Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
-

Hajnal László nevű olvasónk pár hónapja Fygura nevű projektjének első EP-jével lepte meg stábunkat – illetve leginkább engem, mert én vállaltam az ötszámos kislemez kritikáját. A dolgom nehéz volt, mert dicsérnem kellett, nem dorongolnom, ami a jelen magyar közélet hangvételét tekintve sokkal könnyebben megy az embereknek, a magyar néplélek tanulmányozása során pedig rájöttem, hogy ennél jobban csak csalódni szeretünk. Ezzel körbe is értünk, hiszen ezt az érzést automatikusan követi a verbális vagy írásbeli szidalmazó attitűd. Pár nappal ezelőtt aztán meg is érkezett a folytatás, László a recenzált dalokat négy új szerzeménnyel egészítette ki, így vált az eredeti EP LP-vé (milyen anakronisztikussá váltak ezek a kifejezések, rövidítések!) persze digitális formátumban, a Youtube csatornájáról megosztva.

A feladat nehezebbé vált – no, nem az új dalok színvonala miatt, hanem mert nem lehet a most megérkezett etapot a múltkori "csomagtól" elválasztva értékelni –, ezért az egységesség jellemzését gyorsan tudjuk is le. A dalok által összefoglalt szerzői szándék zenei leképeződése teljes, koherens egészet alkot, ahol a fő szervező elem a megteremtett hangulat, amit tulajdonképpen lehetne monokrómnak is nevezni, de ha jobban megvizsgáljuk az egyes szerzeményeket, bőven találhatunk bennük a jellemző, hipnotikus, melankolikus légkörtől eltérő diszpozíciót is. Aki szeret tehát egy alapvetően markáns hangulati zenei egységben elmerülni úgy, hogy képes az azokon túlnyúló apró, alapvetően egyéni arculatot adó megoldások felismerésére, annak minden bizonnyal tetszeni fog a lemez. Én azonban sajnos nem ilyen vagyok, így amíg öt számon keresztül még pozitívan tudtam értékelni az emóció mindent elborító erejét, nagylemez szintjén már elfáradok – ez azonban nem értékelési minőség, pusztán szubjektív látásmód. Ezen felül azonban minden "ül", amit az EP kritikájában megfogalmaztam, így engedjétek meg, hogy csak az újdonságokkal foglalkozzam.

A "Parallell Life" rögtön egy kivétellel indít: a dehumanizáló, kissé disszonáns, ám ötletes riff – ami néha szinte doomba vált, így unikum a lemezen – végigvonul az egész dalon, ami talán a legösszetettebb atmoszféra-teremtéssel és ügyes feszültségkeltési "módszertannal" szippantja be a hallgatót: ennek ellenére én kicsit húztam volna a levezetésen, ami már nem tud hozzátenni az addig kifejtett zenei élményhez, így a végére kissé vontatottá válik az amúgy ügyesen összerakott ötlethalmaz.

Hasonló alaphangulattal nyit a "Gaze’s Gap" – a dallamok engem Sting szólódolgaira, illetve a Redemption melankolikus megközelítésére emlékeztetnek, amihez a metalból gyökerező, komor riffek adják meg az alapokat: a kiszabott idő ezúttal tökéletesen illik a kívánt érzelmi hatás kibontakoztatásához, a csúcspont utáni befejező rész megfelelő arányban zárja le a felskiccelt érzelmi ívet.

A dübörgő riffek és a dallamok hangulati ellentétére épít a "Building Up" is, amiben a finoman adagolt elektronika is hozzájárul a gitárok teremtette hipnotikus, aprólékosan felépített muzikális világhoz, csakúgy, mint a lemez záró számában. A "Before The Night" talán a legkeményebb tétel az újonnan érkezettek között, és az indusztriális hatású groove-ok felett elúszó dallamok még némi optimista jelleget is kölcsönöznek a sok apró, finoman megbújó zenei megoldás egységbe foglalt varázslatának.

A Fygura projekt dalai nem egyszeri élmény kinyilvánítására, gyorsfogyasztásra íródtak, mivel csak fokozatosan, a sorozatos újrahallgatások során "vallják meg titkaikat", még szerencse, hogy ehhez senkit sem kell megkínozni, hiszen az album azt a fajta szemlélődés-orientált, kissé introvertált, hangulatvezérelt megközelítést alkalmazza, ami az azt integrálni tudó és szerető emberek részére örömöt nyújt és nem fájdalmat. A digitális formátumban közzétett lemez persze inkább csak demó, de tökéletes alap lehet egy valóban kiadás-érett (van értelme még ennek a jelzőnek?) album megalkotásához, gyerünk, csak így tovább!

Garael

Nem sokkal a Black Sabbath búcsúkoncertje után, 76 éves korában elhunyt Ozzy Osbourne. Mintha csak a végső fellépést várta volna meg, és hiába tudtuk, milyen komoly egészségügyi problémákkal küzdött az énekes, valahogy úgy voltunk vele: Ozzy mindig velünk fog maradni.

Ozzy mind a Black Sabbath-tal, mind szólóban stílusteremtőként hagyott kitörölhetetlen nyomot a heavy metalban. Halálával végleg lezárult egy korszak, frázisok pufogtatása nélkül jelenthetjük ki: többé már sosem lesz ugyanolyan, mint eddig.

Nyugodjon békében!

