Honlap:
www.magnumonline.co.uk

A Magnumról sok minden eszünkbe juthat: a fegyverkedvelőknek a legendás lövedék és pisztoly, a filmbarátoknak a bajuszos Tom Selleck, vagy Clint Eastwood Piszkos Harry-je, az orális fixációban szenvedő édesszájúaknak pedig az a bizonyos XXL-es jégkrém.

Mindezekkel együtt mégis azt mondom, mi, hard rock hallgatók jártunk a legjobban (most a katona énem adott egy pofont magamnak, de egye fene), hiszen a Bob Catley énekes és Tony Clarcin vezényletével immár a több mint 30 éve létező együttes olyan albumokkal ajándékozott meg bennünket, melyek kikerülhetetlenek a brit hard rock történelmében. Jóllehet, én a kissé erőteljesebb stílusokat szeretem, sosem kérdőjeleztem meg azt a státuszt, amit a banda évek szorgos munkájával vívott ki magának, még akkor sem, ha az utóbbi lemezeiken mindig volt jó pár, inkább tölteléknek ható dal, és az impulzivitással is adódtak gondok, melyeket azonban betudtam a zenészek korosodásának és zenei preferációik változásának.

Erre mit ad ég, itt van az új Magnum album, és olyan erővel dörrent oda az aréna metál egykori, önmeghatározásba roggyant képviselőinek – Europe, Bon Jovi, Dokken –, hogy már-már doppingra gyanakodnék, ha nem tudnám, hogy egyelőre a zenei kreativitásra még nem fejlesztettek ki anabolitikát, ha meg igen, akkor azt néhány politikus kapta meg, amúgy sutyiban, akik a kapott ötletfokozót sajna nem zenébe, hanem mesemondásba oltották, ráadásul nem is szórakoztatóan.

De hogy szavamat ne feledjem, az idő múlása egyedül Catley hangján érződik, ám a tapasztalható enyhe karcosság még jól is áll a megerősödött gitártémák mellett. A zene persze nem távolodott el saját ősforrásától, ám ezúttal a riffeket olyan közegből sikerült kölcsönözni, ahol ez a fajta, tipikusan brit alapú, enyhén folkba hajló dallamérzékenység már nem annyira jellemző. Ahogy például a "Dance Of The Black Tattoo", vagy a "See How They Fall" staccato riffjei megdörrennek, az még a NWOBHM csapatai számára is példaértékűek lehetnének, nem beszélve az epikus, lemezt nyitó, csodálatos érzékenységgel felvezetett "All The Dreamers"-ről, ami lényegében egy echte heavy metal dal, némi "progos", brit szólammal megbolondítva. S hogy miért is vagyok annyira oda? Mert nem akarom elkövetni a Thresholdnál elkövetett hibát, ahol számon kértem a dallamokat, aztán most meg hülyét csinálva magamból dúdolgatom őket. Nem, most nem fogok leszólni egy olyan lemezt, amelyből csak úgy árad a nyolcvanas évek minden refréncentrikus ragadóssága, én meg merülök benne, mint légy a Technokol Rapidba. Ez kérem tömény, a paneleket jó értelemben megidéző aréna metál/hard rock, a maga Beatles alapú, már-már giccsbe hajló, brit popot megidéző lassúival is, melyeket ha nem Catley énekelne, hatásvadászat címén utálnám ki a lejátszómból, így azonban kénytelen vagyok feltartott kézzel megadni magam – naná, ezt pedig akkor is megtenném, ha nem egy Magnum késztetne rá.

Garael

Honlap:
www.tygersofpantang.com

Nem, ők nem a maláji Sandokan tigrisei, sőt, még csak nem is Michael Morcock fantasy író agyszüleményei – jóllehet a nevet tőle kölcsönözte a NWOBHM patinás csapata, hogy aztán bősz ragadozó üvöltéssel tudassák a világgal: itt bizony új hullámról van szó! (Egyébként minek is voltak az új hullámai ezek a zenekarok? Mert addig heavy metal nem létezett, legalábbis így definiálva nem.)

