Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

Szegény Leverage... nem mondhatni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtek. Minden erőfeszítésük (és néhány egészen figyelemre méltó lemezük) ellenére a nagy áttörés elmaradt, és mire a finn együttes zenei agya, Tuomas Heikkinen gitáros-zeneszerző a kiadók és producerek beleszólása nélkül végre azt csinálhatta, amit mindig is akart, az Urban Tale-ből importált énekese, Kimmo Blom 2022-ben, mindössze 52 évesen elhunyt szemrákban (ki a franc tudta, hogy van ilyen egyáltalán?!). Örök nyugodalmat neki...

Heikkinen, akivel korábban még interjút is készítettünk, azonban nem adta föl, sokadjára újraszervezte a bandát és megírt egy 45 perces új anyagot "Gravity" címmel, amit megint a Frontiers kiadón keresztül dobott piacra. Őszinte sajnálatomra Mikko Salovaara gitármágus már nem tagja a formációnak, ő alighanem az éppen újra aktiválódott Kiuasra összpontosít. És milyen jól teszi! Blom helyére viszont egy számomra korábban ismeretlen, de ettől még nagyon is tehetséges dalnok került, egy bizonyos Paolo Ribaldini (ex-Skiltron, Seraphiel), aki - amint a neve is jelzi - Itáliában született, de már hosszú évek óta Finnországban él és tanít (persze éneklést), valamint jelenleg a Helsinki Egyetemen doktorál heavy metalból. Nem, ez nem vicc!

A Leverage nehezen kategorizálható szereplője a finn rockzenei életnek. Kezdetben AOR-osan dallamos, megakórusos power metalban utaztak, azután a 2019-es "DeterminUs" és az "Above The Beyond" (2021) albumokkal új irányt vettek. Nyugisabb, szellősebb lett a muzsika, ami ugyan nekem nem smakkolt annyira, de Heikkinen érezhetően komfortosabban érezte magát ebben a közegben.

A "Gravity" sem könnyen határolható be műfajilag, hiszen vannak rajta olyan dalok, amelyeket nyilvánvalóan a Rainbow Dio-korszaka ihletett (Shooting Star, All Seeing Eye), de előkerül a "szivárványosok" későbbi, Joe Lynn Turner által fémjelzett rádióbarát periódusa (Tales Of The Night), az első néhány Leverage lemezre hajazó poweresebb megközelítés (Moon Of Madness), sőt egy kifejezetten Avantasia-ízű tétel is (Eliza).

Mindent összevetve azt mondanám, hogy leginkább Dio szellemisége lengi be az albumot, amire - a dalok fölépítésén túl - jelentősen ráerősít az új énekes, Paolo Ribaldini stílusa és bika orgánuma. Sajnos ehhez nem párosul Cozy Powell dörgedelmes ütősjátéka, pedig ez a hangzáson és a zenei összképen sokat javított volna! Azért ez így is az utóbbi 15 év legerősebb Leverage kiadványa, amelyen Heikkinen - szokása szerint - még a lelkét is kigitározza.

Tartuffe

Kiadó:
Alpha Dog 2T/UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

"Fentről körözve" - ez az új Styx album címének magyar fordítása, és erről egy sas(madár) jut eszembe, ahogy a levegőben "vitorlázva" a tökéletes optikai rendszerként működő szemeivel pásztázza a tájat. Tudnivaló, hogy egy sas fény- és térérzékelése többszöröse az emberének, ezért akár 2-3 ezer méteres magasságból is kiszúrja a fűben apró áldozatát. Erről valahogy a blogunk jut eszembe, hiszen a szédítően "tágas" információs térben mi is árgus szemekkel keressük-kutatjuk a sokszor szó szerint rejtőzködő, nem éppen szembeötlő zenei értékeket, hogy aztán lecsapjunk rájuk, mint Matula bácsi a szemtelen mocsári szúnyogokra.

De eszembe jut az is, hogy milyen feszülten és mekkora éberséggel vártam már az új Styx album megjelenését, hiszen - bár hazánkban a Styx sajnos a kevésbé ismert amerikai rocklegendák közé tartozik - én nagyon régóta vagyok nagyon elkötelezett rajongójuk. Ehhez nyilván hozzájárult az a néhány év, amit az USÁban töltöttem, de rásegített az a tény is, hogy a "The Mission"-nel (2017) kezdődött ún. Evankovich-éra (a producer után) szerintem simán fölér a '70-es évek végére datálható aranykorszakukkal. Ez pedig nagy szó, hiszen kevés olyan együttes létezik (hirtelen most csak a Uriah Heep jut eszembe), akik több mint 50 év után is képesek megújulni, sőt bika anyagokkal elkápráztatni a már nagypapa korú közönséget.

A "Circling From Above" a brigád 18. (!) lemeze, és az első, amelyen a XXI. századi reneszánszért felelős Will Evankovich producer (és gitáros) és Terry Gowan bőgős "teljesidős" tagként szerepel. Közvetlen elődeihez hasonlóan ez az album is régisulis, baksás játékidővel rendelkezik (41 perc), miközben 15 tétel szerepel rajta. Ennek ellenére egy pillanatra sem érzi az ember, hogy szét lenne szabdalva, el lenne aprózva, mert egy egységes zenei koncepcióra van fölfűzve jó dramaturgiai érzékkel.

