Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.rygel.net

Egy újabb brazil hentelőgép szabadult a világra, melynek, ha lenne kis igazság a Földön, nem csak pár száz arra érdemesnek kellene áldozatul esnie. Nyugi, nem ment agyamra az új Batman film, pusztán a Rygel nevezetű dél-amerikai brigád teljesítményét dicsérem, így, előre lelőve a poént.

Mert a banda a megszokott, brazil színvonalon járatja el a harci táncot, ami most nem Capoeira: bár a talpalávalót nem a megszokott, euro-powerből latinos vehemenciával kinövő Angra klón szolgáltatja. A fiúk bizony nem középsúlyban, illetve tempóban lacafacáznak, a nyitó szerzemény első taktusainál azt hittem, hogy valami elfajzott törzsi thrash brigáddal akadtam szembe, és már éppen menekülőre akartam fogni a dolgot, mikor a kapkodós aprítás után bekúszott az énekdallam. No persze az is ütött, de ez olyasfajta pofon volt, amit Rejtő Jenő szokott leírni – nem fáj, csak vigyorog tőle az ember. A groove-os, gyomorból felböffenő riffekhez igazított refrén ugyanis lemeztelenítve egy rockopera főtémája is lehetne, amit az énekes bariton vibratója emel színpadi magasságokba – már amikor nem megveszekedett módra rekeszt és acsarog. Érdekes a dolog, mert nem igazán metalcore a megfejtés kulcsa, annál több a power elem, inkább egy olyan thrash bandáról beszélhetünk, ahol nem zeneszerkesztő programmal vágják ki a riffek mellől a dallamokat, és a vokalista, ha a helyzet úgy kívánja, hirtelen megtanul énekelni. Lehet, hogy mást nem, de ez az attitűd engem a Nevermore-ra emlékeztet, még akkor is, ha a Rygel nem hoz olyan komplex rifftémákat, ráadásul szövegviláguk is eléggé depresszív és elidegenítő.

Megy hát az aprítás ezerrel, mégsem a sebesség adja a súlyát a zenének, hiszen jó érzékkel tudnak a fiúk a vágtából húzós középtempóba váltani – amelyben a staccato mellett, ha kell, ott fityeg a dallamos gitárszóló is – ám a refrének énekelhetősége ellenére sem szökik el a power: felturbózva, kicsit brazilosítva, valahogy ilyennek képzelem el a nyolcvanas években csúcsra járatott USA-power modernizált változatát. A leírtak és a kritika felütésének ellenére mégsem gépiesen erőszakos, amit hallunk, hiszen a "Leave Me Alone” a love-metal bebrutalizált változatából ad ízelítőt, és ha tudnám, hogy a fiúk poénkodni akartak kicsit, jót röhögnék. Így viszont csak óvatosan csettintek egyet, elismerően, mert aki így tud tököt adni az alapvetően androgün zenei stílusnak, az megérdemli a vállveregetést.

Névtelenek? Másodvonalasok? Nem is eredetiek? Kit érdekel! Amíg ilyen bandák tűnnek fel a semmiből, akik a Rygelhez hasonlatos lelkesedéssel és tehetséggel nyomják a powert, addig nem kell tartani a műfaj halálától – én felfelé fordított hüvelykujjal biztos életet szavazok nekik.

Garael

Olvasó: "Tényleg állat szám, meg szerintem is az egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. Csak egy dolgot fűznék hozzá a cikkhez: a Freddie Mercury hasonlat nem véletlen... annak a sornak a dallama a Vesti La Giubba áriából lett átvéve, ugyanúgy, mint a Queen - It's a Hard Life kezdősorának hangjai. De ezt csak az érdekesség kedvéért írtam ide, mindegyik zseniális! :)"
Túrisas: "Hophopphopp!!!! Figyi! Megnéztem ezt a linket, ez nagyon rendben van ám:DDDD Nincs valami hangzóanyagod? Úgy megírnám, mint a sicc!:DDD Örülök azért, hogy olyanok (is) olvasnak bennünket, akik tudják, hogy mitől döglik a légy, - mármit szakmailag:D

Aztán újabb aranymosó (Kotta) kapcsolódik be: "basszics, ezek jó dalok nagyon, ha csokorba gyűjtöd őket, szólj, szívesen elhallgatjuk ám az ilyesmit, és még írni is szoktunk róla..." (Az Olvasó most kénytelen reagálni, hiszen sarokba lett szorítva két aranymosó által is:) "Örülök, hogy tetszettek a dalok! :) Igazából egy lemeznyire való itt fityeg a gépemen - pár hónapja fejeztem be az anyagot -, de sajnos különböző elfoglaltságaim miatt nem sikerült még befejeznem. Igazából már "csak" masterelni kéne, meg feltölteni valahová..."

