Kiadó:
Hammer Edition

Honlap:
www.manowar.com

H. Sanyi memoárjai óta tudjuk, hogy Eric Adams is természetesen igazmondó hősünktől kapta az ihletet: az '50-es évek elején íródott, "Harccal a világbéke árulói ellen" c. népnevelő brossúra Sanyin keresztül került az éppen ötlet hiányban szenvedő metál pacsirta kezébe. A 12 oldalas ideológiai kiadvány aztán mintegy húsz évre elég volt Manóvár kapitányának, hogy ha kifogyott az ihlet – melyet David DeFeis lopott el garázda és csalárd módon, hogy mostanában suttogásokba, sikolyokba, valamint ótvar hangzásba oltsa azt – fel-felfrissítse a harci hevületet. Nos, mi ez, ha nem a metál internacionalista jellegének megteremtése, ahol az osztályellenséget az imperialisták helyett azon sikeres stílusok képviselői jelentik, akik nem borulnak térdre minden Manowar himnusz hallatán –  és persze nem tudják elég sietősen elhagyni a termet.

A legutóbbi produktum aztán példásan mutatta, hogy a pogány forrású klerikális reakció nem tesz jót a világbékének, és ha már ilyesmit akarunk megzenésíteni, akkor arra a "Fel vörösök, proletárok", valamint a "Harcra szólít a béke"-féle kommunista indulók dallamvilága a megfelelő, nem pedig az olyan értelmiségi aknamunkának köszönhető álművészet, mint az opera.

Szerencsére DeMaio parancsnokot nem sikerült végleg megtéveszteni, az önkritika hatására aztán visszatért a csapat ahhoz, amihez leginkább ért. A "The Lord Of Steel" c. új opusz – ahol az eredeti "sztahanovista kohász" fejezetet fordították némi művészi szabadsággal az acél urára – amolyan vissza a gyökerekhez típusú album lett, melyben a visszatérést ugyan nem igazán a legkorábbi évek panteisztikus, doomolós világa jelenti – bár a "Black List" valahonnan onnan érkezett –, ám most azok csaphatnak örömmel egyet a levegőbe, akiket a "House of Death", vagy a "Kings Of Metal" egyértelmű himnuszai késztettek térdre borulásra.

Az elöljárói ukáz tehát egyértelműen határozta meg a direktívát: francba a billentyűs, álklasszikus töltelékekkel, az osztályidegen mesterkedésekkel, és igazi munkásököl módjára, minden sallangtól mentesen sújtsunk le mindazokra, akik szerint nem a Manowar a legjobb banda a világon. Ennek következtében aztán indulásként olyan egyértelműséggel csapnak szét a kétkedők között, amit már régen tapasztaltunk. A lemez címadója és a "bámulatos" nyelvi leleménnyel alkotott "Manowarriors" a legutóbbi EP szikár slágerteremtését – "God Or Man", "Let The Gods Decide" – folytatja, melyhez a "Touch The Sky" és a Stallone-féle Expendables II akció-mozi filmzenéje csatlakozik utóvédnek. A filmzene ezúttal szerencsére nem klasszikusok formájában ölt testet, jóllehet az új Rodriguez western, az "El Gringo" echte, rockos himnuszába a műfaji kliséknek megfelelően sikerült némi Morricone vadnyugati feelinget csempészni, ez azonban csak használ a folyamatos zenei hentelésnek. Az olyan kiabálós, ökölrázós indulók, mint a záró "Annihiliation" és a "Hail, Kill And Die" méltó keretet adnak a minden rafináltságot nélkülöző koncepciónak, melyet a széttorzított basszgitárral gyomrot püfölő hangzás és a régi-új dobos minimalista ütemezése emel csatahősi magasságokba – ez bizony most nem a költészet és a mitológia ideje, hanem a harcé. Halál hát az imperialistákra, a Manowar jött, látott, győzött – legalábbis nálam, pedig nem is komálom az ötvenes éveket!