Mivel a lemez hivatalosan csak július 18-án, azaz napra pontosan egy hónap múlva jelenik meg, mindenképpen magyarázatot kell adnunk arra, hogy miként kerülhetett föl a blogunkra úgy, hogy mi soha nem kaptunk senkitől egyetlen promóciós "csomagot" sem. Az történt, hogy a csapat május 28-án elindította a "The Brotherhood of Rock Tour" című koncertkörútját Kevin Croninnal (REO Speedwagon) és Don Felderrel (Eagles), a "mörcs" pultokban pedig már megkezdték a lemez értékesítését. Nem biztos, hogy üzletileg ez jó húzás, de én mindenesetre örülök neki... Annak viszont egyáltalán nem, hogy európai szereplésre vajmi kevés esélyünk van...

És hogy milyen az album? Hát milyen lenne? A magyar nyelv egyetlen kifejező "népi" jelzőjében összefoglalva: zsírkaraj - bármi is legyen a kifejezés pontos etimológiája. Mondom ezt úgy, hogy a teljes körű kooperációban (minden egyes tag aktív bevonásával) készült album azért nem üti meg etalon értékű elődjének, a "The Crash Of The Crown"-nak szintjét. Az maga volt a tömör prog-rock tökéletesség, ez viszont egy teátrálisabb, musicelesebb (sőt még hangzásában is poposabb) mutatvány, ráadásul műfajilag egy kicsit szétszórtnak tűnik; mintha túl sokat akarna fogni egyszerre.

Bánatomra most nem annyira a Pink Floyd és Queen motívumok dominálnak, hanem inkább a Beatles Bors őrmesteres vonala (She Knows), a varieté-ízű cirkuszi (vaudevill-i) komikum (Everybody Raise A Glass, Blue Eyed Raven), illetve a '70-es évek olyan jelentős krónikásainak befolyása, mint a Steve Miller Band (Forgive), a Supertramp (The Things That You Said) és - meglepetésre - a The Who (We Lost The Wheel Again). Persze ez még így is egy élvezetes és változatos zenei utazás, de - ami engem illet - nem lesz belőle sem instant klasszikus, sem toplistás mesterkurzus zeneszerzésből fiataloknak.

Tartuffe

Honlapok:
www.laribasilio.com
facebook.com/laribasiliomusic

Esküdni mertem volna, hogy - ha nem is önálló recenzióval - Lari Basilio szerepelt már nálunk a blogon - ha máshogy nem, hát említés szintjén. Ezt a meggyőződésemet egy gyors internetes keresés cáfolta, melynek eredményével megdöbbenve és némi szégyenérzettel szembesültem. Aki ismer, tudja, hogy a "női princípium" jelenlétét és nélkülözhetetlen, jótékony hatását mind a személyes életben (a személyiségfejlődés szintjén), mind kulturális és társadalmi szinten nagyon fontosnak gondolom. Mondjuk a rock/heavy metal "gyűjtőműfajok" nem számítanak éppen a feminin kibontakozás táptalajának; komoly - és szerintem kártékony - sztereotípia, hogy mivel ezek kimondottan férfias zsánerek, a nők ezekben nem alkothatnak maradandót.

Nyilván vannak a férfiak és a nők között alkati (ha úgy tetszik: teremtett), a nevelésnél és a kulturális beágyazottságnál, sőt még a biológiánál is mélyebb különbségek, melyeknek tagadása, elmismásolása, összemosása, ideológiai megkérdőjelezése meggyőződésem szerint sátáni - úgy eredetében, mint következményeiben. Ugyanakkor ostobaságnak gondolom annak elvitatását, hogy a nők egy olyan közmegegyezésesen férfias terepen is, mint a rock és heavy metal, képesek kiemelkedően teljesíteni, még ha itt a stílusjegyeket, kereteket, főbb jellemzőket nem is rájuk szabták.

De nem akarok a társadalomfilozófia és kultúrantropológia útvesztőiben - főleg a genderelmélet aknamezőin - elveszni, pusztán arra kívánok rámutatni, hogy Lari Basilio (sok más kolléganőjével egyetemben: pl. Jennifer Batten, Nita Strauss, Nili Brosh, Orianthi) saját jogán megérdemli, hogy tehetségét, teljesítményét, szakmai fölkészültségét és munkásságát abszolút értéken, a férfiakkal való összehasonlítgatások nélkül elismerjük és méltassuk.

A brazil hölgy - fölismervén, hogy a karrierje szempontjából ez a legjobb döntés - 2017 óta Los Angelesben él, ahol gyorsan "állampolgárságot" kapott a zenésztársadalomban, sőt a neves stúdiómuzsikusok is "számon tartják". Ennek bizonyítéka, hogy a sokadik lemezét (is) olyan legendás hangszerbűvölőkkel készítette el, mint Vinnie Colaiuta (dobok) és Leland Sklar (basszusgitár). Az is jelzésértékű, hogy ő volt az első női gitáros, akit Joe Satriani meghívott a G4 Experience turnéra (2019-ben), ráadásul 2021 óta saját Ibanez signiture modellen (LB1) játszik.