Két aranymosó elkap, nem ereszt: "Mindenesetre, ha kész, küldj egy linket és mi csapunk neki és a gazdájának egy kis hírverést.....persze csak, ha jó:-)))" Aztán a remélt aranyrög visszakerül a hordalékba, ugyanis fél évig semmi, ám egyszercsak felbukkan egy újabb komment: "Ahogy ígértem, gyorsan összeszedtem "a fiók mélyéről" a dalokat, meg feltöltöttem soundcloud.com / facebook-ra. Remélem tetszik! :) http://www.facebook.com/#!/EscapeofMind/app_178091127385"

Újabb aranymosó (Tartuffe) kap vérszemet, már hárman vagyunk a kicsi rögre. "Ácsi! Ez egy nagyon süti kis dalcsokor! Kicsit Király Pittára emlékeztet, ráadásul szól mint a disznyó! Remélem Túrisas vagy Kotta megírja!" (Tartuffe persze rutinosan csak az értékből kíván részesülni, a melót máris finoman leosztja aranymosó I. és aranymosó II. involválásával.)

No, hát itt tartunk most és büszkén jelentem: kimostuk az aranyrögöt. Ahogy leszűrtük a sáros vizet, előbukkant a név is: Aradszki Zsombor az egyszemélyes projekt szíve-lelke, aki szemtelenül fiatal, mindössze 22 éves. Zongorával kezdett, később váltott autodidakta gitárra. És már általános iskolában is írt zenéket, igaz, akkor még nem volt tisztában azzal sem, hogy moll és dúr akkordok is léteznek ám… Ezen hiányosságáért jól megfeddte a zeneileg képzett nagybácsi, így nem maradt más hátra, minthogy segítségére siessen Muzsikus Péter.

Muzsikus Péter hasznosnak bizonyult, kezdett feltárulni a zeneelmélet világa, de azért Zsombor közben már élő fellépéseken nyomja a "Crazy Train"-t Ozzytól… Jelenleg játszik a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Németh Judit és Jordán Tamás estjében. Helyettesített Keresztes Ildikó-Majsai Gábor-Auth Csilla "Zenélő Filmkockák" című műsorában. És persze van rendszeres zenekar is. Ujvári Timi & Hot Stuff nevű formációval rendszeresen fellép, itthon és Ausztriában is.

Nem írom azt, hogy ahhoz képest, hogy Zsombor milyen fiatal, nagyon érett instrumentális gitármuzsikát rejt a 11 dal, ugyanis ez akkor is érett és kifogástalan produkció lenne, ha Zsombor most töltené a 40-et. Teljesen letisztult hard rock-ot hallhatunk, azonnal fogható, szép melódiákkal és könnyedén játszott, de cseppet sem könnyű technikával. Tudom, nagyon olcsó poén most idecitálni a tisztességben lenyugdíjazódott névrokont, de Aradszki Laci bácsi örökzöldjének üzenetével alapjaiban egyetértve is állítom: nem csak a húszéveseké a világ, ugyan, de itt és most kivételesen Zsombornak áll csak a zászló.

Tessék csak meghallgatni itt.

Túrisas

A rendszerváltás után a kék szarkára átkeresztelt espresso – melynek neonvilágításában sajnos valamilyen fatális oknál fogva minden „k” betű kiégett, elméleti fejtörést és gyakorlati fej törést okozva az "é" nevű szesztárs kilétének bornyomozásába elcsukló lábú törzsközönségnek - ezen az estén is dugig megtelt....

A menedzser akkoriban ismeretlen fogalom volt Magyarországon, jobb híján én vállaltam magamra a banda zenei karrierének ápolását. Első tárgyalásaimat gyakorlásképpen a helyi sváb közösség tagjaival folytattam le, az, hogy nem tudok németül, nem zavart, hiszen angolul sem tudtam. Mikor láttam, hogy a kocsmában minden remekül megy, felbátorodtam, és a kultúrház Vörös Orion orsós magnetofonján mikrofonnal készített első demónkkal a kézben elindultam a falu egyetlen, nemzetközi vonalat is adó telefonja felé, hogy felhívjam az angol lemezcégeket.