Túrisas nekrológja:

Amennyire jelentéktelen nap volt 1969. február 13. a műfaj szempontjából, legalább annyira fontos dátum lett, napra pontosan egy évre rá az 1970-es év februárjának 13. napja. Előbbi az én - szóra sem érdemes - születésem, utóbbi pedig a heavy metal hivatalos megszületésének napja. Ezen a napon került ugyanis a boltokba egy olyan lemez, amely már a borítófotót tekintve is fura és szokatlan volt. Az elmosódott, alig színes kép, egy hölgyalak, háttérben egy vízimalommal, önmagában nézve talán nem annyira sokkoló, de az eső és egy harang hangjaiból kibontakozó, lassú tritonus (fél hanggal szűkebbre vett kvint) riffre érkező "What is this that stands before me?" - sorok és énekdallam ebben az egységben, egészen síron túli, hidegrázós hatást kelt a mai napig. Ez a dal és ez a riff alapozta meg egy új stílus, sőt stílusok (heavy, doom) születését. Amikor 50 év elteltével már szemünk sem rebben egy Behemoth, Deicide, stb. gonoszkodáson, a Black Sabbath címadó nóta mai napig nem túl jó társaság, éjjel, egyedül hallgatva. El tudjuk képzelni, milyen hatást gyakorolt ez 1970-ben, a blues-alapú hard rockhoz (sem) szokott fülekre?

Fontos leszögezni azonban, ami Iommi, Geezer és Ozzy életrajzából is egyértelműen kiderül, hogy - bár némi fiatalos, lázadó éretlenségből fakadó flört a sötét oldallal tagadhatatlanul jelen van a dalokban, a sátánizmushoz soha, semmi közük nem volt, sőt kimondottan aggasztónak találták, ha ilyen irányultságú csoportok keresték vagy zaklatták őket. Érdekes adalék, hogy Zakk Wylde egyszer kitett egy Aleister Crowley képet a próbaterembe, Ozzy pedig megkérdezte, hogy ki ez a nyomorult f@sz. Zakk pedig röhögve mondta neki, hogy ez az a sátánista pöcs, akiről te minden este énekelsz... :-)

Szinte hihetetlen, hogy a zenekarból kitett és totál szétcsúszott, az önpusztítás majdnem utolsó fázisába került Ozzy miként volt képes (OK, Sharonnal, tudom, de akkor is...) elindítani azt a páratlan szólókarriert, ami nekem is oly sokat jelent folyamatosan, immár a '80-as évek óta. Ozzyra szokás (volt) legyinteni, hogy igazából mindig a perfekt menedzsment hozta ki belőle és zenekarából a maximumot zeneileg , hiszen maga Iommi is akként nyilatkozott, hogy DIO-val azert kaptak új erőre, mert DIO igazi zenész volt, míg Ozzy az énektémákkal is sokszor csak az általa hozott riffdallamot követte. (Lásd: Iron Man)

Ezt a képet árnyalja - többek között - Steve Vai, éppen a tegnapi napon posztolt megemlékező soraival. Arról ír, hogy amíg együtt dolgoztak (Ozzmosis), Ozzy kőkemény perfekcionista volt, pontosan tudta, hogy mit akar hallani és azt is, hogy mit nem akar hallani a készülő lemezén.

Az én személyes emlékeim között a legélénkebb, amikor a '80-as években rendelésemre megérkezett Németországból a nyugati nyomású "Blizzard Of Ozz". 550 Ft volt, ami akkor nagyon nem volt olcsó, főleg egy ruppótlan gimisnek. Az az erzés, amikor a maszek lemezboltos hátranyúlt és kivette a kis szekrényből a több hete reménykedve várt vadiúj lemezt, mondván: "Megérkezett a rendelésed!" - elmondhatatlan. Hát még az este hátralévő része, amit Randy Rhoads gitárjátékának bűvöletében töltöttem, a lemezborítót nézegetve! Vagy amikor Komjáthy Gyuri bácsi leadta a "Bark At The Moon" nótát, én pedig a szoba közepén ülve, sikeres "play+record" kombinációval rögzítettem a NEC kazettással, és megbabonázva hallgattam újra és újra, azzal a két betyár Jake E. Lee szólóval. Mai napig lenyűgöz a dalba szorult energia.

Az "Ultimate Sin"-t, majd a szőke, ismeretlen "új gitáros" fiú (ZW) bemutatkozását a "No Rest..." lemezen már öntudatos rajongóként vártam, pedig még éppen csak átléptünk a '90-es évekbe. Az is mai napig előttem van, amikor a helyi CD ABC-ben dupla kazettán megvettem a "Live & Loud" koncertlemezt és megdöbbentem, hogy mennyire jól szól. Mai füllel is gyilkos a sound. Zakk játékára pedig szavak nincsenek.

Az elmúlt három évtizedben már nem jelent meg olyan anyag, ami a klasszikusok közelébe érne, de remek dalokat azért kaptam tőle, és a lelkesedésem sem hagyott alább. Az újabb lemezeket már nem, de régi bootleg koncertfelvételeket levadásztam. Tőle még az is belefért, hogy a koncerteken toporogva, összevissza énekeljen, vagy egy kétes kimenetelű reality showban produkálja magát. Nem lehetett rá haragudni.

Végezetül egy klasszikus Ozzy pillanat, amit Jake E. Lee osztott meg róla a közelmúltban. Egy koncerten rövidzárlat miatt Ozzy elfelejtette a "War Pigs" kezdősorát. Jake arra lett figyelmes, hogy a dallam változatlanul és pontosan érkezik, de a klasszikus "Generals gathered in their masses" helyett az "Old McDonald had a farm" sorral kezdett Ozzy.

Nyugodj békében, Ozzy! Köszönjük az életművet, köszönjük az általad megismert gitárhősöket: Randyt, Jake-et, Zakket!