A "Redemption" a promóció szerint, de a személyes kielemzés és többszöri meghallgatás alapján is egy egészen személyes zenei utazás, amely a hit, a veszteség, a megújulás és az anyaság témáit járja körül. Ennek megfelelően egy valóban érzékeny, érzelmekre ható hangvétel uralja az albumot, és ilyen értelemben - de csakis ilyen értelemben - autentikusan feminin a megközelítés. Objektíve ez azt jelenti, hogy Basilio szerzeményei mindig elsősorban a hangulatteremtésben érdekeltek, a frázisai hiperdallamosak, hangszeres játékát elképesztő dinamikus kontroll, olykor Jeff Becket idéző tremolóhasználat és egyedi, kifinomult, lírai stílus jellemzi. Persze azért akadnak igazán groove-os, vérbeli shredder pillanatok is (The Way Home, Dear D, Seven, The Fighter).

Nemzetközi szinten Andy Timmons, magyar viszonylatban Kékkői Zalán jut eszembe arról, amit ezen a lemezen hallok - és ezek azért megtisztelő zenei referenciák. A "Redemption" könnyed, szívet melengető élményt nyújt; úgy simogatja az embert, mint a lágy szellő a képtelenül meleg nyári éjszakákon. Fogyasztani a buli leszálló ágában (hódmező)vásárhelyi zsíros pereccel és (pl. Dobosi-féle) olaszrizling fröccsel ajánlott!

Tartuffe

Honlapok:
www.marshtea.com
facebook.com/marshtea

Járt már valaki közületek a Jyväskylä nevű finn városban? Nyugi én sem, pedig nem is jelentéktelen település az északi "rokonoknál", kb. 130.000 lakosa van, plusz az a 40.000 hallgató, aki minden évben ott végzi egyetemi tanulmányait. Bárhogy is, ha egy elvetemült metálrajongó bejáratos lenne Jyväskylä zenei klubjaiba, akár találkozhatott is volna a Marsh Tea névre keresztelt progresszív metál formációval, melynek alapítója és motorja Nils Ursin basszer. Nem teljesen világos, hogy az együttes miért a tölgyes havasi/mocsári rózsáról (Rhododendron tomentosum) kapta a nevét, talán a térdmagas, bokros növény örökzöld mivolta, mocsári előfordulása vagy kicsit mérgező jellege adta az ötletet.

A dalokat még a korábban trióban működő banda írta meg, de már egy új fölállás rögzítette a stúdióban: Tony Kaikkonen énekessel (Red Eleven), Mikki Rousi gitárossal (Dead Season, ex-Humavoid) és Jaska Raatikainen dobossal (Children Of Bodom, Mercury Circle). Tudom, tudom, ezek a nevek gyakorlatilag semmit sem mondanak a magyar olvasónak, de én most pont ezen szeretnék változtatni..., mert bizony megérdemlik. Van a progresszív metálnak egy sajátosan finn válfaja, amelynek lényege - a megszokott ismérveken és stílusjegyeken túl - a komor, baljós, ködös, mocsaras-szúnyogos hangulat (lásd a borítót!) némi hörgéssel és Faith No More-ízű, csapongó neurózissal, illetve neurotikus csapongással.

Ezzel valószínűleg nem segítek sokat, de ha valaki igazodási pontot keresne a prog-metál színtéren, azon belül is a stiláris értelemben skandinávnak minősülő finn zenei életben, annak a Reversiont és a Malpractice-t ajánlanám a figyelmébe, főleg a Reversion első albumát, a "King of Deceit"-et, ami nálam 2008-ban toplistás lett. A különbség csak annyi, hogy a Marsh Tea még az említett bandáknál is Fate No More-osabb, a metál death-irányzata felé is nyitottabb, de talán kísérletezőbb is, hiszen hallhatunk az albumon - többek között - hegedű és szaxofon szólókat is.

A szűk órás lemez tartogat sok meglepetést, bármikor át tud csapni jól irányzott halálhörgésekből lágy dallamokba, földbe döngölő, súlyos gitárriffekből kísértetiesen szép, atmoszferikus merengésekbe. A szerzői kiadásban - tehát minden kiadói háttér nélkül - megjelent album szerencsére fejszaggatóan jól szól - hogy mennyi promóciót fog kapni, az már más kérdés. Pont ezért érzem kutya kötelességemnek, hogy meghirdessem e megjelenés örömhírét a magyar rockereknek - már azoknak, akik vannak olyan elvetemültek, hogy ellátogatnak az "úttörő fölfedezésekre" büszke blogunkra.

