a fiatalság sosem hátrány. Így nem meglepő, hogy a Perzonal War jól teljesít – eddig sem voltak tehetségtelenek. Matthias Zimmer már sosem fogja teljesen elhagyni a Hetfield énekstílust, de a "Captive Breeding" mégis legalább annyira Machine Head, mint amennyire Metallica. Ergo elmozdultak egy modernebb, groove-osabb irányba és most, hogy Flynnék megtanultak dalokat írni, kábé félúton találkoztak. Ráadásul a mogorva felszín alatt helyenként kifejezetten kreatív zenei megoldások húzódnak meg. A muzsikát úgy képeld el, hogy nagyjából ezt az albumot szerette volna elkészíteni Lars Ulrich a St. Szar helyett 2003-ban.

testament 2012.jpgA korábban leírtak ellenére ezúttal a Testamentről sem tudok rosszat mondani. Bár olyant nem játsszanak most sem, amit a műfajban eddig ne hallottunk volna, mégis sikerült egy friss hangzású, izmos és kifejezetten változatos korongot összehozniuk. Ugyanezt nem állíthatom a "Phantom Antichrist" kapcsán. Lehet, hogy a Kreator önmagához képest egy dallamos, gyökereihez visszaforduló lemezt kalapált össze, de őszintén szólva, szerintem kicsit túlzásba vitték a retrót. Nem elég, hogy az egész egy borzasztó nagy kliséhalmaz, még a hangzás is ótvar. '85-ben biztos nagyot ütött volna, a thrash metal hajnalán még elment ez a fajta felturbózott NWOBHM, a többiek is ezzel kezdték, de manapság ennél azért több kell(ene). A (ló)citromhabot erre az összeaszott, kiszáradt tortára Mille Petrozza károgása teszi fel. Az egyetlen, ami dicsérhető és dicsérendő, az a finn csávó szólómunkája. A gitárszólók tényleg rendben vannak.

Egy szó, mint száz, amíg a Testament és a Perzonal War túl tudott lépni a saját árnyékán és legalább egyik lábát kidugta a Metallica-pótlék kategóriából, addig a Kreator minimum kettőt sasszézott hátrafelé. Ezért bukta el a háborút.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2012.aug.22.
Írta: Dionysos 19 komment

Steve Vai: The Story Of Light (2012)

steve-vai-the-story-of-light.jpg

"Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé." (Mt 7,6 -12)

Nem tud nem eszembe jutni Máté evangéliuma, ahogy hallgatom a lemezt és ahogy egy-két reakciót olvasgatok netszerte. Vannak a rock/metal szcénának olyan előadói, aki zeneiségüknek és/vagy jelentőségüknek köszönhetően már régen nem azon a szinten állnak művészetükkel, hogy a műfaj mára ugyan rendesen kitágított, de a többség számára mégiscsak kanonizált keretei között megmérettessenek. Ellenszenves, elitista duma is lehetne ez, hiszen ne akarjuk már a rockert a söröskrigli mellől kirángatni és bőrgatyájánál fogva rögtön a Metropolitan Művészeti Múzeumba cipelni, de látva és hallgatva Steve Vai művészetét, valamint kontra a "kutyák" és "disznók" értetlenségét, azt kell mondjam: megalapozott vélemény ez, méghozzá rockeresen kőkeményen.

Ha a torkomnak ugranak majd, remélem Tartuffe segítségemre lesz, és egy rövid biblikus eszmefuttatásban meggyőzi a jónépet, hogy csak képletes kutyák és képletes disznók szerepelnek a bibliai utalásban. Itt is mindössze arról szól, hogy azokkal a rockzenehallgatókkal (kb. 99%), akik magasról szarják le, hogy egy-egy zenekarban minőségi, közepesen fos, esetleg alibi gitárjátékot hallanak-e éppen, felesleges teszteltetni Vai új anyagát, mert értelmezhetetlen lesz számukra. Nincs is ezzel baj, egészen addig, amíg viszont kényszeresen nem érzik szükségesnek, hogy megmondják a tutit a túlzott pózairól, gitárral végzett önkielégítéséről, tremolókar-rángatás következtében fellépő dal-eltűnésekről, stb. Olvasva az egyik hazai szaklap gitárgurujának sommás véleményét ("Az egyetlen gitáros, akit még nyugtatókkal és antidepresszánssal sem vagyok képes elviselni."), még csak azt sem mondhatom, hogy a szakmának játssza és írja dalait, mert sokszor éppen ők a leghangosabb és legfölényesebb ítészek .