Kiadó:
Rock Company

Honlapok:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord
boguslawbalcerakscrylord.bandcamp.com

Alapi István, hazánk egyik legjobb rockgitárosának podcastjában halottam a következő történetet, és ahogy Ludas Matyi mondta, szolgáljon mindenkinek tanulságul: Az EDDA a Magyar Televízió valamelyik állami csatornáján futó, lottósorsolásos műsorába kapott felkérést, hogy amolyan hangulati felvezetőként adják elő valamelyik ismertebb slágerüket. A műsor élőben ment, aminek a zenekar külön örült, a hangosításért a stúdió felelt. István a kezdés előtt "bemelegítve" hangolta megfelelőre a hangszerét, kipróbálva a hangosítást is, mikor odament hozzá a műsor szerkesztője (a poént felerősítve, éppen hozzá), és tájékoztatta a gitárost, hogy a gitárszóló nem illik a műsorpolitikába (!), úgyhogy, ha lehet, a dalt anélkül adják elő.

Sajnos eljutottunk arra a pontra, hogy a politika szó minden szövegösszefüggésében szemtikkelést vált ki belőlem – még jó, hogy nem a parlamentben dolgozom, kínos dolog lenne egész nap pislogni – az előbbi történet pedig biztosított arról, hogy még a "műsor" előtaggal is képes e pár betű vagy hang infarktusközeli állapotot előidézni (gondolom, István is így volt vele), egyedül talán a szociálpolitika eredeti – ismétlem, eredeti – jelentése maradt meg annak a területnek, melynek jelentése és az ahhoz fűzött tartalom megfelel egy empatikus, az egyént, a családokat segítő társadalmi funkciónak.  

De mit is akartam az egészből kihozni? Ha régóta hangoztatjuk, hogy a rock agóniájának vagyunk szem- és fültanúi, akkor most megbizonyosodhattunk, hogy a gitáralapú hard rock és heavy metal utolsó 24 óráját éljük: az, hogy államilag deklarált módon kínosnak és unalmasnak (illetve egyéb, a műsorpolitika értelmezésébe beleférő dehonesztáló dolognak) bizonyul a gitárszóló, még a grunge időszaknál is súlyosabb anamnézis – ott legalább csak a zenei szubkultúra ítélte halálra a virgázást, jelenünkben viszont az állami média. Az okok elemzésébe most nem mennék bele, nem akarok elvenni a jövendő doktoranduszok elől egy remek témalehetőséget, a jelenségnek mindenesetre számos társadalmi, generációs, üzleti, pedagógiai és ténylegesen politikai oka van, és ha a releváns okok közül kihagytam még legalább egy tucatot, bocsássatok meg érte.

Szerencsére kritikánk hőse, az oldalunkon már többször recenzált lengyel Boguslaw Balcerak hazájában nincsenek ilyen gátak, vagy ha vannak, a zenész magasból tesz rájuk, hiszen tavalyi albuma után már itt is van a következő: nos, Boguslaw számára a gitárszóló biztos nem a dalok kellemetlen és akár szükségtelen része, mert a felvezetett 11 tétel hemzseg a neoklasszikus stílusban megfogalmazott gitárperformanszoktól, az már más kérdés, hogy ez jól van-e így? Az ítéletet engedjétek meg, hogy ne én mondjam ki: Tartuffe kolléga tavalyi Balcerak recenziójában jövőbelátó (halló) módon fogalmazta meg a jelenlegi album jellemzőinek előfeltételét. De lássuk, hogyan is írta bölcsen tanult barátom?

"Noha Balcerak szólói alkalmanként kifejezetten jólesően cirógatják a neoklasszikus futamokhoz szokott rockerek fülét, elérkezettnek látom az időt arra, hogy lengyel barátunk rápihenjen a következő anyagra, különben úgy elvékonyodik, mint vaj a holland vendéglátók asztalára kihelyezett hipervékony kenyéren.”

Mit mondjak, ennél pontosabban magam sem tudtam volna megfogalmazni a lényeget, és noha a dalok színvonala nem csökkent tavaly óta – egy bizonyos minőséget a gitáros álmából felkeltve is képes produkálni – az biztos, hogy a két lemez szerzeményeit minden gond nélkül felcserélhetjük, kombinációjuk, variációjuk, permutációjuk minden esetben ugyanazt az eredményt, hallgatóra erőltetett hatást fogja elérni, ráadásul többnyire a középszerűt éppen meghaladó módon. A lemez dalai, jóllehet, egységes színvonalúak, felépítésükben, sőt tempójukban ugyanazt a sémát követik, így az album nem rendelkezik azzal a hangulati-érzelmi-zenei ívvel, ami ebben az alstílusban – de talán mindegyikben – olyannyira fontos.

Ráadásul Balcerak jelen lemezére – jó szokásához híven – egy volt Malmsteen énekest hívott meg: Mark Boalst, akiről bár pár hete dicsérően fogalmaztam, ezen stílus követelményeinek azonban már nem tud megfelelni, és a rengeteg magas hangot olyan erőlködéssel préseli ki magából, hogy az egyszeri hallgató egy idő után félteni kezdi a ma már bizony nem fiatal művészt.

Mindent összevetve úgy érzem, hogy Boguslaw "kiírta magából" a kreatív energiákat, így erejéből jelenleg csak ócska panelek megfelelő szinten eljátszott ismételgetésére futja. Persze lehet, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan, ám ha én lennék a gitáros "zenei orvosa", minden bizonnyal legalább két év pihenést javasolnék a megfáradt páciensnek. És nem az orvos/gyógypolitika miatt.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
towerofbabelrock.com
facebook.com/TOBRock

Úgy fogott el rossz előérzet, mint mikor a hízott sertés pálinka illatára és késköszörű hangjára ébred, amikor láttam, hogy Joe Stump gitárfenomén a "nevére vette" a 2017-ben debütált, eredetileg Tower Of Babel-re keresztelt alakulatát: melldöngető kinyilatkoztatásaként annak, ami eddig is nyilvánvaló volt, vagyis hogy a csapatnak ki a főnöke. Ez a fajta hozzáállás sosem volt szimpatikus, mivel önmaga kiemelésével egy művész a saját társainak szerepét rúgja a béka segge alá, teljesen feleslegesen, hiszen a megkomponált zenei anyagból úgyis kiderül, kinek mennyi és mekkora szelet jutott abból a bizonyos tortából – az ilyen esetekben pedig általában úgy telepszik rá a főnök a készülő dalokra, ahogy az Malmsteennál szokás, az ebből fakadó végeredményt pedig sajnos évtizedek óta jól ismerjük.