Tagoltan mondom (pontosabban írom), hogy mindenki értse: a "Disturbances In Movements" MOCS-KOS JÓ LE-MEZ!!! Nyilván nem ül azonnal, esélyt kell adni rá, hogy kibontakozzon, ráadásul a hangvétel, a hangulat sem túl napsugaras vagy barátságos, de muzikálisan garantáltan kifizetődő tevékenység az album szakértő tutujgatása. Az év végéig még biztosan sokszor veszem elő, hogy néhány "pásztorórát" tölthessek vele, és van egy olyan érzésem, hogy szépen, lassan beépül nemcsak a hallójárataimba, de a toplistámba is.

Tartuffe

Aki úgy gondolja, hogy az Angra a csikóévek power metaljából lassan kinőve csak az utolsó pár albumával fordult a progresszivitás felé, az nagyot téved: az együttes – alapítójánál, a karnagyi végzettséggel rendelkező André Matosnál fogva – szinte predesztinálva volt a folkhatások integrálásával már sikeresen kísérletező brazil színtéren a progresszív kanyarra, ami aztán érdekes módon, a Matos után érában alkotta meg mesterművét, a "Temple Of Shadows”-t. Matos komolyzenei látásmódja ugyanakkor még olyan koncentrált módon és organikusan van jelen a lemez dalaiban, aminek nagyszerűségével egyedül a Smolskival alkotó Rage veheti fel a versenyt, ebből is gondolom, hogy a kreatív folyamatokban egy klasszikus végzettségű zenész keze nyomát is felfedezni vélhetjük.

A "Temple Of Shadows" kétarcúságát a lemez A és B oldala – már ha ilyen anakronisztikus kategóriában gondolkodunk – teremti meg, előbbi még elsősorban az európai power metal alapú tökéletes, és kissé egyenesebb vonalú számaival, míg utóbbi egy meghökkentőnek is ható progresszív fordulattal, aminek csúcsragadozója a mai füllel is tökéletes "The Shadow Hunter" a maga nyolc percével, annyi ötlettel telezsúfolva, amennyi más együttes esetében egy teljes diszkográfiára is elég lenne.

A latin futamokkal, akusztikusan induló dal felvezető háromnegyed perce még csak sejteti, hogy mivel is fogunk találkozni, de az elkövetkezők felülmúlhatnak minden elképzelést, olyan izgalmas, és váratlan megoldásokkal teli pillanatokat okozva, melyek átélésével folyamatosan ott mocorog bennük a kérdés – mi jöhet még? A felépítés ugyanakkor tökéletes, a vissza-visszatérő akusztikus bevezetés amolyan átkötőként szolgál a „dal a dalban” egyes részei között, ahol megtalálhatjuk az akkori Angra zenéjének minden alkotóelemét: a bombasztikus szimfonikát, a kórusos, musicales csodát – hallgasd csak 4:40-nél a felcsendülő többszólamú vokált – és persze a koronát jelentő gitárszólót, ami Kiko Loureiróból azonnal gitárhőst avatott, kár, hogy ezt Európában és Észak-Amerikában csak kevesen vették észre. Kiko egybeolvadása hangszerével a legnagyobbak sajátja, olyan kinyilatkoztatás, amiben a hangszer maga is élővé válik és aminek energia-folyamai a zenész lelkéből táplálkoznak; szólójában tökéletesen olvad egybe a hagyományos metal, a jazz, a latin a folk és a progresszív zene "eljárásrendje", mindez olyan játékossággal, ami messzire űzi a teljesítmény akadémikusan merev jellegét.

Az Angra aztán a folytatásban még ennél is tovább megy, és az utolsó (bónusz) dalban már pusztán szimfonikus hangszereket megszólaltatva foglalják zeneileg össze az elmúlt perceket, minden szerzeményből ki-kiragadva egy-egy jellegzetes fordulatot, dallamot, hogy tökéletesen egységessé gyúrva alkossanak a felhasználtból újat: ez a metódus pedig szinte egyedülálló a metal történelemben, még ha kísérletek történtek is rá – a sors igazságtalansága hogy a "Temple Of Shadows" nem ragyog ott a legnagyobb klasszikusok templomában: árnyékba rejtve így csak azok számára megközelíthető, akik nem félnek a tökéletesség nyomasztó terhétől. 

Garael

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.a-zband.com
facebook.com/AthruZBand

Eredetileg tök izgatott voltam a hétre tervezett kiadványok miatt, nyilván elsősorban a Volbeat, Inglorious és A–Z lemezek okán. Sajnos – amint az a recenziókból kiderül – az első két előadó jól kibabrált velem, mert olyan albumokkal rukkoltak elő, melyeket ugyan nem mondanék rossznak, de nagyon nem az én szám íze szerint készültek. Ezt a csalódást csak tetézte a mai hír, miszerint Jarno Keskinen, a Kenziner gitáros-dalszerzője, a "finn Michael Romeo" mindössze 52 évesen elhunyt. Micsoda veszteség, milyen szar egy hét!

Ezek után nagyon rám fért némi vigasztalás, egy kis zenei "hűha"-élmény. Szerencsére a Mark Zonder dobos (Fates Warning, Warlord, Speaking To Stones) által életre keltett, nem túl szerencsésen elnevezett A–Z – a 2022-es debütáció után – nemcsak a kötelezőt hozta, hanem gyakorlatilag sebességet (hogy ne mondjam: ligát) váltott. A bemutatkozó album se volt smafu (éppenhogy csak lemaradt a toplistámról), de – amint a lemez címe is sugallja – lényegében négyzetre emelték (önmagával fölszorozták) a kezdeti, már akkor sem alacsony színvonalú muzikalitást!