Garael

Annak ellenére, hogy az "Omertá"-tól nem olvadtam el, (93) lóhalálában vágtattam haza kicsi kocsimmal Ausztriából, hogy láthassam Mike Portnoy-t és Russell Allen-t egy bandában. Külön mázliként könyveltem el, hogy a jegyen föltüntetett + SUPPORT nem más volt, mint a Dreyelands, akiket a hazai színtér egyik legígéretesebb csapatának tartok. Sajnos a világszínvonalon éneklő Nikola Mijic valamilyen okból nem tudott eljönni, így a 24. órában Horváth András Ádám gitáros Bátky "BZ" Zoltánt (Stonehenge, Wendigo) kérte föl, akivel mostanság az After Crying-ban dolgoznak együtt. El kell ismerjem, hogy BZ a nem egyszerű dallamvezetésű nótákban még úgy is kiválóan, dicséretes elszántsággal állt helyt, hogy Nikola hangterjedelme azért szélesebbre van szabva (már ami a fölső tartományt illeti). Bravó BZ! Szerencsére a kb. félórás műsor kimondottan jól szólt, ami előzenekaroknál általában nem jellemző.

A pontosan, minden sallang és sztárallűr nélkül kezdő Adrenaline Mob-ot nem várta nagy tömeg, a félig lerekesztett PeCsa sem telt meg. Sőt! Portnoy látott már szebb napokat, de nyilatkozatai szerint ő élvezi ezt a közvetlen klub-hangulatot, s ez látszott is rajta. Pár nóta után fölkapcsoltatta a nézőtéren a villanyokat, hogy egyszerűbb legyen "kommunikálni" a közönséggel. John Moyer basszer (Disturbed) tök úgy néz ki, mint Jonathan Davis, a Korn frontembere, mínusz az 50 kiló súlyfölösleg. Mike Orlando (Sonic Stomp) őrült energiával és félelmetes sebességgel csűrte-csavarta gitárját, kb. úgy, mint a szemfényvesztő David Shankle (ex-Manowar), kivéve, hogy itt aztán tényleg semmi kamu. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy ez nekem néha már túl sok, különösképp akkor, amikor a szívszorító, még Russell Allen-t is majdnem megríkató "All On The Line" balladát is széttekeri.

Ezen az estén egyértelműen Russell Allen volt a főszereplő, a tenyeréből evett a közönség. Egyébként is impozáns látvány a 2 méter magas, kigyúrt faszi, aki úgy néz ki, mint Bujtor István fénykorában, de emellett nem csak a hangja lehengerlő, hanem ceremóniamesterként is őstehetség. Elemi erővel döbbentem rá, hogy mennyit számít egy jó frontember! Normális esetben karba öltött kézzel, csendesen bólogatom végig a bulikat, de most ordítva énekeltem, az öklömet ráztam és szökdeltem, mint a kecske. Utoljára a 2008-as Brainstorm koncerten buliztam ekkorát, s az is egyértelműen Andy B. Franck érdeme volt. Szegény Allen még zakóban, kalapban kezdte, de a kegyetlen rosszul ventilált helyiségben gyorsan ingre vetkőzött, ami már kb. a negyedik számnál úgy elázott, hogy inkább bőrnek, mint pamutnak tűnt.

A szetlistáról majdnem fölösleges beszélni, hiszen tulajdonképpen egy az egyben elnyomták az "Omertá"-t, még a "Come Undone" című Duran Duran földolgozást is. Persze igazolva láttam magam, amennyiben kedvenceim: a "Believe Me" és főleg az "Undaunted" ütötték a legnagyobbat. A ráadásban – ahogy az várható volt – eljátszották a két Black Sabbath klasszikust, a Dio-érás "Mob Rules"-t és a "War Pigs"-t. Mindkettő tarolt, bizonyítva ezzel, hogy örökérvényű, klasszikus szerzemények. Sajnáltam, hogy a korábbi turnéállomásokon játszott Rainbow örökzöld, a "Stargazer" ezúttal elmaradt. Ezt – Kedves Szervezők! - egyértelműen a rossz légkondicionálás számlájára írom.

Kevesen jöttek el ezen a fülledt estén, hogy az Adrenalin Csőcselékhez csatlakozzanak, de aki megtette, igen jól járt vele. Különösen én, akinek volt szerencséje egy Russell Allen által megrágott hivatalos, Adrenaline Mob-os Portnoy dobverővel is gazdagodni. Most sem gondolom, hogy az "Omerta" világrengető, hibátlan lemez, de így élőben semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a "MOB RULES"!