Önelégülten szemlélem mindig, ha kiderül: a mainstream legtöbbször nem több ócska és szánalmas manipulációnál. Márpedig tőrőlmetszett gitárvirtuózok előadására ennyi embernek beözönleni, az a mainstream (rockzene) feletti egyértelmű diadal. Virág elvtárs örökbecsű szavai jutottak eszembe, ahogy néztem az aréna felét megtöltő lelkes tömeget gyülekezni: "Ezeknek alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!"

Mert ugye az állandó képlet az, hogy nem szokott a rádióban két Kiscsillag nóta, vagy bármilyen más alter gyökérség közé bekeveredni egy Steve Vai instru, mert hát halljuk ám kioktatóan: nincs ilyenre igény. De az is axiomatikus, hogy amennyiben egy olyan dal mégis átcsúszna a szűrőn, ami összeszedett gitárszólót tartalmaz, azt a szóló második hangjától le kell keverni, nehogy maradandó károsodást okozzon a lelkekben.

No, ezen hamis világ fölött arattunk mi ismét fényes győzelmet. Itt bizony a jól megfogott, nyújtott és ad abszurdum, néha nagyon gyorsan, egymás után megszólaló hangoké volt a főszerep, amely idea nálunk, a lényegesen "élhetőbb" és őszintébb rockvilágban sem volt mindig elfogadott, néha (pl. '90-es évek…) egyenesen csupa-csupa avítt borzalomnak számított. Sehol egy friss, kísérletező, új hang/hangzás a' la Ves Borland (Töttyedt Süti) vagy pl. Tom Morello (RATM), csakis hagyományos és számtalanszor lefitymált "gitárhoki", mégis ezrek nézik végig. És így van ez jól, így igazságos. A gitár ebben a túlvezérelt formában (is) minden hangszernél jobban megmutatja, hogy éppen ki fogja meg, és hogy milyen "lélek" lakozik az ujjában.

Olvasgattam már érdekes hozzászólásokat a Hard Rock Magazin egyébként igen korrekt beszámolója kapcsán, de azon a véleményen vagyok, az átlagnál mondjuk némileg nagyobb rálátással, hogy kár ezen a szinten a technikai felkészültséget elemezgetni, mert nem ez a lényeg, sőt vakvágány. Ez a három zseni többé-kevésbé azonos szinten áll technikailag. Morse tudja azt, amit a másik kettő nem, vagy nem olyan kifejezően és dominánsan, de ugyanez mindegyikükre elmondható a többivel történő összehasonlításban. Azt sem érdemes boncolgatni, hogy voltak-e dalok, mert ez is egyértelmű. Mindhárman kompozíciókban gondolkodnak, bőven a befogadhatóság határain belül. Aki pl. Vai előadásában kizárólag "gitárklinikát" hallott, az nem érett még fülileg az instrumentális gitármuzsikára, ezen nincs mit szépíteni. Nem állítom, hogy nem tudott volna előrukkolni az életművéből egy olyan elvont "űr-szettel", ahol igencsak forgatni kényszerülünk a fejünket, de azért a "Tender Surrender"-ben, vagy a "For the Love Of God"-ban nem hallani (egyébként bevallottan gitárbarátként) a témát és annak zseniális kibontását, az betyár nagy kapufa.

Steve Morse ahogy egész testből ráhajlik a gitárra, már önmagában egy vizuál-élmény és ennek megfelelően olyan energiával szólalnak meg a vibrátói, hogy abból Mexikóvárost ki lehetne világítani egy teljes napig. Vibrátónként egy-egy napig, természetesen. Morse nyilván nem egy Greenpeace-aktivista, ez is kiderült, olyan nagyvonalúan és bőkezűen folyt el kezei között az értékes "energia". Dalait tekintve ő volt legkevésbé az én világom, de ez csupán ízlés és nem "jobb-rosszabb" kérdése. Tökéletesen megértem, akit Ő varázsolt el a legjobban.

A Satriani DVD-ket nem szoktam vásárolni, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a muzsikáját, ugyanis előadása nekem statikus, amit akkor ért meg igazán az ember, ha előtte végignézte Vai-t. Utóbbi bőven eladja a show-t, ráadásul annyira természetesen ösztönös héja-násza és üzekedése a gitárjával, hogy szerintem képtelen is lenne máshogy előadni a dalokat. Még a nyelves üveghang-kicsalogatást sem éreztem kínosan mesterkéltnek, pedig ez már simán lehetett volna gyomorforgató gigagiccs is. Nézzük csak meg a '80-as évek végének glam rock videóit… Lám-lám, visszakanyarodtam Pistihez, amivel nyilván ki is bújt a szög a zsákból. Nálam Ő nyert, mint gitáros, mint előadóművész, mint minden.