Nemhiába aggódtam, hiszen Stump amellett, hogy mindent (is) tud a rockgitározás művészetéről, beleesett a nagy gitáros egók hibájába, vagyis a dalokat kis túlzással a szólók szükséges, de súlytalan részének tekintette, így a csapat második albuma az instrumentális betéteket leszámítva a cipőfűzőjét sem kötheti meg elődjének. A produkciós munkára emellett erősen rányomta bélyegét a külsőleg Dio klón, egyébként a Nightmare nevű francia brigádból ismerős Jo Amore (!)  teljesítménye, aki amellett, hogy a ráspolyok új minőségét hirdeti hangjával, néha szinte hörgésbe csap át, ami nem lenne akkora baj, ha a "tisztább" vokális részek mélyebb tartományainál nem rúgna vérhólyagot a helyükhöz kétségbeesetten kapaszkodó hangjegyekbe.

A változást a teljesen felesleges intrót követő három dal is jelzi, melyek a Rainbow világától elmozdulva úgy idézik a NWOBHM csapatait, hogy a "Days Of Thunder" akár a Saxon repertoárjába is beleférne, a kiabálós refrén csordavokálja alatt (felette már nem megy) pedig Mr. Szerelem próbál pár épkézláb, kétszavas refrént összeütni, már ha Stump jóvoltából nem készen kapta azokat is.

Ezek után úgy látszik, Stump meggondolta magát, és visszakanyarodik fő hatásaihoz, szegény hallgató pedig rakhatja is vissza a szekrényébe a Saxon/Maiden felvarrós farmerdzsekijét: a "Blind Are Your Eyes"-ban Amore barátunk is megtalálja a hangját, és az epikus kibontású powerlíra az ismerős dallamok ellenére – vagy tán éppen azért – a lemez egyik csúcspontja, ahol Stump olyan vijjogós, könnyekre ingerlő szólóval koronázza meg a refrént, amire mondhatnánk számtalan dicsérő jelzőt, de minek. Sajnos innentől ismét a felháborodás ideje következik, mert az "Alone The Desert" olyan mértékű lopással indít, ami még a gitár padavanok világában is ritka, egyetlen magyarázatként az szolgálhat, hogy Stump talán a csillagokat bámulva próbált ihletet szerezni, kár, hogy ordas plagizálás lett a vége.

A lemez utolsó két száma aztán előcsalogat a zenészekből némi kreativitást, már ha az ezerszer hangzott panelek újrapakolása annak számít. A "Trust Me" lassú építkezésű, némi pszichedeliával megbolondított folyamában a gitáros Blackmore legjobb improvizációs szólóit idézve mutat be megsüvegelendő produkciót, emellett a dal hosszúsága ellenére sem fullad unalomba, köszönhetően az instrumentális és énekes részek ügyes, ide-oda dobálós játékának. Zárásul aztán kapunk még egy vidám hangulatú, JLT korabeli Rainbow idézetet, amelyben végre felcsendül a Hammond-orgona is – az persze senkit se zavarjon meg, ha a dallamokat valahonnan az agya hátsó részéről ismerősnek találja, hiszen az idézetek akkor jók, ha többé-kevésbé pontosak (és illenek az adott helyzethez).

A dalok színvonalának csökkenése mellett azt azonban muszáj elismerni, hogy Stump a szólókat tekintve káprázatos teljesítményt nyújt: ha kell, önmagába bolonduló hangjegyhalmozással bódít, de ha kell, olyan dallamokat facsar ki a hangszerből, amikből jócskán több is elférhetett volna az albumon.

Sajnálom, hogy az új etap – nálam legalábbis – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert alapjaiban ott sejlik a kiválóbb minőség lehetősége: úgy látszik azonban, hogy ebben a zenei Bábel-toronyban a kísérlet ellenére sem sikerült egy nyelvet beszélni, vagy ha igen, akkor azt igazán csak a főnök ismerte.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.doublevisiontheband.com
facebook.com/doublevisiontheband

Csodálkoztam volna, ha ez a lemez nem a Frontiersnál jelenik meg. Ki más karolta volna föl ezt a szinte ismeretlen muzsikusokból álló, New York környéki Foreigner tribute bandát? Ott a környéken már évek óta lépnek föl ebben a minőségben különböző klubokban, és fogalmam sincs, hogy a szeráfi Perugino bácsi hogyan figyelt föl rájuk. A miértre viszont tudom a választ, hiszen bazi jó zenészekből áll a csapat, és igazán professzionális az előadás.

Nem tudom pontosan, hogy az ő ötletük volt-e, vagy a kiadó vette rá őket, de többéves tribute-olás után a kollektíva úgy döntött, hogy saját dalokat írnak. Nyilván nem meglepő, hogy mindezt a Foreigner stílusában teszik. Erről az együttes így nyilatkozott: "Egy olyan lemezt szerettünk volna készíteni, ami teljesen a sajátunk, de mégis kalapot emel a Foreigner előtt. Nem kívántunk csak úgy lenyúlni valamit, ugyanakkor mindenképp olyasmit akartunk, ami tetszik majd a Foreigner rajongóinak. Saját identitást és stílust akartunk. Úgy érezzük azonban, hogy az album olyan, mintha a Foreigner összes különböző korszakát egybeolvasztanánk néhány más szórványos hatással együtt. Nos, mindez valahogy úgy hangzana, mint a Double Vision."