Tartuffe

Kiadó:
Metal Mind Records

Honlap:
www.tankofficial.com

"Ebben az országban a fontos és a kevésbé fontos kérdésekben is a nyugdíjasok döntenek. Sajnálom a Quantumot, annak a generációnak az áldozatai, akik bármelyik kormányt megbuktatják plusz egy havi nyugdíjért, akik körömszakadtukig ragaszkodnak az ingyenes utazásukhoz, akiknek semmi se drága, csak az előjogaik. És mielőtt még kigyulladna a kommentfal a klaviatúra hisztérikus csapkodása folytán: igen, az én anyám is nyugger." (Puzsér Róbert)

Igen, és a sorokat olvasva minden bizonnyal sír, hogy ilyen fiút nevelt fel...

Nos, a klasszikus szereptévesztés azon esetével állunk szemben, amikor az önjelölt ítész magát szociológusnak tekintve von le olyan következtetéseket, mellyel "osztályalapon" alkotja újra a szocialista dialektika torzítóan általánosító, megbélyegző kritikai attitűdjét. Leninnek és Sztálinnak feltételezhetően örömtől szorulna össze a szíve, ha tudná, hogy gondolati magvaikat még manapság is bőven öntözik, szerencse, hogy Gulágot ma már csak szavakból és mondatokból lehet alkotni az előjogaihoz olyannyira ragaszkodó osztályellenség számára...

S hogy jön mindez ide a Doogie White harcjármű parancsnok által vezette új Tank lemez kritikájához? Tulajdonképpen sehogy, mert a skót énekes ugyan nem tévesztett ennyire szerepet, de az biztos, hogy ezúttal gyengébb harckocsira szállt fel, mint tavaly előtt. A "War Machine" ugyanis nomen est omen gázolt végig két évvel ezelőtt a Rainbow fanatikusok heavy metalon szocializálódott táborán, zenei újraértelmezését adva Guderian tábornok Achtung! Panzer! c. korszakalkotó hadelméleti munkájának. "A tankok sikeres alkalmazása a győzelem záloga." - mondta a német teoretikus, és ez igaz is lenne, ha Doogie a megfelelő harcászati eljárásmódokat alkalmazva nem százezerszer lerágott dallampanelekből próbálná összetartani az Iron Maiden fémesebb páncélalapjain megcsillanó szivárványt. Mert az, ami működött egyszer, nem biztos, hogy következő alkalommal is működni fog, még akkor sem, ha az első próbálkozás olyannyira fényesre sikeredett. Persze nincsen különösebb baj a "War Nation"-nel, de elődje olyan magasra állította a mércét, ami alatt csak átgördülni – és nem felette átrepülni – lehet. Bár tankok nem igazán szoktak röpködni, még a mesében sem.

Sok újdonsággal nem szolgál tehát az album, maradt az előd által kitaposott ösvény, de az ötletekből most csak gyenge reprodukcióra futotta. Nem is az a baj, hogy ismerős minden dallam és riff – ebben a világban én hajlandó vagyok minden nap ugyanazokat az ízeket megkóstolni –, hanem hogy a szakács rég lejárt szavatosságú alapanyagokból dolgozott, a lejárt szavatosság pedig harckocsi-lőszereknél nem csak a hasat csaphatja el, hanem az egész lánctalpas apparátumot. Úgyhogy csak óvatosan közelítsünk ehhez a tankhoz, legközelebb pedig a szinten tartó karbantartás helyett a legénység próbáljon meg modernizálni is.