Satriani pedig elég statikus volt megint, de annyira satrianis minden lefogott hangja, annyira élményszámba mennek a legátói, hogy ezt is csak lélegzetvisszafojtva lehetett végignézni. Az "Always With Me..." és a "Surfing..." pedig libabőr, nem kérdés. Örökzöldek. Ezek akkor is dalok lesznek még és akkor is ezrek fogják leszedegetni a kottákból, szamárkottákból, ha a teljes rádiós elit már a felszámolt és kiselejtezett zenei archívumban elfeledve alussza örök álmát.

Jött még a közös Jam 3 klasszikus rocknótával, ahol mindenki jól teleszórta hanggal az Arénát. A végére még én is megteltem, pedig nekem lényegesen több torzított gitárhangot bír el a tuningolt szervezetem. Ott kellett lenni, meg kellett nézni és hízni a májnak tovább, hogy mennyivel többet kapunk mi, akik nem a rádióból, meg a listákról szedegetjük össze a zenei betevőt, akikkel nem lehet elhitetni, hogy egy mollos zenei alapból akkor lehet a legtöbbet kihozni, ha Majka és haverja elhadar rá egy búskomor, zagyva mondókát.

Túrisas

Hát igen, így kell unikumnak lenni. No, ez nem felszólítás a Zwack konszern felé, hogy monnyanak' le, pusztán az elismerés egyik fajtája. Mert hát ugye nem sok olyan banda van, amelyik két hivatalos névvel létezik, de ez még kevés lenne az egyedi státusz eléréséhez, ám ha hozzátesszük, hogy az 1986-ban alakult török heavy metal csapat már akkor keleti folkzenei hatásokat integrált zenei világába, mikor az ezen az oldalon is méltán dicsért Myrath zenészei még gyerekhangszereken gyakorolták az arab "Cickom, cickom, vagyon-e szép lányom"-ot, akkor rögtön másként muzsikál a nádi hegedű.

No persze a csapatot igazán csak a szó eredeti értelmében lehetne progresszívnak nevezni, mert az alapok azok bizony veretes heavy metal/thrash panelekből építődnek, még akkor is, ha a dallamokat mélyen áthatja az "ezeregyéjszakás bazseva", ami már önmagában is ad némi pszichedelikus jelleget a handzsárral vágott riffekkel támogatott szerzeményeknek.

Jelenlegi albumot nem nagyon siette el a csapat, de hát mikor törjenek előre, ha nem akkor, mikor a török haderő sajnálatos módon elsőfokú készültségben várja a csengő megnyomását – bárcsak a zenészekre lenne bízva a támadás, persze csak muzikális síkon… Nos, vagy 10 éve jelent meg az utolsó Pentagram/Mezarkabul album, ami dupla formátumban, két külön címmel hirdette a csapat különös vonzódását a megosztott nevekhez. Azóta persze sok víz lefolyt a metál óceánokon, és Hakan Utangaç bandavezér-gitáros sem szobafogságban, a világtól elzárva próbálta újból hadba szólítani az anatóliai csapatokat. Ebbe belefért egy énekes csere is, ami igencsak illeszkedik az újabb hatásokhoz: a "metálkór" megfertőzte a török metálzenei életet is, így az új dalnok hol kiabálós, hogy fátyolosabbra vett hangja igazi kulturális katyvaszt teremt, amiben az évezredes népi motívumok keverednek a második évezredes amerikai újhullámmal. Mondjuk a csapat gyenge pontja véleményem szerint mindig is az énekes volt, és ezt a problémát most sem sikerült kiküszöbölni. Gökalp Ergen lemezen még el-elmegy, de félek, hogy koncerten ezek az ordibálós részek csak arra lesznek jók, hogy elfedjék a hamis hangokat.

A dalok egyébként kiválóak, nekem főleg az anyanyelven előadott, autentikusabb melódiák jönnek be – annyira nem ismerem a török népzenét, de valószínűleg tartom, hogy Hakanék az európai fülnek is igazán élvezhető formába öntötték ezeket, így óvodáskorú gyermekem is megelégedéssel bólogat a dallamok hallatán – bár neki az új Manowar lemez is bejött –, aki mostanra a magyar népzenei darabok értő ismerője lett, hála a Youtube-on fellelhető "Gyermekdalok" video válogatásnak.