Igaz, hogy a Maiden, Def Leppard, Saxon triumvirátus mellé sosem tudtak felzárkózni, ám az egy ideig John Sykes-ot is a soraiban tudható csapat komoly hírnevet harcolt ki magának az undergroundban, és igazából egy olyan albumukról sem tudok, amivel ne hozták volna a garantált, tőlük elvárt színvonalat. Igaz, hogy az eredeti tagokból már csak Robb Weir gitáros próbál "ragadozni", de a mellé felsorakozott tagok, különösen az ikergitárhoz elengedhetetlen társ-bárdista, és az énekes, az olasz származású Jacopo Meille méltó módon ápolják az elődök által teremtett hagyományokat.

Jóllehet, nem nagyon figyeltem pályafutásukat, ám a megelőző, és különösen a jelen, "Ambush" című album sikeres rajtaütést hajtott végre a kritikusi rosszmájúság szülte eredendőségen, így aztán kénytelen vagyok a továbbiakban csupa jót írni. S hogy ez nem elfogultság, bizonyíték rá, hogy két tigris fekszik a mellemen, egy pedig most is a farkával csiklandozza az orromat.

Éppen minap hallgattam meg az ős Saxon ex tagjának albumát, hát mit mondjak, régies, rockkal átitatott avítt metáljukkal úgy idomultak a jelen bikaerős, powerbe hajló Saxonjához, mint muskéta az AMD gépkarabélyhoz. No persze, ha úgy nyúlnak a mai füllel kissé már ódonnak ható zenei irányhoz, ahogy azt a Tygers Of Pang Tang tette, minden bizonnyal nem hajítottam volna ki a virtuális kukába őket. Mert tigrisék ugyan szintén nem újították meg a műfajt - sőt, még csak nem is szigorodtak, vagy progres(szívós)kodtak el, ahogy azt az idő némely társukkal megtette – ám úgy tudták a régi, jól bevált harcmodort a maga ismert húzásaival tálalni, hogy az élvezhető maradhat minden, a korral haladó – és nem haladó – öreg, iszapszemű rájának.

Ikergitárok, régivonalas Saxon jelleg, némi amerikai dallamos metál feeling, sőt, a "She" c. dalban erős The Cult hatás: a végeredmény magáért beszél, illetve üvölt. Ehhez persze kellettek a jó dalok, ebben azonban a csapat sosem hibázott. A tigrisek minden bizonnyal az összes brit heavy metal csapat sikerszámát elfogyasztották reggelire, mert sikerült 11 potenciális slágert felböfögni, ráadásul mindezt olyan hangzással, ami egyszerre idézi a régi és a modern kor előnyeit. Nem is tudok igazából erősebb szerzeményt kiemelni, mivel – és ami ritka manapság – nincsen töltelék, a dalok egyöntetűen, azonnal ható dúdolási kényszert kiváltva képviselnek egyenletesen erős színvonalat.

Hát igen, a csapat ékes bizonyítéka annak, hogy az évek múltával nem minden oroszlán – izé, tigris – válik fogatlanná, mert ez az anyag harap: engem máris elfogyasztott vacsorára – falatonként vagy egészben.

Garael

Kiadó:
G.T.O. Entertainment

Honlap:
www.beautifulbeastrock.com

Amikor megláttam ennek a lemeznek a borítóját, tudtam, hogy nem mehetek el szó nélkül egy ilyen popó mellett. Lám, a marketing megtette hatását, míg Julian Angel első albumának borítója (a malmsteen-i idillt, ahogy kivillanó mellszőrzettel áll a gitárja társaságában, csupán egy női fej zavarja meg úgy az övcsatja magasságában) csupán idegesített, ez a tengerparti csendélet-kísérlet, amelybe "véletlenül" belepucsított egy formás tangás, már felkeltette a kíváncsiságomat. A borító alapján amolyan California Girls-feelinget vártam David Lee Roth módra. Nos, nem azt kaptam, amit vártam. Sokkal jobbat! Az első nótában azért van valami abból a várt DLR-érzésből: mintha az AC/DC "You Shook Me All Night Long" riffjeire énekelné rá a David Lee Roth által feldolgozott "California Girls"-t, amit feldob egy Erős Attilás gitárszólóval.