Zonder kicsit megkeverte a kártyákat, hiszen új fölállásban fogott hozzá a második lemez munkálataihoz. Ezúttal nem Vivien Lalu billentyűs (Shadrane, Lalu) volt a fő szerzőtársa – helyette most Jimmy Waldo (Alcatrazz, New England) kezeli a szintit –, hanem Nick Van Dyk a Redemptionből. A gitárszólókért sem Joop Wolters felel már, hanem a mindig káprázatos Simone Mularoni (DGM), aki szokása szerint produceri minőségben is remekelt. Lényegében tehát csak Philip Bynoe bőgős (Warlord, Steve Vai) és Ray Alder (Fates Warning, Redemption) maradt a régi. Ennek viszont örülünk, hiszen Bynoe elképesztően muzikális csávó (most talán több "helyet" is kapott a lemezen), Alder hangja és jellegzetes frazírjai pedig biztosítják a "Parallels" (1991) környéki Fates Warninggal való igen szerencsés folytonosságot.

Egy szó, mint száz, az A– Z-nek tényleg sikerült önmagát négyzetre emelnie, Alder újra csúcsformában énekel és dallamosabb, mint valaha, a Van Dyk-Mularoni páros sütibb, mint a hömpölygő vulkáni közetolvadék (lánykori nevén: láva), különösen az olasz húrvarázsló emel a szinten sokat, a Zonder-Bynoe ritmusszekció pedig bámulatos könnyedséggel végzi el a kemény "emelőmunkát". Föl sem merül bennem a lehetőség, hogy 2022-höz hasonlóan az idén is egy tyúklépésnyivel lemarad majd a banda a toplistáról. Kizárt!

Valahogy mintha Laluval és Woltersszel együtt kiment volna belőlük a görcsösség és nehézkesség, jóllehet eszem ágában sincs az ő nyakukba varrni az első album enyhe szögletességét. Lazább, spontánabb, fölszabadultabb lett az egész. Nyilván nem a rutin hiányzott a csapatból, viszont most érezhetően jobb a kémia. Úgy vélem, hogy a kb. 50 perces játékidőre jóformán nem is jutott üresjárat, bár a lemez első felén szereplő direktebb nóták nekem valamelyest jobban ülnek. Ez azonban még így is az év egyik legpöpecebb megjelenése! Kb. olyan "kúl", mint Hugh Syme "krokogyilkosos" borítója.

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Mindjárt a legelső bekezdésben leszögezem, hogy a Volbeat karrierjében a Rob Caggianóval letolt éra messze a kedvencem. Nekem mindegy, hogy mi a stílus: AOR, hard rock, heavy metal, thrash, a kiemelkedő hangszeres kompetencia nálam elengedhetetlen föltétel (még ha nem is föltétlen kap főszerepet), és Caggiano azzá vált a Volbeatben, ami Kirk Hammett sohasem tudott lenni a Metallicában... De ez egy másik történet (lerágott csont, amit csócsáljon inkább más). A lényeg, hogy ha valakinek a Caggiano irányában érzett elfogultságommal baja van, ne is olvasson tovább, mert csak fölmegy benne a pumpa.

Félreértés ne essék, mindenki előtt teljesen világos, hogy a Volbeat nem Caggianótól jó és lett kemény munkával világhírű, hiszen itt mégiscsak Michael Poulsen géniusza viszi a prímet, viszont Caggianóval, az ő virtuóz játékával és - igen - alkalmi dalszerzői ötleteivel az egyébként is jó és egyéni hangját már régen megtalált Volbeat csak még jobb lett. Ezek után nyilván elszontyolodtam, amikor arról értesültem, hogy az Anthrax egykori gitárosa bedobozolta a gitárját és hazautazott az USÁ-ba (ezt persze csak jelképesen értem).

A full értelmetlen című új Volbeat album sajnos minden aggodalmamat igazolta. Mondjuk eredetileg azt gondoltam, hogy már gitárszólók se lesznek a dalokban, de végül megnyugodtam, hiszen Flemming Clausen Lund amolyan szessön- és turnégitárosként csatlakozott a trióra soványodott bandához. Mondjuk szólók tekintetében azért - a Caggiano-érához képest - eléggé diétás lett a lemez, kb. úgy arányul közvetlen elődeihez, mint az amcsi sovány tej (1%) az osztrák vollmilch-hez (3,5%).

A 10 tételes 45 perces új lemezre Poulsenéknak alighanem még aludni kellett volna párat. Egyrészt szerintem iszonyatosan sablonos: konkrétan régi motívumok tömkelegének újrahasznosításával kell szembesülnünk, másrészt a boogie metalt most érezhetően maga alá gyűrte a thrash, és nemcsak a szokásos Metallica módra (pl. By a Monster's Hand), de határozott Slayer-hatásokat is vélek fölfedezni. Persze a cséplés (thrash) térfoglalása nem idegen a dánoktól, és önmagában sokaknak még pozitív jellemző is lehet, de azok, akik a slágeresebb oldalukat szerették, biztosan csalódni fognak (kivéve talán az "Acid Rain" és a "Time Will Heal" című nóták hallatán).