Garael

Kiadó:
Intelligent Music

Honlap:
www.johnlawtonmusic.com

Kiadó:
Dark Minstrel Music

Honlap:
www.evilmasquerade.com

Kiadó:
Sonic Attack

Honlap:
www.pathfinderband.com

Ha cinikus lennék, a Pathfinder-t a szegény ember Avantasiájaként is emlegethetném: oké, rhap-szód(i)ával elmegy, de minek, amikor ott van a finom, testes bor, ami nem csak utánérzetét kelti a mámornak… Mert az igaz, hogy lengyel barátaink igencsak kitanulták a stílus minden csínját-bínját, de róluk is csak ugyanazt tudom írni, mint a Rein(XXL)eed teátrális produkciójáról, csak hát Pathfinder barátainál egy olyan énekes koptatja a hangszálait, aki tudatzavarásos állapotában – és mert valszeg nem volt elegendő pénz vendégeket hívni – egymaga próbálja kielégíteni a többszereplős opera követelményeit, ám mindezt teszi olyan koncepciótlanul, hisztérikus módon, ugyanazon dallamon belül keverve a kopott középtartományt a blackes rikáccsal, és a poweresnek szánt erőltetett falzettel, hogy legszívesebben innen a számítógép elől adnék neki egy kijózanító nyaklevest.

Pedig zeneileg tényleg nem rossz, amit a fiúk megpróbálnak nyomkövetni, sőt, a Rhapsody legutóbbi időszakának gitárszegényebb attitűdje után ez most tényleg egy erőteljesnek ható, szinte Dragonforce-i sebességre turbózott speedvágtára épülő lemez, ahol a kórusok hisztérikus sikolyba olvadnak össze a a gitárok fast forward-ba kapcsolt darálásával – ám ennél fogva meg olyan összefüggő masszát kapunk, melyből elég nehéz megállapítani, hogy most a gitár sír, vagy az énekes tökére léptek rá…. A burleszk üzemmódba gyorsított Therionos kórusok monumentalitását is sajnos agyonvágja az időegység alatt ránk zúduló információ mennyiség, amiből sajnos nem következik a marxi tétel mennyiségre és minőségre vonatkozó algoritmusa.

Lehet, hogy a fiúk meg akarták mutatni, miszerint mindenből többet tudnak szcénabeli társaiknál, ám nem jutottak másra, mint egy szimfonizált Sabaton – hallgasd csak meg a "March To The Darkest Horizon"-t –, amit a szintis álklasszicizáció sem tud a többedvonalból előrébb hozni. Kár, mert a fiúk dallamérzéke vitathatatlan, még ha dramaturgiából el is hasalnának a vizsgán, és hozzáállásuk is szimpatikus, melyből csak úgy süt a stílus szeretete. De hiába minden erőlködés, ha hiányzik az arányérzék ízlésformáló ereje és a szimfonikus csatát levezénylő énekes tábornok, aki sajnos jelen esetben lányos, illetve fiús zavarában röhejes károgással csapja agyon a monumentalitásra kihegyezett vokális csúcspontokat. (Melyek, mint említettem, a maguk módján kielégítik a stílus minden, fülbemászóságra és ragadósságra vonatkozó tantételét.)

Remélem, hogy a mostani erőfitogtató formagyakorlatot a következő lemezre már egy érettebb koncepció fogja váltani, melyben egy énektanár hatására a frontember is magához térhet begombázott tudatából, illetve tudattalanságából, mert a mostani produktumról még a hagyományos lengyel-magyar barátság hatására sem tudok a politikai korrektség jegyében áradozni. Uff, én beszéltem!

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.grandmagus.com

Ti nem azt gondolnátok, hogy ha egy zenekar mind a rajongók, mind a szakma részéről elismerést kap az aktuális albumára – annak ellenére, hogy az sem túl eredetinek, sem zeneileg kiemelkedőnek nem nevezhető -, akkor az tűzön-vízen kitart ezen irányvonal mellett? Hiszen meglelvén az arany tojást tojó tyúkot, ráéreztek valami hitelesre, dögösre, vagy mit t'om én mire, amivel a képességeikhez mérten sikerült a maximumot kihozni magukból?

Én ezt gondoltam, de úgy látszik, tévedtem. A Grand Magus az egyszerűségében is nagyszerű "Hammer Of The North" sikere ellenére nem ütött végleges tábort a sallangmentes ős-metal tábortüze mellett, hanem tovább haladt a dallamosodás, "hardrockosodás" ösvényén. Nem éppen előrefelé, teszem hozzá. Ugyanis, ha legutóbb Black Sabbath és Dio párhuzamot emlegettem a stoner felől érkező csapat kapcsán, akkor most – maradva az isteni frontember karrierje mentén - minimum egy évtizedet visszafelé lépdelve az időben, megjelentek a Rainbow áthallások is – hangzásban, felfogásban, dallamvilágban, hiszen mégiscsak Blackmore zenekara játszotta először ilyen metalosan a hard rockot (vagy dallamosan a metalt, nézőpont kérdése).