És most jön a lényeg, illetve nem jön. Én erről a lemezről egyszerűen nem vagyok képes érdemben írni. Nem azért, mert túl van művészkedve, és nem merem magamnak sem bevallani, hogy kukkot sem értek belőle, mert ez nem igaz. A lemez rendkívül összetett, ezerarcú és művészi, de cseppet sem elvont, olykor nagyon is "földhözragadt" érthető és befogadható hangszeres, sőt vokális megoldásokkal.

Igaz, nem köt le minden percében, legalábbis engem, de minden ütemében minden lefogott, megszólaltatott hangjában és pillanatában annyira globálisan zenei és annyira felette áll a legtöbb aktuális megjelenésnek, hogy nem lenne méltó, ha bármit is okoskodnék itt a helyenként modern (7 húros!) gitárhangzásról, műfaji megkötésektől kevésbé terhelt kompozícióiról, vagy akármiről. Nehogy úgy tűnjek, akár csak egy pillanatra is, hogy egy szinten állunk. A művész, aki megírta és előadja, valamint a kritikus, aki pontosan érti, érzi a produktum egészét, de megmondja, hogy hol lett kevésbé átgondolva, esetleg túljátszva a téma.

Isten ments! Ezt meghagyom a mindig bölcs szakmának, gitárguruknak. Csináljanak ők hülyét magukból.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2012.aug.20.
Írta: Dionysos 8 komment

Aeon Zen: Enigma (2012)

Aeon Zen.jpg

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Ezen az oldalon szó szerint a kezdetektől fogva figyelemmel kísértük a brit progresszív rock/metál csapat, az Aeon Zen pályafutását. A 2009-es bemutatkozás, az "A Mind's Portrait" Anglia ködös egeiből villámcsapásként ért minket, s nem csupán azért, mert akkoriban még elég szokatlan volt az infantilis pop sarába ragadt brit zenei piacon ilyesmivel találkozni, hanem mert a képtelenül fiatal, kölyökképű srácok igen magas színvonalon játszották, amit játszottak. Persze, ma már (főleg a második lemez óta) tudom, hogy nem igazán indokolt többes számban beszélni róluk, hiszen az Aeon Zen lényegében egyetlen ember, Rich Hinks sokhangszeres muzsikus, zeneszerző, hangmérnök, stb.

Hinks szellemi termékéhez érdemben hozzájárultak azok a szakmailag már elismert, neves énekesek, akiket sikerült befűznie, pl. Elyes Bouchoucha (Myrath), Mike Eriksen (Circus Maximus), Nils K. Rue (Pagan's Mind) és Nick D'Virgilio (Spock's Beard). Andi Kravljaca (Silent Call) mindkét korábbi lemezen stabil szereplő volt, és mostanra már teljes jogú taggá lépett elő. Hinks ugyanis végre elszánta magát arra, hogy ne egyedül "stúdiózza össze" a lemezeit, hanem gyűjtsön maga mellé képzett zenészeket, akik saját stílusukkal, tehetségükkel esetleg hozzájárulnak a végeredményhez. Az "Enigmá"-t hallgatva ez csak részben sikerült, mert a Hinks-hegemónia továbbra is töretlen, ráadásul Hinks és Kravljaca vékony, AOR-os (elég egynemű) hangja mellé nagyon hiányzik pl. Bouchooucha vagy Rue "dörgedelme", jóllehet ezen az albumon, először az AZ történetében, még szórványos hörgéssel is találkozunk (pl. a klipes "Divinity"-ben).

Szóval az AZ elvileg valódi együttesként működik, de ez a zenét hallgatva leginkább csak látszat. Tény, hogy kicsit kövérebben, összeszedettebben szól az egész, köszönhetően elsősorban Steve Burton dobosnak, de pl. Shaz billentyűs vagy Matt Shepherd gitáros nem nagyon kapnak esélyt a villongásra. Gitárszóló konkrétan alig van (pedig nem a képesség hiányzik, itt), és szerintem azt is inkább Hinks játssza. Nem először mondom, hogy Bodor Máté tiszavirág életű igazolásának kurta-furcsa terminálása (remélem, egyszer Máté elmeséli nekünk a háttér-történetet) kapitális baklövés volt Hinks részéről. Lelke rajta!

Az összefüggő koncepció mentén megkomponált "Enigma" tehát, miközben kétségkívül Hinks eddigi legérettebb anyaga, véleményem szerint nem tudta kihasználni a hozzáértő zenész-csapat adta lehetőségeket. Mindent beárnyékoló egója miatt neheztelek Hinks-re, ugyanakkor nem lehet nem fölismerni benne a kiemelkedő tehetséget. Ennek ékes bizonyítéka pl. a piszkosul eltalált "Warning" című nóta.