A "Wet Hair In A Waterride" mintha egy Hard nóta feldolgozása lenne (Ahogyan élsz), de hát Zserbóék is ugyanebben a retró cipőben kezdték 8 éve (és ha igaz, felhúzzák újra Kalapács visszatérésével). A végén még egy White Lion-os ballada, amiben a Steve Plunkett-hang átmegy kicsit Mike Tramp-be (Something In The Air), míg a viccesen japán, amerikai, európai, ázsiai, afrikai, latin-amerikai, arab és ausztrál bónusz nótaként emlegetett "Gimme Just One Night" megint visszakanyarodik az Autograph első lemezének (Sign In Please) stílusához.

Szóval a kisszobámban pártot tudna alapítani az a néhány fizető néző, aki megtisztelte a tengerentúlról érkezett zenekarokat a jelenlétével. Azaz talán mégse, mert egy pártalapításhoz, azt hiszem, meg van határozva a minimum tíz fős létszám... A leginkább újságírók, illetve a többi banda tagjai és segítői előtt bemutatkozó együttesek sorába a Morticiannal kapcsolódtam be. Én nem bántanám őket, egyrészt mert az a fajta, kicsit punkos NWOBHM, melynek ápolására a dolgos osztrák tehenészfiúk kinézetét prezentáló társaság felesküdött, közel áll hozzám, másrészt pedig azért, mert nagyon igyekeztek. Két traktorozás között zenélgetnek egy kicsit, nincs is ezzel semmi baj.

A Helstar és a Lillian Axe alatt aztán elmorfondíroztam azon, hogy nem véletlen ragadt meg ez a két zenekar a másodvonalban. Mindkettejük a relatív egyediségük, másságuk áldozatai. Egyiküket sem könnyű beleszuszakolni egy könnyen beazonosítható kategóriába, márpedig a konzumidiotizmus uralta felpörgött, felületes világban ez bizony nagy hátrány. A Helstar esetében például nehézkes értelmezni Rivera operás áriázgatásait a thrash-es alapok viszonylatában, és hiába hoznak a gitárosok az átlagnál jóval fifikásabb, ötletesebb alapokat, ez a karakteres orgánum sokaknak nem jön be, főleg ebben a stílusban, ahol a faék egyszerűségű énekdallamok váltak sztenderddé.

Én ettől függetlenül nagyon élveztem az előadásukat, amely igazi old-school setlisttel lepte meg a maroknyi közönséget, ráadásul úgy tolták a korai Queensryche-ra is kissé hajazó intelligens thrash-powerjüket, mintha érzéki csalódás áldozataként egy telt házas arénakoncerten nyomulnának éppen. Tíz pontos buli volt ez, még a gyatra hangerőnek köszönhetően is, igaz, a kábé egy óra éppen elég is volt ahhoz, hogy igazán ütős, kompakt legyen a program.

Amikor berobbant a Lillian Axe, egyből mellbe ütött a profizmus. Látszott, hogy odaát azért megértek ennél szebb napokat is, mert nagyon összeszokottan, végtelen profizmussal nyomták a sajátos dallamvilággal rendelkező nótáikat. Második meglepetés: az új énekes helyett újra LeFevre segíti ki őket, úgy látszik, az együttműködés Brian Jonesszal tiszavirág életűnek bizonyult. Nem mintha bánnám, mert ez a pocakos fickó nagyon jól kornyikál, még ha az igazán magas hangokat le is csalja rendszeresen. Harmadikként pedig az tűnt fel, hogy Blaze mennyire jó gitáros. Az összes szólót ő játszotta, melyek éppen olyan fílingesek, egyediek mint az általa komponált dalok.

A műsor itt is - a közönség (vélt) igényeihez igazodva - amolyan best of jelleggel, erősen épült a "Love And War"-ra, melynek én azért nem örültem annyira. Személy szerint jobban kedvelem a későbbi albumaikat, amikor már végképp kinőtték, levetkőzték a hajmetál gyökereiket. Igaz, stadion rock bandaként sem voltak átlagosak, éppen ezért nem is jutottak fel az élbolyba, de amit manapság játszanak, azt leginkább érett, felnőtteknek szóló, melankolikus-melodikus metalként írnám le. Ha már szó volt a Queensryche-ról a Helstar kapcsán, akkor itt is megemlíthetőek, mintha az ő későbbi, "Promised Land" körüli korszakukat vinnék, értelmeznék tovább.