A csapat egyértelműen a hőseik 1978-as lemezére (Double Vision) kívánt utalni a névválasztással. Ezen a klasszikus albumon olyan slágerek kaptak helyet, mint pl. címadó vagy a "Hot Blooded". Mégis azt mondanám, hogy ez a kiadvány fölépítésében, hangzásában, hozzáállásában közelebb áll a Foreigner (sajnos) legutolsó lemezéhez, a "Can't Slow Down"-hoz, amiről nem is olyan régen jegyeztem meg, hogy más, de nem gyöngébb alkotás, mint az örökzöldek.

A zenészek nevét tényleg nem látom érdemesnek fölsorolni, mert egyáltalán nem hiszem, hogy mifelénk valakinek is ismerősen csengenének, kivéve talán az énekes, Chandler Mogel nevét, akiről az Outloud kapcsán már értesülhettünk – akár ezen az oldalon is. Mogel hangja egyébként tökéletesen illik ehhez az AOR stílushoz, bár nekem a Foreignerből sajnos azóta kilépett Kelly Hansen az etalon (meg persze a jó öreg Lou Gramm). Kifejezetten örülök, hogy Tony Carfora több számban is kisegíti a bandát szaxofonon, sokszor elmondtam már, mennyire konzseniálisnak találom ezt a hangszert a rádióbarát rockzenével.

Elvileg az "anyabanda" még aktív (jelenleg Luis Maldonano énekessel), de ettől még e tisztelgés illendő és nagyszerű, különösen, hogy csak Isten tudja mikor (ha egyáltalán) várható új Foreigner album. Az AOR klasszikusain fölcseperedettek vagy az azokat mostanában, fiatalon fölfedezők most bizony örülhetnek…

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pack Records

Honlapok:
www.prestoballetmusic.com
facebook.com/PrestoBallet

A Presto Ballet új lemeze szokás szerint megint minden előzmény nélkül jelent meg; kívánatos "alakja" úgy bontakozott ki előttem nagy hirtelenjében, mint szürke szamár a ködből. Nyilván nulla promóció van a Kurdt Vanderhoof mester saját kiadójánál megjelent (és egyedül onnan megvásárolható) album mögött, ráadásul a Presto Ballet is csak amolyan hobbizenekar, amelyen keresztül Vanderhoof kiéli a '70-es évek progresszív rock zenekarai iránti csillapíthatatlan rajongását, mégis érthetetlen, hogy én, aki kezdettől fogva lelkes támogatója vagyok a projektnek, miért nem figyeltem föl korábban a közelgő "eseményre". Mert egy új PB lemez megjelenése bizony jelentős esemény, méghozzá olyan, amit piros betűvel szoktak a naptárba bejegyezni.

Kurdt Vanderhoof, a Presto Ballet alapítója és fő dalszerzője a következőképpen nyilatkozott az új album tematikájáról: "A 'Dreamentia' Andy Rottman történetének folytatása, ami [2012-ben] a 'Relic Of The Modern World' című albumon kezdődött. Egy átlagos srác sztorija ez, aki ráun a technológiára, és úgy dönt, hogy elszakad a modern élettől, a digitális és kiber-életmódtól. Néhány barátja erre azt mondja neki, hogy ez gyakorlatilag olyan lesz, mint 'eltűnni'. A 'Dreamentia' azt meséli el, hogy mi történik Andyvel miután megszabadul a mobiltelefonjától, a számítógépétől, a közösségi médiaformáktól, és eltűnik szem elől."

Egy összefüggő sztorira van tehát fölfűzve az anyag, és ez minden korábbinál halhatóbban nyomta rá a bélyegét a dalszerzésre. A PB még soha nem volt ilyen didaktikus, kifejtős, "rockoperás". A személyes véleményem az, hogy ez nem vált a lemez előnyére, azt viszont kezdetben lelkesítőnek találtam, hogy újra az a Scott Albright énekel, aki a hibátlan első két lemezen is betöltötte a frontember szerepét. Végül mégis lehűtött - ha le nem is lombozott - Albright hangjának érzékelhető, bár nem zavaró megkopása.

A "Dreamentia" nem a diszkográfia legerősebb darabja, de legalább nem nyúlfarknyi, hiszen a zenekartól eléggé szokatlanul majdnem epikus időtartamban, egy és negyedórán keresztül szórakoztat minket. Mindent egybevetve csak ismételni tudom magamat: "Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos 'alakmásai' (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga." Vanderhoof mester megint megcsinálta! Sikerült meglepnie, és sikerült egy élvezetes, több mint egyórás zenei időutazásra meginvitálnia.

Tartuffe

Kiadó:
Baked Alaska Records

Honlap:
dannhuff.bandcamp.com

A Giant idei lemezével kapcsolatban került Dann Huff újra a képbe nálam. Akkor úgy fogalmaztam: "A White Heart nevű keresztény hard rock csapatból pufihajú dallamrockra váltó Huff testvérek (Dann és David) többet érdemeltek volna, de a grunge a '90-es évek elején rajtuk is úthengerként gázolt át. Így tört derékbe egy ígéretes karrier, amibe szokás szerint a méltatlanul földbe áll(ítot)t hajbandák nagy doktora, Serafino Perugino lehelt új életet." A Giant Frontiers-es karrierje azonban már az énekes/gitáros/dalszerző, Dann Huff nélkül indult be, hiszen ő inkább visszaköltözött Nashville-be, hogy megbecsült szessönzenészként és rock/country producerként keresse meg a mindennapi betevőt.