Persze ez is jól áll nekik. A kérdés csak az, hogy néhány hozzám hasonló iszapszemű ráján kívül érdekel-e ez még valakit kerek e világon? Az addig rendben is lenne, hogy nekik jól esik tolni az ősrockot, de meg tudják vajon szólítani a mai fiatalokat ezzel az enyhén szólva is kicsit avítt, poros zenével? Egy szűk réteget biztosan, de sok vizet azért nem fognak zavarni. Leginkább semennyit. Ők lehetnek az a következő banda, amely lecövekel a délután öt órás fesztiválfellépő státuszban: Astral Doors kettő pont nulla. Persze, ha jól érzik magukat ebben a szerepben, akkor minden oké.

Nekem tetszik amúgy a produkció, s bár sokat valószínűleg nem fogom hallgatni a mostani dömpingben, egy klubbulin nagyon szívesen megsasolnám, mit tud a Nagy Varázsló! Kellenek az ilyen csapatok is, akik neked húzzák és nem mindenkinek. Kábé a Sinner ápolja még hitelesen ezt a fajta Judas Priest-be oltott hard rockot, ami valahonnan az UFO és a Thin Lizzy háza tájékáról származik amúgy (szintén '70-es évek), de megfigyelhető volt azoknál az amcsi bandáknál is a '80-as években, akik a NWOBHM-et domesztikálták egy dallamosabb formában (mint mondjuk az Y&T). Ha csíped a fenti vonalat, és egy kis viking harcos Manowar fílingtől sem irtózol nagyon, akkor a "The Hunt" igen kellemes perceket fog szerezni neked. Egyébként pedig simán kihagyható.

Kotta

Kiadó:
Liljegren Records/Doolittle Group

Honlap:
myspace.com/reinxeednorth

Jóllehet, a banda fotóiról nem igazán a nehéz fémek emelgetése, hanem a gyorskaják, vagy a számomra ismeretlen svéd konyha zsírtelítettsége jutott eszembe, a tagok mackós külseje azért minden látszat ellenére fémvázat takar. Oké, nem azt az igazán veretes "svéd acélt", bár a kilencvenes évek elején a kezünket tettük volna össze ennyi áriázó énektéma és csuklóból kirázott neoklasszikus gitárszóló hallatán. A metál "operatizált" világát, amit a csapat is képvisel, a Helloween-i magelültetés után Tóbiás és Luca úgy szökkentették szárba, hogy abba aztán hiba nincs, éppen ezért is nehéz egy ilyen klasszikus bázisú zenét játszó együttesnek a dolga: az etalon által állított mérce magas, és hát ilyen testalkattal könnyebb átszaladni alatta, mintsem átugrani felette. Még szerencse, hogy a metálban nem igazán a kockahas számít…

Tommy Johansson az euro-power metál színterének harmadik generációs képviselője – igen, második az Edguy volt – le sem tagadhatná hatásait: a már említett Sammet-en kívül Robby Valentine Queen-áztatta rock primadonnás attitűdje, és a grandiózus filmzenék Oscar-díjas zeneszerzői is kényelmesen megférnek a gitáros-énekes muzikális paradicsomában, de én nyugodtan megemlíteném a keresztény zenekarok Stryper vonulatának – illetve a gospelnek – néha giccsbe is forduló, himnikus, végtelennek tűnő, felfelé törő dallamhalmozását is.

Elképesztő egyébként az az energia, mellyel a csapat, illetve Tommy rendelkezik, hiszen nemrég még svédalapú popfeldolgozásos lemezükről adtunk hírt, ami mellett ott figyelt a zenekar side-projectjének, a Golden Resurrection-nek aktuális imádsága, ráadásul 2008 óta minden évre jutott egy-egy új Reinxeed lemez – mi ez, ha nem válságot is könnyen okozó túltermelés? Mert hiába is rendelkezik minden olyan összetevővel a banda, melyek alapján térdre kellene borulnom előttük, a filmzenei ihletésű új album sem tud meggyőzni arról, hogy az első ligában lenne a helyük. Pedig van itt minden, mi szem szájnak ingere: kórushegyek, monumentalitás, érzelmi cunami, padlásjáró énekteljesítmény, hangszeres akrobatika, és profi komponálási bravúr, mégis, talán az említett professzionalizmus okozta kiszámíthatóság az, ami miatt nem érzek késztetést, hogy igazán meg tudjam dicsérni a csapatot.