Ha csak úgy beestél az utcáról (haha), nem ismerve Blaze abbéli filozófiáját, mellyel a sziruposságot, a direkt hatásvadászatot teljességgel kiüldözte munkásságából, akkor az lehetett az érzésed, hogy itt egy leértékelt House Of Lords, akikben ott van ugyan a potenciál nagy slágerek legyártására, de valahogy mégis hiányzik ezekből az átütő erő... A gitáros fickó mindig valami érdekes témát játszik, és nem a sztenderd, fülbe mászó riffeket, a ritmus valahogy mindig olyan fura, és egy picit lassabb, mint kellene, az énekes pedig jó ugyan, de valahogy nem az átlagos, azonnal ható dallamokat hozza. Elárulom, ez az egész pont ettől szép!

Egy szó, mint száz, ezért a két csapatért érdemes volt hét közben is elvándorolni a Club 202-be, felejthetetlen, különleges élménnyel gyarapodtam. Hazafelé még elfilóztam azon, hogyan is van ez az egész: megy a sírás-rívás a letöltögetések miatt, CD-ből pénzt keresni mission impossible, de úgy látszik, koncertekből sem lehet igazán meggazdagodni. Mégis egyre több a fiatal csapat, miközben a metal első-második-harmadik generációja is aktív, él és virul. Van itt valami trükk, amit közgazdász aggyal képtelen vagyok felfogni: mi a csodából élnek meg ezek mind?

Kotta

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.domainband.de

Tartuffe kolléga által feldobott magas labdát muszáj leütnöm: tanult barátommal ellentétben mivel én nem csak szeretem, hanem értem is az irodalmat, egy olyan műelemzéssel – autentikusan, ugye, mert irodalmár körökben a kritika szónak kissé más a jelentése – állok elő, aminek tárgya azt a művet dolgozza fel, mely a német Sturm und Drang mozgalom egyik alapvető darabjaként teremtett a 18. században divatformáló irányzatot. Az androgün, érzékeny férfi archetípusát –, aki nem titkoltan képes egész csomag papírzsepit telesírni szerelmi bánata következtében, sőt, még öngyilkosságra is hajlandó – Goethe teremtette meg, követendő mintát szolgáltatva a szuiciditást – helyesen – elutasító korabeli polgári normákkal szembehelyezkedő magatartásnak. (Hogy milyen ciklikusan változik az ifjúság, mikor gimnáziumban kötelező olvasmányként elemeztük a művet, többedmagammal röhögtük el hangosan magunkat a patetikus érzelmeket hűen tolmácsoló tanár előadásán – illetve az ifjú Werther szenvedésein: hiába, a szocialista öntudattal rendelkező kamasznak a pártért illett meghalnia, nem a csajokért…)  Ez eddig rendben is volna, ám a feldolgozást választó zenei irányzat nem a melodrámára hajlamos gótikus rock/metál, ahol minden rímre juthat egy érfelvágást elősegítő zenei búbánat, megfelelő szinkronitást kölcsönözve a hangulatnak és a szövegi tartalomnak, hanem veretes, neoklasszikus gitárszólamokkal bolondított melodikus metál, ami ha tartalmaz is némi érzelmi "hullámlatot", mégis inkább csatába hív, mintsem zokogó-partira.