Hogy miért pont ezt az irányt vette a csapat, nem tudom, de az biztos, hogy Poulsen mostanában föltűnően sokat legyeskedik (legyek uráskodik?) a "sötét oldalon". 2023-ban megjelent pl. egy lemeze (Impii Hora) az Asinhell nevű death metal formációval. Innen hozta magával Flemming Clausen Lund gitárost, de valószínűleg a minden korábbinál hányadékabb sátánista szövegeket is befolyásolta a (lélek)halálos ismeretség.

Nem kétséges, hogy a lemezen azért akadnak erős pillanatok (pl. Better Be Fueled Than Tamed), de ezt a kiadványt - a magam részéről - mégis korszakváltóként értékelem, ami alatt most egészen konkrétan azt értem, hogy volt egy korszakuk, amikor megvásároltam a lemezeiket, aztán meg történt egy váltás, ami után nem. Ez a sommás, de őszinte véleményem...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.inglorious.com
facebook.com/weareinglorious
facebook.com/nathanjamesing

Nathan James, akinek pályafutását évek óta nagy szimpátiával (de egyre magasabbra húzott szemöldökkel) követem, sok tekintetben emlékeztet a szakma egy másik legendás "torkához", Jorn Landéhoz. Nemcsak arról van szó, hogy az orgánumuk, képességeik meglehetősen közel állnak egymáshoz, de sajnos arról is, hogy legalább olyan önfejűek, nyughatatlanok, kiszámíthatatlanok, állhatatlanok is.

Az anno zenei "valóság"-show-kban debütált Jamest gyorsan fölkarolták olyan (ténylegesen és nem csupán a média által legyártott) megasztár előadók, mint a Trans-Siberian Orchestra és Uli John Roth, de a 2014 óta működő Inglorious soraiban már a saját jogán is nevet szerzett magának. Mindazonáltal nem lehet egy könnyű fickó, mert a csapat jelenlegi fölállása már gyakorlatilag a második, szinte teljes sorcsere eredménye. Ennek én személy szerint nem örülök annyira (sőt semennyire), mert a legutóbbi kétgitáros fölállás (Danny Dela Cruzzal és Dan Stevensszel) szerintem ideális volt, főleg az igen fiatal Dela Cruz volt mesébe illő - elég, ha meghallgatjuk az előző, nagyszerűen sikerült lemez, a "We Will Ride" (2021) legnagyobb slágerének, a "He Will Provide"-nak Malmsteen-iskolás, remekbe szabott szólóit!

Mivel időközben Dela Cruz rajongója lettem és "zenekritikusként" is az a véleményem, hogy nyertes csapaton nem szabad változtatni, teljesen értetlenül állok az előtt, hogy James megint mindenkit kirúgott a bandából, majd visszahozta Colin Parkinson bőgőst, aki 2018-ban már távozott egyszer, s aki (vissza)hozta magával a dalszerzői adottságait és ambícióit is - lényegében ketten együtt szerezték az új dalok többségét. Ez még rendben is volna, de James megvált a nyerő gitárpárostól, helyettük pedig leigazolta Richard Shaw-t (Cradle Of Filth). Természetesen nincs semmi probléma Shaw képességeivel, hiszen ismert szessönmuzsikus, zenetanár, miegymás, nekem a Dela Cruzék által képviselt ízlés- és hangzásvilág mégis rettenetesen hiányzik.

Nyugodtan tehetünk egy nagy egyenlőségjelet Nathan James és az Inglorious közé, akármekkora részt is vesz ki Parkinson a zeneszerzésből, akármennyit is tesz hozzá az egészhez a "mark III" két másik muzsikusa, tudomásul kell venni, hogy James egója böhöm nagy és gyakorlatilag megkerülhetetlen árnyékot vet. Most pedig James hallhatóan morcosabb hangulatban van, hiszen a stílus klasszikus hard rockból erősen a dallamos heavy metal felé mozdult el, s ezzel együtt a hangzás is durcásabb lett. Ez szerintem nem vált előnyére: irgalmatlanul hangos, túltolt és "zsizsis" lett az egész: a basszus tolakodó főszereplővé avanzsált (mintha a Lemmy-féle "szignicsör" Motörhead hangzás lett volna a cél), a két gitár karcos hasítása kimaxolja a hangképet, és szerintem a hangmérnök keze is megszaladt a (túl)kompresszálással.