Miközben Dann Huff soha nem szakadt el a zenétől, aktív részt nem vállalt a Giant újraalakulásában (na jó, egy-két dalban azért eleinte benne volt a keze), de saját lemezekkel sem bombázott minket. Egészen konkrétan egyetlen szólóalbuma sem jelent meg - egészen idáig. Állítólag a régi rajongók, a barátok, kollégák és nem utolsósorban a felesége győzte meg arról, hogy éppen ideje lenne egy saját szerzeményekkel teli lemezt megjelentetni.

Az időközben bongyolított hajú, bőrdzsekis rockerből vasalt inges, decens úriemberré vált Huff természetesen egyfajta zenei evolúción is átment, hiszen a "When Words Aren't Enough" nem hajmetál, de nem nem is AOR, hanem egy nyugis és teljes egészében instrumentális soft rock, blues, fusion dalcsokor. Aki tehát átütő, régi rockenergiákat, hatalmas tekeréseket, folyamatosan gurgulázó arpeggio-orgiát vár a lemeztől, keserűen csalódni fog. Ez az album nagyjából olyan, mintha Andy Timmons beszedett volna pár nyugtatót, vagy éppen magával ragadta volna egy hatalmas melankólia-örvény.

Mindazonáltal nagyon is muzikális az egész, ráadásul Huff nem felejtett el gitározni sem: elképesztő dallamérzékkel, kristálytiszta tónusokkal, a hangszer fölötti teljes uralommal kápráztat el még úgy is, hogy itt nincs nagy "tüzijáték", shredder villongás vagy pimasz rock n' roll attitűd.

Az idén május 30-án megjelent kb. 46 perces anyag lényegében magánúton, limitált példányszámban jelent meg, illetve digitálisan zsózsóért letölthető Dann Huff Bandcamp oldaláról, de például a szokásos zenei platformokról (pl. Spotify, Tidal, Apple Music) nem! Az is rendkívül bosszantó, hogy előzetesen nem jelent meg (sőt azóta sem került elő) semmilyen ízelítő a lemezről. A gyönge promóciót még úgy-ahogy megértem, de azért a rajongók és érdeklődők felé gesztusként legalább néhány rövid hangfájlt vagy egy YouTube klipet illett volna elérhetővé tenni. Mivel ilyesmi nincs, az olvasónak el kell hinnie nekem, hogy a lemez jó és megéri a pénzt. Ízelítőként pedig maximum egy angol nyelvű stúdióbeszélgetést tudok ide beilleszteni, amiben sok szó esik a szólóalbumról is.

Tartuffe

Honlapok:
www.virtualsymmetry.com
virtualsymmetry.bandcamp.com
facebook.com/VirtualSymmetryOfficial

Ahhoz képest, hogy a 2016-os bemutatkozó albumról elsőként (egyedüliként?) számoltunk be kis hazánkban, valahogy évekre szem elől tévesztettük az olasz/svájci illetőségű Virtual Symmetry-t. Ez nyilvánvaló és vétkes mulasztás, amit a sajnos magánkiadásban megjelentetett "kurrens" (tavaly decemberi) nagylemez bemutatásával igyekszünk most pótolni. A VS tipikusan talján, melodikus progresszív metált játszik az olyan csapatok által kitaposott úton bandukolva, mint pl. a DGM, Astra, Empty Tremor, Labyrinth, Mind Key, Pathosray, Ashent stb.

Az ígéretes debütáció óta már két lemezük is megjelent ("Exoverse" - 2020, "Virtual Symmetry" - 2022), ezekről azonban nem született nálunk recenzió, így kénytelen vagyok az első albumhoz képest elemezni, amit most hallok. No, és mi az, amit hallok? Hát egy kiadói segítség nélkül is tisztán, dinamikusan megszólaló, kifejezetten feszesen játszó, igényes, hiperdallamos progbandát, akik nyilvánvalóan már az inkubátorban is Dream Theatert hallgattak, becsülettel és kitartóan gyakoroltak a hangszereiken és máig folyamatosan képezik magukat.

Az utóbbinak lehet eredménye, hogy a "Veils Of Illumination" egy érett, minden elemében kiforrott, összeszokott, professzionális csapat ínycsiklandó portékájaként mély és egyértelműen pozitív benyomást tett rám. Nagy utat jártak be 2016 óta, és mind a dalszerzésben, mind a megszólalásban sikerült előrelépniük - nem is kicsit! Ami a soundot illeti, Simone Mularoni (pl. DGM) - aki keverte és maszterelte az anyagot - eleve garancia a minőségre.

A hangképet - és föltételezésem szerint a zeneszerzést is - Valerio Æsir Villa alapító/gitáros és a relatíve új billentyűs, Ruben Paganelli uralják. Marco Pastorino énekes nem kifejezetten metál fazon, sem kinézetre, sem hangi adottságait illetően, de amikor tisztán énekel, nagyon kellemes - ha nem is "fémes" - az orgánuma. Ha tehetném, leszoktatnám arról, hogy rekesztésekkel próbálkozzon, mert ilyenkor irritálóan gurgulázóvá válik a hangja.

Csakúgy, mint az első lemezen, itt is egy több mint 20 perces szvittel köszönnek el a kitartó hallgatóktól (Eightfold Path). Az összetett, végletekig kidolgozott, szimfonikus jellegű mestermunka igazi progos stílusgyakorlat, nekem mégsem ez a kedvencem, hanem - bizony én is meglepődtem e váratlan fejleményen - a "Whispers Of The Ancient" című, ügyeletes kedvenc-gyanús ballada, amely sokadjára bizonyítja azon régóta hangoztatott tételemet, miszerint a szaxofon tökéletesen összeegyeztethető a metálzenével. De igazán bejön az album nyitószáma, a klipes "Heart's Resonance" is, és még az sem zavar, hogy az örökzöld "Right Now"-ra hajazó zongorás intró hallatán Eddie Van Halen tuti fölvonta a szemöldökét ott fent, az égi zenekarban.