Nem is tudom, hogyan maradhatott ki a szórásból 2009-ben a német Domain koncept-műve, pedig biztos, hogy nem a könnyek homályosították el kutató szemeimet a CD-tékák polcai előtt, ráadásul a csapat a gyíkkirály, Carsten Schulz révén régi kedvencem, kivel a "Stardawn" album ismertetett meg igazán. Ezúttal azonban már nem ő, hanem a Tokyo Blade-ből ismerős Nicolaj Ruhnow állt a mikrofon elé: érzelemmel telített, kissé modoros, tenorszerű hangja tökéletes választás volt Schulz után, akinek némileg sarkosabb vokalizálása az ifjú Werthert minden bizonnyal vigyázzba állította volna, és akkor hol marad a romantikus hitelesség? Ruhnow remek, azonnal ható dallamokkal pakolta tele az érzelmi stációkat megjelenítő szerzeményeket, a főszerepet mégsem ő, hanem a banda főnöke, Axel "Ironfinger" Ritt (tudom, ennyire hülye becenevet ritkán látni, még szerencse, hogy vasujj helyett nem fakézre esett a választás, ami egy gitáros esetében azt hiszem, nem túl szerencsés) játssza, kinek neoklasszikus, arpeggios futamaitól a koncepciótól ellentétben nem jólétre, hanem jókedvre "szenderül" a tisztelt publikum. Ritt elévülhetetlen érdeme, hogy dalokban tud gondolkodni, és nem a szólók kellemetlen, de szükséges töltelékeiben, így aztán az is élvezettel hallgatja a futamokat, kinek nem kottával van tele az agya (nem, nem oldalunk kollégájára gondoltam, bár minden bizonnyal szívesen venné, ha a csinosabb női olvasók – remélem, van ilyen – fantáziáiban ő lenne a főhős).

A Domain némileg meghökkentő témaválasztását a zenei megvalósítás igazolta, ráadásul a szentimentális témából sikerült kifacsarni még egy echte Painkilleres Judas parafrázist is – hallgasd csak meg a beszédes című "Inner Rage"-et – mi ez hát, ha nem romantikus regényekbe kívánkozó hőstett? Legalábbis zenei értelemben és még öngyilok sem kell hozzá.

Garael

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.facebook.com/allosbr

Talán felesleges is már leírnom: új brazil prog-power banda, újabb bizonyítéka a brazil csodának. Nem tudtam, hogy az ottani géntudomány ilyen magas fokon műveli a kromoszóma varázslást: a gomba és a zenei tehetségek keresztezésére irányuló kísérletek sikerességét a gomba módra szaporodó virtuóz metál csapatok bizonyítják, és hát kell-e ennél több? Mármint bizonyítékból, mert ilyen együttesből akár minden napra elviselnénk egyet.

A megfejtés kulcsa ezúttal olyan szobába vezet, ahol a hagyományos, melodikus power alapokra  kórusokkal támogatott, rockoperás-musicales dallamokat húznak, melyeket a gyakran kétszereplős vokálmunka emel színpadi magasságokba. Szerencse, hogy a "díszleteken" nem nagyon spóroltak, hol ide, hol oda kaphatja a fejét az egyszeri hallgató, még akkor is, ha a zenei koncepció tulajdonképpen egységes. A dalok nagy része több részletben kibontakozó puzzle-ként játszat amolyan kirakóst, mégsem kell megijedni az egyszeri heavy metalon szocializálódottaknak sem. A dallamok, bár nem annyira ragadósak mint amit a braziloktól megszokhattunk, biztos kézzel vezetik a hallgatót az ötletek labirintusában, ahol a folyosókat hol egy neoklasszikus mozzanat, hol egy hagyományos euro-power-speed vágta, hol pedig a "sztenderd színpadias, "modoros" kibontású angyali szoprán/hőstenor kettős jelenti.

A zenészek természetesen csuklóból hozzák, ami elvárható, de ez már annyira alapkövetelmény ennél a műfajnál, hogy talán megemlíteni sem érdemes, mint ahogy az énekes klasszisát sem. A zenében egyébként – fokozván a teatralitást – a gitár mellett a billentyűs játssza a fő szerepet, sajnos a produkción érződik a pénztelenség, így az elvárt bombasztikusságot hiába is kérhetnénk számon, azt a lassabb kibontású, epikus darabok esetében műanyagba kényszeríti a szűkösség.

Nagyon érzik ezek a brazilok ezt a Queen-epikus Savatage-Stratovarius tengelyen kialakult világot, és ha egy pöttynyivel ragadósabbak lennének a dallamok, a legszebb hagyományait élő Oliva-birodalom magasságába emelkedhetne a csapat. Enélkül azonban, jóllehet a karakter megvan, nem hiszem, hogy sikerülhet a kiugrás a versenytársak közül. Persze ebben a mezőnyben egyáltalán versenyben maradni is olyan szintű teljesítmény, mint a kínai nemzeti asztalitenisz bajnokságban európaiként döntőt játszani.

Garael