A dalok persze nem rosszak (különösen a lüktető ritmusú és szárnyaló refrénnel díszített "In Your Eyes" tarol), de a barátságtalan hangzás nálam sokat ront az összképen. Ettől még biztosak lesznek olyanok, akik üdvözlik majd a modernebb, fémesebb keménységet, a szigorúbb, arcbamászóbb, kihívó attitűdöt. Ami engem illet, maradok a korábbi lemezeknél, mert a fenenagy acsarkodásban szerintem elvesznek mind a vokális, mind a hangszeres finomságok. Persze ha kicsi pénzért belefutok, megveszem, de ez így, az első benyomások alapján és a magas elvárások tükrében bizony csalódás. Visszatérve tehát a bevezetőmre: James megint szolgált egy okkal arra, hogy a rögös/kanyargós karrierjét figyelve még magasabbra szaladjon a szemöldököm.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.epica.nl
facebook.com/epica

Az Epica a szimfonikus, női énekesessel cukiskodó heavy/power metal együttesek szent tehene. De miket is beszélek: a stílusra jellemző habos, cukros, néha émelygős hangzás a zenekar esetében olyan, mint mikor egy tejszínes, vaníliakrémes torta közepére odavágunk egy kevésnyi pacalt, ami – és itt jön a csoda – nem válik ehetetlenné, sőt! A csapat a kezdeti időszakból megtartott néhány death metalos elemet és némi furfangos, kissé csavart – akár progresszívnak is nevezhető – megoldást, ez pedig éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy azoknak az egyébként extrém stílusokat szerető hallgatóknak kegyét is elnyerjék, akik hupililát hánynak a csokis süteménytől. Cukiskodásról tehát szó sincsen, a köztudat szerint a csapat élő bizonyítéka annak, hogy a heavy metal evolúciója nem jutott zsákutcába a szimfonikus metal létrejöttével, amire mi, magyarok egy tökéletesen passzoló mondást is kreáltunk: így kell fából vaskarikát kreálni.

Bevallom, jóllehet szeretem a stílust, de annak csak a férfi frontemberrel zenélő ágát – bár ez a fajta felfogás vagy inkább ízlésbeli attitűd jelenünkben abszolút nem PC –, mert a számomra igazából szinte megkülönbözhetetlen hangú hölgyek és a prezentált dallamokra ráülő szimfonikus maszlag úgy változtatja az együttesek zenéjét egyenformára, ahogy a viccbeli hajvágó gép a különböző fejformájú embereket.

Persze ez a szubjektív megállapítás óriási szakmai baki, hiszen a stílust szerető hallgatók tökéletesen el tudnak igazodni a különböző frontasszonyok szövevényes világában, olyan nüansznyi különbséget is észrevéve, hogy melyikük kedveli a szoknyát a farmernadrág helyett: ez pedig tényleg releváns indok ahhoz, hogy fenti soraimat olvasva kontárt kiáltson a nagyérdemű.

De félre a tréfát, nem véletlen, hogy a talán leginkább elismert stílusbeli együttes egyetlen lemezéről sem értekeztünk, mivel tudomásom szerint blogtársaimnak sem ez a zenei világ kedvenc barangolási helyük, de ha már értekeztünk az Epicához hasonlóan egyedinek kikiáltott – és a kritikámban ezzel a véleménnyel abszolút egyetértő – Scardust lemezéről, akkor éppen itt az ideje, hogy a királynői bandát is górcső alá vegyük.

A lemezt végighallgatva egy dolog azonnal nyilvánvaló: olyan szintű professzionalizmusnak lehetünk fültanúi, aminek hatására minden egyes alkotói elem ott van, ahol kell, és olyan arányban, ami tökéletesen egyensúlyoz extrém és kommersz között – jóllehet a death metalos elemek inkább csak kvázi szélsőséget teremtenek, mert a dalok könnyedén befogadhatóak azok számára is, akik a hörgést vagy az enyhén disszonáns dallamvezetést hallva azonnal késztetést éreznek belépni a harcosok klubjába, levezetni a hirtelen felgyülemlett feszültséget.

Ebből következően a lemezen tapasztalható kreatív energiákat nem a spontaneitás, hanem a minden hibaszázalékot kiszűrő megtervezettség mozgatja – nézőpont és ízlés kérdése, hogy ezt minek nevezzük: mesterkéltségnek vagy tudatos szakmai iránykezelésnek. Progresszívnek azonban nem nevezném a csapat által játszott zenét – legalábbis ezen a lemezen –, a tempók és a különböző stílusbeli elemek – doom, death, thrash, euro-power, sőt néha indusztriális – váltogatása "nem meríti ki" a progresszió fogalmát, sőt, a gitárszólók szűkössége néha azt az érzetet kelti az emberben, hogy csak azért vannak, mert az "algoritmus" éppen azt kívánta.

Mindezek ellenére a dalok hallgattatják magukat, mert a dallamérzékenységben, az atmoszféra teremtésben tényleg profi teljesítményről beszélhetünk: az "Obsidian Heart" fő doomriffjébe ágyazott "szimfonika" hatására az erre fogékonyaknak minden bizonnyal megugrik az endorfin termelésük, de a lemez vázát alkotó három, tematikailag összefüggő dalmonstrum is képes egy-két hallgatás után úgy beleégni az agyba, mint a TESCO reklámkiadványainak átvágós kedvezményes árai a fogyasztói mámorban fetrengő emberfiának.