A hangzás steril, és Tommy is hiába visítja le a csillagot az égből, hangjából hiányzik az a megtámasztó dög, melyet a lemez nagyepikájában, a "Freedom"-ban a besegítő énekes olyan fényesen prezentál. Az említett szerzemény egyébként valóban megérdemli az elismerő szavakat, hiszen ilyen himnuszokért hallgatja az ember az euro-powert, kár, hogy a többi daltárs nem elvtárs a mozgalomban, és olyan túlhabosított tortát eredményez, ahol a geil máza egy idő után eltompítja az ínyenc ízlelő képességét.

A leírtaktól függetlenül, aki szereti a monumentális filmzenék zenei receptje alapján készült szimfonikus hatású, kétlábdobos európai heavy metalt, az mindenképpen próbálkozzon meg az albummal, biztos vagyok benne, hogy legalább egy kiugró szerzeményt mindenki találni fog. S hogy melyik lesz az? Döntse el az a fránya ízlés!

Garael

Kiadó:
AOR Metal Heaven

Honlap:
www.driverofficial.com

Szeretem a crossovereket. No, nem azokat, mikor a magyar nóták alá technót pakolunk – ami ugye fényesen bizonyítja, hogy a szart hiába próbáljuk szarral elfedni, csak a bűz fog erősödni: kivéve persze ha trágyáról van szó, ami a két említett zenei műfaj esetében nélkülöz mindenfajta hasznosságra utaló képességet, hiszen hatásukra csak az ízléstelenség fog szárba (szarba) szökkenni, igaz, az förtelmes tempóban.

Miről is van hát szó? Nos, biztos te is játszottál már a gondolattal, hogy milyen lenne a Manowar-t keresztezni a Dream Theater-rel – no jó, ez kissé merész feltételezés volt, sőt, az is lehet, hogy abszurd, de hát manapság mi nem fordulhat elő? Mert azért az sem nevezhető szokványosnak, amit a heavy metal színtér egyik legjobb torka, és a második évezredes metál ortodox ágának felkent újjáélesztője hozott össze az új Driver albumon, hiszen ha valaki a prezentált zenei világában társított komplementerek létének jogosultságát említi, lehet, hogy ugyanolyan röhögéssel fogadom, mint Edison valamikori tanára az ifjú Alva képességeit firtató kérdéseket… (Aki, mármint a tanár, a történelem egyik legnagyobb pedagógiai bakiját követte el sommás véleményével, már ha hihetünk az urbán legendáknak).

Nem csigázva hát tovább az érdeklődést: a "Countdown" sikeresen párosította az Iron Maiden trappolós európai és Dio, valamint Ozzy lágyabb húrokat pengető amerikai heavy metalját, ráadásul mindezt olyan, hangzásában modern köntösbe öltöztetve, amit Roy Z. a Dickinson szólókon olyan sikeresen prezentált. A végeredmény pedig több, mint meggyőző, mert az igaz, hogy nem annyira acélos és riffgazdag, mint amit az utóbbi időkben Rob Rock-tól kaptunk, és nem is olyan virgásan neoklasszikus, mint az Impellitteri albumok Malmsteen ihlette világa, a dallamok és Roy Z. ízes, a nyolcvanas évekből eredeztetett gitárszólói olyan torokszorító módon varázsolják újjá Dio örökségét, ami többet nyújt mindenféle pénzszagú tribute albumnál. Hallgasd csak meg a "Destiny" érzelemgazdag refrénjét és Rob Dio valamint Dickinson keresztezte hangját, egyből érteni fogod, miről is írok.