Nem rögtön adja magát, de a "Veils Of Illumination" nagyon minőségi, élvezetes, fordulatos muzsika, amiben benne van az a bizonyos toplista potenciál - kiváltképp, hogy mostanában a melodikus progresszív metál műfaj nem ontja magából a remekműveket. (Azért a borítón még agyalhattak volna egy kicsit.)

Tartuffe

Kiadó:
Lions Pride Music

Honlap:
www.circusofrockofficial.com

A  bohóc John Wayne Gacy-nek és Stephen Kingnek köszönhetően – amire a McDonalds, mint a szív- és érrendszeri megbetegedések egyik legkiterjedtebb elosztójának bohóc brandjelképe is ráerősít – a popkultúrában már nem a cirkusz jelképe, hanem valami másé – valami rosszé, sőt, gonoszé. Ezért aztán a Circus Of Rock borítójára ráapplikált, kinézetében egyébként nem éppen gyermekbarát bohóc sem a szórakoztatást juttatja az ember eszébe, de azt hiszem, nem is ez volt az alkotók célja.

Ezen rövid eszmefuttatás után nézzük hát, honnan bukkant elő ez a zenei rockcirkusz, hiszen sem a falvakat végigjáró, hangszórós piros zsiguli, sem az internetes sztrádákon száguldó hírfolyam nem harsogta a világba a természetesen "világraszóló" produkciókkal teli előadás tényét.

Mirka Rantanen a finn hard rock és heavy metal színtér – amiről tudjuk, hogy Európában az egyik legkomolyabb – kiemelkedő alakja, aki dobosként és többszörös platinalemezes művészként vált híressé. Cirka 35 éves karrierje során több mint 40 albumon működött közre, olyan neves zenekarokkal dolgozva, mint a Thunderstone, a King Company, a Raskasta Joulua, a Kotipelto, a Warmen, a Northern Kings és a Revolution Renaissance.

Az eredetileg szólóprojektként indult Circus Of Rock 2021-ben debütált a "Come One, Come All" című albummal, amelyet 2023-ban a "Lost Behind The Mask" követett. Mindkét albumon lenyűgöző vendégénekesek szerepelnek, többek között Jeff Scott Soto, Johnny Gioeli, Marko Hietala, Danny Vaughn, Bernie Shaw és Rick Altzi. (Vajon, hogy nem figyeltünk fel rájuk?). A sikert érzékelve Rantanen úgy döntött, a projektet "teljes munkaidős" zenekarrá alakítja, hogy konzisztensebb zenei identitást alakíthasson ki, és a koncertekre ne alkalmi vendégekkel, hanem stabil legénységgel tudjon készülni.

Énekesnek sikerült megnyerni a veterán Mark Boalst, akiről a falrepesztő magas hangok – ezekből mára nem sok maradt –, és a penetránsan rossz hangzás jut eszembe (még akkor is, ha erről nem igazán ő tehet, de mint a hozzá fűződő albumok aktív résztvevője, valahol azért felelős a megszólalás ótvar minőségéért, még akkor is, ha annak okozója a pénzhiány.) A társak aztán az underground elitből – van ilyen kategória egyáltalán? – lettek leigazolva: a gitárosok Samuli Federley (Reversion, Ilari Hämäläinen) és Vesa Virtanen (Ponies To Kill, Twilight Guardians), a billentyűs Jari Pailamo (King Company, Kiuas), a basszusgitáros JJ Hjelt (Kenziner), és végighallgatva a lemezt, itt bizony komoly minőség testesült meg, abba bele sem gondolva, kinek az irányításával.

Kezdjük hát a már említett hangzással: nos, finn üdvöske ide, finn üdvöske oda, a megszólalás megmaradt a sufnituning diszkrét bájánál: az én változatomban a gitárok furcsán recsegnek, a dobok pedig túlvezérelve pufognak: olyan, mintha valaki az alapsávokra rászabadított volna valami ócska zeneszerkesztő programot, és a hangerőt csutkára állítva adott a szarnak így egy nagy pofont.

Ezzel azonban ki is merült a lemezre vonatkozó negatívumok tárháza, hiszen mind dalszerzés, mind hangszeres produkció tekintetében le lehetne cserélni a bohócot néhány akrobatára. A "Hellfire" az egy kicsit riffesebb, impulzívabb Journey zenei vonalán mozog, füstölgő gitár- és billentyűszólókkal, valamint olyan refrénekkel, amik hatására az olasz italo disco profi refrénírói is elsárgulnak az irigységtől. Mindezek mellett a dallamokban ott van az az északi tónus is, ami egyéni karaktert ad az abból a térségből érkező csapatoknak, egy olyan érzelmi pluszt, amit szavakkal nehéz leírni, mert inkább érezni, befogadni kell és nem az értelemre, hanem a lélekre hat. Van hát itt minden, kissé borongósabbra vett Sunset Strip érzés, felkeményített AOR, kórusokkal tarkított skandináv dallamosság és instrumentális akrobatika, a hallgató pedig kapkodhatja a fülét, hogy mire figyeljen jobban a különböző zenei finomságok soraiból.

A lemez érdekessége (érdekessége?), hogy az egyik dalban a Frontiers házi zeneszerzője Alessandro Del Vecchio is szerepel, mégpedig énekesként, amit hallva az ember megállapíthatja, hogy a mélynövésű olasz jobb dalnok, mint amilyen dalszerző.