De végül is hogyan értékelném az albumot? Nézzük csak! Kiváló énekhang: pipa, bár ez a stílusban szinte általános; dallamok: pipa, de hát vannak a színtéren az ABBA-t megszégyenítő versenytársak is; atmoszféra, amiben azonban tényleg van különbség, hiszen az Epica esetében komorabb, nyomasztóbb zenei világteremtéssel állunk szemben; szimfonikus és egyéb elemek integrálása: tökéletes, ezen a területen bizony tényleg királyi minőségről beszélhetünk.

S hogy összességében mit jelentenek a felsorolt részelemekhez fűzött kommentjeim? Azt döntse el mindenki saját maga, mert az igazságot végső soron az együttes fogja kimondani, mindenki részére, az individuumra szabva – mert az Epica kreatív gépsora minden bizonnyal erre is képes…

Garael

Kiadó:
Verycords

Honlap:
facebook.com/patrick.rondat.1

Direkt rákerestem: Patrick Rondat - bár sohasem szerepelt nálunk önálló lemezkritikával (ennek okáról majd később) - referencia szintjén öt alkalommal is meg lett említve blogunkon. Minden bizonnyal csak kevesek előtt ismert ez a francia gitárfenomén, pedig legalább az instrumentális gitárzenék kedvelői között ismerősen kellene csengenie a névnek. Én régebben úgy fogalmaztam, hogy ő a francia Szekeres Tamás (fiatalkorukban szerintem még hasonlítottak is egymásra).

Patrick Rondat tehát nem virsliujjú, kispályás, lakodalmakban bazseváló amatőr, hanem világszínvonalú előadó és dalszerző, aki korábban már kollaborált olyan híres muzsikusokkal mint Tony MacAlpine, Simon Phillips, Steve Lukather, Tommy Aldridge, Gary Moore és Stu Hamm, illetve szerepelt Joe Satriani, Uli Jon Roth és Michael Schenker mellett az 1998-as G3 turné francia állomásain. Ennek ellenére a legtöbben valószínűleg mégis inkább úgy ismerik - ha ismerik egyáltalán -, mint Jean-Michel Jarre turnégitárosát. Ugyan erre vonatkozó bizonyítékot nem sikerült találnom, de nem kizárt, hogy június 26-án, a Budapest Sportarénában ő is ott lesz Jarre mellett - bár ezt a francia billentyűs jelenlegi stíluspreferenciáit figyelembe véve nem tartom valószínűnek.

Akárhogy is, Rondat sokat köszönhet Jarre-nak, hiszen ő ismertette meg nemzetközi szinten nemcsak a tisztelt publikummal, de alighanem a muzsikustársadalom neves képviselőivel is. Vagy mittomén. Jarre mindenesetre zeneileg is hatással volt Rondat-ra, aki a "klasszikus érában", azaz a '80-as évek végén és a rá következő évtizedben nem minden áron az akkor elvárt, ujjgyakorlatos gitárhősködést erőltette a lemezein (bár az is ment neki nagyon), hanem a hangulat- és atmoszférateremtést (ami meg Jarre-nak ment mindig is jól). Rondat tehát olyan gitárfenomén, aki a shredder "bizonyítási kényszerét" mindig is ötvözni tudta jazzes hatásokkal (muzsikált együtt pl. Michel Petruccianival és Didier Lockwooddal) és klasszikus zenei kitekintésekkel (csinált pl. egy Vivaldi, Mozart és Beethoven darabokat feldolgozó lemezt Hervé N'Kaoua zongoristával).

Most pedig arról, hogy miért nem szerepelt még nálunk önálló lemezkritikával. Ennek egyszerű oka az, hogy utoljára 2004-ben adott ki instru gitárlemezt saját dalokkal (An Ephemeral World). Hogy mi volt az oka annak, hogy több mint 20 évet kellett várni erre az albumra, nem tudnám megmondani, de nem is fontos. Az a lényeg, hogy az anyag megjelenésével hatalmas és csodálatos meglepetést sikerült okoznia; főleg úgy, hogy az "Escape From Shadows" simán odatehető a "klasszikusok" mellé (Rape Of The Earth - 1991, Amphibia - 1998, On the Edge - 1999). Mi több, kifejezetten a kedvenc albumom, az "Amphibia" filmzenés, ambientes világát idézi meg újra!

Tartalmilag, formailag hihetetlenül gazdag és fordulatos ez a zene: a Mike Varney neves protezséire (pártfogoltjaira) emlékeztető húrvarázslás mellett (Back On Track) sorjáznak rajta az atmoszferikus, hangulatteremtő elemek (Overture/Fear And Guilt), a klasszikus zenei motívumok (Prelude And Allegro), sőt még egy énekes ballada is belefért a tehetséges és szemrevaló Gaëlle Buswel kisasszony közreműködésével (Now We're Home).

Még sok-sok figyelmes hallgatásra lesz szükségem, de Rondat egy igen hosszúra nyúlt szünet után alighanem az év egyik legkiemelkedőbb instrumentális gitáralbumával örvendeztetett meg minket. Érzem benne azt a bizonyos toplistás potenciált!

Tartuffe