Lehet persze, hogy az újgenerációs metálon felnövekvő nemzedéknek furcsa már ez a fajta ortodox megközelítés – bár a lemez címadójának kétlábdobos súlyossága azért bikabőgettető módon sorozza meg a gyomrot – én azonban azon megátalkodottak közé tartozom, akiknek a nyolcvanas évek nem nosztalgiát, hanem kiindulási alapot és etalon mércét jelentenek. Lehet persze, hogy ezáltal elfogult vagyok, de mit csináljak, ha olyan szerzemények hallatán, mint az európai bónusznak felrakott "Babylon", vagy a pazar, de nem hivalkodó gitármunkával magas szintre emelt "Thief In The Night" nem az avíttságot, hanem kedvelt zenészeim és stílusaim jelenlétét érzem – ez pedig nem szélhámoskodó szeánsz, ez bizony hangjegyekbe öntött valóság!

Garael

Amikor Tore Ostby 1989-ben megalapította a Conception-t, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az általuk kitaposott csapáson haladva a norvég progresszív metálnak majd több generációja is a világhírig menetel. A Divided Multitude, Pagan's Mind, Circus Maximus, Communic, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera) által alkotott társaság elég tarka, és a teljesítményt tekintve is egyenetlen az eloszlás, de vitathatatlanul inspirálólag hatottak a fiatalokra. Nemrég közöltem egy beszámolót egy újabb, Teodor Tuff nevű formációról, és íme, itt van két újabb norvég aspiráns.

Rudhira: Ein (2012)

Kiadó:
Pug-Nose Records

Ezeknek a viking fiataloknak nem csak névválasztásuk egzotikus (a rudhira szanszkritül vöröset vagy vért jelent), de olykor a zenéjükben is föltűnnek bizonyos finoman adagolt közel-keleti témák (Embraced By The Rain, Wine Of Defeat), sőt, alkalomadtán nem riadnak vissza a szigorúbb műfajokból kölcsönzött hörgésektől sem (Darkened Shores, Shine).

A stíluselemeket jó érzékkel variálják – talán egy kicsit túl sokat is – s ehhez ügyesen asszisztál a két tehetséges gitáros. Sajnos azonban Ole-Martin Moe Thornæs hallhatóan jobb gitáros, mint énekes, s ezzel nagyjából rá is tapintottam a formáció Achilles-sarkára. Egyébként jó kompozíciós készséggel rendelkeznek, így rászolgáltak a bizalomra: ha a jövőben rövidebb, összeszedettebb, dallamosabb nótákban gondolkoznak, egy-két lemez múlva beérhet a dolog.

Oceans Of Time: Faces (2012)

Kiadó:
Melodic Revolution Records

Azt kell mondjam, a pszichedelikus borító nem kicsit félrevezető. Az Oceans Of Time nagyon távol áll a brit eredetű neo-prog hangzástól. Egyértelműen a neo-klasszikus frakció képviselői, s ehhez meg is van a kellő hangszeres fölkészültségük. Nem annyira a SymphonyX és Anthriel stílusában alkotnak, annál sokkal európaibb a dolog, úgy értem inkább a Stratovarius és Rhapsody hagyatékát ápolják. Ezért inkább a finn Thaurorod és Adamantra környékén kell kapirgálnunk, ha egyenes ági rokonok után kutatunk.

Ken Lyngfoss énekes hangja ugyan nem átütő, de tulajdonképpen nincs vele gáz, Lasse "Lazz" Jensen gitáros pedig – jó skandináv tradíció szerint – irdatlan jó gitáros, jóllehet eddig talán még közvetlen tőszomszédjai se tudták róla, hogy órákon át fanatikusan gyakorol a hangszeren.

Sajnos a hangzással nem vagyok maradéktalanul megelégedve, kicsit olyan '80-as évekre emlékeztetően puffognak pl. a dobok, de kis költségvetésű debütáláshoz ez is nagyon raj. Idővel – remélem – elhagyják ezt a megalomán, mesélős, ál-folk és ál-klasszikus beütést, mert ez kicsit idejétmúlttá és gyerekessé teszi az egyébként nagyon komoly és tiszteletreméltó próbálkozást.

Az Oceans Of Time a két norvég banda közül egyértelműen a tehetségesebb és ígéretesebb. Rájuk biztosan oda fogok figyelni a jövőben. Ebből még cserebogár lesz, meglátjátok!

Tartuffe