Hiába, no, nem véletlenül tölt be kult-státuszt a Mezakabul, akik így tudják a The Cult féle mélabút keleti autentikába oltani, mint ahogy azt az "It’s Dawn Again"-ben sikerült, azok megérdemelték a Sony bizalmát. A modernebb hatások ellenére – aminek szerintem igazából a szólógitár látta kárát, a darabolós riffvezetés dominanciáját kihangsúlyozva – MMXII-ben is megőrizte unikum voltát a csapat: osz'mán mondjátok, hogy az oszmánok nem lehetnek jók metálban. Dehogynem, és ehhez nem is kell "az török áfium"…

Garael

Honlap:
www.uglykidjoe.net

Szegény, randa Jóska kölök úgy járt, mint az egyszeri bolond – nem, én nem azokra gondolok, akiket az egyszeri Jobbikos EP képviselő annak tart, mikor megpróbál egy szó szerint égő produkció után magyarázatul szolgálni, miért és honnan kapott fizetést, hanem a csörgősapkás udvarira –, aki megunta, hogy a király állandóan fosós-fingós produkciót vár tőle, oszt elkezdett intellektuális, igazságtartalommal rendelkező vicceket gyártani. No, és mi lett a vége persze? Egyrészt egyfajta identitásválság – most ezt komolyan gondolja, vagy csak szórakozik? – másrészt fejvesztve menekülés. Menekülés nélkül. Mert hát fejetlenül csak a kakas tud futkározni, az se maratoni távon.

Jóska, mint emlékszünk, elsütötte a maga vulgáris poénját, amin persze én is jót röhögtem, naná, hogy ugyanúgy bekajáltam, mint a többi millió, mert a "Neighbor" - "Everything About You" kettőst csak azok fogadták fanyalogva, akik önmaguk vigasztalására találták ki, miszerint, a népszerűség csakis a gagyival lehet egyenlő. Oké, elismerem, Jóska esetében volt némi igazuk, mert egy méretes csulát elhelyezni egy szám közepén valóban nem az intellektualitás csúcsa, de valljuk meg őszintén, melyikünk nem röhögött legalább egyszer azon, mikor a burleszk filmben Stant pofán találta egy torta? Legfeljebb Te három éves voltál, én meg negyvenként is elmosolyodok rajta.

Jóska azonban úgy gondolta, a "strandmetál" – komolyan, valamelyik korabeli szaklapban olvastam ezt a komoly definíciót – mellett van neki keresni valója a "grándzsosodó" világban is, aminek aztán természetesen ordas pofára esés lett a vége, amin azonban már nem volt kedve senkinek sem röhögni. No, nem azért, mintha annyira szar poén lett volna, de nem véletlenül került az értelmező szótárba a semmi szó meghatározása mellé: a grunge hívő humorérzéke.

El is tűntek a fiúk jó időre, és megvallom őszintén, el is feledkeztem róluk, aztán mit hoz az élet? Itt van az új Ugly Kid Joe lemez, igaz, jó szokásukhoz híven csak egy EP formájában. Sajnos azonban vagy én lettem vigasztalhatatlanul öreg, vagy Jóska nőtt fel visszavonhatatlanul, mert hiába keresek valami jó kis röhögni valót, nem igazán találok. Randáék továbbra is kiállnak a bukásukat hozó eklektika mellett – sajna könnyed slágerek nélkül – ami persze a mai liberális fém-világban, ahol bátran létezhet egymás mellett a metálkór és a gyógyírt ígérő havi-metál, nem biztos, hogy a bukás záloga. Mert azért ha kicsit alaposabban megnézzük, bocsi, meghallgatjuk, akkor a számokkal tulajdonképpen nincs is probléma, és ha túljutsz az első sokkon, akkor másodjára már üthetnek is a dallamok. Van itt hát minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében, a groove-os, lüktetős, Soundgardenes kezdéstől a Faith No More-t idéző folytatásig, a pszichedelikus akusztikával indító, ősheavy 'n' roll riffbe futó, Volbeat parafrázistól a country szellemidézésig, és hát ne feledkezzünk meg az amúgy ötletes funky fúvós-szekciós poénról sem. Amin már majdnem röhögtem is.

S hogy mindez mire lesz elég? Hát milliós lemezeladásokra semmiképp – az már egyébként sem megy senkinek -, talán még hangos röhögésre sem. De lehet, hogy a bolond nem is bánja ezt, és most a sarokba húzódva kuncog rajtunk: ezúttal is sikerült túljárni az eszünkön...

Garael