Epizódszerepet ezúttal is kapott néhány kiváló énekes, Atle Pettersen (Above Symmetry, valaha Aspera), Nate Loosemore (Lost In Thought) és Jonny Tatum (Eumeria), meg is teszik, ami tőlük telik. Nem rajtuk múlott, hogy az "Enigma" továbbra is azt az érzést ébreszti bennem, amikor ultizás közben, az első körben elfelejtem bemondani a negyvenet. Dühítő érzés, amikor egy ekkora érték "beragad", és szinte borítékolható, hogy a végén ez a játszma elbukását jelenti.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.aug.19.
Írta: Dionysos 1 komment

The Darkness: Hot Cakes (2012)

thedarkness.jpg
Kiadó:
Wind-Up, Play It Again Sam Recordings

Honlap:
www.theactualdarkness.com

Nem tagadom, az én metál zenei ideám eléggé különbözne a Platónitól, már ha a klasszikus létbe szenderült filozófus az életnek eme szegmensére is megalkotta volna téziseit – bár a zenei ideája, és a heavy metál esetében démiurgosz egyesek szerint rosszul, mások szerint tökéletesen dolgozott. Mert ha az ember számára az jelenti a tökéletességet – muzikális értelemben – mikor az AOR dallamok alá thrash riffbombát, fölé pedig az európai power sztenderd, áriázós énekét  rittyentik, az valami olyasfajta, mint mikor az osztályon felüli étteremben lekváros csirkét rendelünk pudingmártással. No oké, talán nem annyira – és az sem elképzelhetetlen, hogy egy-két ínyenc meg is szokta rendelni –, de azért maradjunk annyiban, hogy nem a rocker-társadalom többségét képviselem a politikai korrektség jegyében is furcsa és érdekes ízlésvilágommal. Ebbe persze kénytelen belenyugodni az ember – vagy ha nem, megpróbálja magát olyan meg nem értett műértőnek beállítani, akinek zsenijére még nem érett meg az emberiség, főleg az esztéták –, de néha azért csak-csak találkozik olyan művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő.

Mert hát itt van ez a The Darkness nevezetű angol banda, akik aztán furcsa egyveleget alkottak, amiről még most sem tudom eldönteni, hogy szellemesen kreatív, vagy pofátlanul ízléstelen, az ihletet tisztelettel kezelő, vagy pusztán szemtelenül lopkodós – ez minden bizonnyal vérmérséklet, vagy vérmértéktelenség függvénye. Mindenesetre, aki meghallgatja a klipbe ágyazott dalt, három dologra biztos felfigyel: az AC/DC riffekre, az eufemisztikusan is minimum ismerős Queen dallamra, no és az énekes Freddy Mercury stílusát, és Miki Egér tónusát furcsán elegyítő hangjára – mindezt némi Bee Geeses diszkós-flitteres környezetbe helyezve. Pompás, nem igaz? De alig eszmélhetünk fel az első pofonból, máris itt van a többi, hasonló rafinériával csattantva el a kombinációkat, melyekbe néha egy kis Def Leppard, néha meg egy kis Poison is beférkőzik, amúgy öv alatt, szabálytalanul, de vitathatatlanul célratörően. Mert meg kell hagyni, a fiúknak van dallamérzékük, és a riffek mintegy kilencven százalékára maga Malcolm Young is elismerően csettintene, már ha nem perdülne azonnal kacsatáncra, amúgy Chuck Berry módjára. Ráadásul az egészből csak úgy árad a glam életöröm, no és a pomádés, geiles, kórusokkal támogatott d(á)llamiság.

Hogy mindez talmi, esetleg olcsójános módjára hatásvadász? Ott egye meg a fene, ha Ian Anderson nem átallott beugrani egy közös jammelésre a "Cannonball" c. nótába – ami illusztrisan jellemzi a lemez hangzását –, akkor minden bizonnyal felmentést kaphatunk ízléstelenségből, mert hát ki más lenne leginkább autentikus eldönteni, mi a jó, mint korunk rocktörténeti fuvolaművésze? Úgyhogy meg is nyugodtam, nincs itt baj, ha tetszik, és úgy látszik, a pofátlanság is létezhet határok nélkül, csak legyen, aki lebontja azokat a bizonyos falakat.

Garael

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása
Mobil