S most hadd térjek kicsit vissza a hangszerkezelésre, a gitárszólók ugyanis úgy emelik ki a lemezt az undergorudból – már ha a rossz hangzás, és az ezernyi versenytárs hagyná –, mint Münchausen báró saját varkocsánál fogva önnön magát: szinte minden dalban ott virít egy-egy olyan hangszeres megmozdulás, amit hallva a kezdő gitárosok és billentyűsök azonnal megduplázzák zenei ujjaikat az MI segítségével, hogy legalább magukat becsapva úgy érezhessék: el tudják majd érni ezt a színvonalat.

Mirka Rantanen szórakoztató, ugyanakkor akrobatikus mutatványokkal állt ki a porondra, kár, hogy a túl sok fűrészpor, és a kopott díszítések nem tudják világszínvonalúvá avanzsálni a produktumot. De ettől függetlenül a vidéki jelleg ezúttal meglepetésekkel is szolgált, a gyermekriogató bohóc ellenére is, úgyhogy nekünk nem marad más dolgunk, csak tapssal jutalmazni a hallottakat.

Garael

Kiadó:
MoMojo Records

Honlap:
www.dustindouglasmusic.com

Bár a zenetörténelem rögtön egy kijózanító pofonnal cáfol meg – ami még mindig jobb, mintha az olvasóktól kapnám -, úgy gondolom, hogy igazán autentikusan bluest csak amerikai csapat tud játszani – abba pedig PC világukban nem is merek belemenni, hogy milyen színű bőrrel (kezdve azon, hogy kedvenc gitárosom a műfajból indián származású.) S hogy jelen recenzió tárgya egy olyan formáció, ahol egyetlen afroamerikai tag sem játszik? Látjátok, ezért érdemes hülye elméleteket felállítani, hogy aztán a rajongók rögtön megcáfolhassanak, még akkor is, ha Dustin Douglas és az elektronikus úriemberek azért nem kesergő delta bluest játszanak és zenéjükben ugyanúgy jelen vannak a rock, mint az r ’n’ b elemei.

Nos, ha mondhatjuk, a csapat a korszellemhez igazított bluest játszik, tömör, túlvezérelt hangzással, ahol a gitár olyan hangosan recseg, és a basszus olyan mélyen röfög, hogy képtelen vagyok arra rájönni, miként sikerült az éneket viszonylag tisztán megtartani – de ez legyen a hangmérnök titka, és hát azt sem állíthatnám, hogy az egyes szerzeményeket rétegzett, "alámerüléses" zenei és szövegi tartalommal látták el: korunk követelménye, az egyszerű megfogalmazás azonban jelen esetünkben inkább erény, mintsem hiba.

A dalok viszont nem pőre blues sztenderdek, hiszen az említett elemek jelenlétének köszönhetően a lemez felett ott lebeg a Rolling Stones és valamennyire a Led Zepplin szelleme is (figyeled az áthallásos IV lemezcímet?), bár utóbbi csak azért, mert köztudomásúan igen szerettek a nagy elődök munkájához visszanyúlni, és ha most gonosz szeretnék lenni, a nyúlni ige elé a "le" igekötőt is használhatnám. Az album azonban mindezek mellett közelebb áll az eredetforráshoz, mint ahhoz a blues alapú rockhoz, amit aztán oly sokan vittek sikerre, és ha a hangzás nem lenne annyira mai – minden rossz tulajdonságával egyetemben –, akkor azt is hihetnénk, hogy barátaink a hatvanas évekből származó, előre mutató, remaszterizált dalcsokorral leptek meg bennünket.

Az éberebbek azonban, ha ravasz módon visszatekintenek a korai bluest meghatározó jellemzőkhöz, akkor megérdemelten kiálthatnak fel: no, de hova tűnt a bensőséges hangulatot árasztó melankólia, a szemlélődéssel teli történetmesélés? Nos, igen, Douglasék mindezt a kocsmák a zenekarnak feltartott helyén hagyták, hogy helyettük egy jó adag powert csempésszenek a riffek közé, és igazából csak az utolsó két dalban érintsék a stílust meghatározó hangulati elemeket, sőt: a záró "Missin' You" vánszorgó riffje bármely doom csapat becsületére válhatna, ez pedig egy olyan meglepetés, amivel azért elég ritkán találkozhat a bluest és metalt szerető emberfia. A trió által feljátszott dalok tehát a leírt jellemzőkkel egyetemben tökéletes szórakozást nyújtanak és az impulzív hozzáállás azok számára is tartalmas perceket szerezhetnek, akik általában óvatossággal közelítenek a műfajreleváns alakulatokhoz.

S ha már blues album, nem illik elmenni a gitáros/énekes Douglas – aki kinézetre az éppen a gyúrási időszakát abbahagyó Jason Momoára hasonlít – produktuma mellett: nem véletlen az együttes névválasztása, a banda szíve, lelke, motorja a riffekben és szólókban kiemelkedő teljesítményt nyújtó, hangszerét kiválóan kezelő, erőteljes hangú énekes, aki úgy tud dallamokat írni, hogy azok az autentikus jegyeket is megtartva kicsattanjanak az erőtől s az már csak ráadás, hogy a hangulati elemek hozzáértő keverése miatt képes mind a temperamentumos, mind a melankolikus  hallgatóknak maradandó élményt nyújtani.

Doulas a vele készült interjúkban úgy nyilatkozott: szeretne átlépni minden stílusbeli korláton - nos, kérem, ez a kívánság nem igazán teljesült, mivel a "IV" egy virtigli, mai hangzású bluesalbum, s ha nem is műfajok és stílusok feletti, arra azért képes, hogy elismerő tapsot váltson ki a hozzáértő közönségtől. Ez pedig szerintem legalább ugyanolyan fontos a művészetben, mint a falak lebontása.

Garael